379 91 122MB
Hungarian Pages [864] Year 1986
íniAG Akadémiai Kiadó
VILÁGIRODALMI LEXIKON Főszerkesztő KIRÁLY
ISTVÁN
Szerkesztő SZERDAHELYI
ISTVÁN
X. kötet: P—Praga
E kézikönyv időben és térben egyaránt tekint közelre és távolra: nemcsak a klasszikus múlt kiemelkedő alakjait, hanem korunk szárnyat bontó fiatal íróit is bem u t a t j a , s nemcsak az úgynevezett nagy irodalmakkal foglalkozik, hanem beszámol olyan irodalmakról is, amelyekről keveset vagy éppen semmit sem tudunk, s az irodalomelmélet kérdéseiben is eligazít. Összeállításában mintegy ezer bel- és külföldi munkatárs működött közre. Az egyes cikkek nemcsak meghatározást vagy életrajzot adnak, hanem ismertetik és értékelik is a műveket és az életmű egészét, s gazdag bibliográfiát nyújtanak, amely a külföldi írók munkáinak magyar fordítását és a róluk szóló műveket is tartalmazza. A szöveget érdekes képanyag egészíti ki.
AKADÉMIAI KIADÓ BUDAPEST
VILÁGIRODALMI TIZEDIK
LEXIKON
KÖTET
VILÁGIRODALMI LEXIKON
.1Ü2Ö II
II
v AKADÉMIAI KIADÓ,
BUDAPEST
VILÁGIRODALMI LEXIKON TTZKDTK
KÖTKT
P — P r a g a
1828.
V AKADÉMIAI
II
J
KTADÓ, B U D A P E S T
1986
FŐSZ K R K KHZTŐ
K I R Á L Y ISTVÁN KKLKLÖK SZKRKKKZTÖ
S Z E R D A H E L Y I ISTVÁN
SZKRKKSZTÖK ÁH1 JOLÁN, D É V É N Y I LEVENTE, E R D E I N É R É V Y KATALIN, FÖLDES GÁBOR, HAVASI ÁGNES, JUHÁSZ ILDIKÓ, KÁSZONYI ÁGOTA, KOCH LÁSZLÓ, KOVÁOSNÉ GYETVAI MÁRIA, K U K L I S IVÁN, K U K L I S N É SZŐGYI ZSUZSANNA, LILIK LAURA, MISZOGLÁI) GÁBOR, MUZSLAY LÁSZLÓ, NIRSOHY OTT A U R É L . HAJ TAMÁS, SOMOGYI GYULA, SZILÁGYI IMRE, T Á T R A I N É SZEPES E R I K A
SZKRKKSZTÖSÉÍil MUNKATÁRSAK BÁNKY KÁLMÁNNÉ, ERDŐSI ZOLTÁNNÉ, KÁSZONYI LÁSZLÓNÉ, KICSI VALÉRIA, KUKLIS H E N R I K , KUTAS ÉVA, MAGYARI J U D I T , V E R E S S N É F E K E T E LUJZA
Kfcp fcs mOszaki s z k r k k s z t ő LÖBLIN J U D I T
Sorozat ISBN 9 6 3 0 5 0 8 7 1 0 X. kötet ISBN 9 6 3 0 5 3 2 6 4 6 © Akadémiai
Kiadó és Nyomda,
Budapest 19H6
AK 1804 k 8690 A kiadásért felelős az Akadémiai Kiadó és Nyomda főigazgatója — A kötést és a burkolót Urai Erika tervezte A kézirat lezárva: 1985. I. 28. — Terjedelem: 75,79 (A/5) ív + 12 oldal képmclléklet — Példányszám: 30000 86.14150 Akadémiai Kiadó és Nyomda, Budapest — Felelős vezető Hazai György Printcd in Hungary
FŐMUNKATÁRSAK
BAJOMI LÁZÁR ENDRE (modern francia irodalom) BELTA GYÖRGYI {román, moldován) BARTH TSTVÁN (modern angol, amerikai irodalom) BERNÁTH ISTVÁN (skandinávok, németalföldiek, francia-belgák) BIERNACZKY SZILÁRD (FeketeAfrika) BIHARI J Ó Z S E F (jiddis) BÖGÖS LÁSZLÓ (Burma, Kambodzsa, Laosz, Thaifold, Vietnam) BOJTÁR E N D R E (lengyel, lett, litván) BORZSÁK ISTVÁN (latin nyelvű irodalmak) BUDA BÉLA (irodalompszichológia) CSONGOR BARNABÁS (klasszikus kínai) DOMOKOS P É T E R (finnugor nyelvek) DOROGMAN GYÖRGY (spanyol nyelvű irodalmak) FALUBA KÁLMÁN (katalán) FODOR ISTVÁN (Fekete-Afrika) FODOR ISTVÁN (francia nyelvű irodalmak) FÓNAGY IVÁN (stilisztika, verstan) GALLA E N D R E (modern kínai) GOM BÁR E N D R E (finnugor nyelvek)
HAHN ISTVÁN 1 (föníciai) HAZAT GYÖRGY (török nyelvek) HERCZEG GYULA (olasz, rétoromán) HERMANN ISTVÁN (irodalomelmélet, esztétika) ISTVÁNOVITS MÁRTON (kaukázusi nyelvek) IVÁNYI TAMÁS (arab) J E R E M I Á S ÉVA (iráni nyelvek) JUHÁSZ P É T E R (bolgár) KÁKOSY LÁSZLÓ (egyiptomi, kopt) KAPITÁNFFY ISTVÁN (bizánci görög) KARA GYÖRGY (mongol) KESZTHELYI T I B O R (Fekete-Afrika) KOMÁROMI SÁNDOR (bibliográfia) KOMORÓCZY GÉZA (akkád, arameus, hettita, sumer) KRETZOINÉ VALKAY SAROLTA (amerikai irodalom) MÁDL ANTAL (német nyelvű irodalmak) MARÓTH MIKLÓS (szír) MILISAVAC, ZlVAN (jugoszláv) MTLOSEVITS P É T E R (jugoszláv) NIRSCHY OTT A U R É L (zene) ORMOS ISTVÁN (Etiópia) ORSZÁGH LÁSZLÓ (angol nyelvű irodalom)
OSVÁTH GÁBOR (koreai) P A P P Á R P Á D (újgörög) RÓNAI MIHÁLY ANDRÁS (világsajtó, irodalomelmélet) RÓNA-TAS ANDRÁS (csuvas) RÓZSA ZOLTÁN (portugál nyelvű irodalmak) S C H E I B E R SÁNDOR (héber) SCHÜTZ ISTVÁN (albán) SCHÜTZ ÖDÖN (örmény) SIKLÓS OLGA (színháztudomány) STAUD GÉZA (színháztudomány, drámaelmélet) SÜDY ZOLTÁN (japán) SZABÓ KÁLMÁN (újgörög)
SZALMÁSI PÁL (örmény) SZEPESSY T I B O R (ógörög) S Z E R D A H E L Y I ISTVÁN (eszperantó) SZIKLAY LÁSZLÓ (szlovák) SZ. MOLNÁR ÁGNES (kelta) TÖRÖK E N D R E (belorusz, orosz, ukrán) TÖRÖK SÁNDOR (Indonézia, Malaysia) Ú J H E L Y I SZILÁRD (film) URAY GÉZA (tibeti) V E K E R D I J Ó Z S E F (ind nyelvek) VOIGT VILMOS (folklór) ZÁDOR ANDRÁS (cseh)
Az újabb lektorok, konzultánsok, szerzők és egyéb munkatársak jegyzékét az utolsó kötetben közöljük.
p Pa Csin; Li Fej-kan (családi név); (Csengtu, 1904. nov. 25.—): kínai író, műfordító. Dzsentri földbirtokos család sarja, gyermek- és serdülőkorát szülőföldjén, Szecsuan tartományban töltötte. 19 éves korában Kropotkin és más olvasmányai hatására fellázadt családja ellen, Sanghájba, majd Nankingba ment, 1927—1929 között Párizsban élt. i t t írta első, Mie-vang ('Pusztulás', 1929) c. regényét, amelyben első ízben fogalmazta meg további műveiben is viszsza-visszatérő témáit: a tradicionális-patriarchális családrendszer kritikáját, a konfuciánus etika bírálatát, a kínai dzsentri erkölcsi hanyatlását, valamint az ifjúság harcát a családi kötöttségek ellen. E — javarészt személyes élményeiből táplálkozó — témakör adja legismertebb és legnépszerűbb művének, Csia (1931: Lomb K., A család, 1957) e. regényének — egyébként Csiu-liu ('Áradat', 1931—1940) c. trilógiája első kötetének — anyagát is, amelynek szenvedélyes érzelmektől fűtött s romantikus pátosszal telített stílusa más műveire is jellemző. Következő trilógiájának, Aj-csing ti szan-pu csü ('Három dal a szerelemről', 1931—1933) hősei is fiatalok, akiknek lázadása ezúttal már az emberiség jobb jövőjéért vívott harccal kapcsolódik össze. Következő trilógiáját, amelynek köteteit Huo ('Tűz') c. 1938—1943 között adta közre, a japánellenes háború inspirálta, s a patriotizmus eszméi éltetik. További műveiben romantikus elragadtatását higgadtabb, fanyarabb hang váltja fel, valóságábrázolása konkrétabb, realisztikusabb lesz, világképe pesszimisztikusabbá válik, pl. Csi-jüan (1944: Pálos I., A nyugalom kertje, 1962) c. regényében vagy legjobb művének tartott Han-je ('Hideg éjszakák', 1946) c. kisregényében. A Kínai Népköztársaság megalakulása (1949) után keveset írt, csaknem kizárólag cikkeket, riportokat, tanulmányokat. 1966— 1976 között, a „nagy proletár kulturális forradalom" éveiben — sok más írótársához hasonlóan — ő sem publikálhatott, éles bírálatok, súlyos megaláztatásokérték. Ezt követően rehabilitálták, régi művei újból megjelentek, s az 1970es évek végétől új írásai (visszaemlékezé-
sek, műfordítások) is napvilágot láttak. O Gyűjt, kiad.: Pa Csin ven-csi ('Pa Csin művei', 1—14. köt., 1958—1962). O Magyarul még: 1 elb. (Szabó J., Nagyv, 1958, 7.); Csang-seng ta (elb.-ek, 1932: Pálos I., Az örök élet tornya, 1959) O írod.: O. Lang: Pa Chin and His Writings (1967); Külföldi folyóiratokból. Interjú Pa Kinnel (Vság, 1979, 8.). Galla Endre Paalzow [pálcó], Henriette von (írói név); Wach (családi név); (Berlin, 1788. ?—Berlin, 1847. okt. 30.): német írónő. Terjedelmes regényeket írt az angol történelemről (Godwie-Castle, 'Godwie-kastély', 1836) és Ausztriáról (Thomas Tyrman, 1843). O Egyéb fő művei: Sainte-Roche (reg., 1839: Nagy I., St. Roche, 1843); Jacob von der Nees (ua., reg., 1845). O Gyűjt, kiad.: Sámtliche Romane ('Összes regényei', 1855, 12 köt.). O írod.: C. Friebe: Ein Schriftstellerleben. Briefe der Verfasserin von Godwie-Castle an ihren Verleger (1855). Derzsi Ildikó Paap [páp], Willem Anthony (Winschoten, Groningen tart., 1856. nov. 21.—Zeist, 1923. jan. 6.): holland író. 1876—1879 között Amszterdamban volt tanító, majd Multatuli tanácsára jogot tanult. Megismerkedett J. Perkkel és W. Kloossza,\, később fontos szerepet játszott a De Nieuwe Gids c. folyóirat szervezésében és beindításában, de elég gyorsan megvált a szerkesztőségtől. 1887-ben szerzett diplomát és ügyvédként dolgozott. Multatuli hatására dühös hangú, feltűnést keltő szatírákat írt. Multatuli özvegye egyébként Paapnál élt. Az 1884-ben írt Bombono korának befolyásos kritikusai elleni szatíra. Ez az írása legfontosabb és irodalomtörténeti szempontból egyedül jelentősnek tartott művéhez, a Vincent Haman (1898) c. regényéhez készített előtanulmány. Ebben leszámol a De Nieuwe Gids irányzatával és szerkesztőivel. A fő alakot egyébként L. van Deysselrő\ mintázta. Éles hangú szatírákat írt a zsidók — Jeanne Collette (reg., 1896), a spekulánsok — De doodsklok van het Damrak ('A Damrak halálharangja', reg., 1908) 7
PAASC
és a katolikusok ellen — De kapelaan van Diestermonde ('Diestermonde káplánja', reg., 1908). O Egyéb fő művei: Koningsrecht {'Királyi törvény', dráma, 1900), Max Dannenberg (reg., 1904); Een grachtidyll ('Csatornaidill', kom., 1908). O Elfeledett életművének újrafelfedezésére napjainkban próbálkozások történnek, ezek kimenetele azonban bizonytalan. O írod,.: J. Meijer: Het levensverhaal van een vergetene, Willem Anthony Paap (1959). Keller Anna
is kapott. O Az 1960-as évek elejétől Paasilinna mint termékeny újságíró és vitázó tűnt fel. Mainio vallanlcumous ('Remek forradalom', 1972) c. műve világosan mutatja tevékenysége kiindulási pontját, miszerint nyilvános viták nélkül a társadalom számára fontos határozatok nem hozhatók. Synnyinmaan muistot ('Emlékek a szülőföldről', 1973); Lukemista kaikille ('Olvasmányok mindenkinek', 1975); Siperialainen estetiikka ('Szibériai esztétika', 1978) c. köteteiben az író az irodalom terén, az újságok és a televízió tevékenységében észrevett visszásságokat tárgyalja. A Kylmat hypyt ('Ugrás a hidegbe', 1967) c. novellás kötete bizonyos tekintetben a szláv humoreszk hagyományát viszi tovább. Az Alamaisen kyyneleet ('Egy alattvaló könnyei', 1970) c. kötetben Paasilinna igazi, metszően szatirikus mivolta tárul fel. Yksinaisyys ja uhma ('Magány és dac') c. esszékötetéért 1985-ben neki ítélték oda a Finlandia-díjat. O Egyéb főbb művei: Musta aukko {'A fekete lyuk', aforizmák, 1977); Kadonnut armeija ('Az eltűnt hadsereg', reg., 1977); Jániksenvuosi (reg., 1979: Pap Éva, A nyúl éve, 1983); Kaukana maailmasta ('Távol a világtól', reg., 1980); Maailman kourissa ('A világ markában', reg., 1984). O Gyűjt, kiad.: Valitut mtiirit ('Válogatott szatírák', 1976). Kuczka P. Heléna
Paasche [pdszke], Fredrik (Blindal, 1886. febr. 3.—Stockholm, egyes források szerint Uppsala, 1943. jan. 9.): norvég irodalomtörténész, történész, író. 1920-tól az oslói egyetem professzora volt. Fő műve az ötkötetes, átfogó Norsk litteraturhistorie ('Norvég irodalomtörténet', 1924—1937) c. mű két kötete: a Norges og Islands litteratur indtil utgangen av middelalderen {'Norvégia és Izland irodalma a középkor végéig', I. köt.) és a Norges litteratur fra 1814 tii 1850aarene (Norvégia irodalma 1814-től az 1850es évekig', III. köt.). O A német emigránsok segélyezését szervezte, ezért 1940-ben Svédo.-ba kellett menekülnie. Haláláig az európai menekültek megmentésére szervezett akciók egyik vezetője volt. O Paasche nagyigényű irodalmi elemzései szinte irodalomtörténeti forradalmat indítottak egyes norvég írók, pl. H. Wergeland értelmezésében. O Egyéb fő művei: Gildet paa Solhaug. Ibsens national-romantiske digtning ('A solhaugi ünnep. Ibsen nemzeti-romantikus költészete', 1908); Kristendom og kvad ('Kereszténység és óészaki költészet', 1914); Luther (1917); Goethe (1918); Kong Sverre {'Sverre király', 1920); Olav den Hellige {'Szent Olaf, 1921); Snorre Sturlason og Sturlungerne ('Snorri Sturluson és a Sturlungok', 1922); Landet med de marké skibene ('A sötét hajók országa', tört. reg., 1938). O Vál. kiad.: IJdvalgte skrifter ('Válogatott írások', 4 köt., 1948); Essays i utvalg ('Válogatott esszék', 1970). O írod.: H. Elovson: Fredrik Paasche (1943); Ph. Houm: Fredrik Paasche, Nordmann og verdensborger (1946); A. H. Winsnes — St. Paasche Ph. Houm: Fredrik Paasche (1947). Merkl Hilda
Paavilainen [pávilainen], Matti Kalevi (Helsinki, 1932. aug. 12.—): finn költő, író, kritikus. 1955-ben iratkozott be a helsinki egyetemre, ahol finn nyelvet és irodalmat tanult. 1962 és 1969 között a Helsingin Sanomat c. napilap irodalmi kritikusaként dolgozott. 1964-ben kapta meg az Erkkoalapítvány díját. O A gyermekkor, a zene és a város Paavilainen költészetének alaptémái. Első versgyűjteményei, a Sukukartta ('Családtérkép', 1964), a Kohtauksia tulevasta elámasta ('Jelenetek az eljövendő életből', 1966) és a Mihin maailma tapahtuu ('Hová lesz a világ', 1968) a nyelvi ritmus lehetőségeit felhasználó költőt mutatják be. Üjabb kötetei, a Tunnustuksia ('Beismerések', 1974), a Tunteita suuressa sylissá ('Érzések a nagy ölben', 1975), a Kallistuva valta ('A megdőlő hatalom', 1978) és a Toinen jalka haudassa ('Fél lábbal a sírban', 1979) főleg társadalomkritikát tartalmaznak. Kritikusként is jól ismert. íróként, költőként a modern társadalom egyéniségcsonkító hatása ellen szól. O Egyéb főbb művei: Kleptomaani ('A kleptomániás', nlák, 1965); Joka hetki perillá ('Minden pillanatban a célban', költ.-ek, 1969); Paluu ('Visszatérés', tévéj., 1969); Muisto-
Paasilinna, [pászilinna], Ernő Antero (Petsamo, 1935. márc. 14.—): finn író. 1958—1959-ben a rovaniemi népfőiskolán tanult. 1959-től 1962-ig a Nuori Voima szerkesztőségi titkára, 1963-tól 1964-ig pedig a Kaltio főszerkesztője volt. 1971-ben a Finn írószövetség vezetőségi tagja lett. Ugyanebben az évben állami irodalmi díjat 8
PACHA
ja Pohjolasta ('Emlékek Pohjolából', költ.ek, 1970); Kaupunki enemmán kuin kohialo ('A város több, mint végzet', költ.-ek, 1970); Palapeli ('Kirakójáték', költ.-ek, 1983). O Magyarul: 2 vers (Benedekné Szőke A., Igaz"Szó, 1982, 2.). Kuczka P. Heléna
1955); Luis de Góngora im Spiegel der deutschen Dichtung und Kritik ('Luis de Góngora a német költészet és kritika tükrében', 1967). O írod.: E. Leube—L. Schrader (szerk.): Interpretation und Vergleich. Festschrift fúr Walter Pabst (1972). Dévényi Levente
Paavolainen [pávolainen], Olavi (Kivennapa, 1903. szept. 17.—Helsinki, 1964. júl. 19.): finn költő, esszéíró. Apja bíró volt. A helsinki egyetemen folytatott bölcsészeti tanulmányokat, majd a Tulenkantajat c. haladó irodalmi folyóirat főszerkesztőjeként tevékenykedett. Sokat utazott Európában, járt Dél-Amerikában is. 1947-től haláláig a Finn Rádió dramaturgiáját vezette. O 1929-ben megjelent Nykyaikaa etsimassá ('A jelenkort keresve') c. esszégyűjteményében megismertette hazáját a nyugat-európai avantgarde-irányzatokkal, Párizs, Berlin jellegzetes vonásaival, az új erkölcsi, etikai nézetekkel, a technika, a tudomány, a divat áramlataival, eredményeivel. Hasonló jellegű a Suursiivous eli kirjallisessa lastenkamarissa ('Nagytakarítás, avagy az irodalmi gyerekszobában', 1932). O A fasizmus ellen a kultúra és a humanizmus védelmében tiltakozott a Kolmannen vaUakunnan vieraana ('Vendégként a Harmadik Birodalomban', 1936) és a Risti ja hakaristi ('A kereszt és a horogkereszt', 1938) c. útleírásaiban. Legnagyobb hatása Synklca yksinpuhelu ('Komor monológ') c., 1946-ban megjelent visszaemlékezésének volt. Ebben tárgyilagos képet nyújtott a finn—szovjet háború előtti és alatti finno.-i állapotokról, élesen bírálta a finn értelmiség nagy részének irreális elképzeléseit és a frázisokból felépített hazafias álpátoszt. O Egyéb fő művei: Kevlakuvat ('Képek a hajó orrán', költ.-ek, 1932): lAhlö ja loitsu ('Indulás és varázslat', útleírás, 1937). O Magyarul: 1 vers (Képes G., Finn versek és dalok, 1959); 3 vers (Ágh I., Finn költők antológiája, 1973). Gombár Endre
Pacatus [pákátuszj, Latinus Drepanius (i. sz. 4. sz.): gall származású római szónok és költő. Sidonius A pollinaris tanúsága szerint a Garonne környékéről vagy Burdigalából (Bordeaux) származott. Kora legjelesebb embereivel, Ausoniusszal, SymmacAwaszal barátkozott. 389-ben a gall provinciák küldötteként dicsőítő beszédet mondott Rómában Theodosius császár előtt annak Maximus usurpator fölött aratott győzelme alkalmából, aki alatt különösen a gall provinciák szenvedtek sokat. Theodosius hálája jeleként 390-hen proconsul Afrikában, 393-ban comes rerum privatarum (a császári földtulajdon intézője) a császári udvarban. Bizonytalan, hogy keresztény volt-e vagy sem, beszéde alapján inkább az utóbbira lehet következtetni. O Egyetlen fennmaradt műve az említett dicsőítő beszéd (-*panegirikus), a műfaj egyik legjobb alkotása. Stílusára az antitézis gyakori használata jellemző, puritánabb részletek mellett túldíszítettekkel is találkozunk. A klasszikus szerzőket még használja, Cicero, Liviu#, Horatius, Vergilius, Ovidius nyomait őrzi a beszéd. Római történeti párhuzamai Valerius Maximustól és Florustól származnak. A Maximus elleni harccal kapcsolatban, melyet részletesen ír le, jó történeti forrás, helyenként túloz ugyan, de hamis adatokat nem tartalmaz. O Kiad.: W. Baehrens: XII panegyrici Latini (1911); kiad. és francia ford.: R. Galletier: Panégyriques Latina (1949—1955). O írod.: Fr. Grinda: Der Panegyrikus des Pacatus auf Kaiser Theodosius (1916); K. Lippold: Herrscherideal und Traditionsverbundenheit im Panegyricus des Pacatus (História 17, 1968, 228—255. old.). Tar Ibolya
Pabst [pápsztj, Walter (Darmstadt, 1907. márc. 9.—): német (NSZK) irodalomtudós. 1955-től professzor Bonnban, 1958-tól Nyugat-Berlinben. Az újlatin nyelvek irodalmának kutatásával foglalkozik. E tárgykörben összefoglaló és jelentős művet publikált Novellentheorie und Novellendichlung. Zur Geschichte ihrer Anatomie in den romanischen Literaturen ('Novellaelmélet és novellaköltészet. Anatómiájuk történetéről a román irodalmakban', 1953, 21967) c. O Főbb művei még: Venus und die missverstandene Dido ('Vénusz és a félreértett Dido',
Pachacuti [pacsakwti]: perui indián uralkodó, költő. O volt a 9. inka, 1438 és 1471 között uralkodott. Név szerint ismert szerzője fennmaradt könyörgéseknek, imáknak. O írod.: E. Lips: Könyv az indiánokról (1960). Siposs András Pachacuti fpacsaktttij (írói név); Yamqui Salcamayhua Collasuyu; Jüan de Santa Cruz (spanyol név); (16. és 17. sz. fordulója): spanyol nyelven alkotó perui indián történetíró. A kilencedik inka nevét vette 9
PACHE
fel, akinek anyai ágon leszármazottja volt. Az inkák történetét írta meg Reláción de antigüedades deste reyno del Perú ('Beszámoló a perui birodalom régi dolgairól') c. művében, az első inkától, Manco Cápactó\ a tizenharmadikig, Atahualpáig, ill. az őt megdöntő spanyol hódításig. Több helyütt kecsua szavakat tűzött a spanyol szövegbe. A madridi Nemzeti Könyvtárban található kéziratot M. Jiménez de la Espada 1613-ból származónak találta. Kifejező ókasztíliai nyelve miatt művét — a sorozat szokásától eltérően — változatlan szöveggel közli a Biblioteca de Autores Espanoles: Crónicas peruanas de interes indígena (209. köt., 1968). Siposs András
Pacheco [pácseko], León (1902—): Costa Rica-i író. A baloldali, elkötelezett írók sorába tartozik, műveiben harcol a kizsákmányoló multinacionális társaságok ellen, legfontosabb regénye az Once grados norte {'Északi szélesség tizenegyedik fok'). Ebben a Costa Rica-i kommunisták és a banántársaság egy sztrájk kapcsán kirobbanó fegyveres összetűzését írja le. O Műve még: Trés ensayos apasionados. Vallejo, Unamuno, Camus ('Három szenvedélyes esszé. Vallejo, Unamuno, Camus', tan.-ok, 1968). Inotainé Bonifert Mária Pacheco [pas^ku], Luiz (1925—): portugál író. Elsősorban önéletrajzi és polemikus írások szerzője. Több lapnak, folyóiratnak dolgozik. Az 1940-es évek megkésett portugál szürrealizmusának több kollektív és egyéni szövegét ő publikálja. A neveletlen, magamutogató és cinikus szerzői attitűd Pachecót egyrészt e laza szürrealista mozgalomhoz kapcsolja, másrészt nyilvánvaló tarsadalomkritikát rejt. Legismertebb művei: Crítica de Circunstáncia ('Alkalmi kritika', 1966); Exercícios de Estilo ('Stílusgyakorlatok', 1971); Literatura Comestível ('Ehető irodalom', 1972); Textos Malditos ('Átkozott szövegek', 1977). Lukács Laura
Pacheco [pas«kuj, Fernando Assis (Coimbra, 1937—): portugál költő, író, publicista és fordító. Neki köszönhető a gyarmati háborúk legnyersebb és legfanyarabb költői megjelenítése: Cáu Kién: Um Resumo ('Cáu Kién: összegzés', versek, 1972). O Egyéb műveiben megtalálja az egyensúlyt a neorealista hagyomány és az újító, avantgarde irányzatok között. O Ismertebb művei: Memóriás do Contencioso ('A peres fél emlékiratai', versek, 1976); Sequer este Refúgio ('Még ez a menedék sem', versek, 1976); Walt (kisreg., 1978). Lukács Laura
Pacheco del Rio [pácseko del rio], Francisco (Sanlúcar de Barrameda, Cádiz tart., 1564—Sevilla, 1654): spanyol életrajzíró, költő és festő. F. Pacheco unokaöccse, a festő D. Velázquez apósa. (Juana nevű leánya 1618-ban házasodott össze a festővel.) Tanulmányait Sevillában végezte, 1594-től önálló műteremben dolgozott. A 17. sz. elején sevillai otthona közkedvelt volt a jeles írók és művészek körében. Gyakorta megfordult nála M. de Cervantes, L. de Vega és V. Espinel. F. de Herrera: Versos c. kötetét elsőként adatta ki 1619-ben. O Az irodalomtörténet számára maradandót alkotott Libro de descripción de verdaderos retratos de ilustres y memorables varones ('Jeles és emlékezetes férfiak igaz arcképei leírásának könyve', 1599) c. életrajzgyűjteményével. Költeményei modern kiadásban a Biblioteca de Autores Espanoles 32. kötetében olvashatók (Poetas líricos de. los siglos XVI y XVII, anto., 1. köt., 1857, utánnyomat 1966). O Főbb műve még: Arte de la pintura, su antigüedad y grandeza ('A festészet .művészete, régisége és nagysága', 1649). O írod.: J . M. Asensio y Toledo: Francisco Pacheco: sus obras artísticas y literarias (1867, 21886); F. Rod-
Pacheco [pácseko], Jósé Emilio (Mexikóváros, 1939. jún. 30.—): mexikói költő, író, kritikus. 1957-től az Estaciones c. folyóirat fiatal írókat bemutató mellékletének társszerkesztője volt. Számos folyóiratban publikálta írásait (Universidad de México: La Cultura en México, Diálogos stb.). O Életműve A. Reyes mexikói íróhoz áll közel. Számára az írás a szerkesztés művészete. Elbeszéléseihez a témától függően különböző formákat választ. Mestere a hiteles légkör megteremtésének és a plasztikus jellemek kialakításának, a történetek irányításának. A reális világból szívesen siklik át az abszurdba, miközben a tények közé jelképeket rejt el. O Művei: La sangre de Medusa ('A Medúza vére', elb.-ek, 1958); El viento distante ('A távoli szél', elb.-ek, 1963); Los elementos de la noche ('Az éjszaka elemei', versek, 1963); El reposo del fuego ('A tűz pihenője', versek, 1966); Morirás lejos ('Távol fogsz meghalni', 1967); Islas a la deriva ('Szigetek a sodrásban', költ.-ek, 1976); Las batallas en el desierto ('Sivatagi csaták', kisreg., 1981). O Magyarul: 1—1 vers (Hárs E., Az idő lovai, anto., 1979; Simor A., Fegyverek szomorú éjszakája, anto., 1982). Nirschy Ott Aurél 10
PACKA
Mérnöki diplomáját 1897-ben nyerte el a McGill College-ban, majd Belgiumban tanult. A nagy vasútépítések korában volt alkalma megismerni a vasútépítők kalandos és nehéz életét, novelláinak témáit jórészt innen merítette: On the Iron at fíig Cloud ('A vasúton Big Cloudnál', elb.-ek, 1911); fíunning Special ('Különleges vonalhasználat', elb.-ek, 1925) stb. Detektív- és rémtörténetei több mint 2 millió példányt értek el, különösen Jimmie Dale-könyveinek volt nagy sikere, 1916—1917-ben 16 részes filmsorozat is készült belőlük Jimmie Dale, alias the Grey Seal ('Jimmie Dale, azaz a Szürke Fóka) c. O Regényei közül számosat magyarra is lefordítottak, pl.: Greater Love Hath No Man (1913: Bodó B., A hétszázhetvenhetes, 1940; film: USA, 1915); The Adventures of Jimmie Dale (1917: Kosáryné Réz L.: Jimmie Dale kalandjai, 1931); Jimmie Dale and the Phantom Clue (1922: Torday Gy., Jimmie Dale és a fantom, 1936); The Devil's Mantle (1927: Kosáryné Réz L., A Sátán palástja, 1931); The Gold Skull Murders (1931: Torday Gy., A maláji embervadászok, 1940); The Hidden Door (1932: Tábori P., A rejtekajtó, 1938); The Dragon's Jaws (1937: Torday Gy., A sárkány torkában, 1938). O írod.: O. Grant: Frank L. Packard Unlocks a Book (Cargoes for Crusoes, 1924).
ríguez Marín: Una sátira sevillana del licenciado Francisco Pacheco (Revista de Archivos, Bibliotecas y Museos, 17. évf., 1907); A. Gallego Morell: Una lanza por Pacheco, editor de Fernando Herrera (Revista de Filología Espanola, 35. évf., 1951). Marth Hildegard Paéic [pacsity], Jovan (Baja, 1771. nov. 17.—Buda, 1849. dec. 16.): szerb költő. Az osztrák hadsereg tisztjeként részt vett a Napóleon elleni hadjáratokban. A Letopis Matice srpske, a Srpski narodni list és a PeStansko-budimska skorote(a c. lapokban jelentette meg verseit. Ezek többségükben szerelmi költemények, bordalok és katonadalok. Magyarul, franciául és németül is írt. Egyéni hangvételű, artisztikus, személyes érzelmi töltést hordozó művei — nyelvi hiányosságaik ellenére is — a preromantika sikeres alkotásai. O Magyarul: 2 magyar nyelvű vers (A szomszéd népekkel való kapcsolataink történetéből, 1962); 1 vers (Fodor A., Jugoszláv költők antológiája, 1963); 1 vers (Csuka Z., Csillagpor, .Jugoszláv lírai anto., 1971). O írod.: Póth I.: Egy szerb költő magyar versei (FK, 1960, 220—223. old.). " Boíidar Kovaéek Pack [pek], Róbert (New York, N. Y., 1929. máj. 19.—): amerikai (USA) költő, kritikus, szerkesztő, egyetemi tanár. O Egyetemi tanulmányait Dartmouthban, ±11. a Columbia Egyetemen végezte. A Middlebury College amerikai irodalom tanára. O Első kötete: A Stranger's Privilege ('Egy idegen kiváltsága', költ.-ek, 1959) erős visszhangra talált különösen Angliában, mivel visszafogottsága, formaérzéke inkább az angol hagyományhoz kapcsolja. Az idő múlása, a dolgok elvesztése fölött érzett fájdalmát visszafogottan ábrázolja; s így néha ironikussá válik a hangvétele. D. Hall-lal és L. Simpsonne\ antológiát állított össze The New Poets of England and America ('Anglia és Amerika új költői', 1957) c. O Főbb művei még: Wallace Stevens: An Approach to His Poetry árui Thought ('Wallace Stevens: költészetének és gondolkodásának megközelítése', tan., 1959); Nothing But Light ('Semmi más, csak fény', költ.-ek, 1973). O Magyarul: 1 vers (Szemlér F., Hol van Vietnám? Az amerikai költők felelnek, anto., 1967). O írod.: P. Leary—R. Kelly: A Controversy of Poets (1965). IAnczi Katalin
Packard [pekád], Vance Oakley (Granville Summit, Pa., 1914. máj. 22.—): amerikai (USA) publicista, szociológus. Diplomáját a pennsylvaniai Állami Egyetemen, ±11. a Columbia Egyetemen szerezte meg. Újságírói pályáját a Boston Recordná, 1 kezdte (1937—1938), dolgozott az Associated Press hírirodának, majd több magazin (pl. Colliers) munkatársa, később a magazinírás előadójaként működött a Columbia (1941—1944), ±11 _ a New York Egyetemen (1945—1947). Különféle újságírói, ±11. szociológiai társaságok tagja, elnöke stb. O Legjelentősebb műve a nagy visszhangot kiváltott: The Naked Society ('A lemeztelenített társadalom', szociológia, 1964), amely a magánjogi visszaélésekről és a köznapi ember védtelenségéről irodalmi eszközökkel beszél, és igen „divatos" olvasmány lett, számos követőre talált. O Főbb művei még: Animál IQ ('Állati intelligencia-együttható', publicisztika, 1950); The Hidden Persuaders ('A titkos rábeszélők', szociológiai elemzés, 1957); The Status Seekers ('A státuslesők', ua., 1959); The Waste Makers ('A hulladékcsinálók', ua., 1960); The Sexual Wilderness ('A szexuális vadon', ua., 1968); A Nation of Strangers
Packard fpekádj, Frank Lucius (Montreal, 1877. febr. 2.—Lachine, 1942. febr. 17.): kanadai származású amerikai (USA) író. 11
PACOD
('Idegenekből álló nemzet', ua., 1972); The People Shapers ('Akik az embereket alakítják', ua., 1977). O írod.: Almási M.: Vance Packard és egy divat tanulságai ( Ü t 1967, 3.).
Abházia múltja elevenedik meg, bemutatja a dolgozók nehéz életét, harcát a nemzeti függetlenségért. A nagy honvédő háború hőseinek állít emléket Pszra zkurn ('Halhatatlanság', 1959) és An Igara ('Anyabölcső', 1963) c. színműveiben.
Pafo d'Arcos [pászu dórkus], Joaquim (írói név); Belford Correia da Silva Pa$o d'Arcos (polgári név); (Lisszabon, 1908. jún. 14.—): portugál regényíró, útleíró és költő. Fiatalságát Angolában, Macauban és Mo^ambique-ban töltötte; ez utóbbi gyarmaton, amelyet apja kormányzott, kormányzósági titkár és kabinetfőnök volt. 1928-tól 1930-ig Brazíliában volt könyvkereskedő és újságíró. Hazatérve a külügyminisztérium sajtóosztályának főnöke, a Trans-Zambezia Railway igazgatója. 1960ban megválasztották a Portugál íróegyesület elnökévé. Többször járt Brazíliában előadó körúton, sok más nagy utazást is tett hivatalos minőségben. O Fő műve a Crónica da Vida Lisboeta ('A lisszaboni élet krónikája', 1936—1956) c. ciklus hat regénye: Árva Paula; Ansiedade ('Szorongás'); O Catninho da Culpa ('A bűn útja'); Tons Verdes em Fundo Escuro ('Zöld árnyalatok fehér alapon'); Espelho de trés Fac.es ('Háromarcú tükör'); A Corca Prisioneira ('A fogoly őz'). Balzachoz hasonlóan ugyanazokat a szereplőket több regényben szerepelteti. Lisszabonja nemzetközi intrikák színhelye. Ha jellemábrázolása némileg sematikus is, a napi történelem epizódjait felhasználó érdekes meseszövésű kozmopolita regényei lekötik az olvasó érdeklődését. O Művei még: Estados Unidos ('Egyesült Államok', úti., 1942); Confissáo e Defesa do Romancista ('A regényíró vallomása és védekezése', irodalmi krit., 1946); Poemas Imperfeitos ('Tökéletlen költemények', 1952); Mamória de minha vida e do meu tempó ('Életem és korom emlékezete', önéletrajz, 2 köt., 1973, 1976). O Magyarul: 1 vers (Kálnoky L., Évgyűrűk, anto., 1967). O írod.: J. M. Viqueira Barreiro: Joaquim Pa$o d'Arcos, un escritor portugues del siglo XX (Madrid). Rónai Pál
Paesev, Bekmurza Masevics (Nartan, 1854. jan. 6.—uo„ 1936. febr. 15.): kabard folklórénekes és költő, a kabard irodalom egyik úttörője. Szegény parasztcsalád gyermeke. 1867-től 1874-ig helyi földesuraknál szolgált. A betűvetést egy paraszttól tanulta. Á 80-as években az arab ábécéből kiindulva kidolgozta a kabard írást, s ezután ezen írta le improvizációit, verseit. A forradalom előtti poémáiban, elbeszéléseiben, szatirikus verseiben a társadalmi igazságtalanságokat leplezte le; a gazdagok és erősek világát, a cári önkényt, a földesurak kegyetlenségeit. Az 1905-ös forradalom, a kabard és balkár szegénység 1913-as felkelése költészetének megváltozásához vezetett, hangja a paraszti költészethez közelítidomul. Az egyszerű emberek védelmezőit dicsőítette, az ún. abrekeket ('betyárok'), akik egyedül küzdenek az elnyomók ellen (Ozov Murai; Krefov Zalinidzseri; Zollca stb. c. dalok). Versei formailag közel állnak a Nárt-eposzhoz, valamint a legendás, AndemirkánTÓ\ szóló 16. sz.-i hősi ciklushoz. Szociális elhivatottsága, az elnyomott nép melletti elkötelezettsége, témáinak aktualitása jellegzetes közéleti költővé avatják. Az októberi forradalmat mint az új élet születését köszöntötte. Gorkij csodálatos, népből jött östehetségnek nevezi. Munkáival betetőzte a népi énekesek művészetét, és megtette az első lépéseket az írott irodalom felé. O írod.: Sz. Bondarisz: Biografija poéta (Lityeraturnaja gazeta, 1936. ápr. 24.); H. Tyeunov: Csugyesznij szamorodok, v jevo knyigah (Lityeratura i piszatyeli kabardi, 1958); I. H. Psibijev: Zsizny i tvorcsesztvo Bekmurzi Pacseva (1962). Szily Katalin Pácurariu [pékurariu], Francisc (Teaca, 1920. jan. 2.—): román költő, író. Orvostudományi tanulmányokat végzett Kolozsvárott, majd hosszas diplomáciai tevékenységet folytatott (Argentína, Uruguay, Görögő.). 1942-ben a Psalmii neliniqtii ('A nyugtalanság zsoltárai', versek) c. kötettel jelentkezett. Mint esszéíró a latin-amerikai kultúráról szóló könyveivel tűnt ki: Introducere in literatura Americii Latiné ('Bevezetés a latin-amerikai irodalomba', esszé, 1965); Scriitori latino-americani contemporani ('Mai latin-amerikai írók', esszé, 1966);
Pacsaiia, Sarah Abzagovics (Aaei, 1913. dec. 29.—): szovjet abház drámaíró. A szuhumi színház színésze és rendezője. A 40-es években jelentkezett műveivel. Acsara du ('A nagy lakodalom', 1947), Abi apei ('Apa és fia', 1953), Gunda( 1956)c. színműveiben a kolhozfalvak mindennapjait ábrázolja, megemlékezve a munkásemberek hősiességéről, leleplezve a karrieristákat, élősdieket. Szaluman (1950), Asha karmacisz ('Hegyi fülemüle', 1964) c. műveiben pedig 12
PADAL
fellelhető Pacuvius-töredékeket e szerzők fordítói nyújtják magyarul. O Magyarul még: 1 vers (Szabó L., Örök barátaink, 1958); 2 töredék, 1 vers (Kerényi G., Szabó L., Római költők antológiája, 1963). O Kiad., olasz ford. és kommentár: P. Magnó: Marco Pacuvio (1977). O írod.: I. Mariotti: Introduzione a Pacuvio (1960). Szddeczky- Kardoss Samu
Schite pentru un portrét al Americii-Ijatine ('Vázlatok egy latin-amerikai portréhoz', esszé, 1966); Profilún hispano-americane contemporane ('Kortárs hispano-amerikai arcélek', esszé, 1968). A Priveliqtile lumii ('A világ látványai', versek, 1967) c. kötetbe gyűjtött versek gazdag és változatos útiélményeket jelenítenek meg. írószövetségi díjjal jutalmazott történelmi-társadalmi regénye, a Labirintul (1974: Jánosházy Gy., Labirintus, 1978) a horthysta uralomnak alávetett Erdély képe. O Művei még: Furtuná sub Detunata ('Vihar a Detunata alatt', nlák, 1957); Timpul qi furtunile ('Az idő és a viharok', reg., 1967); Ochean simplu ('Egyszerű messzelátó', reg., 1972); Rázvrátirea desenatorului de cercuri ('A köröket rajzoló lázadása', reg., 1973); Solitudine de iarná ('Téli magány', versek, 1976); Ultima cálátorie a lui Ulise ('Ulysses utolsó utazása', reg., 1977). O Magyarul: 2 vers (Jánosházy Gy., Csillagok osztályozása, anto., 1973); 1 vers (Lászlóffy A., Előre, 1980, 10016, sz.). Márton Gyöngyvér
pad; pada : rövid, általában 10— 12 soros vallásos ének egyes indiai irodalmakban, elsősorban a bengáliból és maithilíből alakított -*bradzsabulí nyelvű irodalomban, valamint a hindiben a 15—18. sz.-ban. Tárgya leggyakrabban Krisna— Visnu isten és Rádhá pásztorlány szerelme. A versekben gyakoriak az érzéki szerelem képei, de mindig szimbolikus, misztikus értelemben, a -*bhaktimozga,\om szellemében: az éjszakai találkára siető leány az istenség felé vágyódó emberi lelket, a szerelmesek elválása az emberi lélek magára hagyatottságát, egyesülése pedig az egyén végtelenben való feloldódását jelenti. „Csak akkor ismered a szerelmet, ha megérted, hogy férfi és nő nem különbözik" (Csaitanja). Ugyanakkor a versek nem szakadnak el az emberi érzelmek világától, ezáltal kiemelkednek a kegyeskedő indiai vallásos irodalom átlagos alkotásai közül. A fennmaradt 7—8 ezer bradzsabulí nyelvű pad nagyrészt Vidjápati és Csandídász névtelen követőinek műve. A név szerint ismert szerzők közül kiemelkedik Góvindadász. A padköltészet igen gazdag a hindiben is, ahol a szokásos rövid versek stílusában egész sor nagy terjedelmű epikus alkotás is született; erre különösen a Kabír, Dádúdajál, Nának és Szúrdász költészetében, valamint Tulszidász Rámát és Krisnát megéneklő műveiben találunk példát. O (-*indiai irodalmi formák, vallásos irodalom, szerelmi költészet) O írod.: S. Sen: History of Brajabuli Literature (1935); J . C. Ghosh: Bengáli Literature (1948). Vekerdi József
Pacuvius [pákwviusz], Marcus (Brundisium, i. e. 220—Tarentum, i. e. 129/130): római költő, drámaíró. Ennius unokaöccse és tanítványa. Élete javát Rómában töltötte. Az attikai klasszikusok (Aiszkhülosz, Szophoklész, Euripidész) közkeletű mítoszfeldolgozásain ldvül kevésbé közismert mondaváltozatokat is választott tragédiái előképéül, amelyek néhány esetben bizonyára nem is egy-egy görög dráma latin átköltései, hanem különböző hellén darabok kompilációi. Kedvenc hőse Oresztész. Mestere a fenséges pátoszú tragikus stílusnak. Főleg ezért tekintheti Cicero a legkiválóbb római tragédiaírónak. 12 művéről tudunk cím szerint, a fennmaradt töredékek mintegy 450 sort tesznek ki. Akárcsak mestere, Ennius, Pacuvius is a görög kultúra s vele a felvilágosodottabb gondolkodás terjesztője Rómában; pl. a szkepszis hangján szól a jóslásban való hitről, összhangban áll ezzel a tendenciával, hogy a hellén műveltség terjedését felkaroló $ci/no-körhöz állhatott közel: bizonyára az ifjabb Scipio édesapjának, L. Aemilius Paulus (vagy Paullus) Makedónia felett aratott pydnai győzelmét (i. e. 168) ünnepelte Paulus c. praetextájában. Fiatalabb költőkre (pl. Pompiliusra,), különösen pedig legjelentősebb tragédiaíró-utódjára, Acciusra, a hagyomány szerint személyesen is hatott, nemcsak darabjain keresztül. Szatíráiból nem maradt fenn töredék. Sírversének szerzősége vitatott. A költészet mellett festészettel is foglalkozott. O A GelliusnkX és több cicerói műben
pada: -*pad Pádalipta (2. sz.?): indiai költő. Prákrit nyelvű verses alkotása a Tarangalólá vagy Tarangavatí c. dzsaina hitű vallásos elbeszélés (dharmalcathá), amelynek hősnője elmondja, hogy előző életében csakravákamadár volt, s mikor párját egy vadász lenyilazta, ő is elhamvasztotta magát; mindketten kereskedőkasztban születtek újjá, ismét egymáséi lettek, végül megtértek a dzsaina hitre. A mű csak Némicsandra ké13
PADAM
sőbbi kivonatában maradt fenn. O Kiad. és ford.: E. Leuman: Die Nonne (1921). Vekerdi József
Padgáonkar, Mangés Késav (Vengura, 1929. márc. 19.—): maráthí (India) költő. Szociális témák felé fordul, s a nyomor látványa hol pesszimizmushoz, hol emberségesebb jövő kereséséhez vezeti. O Főbb verseskötetei: Dhara nitja ('Dühöngő áradat', 1950); Gipsy ('Cigány', versek, 1953); Cshórí (versek, 1957). Vekerdi József
padam: —• indiai színjáték pádanicsrit; padanichrit: védikus szanszkrit versforma, —• indiai irodalmi formák.
Padilla fpádiljá], Heberto (Puerta de Golpe, Kuba, 1932—): kubai költő, kritikus és műfordító. 1949-ben az USA-ba emigrált, ahonnan 1959-ben, a kubai forradalom győzelme után tért vissza hazájába. Újságíróként először a Revolución számára dolgozott, majd a Prensa Latina hírügynökség londoni vezetője volt, később moszkvai tudósító lett, és egy ideig hazája prágai nagykövetségén teljesített diplomáciai szolgálatot. O A kubai forradalommal kiteljesedő költőnemzedék tagja, majd később egy időre szembekerült a forradalmi fejlődéssel. Költői pályájának első állomása a Las rosas audaces ('Vakmerő rózsák') c. kötet megjelenése 1948-ban. 1953 és 1961 között írt versei Eljusto tiempo humano ('Igaz emberi idő') c. jelentek meg 1962-ben, és a költő különböző országokban, szituációkban megélt tapasztalatairól, a forradalom jogosságáról és a hozzá fűzött reményekről szólnak. 1968-ban jelentek meg a La hora ('Az óra') és a Fuera deljuego ('A játékon kívül') c. kötetek. Finom hangú, őszinte verseiben a költő többnyire saját, személyes élményeiről szól, gyakran idézi vissza azokat a helyeket és személyeket, melyek érzékenységére különösen hatottak. Verseinek középpontjában mindig az ember és az őt körülvevő világ problémái állnak. O Műve még: Cuban Poetry 1959—1966 ('Kubai költészet 1959—1966', 1967, L. SuardíazzaA közös szerkesztésben). O Magyarul: 2 vers (Simor A., Nagyv, 1966, 9 ); 1—1 vers (Nagy L., Úí, 1967, 10. és Darázskirály, anto., 1968); 1--1 vers (Képes G., Fordított világ, anto., 1973; Asztalos L., Utunk, 1973, 35.) O írod.: J. A. Goytisolo: Nueva Poesía Cubana (1964). Dobos Erzsébet
padapátha: a Védák ún. szó-szövegváltozatai. A recitálásra való szanhitápátha (~>szanhitá) alaknak a tisztán morfológiaiszintaktikai szabályoknak megfelelő, de a jóhangzás (—>eufónia) érdekében érvényesülő hangtani, metrikai szabályok mellőzésével létrehozott változata, amelyet a prátisákhjaszútrák (~*prátisákhja, szálra) segítségével lehet rituális felhasználásra alkalmassá tenni. A védikus szövegek grammatikailag értett és pontos megtanulását célozták; igen korán, úgyszólván a him7ms2gyűjtemények kialakulásával egy időben keletkeztek, és nagyfokú grammatikai érzékről és tudatosságról tanúskodnak. O ( -* Véda, indiai irodalmi formák) O írod.: Schmidt J.: A szanszkrit irodalom története (1923); J . Gonda: Vedic Literature (1975). Puskás Ildikó Pádethajaza (?, 1683 ?—?, 1754): birmán (Burma) költő, színműíró. Fontos tisztségeket töltött be a Toungo-dinasztia három utolsó uralkodója idején. A dinasztia uralmának hosszan tartó zavargások után a lázongó mon nemzetiség csapatai vetettek véget 1752-ben, amikor elfoglalták a fővárost, és elfogták a királyi családot udvarával együtt. A főemberek között Pádethajazát is elfogták, majd száműzték. O E nehéz időkben alkotott: sok költeményt írt a királyi családról, az udvarról, így elismerték udvari költőnek, ugyanakkor egyszerű nyelven írt rövid tajadzsinveTsekben énekelte meg a nép életét. Ügyesen használta ki tehát a magas tisztsége biztosította hatalmat és rázta le a hagyomány béklyóit, így sikerült a népéletet ábrázoló költészetet irodalmi rangra emelnie. Korában a pjo versforma buddhista témája (Buddha születéstörténetei) már elvesztette népszérűségét. Ezt felismerve írta 1741-ben a Thuzapjo c. romantikus művét. A szentimentális szerelmi történet főhőse Thuza hercegnő; a témát egy indiai legendából merítette. A tartalmi újítással együtt tökéletesítette is a pjo versformát, s a birmán irodalomban először párbeszédet is szőtt művébe. O A drámai műfajjal is próbálkozott. A Manikek-pjazat c. drámája témáját szintén indiai történetből merítette. Bögös László
Padilla [pádiljá], Jüan de; El Cartujano (álnév); (Sevilla, 1467—uo„ 1520): spanyol költő. A sevillai Santa Maria de las Cuevas karthauzi kolostor szerzetese. O J. de Mena után a spanyol Dante-epigonok legjobbja és utolsó képviselője. Legsikerültebb és legtöbb kiadást megért elbeszélő költeménye, a 150 versszakból álló Retablo de la vida de Cristo ('Krisztus életének oltárképe', 1485). Az Evangélium négyes szerkezetéhez hasonlóan négy „táblára" oszlik, és a szimbo14
PADMA likától és mitológiai alakoktól teljesen mentes. A Los doce triunfos de los doce Apóstoles ('A tizenkét apostol tizenkét győzelme', 1521) c. költeménye az előbb említettnek minden vonatkozásban ellentéte: kifejezetten allegorikus, telítve modoros stílusfordulatokkal. Költeményének pillérei az Isten és a Nap, továbbá a 12 apostol, akik a 12 állatövi jegyet hivatottak szimbolizálni. Nem igazán sikerült mű, bár saját korában háromszor is kiadták. R. Foulché-Delbosc bevette verseit a Cancionero Castellano del sigloXV (2 köt., 1912, 1915) c. antológiába. O Főbb műve még: Laberinto del marqués de Cddiz ('A cádizi márki labirintusa', hőskölt., 1493). O írod.: J. Gimeno: Sobre el Cartujano y sus críticos (Hispanic Review, 29. évf., 1961); H. de Vries: Matéria mirable (1972). Marth Hildegard Padilla [pádiljá], Pedro de (Linares, Jaén tart., 1544?—?, 1598 után): spanyol költő. 1564-ig Granadában tanult, 1572-ben beiratkozott a teológiára, és Madridban telepedett le. 1585-ben belépett a karmelita rendbe, és mint hitszónok hamarosan nagy hírnévre tett szert. O L. de Vega és M. de Cervantes különösen nagyra becsülték, utóbbi említést tesz róla Don Quijote és La Galatea c. műveiben. Hasonlóan vélekedett róla M. J. Quintana. Ellenvéleményt csupán F. de Herrera tollából olvashatunk. Költészete az aranyszázad átlagos színvonalán mozog kiemelkedő tulajdonságok nélkül. Műveinek egy részét — História de la Casa de Loreto ('A loretói ház története'); Canción de la creación del mundo ('Ének a világ teremtéséről'); Estancias espirituales ('Lelki stanzák') — a madridi Biblioteca Nációnál őrzi kéziratban. Tudomásunk van még néhány alkotásáról, amelyek mások műveiben jelentek meg, Padilla nevének említése nélkül (L. de Maldmvado: Cancionero, D. Diaz: Conquista... de Granada, 1590, A. de León: Libro primero de anatómia, 1590). 25 verse olvasható a Biblioteca de Autores Espanoles 35. kötetében (Romancero y cancionero sagrados, anto., 1855, utánnyomat 1950). O Főbb művei még: Tesoro de varias poesías ('Költemények kincsestára', 1575, 1580, 1587, 1589); Églogas pastorile8, y juntamente con ellas algunos sonetos ('Pásztorköltemények és szonettek', 1582); Jardín espiritual ('Szellemi kert', versek, 1585); Grandezas, y excelencias de la Virgen senora nuestra ('Asszonyunk, Szűz Mária nagysága és méltósága', versek, 1587). O Magyarul: 1 vers (Tarbay E., Spanyol költők antológiája, 1962). O írod.: J. G. Fucilla: Pedro de Padilla and
the Current of the Italian (Philological Quarterly, 9. évf., 1930); F. Vegara Penas: Fray Pedro de Padilla (Boletín de la Uni/ersidad de Granada, 5. évf., 1933); F. Smieja: Pedro de Padilla and Gabriele Fiamma (Philological Quarterly, 34. évf., 1955); I. Bajona Oliveras: La amistad de Cervantes con Pedro de Padilla (Anales Cervantinos, 5. évf., 1955—1956). Marth Hildegard Paditruppáttu: -* Ettuttohai padjegan: -*wajang Padmákar (Banda, 1753—?, 1833): hindi (India) költő. Fejedelmek udvari költője, a retorikus költői iskola (roíiköltészet) utolsó kiemelkedő alakja volt. Pártfogói tiszteletére dicsérő költeményeket írt. O Főbb művei: Dzsagat-vinód ('Dzsagat Szingh szórakoztatása'; egyik pártfogójának ajánlott, erotikus témájú költészettani példatár); Padmábharan ('Padmákar ékszere'; bravúros stilisztikai ügyességét bizonyító lírikoepikus gyűjtemény); Gangd laharí ('A Gangesz hullámai'; öregkori, Gangesz-parti remeteségének vallásos versei). O írod.: Rámcsandra Sukla: Hindi száhitja ká itihász (1955). Vekerdi József Padmanábha (15. sz.): gudzsaráti (Tndia) költő. Kahánad-dé prabandha vagy Kánhada-dé prabandha (1456) c. eposza műfajilag egyedülálló mű a régebbi gudzsaráti irodalomban, mert nem vallásos témájú, hanem történeti eseményt ír le: a mohamedán Alá-ud-dín Khildzsi szultán előretörésének megállítására irányuló utolsó kísérletet. A 12 évi ellenállás után Kahánad-dé gudzsaráti fejedelem elesett, hitvese és udvarhölgyei pedig máglyára léptek (1312). A történeti eseményeket híven követő leírásba a költő a szultán lányának és Kahánad-dé fiának kigondolt szerelmi történetét is beleszövi. A mű filológiai érdekessége, hogy közel egykorú (1550) kéziratban maradt fenn, és így híven adja vissza a régi gudzsaráti nyelvi állapotot, ami ritkaság a gudzsaráti irodalomban. O írod.: G. M. Tripathi: Classical Poets of Gujarat (1891); K. M. Jhaveri: Milestones in Gujarati Literature (1914). Vekerdi József Padmanábhan, Nila; Nila Padmanabhan; (Trivandrum, Kerala, 1938. ápr. 26.—): tamil anyanyelvű keralai (India) író. 1975ben verseskötettel (Nila Padmanábhan Kavitaigal) jelentkezett, azóta több mint tíz prózai munkát publikált. Elbeszéléseit más 15
PADMA
zett, s néhány évig a külügyminisztériumban dolgozott. O Prózáján erősen érződik R. Gallegos hatása, mindenekelőtt a hazai táj ábrázolásakor. Ugyanakkor személyes stílusa kiemeli őt a criollismo tucatírói közül. Regényeinek témája a mezei munkához, a vidéken élő szegény parasztsághoz kötődik, olykor folklorisztikus eszközökkel szól elmaradottságukról s a földbirtokosok embertelen kizsákmányoló rendszeréről. La guaricha ('A némber', 1934) c. regényében a vidéki kiskirályok, a katonaság túlkapásai ellen emel szót. Lírai, olykor drámai eszközökkel szól a főhős, Jósé Maya és fia embertelen küzdelmeiről. Madrugada ('Hajnal', 1939) c. regényében egy serdülő fiú szemével láttatja a költői szépségű tájat, a falut, hitet tesz a szerelem emberformáló ereje mellett. Glamor campesino ('Parasztjajszó', 1945) c. regényében gazdag folklór anyag segítségével, de már realista módszerekkel, idealizálás nélkül hívja fel a figyelmet a gyarmatosítás, az indiánok között pusztító alkoholizmus és az indián közösségek közti torzsalkodások következményeire. Primavera nodurna ('Esti tavasz', 1950) c. művében újszerű eszközökkel kísérletezik: intim, bensőséges hangon szólaltatja meg két ember kétségbeesett vonzódását, a szerelem mélyről fakadó hangjait, a külvilág, a társadalom, a táj teljes kizárásával. O Főbb művei még: Fogata ('Örömtűz', bohózat, 1938); Este mundo desolado ('Ez a vigasztalan világ', reg., 1954). O Gyűjt, kiad.: Obras completas ('összes művei', 1957). Inotainé Bonifert Mária
indiai nyelvekre és angolra is lefordították. Első regénye, a Talaimuraigal ('Nemzedékek', 1968) szintén megjelent angolul. Legfőbb témája a városlakók mindennapi élete, a hivatali bürokrácia, a kisemberrel való packázás, napjaink indiai valósága. O Magyarul: 1 elb. (Sinka E. } A tökéletes feleség, anto., előkészületben). Puskás Ildikó Padma-purána: -*purána Padmarázu Pálagummi; Pápa ('Gyermek', írói név); (Tirupatipuram, 1915. jan. 24.—): telugu (India) író. A személyiség, a pszichikum finom tollú novellistája. A mikroanalízis határáig terjednek lélektani megfigyelései, olykor annak a veszélyével, hogy elszakad a valóságtól. Másik kedvelt területe a hazai táj ábrázolása. A társadalmi problémákat tudatosan kerüli. 1952ben nemzetközi pályázaton második díjat nyert Galivana ('Ciklon') c. elbeszéléskötetével. O Főbb művei: Kulidzsanam ('Munkások', elb.-ek, 1943); Katháváhini ('Elbeszélések folyamata', elb.-ek, 1955); Kaihámandzari ('Elbeszélésgyűjtemény', 1957); Navakathávali ('Új elbeszélések', 1961). O írod.: N. Gurov—Z. Petrunyicseva: Lityeratura telugu (1967). Puskás Ildikó Padmosusastro [padmoszuszasztro] (1840—1926): jávai író, költő, pedagógus. Szakított a századvégi jávai „független" hercegek udvarában dívó irodalmi hagyományokkal, és a susuhunan (uralkodó) udvarában tapasztalt korrupció és a népelnyomás módszere elleni tiltakozásul ,,a nép közé ment". Magát ,,szabad embernek" és ,,nyelvépítőnek" nevezte. Számos korabeli jávai folyóiratnak dolgozott. O Toto'tjoro ('Szokások') c. munkája a jávaiak életével, szokásaival foglalkozik. Subosito ('Viselkedési szabályok', 1914} és Anaduioasita ('A tanítás lényege', 1918) c. írásában a szultáni udvar megalázó szokásait és erkölcsi normáit ostorozza. O Jávai enciklopédiát, szótárakat és nyelvtant is írt. O írod.: V. V. Szikorszkij: Indonyezijszkaja lityeratura (1965). Török Sándor
Pádzsaj (Dzsarút ter., Belső-Mongólia, 1902—?, 1960): kínai mongol énekmondó. Dzsarút törzsbeli pásztorok között született. Ura parancsára szerzetesnek nevelték, de többszöri szökés után vágya szerint énekmondó lehetett. Mesterségét más énekmondóktól tanulta. Az 1950-es évektől a kukuhotói (Belső-Mongólia székhelye, Kína) énekmondók házának művésze volt. Előrímes, hét ütemegyaégű epikus énekeit, a Geszer-mondán (-*Geszar-ének) alapuló Geszer-Vitézt, a Si Naj-an Vízparti Történetét továbbszövő Hideghegyi Történetet stb., valamint ódáit, köszöntőit négyhúrú kínai hegedűvel (húcsir) kísérte. Énekeiben régi mongol népi elemek, kínai és tibeti műveltségből eredő és mai témák jelentkeznek hagyományos formákban. A GeszerVitéz jó példa a szájhagyományból írásba rögzített és fadúccal ki is nyomtatott (1716) népköltészeti alkotás új, szóbeli megelevenedésére (az új változat egy újabb változata 1959-ben Kukuhotóban meg is jelent).
Padrón [pádron], Julián (San Antonio de Maturín, Monagas állam, 1910. szept. 8.— Caracas, 1954. aug. 2.): venezuelai író. Jogi tanulmányai befejeztével (1935) doktori címet szerzett. Több folyóiratnak volt munkatársa vagy vezetője (Revista Shell, El Ingenioso Hidalgó stb.). 1937-ben és 1940ben elnöke volt a Venezuelai írószövetségnek. 1944-ben diplomáciai képesítést szer16
PAG
Páez de Ribera [páesz de riverá], Ruy; Páez de Rivera (névváltozat); (Sevilla, 14. sz. második fele—?): spanyol költő. Életéről keveset tudunk. Bár előkelő családból származott, életét nagy szegénységben töltötte. M. F. Imperial tanítványa volt. A Crónica de don Jüan II-ban neve szerepel azoknak a lovagoknak a nevei között, akik az uralkodót Medina de Campóba kísérték, írói működése 1397 és 1424 közé esik. O Tizennégy költeményét, melyek feltehetően saját életének viharos periódusait tükrözik, a -*Cancionero de Baena megőrizte. Legjelentősebb műve a Proceso que ovieron en uno la Dolencia e la Vejez e el Destierro e la Pobreza ('Per, melyet a Fájdalom és az öregség, a Szám kivetettség és a Szegénység folytattak'). írt egy másik Procesót is, melynek allegorikus alakjai a gőg és a mérték: Proceso que ovieron la Soberbia e la Mesura ('Per, melyet a Gőg és a Mérték folytattak'). O Modern kiad.: Nueva Biblioteca de Autores Espanoles 2. és 22. köt. O Magyarul: 1 vers (Orbán O., Hesperidák kertje, anto., 1971). O írod.: E. P. Place: More about Ruy Páez de Ribera (Hispanic Review, 14. évf., 1946). Marth Hildegard
O Magyarul: 7 ének (Kara Gy., Weöres S., A mongol irodalom kistükre, 1965 és 1971). O írod.: G. Kara: Chants d'un barde mongol (1970);,W- Heissig: New Mongolian Minstrel Poems (1972). Kara György paean: -*paian Paegle [prfegle], Leons (Vidrizi-Lauci, 1890. jún. 10— Riga, 1926. jan. 28.): lett költő, író. Eredeti foglalkozása tanító volt. 1914—1917 között Moszkvában tanult, ott lett a marxizmus híve. 1918-ban tért viszsza Letto.-ba, ahol politikai meggyőződése miatt többször bebörtönözték, s eltiltották a tanítástól. Jellegzetesen proletárköltő. Verseken kívül írt egy, a lett lövészekről szóló drámát (Iela, 'Az utca', 1922) és a korabeli polgári Letto.-ot bíráló regényt (Izpostitie, 'Rombolás', 1926). O Főbb művei: Jauno vanagu sasaukSanás ('Ifjú sólymok kiáltása', költ.-ek, 1921); Spdrni ('Szárnyak', költ.-ek, 1922); Leons Paegle dzejo intimi ('Leons Paegle magánköltészete', költ.-ek, 1923); Devüais janváris ('Január kilencedike', költ.-ek, 1924); Náves kaléjs ('A halál kovácsa', költ.-ek, 1924). O Magyarul: 7 vers (Garai G., Lothár L., Tandori D., A lett irodalom kistükre, anto., 1977). Bojtár Endre paeon: -*paión
Pag Inno; Pak In Ro, Rogje, Muhaung (írói nevek); (Észak-Kjongszang tart., Jongcshon j., 1561. aug. 11.—uo., 1643. jan. 25.): koreai költő. Elszegényedett tudóscsaládból származott. Fiatalon feltűnt költői tehetségével. Egy ideig a flottánál szolgált, a hódító japánok elleni Imdzsin-háborúban (1592—1598) mint hajóskapitány vett részt. 1605-ben visszavonult szülőföldjére, ahol haláláig gazdálkodással és irodalommal foglalkozott. O Csöng Cshol\&\ együtt a toízaköltészet egyik kezdeményezője és legnagyobb mestere. 68 szidzsoverse és 7 kaszaverse maradt fenn. Költészetét mély hazafiság, humánum és békevágy hatja át (Thephjong-sza, 'A béke dala', 1598; Szonszangthan, 'Sóhaj a hajón', 1605), a vidéki élet csendes örömeit örökíti meg (Rogje-ga, 'Dal Rogjeról', 1636). Legkiemelkedőbb kasza verse a Ruhang-sza ('A szegénység dicsérete', 1611), amely taoista hatást tükröz. Legszebb szidzsoverseiben jövőbe vetett hitéről, az emberek egyenlőségéről, a parasztság nehéz sorsáról vall (Rjongnam-ga, 'Rjongnami dal', 1635; Patkari nore, 'A szántóvető dala'). O A Békevilágtanács határozata alapján 1961-ben világszerte megemlékeztek születése 400. évfordulójáról. O Kiad.: Rogje-dzsip ('Rogje összegyűjtött művei', 1800, 2. kiad. 1904). O Oroszul: Pjatyicvetnije oblaka ('Ötszínű felhők', vál. versek, 1962). O írod.: Jun Sze
paeonicum metrum: -*paióni versmérték Paerakumbásirita: -*Ráhula, Sri Paese Sera [páeze sz^ráj; Fülöp-szigeteki irodalmi formák
Page fpéidzs], Sir Denys Lionel (?, 1908 ?, 1978. júl. 6.): angol klasszika-filológus. Tanulmányait Oxfordban végezPagano,_ Francesco Mario (Brienza, Po- te, ahol 1931—1932-ben előadó, 1932-től 1950-ig ösztöndíjas és konzultáló tanár tenza köz", 1748. dec. 8.—Nápoly, 1799. volt. 1950 és 1973 között a cambridge-i okt. 29.): olasz filozófus, jogi szakíró, színegyetemen az ógörög nyelv és irodalom padi szerző. A francia segítséggel 1799-ben professzora. A Brit Akadémiának 1952-től kikiáltott nápolyi köztársaság kormányátagja, 1971-től 1974-ig elnöke volt. Tagja nak tagja volt. Ruffo bíboros seregei ellen az Athéni Akadémiának, az Amerikai Műharcolva elfogták, és kivégezték. O A Del civile corso delle nazioni, ossia de' principi, vészeti és Tudományos Akadémiának, az progressi e decadenza delle societá ('A nemze- Amerikai Filozófiai Társaságnak stb. O Page századunk egyik legkiválóbb hellenistek története, avagy a társadalmak létének alapja, fejlődése és hanyatlása', 1783— tája. Kiemelkedő szövegkiadói munkássá1785) c. fő művében Vico hullámelméletét gát az Euripides' Medea ('Euripidész Médeája') c. bevezetéssel és kommentárral elfolytatja, de figyelemreméltó új eszmékkel látott kötet nyitja meg 1938-ban. A Greek egészíti ki. Három tragédiája és egy vígjáLiterary Papyri ('Görög irodalmi papirutéka nem jelentős (ezeket 1787 és 1792 köszok', 1941) c. görög—angol kétnyelvű zött írta); a Corradino c. középkori tárgyú tragédiája bevezetésében azonban hangsú- kiadvány után jelentette meg Alcman, the Partheneion ('Alkman, a partheneion' 1951) lyozza, hogy a klasszikus témák mellett más történeti korszakokat is figyelembe és Corinna ('Korinna', 1953) c. kommentákell venni. O írod.: D. Cassino: II teatro di ros köteteit. A Sappho and Alcaeus. An Introduction to the Study of Ancient Lesbian Mario Pagano e la critica di P. Napoli Signorelli (1907); A. Tedeschi: II pensiero Poetry ('Szapphó és Alkaiosz. Bevezetés a filosofico e sociale di Mario Pagano e le sue régi leszboszi költészet tanulmányozásába', 1955) c. alapvető kézikönyve a két költő concezioni giuridiche fondamentali (1948). Herczeg Gyula terjedelmesebb töredékeinek eredeti szöve18
PAGEA gét adja fordítással, majd mindegyik vershez részletes kommentárt fűz. Ezzel párhuzamosan készítette el E. Lobell-le 1 együtt a leszboszi költészet szöveghűség tekintetében máig mérvadó, lehetőség szerinti teljes kiadását Poetarum Lesbiorum Fragmenta ('A leszboszi költők töredékei', 1955) c. További fontos szövegkiadásai: a Poetae Melici Graeci ('Görög melikus költők', 1962), mely Allcman, Sztészikhorosz, Ibükosz, Anakreón, Szimónidész, Korinna és más, kisebb költők ránk maradt verseinek, valamint ismeretlen szerzőktől származó népi és asztali énekek (~*szkolion) kritikai kiadása; a The Greek Anthology of Hellenistic Epigrams ('Görög Antológia. Hellenisztikus epigrammák', 1—2. köt., 1965) c. munkájában H. S. F. Gow-val közösen adta ki a Nagy Sándor halálától (i. e. 323) Meleagrosz epigrammagyűjteményének ('Koszorú', kb. i. e. 100) létrejöttéig íródott epigrammákat. Ugyancsak Gow-v al együtt adta ki a The Greek Anthology. The Garland of Philip and Somé Contemporary Epigrams ('Görög Antológia. Philipposz Koszorúja és néhány korabeli epigramma', 1—2. köt., 1968) c. gyűjteményt. Supplementum Lyricis Graecis. Poetum lyricorum f ragmenta quae recens innotuerunt ('Kiegészítés a görög lírához. A lírai költők újonnan felfedezett töredékei', 1974) c. művét az Epigrammata Graeca ('Görög epigrammák', 1975) c. kötete követte, mely az Arkhilokhosztó\ Meleagrosúg terjedő időszak görög epigrammáinak kritikai kiadása. Page utolsó munkái a fíufinus (1978), Rujinus epigrammáinak kiadása bevezetéssel és kommentárral, valamint a Further Greek Epigrams ('További görög epigrammák', 1981). Ez utóbbi olyan i. sz. 50 előtti ismert és ismeretlen szerzők epigrammáinak kiadása, akik bár a Görög Antológiáb&n és egyéb forrásokban hagyományozódtak. sem a Hellenistic Epigrams, sem a The Garland of Philip c. kötetekben nem szerepeltek. Említésre méltók még tanulmányai: Actors' Interpolations in Greek Tragedy ('Színészi betoldások görög tragédiákba', 1934); History and the Homeric Iliad ('A történelem és Homérosz Iliásza', 1959); Folk Tales in the Odyssey. ('Népmesék az Odüsszeiában', 1968). Gelenczey-Mihálitz Alirán
körül csoportosuló kísérletező írók, költők legtehetségesebbje. Az ő antológiájukban jelentek meg első művei: Unit of Five ('Ötös egység', 1944). T. S. Elioton kívül W. Stevens volt hatással költészetére. O Szigorú önkritikája miatt keveset publikál. Korai verseit a társadalmi tiltakozás jellemzi, később a magányosakról és megvetettekről írt verseiben eleinte hosszú, áradó sorokkal, mostanában kristályosabb kifejezésmóddal párosuló erős vizuális hatás jelentkezik. O Főbb művei még: As Ten as Twenty ('Úgy tíz, mint húsz', elb.-ek, 1946); The Metál and the Flower ('A fém és a virág', költ.-ek, 1954); The Sun and the Moon and Other Fictions ('A Nap és a Hold és egyéb történetek', reg.-ek, 1973). O Gyűjt, kiad.: Poems. Selected and New ('Válogatott és új versek', 1974). O Magyarul: 3 vers (Bernáth J., Világirodalmi Antológia VI/1. köt., 1962). Lánczi Katalin Page [péidzsj, Thomas Nelson (Hanover megye, Va., 1853. ápr. 23.—uo., 1922. nov. 1.): amerikai (USA) író. Egy déli ültetvényen nőtt fel, ahol gondolkodásmódjára a polgárháborúban letűnt déli arisztokrácia életérzése hatott. Hat évig volt Olaszo.ban nagykövet. Romantikus-szentimentális írásait Marsé Chan ('Chan gazda', elb., 1884) c. tájszólásban írt és a Century Magazine-ben megjelent műve nyitotta meg, amely nosztalgiával szól a polgárháború előtti Dél életéről. A bestseller Red Rock ('Vörös szikla', reg., 1898) két régi család sorsfordulóin át mutatja be a háború utáni ún. rekonstrukcióval szemben a déliek ellenérzését, ellenállását és a Ku-Klux-Klan létrejöttét. O Művei még: In Old Virginia ('A régi Virginiában', elb.-ek, 1887); The Old South: Essays Social and Political ('Társadalmi és politikai esszék a régi Délről', 1892); Gordon Keith (reg., 1903); Róbert E. Lee, Man and Soldier ('Róbert E. Lee: az ember és a katona', életr., 1911); The Red Riders ('A vörös lovasok', reg., 1924). O Gyűjt, kiad.: Works ('Művei', 18 köt., 1906 1918). O írod.: R. Page: Thomas Nelson Page (1923); T. L. Gross: Th. N. Page (1966). Virágos Zsolt pageant [pedzsent] indiai irodalmak, indiai angol irodalom, indiai irodalmi formák, indiai színjáték. O írod.: A. Bausani: Storia delle Ietterature del Pakistan (1958); Faiz Ahmad Faiz: Mnogoobrazije i zsiznyennaja szila. 0 szovremennoj lityerature i tyeatre Pakisztana (Inosztrannaja Lityeratura, 1964, 4.); R. Christ:
Pakhümerész, Geórgiosz; Geórgios Pachymerés; Georgius Pachymeres (latinos név); (Nikaia, 1242—Konstantinápoly, 1310 k.): bizánci történetíró, teológus, politikus. Az ún. Latin Császárság 1261-ben bekövetkezett bukása és a bizánci állam helyreállítása után több kiemelkedő tudós társaságában Konstantinápolyba ment, ahol — széles körű műveltségének köszönhetően — fontos egyházi és állami tisztségeket bíztak rá. Kora egyik legnagyobb tudósának tartották. Hírét főleg Szüngraphikai históriai ('Összegyűjtött történetek') c. emlegetett történeti művének köszönheti, amelyben az 1255 és 1308 közötti eseményeket beszéli el. Ez a mű, mely kronológiáját tekintve Geórgiosz Akropolitész krónikájának folytatása, az egyetlen közvetlen forrás (VIII.) Palaiologosz Mihály uralkodásának évtizedeire vonatkozólag. Pakhümerész, képzett teológus lévén, gyakran és részletesen ismerteti a bizánci társadalmat akkoriban megosztó teológiai vitákat. Különösen értékesek az elűzött Arszeniosz pátriárka követőinek a hivatalos egyházzal szemben álló mozgalmáról szóló részletek. Mint történetírónak kiemelkedő erénye az objektivitásra való törekvés. A mű adatokat nyújt más népekről is: a bolgár, mongol, tatár, szeldzsuk- és oszmán-török történelem fontos forrása. Számunkra különösen jelentősek az Árpád-házi királyok családi kapcsolatairól írott részek. A történeti munkán kívül írt egy művet a quadriviumról, Szüntagma 32
PAL
Literaturnotizen aus Pakistan (Die Weltbühne, 1980, 52—53.). Vekerdi József Pakkala, Teuvo (írói név); Theodor Oskar Frosterus (eredeti név); (Oulu, 1862. ápr. 9.—Kuopio, 1925. máj. 7.): finn író. Apja bohém természetű, könnyelmű aranyműves volt, aki elhanyagolta és több ízben magára is hagyta családját. Az 1860-as években, gyermekeskedése idején a leendő író korán kivette részét a nélkülözésből, a megpróbáltatásokból. Felcseperedve az oului finn magángimnázium tanulója lett, nyaranként pedig apjával faúsztató munkát vállalt Észak-Finno.-ban. Érettségi után több vidéki lap munkatársa, ill. szerkesztője volt, később kereskedelmi utazóként, majd Kokkolában tanárként kereste kenyerét. 1896-ban kijutott Párizsba, ahol megtanult franciául. 1913-tól írói nyugdíjat élvezett halálig. O Legjelentősebb műveinek témáit Oulu szegénynegyedeinek élete, gyermekkorának élményei, a nélkülözéssel, gondokkal vívott küzdelmek, és a gyermek lelkivilágának kimeríthetetlen tárháza szolgáltatták. 1885-ben megjelent első műve, a Lapsuuteni muistoja ('Gyermekkorom emlékei') nyelvi kifejezőerőben gazdag visszaemlékezés, mely hű képet ad a századvégi Oulu külvárosának életéről. Ez a téma visszatér Vaaralla. Kuvia laitakaupungilta ('Vaarában. Képek a város széléről', 1891) c. kétkötetes regényében. A munkások életével foglalkozik Oulua soutamassa ('Csónakkal az Oulu folyón', reg., 1885). 1913-ban látott napvilágot legsikeresebb könyve, a Pikku ihmisiá ('Kisemberkék'). A könyv a finn irodalom mindmáig legjobb gyermekábrázolásaival, mesteri módon megírt, kitűnő lélektani megfigyelésekről tanúskodó novellákkal ajándékozta meg a hazai olvasókat. Pakkala legmaradandóbb sikerét azonban a Tukkijoella ('Faúsztatók') c. népszínművével aratta, melynek idillikus ábrázolásmódját eredeti humor és pergő ritmus ellensúlyozza. A zenés, táncos darab ma is a Finn Nemzeti Színház repertoárjába tartozik, 1973-ban budapesti vendégszereplésekor a színház nálunk is bemutatta. O Egyéb fő művei: Elsa (reg., 1894); Lapsia ('Gyerekek', nlák, 1895); Kauppaneuvoksen barka ('A kereskedelmi tanácsos ökre', szatirikus színdarab, 1901); Pieni elámánlarina ('Kisélettörténet', reg., 1902); Perhejuhla ('Családi ünnep', vígjáték, 1913); Meripoikia ('Matrózok', vígjáték, 1915). O Magyarul: 1 nla (Utasi Z., Finn elbeszélők, anto., 1969). O írod.: Koltai T.: J. Tukkijoella (Él, 1973, 19.); Bőgel J.: Mostan kedvem kerekedik (Alf, 1973, 8). Gombár Endre 3
Pakszi Pakon ('Madarak könyve'): thai népmesegyűjtemény. Az ősi indiai állat- és tündérmesék alapján a 17. sz. második felétől formálódtak az ismeretlen szerzőjű thai állatmesék. Az indiai Pancsatantra mesegyűjtemény Phra Naraj király uralkodása idején (1657—1688) a lao királyságtól elhódított Csiengmaj buddhista szerzeteseinek közvetítésével terjedt el Thaiföldön, s irodalmában hatásukra kezdtek meghonosodni a világi témájú művek. A teljes mesekincset sokkal később, a 20. sz. elején fordították le páli nyelvből thaira Damrong herceg irányításával, és 4 kötetben — Nanduka Pakon ('Az ökör könyve'), Pakszi Pakon ('Madarak könyve'), Piszat Pakon ('Kísértetek könyve'), Vetan Pakon ('A Hulladémon könyve') — Pakaranam c. adták ki 1924-ben. A gyűjteményből a thaiföldiek körében a Pakszi Pakon meséi a legkedveltebbek. A ->klon versformájú feldolgozása népszerűbb, prózai változata viszont világosabb és teljesebb. A 30 mesét tartalmazó gyűjtemény szereplői madarak. Ezek a mesék allegorikus formában tükrözik az egykori thai társadalom életét, erkölcsi szabályait, vallási szokásait. Verses változatát J. Krosbi fordította le angol nyelvre, s a The Journal of the Siam Society c. bangkoki lapban közölte. O írod.: P. Schweisguth: Étude sur la littérature siamoise (1951); Szerebrjanij kljucs (1963); V. Kornyev: Lityeratura Tailanda (1971). Bőgős László pa-ku ('nyolcrészes'): régi kínai esszéforma. Szabályainak rendszere a 15. sz.ban a hivatalok betöltésére képesítő mandarinvizsgákon megadott témára írt esszék formáját, felépítését rendkívül minuciózusán rögzítette; változó szabályai egyes időszakokban még azt is meghatározták, hogy pontosan hány szóból álljon az esszé. Megjelenése a hivatalos-arisztokratikus mandarinirodalom hanyatlásának annyira kézzelfogható jele volt, hogy nagy hivatalos fontossága ellenére a pa ku stílusában írt műveket már a kortársak sem tartották nagyra. Az utókor előtt még ma is e megjelölés lett a nehézkes, körmönfont, bürokratikus stílus kínai megnevezése. O (~*kínai irodalmi formák, esszé) Csongor Barnabás Pál; Paulosz (görög név); Paulus (latin név); Saul (eredeti héber név); (Tarszosz, 10 k.—Róma?, 64 és 68 között): apostol, az ókeresztény egyház első nagy szervezője, gondozója és teológusa. Nem tartozott Jézus 12 tanítványa közé, ennek ellenére életéről és munkásságáról több részletet őrzött meg az -> Újszövetség és az egyházi hagyomány, mint a többi apostoléról. Missziós tevé-
PALAZ egyház Krisztus teste, a parúzia stb. Pál apostol teológiája Krisztus kereszthalálára koncentrálódik. O írod.: Masznyik E.: Pál élete (1905); A. Deissmann: Paulus (1925); A. Schweitzer: Geschichte der paulinischen Forschung (1933); Mátyás E.: Pál apostol viszonya a misztérium-vallásokhoz (1934); A. Schlatter: Paulus, Bote Jesu (1934); H. Windisch: Paulus und das Judentum (1935); J. Leipoldt: Jesus und Paulus (1936); P. Feine: Jesus und Paulus (1936); G. Ricciotti: Paolo Apostolo (1946); J . Klausner: Jézus és kora (1947); A. Brunot: S. Paul et son message (1958); E. G. Kraeling: I Have Kept the Faith. The Life of the Apostle Paul (1965); G. Bornkamm: Paulus (1969); J. Holzner: Szent Pál (1982); H. V. Morton: Pál apostol nyomában (1983). Németh Pál
kenységét hitelesen ábrázolja az Apostolok cselekedeteiről írott könyv, személyiségéről és teológiai látásmódjáról a neve alatt fennmaradt levelek (-*Pál apostol levelei) adnak hű képet. Nincs forrásértéke az apokrif —• Pál apostol cselekedetei c. műnek és az ellenséges hangú Pseudo-Clementináknak. O Pál apostol a hellenista műveltségéről híres kisázsiai város, Tarszosz polgáraként született, Benjámin törzséből származó zsidó szülőktől. Fiatalon megismerkedett a görög nyelvvel, a hellenista kultúra fogalmi világával és a diatribé módszerével. 15éves lehetett, amikor Jeruzsálembe került, ahol a híres Gamliél (T. Gamaliel) törvénytudós tanítványa lett. Itt csatlakozott a farizeusok vallási pártjához, jelen volt István vértanú megkövezésénél (Apostolok cselekedetei 8:1—3). A keresztények üldözésére igyekezett Damaszkuszba, mikor az úton egy vakító fényű látomásban Jézussal találkozott, s ennek az élménynek a hatására — néhány napig tartó vakság után — megkeresztelkedett. Ezután mintegy 3 évre visszavonult „Arábiába" (a Damaszkusz környéki nabateus városokba), és felkészült későbbi missziós munkájára, melynek eredményeként a kereszténység a hellenista világkultúra ú j tényezőjévé vált. O P á l t , , a pogányok apostola" megtisztelő címmel illetik, mert egyrészt határozottan védelmébe vette azt az álláspontot, hogy az eredetileg nem zsidókból lett keresztényektől nem szabad megkövetelni a mózesi törvények egy részének megtartását, másrészt pedig azért, mert majd két évtizeden át sikerrel terjesztette a keresztény hitet Palesztinában, Szíriában, KisÁzsiában, Görögországban, a görög szigeteken és fogsága idején Rómában, a birodalom fővárosában. Három nagy missziós útja, melyekre munkatársai is elkísérték, i. sz. 46—49, 49—53 és 54—58 között volt. 58 pünkösdjén Jeruzsálemben letartóztatták, és 60-ig Caesarea (Palaestinae)-ban tartották fogva, majd 60/61-ben Rómába vitték, s ezt követte a római (első?) fogság 61—63 között. Az egyházi hagyomány szerint valószínű, hogy 63-ban szabadon engedték, s állítólag a birodalom nyugati részén folyt a t t a missziói tevékenységét, eljutott egészen Hispániáig, és egy másik római fogság után 67-ben kivégezték. O Pál apostol gondolatvilága alapvetően meghatározta az ókeresztény kor teológiájának alakulását, s így a későbbi egyházi tanítás rendszerét is. Nála fogalmazódnak meg először a keresztény teológia alapvető kérdései és sajátos fogalmai: az eredendő bűn, a törvény, a halál, a megváltás, a megigazulás, a feltámadás. Krisztus preegzisztenciája, az
Palacio [pálászio], Manuel del; Palacio y Simó (teljes név); Paco Ila; Gusarapo (írói álnevek); (Lérida, 1832—Madrid, 1906): spanyol költő, színműíró, újságíró. Tanulmányait Y7alladolidban végezte. 1851-ben tagja lett a híres Cuerda granadina nevű irodalmi társaságnak. P. A. de Álarcon mellett működött. 1864-ben L. Riverával megalapította a szatirikus hangú Gil lilás (1864—1870) c. folyóiratot. 1867-ben, alighogy Madridba érkezett, erősen liberális nézetei miatt Puerto Ricóba deportálták. 1892-ben a Spanyol Királyi Akadémia a tagjai közé választotta. Éveken keresztül viselte a madridi Ateneo irodalmi szekciójának elnöki tisztét. A III. Károly-rend lovagja volt. O Számos folyóiratba és hetilapba írt álnéven. A kosztumbrista színház jelentékeny alakja. Mint színműírót elsősorban a technikai megoldások érdekelték, ennek ellenére, vagy talán éppen ezért, a maga korában komoly színpadi sikereket ért el. Költészetére R. de Campoamor volt nagy hatással. Bár Clarín nem minden él nélkül így írt róla: „Számomra Spanyolo.-ban 2,5 nagy költő létezik a 19. sz.-ban: G. Núnez de Arce, R. de Campoamor és mint 'fél költő' Palacio", nincs híjával az eredetiségnek. Korának defektusai költészetében is tükröződnek. Legsikeresebben az epigramma és a szonett műfaját művelte. O Főbb művei: Museo cómico o Tesoro de los chistes ('Komikus múzeum, avagy a viccek kincsesháza', 2 köt., 1863—1864); Cabezas y calabazas (L. Riverá\ail 'Fejek és tökök', szatirikus arcképek politikusokról és művészekről, 1864); Cien sonetos ('Száz szonett', 1870); Melodías íntimas ('Intim melódiák', 1884). O Gyűjt, kiad.: Poesías escogidas ('Válogatott versek', 1916). O Magyarul: 1 vers (Szalai 34
PALAC E., Magyar Sálon, 1894). O írod.: N. Alonso Cortés: Manuel del Palacio (Jornadas, 1920); M. de Sandoval: Manuel del Palacio (Boletín de la Real Academia Espanola, 18. évf., 1931); Homenaje a Manuel del Palacio (1932). Marth Hildegard Palacio [pálászio], Pablo (1906—1946): ecuadori író. Jogot és filozófiát tanult és filozófiát tanított a quitói egyetemen. Ecuadorban a szocialista eszmék első hirdetői közé tartozott. Barátaival együtt megalakította a Cartel Kört, amely sokat tett a marxista eszmék terjesztéséért. Később egyre inkább magába zárkózott, majd elméje teljesen elborult. O Prózája intellektuális, bonyolult, sokszor nehezen érthető. Figuráit már-már emberellenes gúnnyal kezeli, ugyanakkor természetesnek t a r t j a összes abnormális tulajdonságukat. Az őrület szerinte ugyanolyan kategória, mint ,,a rendőr hadnagyi, tanítói vagy a lelkészi foglalkozás". Regényeiben: Débora (1929), Vida de un ahorcado ('Egy akasztott ember élete', 1932) mesterien kezeli a belső monológ módszerét. Elbeszéléskötete Un hombre muerto a puntapiés ('Egy halálra rugdosott ember', 1927) c. jelent meg. Inotainé Bonifert Mária Palacios [pálászioszj, Lueila (álnév); Mercedes Carvajal de Arocha (családi név); (Port of Spain, Trinidad, 1902. okt. 8.—): venezuelai írónő. Első írásai az 1930-as évek elején jelentek meg. 1943—1947 között a Pedagógiai Intézetben dolgozott. 1947-ben Bolivár állam képviselője, majd szenátora 1952-ig. 1963-tól Uruguayban volt nagykövet. Műveivel több hazai és külföldi díjat nyert. O Témáit a tengerészek életéből, a tengerpart, a kikötők világából meríti. Losbuzos ('A búvárok', 1937), valamint El corcel de las crines albas ('A hajnalsörényű paripa', 1950) c. regényeiben naturalista és romantikus vonások keverednek. Bibliai témát dolgoz fel El dia de Caín ('Káin napja', 1958) c. regénye. O Főbb művei még: Desatemos el nudo ('Oldjuk meg a csomót', reg., 1935); La gran serpiente ('A nagy kígyó', reg., 1943); El mundo en miniatura ('Miniatűr világ', elb.ek, 1955); Poemas de noche y de silencio ('Az éjszaka és a csend költeményei', 1964); La piedra en el vacío ('A kő az űrben', reg., 1970). Inotainé Bonifert Mária Palacio Valdés [pálászio váldesz], Armando (Entralgo, Oviedo tart., 1853. okt. 4.— Madrid, 1938. jan. 29.): spanyol író. Tehetős polgári család gyermeke. Édesapja
ügyvéd, édesanyja gazdag földbirtokos családból származott. Tanulmányait Oviedóban, Asztúria fővárosában, nagyapja házában kezdte. Itt ismerkedett meg T. Táróval, a demokratikus eszméket valló újságíróval és L. /IZasszal, akik nagy hatással voltak későbbi fejlődésére. 1870-ben Madridba ment, jogi tanulmányokat folytatott, de már rendszeresen írt különböző lapokba, s barátaival együtt megalapította a híres Cacharrería irodalmi szalont, a haladó irodalmárok egyik fontos központját. A Revista Europea főszerkesztője lett, s A /asszál együtt irányította a La Literatura c. folyóiratot. A regény megújulásának időszaka volt ez: B. Perez Galdós ekkor írta Történelmi jelenetek c. regényciklusának első darabjait, P. A. de Alarcón A háromszögletű kalapot. Nem véletlen, hogy a fiatal író a regény felé fordult, ebben tudta leginkább visszaadni a restaurációs Spanyolo. sokszínű, izgalmas, percről percre formálódó világát. 28 éves korában jelent meg első regénye, El senorito Octavio ('Octavio fiatalúr', 1881) címmel, majd egymást követték újabb és újabb művei. Rendkívül termékeny, sikeres író volt. Alig negyvenéves korában L. Tolsztojhoz hasonlították, néhány évvel később csaknem megkapta a Nobel-díjat. A századforduló táján ő volt a legolvasottabb spanyol író. külföldön is nagy népszerűségnek örvendett. 1905-ben a Spanyol Királyi Akadémia tagjává választották. O Első regényeit Flaubert, Zola, Maupassant ihletik, de nagy hatással vannak rá honfitársai, Alarcón, J. M. de Pereda, Perez Galdós is. Magáénak vallja kora legjobbjainak haladó polgári demokratikus eszméit, de társadalomkritikája inkább csak a felszínen mozog, meg sem közelíti Pérez Galdós vagy V. Blasco Ibánez következetes, kíméletlen társadalomrajzát. Kiváló mesterségbeli tudással, gördülékeny, színes regényeiben nagy szeretettel és csipetnyi iróniával ír a spanyol tájakról, a spanyol ember különféle típusairól; páratlan népszerűségének alighanem ez volt az oka. Könnyedén, finom ecsetvonásokkal vázolja fel a különféle típusokat, olykor szociografikus pontossággal varázsolja elénk Asztúria vagy Andalúzia szokásait, népi hagyományait. Könynyed, kedélyesen adomázó sorain időnként átcsillan a gúny a haladás kerékkötőivel, a feudális—patriarchális életszemlélet képviselőivel szemben. 1883-ban jelenik meg első igazán jelentős regénye, a Marta y Maria ("Márta és Mária'), melyet a bigott katolikusok a vallás, a misztikusok elleni támadásnak véltek. A szerző tiltakozott: a valódi misztikusok, pl. Szent Teréz, Bolognai
PALAZ Szent Katalin egyszerű, hitükben meggyőződött emberek, ők sohasem nevetségesek. De nevetség tárgyává kell tenni azokat, akik csak képmutatásból vallásosak, s külsőséges eszközökkel akarják bizonyítani jámbor, feddhetetlen életüket. Aguas fuertes ('Rézkarcok', 1884) c. elbeszéléskötetében costumbrista képekben m u t a t j a be hazáját, Asztúriát. „Amikor az ember befejezi a Rézkarcok olvasását, szinte megrészegül a sok fénytől, forróságtól, harmóniától, érzelemtől és jóságos malíciától, amely a regényt á t h a t j a " — írja róla barátja, Alas. 1885-ben jelenik meg egyik legszebb regénye Jósé (reg.: PálíTy J., Jósé, Kolozsvár, 1928) címmel, amelyben a kantábriai tengerpart egyik legfestőibb zugának, Cudillerónak állít emléket, annak a kis falunak, ahol ifjúságának legszebb napjait töltötte, a halászoknak, akik a maguk egyszerű, sallangmentes barátságával kitüntették, befogadták maguk közé, s mi több, jó halászt faragtak belőle. „Sehol másutt nem ragadott magával annyira a tenger varázsa, mint itt. Sohasem voltam olyan boldog, mint akkor. Ezek a bátor és egyszerű halászok olyan szeretettel fogadtak, hogy meg szerettem volna osztani velük az életüket és munkájukat" — írja róluk az író. 1886— 1887-ben publikálja Riverita és Maximina c. regényét, amelyekben forrón szeretett, fiatalon elhunyt feleségének, Maximinának állít emléket. Legnépszerűbb műve a La hermana San Sulpicio (reg., 1889: Békéssy G., A kisnővér, 1959). Cselekménye Sevillában, az északi ember számára különösen vonzó egzotikus andalúz városban játszódik. Megismertet bennünket a kanyargós utcácskákkal, a hófehérre meszelt házakkal, a tömött kávéházakkal és kétes hírű kocsmákkal, az unatkozó arisztokratákkal és a dohánygyári munkásokkal, a rácsos sevillai ablakokkal, amelyek mögött szabadságra vágyó, forróvérű andalúz leányok várják a férj személyében érkező szabadulást. Mesterien jeleníti meg a déli élet lármás, kavargó, színes forgatagát, az andalúz tájat, a vakító napot, a Guadalquivir folyót s a sevillai társadalom széles körképét, amelybe belefér a grófnő és a munkás, a lecsúszott úrhatnám polgár, a képmutató pap és az utcalány. Talán egyetlen más művében sem találunk ennyire éles társadalomkritikát: Ceferino Sanjurjónak, a kissé mamlasz, de rokonszenves hősnek, aki szerelmesét, az életvidám, eszes, erőszakkal zárdába kényszerített kisnővért meg akarja szabadítani családjától és az apácafátyoltól, a korabeli Spanyolo. minden retrográd erejével meg kell küzdenie: az el-
veiben megcsontosodott, múltat visszasíró Károly-párti számtartóval, az érdekhajhász, képmutató zárdafőnökkel, a félig hűbéri viszonyokon alapuló, polgári haladást kizáró családi érdekszövevényekkel. Humoros, ironikus eszközökkel megalkotott főhőse, aki első személyben meséli el a történetet, a jellemábrázolás egyik kiemelkedő példája Palacio Valdés művészetében. Egyik legvitatottabb regénye a La fe ('A hit', 1892). Egy, a vallás axiómáiban kételkedő papról szól, akinek az élete azt bizonyítja, hogy a valódi hit csak gyötrő, önpusztító megismerési folyamat eredményeképpen lehetséges. Los majos de Cádiz ('Cádizi legények', 1896) c. regénye, bár formailag talán legtökéletesebb alkotása, nem aratott sikert. Az író szerint azért, mert ez a szegényekről, a társadalom kivetettjeiről szóló történet nem érdekelte az irodalomkedvelő középosztályt, amely csak önmagát szerette viszontlátni az írásokban. 1903ban látott napvilágot legköltőibb, legharmonikusabb elbeszélésgyűjteménye La aldea perdida ('Az elveszett falu') címmel. Entralgo, a szülőfalu az elbeszélések témája, az elveszett ifjúság, a zordonságában lenyűgöző vad vidék, amelyet tönkretettek, elpusztítottak a modern bányák, és melynek homéroszi hősökhöz hasonló lakóit elűzték a modern ipar alkoholtól bűzlő, kétségbeesésig hajszolt munkásai. Önmagának írja ezeket az elbeszéléseket, hogy megőrizzen valamit a múltból: a házat, amelyben lakott, a bálványozott nagypapát, a szolgálót, s legfőképpen az asztúriai tájat, amely élete végéig ihlette. O Főbb művei még: Agvas fuertes ('Rézkarcok', nlák, 1884; ebből magyarul: El jtájaro en la nieve, nla, Szalai E., Madár a hóban, 1895; uő, ua., Spanyol elbeszélők, anto., 1895; Szopory Nagy M., ua., Budapesti Szemle, 1911, 110—122. old.); La alegría del capitán Ribot ('Ribot kapitány öröme', reg., 1899); Seducción ('Csábítás', elb., 1914); Sinfonía pastoral ('Pastoral-szimfónia', reg., 1931). O Gyűjt, kiad.: Obras completas ('Összes művei', 28 köt., 1901—1932); Obras completas ('összes művei', 3 köt., 1925—1927); Obras escogidas ('Válogatott művei', 1933). O Magyarul még: 1 nla (Szalai PL, Magvar Sálon. 1894, 1001—1016. old.); 2 nla (uő, Otthon, 1894, 11—12. sz.); 1 nla (uő, Otthon, 1895, 5. sz.); 1 elb. (uő, Spanyol elbeszélők, anto., 1898); 1—1 nla (Szopori Nagy M., Budapesti Szemle, 1911, 146.; uő, Az elbeszélés művészei, anto., 1920 k.). O írod.: F. Vezinet: Armando Palacio Valdés (Les maitres du román espagnol contemporain, 1907); H. Pesseux-Richard: Arman36
PALAZ
do Palacio Valdés {Revue Hispanique, 42. évf., 1918); L. Antón del Olmet—J. de Torres Bernal: Los grandes espanoles. Palacio Valdés (1919); A. Cruz Rueda: Armando Palacio Valdés (1925, 21949); C. C. Glascoek: Two Modern Spanish Novelists: Emilia Pardo Bazán and Armando Palacio Valdés (1926); J. A. Balseiro: Armando Palacio Valdés (Novelistas espanoles modernos, 1933, 71963); R. Narbona: Palacio Valdés o la Armonía (1941); 12 szerző tanulmányai (Boletín del Instituto de Estudios Asturianos, 7. évf., 1953); C. Pitollet: Recuerdos de don Armando Palacio Valdés (Boletín de la Biblioteca Menéndez Pelayo, 33. évf., 1957); J . de Entrambasaguas: Armando Palacio Valdés (Las mejores novelas contemporáneas, 3. köt., 1958); Békéssy G.: Utószó (A. Palacio Valdés: A kisnővér, 1959). Inotainé Bonifert Mária
veit elavultnak találva, modern szellemben felfogott új munka megírására tett javaslatot, amelynek elfogadása után belekezdett élete fő műve, a Déjiny národu íeského v Öeehách i v Moravé ('A cseh nemzet története Csehországban és Morvaországban') megírásába. Kivételes műveltsége, finomsága, eleganciája, mind Pozsonyban, mind Prágában közkedveltté tette az arisztokrácia és a jómódú polgárság körében. Az utóbbi társadalmi rétegből választotta feleségét is, Tereza Méchurovát, egy gazdag ügyvéd és nagybirtokos lányát. Házassága teljes anyagi függetlenséget biztosított neki, úgyhogy zavartalanul élhetett munkájának és politikai tevékenységének (tartományi gyűlési képviselővé választották, és örökös főrendiházi taggá nevezték ki). Politikai irányvonala az ausztroszlavizmus volt, az a koncepció, amely szerint a monarchiát autonóm nemzetek szövetségévé kell átalakítani; ebben a szövetségben a szlávok, nagy többségük alapján, idővel automatikusan vezető szerephez jutnának. Az osztrák birodalom határai között élő népek szabadságának és nemzeti jogainak elismerésén alapuló föderatív államalakulatot eszményinek tartotta, úgyhogy radikális ellenfelei bírálatára így válaszolt: „Ha Ausztria nem volna, ki kellene találnunk." A bécsi kormánypolitika azonban egyre újabb csalódásokat okozott neki, és az osztrák—magyar kiegyezéssel megvalósult dualizmus romba döntötte föderációs elképzeléseit. Mélységesen kiábrándulva visszavonult az aktív politikai tevékenységtől, és már csak tudományos munkájának élt. Ekkor írta le szállóigévé vált mondatát: „Voltunk Ausztria előtt, és leszünk utána is." Amikor meghalt, népe uralkodóknak kijáró pompával temette, és nevéhez ,,a nemzet atyja" epitetont fűzte. Az MTA 1834-ben külső tagjai közé választotta. O A cseh nemzeti újjáéledési mozgalom legnagyobb tekintélyű vezéregyénisége. Sokoldalú munkásságának hatása kora szellemi életének minden területére kiterjedt. Két tudományos folyóiratot alapított és szerkesztett, amelyek közül az egyik (Gasopis Národního muzea) máig is fönnáll. Részt vett a Matice foská és a Nemzeti Színház megalapításában, és titkára volt a Tudós Társaságnak, valamint a Nemzeti Múzeumnak. Monumentális fő műve nemcsak a cseh történettudomány fejlődése, hanem a közgondolkodás alakulása szempontjából is korszakalkotó jelentőségű. Szemléleti alapja az a meggyőződés, hogy a történelem ismerete elengedhetetlen feltétele az igazi hazafiságnak, és hogy a nemzeti öntudatosodást a történetírás csak akkor
Palacky [palacki], Frantisek (Hodslavice, 1798. jún. 14—Prága, 1876. máj. 26.): cseh történettudós, irodalomtörténész, esztéta, író. Régi, bibliaolvasó evangélikus parasztcsaládból származott, apja is földet művelt még, de egyben a helyi csehtestvér iskola tanítója is volt. Fiát, a mo.-i protestáns iskolák jó hírét ismerve, 1809-ben a trencséni evangélikus gimnáziumba íratta be. Innen a pozsonyi líceumba került, majd egy hároméves teológiai-filozófiai tanfolyamot végzett. 1817-től magyar nemesi családoknál nevelősködött. Bejáratos volt a pozsonyi főúri palotákba és a vidéki nemesi kúriákba, arisztokraták és magasrangú köztisztviselők társaságában forgott, barátságot kötött a fiatal Gvadányi gróffal, a költő fiával is. Mindez megnyerő, kissé világfias modorával és rendkívüli kulturáltságával magyarázható, aminek egyik jele az volt, hogy mintegy nyolc nyelven beszélt, ill. olvasott. Élénk figyelemmel és lelkesedéssel kísérte a magyar reformmozgalmakat, és későbbi tevékenysége során sokat merített e téren szerzett tapasztalataiból. Pozsonyban megismerkedett a cseh nemzeti újjáéledés két jelentős alakjával, J. Kollárrá és P. J. Safaríkkol is. 1823-ban Prágába költözött, ahol J. Dobrovsky és az újjáéledő cseh kultúra két lelkes főúri híve, G. és F. Sternberg grófok vették pártfogásba. Az utóbbiak családjuk genealógiájának feldolgozásával bízták meg, s e kiválóan elvégzett munka befejezése után beajánlották a Tudós Társaságba, amely megbízta F. Pubióka Chronologische Geschichte Böhmens ('Csehország története időrendben') folytatásával. Elvállalta a feladatot, de Pubiőka történelemszemléletét és módszertani el37
PALAZ Esztétikai elveit a Pfehled déjin krasovédy a její literatury ('A széptudomány és irodalma áttekintése', Krok, 1823) és a Krasovéda fili o kráse a uméní ('A széptudomány avagy a szépről és a művészetről', Casopis Ceského muzea, 1827) c. dolgozatokban fejtette ki. Ugyanebben a folyóiratban jelent meg két elvi fontosságú értekezése, a Slovo vlastencűm od redaktora ('Egy szó a szerkesztőtől a hazafiakhoz', 1826) és a Pfedmluva k vlastenskému étenúfstvu ('Előszó a hazafias olvasóközönséghez', 1837). O Magyarul: A szomszéd népekkel való kapcsolataink történetéből (1962) c. antológiában megjelent két — Vörösmartyhoz, ill. Döbrentei G.-hoz írt — levele, valamint 1 részlet a Cseh nemzet történetéből Szalatnai R. fordításában; A huszitizmus története (Benedek G., Farkas G., Holla L., 1984). O Egyéb fő művei: J. Dobrovsky's Leben und gelehrtes Wirken (\J, Dobrovsky élete és tudományos hatása', tan., 1833); Die altesten Denkmáler der böhmischen Sprache ('A cseh nyelv legrégibb emlékei, 1840, P. J . Safan'kkal); Predchűdcové husitstvi v Cechách ('A huszitizmus előfutárai Csehországban', 1942). O Gyűjt, kiad.: IXlo Fr. Palackého ('Fr. Palacky életműve', 1941). O írod.: J . Goll: Frantisek Palacky (1898); F. M. Bartos: Frantisek Palacky (1948): M. Jetmarová: Frantisek Palacky (1961); M. Machovec: Frantisek Palacky a ceská filosofie (1961); Sárkány 0.: A fiatal Palacky (Sárkány O. válogatott tanulmányai, 1974); Benedek G.: Történelem és politika Palacky életművében (1984). Zádor András
szolgálhatja sikerrel, ha a felvilágosodás korabeli szigorú és gyakran egyoldalú kritieizmust a romantikus és klasszicista történetfelfogás szintézisével helyettesíti. Ez a részint Rousseau, részint Herder, részint Hegel hatását tükröző történelemfilozófia tökéletesen megfelelt a nemzeti megújhodás adott fázisa által támasztott követelményeknek; így válnak érthetővé és menthetővé a mű egyes — egzakt tudományos szempontból elfogadhatatlan — vonatkozásai, mint például a történelem előtti szláv kultúra és életforma csupán szájhagyományon alapuló idealizálása és a szlavofil gondolat utópisztikus formája, amely a szlávságban a demokratizmus megtestesítőjét látja a németség által reprezentált feudalizmussal szemben. A mű filozófiájának lényege éppen ebben a szembesítésben nyilvánul meg, valamint abban a felfogásban, hogy a szlávság történetének és jövendő sorsának meghatározó eleme a németséggel vívott küzdelem. A dokumentálható korszakok és azokon belül a történések leírása és elemzése azonban már megfelel a modern tudományos hitelesség kritériumainak, annál is inkább, mert a csehó.-i, müncheni, bécsi, római, drezdai, berlini, budapesti és párizsi irattárakban mérhetetlen szorgalommal és fáradsággal összegyűjtött anyagra épült. A hatalmas mű — szerzője tervének megfelelően — csupán 1526-ig, a Habsburgok trónralépéséig tárgyalja a cseh nemzet történetét. Keletkezése korának politikai viszonyai ée konkrétan a mű minden már elkészült részével kapcsolatban szüntelenül akadékoskodó cenzúra várható radikális közbelépése eleve lehetetlenné tette a megalkuvásmentes folytatást, de az időbeli végpont meghatározása minden bizonnyal a dinasztiával szemben megnyilvánuló ellenérzés jele is volt. Az 5 részből és 10 kötetből álló munka 1832—1876-ban jelent meg németül és csehül. Az 1125-ig terjedő rész eredeti szövege német (Geschichte von fíöhmen)\ cseh fordítását 1848-ban adták ki először. A további részek csehül íródtak, a német kiadás a cseh szöveg fordítása. O A műnek a nemzeti törekvések szolgálatába állítása és egyes történelmi korszakok elvi jelentőségű, máig is mértékadó értékelése — például a huszita korszaké, amely itt a cseh nemzet történetének legragyogóbb fejezeteként szerepel — erősebben hatott a szépirodalom fejlődésére is, mint a szerző szépirodalmi-kritikai és irodalmi-esztétikai munkái. Az utóbbiak közül kiemelkedik a Pocátkové ceského básnictví, obzvláste prozodie {'A cseh költészet, különösképp a prozódia kezdetei', 1818, P. J . Safaríkka,]).
Palaeologus, Jacobus (Khiosz, ma Görögő., 1519?—Róma, 1585. márc. 23.): reformátor, író, szabadgondolkodó filozófus Saját állítása szerint az utolsó bizánci császári család leszármazottja, ellenségei szerint egy Theodórosz Olümpidariosz nevű görög kőműves és egy olasz cselédlány fia. Fiatal korában a dominikánus rend tagja lett, s tanulmányait e szerzetesrend itáliai főiskoláin végezte el. Az 1550-esévek közepén a rend konstantinápolyi kolostorában tartózkodott. 1537-ben eretnekség gyanújába keveredett, s hogy rendje elöljárói előtt tisztázza magát, kénytelen volt Itáliába utazni. Itáliában előbb Ferrarában, majd Genovában folytattak vizsgálatot ellent?. 1558 októberében megszökött a genovai inkvizíció börtönéből, s megpróbált Velencén keresztül Törökországba menekülni, de valószínűleg még valamelyik olasz kikötőben elfogták és Rómába szállították, ahol 9 hónapot töltött az inkvizíció börtönében. 38
PALAZ 1559 augusztusában Rómában zavargások törtek ki, s Palaeologus ezt az alkalmat kihasználva ismét elmenekült a börtönből. 1560-ban valahol Olaszországban még egyszer letartóztatták, de még ugyanebben az évben harmadszor is sikerült megszöknie, így 1561. márc. 5-én az inkvizíció csak távollétében mondhatott ki felette halálos ítéletet. Harmadik szökése után Franciaországba menekült. Itt sikerült Palaeologusnak menlevelet szereznie, amelynek értelmében sértetlenül Trentóba utazhatott, a tridenti zsinat éppen összehívott utolsó ülésszakára, hogy ott kieszközölje perének újrafelvételét, illetve a jelenlévő egyházi vezetők előtt tisztázza magát a vádak alól. A püspökök eleinte jóindulattal kezelték Palaeologus ügyét, de a per újrafelvételéhez mindenképpen Rómába kellett volna utaznia. Ekkor már egyáltalán nem bízott egyházi felettesei jóindulatában, s 1562 őszén elutazott Tridentből, és Prágába ment. Prágában a protestáns cseh humanisták és a csehországi helytartó, Ferdinánd főherceg kíséretéhez tartozó urak körében sikerült barátokat találnia, de a katolikus egyházi hatóságoktól itt is félnie kellett. Ezért a kiváló cseh humanista, Matej Kollin ajánlóleveleivel rövidesen tovább utazott Szászországba. Bár Meissenben, Lipcsében és Wittenbergben a német lutheránus tudósok részéről elég barátságos fogadtatásra talált, reményei itt sem teljesültek. Palaeologus ugyanis legalábbis egyetemi katedrát szeretett volna, vagy olyan politikai funkciót a szász választófejedelem udvarában, amely megfelelt volna állítólagos császári származásának. így csalódottan tért vissza 1563 júniusában Prágába, ahol barátai időközben kieszközölték Ferdinánd főhercegnél, hogy számára Csehország területén politikai menedékjogot biztosítson. 1571 március végén azonban Palaeologust Prágában mégis letartóztatták, s bár három hónapi fogság után szabadon bocsátották, Csehországot mégis el kellett hagynia. Palaeologus vallási vagy filozófiai nézeteinek fejlődéséről 1571-ig igen kevés megbízható dokumentummal rendelkezünk. Az egyetlen forrás, amely azt bizonyítja, hogy Palaeologus iratai már ekkor is elég széles körben elterjedtek, s ő a radikális vallási irányzatok vezetői körében bizonyos tekintéllyel is rendelkezett, Dávid Ferencnek 1570. nov. 29én hozzá intézett levele, amelyben teológiai problémákkal kapcsolatban kér tanácsot. Miután Palaeologus 1571 őszén Csehországból távozni kényszerült, Lengyelországba utazott, s a következő négy és fél—öt évet szinte folytonos utazgatással töltötte Er-
dély és Lengyelország között. E nyugtalan évek során keletkezett az a nagy terjedelmű irodalmi hagyaték, amelynek legnagyobb részét a volt kolozsvári Unitárius Kollégium kéziratgyűjteményében őrzött másolatok tartották fenn korunkig. Ekkor Erdélyben és Lengyelországban úgyszólván korlátlan vallásszabadság uralkodott. A szentháromság-tagadó (antitrinitárius) irányzatot egyedül e két országban tolerálták, s Palaeologus lelkesen vetette bele magát a kialakulóban lévő unitárius egyház különböző frakciói közötti vitákba. A kortársak szerint a ,,nonadorantizmust" — Jézus nem imádásának tanát — mindkét országban Palaeologus terjesztette el. Alapvető törekvése Európa és a Közel-Kelet nagy monoteista vallásainak: a kereszténységnek, a zsidóságnak és az iszlámnak az egyesítése volt. Meggyőződése szerint az alapvető hittételekben, s főként az alapvető erkölcsi tanításokban mindhárom vallásrendszer megegyezik, s ugyanakkor aktuális alakjában mindhárom vallásrendszer korrekcióra szorul. Palaeologus a Bibliát — az Ó- és Újszövetséget egyaránt — történelmi dokumentumgyűjteménynek tekintette. Az An omnes ab uno Adamo descenderint ('Vajon mindenki az egy Ádámtól származike?') c. traktátusában alternatív lehetőség gyanánt azt a kérdést is felveti, hogy az első emberpár teremtésének és bűnbeesésének története a bibliai elbeszélésben egyáltalán hiteles forrásnak tekinthető-e? A legtöbb barátra és ideológiai harcostársra Palaeologusnak Erdélyben sikerült szert tennie. Az első helyen ezek közül a kolozsvári iskola lektorát, Johann Sommert kell megemlíteni. Az erdélyi unitáriusok szuperintendense, Dávid Ferenc is hamar magáévá tette Palaeologus nonadorantizmusát, s támogatta Sommemek és Palaeologusnak azt a kísérletét, hogy az eredeti héber és görög szövegek alapján egy új, tudományos igényű bibliafordítást készítsenek. E kísérlet azonban nem valósult meg. Erdélyben írta Palaeologus a legterjedelmesebb irodalmi műveit. A Catechenis Christianae dies XII ('Tizenkét napos keresztény hitoktatás') c. terjedelmes dialógus Palaeologus teológiai rendszerének legrészletesebb s legteljesebb összefoglalása. A hitoktatás a kolozsvári pap — Dávid Ferenc — házában folyik, s a pap az unitárius hit alaptételeit egy zsidónak és egy indiánnak ismerteti. A történet, amelyet az indián ad elő, valóságos kalandregény, s egyben az európaiaknál racionálisabban gondolkodó, s erkölcsösebb ,,nemes vadember" irodalmi közhelyének egyik legkorábbi megfogalmazása. 1575-ben fogott 39
PALAZ
bele Palaeologus a Disputatio scholastica ('Hitvita') c. fantasztikus regény megírásába. Ez a mű befejezetlen maradt. 1575-ben váratlanul Lengyelországba utazott, ahonnan a következő évben menekülnie kellett. Ekkor egy barátjának morvaországi birtokán vitairatot írt a római egyház ellen Erzsébet angol királynő érdekében, de munkáját valószínűleg nem volt alkalma terjeszteni. 1580-ban nyomtatásban is megjelentette Defensio verae sententiae de magistratu politice ('Az igaz álláspont védelme a politikai magisztrátus kérdésében') c. vitairatát. Közben 1579-ben Dávid Ferencet Erdélyben Blandrata kezdeményezésére perbe fogták, s elítélték a nonadorantista és judaizáns tanok terjesztése miatt. Palaeologus elszántan vállalkozott az erdélyi szuperintendens védelmére. Gliriustól, Dávid Ferenc fiaitól és Trausner Lukácstól, Dávid védőügyvédjétől megszerezte a perre vonatkozó információkat, és megszerkesztette Dávid Ferenc védőiratát, a Defensio Francisci Davidis-1 ('Dávid Ferenc védelmében'), amelyet 1581-ben legalább két, esetleg három kiadásban is sikerült megjelentetnie. Valószínű, hogy ezek a Lengyelországban nyomtatásban is megjelenő munkák fordították a császári hatóság figyelmét Palaeologus felé. A császár rendelkezésére hivatkozva az olmützi püspök 1581 októberében letartóztatta Palaeologust, s az ügyről a pápai nunciust is értesítették, aki természetesen felújította a kiadatási kérelmet, és megszervezte a vádlott Rómába való szállítását. Az újabb per kimenetele nem lehetett kétséges. 1583. február 13-án kihirdették a halálos ítéletet, amelyet 1585. március 23-án hajtottak végre: Palaeologust a börtönben lefejezték, s holttestét a Campo de Fiorin, eretnek irataival együtt nyilvánosan elégették. O Kiad.: An omnes ab uno Adamo descenderint ('Vajon mindenki az egy Ádámtól származik-e?', R. Dostálová, Listy Filologické, 1969); De veritate narrationis novae S. Scripturae ('Az Újszövetség elbeszélésének igazságáról', L. Szczucki, Odrodzenie i Reformacja w Polsce, 1970); Catechesis Christianae dierum duodecim ('Tizenkét napos keresztény hitoktatás', R. Dostálová, 1971); Defensio Francisci Davidis ('Dávid Ferenc védelmében' Bibliotheca LJnitariorum 1., R. Dán, 1983: az 1582-i kiadás fakszimiléje, Balázs M. kísérő tanulmányával). O írod.: Pirnát A.: í)ie Tdeologie der Siebenbürger Antitrinitarierinden 1570-er Jahren (1961); G. Rill: Jacobus Palaeologus, ein Antitrinitarier als Schützling der Habsburger (Mitteilungen des Österreichischen Staatsarchivs, 16.
1963); R. Dostálová: Eine neu gefundene Schrfit des J. Palaeologus (Über Beziehungen des Griechentums zum Ausland, kiad. v. J . Irmscher — M. Mineemi, 1968); L. Szczucki: W kr^gu myslicieli heretyckich (1972: részletes életrajzi tanulmány, a függelékben több latin nyelvű dokumentum, egyebek között a De tribus gentibus Dei 'Isten három népéről' és a De peccato originis 'Az eredendő bűnről' c. traktátusok szövegével); L. Szczucki: Két XVI. századi eretnek gondolkodó, Jacobus Palaeologus és Christian Francken (1980). Pirnát Antal Palafox y Mendoza [páláfoksz i mendoszáj, Jüan de (Fitero, Navarra tart., 1600— Osma, Mexikó, 1659): spanyol író. Aragóniai nemesi családból származott, Alcalában és Salamancában teológiát tanult. 1642ben a mexikói Puebla, majd Osma püspöke lett. Erényes, példamutató élete miatt az egyház a „kegyes" címet adományozta neki. Legtöbb műve vallásfilozófiai elmélkedés: Várón de deseos ('Az esendő férfi', 1642); Ano espiritual ('A lélek éve', 1652); liocados espirituales, políticos, místicos y morales ('Lelki, politikai, vallási és erkölcsi csemegék', 1662). Kiadta és jegyzetekkel látta el Ávilai Szt. Teréz leveleit^ 1658). Mintájára ő is megírta „lelki önéletrajzát", amely halála után jelent meg Vida interior de don Jüan de Palafox y Mendoza ... que él mismo dejó escrita ('Don Jüan de Palafox y Mendoza belső élete . .. melyet ő maga írt', 1691) c. O Főbb művei még: De la naturaleza del indio ('Az indián természetéről') c. tanulmánya, amelyben élvezetes, színes stílusban szól az „Indiák igen hasznos és igen hűséges jobbágyairól", valamint El pastor de Nochebuena ('Szentestei pásztor', 1644) c. barokk allegóriája a Jó és a Rossz birodalmáról. O Gyűjt, kiad.: Obras ('Művei', 1659—1671, 8 köt.); Obras ('Művei', 1762, 13 köt.). O Modern kiad.: Tratados mejicanos ('Mexikói értekezések', Biblioteea de Autores Espanoles 217—218. köt., 1968). O írod.: J . Zaragoza: Influencia del Obispo don Jüan de Palafox y Mendoza en los destinos de la América espanola (Revista Contemporánea, 25. és 26. köt., 1880— 1881); F. Sánchez-Castaner: Don Jüan de Palafox, virrey de Nueva Espana (1964). Inotainé Bonifert Mária Palaiologosz, Manuél; Manuél Palailogos (?, 1350—Konstantinápoly, 1425. júl. 21.): bizánci császár (1391—1423, II. Mánuel néven), jelentős teológiai és politikai művek szerzője. Mint császár, erőfeszítéseit a 40
PALAZ
török veszély elhárítására összpontosította. Ennek érdekében többször fordult segítségért a Nyugathoz; a keresztesek 1396-os nikápolyi (Nikopolisz) csatavesztése után, 1399-ben személyesen látogatott nyugatra, Párizsban és Londonban is megfordult, de számottevő támogatást nem kapott. Miután Timur Lenk 1402-ben megsemmisítő vereséget mért a törökökre Ankara (Anküra) mellett, Mánuelnek sikerült hosszabb időre békés viszonyt kialakítania a meggyengült ellenféllel, de már 1422-ben az akkor trónra került II. Murád, szultán kis híján bevette Konstantinápolyt. Mánuelt 1423-ban szélütés érte. Kolostorba vonult, ahol két évvel később meghalt. O Mánuelt a legkiválóbb bizánci teológusok között tartják számon. Nyugati útja során, Párizsban. valószínűleg az ottani St. Denis kolostor egy szerzetesének téziseire válaszolva 156 fejezetben foglalta össze az ortodox álláspontot, mindenekelőtt a Szentlélek eredetére vonatkozóan. Legjelentősebb műve azonban kétségtelenül az Iszlám elleni vitairata: Dialogosz peri tész tón Khrisztianón thrészkeiasz prosz tina Perszén ('Párbeszéd egy perzsával a keresztény vallásról', a perzsa itt törököt jelent). A 26 párbeszédből álló mű valószínűleg egy valóban lezajlott vita hatására íródott, melyet Mánuel folytatott ankürai tartózkodása alatt török szállásadójával. A mű első fele az iszlám tanainak cáfolatát tartalmazza, a második rész a keresztény tanok igazságát bizonyítja. Ez ,,az Iszlám elleni legnagyobb bizánci apológia" (Krumbacher). A 26 párbeszédből eddig csak az első kettő jelent meg nyomtatásban. Ránk maradtak még fiához írt intelmei: Hüpothékai baszilikész agógész ('A királyi életmódra vonatkozó intelmek') és több retorikai műve, ekphrasziszok és ethopoiiák. A császárt kora egyik legjobb stitisztájának tartják. Említést érdemelnek különböző uralkodókhoz és tudósokhoz írt levelei is. O Gyűjt, kiad.: Migne: Ptí (156. köt., a levelek nélkül). A levelek kiad. és angol ford.: G. T. Dennis: The Lettersof Manuel II. (1977). O írod.:,]. W. Barker: Manuel TI. Palaelogus. A Study in Late Byzantine Statesmanship (1969). Glaser Tamás
vasmány volt — racionális értelmezést próbált adni a mítoszoknak. O Kiad.: N. Festa: Palaephati Peri Apiston (1902). Glaser Tamás Palamasz, Grégoriosz; Grégorios Palamas, (Konstantinápoly, 1296 v. 1297—Thesszaloniké, 1359): bizánci egyházi író. Tanulmányai végeztével athószi szerzetes lett, s elkötelezte magát a hészükhaszmosz (a bizánci szerzetesség misztikus irányzata) mellett. 1326-ban Thesszalonikében szentelték pappá. Berrhoia vidékén remetéskedett, majd az athószi Nagy Laura (Lavra) kolostorba került, s annak egy darabig vezetője volt. Az 1330-as évektől fogva szenvedélyes irodalmi hitvitát folytatott a nyugati („latin") egyház Szentlélekről szóló tanának híveivel, majd az Isten meglátását imában kereső hészükhaszták ellenfeleivel (így fíarlaam és Grégoriosz Akindünosz szerzetesekkel, valamint Niképhorosz Grégorasz polihisztorral). Ami új tanításában, az gyors egymásutánban megtartott zsinatokon ütközött ellenfeleinek nézeteivel, s az 1351 júliusában lezajlott konstantinápolyi szinóduson a keleti ortodoxia hivatalosan elfogadott dogmájaként szentesítették. Felülkerekedéséhez hozzájárult, hogy V. .lános császár és YrT. János ellencsászár küzdelmében Palamasz az utóbbinak a pártján állott, aki 1347—1354 között magáhöz tudta ragadni a hatalmat. Császári patrónusának köszönhette azt is, hogy Thesszaloniké metropolitája lett. Állását és teológiai tételeinek érvényesítését biztosítani tudta élete utolsó öt évében is, amikor V. János kezébe került vissza a császári hatalom. 1368-ban a keleti egyház szentjévé nyilvánította Palamaszt. O Igen nagy számú (többnyire hármasával, triász formában megjelentetett és polemikus hangvételű) teológiai értekezésben, valamint sok levélben és szentbeszédben fejtette ki vallási nézeteit; de a bizánci egyházi próza más műfajaiban is hagyott hátra egy-két írásművet. Egyházatyák kijelentéseiből, amelyek tanait támogathatták, antológiát állított össze. Az athószi remeték legendás őséről. Petroszról hagiografikus dicsőítést írt. Bibliamagyarázóként kommentálta a tízparancsolatot. Zsinatok alkalmából hitvallásokba tömörítette kereszténysége lényegét. Theophanész c. dialógust szerkesztett. Még verseléssel is megpróbálkozott, amidőn jambusokban fordult Akindünosz ellen. O A töröktől szorongatott Bizáncban felmerült a római egyházzal való unió terve, aminek megvalósulásától hathatós nyugati támogatást reméltek a politikusok.
Palaiphatosz (írói álnév); Palaiphatos; Palaephatus (latinos írás); (i. e. 4. sz.): görög mitográfus. Életrajzi adatai bizonytalanok. Feltételezhetően Kis-Ázsiában született, onnan vándorolt Athénba, ahol állítólag Arisztotelész tanítványa volt. Peri apisztón ('A hihetetlen dolgokról') c. művében — amely hosszú évszázadokon keresztül népszerű ol41
PALAZ századfordulóig terjedt. Ez az időszak a felkészülésnek, a nemzeti költő fokozatos feladatvállalásának évtizedeit jelenti; az élő nyelv polgárjogáért vívott nagy kulturális mozgalom, a -*dimoticizmus kibontakozásának időszaka. 16 éves korában publikált első versei még az atticizáló hivatalos műnyelven jelentek meg, s már egy érzékeny, kivételes formaérzékű, nemes patriotizmustól áthatott szellemiségről tanúskodnak. 1886-ban megjelentetett első kötetétől — Tragudia tisz patridosz mu ('Hazám dalai') — kezdve azonban az élő népnyelven írt. A pályakezdő kötet a többféle műfajjal és formával való kísérletezés tanúbizonysága. Felhasználta a népköltészetet, elsősorban a szerelmi dalokat, I). Szolomosz gondolati verseit és A. Valaoritisz hazafias elbeszélő költeményeit, de már ekkor kitűnt frissesége és eredetisége. Az 0 Imnosz isz tin Athina ('Himnusz Athénéhez', 1889) c. kompozíció tovább szélesítette világát a klasszikus antikvitás örökségének hirdetése irányában, életerős, férfias optimizmussal jelölve ki nemzete felemelkedésének útját e hagyomány vállalásában. A Ta matia tisz pszihisz mu ('Lelkem szeme', 1892) c. kötet lírai darabjaiban tovább hirdette a görög antikvitás példaszerűségét, az ókori mítoszok hőseinek megidézése a korabeli Hellász felemelkedésének igényével párosult, de a csodálatos műemlékek titkainak vallatásába beszűrődött a parnasszisták lakonikus leíró technikája is. Már ekkor jelentkezett költészetének általános humanizmusa, a munka, a szeretet, a másokért való tett magasztalása. Ezen az összképen nem változtatott, de a görög népi hagyományt a modern nyugat-európai verseléssel párosítva mégis továbblépést jelentett a Jamvi ke anapeszti ('Jambusok és anapesztusok', 1895) c. kötete, amelyben a gondolati líra és az érzelmi gazdagság tovább mélyült. Sajátosan görög — antik és újgörög népi — hagyományok kereteiben siratta el korán elhalt kisfiát az 0 tafosz ('A sír', 1898) c. ciklusban, s már egy zenei fogantatású, a szimbolizmus asszimilálásáról tanúskodó kompozícióban — I heretizmi tisz 1liojennitisz ('A napleány üdvözletei', 1900) — tért újra vissza a nemzet megújulásánakeszméjéhez. O Palamasz pályájának zenitjét a századfordulótól az 1. világháborúig terjedő másfél évtized jelentette. A kritika már egyértelműen elismerte kiemelkedő személyiségét. Saját irodalomesztétikai-kritikai munkássága is kibontakozott már, amelynek fő érdeme, hogy biztosította az ión iskola helyét a nemzeti irodalmi hagyományok között. Sikert ara-
Ám Palamasz a keleti ortodoxia szellemében elutasította a római egyháznak a bizáncitól eltérő tanait. Vitába szállt az iszlám vallással is. Igazán újat azonban nem ezekkel a polémiáival, hanem a palamizmus összefoglaló néven ismert teológiai nézeteivel hozott az egyházi irodalomba. Szerinte az egy Istenben megkülönböztetendő a lényeg (uszia) és a működés (energeia). Az előbbi nem, az utóbbi közvetlenül megtapasztalható az ember számára szigorú aszkézis és főleg a hészükhaszta imában való misztikus elmerülés nyomán; az imádkozó ehhez régi athoszi gyakorlatot követve sajátos testhelyzetet vesz fel. Az isteni energeia a hészükhaszta előtt misztikus fényjelenség formájában válik láthatóvá. Ez a fény öröktől fogva létező (nem teremtett), s azonos azzal, amely a hagyomány szerint a Tábor hegyén Jézus színeváltozásakor tűnt fel a három jelenlévő tanítvány szeme előtt (Tábor-fény). A palamizmus misztikája a bizánci vallási élet s az ezt tükröző irodalom egyik legkarakterisztikusabb jelensége a turkokrácia beköszöntését megelőző utolsó periódusban. O Kiad.: J.-P. Migne: PG (150—151. köt.,); P. K. Khrésztu: Grégoriu tu Palama szüngrammaia (1—3. köt., 1962— 1970; további három kötet tervbe véve); O írod.: J. Meyendorff: Introduction á l'étude de Grégoire Palamas (1959); H.-G. Beck: Kirche und theologische Literatur im byzantinischen Reich (1959, 322—332, 712— 715. old.); Th. Dionüsziasztosz: Ho hagiosz Grégoriosz ho Palamasz (1976). Olajos Teréz Palamasz, Kosztisz; Kostés Palamas; Palamász, Kosztisz (új átírás); (Patrasz, 1859. jan. 8.—Athén, 1943. febr. 27.): görög költő. Jogászcsalád gyermeke, hétéves korában árvaságra jutott. Középiskoláit Meszolongiban végezte, majd Athénban jogi végzettséget szerzett. Az athéni egyetem titkára, majd 1897—1928 között főtitkára volt, 1930-ban az Athéni Akadémia elnöke lett. 1926-ban Nobel-díjra jelölték, amelyet azonban nem kapott meg. Temetése a náciellenes nemzeti ellenállás hatalmas tömegtüntetésévé vált. O Az újkori görög költészet klasszikusa. Életműve a romantikától a parnasszizmuson és szimbolizmuson á t ível a neoklasszicizmusig, s testesíti meg a 19. sz. utolsó évtizedeiben megerősödő nemzeti burzsoáziának mind haladó törekvéseit, mind későbbi megtorpanását. Páratlan formai sokszínűsége és nyelvteremtő gazdagsága révén vált költői munkássága évtizedekig mintává és normává. O Pályájának első nagy korszaka a 42
PALAZ Jaurés tanításai nyomán, főképp érzelmi és szociális alapon közel került a megerősödő görög munkássághoz is. Erről több verse tanúskodik, de a tudományos szocializmus mindvégig távol áll szellemiségétől, sőt a Balkán-háborúk győzelemsorozatának mámora Palamaszt is magával ragadta, s a bizánci birodalom határainak restaurálását hirdető , , n a g y eszme" befolyása egyre erősebbé vált költészetének 1922-ig terjedő éveiben. O Az utolsó három évtized kevés újat hozott már Palamasz pályáján. A -*dimoticÁzmus mozgalma teljesítette küldetését. Az avantgarde fellépését, különösen Ritszosz pályakezdését az agg költőfejedelem rokonszenvvel fogadta, de eszközeit már nem vette át, noha az idős Palamasz versei formailag tovább differenciálódtak, egészen az élőbeszédet követő frappáns epigrammákig. Tovább hirdette az emberszeretet, a hazafiság eszményeit, a klasszikus és középkori hagyománynak a korszerű szemlélettel való ötvözését, a népi tradíciók tiszteletét. Az I kaimi tisz limnothalasszasz ('A láp keservei', 1912); I politia ke i monaxia ('A város és a magány', 1912); Vomi ('Oltárok', 1915); Ta parakera ('Időszerűtlen versek', 1919); Ta dekatetrasztiha ('Tizennégysoros versek', 1919); / pendaszillavi — Pathitika krifomilimata ('Ötsorosok — Szenvedélyes suttogások', 1925); Dili ke szkliri sztihi ('Gyáva és kegyetlen sorok', 1928); O kiklosz Ion tetrasztihon ('Négysorosok ciklusa', 1928); Perazmata ke. heretizmi ('Tünemények és üdvözletek', 1931); I nihtesz tu Fimiu ('Phémiosz éjszakái', 1935) c. kötetek gazdag, ámde egyenetlen termése mindennek bizonysága. Utolsó versében: Szti neolea masz ('A görög ifjúsághoz', Papp Á, Jelenkor, 1965, 9.) az 1821—1830-as szabadságharc emlékét idézi 1941-ben küzdő és ellenálló népe számára, szellemi végrendeletéül. O Palamasz költeményeiből szinte minden európai nyelvre fordítottak, hatása a világirodalomban mégis korlátozott maradt, főképp eklektikussága, már-már túlzott sokszínűsége és művei problematikájának erőteljesen görög jellege miatt. Hazájában az avantgarde fellépéséig példakép, követői az ő költészetére hivatkozva gátoltak sokáig más, újabb irányzatokat, tagadták pl. K. P. Kavafisz jelentőségét. Megítélésében ma megoszlik a méltatok álláspontja. Tény, hogy számos valós értékét borította homályba a páratlan világirodalmi hatású ->nea piiszi nagy triásza, s hogy hatalmas mennyiségű életműve egyenetlen, középső korszakának fő művei azonban európai színvonalat képviselnek. Hazánkban Horváth E. tanul-
tott a népéletet ábrázoló, folklorista novellája, Thanatosz palikar iu ('A legény halála', 1901) és a népi mitológiából vett szimbolikus tisztaságú leányról írott drámája, Triszevjeni ('Igen nemes asszony', 1902). A népnyelvért küzdő mozgalom irodalmi vezéralakjának tekintették, általános tisztelet övezte. Az 1904-ben megjelent I aszalefti zm ('Mozdulatlan élet') c. verseskötet Palamasz lírájának csúcsa: képalkotása kiteljesedett, a kötött versformák gazdag variációját mutatja, a versek tematikája saját sokszínű belső világától a kor fő kérdéseinek filozófiai megragadásáig ível. Szemlélete a liberális polgáré, aki antik, bizánci és újkori hagyományok szintézisében, a polgári demokratikus vívmányok kiszélesítésében látja a továbblépés útját. Különösen a Száz hang, ill. a Hazák c. ciklusában bontakozott ki teljességében humanista világképe, ami az általános emberi létproblémák újraátélésében, a szépség és igazságosság eszményeinek nagy erejű hirdetésében jelentkezett. Az 1907-ben megjelent 0 dodekalogosz tu jiftu ('A cigány tizenkét éneke') c. epikolírai poéma a szolomoszi hazafiúiemberi magatartásmódéi! korszerű újrafogalmazása. Hatalmas szenvedélyektől fűtött ditirambusok füzére alkotja a kompozíciót, amely a 14. sz.-i Bizáncba vezet. Főhőse egy nyugtalan, világcsavargó cigány művész, aki hányatott életút után jut el hivatása felismeréséhez. Palamasz hitelesen ábrázolja a késő bizánci birodalom kerete'i között kialakuló új görögség genezisét, s fogalmazza meg hitvallását: nemzetének vállalnia kell múltjának minden életrevaló hagyományát, de a maga erejére támaszkodva kell előrelépnie. A poéma mesterien egyesíti a költő gyermekkorának élményeit (a cigánymajális nagy tömegjelenete) a népmesékből vett szimbolikus elemekkel, a történeti események ábrázolásával s a prófétikus erejű monológok szenvedélyességével. Egysíkúbb epikai mű a Bolgárverő Vasziliosz császár történetéről szóló, keresztény és patrióta eszmeiségű elbeszélő költemény, I flojera tu vaszilia ('A király furulyája', 1910). Egyértelműen saját kora társadalmi fonákságainak, a még következetesebb demokratikus átalakulás gátjainak ostorozása Szatirika jimnazmata ('Szatirikus etűdök', 1912) c. szonettciklusa, amelynek eszmeisége, stiláris tökéletessége egyszerre jellemzi Palamasz líráját, de felfogásának határait is. Az 1909-es gudi felkeléssel hatalomra jutott nemzeti burzsoázia reformizmusával összhangban áll e kötet éles kritikai szelleme, de egybeesik azzal az időszakkal is, amikor Palamasz 43
PALAZ mánya csak egy szűk értelmiségi körben tette ismertté nevét, s igen későn kezdték fordítani verseit, amikor az irodalmi ízlés változása miatt számottévő hatása már nem lehetett. O Kiad.: Apanda ('összes művei', 1—16 köt., 1962—1969); Allilografia ('Levelezés' 1—2. köt., 1975—1978). O Magyarul: 3 vers (Gáldi L., Magyar Lapok, 1941, 11.); 5 vers (Kopp É., Moravcsik Gy.né, Végh Gy., Világirodalmi Antológia, VI/2 köt., 1962); 1 vers (PappÁ., Somogyi Szemle, 1965,2.) 14 vers (Rónay Gy., Szabó K., Kövek, Újgörög líra, 1966); 1 vers (Papp Á., Napjaink, 1968, 5.) 12 vers (Rónay Gy., Szabó K , Az újgörög irodalom kistükre, anto., 1971); 1 részlet és 10 vers (Papp Á., Rónay Gy., Szabó K., A bolond gránátalmafa. Újgörög költők antológiája, 1984). O írod.: Palamasz-különszám (Nea Zoi, 1926); Horváth E.: Kosztisz Palamasz, az újgörög költő (Debreceni Szle, 1930); J . Szikutrisz: O dodekalogosz tu jiftu tu Palama (1934); Palamasz-különszám (Nea Grammata, 1936); K. Cacosz: Kosztisz Palamasz (1936); Palamasz-emlékszám (Nea Esztia, 1943); I. M. Panajotopulosz: Kosztisz Palamasz (1944); E. Hurmuziosz: O Palamasz ke i epohi tu Palama (1—3. köt., 1944—1960); K. Th. Dimarasz: Kosztisz Palamasz (1947); M. Avjerisz: Iszagoji szti piiszi tu Palama (Apanda 1. köt., 1964); T. Maskaleris: Kostis Palamas (1972); Palamasz-emlékszám (Nea Esztia, 1973); L. Jakovidi: Kosztisz Palamasz Apo toergo tu ke ti zoi tu Palama (1974); G. Emrich: Antiké Metaphern im lyrischen Werk des Kostis Palamas (1974). Szabó Kálmán
feszül (hátteréhez -•még Deuteronomium, Memphiszi teológia). A kerettörténet dátuma alapján ítélve, a mű a 4—5. sz. fordulóján keletkezett. O A 3—10. fejezet a „harmadik ég"-ben játszódik; az apostol itt a vádló természet és az angyalok szavát hallgatja az emberek bűneiről, az isteni türelemről és a végítélet késedelméről. A 11—18. fejezet a kárhozottak és az üdvözültek lelkeit mutatja be. A 19—30. fejezet színtere a paradicsom. Kapuján az igazak nevei. Pál apostolt és kísérő angyalát Hénokh és Illés köszöntik. Megpillantja a földet körülfolyó óceánt, az ígéret földjét, az Akherón tavát tejnél fehérebb színben, majd arany bárkában kel át e tavon. A négy folyó mellett az igazakkal találkozik. A mézfolyónál az -*ószövetség, prófétáival; a tej folyónál a betlehemi gyermekgyilkosság áldozataival; a borfolyónál az ősatyákkal (Ábrahám, Izsák, Jákob, Lót), valamint Jobbal; az olajfolyónál zsoltározó emberekkel, majd a városban Dáviddal is. Az apostolt kísérő angyal az egész ókeresztény irodalmi életre jellemzően magyarázza el neki a zsoltár és a „halleluja" szerepét: „nem helyénvaló Dávid nélkül áldozatot bemutatni, sőt kelt is, hogy Dávid zsoltározzék Krisztus testének és vérének felmutatása órájában." A 31—44. fejezet a pokolban t e t t látogatást írja le. A pokol minden pontján más a büntetés neme. Szenved itt püspök, diakónus és más egyházi méltóság is, de adószedő, házasságtörő, szüzességét elvesztett leány, az özvegyek és árvák kínzója, a böjt megszegője, szodomita. De Krisztus ünnepén, vasárnap, pihenés van a súlyos büntetésben is. A 45—51. fejezet ismét a paradicsomba vezet vissza; az apostol újra találkozik a már megismert árnyakkal s most először Máriával is. A mű egy újabb elragadtatás leírásával megszakad. O Pál apokalipszise különleges helyet foglal el az alvilágot leíró ókeresztényi iratok ( J á n o s apokrif apokalipszisei 1., Mária apokalipszisei, Nikodémosz evangéliuma, Péter apokalipszise) között. A túlvilág képét igen ügyesen, költőileg hatásosan rendszerezte, amikor epikus szálra, Pál apostol és egy angyali vezető, angelus interpres ('magyarázó angyal') vándorlásaira fűzte fel a máshol kaotikus motívumokat. A rendszerezés a cselekményt állította előtérbe, így vált igazán főszereplőjévé az apostol. O Az ókeresztény irodalomban szokásos mértéknél bővebben áramlanak e műbe az antik alvilágleírások motívumai (Tartarosz, Akheron stb.). Valószínűleg az antik aranykor-elképzelésekkel, ill. ezek aktualizálásá-
Pálanga-szehella: —• he.Ua Pál apokalipszise; 1. Apokalüpszisz Paulu (görög cím); Visio Sancti Pauli ('Szent Pál látomása', a cím latin változata): ókeresztény —•apokrif irodalmi mű az —•apokalipszisek köréből. Teljes címének fordítása: ,,Szent Pál apostol apokalipszise: ami kinyilatkoztatott előtte, midőn a harmadik égbe ment fel és a paradicsomba ragadtatott el, és midőn elmondhatatlan szavakat hallott." A mű a Korinthosziakhoz írt 2. levél 12. fejezetéhez kapcsolódik, és Pál misztikus elragadtatását beszéli el részletekbe menően. O A mű kerettörténetét az ismeretlen szerző 388-ra keltezi: egy előkelő tarszoszi férfiú Pál egykori lakóházában ekkor találta volna meg az apostol apokalipszisét, márvány dobozkában, úti sarujával együtt. E -*toposz segít megkerülni az ellentmondást, amely az „elmondhatatlan" apokalipszis és a mű terjesztése között 44
PALAZ val (mint pl. Vergilius 4. eklogájában) függ össze a természet csodálatos termékenységének motívuma (22. fejezet), ami a végső kor jelzése itt is. O A mű rendkívül népszerű volt a késő ókorban és kora középkorban. Görög eredeti szövege ugyan csak egy rövidített változatban maradt fenn, de több latin fordítás, valamint szír, kopt és ószláv változatok ismeretesek. O A mű hatása Dante Isteni színjátékán félreismerhetetlen. O (—• még Cefanjá apokalipszise, Ezra apokalipszise (b.)) O A görög szöveget kiad.: C. Tischendorf: Apocalypses Apocryphae (1866, 34—69. old.); a latin fordítások kritikai gyűjteménye Th. Silverstein: Visio Sancti Pauli (1935); a szír fordítás: G. Ricciotti: Apocalypsis Pauli syriace (Orientalia 1933, 1—24, 120—149. old.); a kopt fordítás: E. A. W. Budge: Miscellaneous Coptic Texts (1915), utóbbi kettőhöz latin, ±11. angol fordítás is. A latin változatok közül a legkorábbinak a kiad.: M. R. James: Apocrypha anecdota (1893). O Német ford.: E. Hennecke—W. Schneemelcher: Neutestamentliche A pokryphen (2. köt. 539—567. old., 1964). O Irod.:G. Ricciotti: L'apocalisse di Paolo siriaca (1932); Th. Silverstein: Did Dante know the Vision of St. Paul? (Harvard Studies and Notes in Philology and Literature 1937, 231—247. old.); uő: The Vision of St. Paul. New Links and Patterns in the Western Tradition (Archives d'histoire doctrinale et littéraire du Moyen Age 1959, 199—248. old ). Komoróczy Géza
2. sz. végén keletkezett; a szöveg nem rekonstruálható maradéktalanul. A görög eredeti részletein kívül kopt, latin, szír, etióp, ószláv részletfordítások maradtak fenn. A mű Pál apostol térítő útjait — Damaszkusztól egészen Rómáig, Kis-Ázsia, Fönícia, Makedónia, Görögő., Itália városaiban — egyetlen, megszakítás nélküli útvonallá szövi össze; a különböző gyülekezetekből számos személyt szerepeltet és jellemez, és ezáltal az ókereszténységnek mintegy arcképcsarnokát állítja elénk. Az elbeszélés bővelkedik csodatételekben, kalandos fordulatokban, sőt fantasztikus epizódokban (harc vadállatokkal; vadállatok megkeresztelése); igen hatásos Pál szorongatott helyzeteinek bemutatása, amely mindig az apostol tántoríthatatlan bátorságát dicséri. A regényes elbeszélés az antik -+aretalógiákkal érintkezik e ponton. O A mű egyik része önállóan is elterjedt, Acta Pauli et Theclae ('Pál és Tekla cselekedetei', latin cím) vagy Periodoi Pauli et Theclae ('Pál és Tekla körutazásai', a görög periodosz 'körutazás' szóból) c. E részben egy jámbor keresztény nő, Tekla, kísérőül szegődik az apostol mellé, vele együtt tűr minden szenvedést, kínzást. Pál és Tekla története az antik szerelmi regény keresztény változata. A szokásos epizódok (pl. a szerelmesek elszakítása egymástól) s maga az egész vonzalom azonban itt — a ->Pál apostol leveleihői ismert felfogásnak megfelelően — erotikus tartalmuk helyett az erényes vallásosság próbaköveivé változnak át. O Pál mártiriumának leírása újabb példa az apostol bátorságának bemutatására. A mű e részletét ismeretlen szerző a 6. sz. körül bővebben is feldolgozta, Martyrium beati Pauli Apostoli a Lino Episcopo conscriptum (latin 'A boldog Pál apostol mártiriuma Linus püspök feldolgozásában') c. O (->még Seneca és Pál levelezése) O írod.: E. Hennecke—W. Schneemelcher: Neutestamentliche Apokrvphen (TI. köt., 221—270. old., 1964). 'Komoróczy Géza
O 2. az i. sz. 2. sz.-ban keletkezett kopt gnosztikus irat a Nag Hammadi-i leletből. Pál apostol találkozik a gyermek Jézussal, majd lelke az egekbe emelkedik. Eljut a tizedik égbe, útközben látja a lelkek túlvilági sorsát. Az irat megszületésénél valószínűleg szerepe volt a korinthosziakhoz írt 2. Pál-levélnek (12, 2). O (-»kopt gnosztikus iratok) O írod., kiad. és ford.: A. Böhlig— Pahor Labib: Koptisch-gnostische Apokalypsen aus Codex 5. von Nag Hammadi (1963). Kákosy László
Pál apostol levelei; Corpus Paulinum (latin elnevezés): az újszövetségi -+kánon első tizenhárom levele (—*levél, irodalmi levél, apostoli levelek)-, az egyházi hagyomány idesorolja még a -» Zsidókhoz írt levelet, de ennek páli szerzősége már az ókeresztény korban is vitatott volt. Nem tartozik ide a Pál apostol nevében írt kánonon kívüli irodalom (-+ pszeudonim levelek, PszeudoPál levelei) sem. O Pál apostol levelei valódi levelek (—*misszilis levél), s ezen a tényen az sem változtat, hogy később egy irodalmi gyűjtemény darabjaivá lettek. A
Pál apostol -*Pál Pál apostol cselekedetei; Acta Pauli (latin cím); Praxeisz Paulu (görög cím): ókeresztény irodalmi mű. A kánonikus Apostolok cselekedetei (—• Apostolok cselekedetei, 1.) alapján Pál utazásainak és hittérítő tevékenységének történetét dolgozza fel. A legelterjedtebb —•apokrif apostoli életrajz. Ismeretlen szerző műve, Kis-Ázsiában, a 45
PALAZ levelek stílushibái (-*anakoluthon) világosan mutatják, hogy közülük több diktálás útján keletkezett. O A levelek célja, hogy általuk az apostol a fiatal keresztény közösségeket hitükben erősítse, a belső visszásságokat elsimítsa, a tévtanokkal szembeszálljon, és általában a helyes keresztény életre neveljen. Ezért sok bennük a személyes vonatkozás és a missziós munka során felvetődött kérdésekre adott konkrét válasz. O Teológiai értékük mellett Pál apostol levelei rendkívül fontos adatokat tartalmaznak a kereszténység terjedéséről, az első keresztények vallási életéről és társadalmi helyzetéről. Jelenlegi formájukban az Újszövetség legrégibb iratai, jóllehet az -* evangéliumok ősibb hagyományt őriznek, de jóval későbbi megfogalmazásban, az -»Apostolok cselekedetei pedig ugyanazokat az eseményeket és belső problémákat, amelyekre a páli levelek utalnak, sajátos csoportosításban, idealizálva adja elő. O A páli corpust két csoportra szokták osztani. Az egyikbe tartoznak az ún. autentikus páli levelek (az első kilenc és a 13. levél). Ezeket az egyházi hagyomány egyértelműen Pál apostolnak tulajdonítja, az újabb kritikai kutatás azonban közülük háromnak páli szerzősége ellen komoly kétségeket támaszt . A másik csoportba tartoznak az ún . pásztori levelek, amelyek szerzője eredetileg lehetett az apostol, de jelenlegi formájukat csak a 2. sz. elején nyerték el. Ö 1. Az autentikus páli levelek a kánon sorrendjében: 1. A Rómaiakhoz írt levél; Római levél (címváltozat); Prosz Rhómaiusz (görög cím): eredeti görög nyelvű írás; a leghosszabb és legjelentősebb páli levél; a páli szerzőséget komolyan sohasem vonták kétségbe. Keletkezésének ideje az 55/5(5 vagy 56/57 év téli hónapjai. A kritikai kutatás tartalmi és formai okok alapján kétségbe vonja, hogy a 16. fejezet eredetileg a Római levélhez tartozott. A 15. rész 33. versében található áldáskívánás tűnik a levél logikus befejezésének. Valószínű, hogy a Római levelet több gyülekezetbe is elküldték (körlevél). Ezt erősíti meg az a tény, hogy az Istent dicsőítő zárószakasz (doxológia; 16:25—27) egyes kéziratokban a 16:23 után, másokban pedig már a 14:23 után következik. Eszerint a levélnek lett volna egy rövidebb formája is, amelyet más gyülekezetekbe is elküldtek. Ez a Markion-íé\e változat (a 14:23-mal zárul) lehetett, s ehhez készült a doxológikus záróformula (16:25—27), amely mind tartalmában, mind pedig formailag eltér a megszokott páli fogalmazástól. O Tartalmi szempontból a levél három fő részre tagolódik: 1. a Krisz-
tus által való váltság szükségessége és módja, 2. a keresztény életre vonatkozó gyakorlati tanácsok, 3. személyes utalások és üdvözletek. Bár a levél rendkívül fontos teológiai tételeket tartalmaz, mégsem tekinthető elméleti dogmatikai fejtegetésnek, hanem egy gyülekezet konkrét problémáira válaszként elmondott -tprédikációnak kell tartanunk. Ennek a prédikációnak a textusa, egyetlen ószövetségi mondat a Habakuk könyvéből: ,,az igaz pedig az 6 hite által él" (2:4). Pál apostol ezt a mondatot értelmezi és alkalmazza a római gyülekezet helyzetére és problémáira. A levél főbb gondolatait csak akkor érthetjük meg, ha szem előtt tartjuk a címzetteket, akik részint pogányokból, részint zsidókból lett keresztények voltak. A zsidókból lett keresztények számára Pál apostol hangsúlyozza a zsidóság törvényértelmezésével való szembenállását, a pogányokból lett keresztényeket pedig óvja attól, hogy Izrael népével szemben „kevélykedjenek". O A levél még két fontos kérdést érint. Az egyik a keresztények viszonya a fennálló államrendhez, a másik pedig, hogy mi módon valósítható meg a „keresztény szabadság" a korabeli életviszonyok között. A római állam viszonylag pozitív megítélése arra enged következtetni, hogy az apostol szavai Nero uralmának első éveire vonatkoznak, amikor még a bölcs Seneca irányította az államügyeket. O 2. A Korinthosziakhoz írt első levél; Első korinthoszi levél (címváltozat); Prosz Korinthiusz a (görög cím): eredeti görög nyelvű írás; ezt a levelet Pál apostol kétéves epheszoszi tartózkodása idején írta a korinthoszi gyülekezetnek, amelyben pártoskodások és viták keletkeztek (1:11), néhányan az apostol tanácsát kérték (7:1), továbbá Korinthoszból küldöttség érkezett az apostolhoz Epheszoszba, hogy vele a gyülekezet életében adódó problémákat megbeszélje (16:17). O A kánonban szereplő első Korinthoszi levél valójában nem az első levél, amelyet az apostol Korinthoszba küldött . Az 5. rész 9. verse utal egy korábbi levélre, amely azonban már nincs meg. Egyes kutatók hajlanak arra, hogy az elveszett levél részének tartsák a Korinthosziakhoz írt második levél 6. rész 14. versétől a 7. rész 1. verséig terjedő szakaszt. O A levél gondolatmenete az üdvözlés és a pártoskodásoktól való óvás után eljut a megfeszített Messiásról való keresztény tanítás nehezen elfogadhatóságának kérdéséhez: ,,mert egyfelől a zsidók jelt kívánnak, másfelől a görögök bölcsességet keresnek; mi ezzel szemben a megfeszített Krisztust hirdetjük, aki a zsidók46
PALAZ nak botrány, a görögöknek bolondság" (1:22— 23). Ezután a gyülekezet tanítóinak egymáshoz és a gyülekezethez való viszonyáról, valamint a saját apostoli tisztéről szól. Majd a gyülekezet belső problémáira ad feleletet az apostol: keresztények pereskedése a világi bíróságok előtt (6. r.), a házasság, nőtlenség, hajadonság, özvegység kérdése (7. r.), a pogány bálványoknak áldozott állatok húsának evése; a lelkiismeret (8. r.) és a keresztény szabadság kérdése (9. r.), a botránkoztatás kerülése (10. r.), az istentisztelet rendje (11—14. r.), gyakorlati útmutatások, üdvözlések (16. r.). A 13. részben található „szeretet himnusza" és a halottak feltámadásáról szóló 15. rész megfogalmazásának irodalmi szépsége figyelemre méltó. O 3. A Korinthosziakhoz írt második levél; Második korinthoszi levél (címváltozat); Prosz Korinthiusz b (görög cím): eredeti görög nyelvű írás; egyértelműen Pál apostol írásának tartják, de az irodalomkritikai kutatás szerint több, Korinthoszba írt levél, ill. levélrészlet egybefűzésének eredménye. Elképzelhető, hogy a 2. Kor. 10—13. részből álló szövegrész az ún. könnyekkel írt levélhez tartozik, amelyre az apostol a 2. Kor. 2:4, 7:8-ban hangsúlyozottan hivatkozik. Ez a feltételezés arra a régi megfigyelésre támaszkodik, hogy az első kilenc rész barátságos és békülékeny hangvételű, a 10—13. rész ezzel szemben szenvedélyes és támadó jellegű. Ennek alapján A. Hausrath már 1870ben feltételezte, hogy a „könnyhullatással írt levél" tulajdonképpen „nem veszett el", hanem a 2. Kor. 10—13. része éppen azt tartalmazza. Ezeket a feltételezéseket összegezve Pál apostolnak a korinthosziakkal folytatott levelezését a következőképpen rekonstruálhatjuk: a) az 1. Kor. 5:9-ben említett korábbi levél, amelynek része a 2. Kor. 6:14—7:1-ig terjedő szakasz; b) a Korinthosziakhoz írt első levél mai formájában; c) a 2. Kor. 2:4-ben és a 7:8-ban említett „könnyekkel írt levél", ezt részben a 2. Kor. 10—13. fejezete tartalmazza; d) a „negyedik" Korinthoszba írt levél, amely azonos lenne a 2. Kor. 1—9. részével, kivéve a 6:14—7:1-ig terjedő szakaszt. O A levél tartalmát vizsgálva megismerjük Pál apostol szellemi alkatát, feltárulnak előttünk azok a lelki mélységek és szenvedélyek, amelyek az ő gondolatait és cselekedeteit irányították, láthatjuk, mi módon értelmezte és védelmezte apostoli tekintélyét, miközben a keresztény egyházi élet nagy kérdéseit igyekezett maradandó formában megválaszolni. O 4. A tíalatákhoz írt levél; fíaláciabeliekhez írt levél, Galata-
levél (címváltozat); Prosz fíalatasz (görög cím): eredeti görög nyelvű írás; Pál apostol szerzőségét, a levél egységét és eredetiségét sohasem vonták kétségbe. Talán ezért történt, hogy az ún. „hangzáselemző módszert" (-»hangzáselemzés) az újszövetségi iratok közül elsőként ennek a levélnek a vizsgálatánál alkalmazta W. Schanze 1919ben. A levél rövid terjedelme ellenére rendkívül fontos helyet foglal el a páli levelek között. Az apostol ebben a levélben alapozza meg teológiailag a keresztény hit függetlenségét a zsidó törvényvallástól, és szenvedélyesen védelmezi a hit által való üdvösség tanítását a „zsidóskodó" (rituális) elhajlásokkal szemben. A levél címzettje nem egyetlen város keresztény közössége, hanem „Galácia gyülekezetei" (1:2). Mivel a „Galácia" kifejezést lehet földrajzi (a régi kelták letelepedési helye, a mai Ankara környéke) és politikai (az egész Galácia mint római provincia) értelemben is használni, vitatott, hogy a levél címzettjei az eredeti értelemben vett galaták-e (ÉszakGalácia kelta lakói), vagy pedig a tágabb értelemben vett Galácia (Dél-Galácia) lakói. Akik az utóbbi elméletet fogadják el, azok a levél keletkezésének idejét 49/50 körűire teszik, s szerintük ez a legrégebbi levél, amely Pál apostoltól fennmaradt. O 5. Az Epheszosziakhoz írt levél; Efézusbeliekhez írt levél, Efézusi levél (címváltozat); Prosz Ephesziusz (görög cím): eredeti görög nyelvű írás; Pál apostol szerzőségét erősen vitatják. Akik a levél autentikus voltát elfogadják, általában Rómát jelölik meg a levél keletkezési helyének, idejét pedig a 62—64. évre teszik. Akik a levél szerzőjének egy későbbi Pá/-tanítványt sejtenek, a 80—100 közötti évekre gondolnak. O Th. Béze és H. Grotius szerint a levél eredetileg körlevél volt, amelynek egy-egy példányát több keresztény gyülekezetnek is megküldték. Mások nem tartják az írást „levélnek", hanem teológiai-filozófiai meditációnak, amely a bölcsességirodalommal mutat rokonságot. Feltűnő a levél hasonlósága a Kolosszéiakhoz írt levélhez. O 6. A Philippiekhez írt levél; Filippibeliekhez írt levél, Filippi-levél (címváltozat); Prosz Philippésziusz (görög cím), eredeti görög nyelvű írás; a kutatók Pál apostol szerzőségében nem kételkednek, vita van azonban arról, hogy a levél egységes irodalmi mű-e. Az apostol több levelénél megfigyelhető bizonyos következetlenség a gondolatfűzésben; egyesek szerint az egyenetlenségek oka az, hogy a levél diktálás útján keletkezett. Mások viszont úgy vélik, hogy legalább három különböző „philippiekhez írt levél47
PALAZ kintik. A kutatók felhívják a figyelmet arra, hogy a levél az autentikus levelektől eltérő sajátos kifejezéseket használ, egyes szakaszok hitvallásszerűek (2:5) vagy himnusz jellegűek (3:16), s feltételezik a tévtanítók jelenlétét, akikkel szemben szükség volt az egyház tanításának ilyen tömör összefoglalásaira. A levél rendelkezéseket tartalmaz az egyházi tisztségek betöltésére vonatkozóan, ami már fejlettebb gyülekezeti életet tart szem előtt. Ezért sokan gondolták, hogy mivel Pál apostol idejében az egyházi élet ilyen szervezettsége elképzelhetetlen, a levél szerzője csak egy későbbi nemzedékhez tartozó lehet. A szélsőséges kritika azonban eltúlozza az egyházi szervezettség mértékét, ugyanis az előforduló „püspök", „presbiter" és „diakónus" szavaknak még nincs meg a későbbi sajátosan „egyházi" értelme, hanem még egészen világi-profán jelentésűek. Ezért általában elmondható, hogy a levélben tükröződő egyházi szervezet még nem jutott el az intézményesedésnek arra a fokára, ami már nem tekinthető Pál apostol kora közvetlen folytatásának. O 11. A Timotheoszhoz írt második levél; Prosz Timotheon b (görög cím): eredeti görög nyelvű írás; Pál apostol szerzőségét általában ugyanazon okok alapján szokták kétségbe vonni, mint a Timotheoszhoz írt első levél esetében. Többen mégis ezt a levelet tartják az apostol utolsó levelének. Sok benne ugyanis a személyes jellegű részlet. 32 személy név szerint is előfordul a levélben. A mondatok szokatlanul rövidek. A gondolatmenet sokszor tervszerűtlen. Talán a halálra készülő apostol utolsó lejegyzései lennének a személyes vallomások (4:6-—8) és a múltra való szertelen emlékezés (3:10—11; 4:16). Feltűnően sok a személyes vonatkozás a 4. rész 9—15. versében, amely az apostol utasításait tartalmazza. O 12. A Titoszhoz írt levél; Tituszhoz írt levél (címváltozat); Prosz Titon (görög cím): eredeti görög nyelvű írás; Pál apostol szerzősége kétséges, a levél témája alig különbözik a Timotheoszhoz írt levelekétől. Azok a tudósok, akik elfogadják a levél páli eredetét, a levél keletkezésének idejét 62 őszére teszik, helyéül pedig Görögországot ill. Makedóniát jelölik meg. O 13. A Philémónhoz írt levél; Filemonhoz írt levél, Filemoni levél (címváltozat); Prosz Philémona (görög cím): eredeti görög nyelvű írás, nem tartozik a pásztori levelek csoportjába (!), az egyetlen igazi „magánlevél" (—» levél l.a) az Újszövetségben. Pál apostol szerzőségét nem szokták kétségbe vonni. O A címzett Philémón, Kolosszai városában élő jómódú keresztény, akinek megszökött egy
bői" összeállított gyűjteménnyel állunk szemben. 0 7. A Kolosszéiakhoz írt levél; Kolossébeliekhez írt levél, Kolosséi levél (címváltozat); Prosz Kolosszaeisz (görög cím): eredeti görög nyelvű írás; az egyházi hagyomány a legrégibb idők óta Pál apostolnak tulajdonítja, de a kritikai kutatás tagadja a páli szerzőséget. Vannak, akik pszeudonim iratnak tartják, mások szerint a levél megírását Pál apostol valamelyik munkatársára („titkárára") bízta volna, s innen magyarázhatók a többi páli levéllel való hasonlóságok, ill. eltérések. Ez utóbbi elmélet azonban nem tudja kielégítően megmagyarázni az Epheszosziakhoz írt le téllel való nagyfokú hasonlóságot, ezért a kutatók egy része mindkét levelet Pál apostol utáni („deutero-páli") levélnek tartja. O 8. A Thesszalonikaiakhoz irt első levél; Első thesszalonikai levél (címváltozat); Prosz Thesszalonikeisz a (görög cím): eredeti görög nyelvű írás; a tudósok többsége szerint a legrégibb ránk maradt újszövetségi irat (52 körül keletkezett). A levél irodalmi egységét néhányan megkérdőjelezik, de a szerzőséget még ők is Pálnak tulajdonítják. A levél az első keresztényeket nyugtalanító fontos kérdésre válaszol: Mi történik azokkal a hivőkkel, akik Krisztus visszajövetele (,,parúzia") előtt halnak meg. Már maga a probléma természete is arra utal, hogy a levél a korai keresztény időben keletkezett. O 9. A Thesszalonikaiakhoz írt második levél; Második thesszalonikai levél (névváltozat); Prosz Thesszalonikeisz b (görög cím): eredeti görög nyelvű írás; a kutatók általában elfogadják a páli eredetet, de sokan a Thesszalonikaiakhoz írt első levéltő1 való rendkívül szoros irodalmi függése miatt nem tartják valószínűnek, hogy a levél szerzője Pál apostol volt. Mások azt a lehetőséget is felvetették már, hogy ez a levél a philippieknek íródott. Polükarposz szmürnai püspök megemlíti, hogy Pál több levelet írt a philippiekhez. Az egyikből idéz is, és az idézet azonos a 2. Thessz. 1:4 versével. Ez megmagyarázná a két Thesszalonikai levél különböző hátterét. A levél keletkezésének idejét a tudósok többsége a 70 körüli évekre teszi, de vannak akik szerint Domitianus uralma alatt a 90-es években keletkezett. O 1. Pásztori levelek (nem autentikus páli levelek ill. ,,deuteropaulinus" iratok a kánon sorrendjében): 10. A Timotheoszhoz írt első levél; Prosz Timotheon a (görög cím): eredeti görög nyelvű írás; Pál apostol szerzőségét általában kétségesnek tartják; akik elfogadják a páli szerzőséget, azok is későbbinek, az első római fogság utáninak (61—62 körül) te48
PALAZ Onészimosz nevű rabszolgája. Pál apostol a szökött rabszolga érdekében ír Philémónnak, hogy „most már nem úgy, mint szolgát, hanem mint szolgánál nagyobbat: mint testvért" (16. v.) fogadja vissza. O Ez a levél valamennyi páli levél közül legközelebb áll az ókori magánlevélhez, személyes jellegében az élethez való közelség jegyeit fedezhetjük fel, s megfigyelhetjük a rabszolgakérdésről adott páli tanítás (1. Kor. 7:20 kk„ Kol. 3:22, Ef. 6:5 kk.) gyakorlati alkalmazását. O írod.: Th. Zahn: Forschungen zur Geschichte des neutestamentliehen Kanons und der altkirchlichen Literatur (1—10. köt., 1881—1929); R. Bultmann: Der Stil der paulinischen Predigt und die kynisch—stoische Diatribe (1910); Erdős J.: Újszövetségi bevezetés (1911); Radó P.: A kereszténység szent könyvei (1928); A Jiilicher—E. Fascher: Einleitung in das Neue Testament (1931); A. Schweitzer: Geschichte der paulinischen Forschung von der Reformation bis auf die Gegenwart (1933); O. Roller: Das Formular der paulinischen Briefe (1933); D. Daube: The New Testament and Rabbinic Judaism (1956); Káldy Z.: Bevezetés az Újszövetségbe (1957); W. Miehaelis: Einleitung in das Neue Testament (1961); A. Wikenhauser: Einleitung in das Neue Testament (1961); W. Marxén: Einleitung in das Neue Testament (1963); P. Feine—J. Behrn—G. Kümmel: Einleitung in das Neue Testament (1965); J. Rohde: Die redaktionsgeschichtliche Methode (1966); E. Lohse: Die Entstehung des Neuen Testaments (1972); H.-M. Schenke— K. M. Fischer: Einleitung in die Schriften des Neuen Testaments (1978); Varga Zs. J.: Újszövetségi bevezetés (1979); Budai G.— Herczeg P.: Az Újszövetség története (1980); Gecse G.: A korai páli levelek (Világosság 1983,1.) Németh Pál Palárik, Ján; Beskydov (írói név); (Trencsénrákó, 1822. ápr. 27.—Majtény, Nagyszombat mellett, 1870. dec. 7.): szlovák drámaíró, lapszerkesztő, nemzetiségi politikus, katolikus lelkész. O A Selmecbánya melletti Szélaknán szerkesztett Cyrill a Method c. folyóiratában a demokratikus nemzeti eszméért szállt harcba a konzervatív klérussal szemben, ezért élete nagy részében csak káplánként szolgálhatott. Pesti, terézvárosi káplánkodása idején ismerkedett meg Eötvös J . nemzetiségi politikájával és a magyar főváros színházi életével: ez nagy hatással volt rá. A szlovákok s magyarok megbékéléséért harcolt, népének emberi jogokat követelt, a szláv kölcsönösségeszmét (J. Kollár) a cári poli51
tikával szembefordulva a lengyelek vezető szerepének hangsúlyozásával hirdette. O J. Chalupka vígjátékai hatottak rá. Drámái ma már csak kordokumentum értékűek. A maguk idejében fontos szerepet játszottak a szlovák színjátszás fejlődésében. Erről tanúskodik Dólezitost' dramatickej literatúry u nás ('A drámairodalom fontossága nálunk', 1860) c. tanulmánya. A szlovák— magyar megbékélés s a realizmusra törekvő társadalom rajz szempontjából legfontosabb színműve Zmierenie alebo Dobrodruzstvo pri obzinkoch ('Kibékülés avagy kaland az aratóünnepen', 1862). O Egyéb főbb darabjai: Inkognito (1858); Drotár ('A drótos', 1860); Dimitrij Samozvanec ('Az önjelölt Dimitrij', 1870). O Magyarul: 1 részlet (ford. Sziklay L., összeáll. Kemény G. G., A szomszéd népekkel való kapcsolataink történetéből, 1962). O írod.: M. Gasparík: Ján Palárik a jeho boj (1952); Kemény G. G.: Adalékok a kiegyezés korabeli magyar—szlovák irodalmi és művelődési kapcsolatokhoz (1953); J. Vavrovic: J á n Palárik (1974). Sziklay László Palau [pálóu], Bartolomé de (Burbáguena, Teruel tart., 1525?—?, 1583 után): spanyol szerzetes, történet- és drámaíró. Teológiai tanulmányait Salamancában végezte. O Számos vallásos és világi tárgyú színművet írt. Irodalomtörténeti érdeme, hogy először írt kasztíliai nyelven nemzeti témájú történelmi drámát Vida de Santa Orosia ('Szent Orosia élete') címen, amely a nyugati gót don Rodrigo király életében játszódik. Bizonyos művei a Celestina ismeretét bizonyítják, míg mások G. Vicentére emlékeztetnek. O Főbb művei még: Farsa llamada Custodia del hombre ('Az ember őrizetének nevezett színmű', 1547); Farsa llamada Salamantina ('Salamancainak nevezett színmű', 1552); Victoria Christi ('Krisztus győzelme', 1569). O írod.: A. Fernández-Guerra: Primer drama histórico espanol, de asunto nációnál, representado en 1524, hoy completamente desconocido (Revista Hispano-Americana, 4. évf., 1882, 6. évf., 1884, 7. é v f , 1885, 8. évf., 1886, 9. évf., 1887); A. Morel-Fatio: La „Farsa llamada Salamantina" de Bartolomé Palau (Bulletin Hispanique, 2. évf., 1900; egyben modern kiadás is); R. E. House: The Sources of Bartolomé Palau's „Farsa Salamantina" (The Romanic Review, 4. évf., 1913); F. Ynduráin: Para la cronología de la „História de Santa Orosia" de Bartolomé Palau (Arc-hivo de Filología Aragonesa, 5. évf., 1953). Marth Hildegard
PALAZ
1962). Kiváló ismerője Picasso művészetének és életének; a spanyol származású festőről számos életrajzi és művészeti tanulmányt adott ki: Doble assaig sobre Picasso ('Kettős esszé Picassóról', 1963), Picasso a Catalunya ('Picasso Katalóniában', 1966), Picasso per Picasso ('Picasso bemutatkozik', 1970), Picasso i els seus amics catalans ('Picasso és katalán barátai', 1971). Finom iróniával fűszerezett fantasztikus elbeszéléseit két kötetben gyűjtötte össze: Contes despullats ('Novellák mez nélkül', 1983) és La tesi doctoral del diable ('Az ördög doktori értekezése', 1984). Asbóth Lászlóné
Paláu Catalá fpáláu kátálá], Melchor de (Mataró, 1843—Madrid, 1910): spanyol publicista, költő. Mérnöki diplomát szerzett, verseit katalán és spanyol nyelven írta. Éveket töltött kritikusi minőségben. 1908ban La ciencia como fuente de inspiráción poetica ('A tudomány mint a költői ihlet forrása ) c. székfoglalójával a Spanyol Királyi Akadémia rendes tagjai közé választotta. Legnépszerűbb verseit a széles közönség most is betéve tudja. A tudományt és a költészetet ötvözte Verdades poéticas {'Költői igazságok', 1879) c. verseskötetében, melynek verscímei önmagukért beszélnek (pl. Al carbón de piedra, 'A kőszénhez', Las plantas insectívoras, 'A rovarevő növények', A la Geología, 'A földtanhoz'). Halála után jelent meg két, katalán nyelvű verseskönyve (Poesies, 'Versek', 1914; Poesies catalanes, 'Katalán versek', 1917). O Főbb művei: De Belén al Calvario ('Betlehemtől a Kálváriáig', költ.-ek, 1876); Poesías y cantares ('Versek és dalok', 1878); Cantares populares y literarios ('Népdalok és irodalmi dalok', 1889); Nuevos cantares ('Új dalok', versek, 1890); Acontecimientos literarios ('Irodalmi események', kritikák, 1896). O Magyarul: 10 vers (Mérv K„ Kis virágok messze tájról, 1889). Marth Hildeyard
Palavestra [palavesztraj, Predrag (Szarajevó, 1930. jún. 14.—): szerb kritikus. 1950-ben jelentek meg első művei. Számos irodalmi kiadványt szerkesztett, majd a Savremenik c. folyóirat főszerkesztője lett. O Munkásságának első fázisában túláradó, ékesszóló impresszionizmus jellemezte. Ezt később higgadtabb, analitikusabb megfigyelés váltotta fel. O Fontosabb művei: Knjizevne teme ('Irodalmi témák', esszék, 1958); Odbrana kritike ('A kritika védelme', esszék, 1961); Srpska i hrvatska poezija XX veka ('A 20. sz. szerb és horvát költészete', anto., 1964); Knjizevnost Mlade Bosne ('Az Ifjú Bosznia irodalma', 1—2. tan., 1964— 1965.); Knjizevna kritika ('Irodalomkritika', 2. kiad., 1972); Posleratna srpska knjizevnost ('A háború utáni szerb irodalom', 1972); Svetozar Markovié i srpska knjizevnost ('Svetozar Markovié és a szerb irodalom', 1975); Dogma i utopija Dimitrija Mitrinovica ('l)imitrije Mitrinovic dogmája és utópiája', 1977); Skriveni pesnik: Prilog kritiékoj biografiji ('A rejtett költő: Adalék a kritikai biográfiához', tan. I. Andricról, 1981). DraSko Redjep
Palau i Fabre fpáláu i fábrej, Josep (Barcelona, 1917. ápr. 21.—): katalán költő, író. Fiatalon — 12—14 évesen — spanyol nyelvű versekkel kezdte irodalmi munkásságát, majd irodalomkritikát írt katalán folyóiratokba. A polgárháborút követő kulturális elnyomás éveiben a katalán irodalmi élet egyik fő szervezője. Poesia c. folyóiratot indított; irodalmi köréhez tartozott Triadú, Perucho és Sagarra is. 1945-ben ösztöndíjjal Franciao.-ba ment, ahol több mint tizenöt évet töltött. Személyesen is megismerte Camus-1, Sartre-1, Malraux-t, Picassót, és barátságot kötött Artaud-\al. O Eszmevilágukban szürrealista vonásokat mutató, lázadó, olykor leplezetlenül erotikus verseit eleinte csak francia kortársai értékelték: Balades amargues ('Keserű balladák', 1943), Cáncer ('Rák', 1946), Poemes de Valquimista ('Az aranycsináló versei', 1952). Érdeklődése Párizsban fordult a színház felé. A Don Juanmonda ihlette drámáin kívül (L'esquelet de don Joan, 'Don Jüan csontváza', 1954) színházelméleti tanulmányokat is írt: La tragédia o el llenguatge de la llibertat ('A tragédia vagy a szabadság nyelvezete', 1961), El mirall embruixat ('A varázstükör',
palavra perduda iskoladráma, barokk színház, vallásos színjátékok, didaktikus színjátékok) O írod.: Bayer J.: Pálos iskoladrámák a XVIII. évszázadból (bevezető tanulmánynyal 1897); Régi magyar vígjátékok (1954); Régi magyar drámai emlékek (1—2. köt., 1960). Muzslay László
Paloheimo [palohejmo], Oiva Aukusti (Tampere, 1910. szept. 2.—): finn író. Lírikusként kezdte pályáját, később áttért a prózára. 1942-ben megjelent Levoton lapsuus ('Nyugtalan gyermekkor') c. regényében az 1918-as finn polgárháborút fatális tragédiaként ábrázolja, és sem a vörösök, sem'a fehérek mellett nem foglal állást. E regényén kívül, mely egyébként igen eredeti módon fogalmazza meg a gyermekek és a felnőttek világának feloldhatatlan és a gyermekek számára felfoghatatlan ellentéteit is, még 1948-ban megjelent Tuonen virran tállá puolen ('A túlvilági folyó innenső partján') és az 1961-ben napvilágot látott Salonki ('Szalon') c. novellagyűjteményei érdemelnek említést. O Egyéb fő művei: Vaeltavalaulaja ('Vándorénekes', költ.-ek, 1935); Ratsastus Eedeniin ('Lovaglás az Édenbe', reg., 1952). O Magyarul: 1 nla (Gombár E., A boldogtalan konzervatív, anto., 1969); 1 vers (Fábián L., Finn költők antológiája, 1973). Gombár Endre Palol [pálol], Miquel de; Palol i Felip (teljes név); (Gerona, 1885. febr. 21. — uo., 1965. aug. 13.): katalán költő és író. Félbehagyott jogi tanulmányok után életét hivatalnokként élte le szülővárosában. O Irodalmi pályája, mely az 1930-as évek derekán gyakorlatilag lezárult, szimbolista, majd parnasszista hatást mutató versekkel indult. Tipikusan dekadens prózáját az elbeszélő és a lírai elemek egybeolvasztása, a legkülönbözőbb érzetek ábrázolásának igénye jellemzi. A húszas években több színművel is jelentkezett. O Főbb művei: Roses ('Rózsák', költ.-ek, 1905); Camí de llum ('Fényes út", reg., 1909); Legendes d 'amor i de tortura ('Legendák a szerelemről
Pálsi [pelszi], Sakari Lemmitty (Loppi, 1882. júl. 9. — Helsinki, 1965. ápr. 22.): finn író, archeológus. A Finn Nemzeti Múzeum munkatársa volt, tekintélyes tudós, aki több kutatóutat tett Mongóliába és Szibériába, de járt a Balkán félsziget félreeső vidékein és Kanadában is. Utazásairól érzékletes, nagy gonddal megírt útikönyvekben, tanulmányokban számolt be. Régészeti ismereteit kamatoztatta Kova mies ja Nimetön ('A kemény férfi és a Névtelen') c., 1950-ben megjelent regényében, amely a kőkorszakba viszi el olvasóit. Élvezetes, fordulatos novellákat írt gyermekkorának 72
PALUD mes lapp szépirodalmat is éppen ez a veszély növelte meglepően erőteljessé. Ingerültség, harag, bánat — mindez olykor eltúlzottan, máskor igaztalanul, de mindig érthetően — szólal meg Paltto valódi lapp hangulatot árasztó hosszú szabadverseiből, novelláiból, pamflet ízű esszéiből. O Főbb művei: Soagnu ('Leánykérés', elb.-ek, 1971); Saamelaiset ('A lappok', esszé, 1973); Divttat ('Versek', 1979). O Magyarul: 1 elb. (Fabricius F., Népszava, 1974. dec. 7.); 2 vers (Bede A., Alföld, 1980, 8.); 44 vers(BedeA., Arányidé mondja tavasszal, anto., 1983). O Írod.: Pusztay J.: A lappok szépirodalma (FK, 1976). Domokos Péter
élményeiről, ezeket Finno.-ban a legjobb ilyen műfajú írások közt tartják számon. O Egyéb fő művei: Fallesmannin Arvo ja mina ('Fallesmann Arvo és én', nlák, 1932); Mina sain kukon kiinni ('Megfogtam a kakast', nlák, 1951); Sauna ('Szauna', nlák, 1960). Gombár Endre Paltock [pultok], Róbert (Westminster, ma: London, 1697—Lambeth, 1767. márc. 20.): angol író, ügyvéd. Egy névtelenül megjelentetett kalandregénye tette híressé, amelynek hosszú, tartalomismertető címe sokat mond a műről magáról is: The Life and Adventures of Peter Wilkins, a Cornish Man; relating particularly his Shipwreck near the South Pole; his Passage thro' a Subterraneous Cavern into a Kind of New World; his there meeting with a Gawry or Flying Woman, whose Life he preserv d; his Extraordinary Conveyance to the Country of the Glums and Gawrys. By R. S. a Passenger in the Hector ('A cornwall-i Peter Wilkins élete és kalandjai; különös tekintettel hajótörésére a Déli-sark közelében; áthaladására egy föld alatti barlan *on valamiféle új világba; találkozására o"*t egy gawryval, azaz repülő asszonnyal, akinek életét megmenti; rendkívüli továbbutazása a glumok és a gawryk országába. R. S., a Hector egyik utasának elbeszélése nyomán', 1751). A mű cselekménye némileg a Robinson Crusoe-éra emlékeztet; Nosmnbdsgrutt, a repülő emberek országának leírása viszont Swift gyenge utánzása. Német és francia fordítása az 1760-as évekből való. A regényt Coleridge, Ch. Lamb, Scott és L. Hunt egyaránt nagyra értékelte. O Kiad.: a fenti címmel (szerk.: A. H. Bulién, 1884). Lilik Laura
Paludan, Jacob (írói név); Stig Henning Jacob Puggaard Paludan; (teljes polgári név); (Koppenhága, 1896. febr. 7.—uo., 1975. szept. 26.): dán író, esszéista. Julius Paludan irodalomtörténész fia. Gyógyszerészként kezdte pályáját. 1920—21-ben Ecuadorban és az USA-ban tartózkodott, azóta írásaiból élt. Az 1940-es évektől a legnagyobb dán újságoknál folytatott kritikusi tevékenységet. Több honi irodalmi díjat nyert el. 1960-ban a Dán Akadémia tagjává választották. O Az 1920—30-as évek dán irodalmának egyik központi alakja, T. Kristensen párjaként emlegetik. Erősen patriarchális, kultúrpesszimista beállítottsága már első regényében: De vestlige veje ('A nyugati utak', 1922) megmutatkozott, az amerikai tömegkultúra romboló hatásával a romantikus-skandináv kultúrtradíciót állította szembe. Már ebben a korai művében tiltakozott az emancipált, „elnőietlenedett" nőtípus ellen. A Sogelys ('Fény kévé ben', 1923) c. regényében a tiszta fényt, életet kereső, háború utáni, lidércnyomással teli individuum küzdelmét mutatta be, ahol az élet valódi értelmét a patriarchális nőtípus teremti meg. Hasonló motívumokkal rajzolta meg az En vinter lang ('Egy télen át', 1924) c. pszichologizáló regényében a tiszta nőiesség megváltó hatalmát. Társadalombíráló regényei közül kiemelkedő a Fuglene omkring fyrei ('Madarak a világítótorony körül', 1925). amelyben a természet áll bosszút az erőszakkal civilizáló technikán, és ahol ismét megvalósulhatnak olyan elementáris emberi értékek, mint a hűség, jóság, megértés. A Markerne modnes (1927: G. Beke Margit, Úri emberek, 1943) c. regénye a korrumpált világ ellen küzdő fiatal generációt mutatta be, mondanivalója az, hogy a realitásokat elvető, befelé forduló, még álmokat kergető, értékőrző individuum pusztulásra ítélt. Ez a regénye támadás a kor feminiz-
Paltto, Kirsti (Utsjoki, 1947—): finno.-i lapp költőnő, elbeszélő és esszéista. A hatvanas-hetvenes években megélénkülő lapp nemzetiségi mozgalom egyik legaktívabb, legharcosabb képviselője, népe irodalmának kiemelkedően tehetséges, sokoldalú és termékeny alkotója. A hagyományos lapp életet napról napra szűkebb területre szorító civilizációs expanzió (vízi erőművek, nyersanyagkutatás és -feltárás, turizmus stb.) mélységes kétségbeeséssel tölti el Fenno-Skandia vándorló, réntenyésztő lappjait, akik máig is meg tudták őrizni anyanyelvüket, folklórjukat, anyagi kultúrájukat. A veszélyeztetettség érzete, a közelgő pusztulás-felszívódás komor sejtelme erőteljes tiltakozást és mélységes szomorúságot vált ki e vidék őslakosaiból. A korábbi évtizedekben kevésbé terjedel73
PALUD (1966); B. Berthien: Jacob Paludan, en bibliografi (1980). Ács Péter
musa ellen. A főhős a hűvös, emancipált Ellinort választja a „megtartó", ősi-állandó nőiességet megteremtő Bettina helyett. Fő műve, a Jorgen Stein c. regény, amelyben korábbi gondolatait összegzi, két kötetben jelent meg: Torden i syd ('Vihar délen', 1932) és Under Regnbuen ('A szivárvány alatt', 1933). Regénye méltán illeszthető a nagy dán fejlődésregények sorába. Mindkét kötetben utoljára tett kísérletet a hontalan individualizmus problematikájának elemzésére. Ez a fejlődésregény a főhős sorsát bemutatva három generáción keresztül kíséri nyomon a háború előtti és a háború utáni nemzedékek sorsát. Jorgen Stein liberális felfogású hivatalnokcsalád sarja, aki az 1. világháború kitörésekor tapasztalja a hagyományos értékek — az értelem, a haladás és a személyiség kibontakozásába vetett hit összeomlását. A háború utáni években az 1914 előtti idillbe vágyódik vissza az infláció, az amerikai befolyás világából. Jorgen lemond egy emancipált, ezáltal nőiességét elvesztett lányról, és az egyszerű, paraszti származású Marié-val kötött házasságban találja meg boldogságát. A főhős olyan nemzedék képviselője, amelynek „már a kezdet kezdetén meg kellett botolnia". Szkeptikus bizonytalanságából csak az egyszerű élet és annak örömei jelentenek kiutat. O Esszéiben a rendkívül finom tollú, érzékeny értelmiségi jelenik meg, kritikáiban a kitűnő természetábrázolót ismerjük meg, témái a természet, művészet és a filozófia: Slcribenter paa yderposter ('írók előőrsben', esszé, 1929); Som om intet var haendt ('Mintha mi sem történt volna', esszé, 1938); Sogende Aander ('Kutató szellemek', esszé, 1943). O Egyéb főbb művei: Aaret rundt ('Az éven át', esszé, 1929); Landduft ('Vidéki illat', természetleírás, 1944); Facetter ('Nüanszok', esszé, 1947); fíetur til barndommen ('Vissza a gyermekkorba', esszék és nlák, 1951); Fremad til Nutiden ('Előre a mába', esszék és nlák, 1953); Litteraert Selskab ('Irodalmi Társaság', esszé, 1956); R&gringe ('Füstkarikák', esszé, 1959); Merkeblaat og sort ('Sötétkék és fekete', nlák és esszék, 1965); Draabespil ('Cseppek játéka', esszé, 1971); I hostens maanefase ('Őszi holdfázisok', memoár, 1973); Sloret sandhed ('Az elfedett igazság', memoár, 1974); Vink fra fjerne virkelighed ('Intés a távoli valóságból', memoár, 1975). O írod.: P. Hesselaa: Introduktion til laesning af J . Paludan (1927); S. Hallar: J . Paludan (1927); Hilsen til J . Paludan (bibliográfiával, 1946); E. Frederiksen: J . Paludan
Paludan-Müller, Frederik (Kerteminde, Fyn szigete, 1809. febr. 7.—Koppenhága, 1876. dec. 28): dán költő, író. Hagyományosan nagy kultúrájú családból származott, apja 1819-től haláláig Árhus püspöke volt; anyját, akitől gyenge egészségét és az idegbajra való hajlamát örökölte, még kora gyermekkorában elvesztette. Jogi tanulmányokat végzett Koppenhágában (1828— 1835), s egyetemi évei alatt kellemes megjelenéséből és személyiségéből fakadóan közkedvelt alakja lett a dán főváros társasági életének. Vizsgái letétele s egy évnyi tépelődés után úgy döntött, hogy lemond a polgári pályafutásról, s teljesen az irodalomnak szenteli magát. Bár fiatalon Don J ü a n hírében állt, életében három, nála jóval idősebb asszony, a három Borch nővér játszott meghatározó szerepet: az első az anya helyét töltötte be érzelmileg, a középső a szenvedélyes szerelmet jelentette, a legkisebb súlyos betegségéből és az azt követő szellemi válságból segítette ki, majd gondozta 1838-tól féltő feleségként a gyakran gyengélkedő, depressziós, jobbára viszszavonultan élő költőt. O Legkorábbi fennmaradt verseit halott édesanyjához írta, majd rövid ideig tartó Heine-hatás után első alkotói periódusára a Byron-élmény nyomta rá bélyegét. Az angol költő nem csupán műveivel, de életével is forradalmi újdonságot képviselt az üres akadémizmussá merevedett németes romantikával szemben; részben ezzel magyarázható, hogy a fiatal dán írók — köztük Paludan-Müller is — a maguk görög szabadságharcát keresve olyan lelkesen üdvözölték s oly szívesen énekelték meg az orosz uralom elleni 1830—183l-es lengyel felkelést. Témaválasztásával, külső formai megoldásaival és a nemesi meg a polgári világ szatirikusrealisztikus rajzával szintén az angol mintakép alapos ismeretét tanúsítja PaludanMüller első korszakának legjelentősebb alkotása, a stanzákban írott „novella", a Dandserinden ('A táncosnő', 1833). Ennek etikai szemlélete azonban már jellegzetesen egyéni, s előlegezi a költő későbbi gondolatkörét: a táncosnő és grófi udvarlójának szerelme érzelmi megalkuvásuk, a társadalmi konvencióknak tett megbocsáthatatlan engedményeik miatt ér tragikus véget. Ezt a tételt mintegy a próbájával, a súlyos viszontagságokban is kitartó hűség diadalának ábrázolásával bizonyítják az ekkoriban keletkezett színpadi művek, a
74
PALUD bemutatója idején igen népszerű, romantikusan shakespeare-izáló vígjáték, a Kjaerlighed ved Hoffet ('Szerelem az udvarnál' 1832), és az erősen retorikus Amor og Psyche ('Amor és Psyche', 1834). O A kevéssé sikerült színjátékokat és bensőséges lírát tartalmazó Poesier I—II. ('Költői művek', 1837—1838) kedvezőtlen fogadtatása után esett át Paludan-Müller azon a testi és szellemi válságon, amelytől „megtérését" és második, a keleti halálbölcselet és a protestantizmus eszméitől mélyen áthatott vallásos alkotói korszakát szokták számítani. Valójában az írói-gondolkodói világkép letisztulásáról, az autentikus lét és az idő centrális kérdései köré való sűrűsödéséről van szó. 1838-tól 1840-ig beutazott több európai országot, ez az utazása nagy hatással volt írói fejlődésére. Az 1840es évek első felében született drámai költemények még elvont, allegorikus formában, mitológiai példázatokkal tárják fel az emberi lehetőségeket: A Venus (1841) a földi élet korlátait áthágni vágyó, de éppen evilági eredeténél fogva erre képtelen hős tragédiája; a Tithon (1844) címszereplője korának szürke valóságából menekül a halhatatlanság és az eszményi szépség birodalmába, ám rá kell döbbennie, hogy ezzel elszalasztotta az igazi, a végességétől és a szenvedésektől méltóságot nyerő életet; a Dryadens Bryllwp ('Az erdei nimfa lakodalma', 1844) pedig az érzéki világ csábításainak veszélyére és a szellemiség birtoklásával együtt járó kötelességekre figyelmeztet. O Paludan-Müller művészete az ugyancsak stanzákban írott Adam Homóban (verses reg., 1841—1848) bontakozott ki a legteljesebben. Miként a címszereplő nevének — az „ember" szó héber és latin megfelelője — megválasztása jelzi, a költő hangsúlyozottan általános emberi történetet kíván elbeszélni, de saját kora konkrét társadalmi valóságába ágyazva. Egyszerre alkotott keresztény filozófiai tankölteményt és realista regényt, abban a szerencsés történelmi pillanatban, amikor a polgári individuum talajvesztése a vallás mint a legvulgárisabb érdekviszonyokkal szemben álló hatóerő szemszögéből még érérvényesen ábrázolható volt. Adam naivpanteista anyja és a társadalmi kényszerszerepeket készségesen felvállaló apja révén már gyermekkorában saját bőrén tapasztalja az autonóm erkölcsi lét és a kapitalizálódó társadalomban való érvényesülés feloldhatatlan ellentétét — és élete valamennyi fordulópontján a legkülönfélébb divatos filozófiákra hivatkozva, az utóbbit választja. Vétke éppen abban
rejlik, hogy a kényelem, a külső karrier miatt elhallgattatja önmagában az erkölcs hangját, s így, bár szociálisan egyre feljebb emelkedik, etikailag megsemmisül. Az író a polgári világ szatirikus bemutatásában megnyilvánuló kritikán túl azzal mond szigorú ítéletet a társadalom felett, hogy egy erkölcsi tartás nélküli ember akadálytalan érvényesülési terepévé teszi. Adam ellentéte a műben elhagyott szerelme, Alma, Paludan-Müller gyakori madonnaszerű nőalakjainak egyike, az autentikus lét képviselője, aki az önfeláldozó szeretetben találja meg önmagát — s ezáltal nemcsak hogy az örökkévalóságban részesül, de a férfi lelkét is meg t u d j a menteni a kárhozattól. O Az 1848 utáni, rezignált hangú művek egyre didaktikusabban, egyoldalúbban és fáradtabban, mind kevesebb költői erővel ismétlik a lemondás és a feltétlen vallási engedelmesség parancsát. Sorukból inkább terjedelmével, semmint színvonalával emelkedik ki az 1864-es háborús vereség után a dánokat a sorscsapások elviselésére és nemzeti újjáéledésére buzdító prózai óriásregény, az Ivar Lykk.es Historie ('Szerencsés Ivar története', 1866— 1873); viszont az Ungdomskilden ('Megifjító forrás', elb. 1865) és a hattyúdalnak tekinthető Adonis (költ., 1874) nem csupán teljes értékű alkotás és a megpihenni vágyó költő megrendítő vallomása, hanem sírbeszéd is a művészileg és filozófiailag idejétmúltnak, eredeti céljai elérésére alkalmatlannak bizonyult idealizmus felett. O Paludan-Müller annak a dán írónemzedéknek a képviselője, amely a romantikát belülről, vagyis szemléleti kiindulópontjának fenntartásával, de esztéticizmusa és transzeendenciára irányultsága elvetésével akarta meghaladni. Ebből a törekvésből fakad legjelentősebb műveinek etikai realizmusa, amely ugyan eszme és valóság szétválásában fedezi fel a létezés fonákságainak okát, erkölcsi pontosságával és igényességével s kíméletlenül szatirikus ábrázolásával azonban már a századvég kritikai realizmusát készíti elő. Maga is érezve, hogy alkotói világképe történelmileg idejétmúlttá vált, 1848 után Paludan-Müller költőként egyfajta rezignált posztklaszszicizmus, gondolkodóként pedig a tételes vallás menedékébe húzódott vissza. Minthogy eszmevilága sok rokon vonást mutat Kierkegaard-éval, a nevesebb és filozófiailag következetesebb pályatárs mellett utóbb némileg méltatlanul még hazájában is túlságosan háttérbe szorult. O Egyéb fő művei: Fire faedrelandske Romancer ('Négy hazafias románc', 1832); Lucifers Fald ('Lu75
PÁLUL cifer bukása', elb. költ., 1834); Tre Digte ('Három költemény', 1854); Nye Digte ('Új költemények', 1861). O Gyűjt, kiad.: Poetiske Skrifter ('Költői írások', 8 kötet, 1878—1879); Poeiiske Skrifter i Udvalg ('Válogatott költői írások', 3 kötet, 1909). O Magyarul: 1 vers (Erdélyi K., Budapesti Szemle, 1904, 120.); 1 vers (Kemény F., Világirodalmi Antológia, IV. köt., 1956). O írod.: G. Brandes: Fr. Paludan-Müller (G. Brand s: Danske Digtere, 1877); F. Lange: Frederik Paludan-Müller (1899); V. Andersen: Paludan-Müller (1910); H. MartensenLarsen: Den virkelige Paludan-Müller (1924); M. Haugsted: Frederik Paludan-Müllers prosaiske Arbejder (1939); S. Kühle: Fr. Paludan-Müller (1941—1942); R. Dorset— L. Holst: Fr. Paludan-Müller. Den taenkte evighed (Den erindrende Faun, 1968); O. Brandstrup: Laer at behage! Otte TVessays om ,,Adam Homo" (1973). Miszoglád Gábor palülogia:
pályakép: kisebb terjedelmű prózai írás, melyben valamely író vagy más személyiség szellemi fejlődése, alkotói tevékenysége és munkásságának eredményei egyetlen összefoglaló képben elevenednek meg. A pályakép lehet személyes, kortársi, történeti, szónoki vagy szűkebb értelemben véve szépirodalmi jellegű, attól függően, ki készíti és milyen céllal. Műfaji sajátságai is ennek megfelelően kerülnek előtérbe; nekrológ vagy emlékbeszéd (-»szónoklat), irodalomtörténeti tanulmány vagy szépirodalmi igényű esszé, tárgyilagos bírálat vagy személyes visszaemlékezés kereteiben. O (-+életrajz, emlékirat, irodalomkritika) Kovács Endre pályamű:
pályairat
pamflet < angol pamphlet): irodalmi műfaj. A Pamphilus de amore címből származó pamflet szó, mai közkeletű értelme ellenére (gúnyirat, többnyire személyes, olykor alantas támadás), maga a műfaj eredetileg igen előkelő volt. A szó már Shakespearc-nél is előfordul (VI. Henrik. I. r. I I I . 1.), a műfaj pedig a 18. század vége után még jó fél századig voltaképpen maga a -*;publicisztika volt: pamfletnek nevezték (egyelőre még jobb elnevezés híján) a felvirágzó francia forradalmi publicisztika mestereinek műveit, s pamfletistának még később is pl. P.-L. Courier-1. A szó e régi értelmében korunkban is pamfletszámba mehet a publicisztika némelyik hosszabb lélegzetű műremeke, mint pl. Bródy S.-nak Gárdonyi G.-hoz intézett drámai nyílt levele, s tartalmazhatnak figyelemre méltó kritikai elemeket is Szal>ó D. valóban gúnyiratnak nevezhető telivér pamfletjei, mint pl. a regényíró Babits M.-t támadó Halálfiai, avagy Filozopter az irodalomban. Az irodalmi s kivált a politikai pamfletnek markáns alakja a francia Második Császárság korának izgága H. de Rochefort-yA volt, Mo.-on a műfaj legjellegzetesebb művelője a rochefort-i életműben elmélyedő Szabó I).; a műfaj közelebbi külföldi példái közül pedig kimagaslik K. Kraus vitriolos Búcsúztatója az osztrák—magyar monarchia széthullásakor. .Jeles művelője volt a műfajnak bécsi emigrációja idején Gábor A. is, publikációi számos darabjában. Mindezek azonban annak a nemes pamfletnek világirodalmi és magyar irodalmi példái, amelynek a modern terminológiában publicisztika a méltó neve. Se szeri, se száma viszont annak a többnyire nemtelen pamfletnek, amelytől méltán kapott pejoratív zöngét
iteráció
Palumbo, Nino (Trani, 1921. ápr. 15.—): olasz író. Egyike a modern olasz irodalom autodidaktáinak. Közgazdasági egyetemet végzett, különböző hivatali állásokat töltött be, később számos folyóirat munkatársa lett. 1960-tól vezeti az általa alapított Prove di letteratura c. irodalmi lapot. Első és legnagyobb sikerét Impiegato d'imposte (1957: Zsámboki Z., Az adótiszt, 1964) c. regényével aratta: még a megjelenés évében elnyerte vele a Grazia Deledda-díj&t. Ebben s későbbi, kevésbé sikeres munkáiban olyan elkötelezett, humanista szemlélet tükröződik, mely a polgári humanizmus legnemesebb hagyományait idézi. Valamennyi, hagyományos regény technikai eszközökkel írt művében megfigyelhető a tradíciókhoz való ragaszkodása, a szegény emberek melletti elkötelezettsége. O Ismertebb regényei még: II giornale ('A folyóirat', 1958: Veillon-dtj&s); Pane verde ('Zöld kenyér', 1961); Le giornate lunghe ('Hosszú nappalok', 1962; Salento-díj&s); Oggi e sabato e domani e domenica ('Ma szombat van és holnap vasárnap', 1964); II trenodella speranza ('A reménység vonata', 1967); Giocare di coda ('Végjáték', 1967). O írod.: S. Folliero: Invito alla lettura di Nino Palumbo (1976); S. Martelli: Nino Palumbo (1979). Neményi Kázmér pályairat; pályamű: olyan írás, amelyet alkotója nyilvánosan meghirdetett pályázatra nyújt be. 76
PAMPH maga a szó is, s amelynek példái az irodalmon kívül esnek. Rónai Mihály András
írásbeliséggel nem rendelkeznek, s mindezek hatására saját folklórjuk is kiveszőfélben van. Múlt századi és század eleji gyűjtők ebből az egyébként hajdan jelentős anyagból néhány mesét és népdalt tettek közzé, de némelyik nyelvet csak egy-két szóból ismerjük. (-*még Afganisztán irodalmai, perzsa irodalom, tádzsik irodalom). O írod.: a) összefoglalás: G. Morgenstierne: Neu-iranische Sprachen (Handbuch der Orientalistik, 1. Der nahe und der mittlere Osten, 1958) b) szövegközlések: R. B. Shaw: On the Ghalchah Languages; Wakhi and Sarikoli (Journal of the Asiatic Society of Bengal, 4 5 ^ 6 . , 1876—1877); G. A. Grierson: Ishkashmi, Zebaki and Yazghulami (1920); Z. I. Zarubin: Obrazec pripamirszkoj narodnoj poezii (1924); uő: Orosorszkije tyekszti i szlovar (1930); W. Lentz: PamirDialekte 1., Materialien zur Kenntniss der Schugni-Gruppe (1933); Sz. I. Klimcsickij: Vahanszkije tyekszti (1936); H. Sköld: Materialien zu den iranischen Pamirsprachen (1936); Z. I. Zarubin: Two Yazghulami Texts (BSOAS, 8., 1936); uő: Bartangszkije i rusanszkije tyekszti i szlovar (1937); G. Morgenstierne: Indo-Iranian Frontier Languages 2., Iranian Pamir Languages (1938); A. K. Piszarcsik: Rusanszkije tyekszti (1954); M. Sz. Andrejev—E. M. Pescsereva: Jagnobszkije tyekszti (1957); Z. I. Zarubin: Sugnanszkije tyekszti i szlovar (1960); T. N. Pahalina: Vahanszkij jazik (1975); A. L. Grjunberg—I. M. Sztyeblin-Kamenszkij: Vahanszkij jazik. Tyekszti, szlovar, grammatyicseszkij ocserk (1976). Déri Balázs
Pámies [pdmiesz], Teresa (Balaguer, Lérida, 1919. okt. 8.—): katalán író. Apja, Tomás Pámies, a katalán földmunkásmozgalmak egyik ismert alakja. Az ő nyomdokain járva, szinte gyermekként bekapcsolódott a munkásmozgalomba. 1937 és 1939 között a katalán kommunista párt ifjúsági szervezetének volt vezetőségi tagja. A polgárháború után évtizedekig száműzetésben élt, előbb Prágában, majd Párizsban. O Első sikerét Testament a Praga ('Végrendelet Prágában', 1971) c., apjával közösen írt regényével aratta. Ebben és csaknem valamennyi további művében a száműzetés témája foglalkoztatja. Visszaemlékezésregényei: Quan érem capitans ('Amikor kapitányok voltunk', 1974), Va ploure tot el dia ('Egész nap esett', 1974), Dona de pres ('Rabfeleség', 1975) és Crdnica de la vetlla ('A virrasztás krónikája', 1975) kifinomult realizmusról, érett stílustechnikáról, tökéletes környezet- és jellemábrázolásról tanúskodnak. O írod.: Gergely I.: Katalán nők a történelemben. Beszélgetés T. Pamies írónővel (Él, 1984. júl. 27.) Asbóth Lászlóné Pamietnik Literacki:
irodalmi sajtó
pamíri népek irodalmai: az indoeurópai nyelvcsalád indoiráni ágához tartozó újiráni nyelvek északkeleti csoportjába sorolt ún. pamíri nyelveket és nyelvjárásokat beszélő, a Pamírban és közvetlen környezetében élő nép(töredék)ek (kb. 50000 fő) irodalmai. (Egyes rendszerezések ide csatolják a távolabb, Szamarkandtól délre, a Zarafsán folyó völgyében élő jagnóbíak folklorisztikus irodalmát is). A sugní-csoport nyelveit, azaz a sugnít, a rósánít (DK-Pamír, Tádzsik SzSzK, ill. Afganisztán), az orosórí-bartangít (DK-Pamír, Tádzsik SzSzK), továbbá a szárikólít (K-Pamír, Kína), a jazgulámít és a már kihalt vandzsít (ÉPamír, Tádzsik SzSzK), a vakhít (Afganisztán, a Pandzs folyó felső folyásának völgye), az iskásmí-szanglécsít (Afganisztán, a Pandzs folyó kanyarulata és attól DNy-ra), a mundzsít (az előbbiektől nyugatabbra) és ennek változatát, a jidgát (Chitral-vidék, Pakisztán) és a talán már kihalt szárgulámít (Afganisztán, Faizábádtól K-re) beszélő népek már a 20. sz. elején igen erős idegen, főként újperzsa (tádzsik) nyelvi és kulturális hatás alatt állottak, nagyrészt már ekkor kétnyelvűek; önálló
Pampa I.: —• Ádi Pampa Pamphila: görög történetírónő. Nero korában élt az i. sz. 1. sz.-ban Epidauroszban. 33 könyvből (—>biblion) álló történeti munkájából (Hisztorika hüpomnémata, 'Történeti emlékek') csak mintegy tucat töredék maradt fenn PhótiosznéA és Diogenész Laertiosznál. Phótiosz még 8 könyvet olvasott a 33-ból. Amennyire az ő utalásaiból megállapítható, Pamphila nem tartotta magát a kronológiához, de nem is az ábécé szerint vagy tárgykörönként csoportosította anyagát, hanem a tematikai változatosságot és sokszínűséget előtérbe helyező, „tarka" történetet írt, melyben fontos szerepet játszottak a történeti személyekkel (egyebek közt filozófusokkal és költőkkel) kapcsolatos anekdoták; ugyancsak Phótiosztól tudjuk, hogy sokszor és bő részleteket közölt korábbi szerzők műveiből és többször idézte (talán meg is jele77
PAMPH nítve?) férjének és baráti körének a beszélgetéseit. Pamphila jelentós hatással volt az utókorra, főként a hozzá hasonlóan „tark a " történeteket író Favorinusra és Ailianoszra (Claudius Aelianus). O Kiad.: K. Müller—Th. Müller: FHO (3. köt., 1849). O Írod.: O. Regenbogen: Pamphila 1. (18. 2. köt., 1949, 310—329. hasáb). Karsai György
politikai küzdelmeknek is. Ennélfogva elkobzásokban is volt része (az 1911. ápr. 3.-i számon pl. a cím fölött állt a szerkesztőség közlése, hogy ez a szám az előzetes elkobzás által szükségessé vált rövidítésekkel jelenik meg). A Pannak — mint ugyanakkor nálunk a Nyugatnak, de sokkal nagyobb formátumban és pompás kiállításban — saját könyvsorozata is volt, L. Corinth, M. Slevogt, J . Pascin illusztrációival. O 3. olasz folyóirat Firenzében. A Pégaso megszűnése után, 1933—1935 közt U. Ojetti második folyóirata volt, melynek érdeklődési körét — az egyaránt irodalmit és művészetit — az író, kritikus és művészettörténész Ojetti egyénisége szabta meg. Egyaránt közölt kritikákat olasz és külföldi irodalomról, művészetről. Legfőbb munkatársai voltak: U. Betti, S. D'Amico, G. Devoto, E. Falqui, G. Gentile, B. Migliorini, M. Missiroli, A. Palazzeschi, P. Pancrazi, G. Prezzolini, M. Volgimigli. Rónai Mihály András
Pamphilus de amore [pdmfilusz dé amdre] ('Pamphilus a szerelemről') (12. sz.): ismeretlen középkori francia szerző latin nyelvű verses komédiája. Címét a főszereplő Pamphilus nevéről kapta. Tárgya az antik komédiából ismert szerelmi csábítás: az ifjú és gyámoltalan Pamphilus a jólelkű kerítőnő segítségével elnyeri a szeretett szomszédleány, Galathea kegyeit. Bár a hős neve Terentiusnál is felbukkan, a mű elsősorban Ovidius hatása alatt áll. Drámai mélységet nélkülöző, mégis életteljes és szemléletes ábrázolásával, pergő disztichonjaival a középkori színjátszás egyik legnépszerűbb komédiája, amely különösen spanyol nyelvterületen hódított. Címéből származik a „pamflet" műfaji megjelölés. O Kiad. és irod.: Fr. G. Becker: Pamphilus. Prolegomena zum Pamphilius und kritische Textausgabe (1972). Varga András
Pan Csaó; Pan Ji; Pan Huj-ji (névváltozatok); (Anling, ma Senhszi tart., 1. sz. vége—2. sz. eleje): kínai költőnő, történetíró, Pan Ku nővére. O Családja szoros kapcsolatban állt az udvarral, ő korán özvegyen maradt, egész életét régi könyvekben való búvárkodással töltötte, műveltségét és tehetségét a //an-udvarnál nagyra becsülték. A palotahölgyek oktatója volt, költőként is híres, neki tulajdonítják a Csien Han su ('A Korai Han-ház könyve') befejezését és több klasszikus mű kommentárjait. Fennmaradt művei közül a leghíresebb a Nü csie ('Az asszonyok viselkedéséről'), amely hét részben leírja a nők családban betöltött szerepének és helyes viselkedésének konfuciánus normáit. O írod.: N. L. Swann: Pan Chao. Foremost Woman Scholar of China (1932). Kalmár Éva
Pan Nepál irodalma Paná [pánej, Sa§a (írói név); Alexandru Binder (családi név); (Bukarest, 1902. aug. 8.—uo., 1981. aug.): román költő, író. lakiban és Bukarestben orvosi tanulmányokat folytatott, majd katonaorvosként szolgált; nyugdíjaztatása előtt ezredesként a bukaresti garnizon főorvosa. A két világháború közötti román avantgarde mozgalmat anya79
PANAG Panagopulu, Maria; Maria Panagopoulou; Panagopúlu, Maria (új átírás); (Gortinia, 1948—): görög költőnő. Súlyos betegsége gyermekkora óta a négy fal közé száműzte. Tömör fogalmazású, érzelmekben gazdag lírát művel. Sajátos eszköze a kisszerűség, a társadalom fonákságai ellen kihegyezett szatirikus élű zsurnalizálás. O Művei: Jevszi hronu fldőízlelés', 1972); Vurkomeni angeli ('Könnybe lábadt szemű angyalok', 1978); Katalheszisz ('Tanúvallomások', 1984). O Magyarul: 2 vers (Bari K., Gáspár K., Mozgó Világ, 1983, 2.). Szabó Kálmán
író. Nemesi családból származott. A pétervári egyetem elvégzése után 1844-ig, nyugalomba vonulásáig tisztviselőként szolgált. O Az 1830-as évektől publikált folyóiratokban, almanachokban. Korai prózája az orosz romantika jegyében íródott. Elbeszéléseiben és kisregényeiben antifeudális szemléletéből fakadóan az arisztokrata körök bírálata egyre erősödött. Az 1840-es években a naturális iskola képviselőjeként ún. fiziológiai karcolatokkal jelentkezett az Otyecsesztvennije zapiszki c. folyóiratban, szatirikusán gúnyolódott a reakciós újságírás erkölcsei fölött. A Rodsztvennyiki ('Rokonok', 1847) c. kisregényében a „felesleges embert" ábrázolta, az 1830-as évek idealista filozófiai hátterének bemutatásával megelőzte Turgenyev Rugyin (1856) c. regényét. Az elsők között vetette fel az orosz irodalomban a női emancipáció kérdését Lvi v provincii ('Arszlánok vidéken', 1852) c. regényében. A Vnuk russzkovo millionyera ( Egy orosz milliomos unokája', 1858) c. regényében egy kereskedőcsalád három nemzedékének sorsában figyelte meg a pénz egyéniségbomlasztó hatalmának érvényesülését. Panajev szépírói művei erkölcsrajzi jellegűek. Életművében jelentős helyet foglalnak el paródiái. 1847-ben Nyekraszovva,\ együtt újra megindították a Szovremennyik c. folyóiratot, amelynek szemle-, ill. tárcarovatát vezette. Csernisevszkij Panajev halálára írt nekrológjában igen magasra értékelte irodalmi és társadalmi pályafutását. O Főbb műve még: Lityeraturnije voszpominanyija ('Irodalmi emlékezések', 1861). O Gyűjt, kiad.: Polnoje szobranyije szocsinyenyij ('összes művei', 1888—1889); Izbrannije proizvegyenyija ('Válogatott művei', 1962). O Magyarul: 1 részlet a memoárjából (Karancsy L., Irodalmi élet Oroszországban, 1964). Papp Mária
Panaitiosz; Panaitios; Panaetius (latinos név); (i. e. 185—109): görög sztoikus filozófus, Antipatrosz tanítványa, Poszeidóniosz mestere, a középső sztoa megalapítója. Athéni tanulóévei után Rhodosz szigetén működött, majd élete java részét Rómában töltötte. A római politikát a görög filozófiával összeötvözni kívánó $cipio-kőrnek volt tagja. O Legnagyobb szellemi élménye az erőteljesen fejlődő, ám a köztársasági eszményeket még tiszteletben tartó Róma megismerése. Filozófiájában — amely az ó-sztoa, Platón és Arisztotelész gondolataiból elegyített termékeny eklektikus tanítás — a sztoikus emberideál, a bölcs kilép addigi magányából és a társadalom üdvén munkáló politikussá válik. Elveszett főműve, a Peri tu kathékontosz ('A kötelességről') szakít az ó-sztoa rideg individualizmusával és az ún. külső javakat: a testi egészséget, a vagyont és a hírnevet filozófiailag értékesnek nyilvánítja. Mivel az emberi életnek nemcsak színterét, hanem célját és értelmét is az emberi közösségben jelöli meg, ezért filozófiájából kiküszöbölni igyekszik minden nem evilági mozzanatot: tagadja a lélek halhatatlanságát, és kételkedik a jóslatok igazságában. O Tanításáról csak másodlagos forrásokból tudunk. Ezek közül a legjelentősebb Cicero De officiis ('A kötelességekről') c. műve, melynek első két könyve Panaitiosz elméletét tartalmazza. O Kiad.: M. van Straaten: Panaetii Rhodii fragmenta (1952). (A könyv címe megtévesztő: valójában a másodlagos antik beszámolók gyűjteménye). O Magyarul: 1 részlet (Barcza J.—Soós J., Sztoikus etikai antológia, 1982). O írod.: M. Pohlenz: Die Stoa. Geschichte einer geistigen Bewegung (1—2 köt., 1955— 1959); Steiger K.: Utószó (Epiktétosz Kézikönyvecskéje, 1978); uő.: ua. (Sztoikus etikai antológia, 1983). Steiger Kornél
Panajev, Vlagyimir Ivanovics (Tyetyusi, Kazanyi korm., 1792. nov. 17.—Harkov, 1859. dec. 2.): orosz költő. Nemesi családból származott. 1806-tól a kazanyi egyetemen tanult. 1832-től az udvari kancellária élén állt. 1815-től jelentek meg első, szentimentális idilljei, amelyekben S. Gessner hatása érezhető: Dafnyisz i Damet ('Daphnisz és Damethosz'); Dafnyisz i Milon ('Daphnisz és Milón'); Menalk i Tirszisz ('Menalkosz és Türszisz'); Mecstatyel Mirtil ('Az álmodozó Mürtilosz'); Bolnoj ('A beteg') stb. O Gyűjt, kiad.: Igyillii ('Idillek', 1820). O Magyarul: 1 vers (Rab Zs., Sárkányölő, anto., 1965); 1 vers (Rab Zs., Klasszikus orosz költők, anto., 1966). Pavlovszky Mária
Panajev, Ivan Ivanovics (?, 1812. márc. 27.—Szent-Pétervár, 1862. márc. 3.): orosz 80
PANAJ vers (Tandori D., Galamb özönvíz után. Ciprusi költők antológiája, 1986). Caruha Vangelio
Panajeva-Golovacsova, Avdotya Jakovlevna (asszonynév); Brjanszkaja (leánynév), N. Sztanyickij (írói név); (Szent-Pétervár, 1810 v. 1820—uo,, 1893. ápr. 11.): orosz írónő. A pétervári színiakadémián tanult. 1837-ben férjhez ment 1.1. Panajevhez. Az 1840-es évek közepén Ny. A. Nyekraszovva,\ kötött polgári házasságot, később pedig A. F. Golavacsov felesége lett. Első elbeszélésében (Szemejsztvo Tainyikovih, 'A Talnyikov család', 1847), melyet a cenzúra erkölcstelensége és a szülői hatalom aláásása miatt betiltott, a despotikus, kaszárnyaszellemű nevelési rendszer családi támaszait leplezte le. Belinszkij elismerte az elbeszélés értékeit. Panajeva Nyekraszovval közösen két regényt írt: Tri sztrani szveta ('A világ három országa', 1848—1849); Mjortvoje ozero ('A halott tó', 1851). 1848-tól 1864-ig rendszeresen publikált a Szovremennyik c. folyóiratban és Panajevve 1 együtt a divatrovatot vezette. D. V. Grigorov\&\, Nyekraszovva! és Panajevve] közösen írt elbeszélései megjelentek a Rasszkazi o zsityejszkih gluposztyah ('Elbeszélések a nyárspolgári ostobaságokról', 1850-től) c. ciklusban. Mint a naturális iskola képviselője, műveiben aktuális társadalmi kérdéseket vetett fel, a nő helyzetének, a nevelésnek, a szerelemnek és a házasságnak a problémáit. Korai elbeszéléseinek hősnői saját társadalmi helyzetük áldozatai, képtelenek kiszolgáltatottságukat legyőzni. A Melocsi zsiznyi ("Az élet apró-cseprő dolgai', 1854) c. regény hősnője viszont már eljut a szembeszegülés és az önálló munka szükségességének a felismeréséig. Legjelentősebb művének, a Zsenszkaja dolja ('Asszonysors', 1862) c. regényének ú j típusú hőseit Csernisevszkij eszméi ihlették. V oszpominanyija ('Emlékezések', 1889) c. memoárjában az 1840— 1860-as évek irodalmi atmoszféráját idézte fel Belinszkij, Dobroljubov és Csernisevszkij portréjának középpontba állításával. O Magyarul: Egy részlet memoárjából (Szőllősy K., Istenkereső pokoljáró. Kortársak beszélnek Dosztojevszkijről, 1968). Papp Mária
Panajotopulosz, Joannisz, M.; Ióannés M. Panagiótopoulos; Panajotópulosz, Joánisz (új átírás); (Etolikon, 1901. okt. 23.— Athén, 1983): görög költő, elbeszélő, regényíró, irodalomesztéta. Athéni bölcsésztanulmányai után középiskolai tanár volt, az utóbbi évtizedekben saját intézetében. 1974ben kulturális miniszter volt. A század egyik legsokoldalúbb görög írója. O Pályakezdő költészete To vivlio tisz Mirandasz ('Miranda könyve', 1924) c. kötetével Kariotakisz körének sötét tónusú hangulatlírája jegyében indul, majd humanista tartalmú gondolati lírává mélyül, egy avantgarde előtti formanyelv jegyében. Az emberi sors tartalma a fő témája mind történelmi, mind társadalmi regényeinek: előbbiek közül a Ta efta kimizmena pedia ('Hét álomba szenderült gyermek', 1956), utóbbiak közül a nép életének mély ismeretéről tanúskodó Hamozoi ('Földhözragadtan', 1945) emelkedik ki. Számos útikönyvet írt, irodalomesztétikai munkáinak legfontosabb gyűjteményében főleg a kortárs irodalom jeleseiről rajzol árnyalt portrékat: Ta proszopa ke ta kimena ('Arcok és művek', 1—4. köt., 1943—1956). A modern görög társadalom problémáit vizsgálja Erimin ton Ellinon ('A hellének távollétében', 1974) c. esszékötetében. O További fő művei: Anthropini dipsza ('Emberi szomjúság', vál. elb.-ek, 1957); Ta piimata ('Versek', vál. költ.-ek, 1970); I sziopi ke o logosz ('A hallgatás és a logosz', esszék, 1974). O Magyarul: 1 elb. (Moravcsik Gy.-né, D. Tzortzisz, Újgörög elbeszélők, anto., 1962); 2 elb. (Szőllősy Klára, Gyalogszerrel a XX. században, anto., 1967); 2 vers (Képes G., Az újgörög irodalom kistükre, anto., 1971); 3 vers (Képes G., Papp Á., A bolond gránátalmafa. Újgörög költők antológiája, 1984). Szabó Kálmán Panajotunisz, Panosz; Panos Panagiótounis; Panajotunisz, Pánosz (Mani, 1930-—): görög költő, kritikus. Bírói hivatását gyakorolja a fővárosban, a Görög írók Szövetsége főtitkára. Nemzedékének egyik öszszefogója; szülőföldje, szellemi és tárgyi folklórhagyományainak szenvedélyes feltárója és kiadója. O Főbb verseskötetei: Panda ximeroni ('Mindig megvirrad', 1957); To aszpro domatio ('Fehér szoba', 1977); Imnolojo ('Himnuszok könyve', 1979). O Magyarul: 1 vers (Papp A., Az újgörög
Panaji-Culli, Irini; Eiréné Panagé-Tsoullé; Panají-Oúlli, Inni (új átírás); (Xerosz, 1938—): ciprusi görög költőnő. Tanítónőként kezdte pályáját, később a ciprusi rádió ifjúsági szerkesztőségének munkatársa lett. Több ifjúsági tárgyú novella- és verskötet szerzője, legjelentősebb írása azonban a Tu polemu ('A háborúról', 1969) c. verseskötete, amely erőteljes tiltakozás a militarizmus, a tömegpusztítás ellen. O Magyarul 4 81
6
PANAG irodalom kistükre, anto., 1971); 1 vers (uő, Somogyi Néplap, 1982. február 10.); uő., 2 vers (A bolond gránátalma. CJjgörög költők antológiája, 1984) Papp Árpád
realista vonala (I. J. Valdés), de a tiltakozás első passzív megnyilvánulásaként előtérbe került a nemzeti sajátságok ábrázolása J. I. Fábrega (1900—) munkásságában. Az 1930as évektől napjainkig terjedő irodalmat a költészet igen gyenge színvonala, valamint a próza — néha gyenge művészi formába öntött — erős társadalmi problematikája jellemzi. A témaválasztás a nemzet jövőjéért való aggódástól (R. Ozores) a spontán parasztlázadásokon át (J. A. Cajar Escala, 1915—) vezet a panamai munkásság ábrázolásáig (J. M. Sánchez B.). A legfiatalabb generációt erős antiimperialista, többször öntudatos forradalmi állásfoglalás jellemzi. Nagy tehetségű vezetői J . Belenő (1922—) és R. H. Jurado. O írod.: L. Montalbán: História de la literatura de la América Central (1929—1931); R. Miró: índice de la poesía panamena contemporánea (1941); R. Miró: La literatura panamena de la República (Panorama das literaturas das Américas, 3. köt., 1959). Inotai András
panamai irodalmi formák: Jellegzetesen panamai irodalmi formák és irányzatok nem alakultak ki. A spanyol nyelvterületen általánosságban elterjedt és alkalmazott versformákat, műfajokat és irodalmi irányzatokat követik (spanyol irodalmi formák). Inotai András Panama irodalma: Panama, közép-amerikai állam területén kialakult spanyol nyelvű irodalom. O Népessége összetételét tekintve sokszínű ország (56% mesztic, 23% néger és mulatt, 11% fehér, 10% indián). Irodalmi fejlődése dinamikusabb, mint a többi közép-amerikai államé, Guatemala kivételével. V. Núnez de Balboa 1513-as megjelenése három évszázados spanyol uralmat vezetett be, amelynek sivár szellemi életéből csak a vallásos témákról író barokk költő és festő, F. de Rivera munkássága emelkedik ki. Az 1821-ben elnyert függetlenség után egészen 1903-ig Kolumbiához tartozott, így az ország irodalmi fejlődését részben Kolumbia irodalmának alakulása határozta meg. A nemzeti irodalom a romantikával indult, és R. Darío moderniswiojának átvételével érte el nagykorúságát. Először a modernista próza teremtett művészi értékű alkotásokat (D. Herrera, 1869— 1914). A költészetben a modernismo csak Panamának Kolumbiától való elszakadása után (1903) jutott diadalra. Vezetője az ország nemzeti költője, R. Miró (1883— 1940), aki az 1907-ben alapított Nuevos ritos ('Űj rítusok') irodalmi folyóiratot tette a modernismo fórumává. A Kolumbiától való elszakadásban is szerepet játszó USAtőke befolyása napról napra erősödött a stratégiai fontosságúnak tekintett országban, és a Panama-csatorna 1914-es megnyitásával a csatornaövezetet szerződésileg kiszakította az országból. A század elején megindult a tiltakozás az imperializmus ellen (sikertelen felkelések 1907, 1917, 1918 és 1921-ben), de ez eleinte kevéssé érintette a spanyol costumbrismo és a francia naturalizmus befolyása alatt álló prózát (S. Poncé Aguilera, J . M. Núnez). Az 1920-as évektől a költészet az ú j formákat kereső latinamerikai áramlatok felé orientálódott, R. Sinán (1904—) vezetésével, de voltak, akik már a társadalmi problémákat is észrevették, pl. a négereket, az ipari fejlődést ábrázoló D. Korsi. A prózában egyrészt folytatódott az előző korszak costumbrista—
pánar: ótamil vándorköltő, dalnok. Dalait a jázs nevű lanttal kísérte. O (—>tamil irodalom, dalnok) panaszdal; panaszének: különböző műformájú lírai alkotások gyűjtőfogalma; a költői megnyilatkozás egyik legáltalánosabb típusa. A különböző alkotástípusokban kimutatható közös alaptényezőt az adja, hogy a szerzőt minden esetben valamilyen fájdalom készteti megszólalásra; valamilyen keserűség, amelyet valamilyen veszteség nyomán érez, vagy éppen az élet legfőbb tényezőjeként él át. Föltételezhető, hogy egyik formája, a halottsirató már sok ezer évvel ezelőtt a költészet legősibb csírái közt kialakult. (Erre részben a kőkorszak! halottkultusz tárgyi emlékei engednek következtetni, részben az, hogy már egyes állatoknál is megfigyelhető a tetem fölötti elnyújtott hangú fáj dalom kifejezés, részben pedig az, hogy hasonló szinten élő népeknél a halottsirató különböző formáira találtak a kutatók. ,,Fiatal fiamat, fiatal testvéremet Nem látom soha többé, nem látom soha többé!" — énekli például egymásnak felelve egy ausztrál törzs öreg és fiatal nőinek együttese a temetés alkalmával.) A felgyűlt fájdalomtól való megszabadulás igénye a fokozatosan ritmikus szakaszokba rendeződő hangadást a fájdalom megnevezésével, okainak és külső körülményeinek megvilágításával kapcsolja össze. Esetleg panaszával megpróbálná megszüntetni fájdalmának forrását. (Például föléleszteni a halottat.) Viszonylag gyakori a 82
PANAS halottak korábbi cselekedeteinek fölidézése is. Ez az alaptípus mindmáig él: részint a folklórban, részint — szabályosabbá formált, összetettebbé kimunkált változatokban — a mű költészetben is. (Ilyen pl. F. García Lorca Torreádorsiratója.) O A későbbiekben másfajta változatai is kialakultak a költői panasz-, ill. fájdalomkifejezésnek. Vannak köztük egyéni és kollektív arculatúak, és a szólásra késztető fájdalom is különböző természetű lehet. A szerző elpanaszolhatja-sirathatja kedvesének hoszszabb távollétét vagy hűtlenségét is, akár saját nehéz sorát — szegénységét, kényszerű katonáskodását vagy számkivetettségét —, városának vagy hazájának leigázását, esetleg a szerencse forgandóságát vagy az idő múlását. A panaszdal többnyire önálló költemény, de betétként is szerepelhet nagyobb terjedelmű elbeszélő, ill. megjelenítő alkotásokban. A régebbi időben dallamhoz kapcsoltan élt — esetleg hangszerrel is kísérték előadását —, a későbbiekben azonban kialakultak tisztán irodalmi változatai is. O A legrégebbről fennmaradt panaszdalelemek a vallásos könyörgést megfogalmazó sumer -*ersemmákban találhatók. Az i. e. 1. évezredből már számos panaszdal maradt ránk. Az Iliászb&n (24. 725—775) Hektor halálának elsiratói egyszemélyes és kollektív panaszszavak váltakozásával gyászolják az elesett hőst. Arkhilokhosz egyik töredéke is halottat sirat, az akkád irodalom pedig gazdag a különféle panaszénekjekben. Ezek nagyobbrészt igen erőteljes, szenvedélyes hangon kiáltják az istenekhez f á j d a l m u k a t — részben kollektív panaszt: Ur városának romlásán (Panaszos ének Enlilhez nemzeti szerencsétlenség idején, Siralmas ének), részben inkább személyes veszteséget (Panasz, Tammúz-sirató, Panaszos ének Istár istenasszonyhoz). Kiegyensúlyozottabb, bölcselkedőbb változatot képvisel a Panaszok és nyugtatások. Az egyik legnagyobb lélegzetű értékes alkotás Jeremiás siralmai ( Siralmak könyve) néven lett ismertté. A Bibliának ez az öt énekből épült része az i. e. 6. sz.-ban keletkezett; ismeretlen szerző — föltételezhetően a költészetben járatos pap — siratja el benne Jeruzsálem kétszeri feldúlását. Közös és egyéni hangok váltakoznak benne, mindannyiszor a fájdalom felső fokát szólaltatva meg, kegyetlenül realisztikus képeket festve a pusztulásról. Ugyancsak az Ószövetségben található Dávid panaszéneke Saul és Jonathán halálán (Sámuel II. 17— 27.). O A kínai irodalom oldottabb panaszdalváltozatokat alakított ki. A Si king gyűjtemény számos elégikus hangú, rövi-
debb, könnyedebb verselésű darabja az elhagyatottság, megcsalatottság vagy valamilyen szinte megfoghatatlan bánat terheit kesergi. O Betétként görög tragédiákban is előfordulnak siratok, Szimónidész, Pindarosz, Bión és ismeretlen görög lírikusok is megszólaltatják a fájdalom költői hangjait. A halotti szertartásoknál a költői panaszkodásnak különböző típusai alakultak ki. Az epikédeion (-*epicedium) elégikus hangú, de szinte epigrammatikus rövidségű sirató-vigasztaló, a -*thrénosz auloszkísérettel előadott ének a halott emlékezetére, a ->kommosz szenvedélyes, nemegyszer extatikus gesztusok kíséretében előadott, többnyire kollektív — esetleg egymásnak felelő részekből épült — halálpanaszlás. A rómaiaknál a görögöktől átvett epikédeion mellett inkább a nők énekéből felépülő naenia (->nenia) terjedt el, mely főként a halott érdemeinek méltatását tartalmazta. (Később Schiller is írt ilyen című és jellegű verset.) Ovidius Tomiba történt száműzetését panaszolja, az ő száműzött életét mut a t j a be fájdalmas hangnemben Tristia c. több részes műve, az önvigasztalás műfaját emelve magas szintre. („Versekben keresek nyomorúságomra felejtést, / s hogyha elérem a célt: az nekem éppen elég.") Vele rokon alkotások például Catullus munkásságában is találhatók. O A középkorban a Jézus halálát sirató énekeken kívül a szépség és az élet múlandóságát panaszló „Ubi sunt. . . ?" ('Hová l e t t e k . . . ?') kezdetű versek ú j típusa terjedt el meglehetősen széles körben. A német lovagi lírában sem ritka a személyes fájdalomnak, az ország vagy éppen a világ rossz sorának elégikus hangvételű, de viszonylag könnyed verselésű felpanaszolása. (Pl. Heinrich von Morungen: Ó jaj nékem. . . , Walther von der Vogelweide: Ó jaj Némethon, Ó jaj világ. . ., Ó jaj, hogy eltűnt minden. . . ) A tragikus befejezésű Nibelung-énekhez zárórészként a 12. sz.-ban kapcsolják hozzá a kisebb értékű Panaszt. A szépség és az élet tűnékenységén való kesergés a 16. sz. francia költészetében is gyakori téma. Ezek közül Villon balladáinak egy része (Tűnt idők asszonyairól, Tűnt idők lovagjairól és A szép fegyverkovácsné panasza öregségében) mondható közismertnek. J . Du Bellay kesernyés, szatirikus-melankolikus hangvételű szonettek sokaságából formált hatalmas versciklust, Panaszok c., valóságos iskolát teremtve ezáltal. Ez idő tájt az angol költészet az angol—francia -*complainte reneszánsz költői formáját újította föl, mely leginkább a kedves távollétét panaszolja. (A korábbi termésből Chaucer művei 83
6•
PANAG versenyeket vezetett be a Panathénaián, amelyeket az ódeionban tartottak. Az ünnep leglátványosabb része a felvonulás volt, amelyet Pheidiasz is megörökített a Parthenon frízén. O írod.: L. Deubner: Attische Feste (1932, 1956); Ritoók Zs.: A görög ének mondók (1973, 38—41., 53—58. old.). Németh György
emelkednek ki, aki ennek a néha sémává merevedő műfajnak nemcsak a komoly, hanem tréfás változatát is művelte, ill. kialakította.) O A későbbi időkben egyre kötetlenebb formákban, altípusokba kevésbé rendezhetően jelennek meg az ilyen jellegű alkotások; a veszteség fájdalmas panaszlása, siratása és az elégikus hangvétel azonban úgyszólván mindvégig számottevő tényezője marad a költészetnek. Az egymást követő korok alkotásai közül kiemelhető pl. Milton Lycidas, Hölderlin Menőn panasza Diotimáért, és Shelley Adonais c. műve; a vietnami irodalomnak a 18., ill. a 19. sz.-ban keletkezett — kínai hatást mutató — főművei közt fontos helyet kapnak a panaszdalok, legértékesebb köztük Dáng Tran Cón A katonahitves panaszai c. költeménye. Távolabbról Rilke Duinói elégiái is idesorolhatók, valamint Apollinaire néhány műve (pl. A megcsalt szerető éneke, Ó én elhagyott ifjúságom.. .), Aragon több siratóéneke (pl. Siratóének egy szerelem négyszázadik évfordulójára), Garda Lorca Torreádorsirató ja vagy Celan Halálfúgája. O A panaszdal a folklórban a -*sirató műfajához áll közel, ám annál egyszerűbb. A lírai dalok közül a keserves (-+kesergő), valamint számos, az elválásról szóló búcmének, kaionadal vagy börtönének tartozik ide. Több ballada (és románc) hangvétele vagy részlete egyezik e műfaj megfelelő vonásaival. O A magyar irodalom számos idetartozó, különböző típusú nép- és műköltészeti alkotása közül Szabó L.: A huszonhatodik év, Weöres S.: Mahruh veszése, Juhász F.: A tékozló ország és Nagy L.: Búcsúzik a lovacska c. nagyobb terjedelmű alkotásai kívánnak leginkább kiemelést. O írod.: H. Wiesmann: Die Klagelieder (1954); H.-J. Kraus: Klagelieder (1956); E. de Martino: Morte e pianto rituálé nel mondo antico (1958). Tamás Attila
pánbabilonizmus: irányzat a 20. sz. elejének történeti érdeklődésű tudományaiban (történettudomány, összehasonlító irodalomtudomány, teológia és bibliatudomány, folklorisztika, természettudománytörténet), amely az emberiség kulturális értékeit közvetlenül vagy végső soron az ókori Mezopotámiából, az akkori szóhasználattal Babilóniából (innen az elnevezés) eredeztette. A szellemi—tudományos irányzat előzménye a 19. századi nagy régészeti felfedezések voltak. Azok a rég letűnt kultúrák, amelyekről addig csak a görög és római történetírók másod- vagy harmadkézből származó értesülései nyomán tudott Európa. A közel-keleti nagy ásatások (Egyiptom, Mezopotámia, Palesztina, majd KisÁzsia és a Kaukázus, Irán stb.) és az ókori keleti írásrendszerek (egyiptomi hieroglifák, ékírás) megfejtése után ezek immár közvetlenül, eredeti emlékeikben is tanulmányozhatókká váltak. A pánbabilonista irányzat kezdeményezői német tudósok voltak, s maga a pánbabilonizmus is főként a németországi szellemi életet és kulturális közvéleményt foglalkoztatta. Közvetett hatása azonban szinte napjainkig tart, s a tudományszak nemzetközisége folytán az egész világon érvényesült valamelyest. A pánbabilonizmus jelszavával és programjával először H. Winckler (1863—1913) assziriológus, lipcsei professzor lépett fel, ,,A babiloniak égboltja és világképe mint minden nép világnézetének és mitológiájának alapja" c. munkájával (1901). A nem sokkal korábban megfejtett babiloni — pontosan: hellenisztikus kori ékírásos — csillagászati szövegek korai időkre való datálása, és így a babiloni tudomány, főként csillagászat, időbeli elsőbbségének tételezése vezette arra a gondolatra, hogy a csillagászat Mezopotámiában alakult ki, s ezzel együtt az egész tudomány innen terjedt el az európai és ázsiai kultúrákban. Winckler nyomán az asztronómiai és asztrológiai érvek mindig is fontos szerepet játszottak a pánbabilonizmusban; minthogy a babiloni csillagtudomány valóban többféleképpen él még a mai kultúrában is, az ékírásos szövegek felfedezése a kultúra babiloni eredete mellett hatásosan érvelt. A pánbabilonizmus
Panathénaia (görög az összes athéni nép (ünnepe)): a klasszikus Athén legnagyobb ünnepe, amelyet Athéné istennő tiszteletére tartottak, minden év hakatombaión havának (július—augusztus) 24tól 29. napjáig, i. e. 565 óta különleges pompával. A kocsi-, ló- és atlétikai versenyeken kívül irodalmi alkotások bemutatásával is emelték az ünnep fényét. Peiszisztratosz türannosz vagy fia, Hipparkhosz nevéhez fűződik, hogy a homéroszi költeményekből ( -*peiszisztraioszi redakeió) szavaltak a rhapszódoszok az ünnep során. Homérosz művein kívül dithüramboszokat is bemutattak. I. e. 446-ban Periklész zenei 84
PANBA másik kezdeményezője Friedrich Delitzsch (1850—1922), korának egyik kétségkívül igen jelentős és hivatalosan is elismert, sőt ünnepelt tudósa volt. Delitzsch 1902-ben (jan. 13.) II. Vilmos német császár udvarában, a császár előtt, előadást tartott „Bábel és a Biblia" (Bábel und Bibel) címen, amelyben az ószövetség mezopotámiai hátterével foglalkozott. A berlini udvar ekkor már egy ideje tüntetően támogatta a közelkeleti — mondjuk így, nem minden él nélkül: a bagdadi vasútvonalhoz csatlakozó országokban folyó — régészeti kutatásokat, s a babiloni ásatások ügyét különösen szívén viselte. Delitzsch a császárság reprezentatív létesítményének számító berlini múzeum igazgatója volt. Viharos sikerű előadása nyomán egyre nagyobb szerephez jutott a császári udvar kulturális életének és preferenciáinak formálásában. Előadása nyomán bontakozott ki a híres „Bábel und Bibel"-vita, amelynek közvetlen tárgya az Ószövetség eredete volt, a tét azonban az egész zsidó—keresztény kulturális hagyomány eredetisége. Maga Delitzsch néhány év alatt összesen négy kötetet ad ki „Bábel und Bibel" c., s még a világháború után, élete utolsó munkáinak egyikében (Die grosse Táuschung, 'A nagy csalás', 1920—1921) is ez a téma foglalkoztatja. Álláspontja jellegzetesen módosult közben. Eleinte bizonyítani akarta, hogy a Biblia kulturális háttere az ókori kelet. A viták során egyre inkább az Ószövetség eredetiségének tagadása került előtérbe, míg végül már jóformán csalással vádolta a zsidókat, akik az Ószövetségbe mindent máshonnan vettek át, mégis eredetiséggel hivalkodnak, és elismerésre tartanak igényt. így a kitűnő tudós, akinek apja, Franz Delitzsch a zsidóság emancipációjáért is síkra szálló evangélikus bibliatudomány egyik legnagyobb alakja volt, s aki maga is jelentős munkásságot folytatott a héber Ószövetség - k u tatás terén, fokozatosan a német antiszemitizmus eszméihez csatlakozott. Eközben a babiloni kultúra pozíciója is megváltozott a pánbabilonista rendszerben. Míg eleinte, a tudományos igazságnak nagyjából megfelelően, Delitzsch a Biblia egyik — vagy fő, végül kizárólagos — forrását látta benne, később a babiloni mitológiai és világkép mintegy korábbi párhuzam lett a germán mítoszhoz. A Babilont kiásó, a babiloni kultúra örökségét kutató hivatalos német tudomány így saját eszményeinek ősét vélte felismerni az ékírásos Babilonban. Ezért is próbált a császári udvar minél több babiloni elemet átvenni. Babiloni tárgyú baletteket mutatott be a berlini Opera — az egyik utolsó
előadás zenéjét B. Martinű szerezte (Ischtar, 1918). A múzeum — építészetileg a császári reprezentáció jegyében — a monumentalitás terén akart versenytársai elé vágni, így egész épületrészeket állítottak fel benne. Maga Vilmos, aki tudományos törekvésekkel személyesen is azonosította magát, még lemondása után is folytatta babilónista munkásságát, többek között egy könyvet írt az asszír és babiloni birodalomról (Das Königtum im altén Mesopotamien, 'A királyság az ókori Mezopotámiában', 1938). Minden jel arra utal, hogy a pánbabilonizmus végső soron az századelő porosz imperializmusának egyik intellektuális-ideológiai kifejeződése volt, a kultúrfölény elméletének és a germán mítoszok sajátos — sokszorosan áttételes — változata. TI. Vilmos, Delitzsch Vagy a pánbabilonizmussal semmi közösséget nem vállaló, egyébként azonban hasonló törekvéseket szolgáló A. V. Harnack és mások, a 19—20. sz. fordulójának németo.-i tudományos nagyságai, inkább a pozitív oldalát végezték el a munkának, magas tudományos színvonalon. A pánbabilonizmus derékhada, amellyel egyébként Delitzsch nem is azonosult fenntartás nélkül, sokkal hevesebb polémiákat folytatott. Winckler mellett és halála után kettőzött erővel egyedül harcolt a babiloni asztronómia ősiségének elismertetéséért A. Jeremiás (1864—1935), akinek évtizedeken át közkézen forgó tudományos jellegű művelődéstörténeti kézikönyvei (Handbuch der babylonischen Geisteskultur, 'A babiloni szellemi kultúra kézikönyve", 1913, 1929; Das Alte Testament im Lichte des Altén Orients, 'Az ószövetség az ókori kelet fényében', 1904, 1930) a pánbabilonizmus gondolatvilágát nemcsak a csillagászat, hanem a kultúra minden más ágának vonatkozásában is terjesztette a művelt nagyközönség és a rokontudományok művelői körében. Az irányzat legszélsőségesebb terméke P. Jensen (1861—1936) assziriológus, marburgi egyetemi tanár könyve (I)as Gilgamesch-Epos in der Weltliteratur, 'A Gilgames-eposz a világirodalomban', 1906, 1928). Jensen, aki elsőrangú filológus volt, és nagy érdemeket szerzett az ékírásos költészet emlékeinek feltárása, rekonstruálása és fordítása, népszerűsítése terén, ebben a könyvében, melyet végül is a kedvezőtlen fogadtatás miatt már be sem fejezett, nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy kimutassa: a világirodalom minden elbeszélő alkotása, a homéroszi eposzok és a Mahál)hárata, az ószövetségi történetek és Jézus evangéliumi életrajza, de még távoli népek eposzai és meséi is, mind a babiloni ~*Gü85
PANCA sorok élére természetesen Th. Mann kerül, aki József-tetralógiájában nemcsak az ókori „Babilon" (Mezopotámia) világát eleveníti meg, nemcsak forrásként használja a pánbabilonizmus kultúratörténeti kézikönyveit, hanem beszél is, ironikus-komolyán — méltón — a pánbabilonizmusról. Az irányzatnak, mely — okkal — eltűnt a történeti téveszmék süllyesztőjében, Th. Mann állított maradandó emléket. O írod.: H. Gunkel: Jensens „Gilgamesch-Epos in der Weltliteratur" (Reden und Aufsátze, 1913); H.J . Kraus: Geschichte der historisch-kritischen Erforschung des Altén Testaments (1956); H. Künzl: Der Einfluss des Altén Orients auf die europáische Kunst (1973); Kosztolányi D.: Vilmos császárnál (1931; Európai képeskönyv, 1979); W. L. Moran: Rilke and the Gilgamesh Epic (JCS 33., 1981). Komoróczy Géza
games-eposz mondai anyagát, ill. szövegét visszhangozzák. Jensen valóban sok tényleges párhuzamot ismert fel, de általánosításai megengedhetetlenül messze mentek el. Az irányzat harcos hívei mind kitűnő tudósok voltak, akiknek sok munkája ma is használatos. A tények, amelyekre hivatkoztak, nagyjából valóságosak, de legalábbis megfelelnek a kor tudományos ismereteinek. Nem ez a hibás az elképzeléseikben, hanem a módszer: a diffuzionizmus, amely az emberi kultúra hasonló jelenségeit mindig hatással, átvétellel akarja magyarázni. Nézeteik a maguk korában heves ellenállásra találtak a szellemi élet bizonyos köreiben. Németországban a hagyományos teológiai irányzatok tudományosságának képviselői természetesen már eleve elutasították a pánbabilonizmust, de Delitzsch fejtegetéseit is, s általában a bibliakritikát, amint — valamivel korábban — E. Reruxn kritikai rekonstrukciós kísérleteit. A szaktudomány leginkább kritikus képviselői többnyire csak részletkérdéseken vitatkoztak, s gyakran maguk sem voltak mentesek a teológiai konzervativizmustól, mint például F. X. Kugler, aki főként az asztronómiai interpretációk terén cáfolt meg sok pánbabilonista tévinterpretációt. A jelenség természetéből következik, hogy a pánbabilonizmus, mint egyébként az ellenkező felfogások is, a szélsőséges túlzásokat leszámítva, a közös tudományos platformon nem volt egyértelműen cáfolható. A vitákra a végső feleletet, mint a Varázshegy befejezésében is, csak az I. világháború adta meg: a porosz nacionalizmus letűnésével érdektelenné vált a koncepció általános — és ezért különösen irritáló — eleme. Mindamellett a mozgalom, amely közvetlenül igazi visszhangra jellemző módon csak a Baltikum államaiban és Oroszországban talált, már egyidejűleg is, főként azonban utólag, bizonyos ösztönzéseket tudott adni a szecesszió irányzataiban egyébként is a közel-keleti régiségek felé forduló európai kultúrának. Szellemi tartalma eközben, talán így kellene mondani, pánbabilonizmusból egyszerűen babilonizmussá szűkült. Martinű mellett, aki a Gilgames-eposzhoz élete végén (1954) nyilván a fiatalkori élmények hatása alatt tért vissza, említhető Rilke Gilgamesélménye, vagy egy jellegzetesen babiloni építészeti forma megvalósulásai olyan épületekben és tervekben, mint a stuttgarti főpályaudvar (P. Bonatz stb., 1913—1927), A. V, Scsuszev Lenin-mauzóleuma (1930), a Shelton Hotel (New York, A. L. Hármon, 1925) vagy E. Saarinen torony házterve (1908) stb. De a befogadást áttekintő név-
pancalizmus: -*esztétizmus Panckoucke [pánkwk]: francia könyvkereskedő és könyvkiadó család. Az alapító Andié Joseph Panckaucke-nak (Lille, 1700— uo., 1753) Lille-ben könyvkereskedése volt, és maga is írt tudományos és filozófiai műveket. Fia, Charles Joseph Panckoucke (Lille, 1736. nov. 26.—Párizs, 1798. dec. 19.) 1762-ben Párizsban alapított könyvkereskedést, majd 1774-ben nyomdát. Megvette a Mercure de Francé-ot. (Ezt az 1672ben alapított, kéthetenként megjelenő általános lapot kétfelé osztotta — egy irodalmi és egy kiegészítő politikai lapra, így jelent meg 1825-ig.) Nevéhez számos nagy jelentőségű kiadványsorozat indítása fűződik: egy négykötetes függelék a Nagy Francia Enciklopédiához; egy Encyclopédie Méthodique ('Tárgykörök szerinti Enciklopédia', 166 köt., 1772—1832); Voltaire műveinek Beaumarchais által átnézett kiadása és Bújjon összes művének megjelentetése. A harmadik generációt a szakmában Charles Louis Panckoucke képviselte (Párizs, 1780—Fleury-sous-Meudon, 1844), és elsősorban a Collection des auteurs latins ('Latin szerzők művei', 1825—1839) kiadássorozattal öregbítette a családi cég hírnevét. E kétnyelvű sorozatba apja is, ő maga is több művet fordított. Tamás Anna Pancrazi [pankráci], Pietro (Cortona, Arezzo köz., 1893. febr. 19.—Firenze, 1952. dec. 26.): olasz író, kritikus. A padovai egyetem jogi karára járt, de elsősorban újságírással foglalkozott. 1926-tól az II Corriere della Sera munkatársa, 1928-tól 1933-ig U. Ojetti mellett szerkesztője és társigaz86
PANCA gatója a Pegaso, majd a Pan c. lapoknak. 1943-tól sorozatszerkesztő a Le Monnier kiadónál. Utolsó szerkesztői munkáját a Ricciardi kiadó La letteratura italiana. Storia e testi ('Az olasz irodalom. Történet és szövegek') sorozatában végezte. O Kezdeti irodalmi munkásságát alapvetően meghatározza Papinihez és Sojfficihez fűződő barátsága, amelynek egyik ismert eredménye a Poeti d'oggi ('Mai költők') c. antológiája. Az irodalom Pancrazi számára mindig egyben erkölcsi elkötelezettséget is jelentett. Formai újításoktól mentes stílusa az általa különösen kedvelt 19. sz.-ot idézi. Előszeretettel írt tárcákat, tanulmányokat; az elsők között fedezte fel Moraviát, Montalét. O Fő művei: I Toscani deli' Ottocento ('A 19. század toszkánjai', 1929); L'Esopo moderno ('Modern Aiszóposz', elb.-ek, 1930); Donne e buoi dei paesi tuoi ('Földjeid asszonya és ökrei', útirajzok, 1934); Serittori italiani dal Carducci al D'Annunzio ('Olasz írók Carduccitól D'Annunzióig', 1937, ú j kiad. 1967); Serittori italiani del Novecento ('20. századi olasz írók', tan.-ok, 1939); Nel giardino di Candido ('Candide kertjében', tan.ok 1950); Italiani e stranieri ('Olaszok és külföldiek', tan.-ok, 1957). O írod.: A. Momigliano: Pancrazi e il suo tempó (Ultimi studi, 1954); F. Mattesini: Pietro Pancrazi fra avanguardia e tradizione (1971). Bakonyi Géza
megjelent első elbeszélései, Hnyizda sztari {'Régi fészkek') és Tam, de verbi nad sztavom ('Ott, hol füzek hajlanak a tóra') után szinte évente jelentek meg elbeszéléskötetei, így: Szolomjanij dim ('A szalmakunyhó', 1925), Misacsinori ('Egérlyukak', 1926), Holubi eseloni ('Kék szerelvények', 1928), Narodzsennya ('Születés', 1932); háborús elbeszéléskötetei: Vidbliszki pozsezs ('Tűzvészek visszfényei', 1942), Ridna zemlja ('A szülőföld', 1943). Regényei: Obloha nocsi ('Az éjszaka ostroma', 1933), Olekszandr Parhomenko (1939). Önéletrajzi regénye: Na kalinovim mosztyi ('A kalini hídon', 1965). 0 Gyűjt, kiad.: Tvori ('Művei', 1961 — 1962). O Magyarul: 1 elb., (Sándor L., Ukrán elbeszélők, anto., 1968). Radó György pancsajat: -*• egyszemélyes színjátékok páncsála: ->gauda páncsálí: zenekísérettel előadott (recitált), népies jellegű verses bengáli történet a 16— 19. sz.-ban. Tárgyát legendákból és szanszkrit eposzokból merítették. Pancsanka, Pimen Jemjaljanavics; Pancsenko (oroszos névalak); (Tallinn, 1917. aug. 23.—): szovjet belorusz költő. Parasztcsalád fia, 1939-ben elvégezte a tanítóképzőt. Falusi tanítóként vonult be, 1939-től 1944-ig a frontokon harcolt. 1946 után irodalmi lapokat szerkesztett, megválasztották a Belorusz írószövetség titkárának majd a Belorusz Köztársaság Legfőbb Tanácsának lett küldötte. O Művei 1933-tól jelentek meg a sajtóban, 1938-ban látott napvilágot első verseskötete Upevnenaszc, ('Bizalom') c. Költészetét jobbára a szocialista építőmunka pátosza hatja át; az 1950es évek második felétől azonban inkább a személyes líra felé fordul. O Verseskötetei: Verasznyovija szejahi ('Szeptemberi zászlók', 1940); Daroha vájni ('A háború útja', 1942); Harjacsija vjatri ('Forró szelek', 1947); Priszjaha {'Eskü', 1949); Knyiha vandravanyiau i ljubovi ('Vándorlások és szerelmek könyve', 1959); Nyu-Jorkszkija maljunki ('New-York-i képek', 1960); Razmova z naszlednyikami {'Beszélgetés az utódokkal', 1967). O Gyűjt, kiad.: Zbor tvorau ('Műveinek gyűjteménye', 1967—1971). O Magyarul: 2 vers (Kálnoky L., A szovjet költészet antológiája, 1955); 2 vers (Kárpáty Cs., Szovjet költők antológiája, 1960); 1 vers (Radó Gy., Magyar Nemzet, 1964, 224.); 2 vers (Dudás K., Csillagok órája, anto., 1980); I vers (Fodor A., Szovjet
Pancs, Petro (írói név); Petro Joszipovics Pancsenko (családi név); (Valki, 1891. júl. 4.—Kijev, 1978. dec. 1.): szovjet ukrán író. Parasztcsalád fia, 1918-ig a cári hadseregben mint tüzértiszt szolgált, 1919-től 1921ig a Vörös Hadsereg egyik tüzérhadosztályának volt parancsnoka, majd 1923-ig földmérő, ekkor a Cservonij Sljah c. folyóirat egyik szerkesztője lett. Művei 1922 óta jelentek meg, a parasztírók Pluh nevű csoportjához tartozott. 1935-ben a párizsi békevédelmi kongresszus küldötte, 1939— 1940-ben a lvovi írószervezet megalakítását vezette, a 2. világháború alatt a moszkvai Szovjet-Ukrajna nevű rádióállomás vezetője. Többször vállalt ukrán és összszövetségi írószövetségi funkciókat. O Az ukrán szovjet prózairodalom egyik megalapítója, realista műveit a szélesen hömpölygő, részleteket alaposan kidolgozó stílus jellemzi, témái: a polgárháború, a szocialista építés, a szovjet hatalomnak a nacionalisták és kulákok elleni küzdelme, de Homonyila Ukrajina ('Ukrajna forrongott', 1954) c. regényével az orosz-ukrán egyesülés 300. évfordulója alkalmából történelmi témához is nyúlt, s írt gyermekeknek is. 1923-ban 87
PANCA Irodalom, 1982, 12.); I vers (Károlyi A., Szovjet Irodalom, 1984, 2.). O Írod.: M. Lázáruk: P. P. Panesanka (1959). Radó György
héber szöveget 1270 körül latinra ültette át egy kikeresztelkedett zsidó, Johannes de Capua (Liber Kalilae et Dimnae. Directorium humanae vitae, alias Parabolae antiquorum sapientium, 'Kalíla és Dimna könyve. Az emberi élet vezérfonala, más szóval: A régi bölcsek példázatai'). A latin fordítást rövid időn belül tovább fordították különböző európai nyelvekre. A bizánci görög fordítás közvetlenül az arabból készült (Sztephanitész kai Iphnelatész, 1081). O Magyarra először az arab szöveg újabb perzsa fordításának török átdolgozásából fordított szemelvényeket Rozsnyai D. 1682ben (címe: Horologium Turcicum, 'Török óra'; kiadta: Szilágyi S., L867 és Dézsi L., 1926). Báji Patay S. 1781-ben A régi indusok böltselkedések, az az: példákkal jó erköltsökre tanító könyvetske c. fordította le, a kolozsvári Zoltán J . olaszból megkezdett fordítását halála után Csehi A. folytatta franciából, és adta ki 1783-ban Bidpai és Lokman indiai históriái és költött beszédei c. O Kiad.: The Pancatantra Reconstructed (kiad. F. Edgerton, 1924). O Magyarul még: részletek (Fiók K„ BpSz, 1909, 139.); Pancsatantra, azaz ötös könyv (Schmidt J., 1924; 2. kiad. 1959; 3. kiad.: Mesefolyamok óceánja, 1982). O írod.: Th. Benfey: Pantschatantra (1859; a mű, amelyben Th. Benfey az egész európai népmesekincset a Pancsatantrára vezeti vissza, a modern mesekutatás megteremtője); J. Hertel: Das Pancatantra, seine Geschichte und seine Verbreitung (1914); L. Alsdorf: Pantschatantra (1952); Harmatta J.: Bevezető (Pancsatantra, ford. Schmidt J., 1959); R. Gelb: Zur Frage nach der Urfassung des Pancatantra (1968). Vekerdi József
Pancsatantra ('Ötös tankönyv'): szanszkrit nyelvű indiai állatmese-gyűjtemény a 2—3. sz.-ból. Keretelbeszélése szerint egy Visnusarman nevű papnak három ostoba királyfit kellett megtanítania az uralkodás tudományára, s e tanmesék segítségével ért oélt. A mesék bizonyos mértékig valóban politikai témák szerint vannak csoportosítva; az öt könyv címe: Barátok meghasonlása, Barátok szerzése, A varjak és baglyok háborúja, A szerzemény elvesztése, A hebehurgya cselekvés. A mesék erkölcstana a machiavellista államvezetés politikájának felel meg: nem a becsületes, hanem az okos cselekvés vezet célhoz; az eszes boldogul, a hiszékeny ostoba pórul jár. Ugyanakkor azonban a mesék nem cinikusak, csupán a józan életfelfogást képviselik a szanszkrit irodalomban általánosan uralkodó kegyeskedő hangnemmel szemben. A mesékben szereplő állatok emberi típusok, fll. viszonylatok megtestesítői: az oroszlán az állatok királya és az indiai mahárádzsák tükörképe, a sakál a miniszter hasonmása, a veréb és elefánt viszálya a kisember és a hatalmasok viszonyát példázza. Allatmeséken kívül néhány novellamese is szerepel a gyűjteményben, elsősorban a hiszékeny férjüket rászedő asszonyokról. Ezek szereplői mindig az egyszerű emberek: városi polgárok, parasztok. A mű többszörös keretelbeszéléses technikával dolgozik, egymásba ágyazza a történeteket. Szövege próza, amelybe nagyszabású verses bölcsmondás van beiktatva. A történetek formailag e bölcsmondásokat fejtik ki, ill. ezek példázására szolgálnak. O A mű eredeti szövege nem maradt fenn, csupán későbbi átdolgozásokból ismerjük. A legnépszerűbb két változatot (ún. textus simplicior és textus ornatior) dzsaina szerzetesek készítették a 10—12. sz. táján. Az utóbbinak a szerzője Púrnabhadra (12. sz.); filológiai elnevezését a betoldott bölcsmondások nagy számáról (1024) kapta. A Pancsatantrát a 6. sz. közepén I. Khoszrau Anusirván perzsa király parancsára udvari orvosa, Burzóé lefordította perzsára (pehlevi-re). E fordítás elveszett, azonban fennmaradt ennek szír és arab fordítása (6. sz. vége, ill. 8. sz.). Az arab fordítást (a címe -* Kalíla va-Dimna az 1. könyvben szereplő Karataka és Damanaka sakál nevéről; fordítója Ibn al-Muqaffa) a 12. sz.ban héberre fordította egy Joél nevű spanyolo.-i zsidó rabbi (Kalíla va-Dimna), e
Pancsenko, Volodimir Fedorovics (Vaszilevka, 1923. júl. 7.—Ungvár, 1972. dec. 31.): szovjet ukrán költő. A 2. világháborúban a frontsajtó munkatársa volt, majd 1958-ban elvégezte az ungvári egyetem bölcsészszakát. Gyermekeknek írt verseskötettel jelentkezett: Kaminy-derevo ('A kőfa', 1959), majd hasonló témájú, továbbá a szovjet hazát és a szovjet embereket megéneklő lírai kötetei láttak napvilágot, így: Zaszpiv ('Refrén', 1962), Na vsze zsittya ('Egy egész életre', 1965), Kviti pid hmarami ('Virágok a felhők alatt', 1971) és Nahadaj menyi, piszne ('Emlékeztess engem, dal', 1973). Radó György Pancsev, Pancsó (Szófia, 1933. szept. 17.—): bolgár író. Középiskolai tanulmányait a szófiai orosz gimnáziumban végezte (1951), majd a Kr. Szarafov Színművészeti 88
PANDE pand gnóma kibővített és részben megváltozott tartalmú műfaja az újperzsa (klasszikus) irodalomban (~>perzsa irodalom). Közvetlen előzménye a középperzsa (pehlevi) irodalomban az andarz. A szó eredeti jelentése 'testamentum', mely híres személyek (mitikus és történeti uralkodók, főpapok, bölcsek) rövid, általában egymondatos, világos stílusban megfogalmazott, általánosságokra vonatkozó szentenciaszerű kinyilatkoztatásait tartalmazza. A szó jelentése később lett 'tanács, intelem, tanítás'. Az egy személytől származó, vagy annak tulajdonított andarzokat később gyűjteményekbe foglalták, egyeseket kezdetleges tematikus elrendezéssel, másokat minden felismerhető rendezési elv nélkül. Ezek a gyűjtemények (elfogadott elnevezésük pand-náme, 'intelem-gyűjtemény') katekizmus jellegű formában etikai, vallásos tanításokat, a rituális tisztaságra vonatkozó (purifikációs) és a társadalmi együttélést szabályozó intelmeket tartalmaznak. Egyes ará/arz-gyűjteményekben, pl. a Dénkard (—*Aveszta) VI. könyvében a régi zoroasztriánus tanítás elemei is megtalálhatóak. Az andarzok többsége vallási tanítást tartalmaz (erények, bűnök, túlvilági élet, szabad akarat és predesztináció), de nem rajzolódik ki belőlük egységes teológiai vagy filozófiai rendszer. Az ész, értelem szerepének a hangsúlyozása a görög filozófia (Arisztotelész) hatására utal (Menasce). A legismertebb a/wíarz-gyűjtemények I. Khoszrou szászánida királynak (kiad. Dhabhar, Bombay, 1913) és II. Sábuhr főpapjának, Ádurbád i Mahraspandánn&k (ford. M. F. Kanga, Bombay, 1960) nevéhez fűződik. Ez utóbbi fiának, Zardustn&k tévesen tulajdonított mű, az Andarz i PórjótIcésán ('Régi bölcsek intelme') valójában kompiláció. önálló andarz-gyűjteményeken kívül más ismert középperzsa vallásos irodalmi alkotásokban (pl. Dádisztán i Ménóg i Khrad, 'A bölcsesség szellemének ítéletei'; Sájaszt né-sájaszt, 'Illik, nem illik') is szerepelnek andarzok. O A szászánida kor után a kevésbé vallásos tartalmú andarzok, a korábbi zoroasztriánus elemek kiirtása után beleágyazódtak az arab -*adab irodalomba. Ez utóbbi, a kulturált, helyes életvitelre vonatkozó etikai tanítás, később a klasszikus perzsa irodalomban is nagy népszerűségre tett szert. Átitatódott a muszlim misztika (a szúfí) tanításával (pl. Attár: Pand-náme), illetve az uralkodót a helyes magatartásra, magasrendű morálra oktató
Főiskola színháztudományi szakán szerzett diplomát 1955-ben. Szerkesztő volt a filmgyárban (1956), a Rabotnicseszko rfe/onál (1957—1963), a Szeptemvri c. folyóiratnál (1963—1966), majd a Teatar c. folyóirat főszerkesztője lett (1966—1969). 1969— 1972 között a Rajzfilmstúdió, 1973—1977 között a Muzikalnija teatar, 1977-től pedig az Ifjúsági Színház dramaturgja. O 1953tól publikál, több mint két tucatnyi gyermekjáték szerzője. Színdarabjai témáit napjaink erkölcsi-etikai problémáiból meríti. Stílusát szellemes párbeszéd, lendület és rejtett filozófiai mondanivaló jellemzi, amit a népmesék bölcsessége és humora színez. Színdarabjait szinte valamennyi bolgár színház játszotta. Néhány darabját a SZUban, az NDK-ban, Csehszlovákiában, Lengyelo.-ban, Romániában, Mongóliában, Finno.-ban és Belgiumban is bemutatták. Az Ima li szmiszal da uiepvame tnecska? (1968: Juhász P., A medveölő, bemutató 1974. dec. 1.) e. mesejátékát a kecskeméti Katona József Színház játszotta. A Prikazka za kalpacite c. mesejátékot (1967: Juhász P., Négy süveg) mutatta be Mo.-on a békéscsabai (1972), a kecskeméti (1974), a győri (1980), a szegedi (1982), a Déryné (1974), a József Attila (1982), valamint a Népszínház (1984). O Egyéb főbb művei: Jakimov i negovite geroi ('Jakimov és hősei', színdarab, 1967); Na lov za prikljucsenija ('Kalandvadászaton', mesejáték, 1967); Ocsi v ocsi ('Szemtől szemben', dráma, 1968); Piszmo ('Levél', dráma, 1969); Otkrivaneto na osztrov Ljubomir ('A Ljubomir sziget felfedezése', mesejáték, 1970); Prikazka za tikvata '(Mese a tökről', mesejáték, 1972). Juhász Péter Pancu-Ia^i [pánku-jós], Octav (Ia§i, 1929. ápr. 14.—Bukarest, 1975. ápr. 17.): román író. A középiskola elvégzése után a Rádió főszerkesztője (1947—1960), majd a bukaresti filmstúdió munkatársa volt. Élete végén egy gyermeklapot szerkesztett. O Termékeny ifjúsági író; műveiből a romániai magyar ifjúsági folyóiratok (Pionír, Napsugár, Jóbarát) is rendszeresen közöltek. O Magyarul megjelent főbb művei: Multe, multe lumini^e (1951: Kászoni K., Sok, sok kicsi fény, 1951); Marea bátálie de la lazul mic (ifj. reg., 1953: Krizsovánszki L., A kisgáti csata, 1955); A re tata doi báie^i (1956: Gáli M., Egy apának két fia, 1956); Cartea cu ochi albaqtri (reg., 1959: Frigyes L., Kékszemű könyv, 1961). O írod.: n. n.: O. Pancu-Ia§i (Inosztrannaja Lityeratura, 1959, 5.). Zirkuli Péter 89
PANDE —•fejedelmi tükör (pl. Szádi bizonyos mértékig idevonatkozó írásai) tanításával. Ez utóbbiak azonban már alig rokoníthatók a középkori andarz-gyűjteményekkel: itt az erkölcsi tanítást művészien kidolgozott, csattanóra kihegyezett történetek képviselik. O Magyarul: 1 részlet Attár Pandnáméjából (Franyó Z., Erotica mundi. Szerelmi kalandok három évezred irodalmából, anto., é. n.). O Írod.: J . de Menasce: Une encyclopédie mazdéenne, la Denkart (Paris, 1958); R. C. Zaehner: The Teaching of the Magi (London, 1956); M. Boyce: Middle Persian Literature (Handbuch der Orientalistik, Iranistik, Literatur, 1968). Jeremiás Éva
virágzása idején, Gadjah Mada kancellársága alatt keletkezhetett (1331—1364). A szanszkrit irodalom jávai hatása ebben az időben már érezhetően csökkent, így e mondakör a nemzeti témák egyik korai példája. Benne történelmi párhuzamok is találhatók, de még a hold- és a napkultusz hatása is kiviláglik belőle. — Alaptörténete Raden Inu Kertapati herceg és „az istenek akaratából" tőle elválasztott Galuh Chandera Kirana hercegnő szerelméről szól. A szerelmesek csak hosszú ideig tartó, sok szenvedéssel járó kalandsorozat után találnak egymásra. A történetek változatai eleinte a híres jávai árnyjáték, a —» wajang különböző változatainak (ivajang bébér, wajang gédog, wajang topéng) voltak kedvenc témái, s csak később nyerték el ma is ismert írott irodalmi formáikat, amelyek közül legismertebbek a regényes feldolgozások (lovagregények). Az árnyjáték révén a maláj szigetvilág és Délkelet-Ázsia számtalan népe merített a mondakörből, epizódjainak és regényes változatainak adaptációi közül kiemelkednek a thaiföldiek és a kambodzsaiak. O jávai irodalom) O írod.: Zuber Usman: Kesusasteraan Lama Indonesia (1954); R. O. Winstedt: A History of Classical Malay Literature (1961). Török Sándor
Pandeh (13. sz.): bizánci származású szerb író. Valószínűleg a bizánci Pantehnesz családból származott, amely a 11—12. sz.-ban sok orvost, költőt és tekintélyes egyházi személyiséget adott a bizánci államnak. Feltételezik, hogy ő állította össze & jövendölő költői írást, amelyben megjósolta, hogy Manuilosz Komnénosz császár után, „míg az Isten haragjának esztendei el nem múlnak", nem uralkodnak többé bizánciak Konstantinápolyban. Említette a tatárokat is, a kunokról megjövendölte, hogy el fognak veszni, az oroszokról azt írta, hogy „elolvadnak, mint a viasz a tűztől", a magyarokról, hogy „rövid életűek" lesznek, a szerbekről pedig azt, hogy legyőzik majd a „nagy császárt" (a nikaiai császárt), és „felmagasztosítják nevüket a körülöttük élők szemében". A műben foglalt adatok tüzetes vizsgálata után kiderül, hogy Pandeh 1259-ben írta művét, amelyet P. Sreckovié (Spomenik srpske akademije V, 'A Szerb Akadémia emlékkönyve V.', 1980), majd mai szerbre átültetve Dj. Sp. RadojiŐió jelentetett meg (Staro srpsko pesniStvo, 'Régi szerb költészet', 1966). Djordje Sp. Radojiéic
Pandji Tisna [pandzsi tiszna], T Gusti Njoman; Anak Agung Pandji Tisna (névváltozat); (Singaradja, 1908. febr. 8.—): Bali szigeti indonéz író. Észak-bali (Buleleng) hercegi család sarja. Iskoláit Singaradjában, majd Djakartában végezte. Holland, angol, indonéz és bali nyelven beszél és ír. Korán felismerte, hogy a bali kultúra iránti szeretetét úgy j u t t a t h a t j a legjobban kifejezésre, ha maláj nyelven ír, mert így egész Indonéziában hallathatja szavát. O Művei, elsősorban regényei érdekes világról lebbentik fel a fátylat, s az irodalmi és kulturális hagyományokban rendkívül gazdag Bálit bekapcsolják a maláj kultúra vérkeringésébe. Legtöbb regényhőse energikus, aktív, sorsát maga irányító ember. O Ni Rawit Tjéti Pendjual Orang ('Ni Rawit, a rabszolga-kereskedő', 1936) c. első regénye a múlt századi feudális bali társadalmi valóság merész bemutatása. Sukréni Gadis Rali ('Sukréni, a bali lány', 1936) c. második regénye az emberi sors meghatározását döntően külső tényezőkkel magyarázza. Örök emberi értékekről (becsületesség, nyíltság, őszinteség stb.) szól harmadik regénye, az I Swasta Setahun di Bedahulu ('I Swasta egy éve Bedahuluban', 1938), amelynek a 10. sz.-i bali társadalom szolgál
Pandei, Rudraradzs (1901—): nepáli író. Az 1940-es évek egyik népszerű írója. Erkölcsi megújulást hirdetett anélkül, hogy lényegbevágó társadalmi problémák ábrázolásáig eljutott volna. O Regényei leíró jellegűek: Rúpmatí; Prém ('Szerelem'); Prajácssit ('Vezeklés'). Vekerdi József Panditarádzsa: —• Dzsagannátha tarádzsa
Pandi-
Pandjál Lékhnáth: -+Lékhnáth Pandji-ciklus fpandzsij; Panji-ciklus: jávai mondakör. A Madjapahit-birodalom 90
PANDE hátteréül. Egyik legjobb regénye a Deun Karuna, Salah Satu Djalan Pengembara ('Dewi Karuna, Egy vándor utazása', 1938), amelyben az ember küzdelmeit, kísértéseit és felelősségérzetét írja le allegorikus formában. O A 2. világháború után megjelent legjelentősebb műve az I Made Widiadi, Kembali Kepada Tubán (' I Made Widiadi visszatérése az Istenhez', 1954) c. önéletrajzi ihletésű regény (az író ekkor tért át a keresztény hitre). O írod.: A. Teeuw: Modern Indonesian Literature (1967); Ajip Rosidi: Ichtisar Sedjarah Sastra Tndonesia (1969) Török Sándor
ges konfliktusait modernül, szórakoztató és mégsem felületes módon bemutatni. Mindig a jelenben játszódó fordulatos, nagy mesélőkedvről tanúskodó történeteiben a humor és irónia mellett az abszurd elemek jelzik az aktuális társadalmi jelenségekre való érzékeny írói reagálást és annak jellegét. Egész életművén végigvonul az az alapélmény, hogy a társadalomba való beilleszkedés, alkalmazkodás magatartás- és életformaklisék kényszerű felvételével egyenlő; a társadalom ugyanis szerepeket oszt ki, és elvárja, hogy ezt az egyének el is játsszák. Ez pedig mindenkit megfoszt egyéniségétől, spontán érzelmeitől. Már első írásaiban kialakul írói látlelete egy olyan társadalomról, mely a természetest, az ösztönöst betegnek, a nem természetest pedig normálisnak tartja. Ez a szemlélet táplálja keserű iróniáját vagy abszurd humorát. A Rend mig i traditionerne ('Teszek a hagyományokra', 1958) c. regény J . D. Salinger Zabhegyezőjével is rokon vonásokat mutat. A 60-as évek regényeiben a főhősök már „beilleszkedett" férfiak, de a korábban elfojtott érzelmek személyiségzavarokat eredményeznek. A külvilággal fenntartott skizofrén kapcsolat tükröződik a Daniels anden verden ('Dániel másik világa', 1970) és a Vinduerne (1971: Kovács V., Ablakok, 1985) c. regényekben is. O Darabjai az abszurd színház befolyását mutatják (Kufferten, 'A koffer', 1962), a Kannibaler i kaelderen ('Kannibálok a pincében', 1962) változat Ionesco témájára. Több tvjáték és sikeres bűnügyi filmsorozat szerzője; a Smuglerne ('A csempészek', 1970) c. filmet nálunk is játszották 1973-ban. O Egyéb fő művei: Av min guldtand ('0, az aranyfogam', reg., 1957); De uanstaendige ('Az illetlenek', reg., 1960); Fern fra Danmark ('Fern Dániából', reg., 1963); Farvei Thomas ('Viszontlátásra, Thomas', tv-játék, 1968); Et godt liv ('Jó élet', tv-játék, 1970); Den ubetaenksomne elsker ('A gondtalan szerető', reg., 1973; film: Cl. Ploug, 1983, Dánia); Den bedste af alle verdener ('Minden világok legjobbika', nlák, 1974); Hofeber ('Szénanátha', reg., 1975); Anne og Poul ('Anne és Poul', tv-játék, 1975)' Louises hus ('Louise háza', tv-játék, 1977 O Magyarul: 1 nla, (Miszoglád G., Égtá jak, 1977); 2 nla (Kúnos L., Amikor Erósr-, megöregszik. Dán elbeszélők, 1978). O P. Hammerich (szerk.): Panduros vercu (1977); J . Holmgaard: Det indeklemte op ror—Om Leif Panduros romaner (Linjer i nordisk prosa 1966—75, szerk. P. Madsen, 1977). Mását András
pand-namak: -*• intelemirodalom pandukht {örmény 'vándor', 'emigráns'): a 17. sz.-tól emigrációban élt örmény költő; -*örmény irodalom. Panduro, Leif (írói és családi név); Leif Thormod Petersen (eredeti családi név); (Frederiksberg, 1923. ápr. 18.—Asserbo, 1977. jan. 16.): dán író. Szülei még születése évében elváltak, és ő anyja nevét (Panduro) kapta. Anyja idegbetegsége miatt gyermekotthonban helyezték el, hatéves korától nagybátyjánál nevelkedett. Az újságíró-iskolába nem vették fel, így egy ideig vaskereskedő-, majd gyógyszerészsegédként dolgozott. 1942-ben felvételt nyert a fogorvosi főiskolára; ugyanebben az évben lett tagja az ellenállási mozgalomnak. 1947-ben sikeres fogorvosi vizsgája után feleségül vette egyik kolléganőjét. 1950-ben közös magánpraxis-próbálkozásaik kudarcba fulladtak. Többször volt kénytelen állást változtatni, de első irodalmi sikerei után, 1962től már csak részidőben dolgozott fogorvosként, 1965-től kezdve pedig kizárólag az írásból és az írásnak élt. O Viszonylag későn, 1952-ben jelentek meg az első novellái a Politikens Magasinetben. Fokozatosan a dán irodalom egyik legtermékenyebb és legismertebb személyisége lett. A legkülönbözőbb műfajokban alkotott; dolgozott a rádiónak és a TV-nek is; kiemelkedő munkásságát számos díj jelzi. 1976-ban a Dán Királyi Tudományos Akadémia tagjává választották. Szívszélhűdésben halt meg. O Annak az 1950-es években jelentkező irodalmi generációnak kiemelkedő és népszerű képviselője, amely a Vindrosen c. folyóirat körül, V. Serensen vonzáskörében megújítja a modern dán irodalmat. Lényegében triviális írói technikákat úgy ötvöz egybe a realizmus és az abszurd kényes egyensúlyában, hogy képes kora lénye-
91
PANDE Pandurovió [pandurovity], Sima (Belgrád, 1883. ápr. 14.—uo., 1960. aug. 27.): szerb költő, esztéta, kritikus és műfordító. Filozófiából szerzett diplomát a belgrádi egyetemen 1906-ban. Egyedül és társaival számos folyóiratot szerkesztett és jelentetett meg, így a Pokret (1902), Knjizevna nedelja (1904—1905), a Misao (1919—1922, 1924—1928), a Progres (1922), a Reé {1924— 1928) és a Volja (1930) címűeket. O A „pesszimizmus költői", M. Rákié, S. Pandurovió és V. Petkovié-Dis, századunk első évtizedében új színt hoztak a szerb költészetbe. Pandurovió lírájában Baudelaire és Poe visszhangzik a szerb költészetben. Költészete lényegében gondolati líra, amelyben a felsőbbrendű irónia tónusai és a pesszimista hangulatok egy sajátos világérzés közvetlen kifejeződései; a költő önnön fájdalmával, gyarlóságaival és az élet kérlelhetetlen múlandóságával szembesül. Kifinomult iróniája és hideg, racionális életfelfogása egyrészt rezignálttá teszik, másrészt az élet megtagadásához vezetnek. Egy olyan erőteljes költőegyéniség hangjai voltak ezek, akinek első verseskötetét, a Posmrtne poéastit ('Végtisztesség', 1908) mint „irodalmi ragályt" (J. Skerlié) fogta fel és ítélte el a kritika. A kötet azonban nemcsak a költő nem mindennapi tehetségéről győz meg, hanem a világ és benne a költő hivatásának új átérzéséről is vall. Mi, po milosti boíjoj, deca ovoga stoleéa ('Mi, isten kegyelméből, e század gyermekei') és Svetkovina ('Ünnep') c. versein kívül — amelyek helyet, s ezzel méltó elismerést kaptak az újabb szerb líra B. Popovié által szerkesztett antológiájában (Anlologija novije srpske lirike, 1911) — a Rezignacija ('Rezignáció'), Veze ('Szálak'), Potres ('Megrendülés') és Mrtvi plamenovi ('Halott lángok') c. versei is a szerb költészet legjobb alkotásai közé tartoznak. O Egyéb művei: Dani i noéi ('Nappalok és éjszakák', költ.ek, 1912); Okovani slogovi ('Megbilincselt sorok', költ.-ek, 1918); Integrálná poezija ('Integrális költészet', tan., 1920); Stihovi ('Versek', 1921); Razgovori o knjizevnosti ('Beszélgetések az irodalomról', tan.-ok és kritikák, 1927); Bogdán Papovié (tan., 1931). O Magyarul: 2 vers (Debreczeni J., Szenteleky K., Bazsalikom, anto., 1928); 1 vers (Franyó Z., Látóhatár, 1937, 1.); 3 vers (Csuka Z., Lator L., Jugoszláv költők antológiája, 1963); 3 vers (Csuka Z., Csillagpor, Jugoszláv lírai antológia, 1971). O Írod.: J. Skerlié: Jedna knjizevna zaraza (Srpski knjizevni glasnik, 1909, XXII/8); A. G. Matos: Lirika S. Pandurovica (Hrvatska smotra, 1909, V. köt., 9/10; fűzet); S. Kor92
dió: S. Pandurovió pesnik (Svetski pregled I, 1921, 6.); I. Sekulié: Jedna misao u jednoj pesmi S. Pandurovica (Analiticki trenutci i teme I, 1941). BoSko Novakovié Pandio [pondzso], Sukrija (Ulog, 1910. ápr. 27.—Szarajevó 1984. máj. 31.): szerb költő, író. Mostarban végezte a tanítóképzőt, majd a pedagógiai főiskolán tanult tovább, Belgrádban. Először egy eldugott kis boszniai faluban tanítóskodott. A háború után gimnáziumi igazgató, 1948-tól a szarajevói rádió irodalmi műsorainak szerkesztője lett. Költészetére jellemző a szemlélődés, az elmélyültség, a szkepticizmus és az iróniába hajló intim humor. Az egyik legnépszerűbb jugoszláv gyermekíró. O Művei: Pjesme ('Versek', 1952); Razgovori ('Beszélgetések', gyermekversek, 1954); Ljudi smo ('Emberek vagyunk', elb.-ek, 1958); Jo$ samo kosovi zviiduéu ('Még csak a rigók fütyülnek', költ.-ek, 1961); Bliie su postaié zvijezde ('Közelebb kerültek a csillagok', költ.-ek, 1965). O Magyarul: 1 önéletrajz (Juhász G., Vallomások, Újvidék, 1965). Pavlovics Ágota pandzsábí irodalom: A pandzsábí nyelv az indoeurópai nyelvcsaládba tartozó újind nyelvek egyike. Legközelebbi rokona a hindi (a pandzsábí anyanyelvűeket ezért a statisztikák gyakran a hindi nyelvűekhez számítják) és az urdú. Lejegyzésére háromféle írásrendszer használatos: a dévanágarí, a perzsa és a gurmukhí. A pandzsábí anyanyelvűek száma Indiában (Észak-India, Pandzsáb állam) és Pakisztánban több mint 30 millió. O A pandzsábí irodalom előzményei a 10. sz.-ba nyúlnak vissza. Ekkor indul a misztikus náth mozgalom a maga gazdag irodalmával (-*náíh irodalom). Legjelentősebb képviselője tíórakhnáth (12 13. sz. körül) és Csarpat (890?—990?). A 13. sz.-ban a mohamedán Delhi Szultanátus létrejötte új politikai helyzetet teremtett Észak-Indiában, és ezzel együtt új elemek jelentek meg az irodalom, a művészet és a kultúra minden területén. Sajátságos hindu—mohamedán kulturális szintézis jött létre. A perzsa irodalomból átvették a misztikus szúfí költészetet, mely évszázadokon át uralkodó szerepet játszott a pandzsábí irodalomban (Faríd, 1173—1266; Sáh Húszain, 1538—1593; Bullhá, 1680—1758). Szúfí elemekkel ötvöződnek pandzsábí népköltészeti formák is, pl a -*báramáhí ('évszakdalok'). — Új korszakot jelent a szikh vallás megjelenése, amely a -*bhaktimozgalom hatására jött létre, és amely egészen napjainkig meghatározza Pandzsáb vallási
PANDE mint Kartár Szingh Duggal (1917—), a költészetben Ikbál Szingh és Csátrik (1876— 1953), a drámaírásban I. Cs. Nandá (1892—). A modern pandzsábí színház megteremtője Balvant Gárgí (1916—). Az első szocialista írók: Navtédzs Szingh (1925—) és Bábá Balvant (1915—) pályája ekkor indult. 1935ben jelennek meg az azóta világhírűvé vált Amritá Prítam (1919—) írónő-költőnő első írásai. 1926-ban a haladó írók a Pandzsábí Irodalmi Társaságba tömörültek. Az 1936ban megalakuló Haladó írók összindiai Társaságához számos pandzsábí író csatlakozott. — India függetlenségének kikiáltását (1947) követően az ország kettészakadása legtragikusabban Pandzsábot sújtotta. Az időszak polgárháborús eseményeit több író megörökítette (Krisan Csandar, R. Khusvarú Szingh, 1915—). A pandzsábí írók többsége Indiában él és alkot. 1961ben került megrendezésre a Pandzsábí írók Összindiai Kongresszusa. Az irodalmi élet élénk, népszerűek az ún. iawdarabok, amelyek nagyszabású kulturális program keretében rendezett író—olvasó találkozók költői vetélkedőinek termékei. Napjaink pandzsábí irodalma igen gazdag: Prabhdzsót Kaur (1924—), Haribhadzsan Szingh, Gurcsaran Szingh Rámpuri, Narénderpál Szingh (1922—) neve csupán jelzése ennek. A pandzsábí irodalom pakisztáni ága szintén tovább fejlődött, a háború utáni írók közül kimagaslik Muhammad Azim Bhatti, Anarn Ádib és Munir Nijází. O (->még indiai irodalmak, indiai irodalmi formák, indiai színjáték, hindi irodalom, urdú irodalom) O írod.: L. Rama Krishna: Panjabi Sufi Poets (1938); Kohli Szurindar Szingh: Pandzsábí száhitta dá itihász (1955); Mohán Singh: A History of Punjabi Literature 1100—1932 (1956); J. S. Ahluwalia: Tradition and Experiment in Modern Punjabi Poetry (1960); Szurindar Szingh Narula: Pandzsábí száhitta dá itihász (1960); Harbans Singh: Aspects of Punjabi Literature (1961); I. Szerebrjakov: Pendzsabszkaja lityeratura (1963); angolul: Punjabi Literature, 1968); Khuswant Singh: A History of the Sikhs (1963—1966). Wojtilla Gyula
és kulturális arculatát. Alapítója, Nának (1469—1539) maga is írt, verseiből sok meg is őrződött. Halála után fél évszázaddal keletkezett a szikh vallás szent könyve, az -*Ádí Granth ('Első könyv') c. himnuszgyűjtemény, melyet Gurdász (1558—1637?) állított össze Ardzsun guru (1567—1608) utasítására, 1604-ben. Az Ádí Granth (népszerű nevén Granth Szdhib) 3384 hindi és pandzsábí himnuszt tartalmaz. Külön műfajként jelentkezik a szikheknél a Nánakró] szóló életrajz-irodalom a megfelelő kommentárokkal (dzsanam szákhí). A szikhek kezdetben véres harcot vívtak a nagymogulokkal, helyzetük csak a tizedik guru, Góbind Szingh (1666—1708) idején szilárdult meg; erre az időre esik a Daszam Granth ('A tizedik guru könyve') létrejötte, amely feltehetőleg több szerző műve, de legnagyobbrészt Góbind Szinghtől származik. — A 16. sz.-ban jelenik meg a perzsából átvett -*qissza műfaj, amely többnyire két különböző törzsből származó fiatal szerelmi történetéről szól, sok esetben tragikus befejezéssel. Az első ismert ^isszafeldolgozás Dámódar (1556—1605) -*Hír és Rándzshája. A műfaj legnagyobb képviselője Vdrisz Sáh (1735—1784?). — A 17. sz.-ban válik ismertté a népi színjátszásból merítő szatíra, melynek legrangosabb képviselője Szuthra (1615—1670). Az angol gyarmatosítók 1849ben meghódították Pandzsábot. A század derekán nemzeti érzelmek csillantak fel a hazafias költészetben (Kabír J á r és Sáh Muhammad, 1782—1862). A 19. sz. utolsó évtizedei a nagy fellendülés ideje. 1877-ben az Árja Szamádzs Lahore-ban működik, és a nagy hatású Sri Guru Szingh Szabhá Srinagarban ugyancsak ebben az időszakban jön létre. Míg a hatvanas évek íróit a múltba visszatekintés jellemzi, a kilencvenes években már az igazi modern irodalom bontakozik ki egy rendkívül tehetséges írónemzedék tollából. A korszak legismertebb írói: a minden műfajban hatalmasat alkotó Bháí Vír Szingh (1872—1957), továbbá a modern pandzsábí regény atyja, Nának Szingh (1897—), valamint a realista novella mestere, Szánt Szingh Székhón (1908—) és a későbbi nemzedékekre rendkívül nagy hatást gyakorló Gurbaks Szingh (1895—). A korszakot színvonalas irodalmi folyóiratok fémjelzik (Khalsza Szamdcsár, Gódar di Gundzs stb). — Az említett írók egy részének munkássága átnyúlik a 20. sz.-ba, a harmincas években pedig a pandzsábí irodalom ismét tehetséges alkotók sorával gazdagodik. Az írók közül kiemelkedik az angol nyelven alkotó Mulk Rádzs Ánand (1905—) és Krisan Csandar (1914—), vala-
Pandzsikidze, Guram (Tbiliszi, 1933. ápr. 22.—): szovjet grúz író, újságíró, humorista. 1956-ban a tbiliszi műszaki egyetem kohászati szakán végzett. Irodalmi tevékenységét sikeres humorisztikus írások megjelentetésével kezdte, 1957 óta rendszeresen publikál. Szatirikus írásait, elbeszéléseit sziporkázó előadásmód, lakonikus szűkszavúság és energikus, szellemes témamegragadás jellemzi. Tekintélyes munkát végez 93
PANEG az időszaki grúz nyelvű sajtóban; elsősorban karcolatai értékállóak. Pandzsikidze szinte egész életművét áthatja a kispolgárisággal, a kicsinyes ember szellemiségével szembeni kérlelhetetlen álláspontja. Számos művét lefordították oroszra és az SZU más népeinek nyelveire. 1975-ben a Grúz Lenini Komszomol K B nagydíjával tüntették ki. Két regénye megjelent oroszul, németül, továbbá cseh és lengyel nyelven. Több művéből filmfeldolgozás is készült. O Főbb önálló kötetei: Zesztafonidan Argentinamde ('Zesztafónitól Argentínáig', elb.ek, 1958); Markiza (elb.-ek, 1961); Mhiaruli koszmoszi ('Vidám világegyetem', elb.ek, 1964); Okrosz gundi ('Aranycsapat', karcolatok, 1965); Mesvide ca ('Hetedik ég', reg., 1967); Zamtrisz game ('Téli éjszaka', elb.-ek, 1970); Tvali patioszani ('Drágakő', reg., 1972); Aktiuri mzisz celicadi ('Napaktivitás esztendeje', reg., 1978). O Magyarul: 1 elb. (Gy. Horváth L., Tinikó, anto., 1981). O írod.: L. Terakopjan: Poznanyije haraktyera (Druzsba narodov, 1969, 10.); J . Andrejev: Dva krila jegyinovo szvoda (Oktyabr, 1976, 12.); V. Oszkockij: Gorizonti tvorcsesztva miszli (Lityeraturnoje obozrenyije, 1976, 6.). Pané, Armijn: ->Armijn
teni vagy gyönyörködtetni. O A klasszikus görög irodalomban Gorgiasz és Lüsziasz Olümpikosza, Iszokratész Panégürikosza és Panathénaikosza, valamint Periklész Thuküdidészné\ megőrzött Halotti beszéde tekinthető e műfaj előfutárának. A császárkorban a legjelesebb szerzők Ailiosz Ariszteidész (Aristides, Aelius) és Himeriosz voltak. A műfaj elméletét Philodémosz, Julianus Apostata és Hermogenész dolgozta ki. O Rómában a műfaj eredetét a -*laudatio funebrisben kell keresnünk. Cicero bővítette ki az elhunyt dicséretét az élők magasz talásával. Igazi divatja a császárkorban jött el, amikor a korábban a senatusnak és a népnek kijáró köszönő beszéd a császárt illette meg, és egyébként is minden ünnepi beszéd kötelező témája az uralkodó dicsérete lett. A műfaj törvényeit hosszú időre meghatározta ifj. Pliniusn&k i. sz. 100-ban Traianushoz intézett Panegyricusa, melyben köszönetet mondott a consuli tisztség elnyeréséért. Ez a beszéd első darabja az egyébként a gall rétoriskola dicsőítő beszédeit tartalmazó Panegyrici Latini c. gyűjteménynek. Verses dicsőítő beszéd a tibullusi gyűjteményben (IV. 1) fennmaradt Panegyricus Messallae c. mű, a Calpurnius Siculusnak tulajdonított Laus Pisonis ('Piso dicsérete'), Statius Silvae c. kötetének V.2. darabja, Claudius Claudianus és Apollinaris Sidonius panegirikusai. O A késő antik költészet, retorika és tudományos irodalom közvetíti a dicsőítő beszéd toposzait a gótoknak (Ennodius, Cassiodorus), a merovingoknak (Venantius Fortunatus) és főképp a karolingoknak. Azóta él a sokoldalú műveltséget a harci rátermettséggel egyesítő uralkodó képe Kelet és Nyugat középkori kultúrájában. (-»még enkómicm). O írod.: K. Ziegler: Panegyrikos (RE, 18.2. köt., 1949, 559—581. hasáb). Tegyey Imre
Pané
Pane [páne], Tgnacio Alberto (Asunción, 1880—uo., 1920): paraguayi költő, esszéista, újságíró. A Revista del Instituto Paraguayo c. haladó folyóirat köré csoportosuló, nemzeti haladást hirdető írók táborába tartozik. Itt jelent meg leghíresebb verse La rnujer paraguaya ('A paraguayi nő') c. Két verseskötete jelent meg: Poesías ('Versek', 1900) és Beatriz (1902). Esszéköteteiben az indián kultúrán alapuló nemzeti állam megteremtését követeli: El indio guaraní ('A guaraní indián'); La família en el Paraguay ('A család Paraguayban'); Nuestra baridéra en la guerra futura ('Zászlónk a következő háborúban'). Don Quijote abanee-me c. művét guaraní nyelven írta. Inotainé Bonifert Mária Pané, Sanusi: -*Sanusi
O 2. Bizáncban, már csak a társadalom hierarchikus felépítése miatt is, a nyilvános életben jelentős szerepe volt a magasztalásnak, a kiemelkedő személyek dicsőítésének. Ennek megfelelően a retorikai elmélet is behatóan foglalkozott vele. A leendő szónokok képzését szolgáló gyakorlatok (progümnaszmata) rendszerében külön fokozat a magasztalás (enkómion). Ez lehet bármely írásmű része vagy önálló retorikai alkotás. Mint ilyen, az enkómion és a vele azonos értelemben használt panégürikosz terminus magasztaló beszédet jelent. Az oktatást szolgálták híres szónoklattan-tanárok mintadarabjai is: mitológiai hősökre, emberi tulajdonságokra, sőt növényekre, állatokra és egyéb dolgokra írott enkómio-
Pané
panegirikus Panegyrici Latini c. gyűjtemény felfedezése a műfaj újabb klasszikus mintáit, toposzait adta a szerzők kezébe. Míg a korábbi életrajzok írói mértékkel dicsértek, a humanisták életrajzaiban a dicséret gyakran szinte kizárólagossá vált, egyértelmű hízelgéssé fajult. Epigrammák, elégiák, epithalamiumok készültek e felfogásban, de a kor legjellemzőbb formája az epikus köntösben megalkotott panegirikus. Említésre méltó ebből az időből pl. L. Burni, B. Platina, Janus Pannonius. O A 16—18. sz.-ban az abszolút uralkodók udvarában, illetőleg az azokat utánozni óhajtó nemesi környezetben írtak panegirikusokat Spanyolo.-tói Oroszo.-ig szerte Európában. Lengyelo.-ban olyan jelentős szerzők írtak e műfajban, mint A. Krzycki, J . Kochanow95
PANEG mertinus művében csillan fel. Viszonylag mértéktartóak, világosak, arányosan, elegánsan komponáltak az ismeretlen szerzőjű 307. és 310. évi panegirikusok s Mamertinus beszédei. Legiskolásabbak Eumenius, a 313. évi névtelen rétor és Nazarius; ezek olykor nehézkesek, homályosak és a formai bravúrok agyonhalmozása miatt fárasztóak. O Kiad. és irod.: E. Galletier: Panégyriques latins (1—3. köt., 1949—1955). Olajos Teréz
ski, I. Krasicki, Oroszo.-ban pedig M. V. Lomonoszov. A műfaj hagyományai a 20. sz.-ban a modern diktátorok dicsőítésére írott művekben élnek tovább. (->még enkómion, dicsőítő irodalom). O írod.: E. R. Curtius: Europáische Literatur lateinisches Mittelalter (1948); Klaniczay T.: A nagy személyiségek humanista kultusza a XV. században (ItK, 1982, 135—149. old.). Szilágyi Imre O 4. Indiában a szanszkrit irodalomból a posztklasszikus epikus költészet -*prasaszti 'magasztalás' műfaja tartozik ide, amely feliratokon is gyakran előfordul. Ezen kívül a 12—13. sz.-i udvari költők históriás epikus költeményei is gyakran panegirikus jellegűek (Hémacsandra, Szómésvara, Szarvánanda; prákrit nyelven a 8. sz.-i Vákpatirádzsa). A hindi irodalom klasszikus korszakában (16—17. sz.) szintén gazdag panegirikus irodalmat teremt e t t az udvari költészet: a fejedelmi pártfogónak vagy őseinek csatáit panegirikus jelleggel énekelték meg. Még inkább érvényes ez az urdú költészetre, amelyben a 17—18. sz.-ban gazdagon virágzott a perzsa -*qaszída műfaja. Mindezektől némileg eltér a tamil irodalom korai (klasszikus) időszakában virágzó panegirikus költészet a maga líraibb, szubjektívebb hangvételével. Elsősorban a ->Puranámíru antológia tartozik ide, de panegirikus jellegű a -+Pattuppáttu gyűjtemény több darabja is (fejedelmek dicsérete). Vekerdi József
Panegyricus Messallae [pánégirikusz meszszdllé]; (latin 'Messalla dicsérete'); ismeretlen költő verse, a tibullusi gyűjtemény IV. 1. darabja. Messalla Corvinus irodalmi köréhez tartozott Tibullus, és az ő neve alatt hagyományozódott a kör egy ismeretlen tagjának költeménye. A valószínűleg Messalla consullá választása (i. e. 31) alkalmából írt vers Messalla szónoki érdemeit, hadvezéri erényeit, sikereit magasztalja. Panero fpánero], Leopoldo (Astorga, 1909. okt. 19.—uo., 1962. aug. 27.): spanyol költő. Egyetemi (jogi) tanulmányait San Sebastiánban és Madridban végezte. 1932— 1934-ig a cambridge-i egyetemen, 1935-ben a tours-i és poitiers-i egyetemen tanult. Évekig a Correo Literariót szerkesztette, 1952-ben megbízták a művészeti biennálék rendezésével. O Az 1936-os generáció legjobb költője. Unamuno óta az első, aki ismét vallásos témákat vett fel a költészetébe. Verseit formabeii elegancia, hazafias elkötelezettség és melankólia jellemzi. Első verseit a madridi Nuestra Revista közölte. Irodalmi működését 1939-től kezdődően fokozódó siker koronázta. Az Escrito a cada instanté ('Percről percre írva', költ.-ek, 1949) C. kötetéért elnyerte a Spanyol Királyi Akadémia Fastenrath-díját. Canto personal. Carta perdida a Pablo Neruda ('Személyes ének. Elveszett levél Pablo Nerudához', költ.-ek, 1953) c. kötete P. Nerudával vitázik. Kiadatlan En mi origen viviente c. kötetéből számtalan verset jelentetett meg az Escorial c. folyóirat 5. és 15. számában, továbbá a IM Estafeta Literaria mellékletében, a Fantasíában. P. B. Shelleyt és J . Keatst fordított. O Gyűjt, kiad.: Poesía 1932-1960 ('Versek 1932—1960', 1963); Obras completas. Vol. 1: Poesíais 1928-1962 ('összes művei. 1. köt.: Költemények, 1928—1962', 1973). O írod.: D. Alonso: La poesía arraigada de Leopoldo Panero (Poetas espanoles contemporáneos, 1952; előszóként Panero Poesía 1932 1960 c. kötetében is); L. F. Vivanco: Leopoldo Panero, en su rezo personal cotidiano (In-
Panegyrici Latini [pánégün'ci látínij ('latin panegirikusok'): 12 beszédet (-*panegirikust) tartalmazó gyűjtemény, amely a 4. sz. végén Galliában kapta mai formáját. A 15. sz.-ban előkerült antik válogatás élén mintegy modellként ifj. Pliniusnak Traianushoz írt, híres panegirikusa áll. A többi beszédet gall szónokok írták különböző császárokhoz (Mamertinus Maximianushoz 289-ben és 291-ben; ismeretlen szerző és Eumenius Constantiushoz 297-ben és 298ban; anonim szónokok 307-, 310-, 312- és 313-ban és Nazarius 321-ben Nagy Konstantinhoz; Claudius Mamertinus Julianus Apostolához 362-ben; Pacatus Drepanius 389-ben Nagy Theodosiushoz). Trónra lépési évfordulókra, uralkodói kegyek megköszönésére s hasonló alkalmakra készültek e beszédek. O x\ dicsőítő beszéd hagyományos technikai fogásai, kész sémái és formai eszközei, amelyeket tökéletesen ismernek és újra meg újra alkalmaznak az egyes szónokok, kevés eredetiséget engednek meg. Némi egyéni szín Claudius Ma96
PANI troducción a la poesia espanola contemporánea, 1957); Insula, 17. évf., 193. sz., 1962 dec. (Panero-emlékszám); J . García Nieto: La poesia de Leopoldo Panero (1963); Cuadernos Hispanoamericanos, 62. köt., 187—188. sz., 1965. júl.—aug. (Paneroemlékszám); E. Connolly: Leopoldo Panero: la poesia de la esperanza (1969); C. Aller: La poesia personal de Leopoldo Panero (1976). Marth Hildegard
háború után írta másik nagyszabású munkáját, a Borba za mir (1945—1947: Határ Gy., Harc a békéért, 1949) c. regénytrilógiáját, amelyért megkapta első Államidíját (1948). Második Állami-díját V sztranye poverzsennih ('A leterítettek országában', 1948) c. regényéért kapta 1949-ben. Életének utolsó szakaszában Volga-matuska reka ('Volga anyácskánk', 1953—1960) c. regény trilógiáján dolgozott. O A magyar baloldali sajtó már röviddel a Bruszki első kötetének megjelenése után felfigyelt a mű értékeire. Elsőként a 100% 1929, 8. számában jelent meg magyarul a mű egy részlete, ezt követte a párizsi Szikrában megjelent részlet (1931, 7—8.), utóbb a Moszkvában megjelenő Sarló és Kalapács Faludi S. fordításában közölt egy részletet (1932, 6.). A regény első kötetének teljes fordítása Tamás A. fordításában Ég a Volga c. 1936ban jelent meg. A 2. világháború idején így láttam c. közölte írását a mexikói Szabad Magyarság is (1943, 9.). 1945 után Mo.-on művei több kiadásban is megjelentek. O Gyűjt, kiad.: Szobranyije szocsinyenyij f ü s z szegyűjtött művei', 1958—1959). O írod.: Gró L.: Parasztok (Munka, 1929, 8.); Tamás A.: A föld és a munka eposza (Csill, 1951, 2.); V. A. Szurganov: Fjodor Panfjorov (1967). Sz. Szabó László—Varga János
pánesztétizmus: —• esztétizmus Panfjorov, Fjodor Ivanovics (Pavlovka, Szaratovi korm., 1896. okt. 2.—Moszkva, 1960. szept. 10.): szovjet orosz író. Szegényparaszt családból származott, így első írásainak témaválasztását a faluélmény határozta meg. 1925-ben a szaratovi egyetemen fejezte be tanulmányait. Előbb pedagógusként, majd 1931-től 1960-ig, haláláig — kisebb megszakításokkal — az Oktyabr c. folyóirat felelős szerkesztőjeként dolgozott, írásai 1918-tól kezdve jelentek meg. O Korai elbeszéléseiben, regényeiben az átmeneti korszak társadalmának strukturálódás! folyamatát ábrázolta. Drámáiban a „kétlakiak", a mezőgazdaságból az iparba kerülők, a hatalmas építkezéseken dolgozó milliók vándorlása, élete, hétköznapjai érdekelték elsősorban: Gyetyi zemli ('A fold gyermekei', 1920); Pahom ('Szántás', 1923); Muzsiki ('Parasztok', 1924). Legrangosabb művének a négykötetes Bruszki (1928— 1937: 1. köt., Tamás A., Virágzó élet, 1948; 2. köt., Napfényes mezők, 1949; 3. köt., Makai I., Megindulnak a traktorok, 1950; 4. köt,, Makai S., Aratás, 1950) c. regényt tartják. E nagyszabású tetralógiában a szovjet falu átalakulását, fejlődését mutatja be a szovjethatalom győzelme és a kollektivizálás befejezése közötti időszakban, megrajzolja a kollektivizálás buktatóit, és szatirikus eszközökkel kelti életre a kulákok világát. Ilja Plakuscsev, Markoj Bikov, Jegor Csihljajev a régi világ jelképei máig is a szovjet irodalomban. Gorkij és Szerafimovics óta — akik vulgáris stílusát bírálták — Panfjorov e műveit általában a sematikus irodalom egyik megnyilvánulásaként szokás emlegetni. Jogos vádként azonban inkább csak nyelvi sematizmusa hozható fel ellene, amely a tájnyelvi kifejezések irodalmi rangra emelésének sikertelen törekvéséből fakadt. O A 2. világháború alatt a front és a hátország élete egyaránt mély, megrázó hatással volt rá, élményeit a Szvoimi glazami ('Saját szemünkkel', 1941) és a Ruka otyazselela ('Elnehezült, kéz', 1942) c. elbeszélésköteteiben adta közre. A
Pang Kham (17. sz.): laoszi költő. Szulinga Vongsza király uralkodása idején (1637— 1694) élt. Nevét a Szin Kszaj c. verses regénye első énekében, a fohászkodáshoz hasonló Namathuban fedte fel. Megírta azt is, hogy ő Buddha szolgája, és hogy igen kedvező pillanatban, a Salu éve harmadik hónapjának egyik vasárnapján, napnyugtakor kezdte el a regény írását és lao nyelvre fordítását. A klasszikus lao irodalmi alkotások szerzői közül egyedül az ő neve maradt fenn. O írod.: Phouvong Phimmasone: La littérature (France-Asie, 12. köt., 1956). Bőgős László Pani, Baisnav (20. sz. eleje): orijá (India) drámaíró. Pályafutását színpadi táncosként kezdte. A népi —>játrá színjátszást (énekes-táncos, részben rögtönzött színielőadás) modernizálta páratlan sikerrel; közel 50 színdarabja számos kiadást ért meg, és forradalmasította az orijá falvak színjátszását. Darabjaiban — akkor is, ha történeti témát dolgozott fel -— a mai élet társadalmi-politikai problémáiról beszélt, gyakran kuplészerűen könnyed reflexiókban. O írod.: M. Mansinha: History of Oriya Literature (1962). Vekerdi József 97
1
PANIC szerűek Keralában. Külföldön objektív szemléletű történelmi tanulmanyai tették híressé. O Főbb művei malajálam nyelven: Kavitá Tatva Nirupam ('A költészet és kritikája', kritikai tan.-ok, 1934); Csitra Tarangini ('Képek hulláma', költ., 1935); Mandódari (színmű, 1940); Kérala Szimha ('Keralai oroszlán', tört. reg., 1942); Átmakathá ('Önéletrajz', 1952). O Főbb művei angolul: Indián States and the Government of India ('Az indiai államok és az indiai kormány', politikai tan.-ok, 1927); A Survey of Indián History ('Az indiai történelem áttekintése', tört. tan., 1947); Asia and Western Dominance ('Ázsia és a nyugati uralom', politikai tan., 1952); Hinduism at Cross Roads (Hinduizmus válaszúton', tan., 1955). O írod.: P. K. Parameswaran Nair: History of Malayalam Literature (1967); K. M. George: A Survey of Malayalam Literature (1969). Major István
Panié-Surep [panity-szerep], Milorad (Glogovac, 1912. jan. 14.—Belgrád, 1968. ápr. 22.): szerb költő, író. 1936-ban végzett a belgrádi egyetem bölcsésztudományi karán, majd újságírással foglalkozott. 1941ben bekapcsolódott a népfelszabadító háború küzdelmeibe. A háború után visszatért az újságíráshoz, majd 1947-től a Szerbiai Műemlékvédelmi Intézet igazgatója, 1956-tól pedig Szerbia Művelődési Tanácsának titkára lett. 1960-ban a Jugoszláv Népek Forradalmi Múzeumának igazgatójává nevezték ki. O 1927 óta publikált verseket. Hagyománytisztelő lírájában a lágy hangulatoknak hódolt. Egész sor esszét és monográfiát jelentetett meg a szerb irodalmi és kulturális múlt kiemelkedő alakjairól és jelenségeiről, J . Veselinoviéról, F. Vi§njiéről, a népköltészetről, a középkori nyelvemlékekről. Lefordította óoroszból a Szlovo o pollen Igoreve (Slovo o polku Igorovu, 'Ének Igor hadáról') c. hősi éneket. O Fontosabb művei: Lirika ('Líra', 1953); Filip Viénjié pesnik bűne ('Filip Visnjic, a felkelés dalnoka', esszé, 1956); Od sene i opomene ('Az árnyéktól és a figyelmeztetéstől', költ.-ek, 1956); Kad su zivi zavideli mrtvima ('Amikor az élők irigyelték a holtakat', esszé, 1960); Devet triptihona ('Kilenc triptichon', költ.-ek, 1962); Filip Viénjié — Zivot i delo ('Filip Visnjic élete és munkássága', tan. 1967). Draáko Redjep
Panikkar, Ráma (Niranam, 14—15. sz.): malajálam (India) költő. O Egyike azoknak a malajálam költőknek, akik megszabadították a malajálam költészetet a szanszkrit és tamil metrikai minták szolgai utánzásától. A niranami költészeti iskola egyik fő képviselője. Ez az irányzat szülőfalujából, Niranam faluból indult ki szinte családi vállalkozásként: nagybátyjai, Mádhava Panikkar és Sankara Panikkar, az indiai irodalmak történetében elsőkként fordították nemzeti nyelvükre a Bhagavad-gítát, ill. a Bhágavata-purána egy részét, ez utóbbit Bháratamála címmel, s úgy, hogy elbeszéli a Mahábhárata rövid tartalmát is. A niranami költészeti iskola sokat tett az önálló malajálam irodalom létrehozásáért, bár a hívei által használt költői nyelv szanszkrit elemeket is tartalmazó tamil— malajálam keverék a tamil túlsúlyával. Sajátos metrikájuk a niranavrittam. Műveiket a Kannasanpattukál c. antológiában gyűjtötték egybe; ez a gyűjtemény a tamil hagyományoktól való elszakadás átmeneti korának legtipikusabb példája. O Fő műve, a Kannasan Rámájanam az óind eredeti szabad átköltése. A mű kitűnő elbeszélő művészetről tanúskodik, sok formai újítást is tartalmaz. Figyelembe veszi a korabeli élet aktualitásait, és helyenként a társadalmi visszásságok szatirikus bírálata is megtalálható benne. További művei (Sivarátri mahátmijam, A Sivarátri-ünnep dicsőítése'; Bhágavatam; Bháratam) klaszszikus témák átköltései, helyenként pontos fordításai; nyelvileg nehézkesek. O írod.: K. M. George: A Survey of Malayalam Literature (1969). Debreczeni Árpád
Pánigrahi, Kálindícsaran (1901—): orijá (India) író, költő. A húszas években fellépő ún. „Zöld" (Szabudzs) írócsoport reprezentatív írója. Matir manis ('A rög embere', 1931) c. regényét, amely az orijá falusi életet rajzolja gandhista szemszögből, több indiai nyelvre lefordították. O Egyéb művei: Pijadasszi (tört. dráma, 1933); Manenahin (költ.-ek, 1947); Khjánik szatja (költ.ek, 1949); Sés rasmi ('Utolsó sugár', elb.-ek, 1954). O Magyarul: 1 elb. (Bánffy E., XX. századi indiai elbeszélők, anto., 1981). O írod.: Priya Ranjan Sen: Modern Oriya Literature (1947). Vekerdi József Panikkar, Káválam Mádhava (Kavalam, 1895. jún. 3.—Mysore, 1963. dec. 10.): malajálam és angol nyelven alkotó indiai író, költő, műfordító, irodalomtörténész, kritikus, történész, politikus, diplomata. 1919től 1922-ig az aligarhi Muzulmán Egyetem professzora volt. Több ízben képviselte Indiát az ENSZ-ben. 1952—1953-ban pekingi, 1956-tól 1959-ig párizsi nagykövet volt. O Az egyik legsokoldalúbb malajálam író. írásai, főként történelmi regényei igen nép98
PANKO 7.); H. J. Geerdts: Kindheit im Zwielicht (Neue Deutsche Literatur, 1979, 9.). Komáromi Sándor
Pánini (Salátura, i. e. 5—4. sz.?): indiai nyelvtudós. Astádhjájí ('Nyolcfejezetes') c. nyelvtanában 3983 rövid tételbe (-*szútra) foglalva végérvényesen meghatározta a szanszkrit nyelv szabályait: az első fejezet a terminus technicusokat és az értelmezés szabályait tartalmazza, a második a névszók összetételét és az eseteket tárgyalja, a harmadik a gyökérszókhoz kapcsolódó szuffixumok kérdéséről, a hatodik és a hetedik fejezet a hangsúly és a hangváltozás szabályairól szól, az utolsó pedig a szó mondatbeli szerepéről. A szanszkrit mint holt irodalmi nyelv ettől fogva nem változott. A rendkívüli tömörsége miatt alig érthető műhöz számos kommentárt írtak. Legnevezetesebb a Patandzsalié (Mahá-bhásja). O írod. és kiad.: Panini's Grammatik (kiad. német fordítással 0 . Böhtlingk, 1887); The Astadhyai of Panini (kiad. S. C. Vasú, 1891 és 1962) , La grammaire de Panini (kiad. francia fordítással L. Renou, 1948—1954); India as Knoum to Panini (kiad. V. S. Agrawala, 1953); L. Renou: Études védiques et paninéennes (1955—1971). Vekerdi József
Panizza [pam'cea], Oskar (Kissingen, 1853. nov. 12.—Bayreuth, 1921. szept, 30.): német író, orvos. í r t drámákat, fantasztikus elbeszéléseket E. A. Poe nyomán, továbbá a Heine-tradíciót folytató neoromántikus verseket. Éles hangvételű pamfletjeiben és egyéb szatirikus írásaiban a vallást és egyházat, császárt és pápát veszi célba. Művei miatt börtönbe vetették. Tueholsky Németo. „legszemtelenebb, legbátrabb, legforradalmibb és legszellemesebb prófétájának" nevezte. Ideggyógyintézetben halt meg. O Főbb művei: Düstere Lieder ('Komor dalok', költ.-ek, 1886); Aus dem Tagebuch eines Hundes ('Egy kutya naplójából', szatírák, 1892); Das Liebeskonzil ('Szerelmi zsinat', kom., 1895); Visionen der Dámmerung ('Alkonvi látomások', válogatás, szerk. R. Huch, 1914). O írod.: F. Lippert: In memóriám Oskar Panizza (1925); H. Daiber: Das Liebeskonzil und andere Schriften (Neue Deutsche Hefte, 1965, 105.). Galambosi Ágnes
Panitz |prfnic], Eberhard (Drezda, 1932. ápr. 16.—): német (NDK) író. Munkáscsaládban született. Pedagógiát tanult Lipcsében, majd kiadói lektor volt. 1959-től írásainakéi Berlinben. 1975-ben -•Heinrich Mann díjat, 1977-ben nemzeti díjat kapott. O Korai regénye, a Die Feuer sinken ('Lehulló tüzek', 1960) Drezda 1945-ös pusztulását idézi fel. Munkássága a 70-es években bontakozott ki teljesebben a dolgozó emberi mindennapok és főként a fiatalabb nemzedékek szocialista arculatának ábrázolásával. Legismertebb, televíziós sorozatként is nagysikerű műve, a Die sieben Affaren der Dona Juanita ('Donna J u a n i t a hét esete', reg., 1972) a mai társadalom számos magatartási típusát felvonultatja. Legutóbbi műve, a Meines Vaters Strassenbahn ('Apám villamosa', kisreg., 1979) tiszteletadás az apák munkásnemzedékének. O Egyéb főbb művei: Das Mádchen Simra ('Simra, a lány', elb., 1961); Unter den Báumen regnet es zweimal ('A fák alatt kétszeresen esik az eső', elb., 1969); Die unheilige Sophia ('A szentségtelen Sophia', kisreg., 1974); Absage an Viktória ('Szakítás Viktóriával', kisreg., 1975); Unerlaubte Entfernung ('Önkényeseltávolodás', kisreg., 1976); Die Morál der Nixe ('A sellő erkölcse', kisreg., 1978); Mein lieber Onkel Hans ('Drága Hans nagybácsikám', kisreg., 1982); Eiszeit ('Jégkor', kisreg., 1983). O írod.: W. Köhler: Eberhard Panitz (Neue Deutsche Literatur, 1975,
Panji-ciklus: —• Pandji-ciklus Pankin, Borisz Dmitrijevics; szovjet orosz kritikus, irodalomtörténész, publicista, a Szovjet Szerzői Jogvédő Hivatal elnöke, majd a SZU svédo.-i nagykövete. Az irodalmi kapcsolatokkal, a kortárs szovjet irodalommal és filmművészettel foglalkozik. A hagyományos irodalomkritika feladatkörét a szociálpszichológia és a társadalomtudományok eredményeit felhasználva igyekszik szélesíteni. Tanulmányai több kötetben jelentek meg: V nasem dome ('A mi házunkban'); Gazeta i gazetcsiki ('Az újság és az újságírók'); Vremja i szlovo ('Az idő és a szó'); Mi — v lágere dobra ('Mi — a jó táborában vagyunk', 1966); Szem publicisztyicseszkih ocserkov iz zsiznyi i lityeraturi ('Hét publicisztikai vázlat az életből és az irodalomból', 1973); Sztrogaja lityeratura. Lityeraturno-krityicseszkije sztatyi i ocserki ('A szigorú irodalom. Irodalomkritikai tanulmányok és vázlatok', 1980, 1982). O Magyarul: 1—1 írása a Szovjet Irodalom 1976, 6., 1976, 12., 1979, 2., 1984, 2. számában. Varga Valéria
Pankov, Viktor Kszenofontovics (Vicsuga, 1920. nov. 20.—): szovjet orosz kritikus, irodalomtudós. A nagy honvédő há99
7*
PANKO ború után fejezte be egyetemi tanulmányait (1945). 1949-től publikál. Putyi razvityija szovjetszkoj lityeraturi v poszlevojennoje vremja ('A háború utáni szovjet irodalom fejlődésének útjai') c. 1962-ben írta meg doktori disszertációját. O Fő kutatási területe a 2. világháború utáni szovjet regény és a hősábrázolás. O Művei: Szovjetszlcaja gyejsztvityelnoszty v izobrazsenyii M. Gorkovo ('A szovjet valóság Gorkij ábrázolásában', 1955); Glavnij geroj ('A főhős', 1960); Vremja i knyigi. Probiemi i geroi szovjetszkoj lityeraturi 1945—1973 godov ('Könyvek és idő. A szovjet irodalom problémái s hősei 1945—1973-ban', 1974). Világhy József Pankowski [pankovszkij, Marian (Sanok, 1919. nov. 9.—): lengyel költő, elbeszélő, irodalomtörténész, műfordító. Középiskoláit Sanokon, egyetemi tanulmányait pedig Krakkóban végezte, ahol lengyel irodaimat hallgatott az egyetemen. Mint költő 1938ban mutatkozott be a Sygnaty c. hetilap hasábjain. A 2. világháború kitörésekor katona volt, hamarosan német fogságba esett. Szabadulása után gyári munkás lett Sanokban és tagja a ZWZ-AK földalatti katonai szervezetnek; ezért 1942-ben a Gestapo letartóztatta. 1945-ig több koncentrációs tábort megjárt, a felszabadulást Bergen-Belsenben érte meg. A háború után nem tért vissza Lengyelo.-ba, hanem a brüsszeli Université Libre-en folytatta tanulmányait; 1950 óta ezen az egyetemen tanít lengyel nyelvet. 1954 óta rendszeresen együttműködik a Le Journal de Poétes c. belga költői folyóirattal. Több verseskötete jelent meg francia nyelven. Lengyelül írt műveit az emigráció kulturális lapjain, folyóiratain (Kultura, Wiadomosci) kívül lengyelo.-i lapok is közlik. Számos írása jelent meg a lengyel irodalomról franciául; lengyelre fordította Ghelderode egy drámáját. A nyugati lengyel költészet esztétizáló csoportjához tartozik, a szimbolizmus és az avantgarde eredményeit felhasználó lírájának fő erőssége formaművészete. O Főbb művei: Piesni pompejanskie ('Pompeji dalok', versek, 1946); Smagla swoboda ('Karcsú szabadság', költői próza, 1955); Sto mii przed brzegiem ('Száz mérföld a partig', versek 1958); Kozák i inne opouneáci ('Kozák és más elbeszélések', elb.-ek. 1965). O írod.: J . Prokop: Marian Pankowski (Twórozosc 1957, 10—11.). Gömöri György
zsaszín lótusz színét a császár Alexandria közelében végrehajtott oroszlánvadászatával hozta kapcsolatba: a lótusz az oroszlánnak a földbe ivódott vérétől lett rózsaszín. A költemény elbeszélte a császár kedvencének, Antinoosznak a vadászaton való hősies szereplését, s javasolta, hogy a rózsaszín lótuszt róla nevezzék el. Az ötletes, de vaskosan hízelgő költeményből töredékek maradtak ránk. O Kiad.: E. Heitsch: Die griechischen Dichterfragmente der römischen Kaiserzeit (1. köt., 1961). Ritoók Zsigmond Pankratov, Jurij Ivanovics (Szemipalatyinszk, 1935. szept. 12.—): szovjet orosz költő. Közép-Ázsiában dolgozott építőmunkásként. 1953-tól publikál, a Gorkij Irodalmi Főiskolát 1960-ban végezte el. O Meszjac ('Hold', 1962); Volnyenyije ('Háborgás', 1966); Szvetlojar ('Fénypart') c. első könyvei a lakatlan tájakat, végtelen vidékeket meghódító ember rendkívül plasztikus ábrázolását adják. „Érzéseinek, gondolatainak, nézeteinek szűzfoldjéről vallanak versei" — állapítja meg Ny. Aszejev. Költészete emelkedett, patetikus túltengésekkel teli, ugyanakkor az éles kontúrok mögül átszűrődő finom, lecsiszolt belső hangulatok és színek összetett képi világa, gazdag nyelvezete s bravúros formaérzéke már az érett írót sejtetik: az 1970-es években kiadott versesköteteinek hangja ennek megfelelően tompítottabb, visszafogottabb, Íírájának karakterét megszabja a filozofikus átgondoltság: Meszjac ijul ('Júliusok holdja', 1973); Prazdnyicsnij gyeny ('Ünnepnap', 1974). Ó Több tanulmányt írt a modern költészet kérdéseiről: O csuvsztve novovo ('Az új érzékelése', 1959); Nye v bure gyesovih ovacij. O tvorcsesztve rnolodih poetov ('Nem az olcsó tapsvihar kell. Fiatal költők műveiről', 1966). O Magyarul: 1 vers (Márki Z., Utunk, 1959, 2.). O írod.: Sz. Rasszagyin: „Szvoih sztyihov mindalnij tort" (Novij mir, 1968, 4.). Világhy József pánkrónia {görög pan 'egész' + kronosz 'idő'): 1. a nyelv vizsgálatának az a módja, amelyben — külön-külön elismerve a szinkrón (egyidejű) éadiakróri (történeti) vizsgálat jelentőségét — e kettő szintézisével, egymásra vetítésével kívánják megragadni az egyszerre állandó és változó nyelvet. Ennek megvalósítása elvben mindig cél. de a szinkrón és diakrón irányú kutatások mindenkori saját fejlettségének. így az egész nyelvészet fejlettségének függvénye. O A szinkrónia és diakrónia teljes szétvá-
Pankratész; Pankratés; Pancrates (latinos írás) (?, i. sz. 2. sz.): egyiptomi származású görög költő. Azzal nyerte el Hadrianus császár kegyét, hogy költeményében a ró100
PANNW lasztása F. de Saussure-tői ered, akinél hiányzott a diakrónia vizsgálatának apparátusa. Saussure óta a nyelvjáráskutatás, a strukturális nyelvtörténet, újabban pedig a -*generatív nyelvelmélet komoly előrehaladást mutat a pánkrónia irányában. O 2. más értelemben olyan nyelvi jelenség, amely univerzális, minden nyelvre mindenkor érvényes. O írod.: Dezső L.: Szórend és mondathangsúly. Pánkrón jegyzetek (Altalános Nyelvészeti Tanulmányok, 5., 1967); J. H. Greenberg: Language Universals (1976); C. Hagége—A. Haudricourt: Phonologie panchronique (1978). Terts István pankti ('sor'): védikus szanszkrit versforma (—>indiai irodalmi formák).
Anton Pann (Revue Roumaine, 1965, 2.); Kerekes P.: 175 éve született Anton Pann (Előre, 1969, dec. 19.). Nagy Béla Pannatosz, Andreasz; Andreas Pannatos; Pannátosz, Andréasz (új átírás); (Nicosia, 1935—): ciprusi görög író, esszéista. Realista szellemiségű mai tárgyú novellái, marxista elkötelezettségű irodalomtörténeti, kritikai írásai ciprusi baloldali lapokban, folyóiratokban láttak napvilágot. Az első magyar nyelvű ciprusi prózaantológia kezdeményezője és szerkesztője, 1980-ban Mo.on is járt. O Magyarul: 1 elb. (GlaserT., A tűz titka, Ciprusi elbeszélők, 1985). Szabó Kálmán
Pannónia: 1973 dec. óta negyedévenként Pann [pán], Anton (írói név); Antonie megjelenő német nyelvű, Ausztriában kiPantoleon Petroveanu (családi név); (Szli- adott képes folyóirat. Szerkesztősége Kisven, Bulgária, 1796?—Bukarest, 1854. nov. martonban van, főszerkesztője alapítása 2.): román író, muzikológus, folklorista. óta Sebestyén Gy. Alcíme szerint 1975-ig Apja rézműves volt; az orosz—török hábo- közép-európai magazin volt, azóta az eurórú éveiben (1806—1812) özveggyé lett any- pai együttműködést szolgáló folyóirat. Célja áttelepült Moldvába, majd 1812-ben ja a közös kulturális örökség megismerBukarestbe költözött. A. Pann itt templo- tetése. Politikai, gazdasági, kulturális és mokban énekelt, majd nyomdászként dol- idegenforgalmi kérdésekkel egyaránt foggozott. 1821-ben Brassóba emigrált, 1826- lalkozik. 1979-ig osztrák, magyar, szlotól 1828-ig pedig zenét tanított Rimnicu- vák, szlovén, horvát és dél-tiroli tárgyú Vilceában. Ezt követően átmeneti brassói cikkeket közölt, azóta működési területe tartózkodás után Bukarestbe költözött, kiterjed Lengyelo.-ra és szovjet munkatárs ott zenetanárként működött. 1843-ban sakkal is együttműködik. Irodalmi rovatányomdát vásárolt, s főképp egyházi zene- ban kiemelkedő osztrák szerzők műveit pubműveket jelentetett meg, és népköltészeti likálja, ill. kortárs közép-európai, így magyűjtéseit adta ki. O Bukarest általa lép be gyar alkotásokat közöl német fordításban, a román irodalomba: a külvárosok paraszti tájékoztat az egyes országok irodalmi életémúltból táplálkozó folklórjának ő az első nek aktuális eseményeiről. O írod.: Nemes gyűjtője és énekese. Versei népdalutánza- L.: Pannónia (Nagyv, 1980, 2.). tok; regéinek, történeteinek témáit is a Somogyi Gyula népköltészetből vette. Mint muzsikus azon fáradozott, hogy a görög és ószláv egyházi Pannu (írói név); tíurvél Szingh (családi zenét korszerűsítse, s a román ízléshez iga- név); (Laukha, 1926. ápr. 15.—): pandzsábí zítsa. O Főbb művei: Fabule si istorioare (India) író. Novelláiban a szatirikus látás('Fabulák és rövid történetek', 1841); Po- mód az uralkodó. O Főbb művei: Szup2 vestea vorbii (1847; 3 köt., 1852—1853: ná tútá ('Szertefoszlott álom', nlák, 1956); Székely J., A szó meséje, részlet, A román Amánat ('Zálog', nlák, 1956); Táná pétá irodalom kis tükre, 1961); Nezdrávániile lut ('Lánc és vetülék', nlák. 1963). O LefordíNasratin Hogea ('Naszreddin Hodzsa ka- totta A. Ny. Tolsztojén A. P. Csehov néhány landjai', 1853). O Gyűjt, kiad.: Operele lui elbeszélését. Debreczeni Árpád Anton Pann ('Anton Pann művei', 1891— 1893); Opere complete ('Összes művek', 1892); Pannwitz [pónvicj, Rudolf (Crossen an Serieri literare ('Irodalmi írások', 3 köt., der Oder, ma Krosno Odrzanskie, Lengyelo., 1963). O Magyarul még: 1 vers (Illyés Gy., 1881. máj. 27.—CionaCarona, Svájc, 1969. Román költők antológiája, 1961); Román márc. 23.): német költő, drámaíró, kultúrfiaforizmák (Beke Gy., 1967); Farkas, kecske, lozófus. Bölcsészeti tanulmányai befejezése káposzta (mese, Páskándi G., 1967). O után egy ideig házitanító volt G. Símmel írod.: Gh. I). Teodorescu: Operele lui An- filozófus, ill. a Lepsius festőházaspár csaton Pann (1891); I. Manole: Anton Pann ládjánál. Később írásaiból élt. 1904—1907 (1954); T. Vianu: Anton Pann (1955); P. között O. zur LindéveI együtt szerkesztette Cornea: Anton Pann (1964); P. Cornea: a Berlinben megjelenő Charon c. irodalmi 101
PANNY folyóiratot. 1921-től 1948-ig a Dubrovnik melletti Kolocep szigeten, majd Lugano közelében, Svájcban élt. Barátság fűzte St. Georgébez és köréhez. O Mind szépirodalmi, mind kultúrfilozófiai és pedagógiai műveiben Goethe és a német klasszika kulturális örökségét igyekezett Fr. Nietzsche filozófiájával összhangba hozni. Verseiben és újklasszikus drámáiban a görög és a germán mitológia témáit elevenítette fel. Nemcsak kortársaira, hanem a 2. világháború utáni polgári kultúrfilozófiára is nagy hatással volt Die Krisis der europaischen Kultur ('Az európai kultúra válsága', 1917) c. tanulmánya, melyben Európa 19. sz.-i polgári átalakulását hanyatlásként értelmezte, s egy megszületendő egységes Európa zálogát abban látta, ha az ember önmaga legyőzésével tökéletesíti önmagát. Ebben a folyamatban nagy jelentőséget tulajdonított Buddha, Konfuciusz és Lao-ce tanai megszívlelésének. O Főbb művei még: Die Vólksschullehrer und die deutsche Kultur ('A népiskolai tanítók és a német kultúra', tan., 1909); Dionysische Tragödien ('Dionüszoszi tragédiák', drámák, 1913); Wasser wird sich ballen ('Felgyűlik a víz', összegyűjtött költ.-ek, 1963). Szász Ferenc Pannyat dzsátaka ('Ötven születéstörténet'): Buddha ötven születéstörténetét tartalmazó thai (Thaifold) gyűjtemény. A —»dzsátaka buddhista legendat\\>\\s, Indiában alakult ki az időszámításunk kezdete körüli századokban, eredetileg páli nyelven. Thai neve csadok. A gyűjtemény nagyobbik része páliból való átvétel (19. sz.-i fordítás vagy átdolgozás), kisebbik része pedig feltehetően eredeti thai alkotás, ugyanis előzménye nem található a páli nyelvű kanonikus gyűjteményekben. O (—*thai irodalom, páli irodalom) O Ford.: 7 dzsátaka (oroszul, B. Zaharvin, Vosztocsnij almanah, 1973, 1.). O írod.: P. Schweisguth: Étude sur la littérature siamoise (1951); B. Zaharvin: Dzsataki (előszó, Vosztocsnij almanah, 1973, 1.). Bögös László Panofsky [pánofszki], Erwin (Hannover, 1892. márc. 3 0 — Princeton, N.J. USA, 1968. márc. 14.): német származású, később az USA-ban élő művészetteoretikus, művészettörténész. Ifjúkorának elméleti munkássága egyik meghatározója volt a 20. sz.-i művészeti gondolkodásnak, művészetfilozófiának. Wölfflin formális stílusfogalmának kritikájaként alkotta meg saját stíluselméletét, mely feloldja a hagyományos
kettősséget tartalom és forma között, s a műalkotás stílusjegyeinek értelmezését három szintre bontja: a jelenség szintjének megformálási modalitásaira, a jelentés szintjének tipológiai-tipológiatörténeti magyarázati lehetőségeire, és a lényegi értelem vagy világszemlélet szintjén megnyilatkozó általános szellemtörténeti jelentőségekre. Az ikonológia tudományának meghatározásával a képzőművészeti strukturalizmus egyik megalkotójává vált. O Főbb művei a kb. 140 tételes bibliográfiából: Dürers Melancholia I ('Dürer: Melankólia I.', 1923); Die Perspektive als symbolische Form ('A perspektíva mint szimbolikus forma', 1925); Studies in Iconology: Humanistic Themes in the Art of the Renaissance ('Ikonológiai tanulmányok: humanista témák a reneszánsz művészetében', 1939); Gothic Architecture and Scholasticism ('Gótikus építészet és a skolasztika', 1951); Early Netherlandish Painting: Its Origins and Character ('A korai németalföldi festészet: eredete és jellege', 1953); O Magyarul: Gótikus építészet és skolasztikus gondolkodás (Strukturalizmus T, 1972); Az emberi arányok stílustörténete (1976); 1 tan. (Marosi I]., Emlék márványból vagy homokkőből. 1976); 1 tan. (n. n., A film és a többi művészet, anto., 1977); A jelentés a vizuális művészetekben (Válogatott tan.-ok, Tellér Gy., 1984). O írod.: H. Kauffmann: Kunstchronik, 21 (1968). Koc.ziszky Éva panoráma (görög pan 'egész' + horáó 'látok' szavakból: látkép'): 1. ábrázolásmód az irodalomban. Tartalma műfajonként különböző. A költészetben leíró jellegű vagy költői képek összefüggő sorozata. A költő általában a háttérben van jelen, s a képek sorrendjében az ő mozgása tükröződik: így a vers szerkezetét a látványok sorozata adja. Szántó Judit József A. egy szemináriumi beszélgetésére utalva a panorámaszerű ábrázolásmód általánosabb értelmezésére mutat rá: ,,. . . mondjuk, felfelé vezet egy spirális út, ahogy megyek, ugyanazt a t á j a t már kisebbnek, messzebbnek látom, de minden oldalról jól megnézem. A lényegest jobban összefogva, feljutok a hegytetőre. Es mindezt együtt elétek adom. így zajlik le, bent a lélekben, ha csak magamról írok, akkor is." Az epika építő elemei sorában a -*kép és a tabló egyik változata; a leírás megőrzi alapvetően statikus jellegét, de bizonyos fokú teljességre, körképszerűségre törekszik. Körképszerű a társadalomrajz pl. a társadalmi regényben. O (->leírás) O írod.: Török G.: A líra: logika (1968). Kovács Endre 102
PANOV O 2. dioráma: a 19. sz.-ban elterjedt látványosság, kezdetlegesen vetített, színpadi jelenetnek felfogható állókép, vásári komédiások kedvelt műsorszáma. Egy táj- vagy jelenetrészietet egy függönyre, díszletre nagyítva, ill. kicsinyítve vetítenek ki. A technika fejlődésével a -*Guckkastenbő\ alakult ki. A laterna magica rokona. 1829-ben L. Daguerre, a fényképezés feltalálója tökéletesítette diorámávi, melynek távlati hatást keltő díszletei fokozták népszerűségét. A mozgófénykép feltalálásával jelentőségét vesztette. O (-^látványosság, vásári komédia) Panov, Anton (Dojran, 1906. ápr. 13.— Strumica, 1968. aug. 28.): macedón drámaíró. V. lljoski és R. Krle mellett igen nagy szerepe volt a két világháború közötti macedón drámairodalom fejlődésében. Művei zömmel társadalmi témájúak, és tiltakozást fejeznek ki, amibe — a- szegénység ábrázolásában — melodramatikus tónusok vegyülnek, O Főbb művei: Peáúbari ('Napszámosok', 1937); Polikatnik (1959). Vojislav V. Ilié Panov, Nyikolaj Nyikolajevics (Kozelszk, 1903. aug. 24—Moszkva, 1973. nov. 16.): szovjet orosz író, költő. Moszkvában újságírást tanult, majd jogi egyetemet végzett. A 2. világháború alatt haditudósító volt az északi-tengeri flottánál. Pályája 1924-ben indult egy verseskötettel, a konstruktivisták köréhez csatlakozva. Lírai és prózai munkásságára egyaránt az eseménydús, hősi tettekben és tragikus sorsokban gazdag valóság színes, kalandszerű ábrázolása nyomja rá bélyegét. O Fő művei: Moszkovszkaja Amerika ('Moszkvai Amerika', versek, 1924); Cselovek v zeljonom sarjé ('A zöld sálas ember', versek, 1925); Amerikanszkije fasiszti ('Amerikai fasiszták', versek, 1925); Vszadnyiki vetra ('Széllovasok', 1925); Gyetyi Csornovo Drakona ('A Fekete Sárkány gyermekei', reg., 1925); Tajna sztarovo doma ('A régi ház titka', reg., 1928); Morszkije povesztyi ('Tengeri elbeszélések', reg., 1954). O Gyűjt, kiad.: Sztyihotvorenyija i poemi ('Versek és poémák', 1964). O Magyarul: Ködkapitány (reg., Máthé L., 1949); Szenvedélyes akarat (reg., Gurszki I., 1953); Chicago szépe (reg., Csibora I., 1964). O Írod.: B. Galanov: Poveszty o vojennih morjakah (Znamja, 1950, 9.). Világhy József Panova, Vera Fjodorovna (Rosztov-naDonu, 1905. márc. 20.—Leningrád, 1973. márc. 3.): szovjet orosz írónő. Kistisztvise-
lő apját igen korán, hatesztendős korában elveszítette; autodidakta módon tanult. Már tizenhét esztendős korában a rosztovi Trudovoj Don c. lap munkatársa. 1946-ig újságíróként dolgozott. Ez alatt az idő alatt szerzett benyomásai, személyes élményei alapján születtek első szépirodalmi alkotásai. Kora ifjúságában vermeket írt, 1933-tól színművekkel jelentkezett, e korai műveiből Ilja Koszogor (1939) c. drámája a legjelentősebb. A háború alatt Permben dolgozott. Pályakezdő művei laza láncolatú, dokumentum jellegű munkák. Első igazán nagy sikerű írása, a Szputnyiki 1946-ban jelent meg (Madarász E., Fehér vonat, reg., 1946; Nikodémusz E., Útitársak, 1967); egy kórházvonat személyzetének küzdelmes életét mutatja be a 2. világháborúban. A szovjet kr itika írását a szovjet háborús irodalom egyik legjelentősebb művének tartja. Ezért az írásáért 1947-ben Állami-dijait kapott. Ugyancsak Állami-díj')&\ jutalmazták 1948-ban Kruzsiliha (1947: Pető M., Fehéren izzik az acél, 1949) c. regényét, amely egy, az Uraiba áttelepített nagyüzem életét ábrázolja. Jasznij bereg (1949: Greinerné Szidon M., Virágos part, 1950) c. — szintén Állami-dij&s (1950) — kisregényében pedig egy állami gazdaság idealizált mindennapjait mutatja be. Ú j minőséget felmutató regényében: Vremena goda (reg., 1953: Wessely L., Évszakok, 1954) c. két nemzedék összeütközésén keresztül egy egész korszak szemléleti átalakulását ábrázolja. Az 1920-as évek szovjet fiatalságának életéből meríti és az ifjúság báját idézi vissza önéletrajzi ihletésű munkája, a Szentyimentalnij román (1958: Nikodémusz Elli, Szentimentális regény, 1959; film: I. Maszlennyikov, ua., szovjet, 1976, mo.-i bemutató: 1977). Nagy sikert hoztak számára plasztikus, finom líraisággal megírt gyermektörténetei. Kis hősei felnőttek módjára vívódnak és eszmélnek, s e pszichológiai folyamatok feltárása karakterisztikusan reprezentálja őket: Szerjozsa (kisreg., 1955: Nikodémusz E., Messzi utca, 1957); Valja, Vologya (elb.-ek, 1959: Nikodémusz E., Ha majd visszatérsz, 1965). Az 1960-as években érdeklődése az orosz történelmi múlt felé fordult, a kor levegőjét, nyelvét és szellemét igyekezett érzékeltetni: Kto umirajet ('Ki haldoklik?', 1965); Szkazanyije ob Olge ('Monda Olgáról', 1966); Szkazanyije o Feodoszii ('Monda Feodoszijról', 1966). Drámáiban elsősorban a háborús nemzedék problematikájával foglalkozott. Két árván maradt lány test vér életútja a Gyevocski ('Kislányok', 1945). 1941 tragikus napjait idézi megrázó erővel a Metyelica ('Hóvihar', 103
PANRE 1957). Provodi belih nocsej (1961: Nikodémusz E., Búcsú a fehér éjszakáktól, 1961) c. művét a Madách Színház mutatta be 1966ban. Legjobb darabja, a Szkolko let, szkolko zim (1966: Nikodémusz E., Szállnak az évek, Nagyv, 1966, 12., Mai szovjet drámák, 1980) a hóviharba került moszkvai repülőtér utasainak véletlenszerű találkozásából izgalmas dramaturgiai idősíkváltozásokkal bontja ki a Semetov család nyugalmát feldúló múltbeli igaz szerelmet. Több művét megfilmesítették, a Szerjozsa 1960-ban megkapta a Karlovy Varyban megtartott XII. nemzetközi filmfesztivál első díját. O Egyéb főművei: Rabocsij poszjolok, Szasa, Rano utrom ('Munkástelep, Szása, Korán reggel', filmnla, 1966); Zametki lityeratora ('Egy irodalmár jegyzetei', tan., 1972); O mojej zsiznyi, knyigah i csitatyeljah ('Életemről, könyveimről és olvasóimról', memoár, 1975); Kotorij csasz? (mesereg., 1981: Nikodémusz E., Hány óra van?, Szovjet Irodalom 1982, 9., könyv alakban: 1984). O Gyűjt, kiad.: Szobranyije szocsinyenyij ('összegyűjtött munkái', 1969—1970). O írod.: Ágai Á.: Történelem és érzelmesség (Nagyv, 1960, 5.); L. Plotkin: Tvorcsesztvo Veri Panovoj (1962); A. Nyinov: Vera Panova (1964); Elbert J.: Vera Panova (Nagyv, 1966, 12.); Én. Szovjet írók önéletrajzai (1968); N. Gornyickaja: Kinodramaturgija V. F. Panovoj (1970); I). V. Tevekeljan: Vera Panova (1980). Világhy József Pan-Rejmit
Kedra, Mitrej
Pant, Szumitránandan (Kausani, 1900. máj. 20.—?): hindi (India) költő. Atyja művelt földbirtokos volt. Az allahabadi egyetemen tanult. Az indiai Irodalmi Akadémia tagja; az Indiai Rádió munkatársa. Fiatal korában a cshájávád (romantikus szimbolista irodalmi irányzat) egyik fő képviselője volt; Pallav ('Új hajtás', 1926) c. kötetének előszava az irányzat költői hitvallása lett. Gandhi engedetlenségi mozgalmának aktív tagja volt. Első köteteiben mint R. Tagore miszticizmus felé hajó lírájának és Aurobindo filozófiai esztetizmusának követője, a szépség halk szavú szerelmese, az emberszeretet gyöngéd lelkű lírikusa mutatkozott be. A harmincas évek végén Nirálával együtt a pragativád (haladás) irányzatához csatlakozott: Jugánt ('Egy korszak vége', 1937), Jugvání ('A kor szava', 1939) és Grámjá ('Falusi versek', 1940) c. versesköteteiben a stiláris szépségeket a szegények életének realista ábrázolása és a velük való emberi együttérzés kifejezése váltotta fel,
stílusa egyszerűsödött. Későbbi köteteiben (Szvarna kiran, 'Aranysugár'; Atimá, 'Érzékfolötti', 1955; Lókájatan, 'Nép otthona', elb. költ., 1964), valamint az ötvenes években írt egyfelvonásos verses rádiójátékaiban a gandhista társadalomfilozófiai elmélkedések némileg háttérbe szorítják a költészetet. O Egyéb művei: Víná-granthi ('Húrcsomó', költ.-ek, 1930); Dzsjótszná ('Csillag, dráma, 1934); Páncs kahániján ('Öt elbeszélés', elb.-ek, 1936); Uttar ('Válasz', költ.-ek, 1949). O R. Tagore számos művét fordította hindire. O Oroszul: Izbrannije sztyihi ('Válogatott költeményei', 1959); Gimalajszkaja tyetragy ('Himálajai füzet', 1965). O írod.: Nagédra: Szumitrá-nandan P a n t (1957); J . P. Cselisev: Szovremennaja poezija hindi (1965); uő.: Lityeratura hindi (1968). Vekerdi József Panteleev, Dimitár (Szófia, 1901. nov. 10.—): bolgár költő. A gimnázium elvégzése után újságárus, pénztáros egy étteremben, a Nemzeti Színház könyvtárosa (1926— 1932), az Országháza könyvtárának vezetője (1952—1958), közben az írószövetség titkára (1932—1937, ill. 1953—1956). O 1918 óta publikál. Első kötete A. Dalcsevve 1 és G. Karaivanov\al Moszt ('Híd', 1923) c. közösen jelent meg, első önálló kötete Sztrelec ('Lövész') c. 1924-ben látott napvilágot, s hamarosan az egyik bolgár irodalmi kör névadója is lett. Első versei a szimbolizmussal fordulnak szembe, következő kötete, a Dárvar ('Favágó', 1928) azonban a romantikus látomások mellett már tükrözi az egyre erősbödő realista költő arculatát, akinek érzelmi telítettsége mindinkább elmélyült. 1971-ben a Bolgár írószövetség díját, 1974-ben pedig Dimitrov-díjat kapott. Életművében jelentős több szláv nyelvből való műfordítói tevékenysége is. O Egyéb fő művei: Zsiva pepel. Sztihotvorenija ('Élő hamu. Versek', 1945); Eszenen grozd ('Őszi szőlőfürt', versek, 1962); Trakijszkij videnija ('Trákiai látomások', versek, 1968); Naj hubavijat praznik ('A legszebb ünnep', versek, 1971); Glinena csasa ('Üvegpohár', vál. versek, 1971); Tepla zemja ('Meleg föld', versek, 1973); Ne padoj, noszt! ('Ne szállj le, ég!, vál. versek, 1976); Poszlednijat avtobusz ('Az utolsó autóbusz', versek, 1982). O Magyarul: 4 vers (Székely M., Nagyv, 1964, 3.); 1 vers (Demény O., Bolgár költők antológiája, 1966). O írod.: M. Sapkin: Mádra i mlacla poezija (Literaturen front, 1974, 29.). Juhász Péter Pantic [pantyity], Miroslav (Svilajnac, 1926. júl. 9.—): szerb író. A belgrádi egye104
PANTO tem tanára. Túlnyomórészt a régi, 15—18. sz.-i délszláv irodalommal foglalkozik, számos tanulmányt és néhány, régi írók műveiből összeállított gyűjteményes kötetet jelentetett meg. Nagy szorgalmú, munkájában modern módszereket alkalmazó tudós. O Fontosabb művei: Sebastijan-Slade Doléi, dubrovaéki biográf XVII veka ('Sebastijan-Slade Dolci, 17. sz.-i dubrovniki életrajzíró', 1957); Marin Drzié (1958); Poétika humanizma i renesanse ('A humanizmus és a reneszánsz poétikája', 1963); Narodne pesme u zapisima X V—X VIII veka ('Népdalok a 15—-18. sz.-i feljegyzésekben', előszó, vál., komm., 1964); I. Gundulic: Osman (előszó, szerk., komm., 1967); Dzivo Gundulic: Suze sina razmetnoga (szerk., utószó, 1979). DragÚa Zivkovic pantomim még logion) megítélésében leszűretlen, élő hagyományra támaszkodhatott. Amiért az egyházatyák később „csekély intelligenciájú"-nak nevezték, épp erénye: a kánonon kívüli hagyományt is megőrizte, úgy, ahogy
118
PAPIK az kora keresztény irodalmi életében élt. Tanúságtétele döntő érv lehet az őskeresztény irodalom nem egy legendás szereplőjének történetisége mellett, ő még tud arról, hogy bizonyos keresztény iratok — szerinte pl. Máté evangéliuma — eredetileg héberül készültek. Legendás, mesés hagyományokat is feldolgozott. O Kiad.: M. Bucellato: Papias di Hierapoli (1936); J . A. Fischer—H. Stegemann: Die apostolischen Váter (1965—). O Magyarul: töredékek (Ladocsi G., Apostoli atyák, szerk. Vanyó L., 1980). O írod.: J . V. Bartlet: Papias' ,,Exposition", its Date and Contents (H. G. Wood, Amicitiae Corollae, 1933); A. Ftobertsson: The Origins of Christianity (1953); uő: Proiszhozsgyenyije hrisztyiansztva (1959); J . Munck: Die Tradition über das Mattháus-Evangélium bei Papias (Neotestamentica et patristica, eine Freundesgabe O. Cullmann. . . 1962); W. C. van Unnik: Zur Papias-Notiz über Márkus (ZNW, 1963); R. Gryson: A propos du témoignage de Papias sur Matthieu (Études Théologiques et Religieuses, 1965). Komoróczy Géza Papiernikov, Joszéf (Varsó, 1897—): jiddis nyelven alkotó, lengyel származású izraeli költő. Szegény szülők gyermeke, 15 éves korában munkába állt. Első versei a varsói zsidóság lapjaiban jelentek meg. 1924-ben kivándorolt Palesztinába, ahol az izraeli ~*jiddis irodalom egyik vezető egyénisége lett. O Költészete egyszerű és kristálytisztán érthető. „Palotámat a fény felé építem" — vallja. Nagy szerepet játszik verseiben a zeneiség, a népdalok ritmikus világa. Sokat írt az izraeli országépítő munkáról is. O Főbb verseskötetei: In zunikn land ('Napfényes földön', 1927); Rojt ojf svarc ('Vörös a feketén', 1929). O írod,: Ch. A. Madison: Yiddish Literature (1968); Y. Kahn: Portraits of Yiddish writers (1979). Raj Tamás Papi kódex; P (szövegkritikai munkákban használatos rövidítés): a ->Tóra egyik feltételezett elbeszélő forrása. A korábbi őstörténeti elbeszélések ismeretében (-* Laikus forrás, Jahvista forrás, Elóhista forrás), de azoktól gyökeresen különböző felfogásban írja meg Izráel ősi történetét, hagyományait. Külső jellegzetességei közül legszembetűnőbb a kronológiai egzaktságra való törekvés. Előadása a világ teremtésével (Genesis 1 : 1—2 :4) kezdődik, s e mesteri leírás az események hét napra tagolásával egyben a mitológia kronológiai elren-
dezésének remeke is. A továbbiak során is mindenütt pontos számadatokat közöl: a szereplők életének tartamát, életkorát stb. mind ez a forrás adja meg; az adatok természetesen másodlagos, fiktív kombinációk eredményei. Ugyanígy kedveli az egzaktságot a leszármazási táblázatokban. Elle tóledot ('Ezek a leszármazottjai' valakinek) címfelírással kezdi számos fejezetét. Elbeszélése fokozatosan szűkül le a kiválasztott nép sorsára: a teremtéstörténetben még a mindenség egészére tekint — az ókori zsidó és bizánci világéra az itt szereplő számadatokon alapszik —, a Genesis 5:1 versétől kezdve csak az emberre, majd 6 :9 és 10 :1 után csak Nóah (Noé) fiaira, 11:10 csak Sém nemzetségére, hogy az ősatyák, Terah, Ábrahám, Izsák, Jákób ágán végül már csak a zsidó törzsek maradjanak meg; a világtörténetről a nemzeti történelemre való áttérés a forrás szerkezetében is kifejezésre jut. O A Papi kódex eszmei célkitűzése, hogy Izráel egységét vallási alapon tartsa fenn. Ezért minden elbeszélése tendenciózus. A teremtéstörténet a sabbat-ünnep (szombat) indokolása; az Tzsák születését megelőző isteni ígéretek (Genesis 17:1—8) a körülmetélésé stb. Az egész hagyományanyagból a legnagyobb nyomaték a mózesi kinyilatkoztatásokra kerül. A Papi kódexben dominálnak a törvényjellegű források; egy könyv, a -» Leviticus, maga is túlnyomórészt törvény. Mégis, a törvény és a történet elválaszthatatlanok egymástól a kompozíció egészében. A szerző azonban az egész vallási és polgári törvény-, szokásanyagot a mózesi korra vezeti vissza. O A mű, tendenciája, nyelve, a többi forráshoz való viszonya alapján, a babiloni fogság korára, kb. az i. e. 6—5, sz.ra keltezhető. Feltehetően több szerző dolgozott rajta. O Művészileg legfenségesebb része kétségtelenül a világteremtés leírása, az egész Biblia és a Genesis kezdő fejezete. A Papi kódexből származik a vízözön-történet jelentős része is (Genesis 6:9—22; 7:6.11.13—24; 8:1—5.13—19; 9:1—17); A Makpéla-barlang meg vásárlása és Sára temetése (uo. 23); Jákób és a fáraó találkozása (uo. 47:5-—11); a Jahve-név kinyilatkoztatása (Exodus 6 : 2— 13); a peszah-ünnep ^húsvét) előírásai (uo. 11:9—12:20); Korah lázadása (Numeri 16:1—11.16—24; 17); és -+Jósua könyvének némelyik része, pl. a léviták városával foglalkozó fejezet (21). O A bibliakritika csupán a 19. sz. derekán ismerte fel a Papi kódex mibenlétét. K. H. Gráf könyve: Die geschichtlichen Büeher des Altén Testaments ('Az ószövetség 119
PAPIL történeti könyvei', 1866) nyomán többen, a legnyomatékosabban és hatásosabban J . Wellhausen (Die Composition des Hexateuchs. . . , 'A Hexateuchus szerkezete 1876) tárták fel a mű kései eredetének és tendenciózus voltának érveit. O íród.: K. Elliger: Sinn und Ursprung der priesterlichen Geschichtserzáhlung (Zeitschrift für Theologie und Kirche, 1952); J. Hempel: Priesterkodex (Pauly—Wissowa: RE 22. köt., 1954). Komoróczy Géza Papillon [pápijonj, Marc de; seigneur de Lasphrise [láfriz]; (Amboise, 1555—uo., 1599): francia költő. A barokk erotika képviselője. Végigharcolta Franciao.-ot a polgárháborúkban, közben szüntelenül udvarolt, Le Mans-ban egy novíciának — ő ihlette az Amours de Théophile ('Teofil szerelmei') c. kötet verseit, Touraine-ben egy unokatestvérének, akit az Amour passionnée de Noémié ('Noémi szenvedélyes szerelme') c. ciklusban énekelt meg; múzsáit nem győznénk felsorolni. E költeményei az 1597-ben kiadott Les premieres oeuvres poétiques du capitaine Lasphrise ('Lasphrise kapitány első költői művei') c. kötetében jelentek meg, a Délices d'amour ('Szerelmi gyönyörök') c. szabados verseivel (amelyeket ITT. Henrik egyik kegyencének dedikált) és más erotikus elbeszélésekkel, versekkel együtt. Változó értékű lírája a női test és a szerelmi aktus szépségeit dicsőíti, hol frivol módon, a vallásos szertartásokból kölcsönzött szimbólumokkal, hol petrarkizáló modorossággal, hol a gyermeknyelv becéző gügyögésével, néhol {>edig az igazi tehetség hamisítatlan hangján, a végtelent kutatva a végesben. Élete végén költészete vallásos irányba fordult. O Magyarul: 3 vers (Jékely Z., Francia költők antológiája I. 1962); 1 vers (Jékely Z., Űj szerelmes kalendárium, 1965). O írod.: M. Coulon: Un grand poete inconnu (Mercure de Francé, 1932. júl. 15.). Csűrös Klára Papini [pápini], Giovanni (családi név); Gian Faler (újságírói név); (Firenze, 1881. jan. 9.—uo., 1956. júl. 8.): olasz költő, író, esszéista, szerkesztő, irodalomtörténész. Apja műbútorasztalos volt, ő maga 1902— líM)4-ben a firenzei Antropológiai Múzeum könyvtárosa. Mohó autodidakta: firenzei körének központi alakjaként harmincnégy éves koráig viharzóan mozgalmas és valóban korszakos szerepet vitt; ,,a szükséges fenntartások ellenére is a század első másfél évtizedében kultúránk egyik leghatékonyabb előmozdítója volt" (G. Contini). Jelentőségét elsősorban 1903 és 1915 kö-
zötti szerepe biztosítja, amikor a Leonardo (1903—1907), a La Voce (1908—1916), utóbb az Anima (1911) s végül a Lacerba (1913—-1915) szerkesztője volt. Ennek a korszakának vége felé közelegve írta meg az Un uomo finito (1912: Révay J., Élőhalott, 1934) c. lelki önéletrajzot, amelyben forrongó korszakának és kiábrándultságának mérlegét vonta meg. A korszaknak deheroizáló esszéi az olasz irodalom és kultúra számos területére terjednek ki; nevezetes pl. a,Stroncature ('Ledorongolások', 1916) c. gyűjteményes kötete. Az új irányzatok merész hangú képviselőjeként mégis a hagyományosnak nevezett lírában teremtett ritmikailag kimagasló alkotásokat. Olykor azonban elhagyta a költői formát, amelynek pedig mestere volt. Ugyanakkor prózai műveiben helyenként, mint pl. az Un uomo finitóban is, a szöveg valódi prózaverssé válik. O A La Foce-korszak dicsősége csak az első világháborúig tartott. Papini és a La Foce-kör helyzetét az a hiedelem tette bonyolulttá, hogy az olasz egységkiizdelmek korának, a Risorgimento harcainak utolsó csatája — az országhatárokon kívüli olaszlakta területek bekebelezéséért — erre az ifjú polgárnemzedékre vár. Ez a mítosz vitte Papinit 1914—1915-ben a háborúba lépést követelő mozgalomba, s bősz kampánya végén, j915 májusában, amikor Olaszo. csakugyan hadba lépett, egyszerre két helyütt, a firenzei La Nazione hasábjain és a Lacerba vezércikkében szilaj lelkesedéssel köszöntötte az eseményt. Nézetei az 1. világháború s kivált az oroszo.-i forradalmak itáliai hullámverése után váratlanul, de annál látványosabban meghirdetett katolicizmusba torkolltak. A háború után már csak két folyóiratot ihletett: a lateráni egyezmény évében, 1929-ben alapított II Frontespiziót s a Rinascitát, amely a mai kommunista Rinascitáv al nem tévesztendő össze, és amely a Strozzi palotában elhelyezett kutatóintézetnek, a C'entro di studi sul Rinascimentónak tudományos folyóirata. Papini elnöke volt ennek a ma is működő nevezetes tudományos intézménynek; a folyóirat 1950-ben Rinascimentó c. újjászületett. Papininak 1929-től néhány évig jelentékeny irányító szerepe is volt, ez már a „megtért" és nemsokára fasiszta Papini korszaka volt. Megírta a Sant Agostinót (1929: Révay J., Szent Ágoston, 1930), de országszerte, sőt világszerte hatalmas visszhangú „megtérését" már korábban is nagy mű jelezte, a Storia di Cristo (1921: Révay J „ Krisztus története, 1925, Fülep L. bevezetőjével). A világsikerű könyv Mo.-on ötvenezer példányban kelt el; a mű 120
PAPÍR
a progresszív polgárság Krisztus-képével, így D. Strauss s kivált E. Renan kritikai műveivel egy visszamitizált Krisztus-képet állít szembe. Nem aratott világsikert a Dante vivo (1933: Gáspár M„ Dante, 1936), amelyben egy olyan „revideált" Dantét állított az olvasó elé, akinek teljes megértéséhez „katolikusnak, művésznek és firenzei születésűnek kell lenni". Papini új világnézetének szolgálatába állította félelmes polémikus tehetségét is: az II Croce e la Croce ('Croce és a kereszt', Nuova Antologia, 1932, márc. 1.) cikkével — melynek címe lefordíthatatlan szójáték — akkor támadt neki B. Crocenak, amikor az idősödő filozófust a fasiszta Itáliában a belső emigráció jeges légköre vette körül. Megjelentek a Gog (1931: Nyisztor Z„ Góg, 1934) sivár elmélkedései is. Papini 1935-ben megkapta a bolognai egyetemen A. Galletti távozása után G. Carducci és G. Pascoli egykori olasz irodalomtörténeti katedráját, de a professzorságról másfél év múlva lemondott. Az Accademia d'Italiának 1937-ben lett tagja. Hamarosan csatlakozott a „nürnbergi törvények" itáliai bevezetésének helyeslőihez is, s a háború alatt, 1942. okt. 7—11. között alelnökként vett részt azon az ún. „európai írókongresszuson", amelyet Weimarban rendeztek meg a nácik. A felszabadulás után betegség és magány jutott neki osztályrészül. Az II diavolo ('Az ördög', 1953) etikoteologikus próbálkozás az ördög szubsztanciája körül. Hasonló ködökbe vész az a néhány, mind zavarosabb könyve is, amely ezt (részben posztumusz) követte. O Munkássága az irodalomtörténet terén is jelentékeny volt. Szerkesztette 1908—1921 között a Cultura deU'anima ('A lélek kultúrája') és 1911 1921 között a Serittori nostri ('íróink') c. sorozatot, P. PancrazivaA pedig a Poeti d'oggi ('Mai költők', 1920) c. antológiát. Excentricitásaitól nem mentes, de érdekes és maradandó munkái e téren kivált a L'uomo Carducci ('Carducci, az ember', 1918), a Grandezze di Carducci ('Carducci nagyságai', 1935), a csak első kötetéig eljutott Storia della letteratura italiana ( Az olasz irodalom története', 1937) és a Vitadi Michelangelo ('Michelangelo élete', 1949). O Verseskötetei: Cento pagine di poesía ('Száz oldal vers', 1915); Opera prima (latin cím: 'Első munkák', 1917); Giorni di festa ('Ünnepnapok', 1919); Paneevino ('Kenyér és bor', 1926); Poesie in versi ('Költemények versben', 1932); Poesia e fantasia ('Költészetés képzelet', posztumusz, 1958). O Gyűjt, kiad.: Tutte le opere ('Összes művei', 1959—1966). O Magyarul még: 1
nla (Erdős R„ Pesti Napló, 1907, 265.); Erkölcsösség az irodalomban (részlet a La pietra infernale c. tan.-kötetből, Bácskay I., Vasárnap, 1935, 5.); 1 vers (Gáldi L„ Vasárnap, 1937, 7.); 4 vers (Végh Gy. Vig, 1939); 1 elb. (uő, uo., 1940, 81. old.); 1 nla (Füsi J „ Mai olasz elbeszélők, anto., 1942); 1 vers (Rónai M. A., Nyolc évszázad olasz költészete, 1957); Futurizmus és marinettizmus (Szabó Gy., A futurizmus, 1962). O írod.: Újhelyi N.: A beteg úriember utolsó látogatása (Nyűg, 1912, I.); R. Serra: Le lettere (1914); G. Prezzolini: Discorso su Giovanni Papini (1915); G. Boine: Plausi e botte (1918); E. Palmieri: II mio Papini (1918); B. Croce: Conversazioni critiche (1919); P. Damiani — L. Gaudenzio: Giovanni Papini, stroncatura di un tirannello (1919); M. Puccini: Giovanni Papini (1920); G. Prezzolini: Amici (1922); R. Fondi: Un costruttore, Giovanni Papini (1923); D. D'Orazio: Giovanni Papini (1923); N. Moscardelli: Giovanni Papini (1924); Laczkó G.: A flórenci Krisztus-könyve (Nyűg, 1925, II.); Weidlich: La poesia di Giovanni Papini (1925); E. Palmieri: Giovanni Papini (1927); Muraközy Gy.: Papini útja (Prot. Szle, 1928); Németh L.: Papini: Sant'Agostino (Nvug, 1930, I.); Révay J.: A feltámadt élőhalott (Nyűg, 1931, II.); A. Viviani: II caffé delle giubbe rosse (1933); Végh H.: Un uomo finito (Nyűg, 1934, II.); Gáldi L.: Papini irodalomszemlélete (Elet, 1936); Lukács G.: Hogyan látja Krisztust Renan, Papini és Mauriac? (Kat. Szle, 1938, 52); Bóka L.: Az én Itáliám (Nvug. 1941, I.); L. Personé: Giovanni Papini (1942); M. Apollonio: Papini (1944); A. Gramsci: Note sul Machiavelli (1952); M. Cozzirii és mások: Papini vivo (1957); Rónai M. A.: Giovanni Papini (Nyolc évszázad olasz költészete, 1957); R. Ridolfi: Vita di Giovanni Papini (1957); V. Vettori: Giovanni Papini (1967); R. Luperini: Gli esordi del Noveeento e l'esperienza della „Voce" (1976); U. Dotti: Come certe avanguardie producono teppisti al servizio della reazione (II Messaggero, 1976, szept. 27.); Rónai M. A.: Italikumok (Népszabadság, 1978. dec. 25.). Rónai Mihály András Papinius, Publius Statius -»Statius, Publius Papinius papír; papirusz: —• könyv papírkivágás: az alkalmazott irodalom sokrétű jelensége. Ollóval vagy késóbo gépekkel kivágott, átlyukasztott papír, amelyen kézzel vagy gyári úton készített szö121
PAPOK vegek és illusztrációk is találhatók, illetve ezekhez ilyenek kapcsolódnak. O A kínai kultúrában az ábrázolt jelenetek ünnepi, gyakran irodalmi jellegűek. O Európában a 16. sz.-ban vált általánossá, hogy — főként a vallási irodalom alkotásaiban — az illusztrációkat nem festik, hanem papírkivágások alakjában helyezik el. A későbbi nyomtatott szentképek papírcsipkés szegélye ezt a formát őrzi. Különösen a barokk és a rokokó idején az egyszínű kivágások általánossá válnak, ekkor terjed el a papírkivágásos árnykép (sziluett) div a t j a is, ezek igen gyakran emlékkönyvekben találhatók, írói aláírásokkal, versidézetekkel körítettek. O A gyermekjátékok közül a kivágott színes képek, papírból készített játékfigurák (legtöbbször katonák vagy „egyszerű emberek") ilyen jellegűek. Gyakori a mesék ilyen illusztrálása. O Mind Európában, mind az innen kivándoroltak körében elterjedt az összehajtott és sokszoros szimmetriával kivágott levelek, szerződések, iratok készítése, ezek előzményei a zsidó házassági szerződések, díszes keresztlevelek vagy középkori diplomák. O E forma előzményei ismertek a perzsa és török kultúrában, innen j u t o t t el a 17. sz.-ban Európába is. O írod.: A. Spamer: Das kleine Andachtsbild (1930); A. Hammerle: Buntpapier (1977); S. Metken: Geschnittenes Papier (1980). Voigt Vilmos Papokruphon enióhannész: -*János apokrif ónja
('Az újgörög irodalom igaz története', 1973) c. könyvében keveredik az irodalomtörténet, az esszé, olykor az irodalmi pamflet, verseiben egyaránt él hagyományos költői eszközökkel és formákkal, valamint a generációja által kimunkált modern költői eszközökkel. Nemzedéke legjobbjai közé számítja az irodalomkritika. O Főbb verseskötetei még: To imerolojio enosz varvarru ('Egy barbár naplója', 1957); Me olusz ke me kanena ('Mindenkivel és senkivel', 1965); Meta tin 21 ('21-e után', 1974). O Magyarul: 1—1 vers, tanulmánnyal (Papp Á., Metszéspontok 1976; uő, Somogy, 1979, 2.); 4 vers (Papp A., A bolond gránátalmafa. Újgörög költők antológiája, 1984). O írod.: Radnóti görög fordítói (Papp Á., Somogyi Néplap, 1983, ápr. 9.). Papp Árpád Pappasz, Taszosz; Tasos Pappas; Pappász, Taszosz (Athén, 1921—): görög költő. Az ellenállás és a testvérháború tragikus élményvilága határozza meg költészetét. Az úgynevezett „elveszett nemzedék" egyik vezéregyénisége. Fota mesza szti thiella ('Lángok a viharban', 1946) c. kötete után állítólagos mexikói fordításokat tett közzé, melyekről kiderült, hogy a saját versei: Ta tragudia tu Pathanaresz ('Pathanaresz dalai', 1949). Ujabb verseskötete: Szti szkia tu Egokero ('A Bak csillagkép árnyékában', 1976). O Magyarul: 1 vers (Papp Á., Somogyi Néplap, 1972, február 10.); 2 vers (uő, A bolond gránátalmafa. Újgörög költők antológiája, 1984). Papp Árpád Paprocky z Hlohol a Paprocké Vúle, Bartoloméj (? 1540—Lwów, 1614. dec. 27.): lengyel és cseh író, költő. Krakkóban végezte tanulmányait. 1588-ban politikai okokból Morvao.-ba menekült, ahol eleinte még lengyelül írta műveit, de később áttért a cseh nyelvre. Zrcadlo slavného markrabstvi Moravského ('A dicső morvaországi őrgrófság tükre', 1593) c. prózai művét is lengyelül írta, de cseh fordításban jelentette meg. Genealógiai fő művét (Diadoclus id est successio, jinak Posloupnost knizat a králűv fieskych, biskupűv i arcibiskupüv prazskych a véech t f i stavűv slavnélio Královstvi óeskélio, tj pauského, rytifského a méstokéJw, 'Utódlás azaz sorrend, másképp a cseh fejedelmek és királyok, valamint a prágai püspökök és érsekek, szintúgy a dicső cseh Királyság mindhárom rendjének, azaz a főúri, lovagi és városi rendnek egymásra következése', 1602) már csehül írta, miként a Stambuch slezsky ('Sziléziai családfák', 1609) c. munkáját is. A Rozmlouvání aneb hádání chudého s bohatym ('A
Pappasz, Nikosz; Nikos Pappas; Papász Níkosz (új átírás); (Trikala, 1906—): görög költő. Jogot végzett Athénban, majd bírói gyakorlatot folytatott, 1949-től a fővárosban. Férje és munkatársa Rita BumiPappa (Bumi-Papa) költőnőnek, együtt szerkesztették 1956 és 1958 között Efimerida ton piiton ('Költők újságja') c. kiadványukat, melynek hasábjain bemutatták Radnóti M. és József A. munkásságát is. A Görög írók Társasága alelnöki tisztét látja el. O Az ellenállás, a görögség szenvedései ihlették To ema ton atoon ('Az ártatlanok vére', 1944) és I tetrahroni nihta ('Négyévnyi éjszaka', 1946) c. köteteit, s a későbbiekben is megmaradt a görög sors hű krónikásának. Az 1950-es évek elején több kiadást megért a feleségével közösen készített Világköltészeti antológiájuk, melynek új, bővített kiadásában magyar fejezet is található (Pankozmiosz Antholojia Piiszeosz, Világlíra, 1—6. köt., 1977). / alithini isztoria tisz neoellinikisz logotehniasz 122
PAPUA szegény és gazdag párbeszéde, avagy vitája', 1606) c. könyvében a szegények pártjára állva, kora társadalmi kérdéseire hívta fel a figyelmet. Munkái származástani és történelmi szempontból egyformán forrásértékűek mind a cseh és lengyel, mind pedig a magyar és osztrák történészek számára. O Írod.: K. Krejci: Bartoloméj Paprocky z Hlohol a Paprocké Vűle (1946). Sándor László Papu [pápu], Edgár (Bukarest, 1908. szept. 13.—): román esztéta, esszéíró. Bukarestben, Bécsben és Olaszo.-ban folytatott filológiai és filozófiai stúdiumokat. Előbb középiskolában, majd a bukaresti egyetemen tanított. O Több átfogó művészet- és irodalomelméleti, valamint irodalomtörténeti munka szerzője. A reneszánsz kori utazásokról, az európai barokkról, ill. romantikáról írott monográfiái mellett számottevő Zímínesctt-tanulmánya, valamint líratörténeti áttekintése, mely a Croee-féle formafogalom újraértelmezésével írja le a műnem időbeli változásait (Evolu\ia qi formele genului liric; 'A lírai műnem fejlődése és formái', 1968). O Egyéb művei: Cálátoriile Renaqterii qi noi structuri literare ('Reneszánsz utazások és ú j irodalmi struktúrák', 1967); Poezia lui Eminescu ('Eminescu költészete', 1971); Barocul ca tip de existentfá ('A barokk mint létezésmód', 2 köt., 1977); Din clasicii noijtri ('Klasszikusaink', J977); Existen{a romanticá ('A romantikus lét', 1980). O írod.: Zirkuli P.: Edgár Papu: Poezia lui M. Eminescu (Hel, 1975, 3—4. sz.); Gh. Grigurcu: Critici románi de azi (1981). Zirkuli Péter Papu [pápu], Letícia (Bukarest, 1912. nov. 20.—uo., 1979. máj. 2.): román író- és költőnő. Tanulmányait Bukarestben és Párizsban végezte. Cercul alb ('A fehér kör', reg., 1945) c. lélektani regényével vált ismertté a felszabadulás utáni román irodalomban. A társadalomban gyökerező magánéleti konfliktusok foglalkoztatják az ötvenes években is, amikor novellafüzéreket tett közzé, Anii iubirii ('A szerelem évei', elb.-ek, 1955); Suitá dramaticá ('Drámai szvit', elb.-ek, 1959); Márul cunoqtin(ei ('A tudás almája', elb.-ek, 1968) címmel. O Főbb művei még: Anii ('Évek', versek, 1953); Língá un geam deschis ('Nyitott ablak mellett', versek, 1955); ín arqi\a verii ('A nyár hevében', reg., 1958); fntre douá oglinzi ('Két tükör között', reg., 1965); Noi, cei vii ('Mi, élők', versek, 1969); Succes ('A siker', reg., 1971); Moartea tinárului veterán ('A fiatal veterán halála', reg., 1978). O
Magvarul: 1—1 vers (Marton L., Utunk, 1948, 16.; Majténvi E., Előre, 1955, 2400.; Tóth I., Brassói Lapok, 1979, aug. 26 ). Márton Gyöngyvér Pápua Űj-Guinea irodalma: Pápua ÚjGuinea állam Üj-Guinea keleti felét (nyugati fele az Indonéziához tartozó NyugatIrián), a Bismarck-szigetek csoportját és a Salamon-szigetek két északi szigetét, Buint és Bougainville-t foglalja magába. Területe 462,8 ezer km 2 , lakossága 2,8 millió (becslés, 1980). A fiatal állam területe a gyarmati múlt következményeként alakult ki. ÜjGuinea keleti felének északi része az említett szigetekkel együtt 1884-től 1920-ig Németo. gyarmata volt, majd a Népszövetség Mandated Territory of New Guinea, az ENSZ pedig Trusted Territory of New Guinea néven ausztráliai igazgatás alá helyezte, míg Uj-Guinea déli része British New Guinea néven 1884-től előbb angol protektorátus volt, majd 1906-ban ausztráliai közigazgatás alá került. A két terület egyesítéséből jött létre 1973. dec. 1-én a mai Pápua Új-Guinea. A legnagyobbrészt preausztronéz (pápua), kisebb részben az ausztronéz nyelvcsalád melanéz ágához tartozó nyelveket (több mint 500 nyelvet, ill. nyelvjárást) beszélő, mintegy 700 etnikaikulturális csoportra (törzsre) oszló lakosság csiszoltkőkori kultúrája a gyarmatosítás óta fokozatosan átalakult, bár elsősorban l T j-Guinea belsejében még mindig találhatók eredeti kultúrájukat többé-kevésbé őrző elszigetelt csoportok. Az ősi népköltészet teljesen szóbeli hagyományokon alapult, a gyarmati uralom révén elterjedt közvetítő nyelvek (elsősorban a melanéziai pidgin és Pápua nagy területein a motu) az angol nyelv elterjedésével együtt lehetővé tették az írásos irodalom kialakulását. Az angolra és a pidgin nyelvekre való fordításokat 1967 óta szorgalmazzák. A fordítások — amelyeknek egyik jó példája A. Enos Warbat, Magic Love Songs of the Tolais ('Warbat, A tolaik mágikus szerelmi énekei', 1971) c. műve — egyfajta modern költészet kialakulásához vezettek. Már korán ,,újra felfedezték" a mondákat, meséket, mítoszokat és dalokat, amelyek a tánc és a színház miliőjébe is jól beilleszkedtek. Ez jelentős haladást eredményezett az ú j darabok területén is, ahol a régi hagyományokat ú j művészeti formákkal ötvözték. Ennek legszebb példája A. Jawodimbari The Sun ('A Nap', 1971) c. műve. Akárcsak a költészet, már a dráma is túllépett a múlt egyszerű újraélesztésén. O Az 1971-esévet az első jelentős Pápua Új-Guinea-i regény 123
PAPUA nőtt az érdeklődés, eleinte főként a mondák és mítoszok kiadására használták. Működik már a National Cultural Council ('Nemzeti Kulturális Tanács'), amelynek ugyancsak feladata a szájhagyományok megőrzése. Ezt a munkát támogatja a University of Papua New Guinea és a Summer Institute of Linguistics ('Nyári Nyelvészeti Intézet'), amelynek feladata az írásbeliség előmozdítása az ország belsejében élő népesség között. A feldolgozás alatt álló szájhagyományanyag változatossága elképesztő. A kulturális fejlődés legfőbb mozgatóereje az országban a kortársi irodalom. Költészetben és drámában olyan fiatal alkotók, mint J . Kasaipwalova és J . Waiko gyarmatosításellenes szónoki képességei találtak kifejezésre. Más költőket, mint A. Enos-t (High Water, 'Dagály', 1971) és P. Kama Kerpie-1 (Call of the Midnight Bird, 'Az éjféli madár kiáltása', 1973), elsősorban a melanéziai gondolkodásmód és világ ábrázolása foglal el. Költészetük gyakran egzotikus, hatásokért sokszor a népi alkotások képzeletvilágához nyúlnak vissza. K. Tcnvali pl. a The Old Woman's Message ('Az öregasszony üzenete') c. versében igazi melanéziai kifejezésekkel kiált fel:
jellemzi, V. Eri The Crocodile ('A krokodilus', 1971) c. műve, amely egy falusi pápua életével foglalkozik. A történet a 2. világháború előtt és alatt játszódik, amikor az új-guineai anyaországban sok naiv falusi pápua először kezdte érezni, hogyan nehezedik rá a gyarmati „igazgatás". A Pápua Uj-Guinea-i művészetből és tapasztalatokból ugyancsak sok megtalálható egy életrajzban, az A. Maori Ki ki: Kiki, Ten Thousand Years in a Lifetime ('Kiki, Tízezer év egy élet alatt', összeállította U. Beier, 1970) c. műben, amely egy Pápua ŰjGuinea-i ember életéről számol be, arról, hogy az írástudatlan kőkorszaki falusi múltból hogyan nő bele egyszerre a 20. sz.ba. O A. Natachee volt az első Pápua UjGuinea-i költő, akinek verseit angolul kiadták. Költeményei közül több jelent meg az Oceania (1952) c. folyóiratban. Azóta széles körben ismert költő. Legjelentősebbek a hagyományos mekeo költészetből készített műfordításai. A helyi nyelv kifejezéseit művészi könnyedséggel ültette át angolra Aia (1968) c. könyvében, megmutatta azt is, hogyan kell a hagyományos elbeszéléseket, harci dalokat, szerelmi dalokat és rituális énekeket költői angol nyelvre fordítani. Az ő kötetét hamarosan más kötetek követték: Kakaile Kakaile ('ua.', tolai szerelmi dalok, ford. M. Russel, 1969); J . Saunana: Dragon Tree ('Sárkányfa', versek, 1971); A. Enos: Warbat (1971); K. Talyaga: Enga Eda Nemago, Meri Singing of the Yandapos Engas ('Enga Eda Nemago, A jandapo engák meri énekei', 1973). Az az irodalmi újjászületés, amelynek ezek a kötetek részei voltak, részben U. Beier erőfeszítéseinek eredményei. ÚjGuineába való érkezése után, 1967-ben megalapította a Kovave c. irodalmi folyóiratot, az ausztráliai Jacaranda Press kiadóvállalattal közösen elindította a Pacific Writers Series ('Csendes-óceáni írók') sorozatot, elkezdte Port Moresbyben a Papua Pocket Poets ('Pápua Költők Zsebkönyvtára') sorozatot és a University of Papua New Guinea keretei között egy alkotó írásművészeti előadássorozatot szervezett. Az ország nagy területeinek a melanéziai pidgintő] való természetes függése jelentősen befolyásolta a pidgin nyelvű irodalom kialakítását. Ugyanakkor a National Centre for Creative Arts ('Az Alkotóművészetek Nemzeti Központja') pidgin plakátköltemény-sorozatot indított, és hogy a plakátokat változatossá tegye, pidgin elbeszélésekkel és drámákkal bővítette. Ekkor a déli rész partvidékén és másutt is közvetítő nyelvként használt motu iránt is igen meg-
Tűzzétek e szavakat hajatokba És vigyétek őket Polinhoz és Manuaihoz Fiaim: Lehull az érett gyümölcs és visszatér A törzshöz — mely anyja. De az én tiaim elfeledtek engem, Olyanok, mint madárszülte fiak. (a Signs in the Sky, 'Jelek az égen', 1970 c. kötetből)
0 Az előbb mondottak jellemzők a fiatalabb regényírókra is. Modern írásaiban mind A. Kituai, mind B. Umba (Three Short Novels from Papua New Guinea, 'Három kisregény Pápua Uj-Guineából', 1974) megjeleníti a melanéziai környezetet és szokásokat. Életszerűségük és különlegességük éppúgy beszél önmagáért, mint a melanéziai irodalom jövőjéért. O A népköltészet feltárását és az írott irodalom fejlődését két folyóirat is segíti: a Kovave és a Papua New Guinea Writing. O (—*Melanézia irodalma) O További művek, antológiák és írod.: BíróL.: Hét év Új-Guineában (1923); uő: Új-guineai utazás emlékei (1932); 1 rituális ének (Fónagy I., Wawiri. Primitív népek költészete, anto., 1942); Ny. Ny. Mikluho-Maklaj- A pápuák világában (1948); I). A. M. Lea—P. G. Irvin: New Guinea. The Territory and Its People (1967); I vallásos ének (Csanád B., Haldokló bilincsek, anto., 1968); Nansei. An Anthology of Originál Pidgin Poems (anto., szerk. L. 124
PAQUE
Hannet, 1971); Modern Poetry from Papua New Guinea (anto., szerk. E. Brash—N. Krauth, 1972); U. Beier: The Night Warrior and Other Stories from Papua New Guinea (meaék, 1972); Navaring, az óriás (Mítoszok és mesék Űj-Guineából, anto., 1973); Black Writing from New Guinea (anto., szerk. U. Beier, 1973); Tiang Kustini (anto., szerk., J. Ainsworth, 1973); Words of Paradise (anto., szerk. U. Beier, 1973); When the Moon was Big (anto., szerk. U. Beier, 1973); Niugini Lives (önéletrajz, szerk. U. Beier, 1973); E. Brash—N. Krauth: Chants and Songs from Papua New Guinea (anto., 1973); Three Short Novels from Papua New Guinea (mesék, szerk. M. S. Greicus, 1974); P. Matane: Aimbe, the Challenger (mesék, 1974); Rákos S.— Bodrogi T.: Táncol a hullámsapkás tenger (Óceánia népeinek költészete, anto., 1976); A Kilibob-Manub mítosz problematikája (Mítosz és történelem, 3., Előmunkálatok a Magyarság Néprajzához, 1978); Man in New Guinea (bibliográfia, szerk. A. Strathern és a Department of Anthropology, é. n.); Történet a hat asszonyról, akik felmentek a holdba (Pápua ÜjGuinea-i mondák, mítoszok, az utószót írta Bodrogi T., 1980); Voices of Independence. New Black Writing from Papua New Guinea (szerk. U. Beier, 1980); Vajda Zs.: Történetek, mítoszok, mondák Pápua Új-Guineából (Híd, 1981, 3.). M. S. Greicus Papyri Graecae Magicae anafora) és a kötőszó ismétlése ( -*poliszindeton) vagy a sorvégi szó változatlan visszatérése ( epifora). O 12. Távoli párhuzamok. Szakaszokon túli egységeket hoznak létre a szövegben szétszórt párhuzamos sorok. Enyhén módosult formában visszatérő klisék kötik össze a Bibliában az egymást követő vagy egymástól távolibb strófákat. Monda továbbá a FilÍBzteus Dávidnak: Jöjj ide hozzám, hogy testedet az égi madaraknak és a mezei vadaknak adjam. Dávid pedig monda a Filiszteusnak. . . A mai napon kezembe ad téged az Úr, és megöllek téged, és fejedet levágom rólad. A Kiliszteusok seregének tetemét pedig az égi madaraknak és a mezei vadaknak fogom adni a mai napon.. . (Sámuel 1. ktmyve, 17: 44 46, ford. Kdroli G.)
Joukahainen húga találkozik az erdőben Váinemöinennel, és indulatosan visszautasítja az öregember közeledését. Az eset két ízben tér vissza torzított formában, mivel a lány sem apjának, sem bátyjának nem meri megmondani az igazat. Harmadízben a valósághoz híven, tehát kis szövegmódosítással, mondja el anyjának a történteket (Kalevala 4. ének). A visszhangszerű távoli párhuzam a Kalevipoeg belső ritmusának egyik meghatározója. A 4. énekben 6 kétvagy háromsoros szövegrész tér vissza vezérmotívumszerűen. így a hős vízi ú t j á t tagolják a Vizet veri kemény karral, bátran küzd a bősz habokkal (ford. Rán A.)
verspár változatai. A gonosz szellemnek, Szamanának ártalmatlanná tevését célzó sumer varázsének négyötödét egybefűzik Szamana epitheton\ai: először az azonosítás (bemutatás) szerepét játsszák (Szamana, aki a, a', a"), másodszor indoklásként szerepelnek (mivel Szamana a a' a"); harmadszor Aszarluchinak atyjához intézett üzenetében ismétlődnek, (Atyám, Szamana, aki a a' a"). (Szamana elűzése). A tervet (A), a kommentárt (B), a terv végrehajtását (A') állítják párhuzamba analóg verspárok:
a a' b b' c c' a a' a a' b b' c c'
A B A'
a Beoumlfban. A „téma" (A) visszatérése kifejtett formában (A') a lezárás zenei funkcióját tölti be. O Az álom elmondása s később az álom értelmezése a párhuzam gyakori formája az ókori Középkelet epikus irodalmában, a Bibliában és korábban az egyik elbeszélő jellegű sumer himnuszban (fíudea Ningirszu himnusza). O A távoli párhuzam, a bővítő ismétlés lényeges szerepet játszik a szövegszervezés magasabb szintjein különösen az ókori Közép-Kelet irodalmában (Komoróczy). O II. A szerkezeti párhuzam szemantikai aspektusai. 1. Hasonlóság, (a) Amikor két sort párhuzamosnak nyilvánítunk, a mondatok szerkezetéből indulunk ki, s így viszonylag könynyen ellenőrizhető formai tényezők állnak a rendelkezésünkre. A jelentés meghatározásához a közvetlenül adott kifejezés csak kiindulópontul szolgál. Lényegében nyelvérzékünkre hagyatkozva nyilvánítjuk hasonlónak a szavakat. Intuíciónk csak korlátolt mértékben ellenőrizhető a szavak szemantikai jegyekre való lebontásával (J. J. Katz és J . A. Fodor). Felhasználhatók a hasonlóság fokának megítéléséhez az erre irányuló nyelvlélektani kísérletek (G. A. Miller és Ph. N. Johnson-Laird). Az asszociációs tesztek során gyakran kerülnek kapcsolatba olyan szavak, melyek változókként szerepelnek párhuzamos verspárokban: („asztal" : „szék"). Más esetekben nyilvánvaló a képzettársítás és a párhuzamosság közötti eltérés. (Az „asztal" : „terítő" domináns asszociáció, de rossz párhuzam.) Az asszociációk egyes kísérletek szerint a fogalomkör tágításához vezetnek; a párhuzamos verspárokban inkább ennek ellenkezője tapasztalható. Sem a szemantikai jegyek, sem a lélektani kísérletek alapján nem határozható meg két szó társításának valószínűsége a párhuzamos költészetben, és még kevésbé határozható meg ilyen módon a két változó között érzékelt szemantikai távolság. A párhuzamba állított szavak elemzése ugyanakkor kétségtelenül gyarapíthatja jelentéstani ismereteinket; ahogyan a nmek és asszonáncok elemzése alapján jobban felmérhető a hangok, hangcsoportok érzékelt hasonlósága. O (b) A hasonlóság érzékelése szorosan összefügg a fogalomkör terjedelmével. Az érzékelt hasonlóság (párhuzamosság) nő, amint az alternatív lehetőségek száma csökken.
155
PARAS ket, szerveket. A Kalevalában szópárt képez a 'nyak' és a 'tarkó', a 'kebel' és a 'has', a 'száj', a 'nyelv' és a 'torok', a 'térd' és a 'könyök'. A sumer himnuszok a 'száj'-at a 'szem'-hez társítják, mint a kifejezés eszközeit (Lipit-istar himnusz), a 'szív'-vel áll párhuzamban a 'száj' a vágy vonalán (Sulgi-himnusz), a 'kar' a 'szem'-mel kerül kapcsolatba mint a hatalom mágikus eszköze (tíudea templomépítő himnusza). A szépség a felsorolt testrészek közös nevezője egy óegyiptomi szerelmes énekben:
ősszel úszik a mélyben, Nyáron ívik a szárazon (a hat). (Finn karéliai ének)
A hívó és a felelő sor együtt határozzák meg a fogalomkört, ahogyan két pont szükséges a kör meghatározásához. A hívó sorból még az sem tűnik ki, melyik szó az állandó, melyik a változó. Ezúttal a sor mindhárom tagja változó, és mindegyik fogalomkörét szűkre vonják az egymásnak felelő szavak. Az ige világát a hal lehetséges tevékenységei alkotják. A paralelizmus (akárcsak a népmese) a tipikus jelenségekre, jelen esetben a halnak a halász szempontjából lényeges megnyilvánulásaira, élettani funkcióira szűkíti a kört. A verspár harmadik tagja esetében a halász tapasztalatai korlátozzák a számba jövő helyszíneket. A verspár első tagjának világa eleve szűk: a négy évszakra korlátozódik. Lényegesen lazábbnak éreznénk a sorkezdő szavak kapcsolatát, ha a hívó verssorban a hónap neve állna. Még lazább párt alkotnának az év napjai. A lehetséges (tipikus) illatok közül emel ki kettőt egy másik finn karéliai ének: Tűlevelű ágaktól illatos az erdő, A méhser szagát leheli a férfi.
O (c) Szorosabbá válik két párhuzamba állított szó közötti kapcsolat, ha gyakran társítja őket az ének, s így a hívó szó alapján a felelet szinte előre látható. Austerlitz felsorolja az obi-ugor költészetben gyakori párokat. Ilyenek (jelentésük szerint): 'falu': 'város', 'kéz': 'láb', 'víz' : 'erdő', 'turfa': 'fű', 'táplálékban dús' : 'halban dús', 'liba' és : 'kacsa', 'vörösfenyő' :'cirboIyafenyő', 'futni' : 'járni', és kiemeli a szópárosítás konvencionális jellegét. így hagyományos a 3 és 4, az 5 és 6, a 6 és 7, a 20 és a 10 szembeállítása: ,,húsz sebesült férfi alig maradt meg/tíz sebesült férfi alig maradt meg". A konvenció természetesen nem oldja fel a motivációt. Ezek a szópárok nem válhattak volna hagyományossá, ha az énekesek és hallgatóik nem érezték volna őket egymáshoz közel állónak, párhuzamosnak. O (d) A szinonim szópárok az érdeklődés előterében álló képzetkörökből adódnak. Párhuzam alapjául szolgál a (szoros) rokoni kapcsolat: A vihar mely nem ismer apát s anyát, a vihar, mely nem ismer hitvest és gyermeket, a vihar, mely nem ismer nővért és fivért, a vihar, mely nem ismer barátnőt és barátot. . . ((iyánzének IJr puHzlulánáról)
O A testrészek fizikai kapcsolatát gyakran imitálják párhuzamos sorok, funkcionális szempontból egymásnak megfelelő része-
Nyaka karcsú s kápráztat a keble, haja éjszínkék, ujjain a lótusz bája.
O A testrészekhez járulnak bizonyos fiziológiai funkciók, elsősorban az 'evés' és 'ivás' mind a finnugor népköltészetben, mind az ókori Közép-Kelet párhuzamos szövegeiben, vagy a 'nemzés', a 'megtermékenyítés' (Kalevala 1. ének). Az isteni mag az emberi fajjal kerül párhuzamba a teremtés istenére hivatkozó sumer himnuszban (Enki és Ninhurszag). O Azonos fajú, azonos közegben élő vagy az ember életében azonos szerepet játszó állatok jelennek meg a szópárokban. A tavaszi és az őszi réce, a réce és a kacsa, a kacsa és a liba szerepelnek párosan osztják és vogul énekekben. Egy sumer isten a rákhoz és békához fordul párhuzamos sorokban (Dumuzi végzete). A szárnyuk indokolja csak a hattyú, a holló és a liba társítását a Kalevalában (39. ének). A 'szarvasmarhákat', a 'kecskéket' és 'juhokat' társítja a legterjedelmesebb sumer szöveg (fíudea Ningirszuhimnusza), a 'fiatal oroszlánt' a 'vadszamár'-ral ( Sulgi-himnusz). Metaforikus, mitikus szinten szabadabb a társítás: a 'vadbikát' az 'oroszlán'-nal (Enki templomának himnusza) vagy a 'vad vihar'-ral (Dal Iskurhoz) párosítják a verssorok. O Párokba rendezi, csoportosítja a paralelizmus a növényvilágot is. A 'ribizke' a 'szeder'-rel, a 'cirbolyafenyő' a 'vörösfenyő'-vel, a 'toboz' a 'bogyó'-val képez párt a vogul medveénekekben. A Kalevala egy sorozatban 12 fafélét sorakoztat fel (1. ének). A sumer és akkád himnuszok hasznosságuk szerint párosítják a növényeket: így kerül párhuzamba a (sokféleképpen hasznosított) nádas egyfelől a halban gazdag mocsárral, másfelől a juhot és kecskét oltalmazó erdőséggel (Dumuzi sirató). O A tengerrel párhuzamba vont források, patakok bőségét emeli ki egy akkád varázsima (Mardukhoz). Más, romantikusabb perspektívában szerepelnek a természetes tereptárgyak a finnugor költészetben. Birtokos személy raggal látja el 156
PARAS egy kamasz ének az egymást párhuzamos sorokban követé hegyeket ('hegyeim'), földeket {'földeim'), tavakat ('tavaim'). O A kozmikus szférában a 'nap' és a 'hold' szembeállítása a legelterjedtebb (akkád Nannahimnusz, Kalevala 1. ének). A finnugor népköltészetben az 'ősz' és a 'nyár', a 'tél' és a 'nyár', a 'szél' és az 'eső', az 'eső' és a 'hó' váltakoznak. O A társadalmi élet anyagi szférájában az ételek, italok, a mezőgazdasági termékek, ruhaneműk és ékszerek, arany és ezüst tárgyak, az építkezés, az ipari termékek: edények, termelési eszközök, fegyverek, közlekedési eszközök szolgáltatják a változók javarészét. A 'gabonaföldeket' a 'csatornák'-kai kötik össze a versek szintjén is a sumer és akkád himnuszok (Gvdea Ningirszu himnusza, Ibbi-szín siratása). A 'vaj' és a 'zsír', a 'vaj' és a 'hús* bőségét emelik ki a verspárok a Kalevalában. A természetes tereptárgyakat változt a t j a át étellé egy verspársorozat. Minden vers két tagból ál): az elsőben a tereptárgy szerepel, a másikban az abból alakított fogyasztási cikk: Csodálatos dalt dalolna (ti. a Teremtő) és megmutatná tudományát. A tenger homokját borsóvá, a tenger iszapját malátává, a kavicsokat sóvá, a mező bokrait c i p ó k k á . . . {Kalevala 21. ének)
Ellenkező irányban halad, a szervestől a szervetlen felé, a párhuzam egy középfelnémet bájoló énekben:
levala 1. ének, sumer Sulgi-himnusz, Erüci és a világrend). Az 'énekes' a 'mágus'-sal áll párhuzamban, a 'tudás', az 'apai jótanácsok', a 'mágikus mesterkedés'-sel (Kalevala 12. ének), v arázserejük indokolja a 'szó' és a 'tekintet' társítását (Lipit-lstar-himnusz). O A számok és a színek a leggyakoribb jelzői változók. Párhuzamot vonnak az énekek bizonyos tulajdonságok között is: 'erőszakos'/'dicsekvő' (vogul), 'magányos'/'szűzies', 'tiszta' (Kalevala 1. ének). ö 2. A hasonlóság természete és foka. (a) Ugyanazon szó visszatérése az ismétlés látszatát keltheti akkor is, ha a szó jelentésárnyalatot vált ( j e l e n t é s ) . A jelentés módosulását jelezheti a fordítás olyan esetekben, amikor a célnyelvben két különböző szó felel meg a forrásnyelvben szereplő szó jelentésámyalatának. így egy csuvas énekben a kemelzer szó áll két egymással páros sor végén. A fordító (Mészáros Gy.) az elsőt 'kényelmetlen'nel, a másodikat 'kedvetlen'-nel adja vissza: „Madárnak ülni kényelmetlen, I a szőke legények kedvetlenek". A szürke kőre vonatkozó tüjenai igét az ,,elmorzsolódik" szó a d j a vissza a magyarban, a játékosokra vonatkozót az „elszéled". Ugyanaz az ige fejezi ki a csuvas dalban, hogy a karperec „szűk", és hogy a férjhez menés „nehéz". Más esetekben a fordítás nem leplezi el a szójátékot: „a ló vezetvén nem ment / a játék nem ment (kedvem szerint)" (az ige prinmr.) O (b) A szópárt összekötheti a tárgy, melyre mindkét szó vonatkozik.
hasam legyen mint a csont, szívem legyen mint a vas, fejem legyen mint a kő
Édesanyja fogná vissza, A koros nő óva óvta (Kalevala 11. ének)
A mezopotámiai paralelizmus tükrében a város és a templomépítés ugyanolyan fontos szerepet tölt be, mint az ellenséges városok elpusztítása. A párhuzamba állításnak nemegyszer ideológiai mondanivalója van. Az óegyiptomi Ptahhotep Intelmeiben szándékosan állítja egymás mellé a drágakövet és a malomkövet, egy szintre helyezve a kettő szféráját az értékskálán (Brunner-Traut). A Kalevala a 'vas'-at a 'gonoszság'-gal párosítja (9. ének). O Az ókori Kelet bürokratikus feudalizmusát tükrözik a párhuzamba állított rangok, hivatalok: 'felügyelő'/'főkamarás' (Iddin-doganhimnusz,), 'felügyelő'/'szamárpásztor (Gudea Ningirszu-himnusza), 'ajtónálló'/'kamarás' (Ének Inninhez). O Eszmei szinten feltűnő a szó fontossága, a szóval, névvel összefüggő, a szót a hatalommal, a varázserővel összekötő párhuzamok gyakorisága mind a finnugor, mind az ókori Távol- és Közel-Kelet párhuzamos költészetében (Ka-
A koros nő és az édesanya egy személy. Akárcsak a „hajadon" és a „szép lány" akinek neves lakára ráakadt a „szerencse fia" (Kalevala 19. ének). A közös tárgy önmagában nem határozza meg a két szó közötti szemantikai távolságot. Elvben két különböző oldalról világítják meg a megjelölt személyt, tárgyat vagy jelenséget. Az 'énekel' (laulaa) és 'él' (sanoa), az 'ének' (virsi) és 'szó' (sanoma) (Kalevala 1. ének) közötti távolság csekély, hiszen a finn eposzt minden esetben énekelve adták elő. Az oszcillálás egy fokkal érzékelhetőbb Innin babilóniai istennő panaszában: Mióta mióta mióta mióta
elmentem, elmentem, elmentem, elmentem,
a házam egyre hív, városom egyre hív, a várfal egyre hív, szentélyem egyre hív.
A várost elfoglaló és a szentélybe cipővel lépő ellenség elől az istennő emigrálni kénytelen. Az elhagyott szentélyre gondol, de a 157
PARAS szavak hol a várfalakra, hol a város házaira, hol magára a szentélyre vetnek fényt. Nehezebb a jelölést a jelentéstől megkülönböztetni, ha a kifejezések nem tárgyat vagy személyt jelölnek meg, hanem közvetlenül nem érzékelhető, „elvont" tulajdonságot. Az arab paralelizmus egyik alaptendenciájának tekintik (Iványi T.) ilyen jelenségek kétféle szemléletének párhuzamba állítását; így a 'kétértelműség' kettős értelmezését: „E hangban homályosság (gumüd) volt / e hangban kétértelműség volt" (Taha Húszain, Du a' al-karawan). A disztinktív jegy a szemszögváltásból adódik: először a hallgató, utána a beszélő szempontjából értékeljük a beszédaktust. A disztinktív jegy könnyen elvész a fordítás során, ha a célnyelv szegényebb jelentésárnyalatokban. O (c) A hasonlóságon alapuló párhuzam többnyire két különböző, de azonos fogalomkörbe tartozó tárgyra utal. A fogalomkör hol szűkebb, hol tágabb. A 'szülő' mint közös nevező csak 'apa' vagy 'anya' lehet, és így a hívó szó eleve meghatározza a feleletet. Ez a szűk kör hirtelen kitágul azonban egy i. e. 2500 körül írott „önéletrajz" harmadik sorában:
gez' (Gudea Ningirszu-himnusza), az 'eke' és 'borona' (csuvas kördal), a 'kormány', a 'lapát', az 'evező' (Kalevala 39. ének), a 'bronztál' és a 'kehely' (Enki templomának himnusza), a 'hárfaszó' és a 'bárd éneke' (Beowulf), a 'királyi palást' és a 'jogar' (Innin nászénekei), a rozskenyér és árpasör (Kalevala 1. ének). O (e) A két szó viszonya a metonímia különböző képleteihez is igazodhat. A térbeli egymás melletiséget képviseli a Kalevalában 'mennyezet' és 'tetőgerenda'. A keret és a benne foglalt viszonyában áll az 'istálló' és a 'jószág', a 'kályha' és a'tűz'. A testrésznek és funkciójának kapcsolatát gyakran képviseli a 'szem' és 'nézés' (Kalevipoeg 4. ének ). A 'pásztor' és a 'nyáj' (Kalevala 1. ének), a tulajdonos és tulajdon vagy tágabban megfogalmazva a személy és a tárgy kategóriájába sorolható. Még elterjedtebb az időbeli szomszédság, két vagy több jelenség egymásutánja: 'szén' /'zsarátnok'/ 'salak' vagy 'láng' / 'parázs' ; a 'liszt szitálása'/ a 'kenyér élesztése' (Kalevala) l\ a 'csatorna feltöltése' /'a pontyok gyarapodása' (Baál és Anat)Y'lerombolt fal' /'elhagyott helység' (óegyiptomi hárfás dal). Az időbeli következés alapja logikai összefüggés is lehet, ilyenkor a felelő sorban jelzett esemény a hívó sorban lévőnek következménye: 'a hajók elsüllyedése' /'a legénység pusztulása' (Kalevala 1. ének). O (f) A rész és egész viszonyát (-*szinekdoché) tükrözik az olyan szópárok, mint 'ujj' / 'kéz', 'kéz' I 'kar', 'homlok' / 'fej', 'ing ujja' / ing' (Kalevala), 'ház' / 'város', 'Asgi, Kes városának hőse' /'Kes városa' (Kes himnusza.) O (g) A szópár második tagja kifejti, meghatározza néhány esetben az elsőt: 'őrölni' /'forgatni az őrlő malom karját', 'egyedül' / 'segítség nélkül, saját erejéből', szüntelen' / 'perc megállás nélkül' (Kalevala). O (h) Közel hozhat a funkcionális analógia a szótári szinten távol eső szavakat. A karéliai finn énekekben szópárként szerepel a 'szép' (kaunis) és a 'vérbő' (veitikka verevá): mind a két tulajdonság, férfiről lévén szó, vonzó a nő szemében (Steinitz). A szentségsértésben azonos az istennő szobrának kézzel érintése, és a templomba lépés cipőben (Innin, Dumuzi és Bilulu). Az istennő nagyszerűsége egyesítheti a 'buja szépséget' és 'félelmetességet' (Sumer ének Babához). O (i) Két szó párosítása egyéni felfogást is tükrözhet. Az 'álmot' a 'játékkal' hozza egy szintre egy csuvas kördal. A 'halál' a 'lótuszok illatá'-val és a 'gyógyulás'-sal csendül egybe az óegyiptomi Ember és lélek közötti dialógusban. O (j) A párhuzamban kifejezésre jutó felfogás többnyire kulturális kötöttségű. A Kaleva-
olyan (ember) voltam, kit szeretett az apja, olyan (ember) voltam, kit szeretett az anyja, olyan (ember) voltam, kit szerettek polgártársai.
Ilyenformán a párhuzamos sorok világa mindazokat tartalmazhatja, akik az önéletrajzírót szerették. Gudea Ningirszu-himnuszában szereplő 'zsír' és 'tej' szópár világa látszólag minden ehetőt és ihatót magába foglal. Az adott kontextusban azonban a hagyományos áldozati ételekre, italokra szűkül ez a tág kör. Ez a leszűkítés elmarad Dumuzi siratásában, ahol az egymást követő párhuzamos sorokban szereplő 'gyümölcsültetvények' / 'méz és bor' / 'saláta és zsázsa' minden ehető-iható termékből választott minta. A változók által jelzett fogalomkörhöz tartozó, választható elemek előfordulási (választási) valószínűsége igen különböző. A 'vas' is, az 'arany' is a fémek világába tartozik. Elvben bármely ismert fémet tartalmazhatna a párhuzamos felelő sor, ha az egyik vagy másik áll a hívó sorban. Valójában négy-öt fémnek van számottevő előfordulási valószínűsége. Az 'arany'ra csaknem kivétel nélkül az 'ezüst' felel az ókori Kelet irodalmában. A Kalevalában az 'ezüst'-höz a 'réz' is társulhat ( 10. ének). A 'vas' többnyire az 'acél'-t hívja elő. O (d) A verspár változói kölcsönösen kiegészíthetik egymást. Komplementer viszonyban áll a 'szem' és 'fül' [Kalevala 13. ének), 'üllő' és 'kalapács' (Kalevala 17. ének), 'íj' és 'te158
PARAS la három elemet állít egymás mellé: a vizet, a vasat, a tüzet (9. ének). Az óegyiptomi Ani Intelmeiben a tudást azonosítja a lelki tisztasággal, másfelől az oroszlánt, a lovat, a majmot, a négert és szíriait helyezi egy szintre. A létezés és megnevezés szoros párhuzamot alkot a mágikus világkép keretében. Amikor az Ég, ott fenn, nem volt még megnevezve, amikor nem voltak láthatók az istenek, még nem neveztettek, sorsukat meg nem határozták,... (Atrahaszisz-eposz)
A 'wawiri' mitikus fogalma indokolja, hogy a kora indián termékenység-szertartás keretében az 'erdő', a 'kalász', a 'virágpor', a 'felhő', az 'ég' és az 'alvilág' egymásnak megfelelő változóként szerepelhet (Preuss). Az esthajnalcsillag így énekel: Nem tudja senki, hol születtem. Én tudom csak, hol születtél. Ott születtem a kalász közt. Ott születtem virágporban. Ott, ahol a fák állanak. Nem tudja senki más. Ott, ahol az eső lakik, ott születtem keleten. I^ent születtem, lent az alvilágban. Fent születtem, fenn az égben.
O (k) A párhuzamos sorok nincsenek feltétlenül ugyanazon a valóságszinten. Az egyik sor közvetlenül ábrázolja a valóságot, míg a másik áttételesen, képes nyelven tükrözheti a valóság „égi mását". így jelenhet meg ugyanaz a személy mint 'király', mint 'hős' a második és harmadik sorban, és mint 'oroszlán' a velük párhuzamos első sorban (Sulgi éneke), mint 'pásztor', mint 'vad bika' és 'mint messze földet bejáró kereskedő' (Ének Erdilról). Különösen gazdagok a valósággal párhuzamosan futó hasonlatokban a csuvas énekek. Sor kerül a hasonlattal és valósággal való játékra is. Egy ízben a valóságot tüntetik fel hasonlatként, a hasonlatot valóságként a párhuzamos sorok: A Volgából görögdinnye jön ki, olyan mint a telten felkelő Hold.
O (1) Az ural-altaji párhuzamos költészetben gyakoriak az előreküldött (-»•deviza) ún. természeti képek. 231 csuvas kördalból 216 ilyen képpel indul. A hallgató (a séma ismeretében) nem fogadja el teljes értékű, önálló közlésként az első verspárt, és várja, hogy a második verspár a mindennapi élet nyelvére fordítsa a képet. A játékszabályokhoz tartozik, hogy a bevezető verspárban ember ne szerepeljen. A társadalmi kapcsolatok, társadalmi események egy embe-
ren kívüli (természeti, tárgyi) valóság viszonyaiként jelennek meg. Túl a szérűskerten, a fehér havon csörgedez a víz (Su). Szeretteim, ha eszembe jutnak, csak úgy patakzik a könnyem (kossu). (Csuvas kördal)
A párhuzamot nyilvánvalóbbá teszi az eredeti szövegben, hogy a csuvas 'könny' a szem 'vize' (kossu). A dal gyakran megelégszik a szerkezeti analógiával, mely az ábrázolt két helyzet azonos logikai struktúráját tükrözi. Van egy malom, nincsen köve, mégis liszfcet jár. Van szeretőm, tiltják tőlem, mégis hozzám jár. (Kriza J.: Vadrózsák
Az előbbi tény az ésszerűséggel, az utóbbi a társadalmi előírásokkal áll ellentétben. A malom azért malom, hogy őröljön. Ezért még akkor is őröl, ha nincsen köve, megvalósítva a lehetetlent. Az emberi természetet társadalmi tilalmakkal megkötni éppen olyan reménytelen vállalkozás, mint szembekerülni a dolgok természetével. O A két párhuzamos kijelentés közötti kapcsolat minden esetben jelöletlen (—*aszindeton), s így a két ábrázolt jelenség közötti összefüggés kifejtetlen, meghatározatlan. Az első kijelentés lehetne hasonlat, de lehet puszta képzettársítás is. Ez az anonimitás biztosítja éppen a gondolat mozgási szabadságát. A „puszta képzettársítás" inkognitója lehetővé teszi a tudat számára rejtett analógiák felszínre jutását. Az almafa kicsike, az ágai lombosak. Idén a leányok kicsikék. Épp hogy nekünk játszani valók. (Csuvas kördal)
A kicsi almafa és a játszásra már érett kislányok közötti globális párhuzam mögött, az álmokból, mítoszokból jól ismert, de a tudatos gondolkodás számára nem feltétlenül adott, iészletmegfelelések húzódnak meg (kicsi alma és kicsi mell, lomb és szeméremszőrzet). A víz, a szél, az áradás a mítoszok szimbólumnyeWén a megtermékenyítésre utal. így értelmezhető a bevezető természeti kép is egyik népdalunkban: Tavaszi szél vizet áraszt, virágom, virágom. Minden madár társat választ, virágom, virágom.
O 3. Ellentét. A tulajdonságok közül a szemben állók fontos szerepet játszanak a fogalomalkotásban, az ítélkezésben (Arisztotelész). Különösen alkalmasnak bizonyul159
PARAS
nak szópárok alkotására. O (a) A beszélő -táját helyzetéből kiindulva érzékeli a szembenállást. Ebből adódnak a párhuzamos költészetben az olyan ellentétpárok, mint 'kívül'/'belüF, 'szemben'/'mögött', 'bal'/ 'jobb', 'ide' (felénk)/'oda' (tőlünk elfelé), 'fölött'/'alatt', 'felfelé'/'lefelé', 'alacsonyabban '/'magasabban', 'lentről'/'fentről', 'az égen'/'a földön', 'a földön'/'a föld alatt', 'keleten'/'nyugaton'. Ha jól megy soruk, ágymond, felszállnak a mennybe, ha rosszul megy soruk, úgymond, leszállnak az alvilág ba. (Akkád drámai monológ) A külsejére nézve háromölnyi ház, a belsejére nézve kétőlnyi ház. (Vogul medveünnepi játék)
O (g) A színkontraszton kívül az értékkülönbség is hozzájárulhatott az 'arany'/'vas' ellentét kialakításához {Kalevala i. ének) O (h) A Nap alapvető biológiai és társadalmi szerepe indokolja az 'éjjel'/'nappal', és, mérsékelt égöv ben, a 'nyár'/'tél' szembeállítását. Az időt tagoló Hold önmagával képezhet ellentétet. Egy telő hold idejéig vendégeskedett ím ő ottan, egy fogyó hold idejéig vendégeskedett ím ő ottan. (Vogul medveünnepi játék)
O (i) Hagyományos ellentétpárt képeznek a nemek különféle nyelvterületeken, különböző korokban. A férfiak mosakodnak, az asszonyok cifráikodnak.
(lnnin ndHzénf lct) A vogul női énekekben az ,,úrasszonyi föld" szemben áll az „úri földdel", az „asszonyi mód (naj)" az „úri mód"-dal (ötér). O (j) A társadalmi szférában a 'gazdag'/'szegény' ellentét gyakori az óegyiptomi párhuzamos sorokban:
O (b) Ellentétpárokat alkotnak a test szélső helyzetben lévő részei vagy a testként felfogott élettelen tárgyaké: 'kéz'/'láb'. 'fej'/ 'farok', 'hajóorr'/'hajó fara'. O (c) A testrészekkel hozza kapcsolatba az égtájakat egy osztják ének: egyik fülével a fold egyik sarkára fülel, másik fülével a fold másik sarkára fuJel.
Ki gazdag volt a múlt évben, nyomorult nincstelen lehet az idén. (Ani Intelmei)
Leggyakoribb a (nap)kelet és (nap)nyugat szembeállítása finnugor verspárokban. O (d) Térbeli képzeteink mintájára rendezzük el az időben lejátszódó jelenségeket (E. Casairer), A 'hosszú'/'rövid', az 'előtte'/ 'utána' ellentétpár időre is vonatkoztatható.
O (k) Az etikai, esztétikai értékek elrendezésének alapelve a pozitív, nekünk kedvező (jóleső, előrevivő) és negatív, számunkra hátrányos (kínos, káros) jelenségek szembeállítása. A paralelizmus keretében ezt a tendenciát a 'jó'/'rossz', 'jóságos'/'gonosz', 'igaz'/'gonosz' szópárok képviselik.
Egyszer csak, miután így hosszú ideig éltem, vagy rövid ideig éltem eszméletre jöttem. (Vogul sorsének)
Az igaz embert szeretem, a gonoszt megvetem.
A maga mögött hagyott időt állítja szembe a még előtte lévővel egy finn karéliai ének: ,,sem az eljövendő nép/sem a hátramaradt nép". O (e) Ellentétté élezhetők ki mennyiségi különbségek: 'nagy'/'kicsi', 'sok'/'kevés', 'alacsony'/'magas'. O (f) Polarizált formában jelentkezik a fényinger is, intenzitásának megfelelően: 'fényes', 'világos'/ 'sötét', 'fehér'/'fekete'.
(Suigi étwlce)
O (1) A pozitív és negatív élményre felel az 'öröm'/'bánat', az 'örül'/'haragszik', a 'sír'/ 'nevet' szópár. Egyik percben vidám dalra fakad, egy percre rá mint a sirató-pap úgy jajveszékel. (Akkád drámai monológ)
O (m) A tetszéstől-nemtetszéstől függetlenített 'igaz'/'hamis', ertelmes'/'értelmetlen' és hasonló ellentétpárokkal viszonylag gyakran találkozunk a szanszkrit irodalomban: „ezernyi értelmetlen szóból álló mondatnál / jobb egyetlen megnyugvást hozó szó" (Dhammapada). O (n) A mitikus szemlélet elsősorban az 'e világ' és a 'túlvilág' szembeállításával bővíti ki az ellentétes párhuzamosság tartományát: „dicsőítik a földi világot j és megvetik a Túlvilágot" — ítéli el a mának élőket egy óegyiptomi hárfásdal. A mágikus szertartások, bájolások, imák, a rontó és az elhárító varázste-
Nézd, mint legelnek Szuen tehenei! A sötétek — fényesebben a Iazúrkőnél, a világosak — akár a felkelő Hold fénye! (Akkád ének a Holdistennőhöz) ha kedvem kerekedik, hófehér ruhát öltök, ha kedvem kerekedik, fekete ruhát öltök. (Vogul sorsének)
Gyakoribb a vogulban is, a esuvasban is a 'fekete'/'vörös' ellentétpár. Fekete-fekete ribiszke, feketedő nap, hideg nap. Piros-piros kövi szeder, pirosodó nap, piros nap. (Csuvas lakodalmi ének)
160
PARAS vékenység talaján termett az 'áld'/'átkoz' szópár (több nyelvben azonos tőről): Aki áld téged, áldott lészen, és ki átkoz téged, átkozott lészen. (Mózes IV. könyve, 24:9, ford. Károli G.)
O Az ellentétes párhuzamok világosan mutatják, hogy a szembeállítás erősen függ a nyelvben (ideiglenesen) rögzített társadalmi szemlélettől. Á tagadáson alapuló ellentmondó (kontradiktorikus) és a polaritáson alapuló ellentétes (kontrér) ítéletek kettőssége nehezen alkalmazható mindennapi szókincsünk elemeire, közkeletű fogalmainkra. Olyan ellentmondó terminusok, mint 'páros'/'páratlan', 'valós'/'imaginárius', 'tizedes (tört)'/'közönséges (tört)' nemigen fordulnak elő költői párhuzamokban. Az ellentétek viszonylagossága (Engels) kétszeresen áll az ellentétes párhuzamra, mely eleve meghatározott korhoz, társadalomhoz kötött, és ezen belül szövegtől függő. A 'fehér' egyes szövegekben a 'feketé'-vel, más szövegekben a 'vörös'-sel áll szemben. A 'férfi'/'nő' közötti ellentét kizárólagos. Osztják verspárok kiterjesztik a szellemek világára ( Austerlitz); átvihetők a tárgyakra is, így finn karéliai énekben a tűre és kardra (Steinitz). Másrészt a 'férfi', 'nő', 'gyerek' szoros egynemű párhuzamot képez a Kalevala 13. énekében, ahol tevékenységük közös igyekezetben egyesül. O (o) Az ellentétes párhuzamosság játékos jellegét emelik ki az ellentétes sorozatok. Gonda szerint a szanszkrit szövegek előszeretettel gyártanak alternatívákat, és hajlanak arra, hogy két jelenséget szembeállítsanak egymással. Sokan utaltak az ellentétes párhuzam gyakoriságára görög költői és prózai szövegekben (Norden) s a kínai párhuzamos költészetben (0. von der Gabelentz). A vogul népköltészet egyik megkapó stílussajátsága a jelzők, az állítmányok játékos kifordítása:
özveggyé minősíti át az elítélt feleségét, ő maga teljes jogú polgárból jogfosztottá, kegyencből kegyvesztetté, védettből védtelenné lesz a párhuzamos sorokba foglalt ítélet elhangzásától fogva. O 4. Vízszintes és függőleges párhuzam. Differenciálja a párhuzamosságot, hogy az ismétlődés (variáció) elve nemcsak a sorok és szakaszok közt, hanem a soron belül is érvényesülhet. Egyik jellegzetes formája a toldalékmódosító szótőismétlés, a figura etymologica. A párhuzamosság hű kísérője a mezopotámiai epikában, a Bibliában, a finnugor népköltészetben. A szótőismétlés belülről erősíti a kijelentést, melyet kívülről támaszt alá az azonos szerkezetű párhuzamos sor: én bánat-sújtotta bánatos emberem, én nyomor sújtotta nyomorult emberem. (Osztják ének)
Mivel a párhuzamosság egyfelől a hasonlóságon, másfelől az ellentétességen alapul, a vízszintesés függőleges analógiák négyféleképpen kombinálódhatnak:
(a) (b)
vízszintes analógia + +
függőleges analógia +
(c)
~
+
(d)
(A + jel a hasonlóságon alapuló pozitív analógiát, a — jel az ellentétességen alapuló negatív analógiát jelöli.) O (a) A kétszeres pozitív párhuzamosság a leggyakoribb (ld. előző példa). Az első sor két változója egyegy önálló sorban is követheti a hívó sorbe lieket: jó ennivalót, jó innivalót hadd ennénk mi együtt, hadd innánk mi együtt. (Vogul sorsének)
O (b) A horizontális egység (pozitív kapcsolat) nem zárja ki az egymást követő sorok közötti ellentétet (negatív kapcsolat):
hát aztán kis mennydörgés gyönge zajával, nagy mennydörgés csattanó zajával jönnek ím haza az én récécskéim
A nagyobb számúnak adj nagyobb örökséget, a kisebb számúnak pedig tedd kisebl)é az ő örökségét. (Mózes IV könyve, 26:54, ford. Károli («.)
A felelő sor a vihar közeledését érzékeltetheti.
O (c) Gyakoribb a vízszintes változók közötti ellentét ( — ) újrafelvétele, leképezése ( + ) a következő sorban vagy sorokban.
Azután egy órácskára egy párnára feküdtünk ím le ketten. Hosszú ideig feküdtünk, vagy rövid ideig feküdtünk, fölkeltünk.
A város legfinomabb kenyere nem ér fel a hamuba sült cipóval. A város legédesebb söre nem ér fel a víztömlő vizével. A függőkerti palota nem ér fel a pásztorkunyhóval. (Akkád érem szövege) Az l?r öl és elevenít, Sírba visz és visszahoz. (Sámuel /. könyve, 2 : H, ford. Károli («.)
Ezúttal az időérzéket elhomályosító szerelmi mámor indokolhatná az eltelt idő ellentétes értékelését. O Kihatásánál fogva különösen drámai az ellentét egy germán jogi szövegben. Egy kiátkozó formula hitvesből 161
PARAS O (d) A tagok közötti horizontális ellentétet (— ) a párhuzamos sorok szembenállása bonyolíthatja: A tengerek pedig kiapadnak, és a száraz partok átváltoznak nedves méllyé. (Ani Intelmei)
A kérdés és felelet váltogatása a csuvas paralelizmus egyik jellegzetes sajátsága. Különösen gyakoriak a találós kérdések, melyek kizárólagos funkciója a feszültségkeltés. A vadlúd miért gágog? Mert tojása nem kelt ki. Mi miért sírunk? Mert idegenhez ment a húgunk. (Nyoszolyólányének)
A kétszeres értékváltás többnyire chiazmuahoz vezet: megismeri a mező minden fája, hogy én, az Űr tettem a magas fát alacsonnyá, az alacsony fát magassá. (Kzékiel könyve, 17 :24, Károli G.)
O (e) A szemantikai intenzitás általában sorról sorra fokozódik. A paralelizmus, S. R. Driver terminusa szerint, ,,klimaktikus", SLZSLZ 8, klimax képletét követi. Ha „három irányban" halad valaki a hívó sorban, „négy irányban" megy a felelő sorban (vogul sorsének): ha „hat felé fülel" először, akkor másodszor „nyolc felé hallgatódzik" (finn karéliai ének); a medve „tíz fogú fogas szája" „húsz fogú fogas száj" a felelő verssorban (vogul medveének); ha az első sorban „ezer korsó bor" fér a serlegbe, „tízezer korsónyit keverhetsz benne" a következőben (ugariti varázsének). Az 'üt' szó helyére 'hatalmas csapásokat mér' lép másodízben (Kalevala). Az osztják népdalban, az általános tendenciától eltérően, gyakran a második sor hozza a kisebb számot (A usterlitz). O (f) A jelentésváltó szerkezeti párhuzam természeténél fogva progresszív, kifejti a gondolatot, előreviszi a cselekményt. A Kalevala 4. ériekében az egymást követő párhuzamos sorok és párhuzamos strófák nyomon követik a könnycseppek útját, amint az anya arcáról „bő kebelére", kebeléről „ruhája finom szövetjére", ruhájáról cipőjére, végül cipőjéről a földre hullnak. Az egy helyben állás, a statikus párhuzam ritkább. A Kalevalában egy ízben a mozdulatlanságot fejezi ki:
O 5. Szemantikai tendenciák. A szerkezet megőrzése a tartalom módosulásával párosul. (a) A felelő sor többnyire konkrétabb a hívó sornál, pontosabban körülhatárolja a kijelentést. Az 'ajándékot adott' helyébe 'arany fülönfüggőt adott' lép egy sumer himnuszban. A változó fogalomköre leszűkül. Az osztályt nemfogalom, a nemet fajfogalom helyettesíti: 'a táplálékos Szoszva vize'/'a halas Szoszva vize' (vogul sorsének), 'megfogják a halat'/'megfogják a márnát' (Görög Ilona). O (b) Haladhat, ritkábban, a verspár ellenkező irányban is, a különöstől az általános felé: 'sügér'/'hal' (Kalevala), 'a rénbikás férfi'/'az állatos férfi' (vogul sorsének), 'apa'/'rokon' (osztják ének); az érzések számára közvetlenül adottól a közvetlenül nem érzékelhető felé: Gúzsba kötöm lábukat-kezüket, gúzsba kötöm szilaj lelküket. (Akkád teremtésefKisz)
A lélek gúzsbakötése ugyanakkor meglepőbb, informatívabb s ennyiben konkrétabb, mint a kézé vagy lábé. O (c) Fokozatosan bontakoztatják ki az isten alakját a sumer mitikus énekek. A szíve megtelt könnyel, s kiment a pusztába. Az ifjú szíve megtelt könnyel, s kiment a pusztába. Dumuzi szíve megtelt könnyel, s kiment a pusztába. ( Dumuzi végzete)
A hajó hirtelen megállott, a bárka nem haladt tovább, a hajó megállt mozdulatlan, a bárka megmerevedett. (40. ének)
A konkretizálás határesete a határozatlan névmással jelölt üres keret betöltése.
O (g) A fokozás elve többnyire soron vagy sorpáron belül is érvényesül: a nagyobb hírértékkel bíró elemek a mondat vége felé törekszenek a nyelv által meghatározott ( Világszép KrzHÓk)kereteken belül. Az állítás kiindulópontját, tárgyát kéjiező téma többnyire elöl áll, az állítás lényege, a réma zárja le a kijelentést : O (d) Üres keretet képez maga a kérdés is. Az absztrakt változó ezúttal a kérdőszó Gyümölcsfürt rázza a szél, vagy kérdőnévmás. Ezt az üres helyet tölti gyümölcsfürt lóg, leng, hajtja a szél, gyümölcsfürt savanyú, be a felelő sorban adott válasz. A kérdés gyümölcsfürt lengve száll, feszültséget teremt, melyet csak a felelet gyümölcsfürt rázza a szél, old fel. A modalitásváltó }>árhuzam egyebek gyümölcsfürt hogy forog! (Szemang ének) közt ezt a zenei szerepet hivatott betölteni. ,,Csináltatsz-e rózsám, valami koporsót?" 'Csináltatok, rózsám, márványkő koporsót.' ,,Behúzatod-e majd valami vászonnal?" 'Behúzatom, rózsám, fekete fátyollal.'
162
PARAL Egy tahiti teremtésmítoszban az isten neve a sor végén áll, amikor a természeti tárgyak isteni lényegét fedi fel az ének; a sor elejére kerül az isten neve, amikor a továbbiakban kiindulópontként, témaként szerepel, és a sorvégi rém a az isten különböző arculatait tükrözi:
ímé az Úrnak félelme: az a bölcsesség és az értelem: a gonosztól való eltávozás. (Jót) könyve, 28:28, ford. Károli (i.)
O 4. A hívó sorban szereplő állítás eleve feltételezheti, implikálhatja a felelő sorban következőt: „Védd meg, Ó, Zarathusztra, az igaz embert az ő ellenségétől, és ne hagyd, hogy híveddel kénye-kedve szerint járjon el, aki ellene tör" (Aveszta). Egyes esetekben grammatikai homonim ián alapul a párhuzam, így a közvetlenül kifejezett felszólítás (tiltás) és a felszólító (tiltó) kijelentő mód lényegi egyezésén:
A gyökerek ez Taaroa, a sziklák ez Taaroa. Taaroa a parti föveny, Taaroa a napvilág. . .
O C. Formamódosító párhuzamosság. Gondolatritmus. I. Az éiő nyelvek sajátos természete, „rendezetlensége" lehetővé teszi, hogy lényegében ugyanazt a tartalmat többféleképpen fejezzük ki. A tartalom variálása a struktúra megőrzése mellett mesterséges nyelvekben is megoldható lenne. A gondolatritmus típusú párhuzamos költészetre a mesterséges nyelvek nem nyújtanak lehetőséget. O /. A szókészlet azonos fogalmak kifejezésére különböző szavakat, szószerkezeteket bocsát rendelkezésünkre.
azt üzeni néked ( = Anu a fiának): Nem szabad fel jönnöd, a te évedben sohasem jössz fel hozzánk: ( N eryal-himnunz )
O 5. Párhuzamot képez egy cselekedet és ennek következménye. Mint a madáré, el van nyesve szárnyam, kitépte a tollaimat, s repülni nem tudok. (M
O 6. Párhuzamot képezhet az elbeszélő és az idéző forma is: A narrátor jellemzi egy személy vagy embertípus magatartását, s utána megszólaltatja a személyt vagy a típus képviselőjét, aki ezáltal önkéntelenül önmagát jellemzi, dramatizálva és hitelesítve a narrátor szavait
Boldogságtól dagadt a keble, s szíve megtelt ujjongó örömmel. (Ugariti Baál-epoxz) Ne hagyj el Uram, Istenem, ne távolodjál el tőlem! {Zsoltárok Icönyve, 38:22, ford. Károli (».)
Az apokrif görög Tamás evangéliumha.n a Sophiának szóló himnusz így érzékelteti a nászszobát:
Száz hiú ábránd hálójában, mohón, dühödten kincset halmoznak jogtalan, vágyukat követve, „Ezt már elértem, e vágyam teljesült, ez már enyém, s a többi kincs enyém lesz csakhamar." ( Bhagnvad-gitá )
Balzsam s ezernyi illat lengi körül, édes illatot áraszt a mirha és a lugas, szétszórva mirhaágak és illatos virágok.
O 7. A párhuzamos sor érzékletes formát kölcsönözhet a gondolatnak:
O 2. A felelő sor a hívó sor központi terminusának kifejtése, meghatározása lehet.
Gyalázatom naponként előttem van és orcám szégyene (az eredetiben: pírja) elborít engem. (Zsoltárok könyve. 44 : lö, ford. Károli (J.) Adj néki, Istenem, szellemet, áldd meg a szemét, Istenem. (Finn karéliai ének).
Beowulf szkildek ivadéka, neves férfiú volt, hallotta hírét mindenki széles e világon. ( Beowulf)
O 3. Kifejthető ugyanaz a gondolat állító és tagadó formában. Az egyik vers állít valamit, a másik vers tagadja az ellentétét: a = nem (nem a).
Mindkét esetben az élményfeldolgozásnak korábbi stádiumát képviseli a felelő sor: a közvetlenül érzékelhető szimptómát jelöli meg (pirulás), melyet a hívó sor már értelmezett is (gyalázat, szégyenérzet); a szem, a tekintet (a lélek tükre) teszi érzékelhetővé a szellemet. O X. A ké|>es szinten visszatérő gondolat a fogalmi elemzéstől egy archaikusabb adatfeldolgozáshoz és kifejezésmódhoz vezet vissza (metafora).
Ks Saul magához vevé ót azon a napon és nem engedé, hogy visszatérjen atyja házához. (Sámuel I. könyve, 18:2. ford. Károli (!.) Ki az, ki isten ellen sosem vétkezett, ki mindenkoron követte parancsait. (Sumer engesztelő imádság)
Az ismétlés tényét leplezi, hogy a tagadás egyfelől a mondat szintjén fejlik ki, másfelől a szón belül (vétkezett = nem engedelmeskedett). Még leplezetlenebb az ismétlés, ha mitikus posztulátumon alapul: így az isten és a gonosz, az igaz ember és a hitetlen egymást kizáró ellentétén: 11*
arduk-himnuHZ)
Uram, én Istenem, nagy vagy te igen, ékességet és fenséget öltöztél magadra! (Zxoltárok könyve 104 : I, ford. Károli Ci.). A legidősebb felelt néki; a csapat vezére felpattintotta szókincse lakatját. (Beowulf)
163
PARAS A metafora megfelelhet a mitikus valóságnak:
És el jutának Marába a de nem ihatják vala a vizet Marában. b mivelhogy keserű vala b* Azért is nevezék nevét Márának. a' (Mózes II. könyve. 15:23, ford. KároU G.)
és a felséges Isten adta az ő szavait; kőesőt és elevenszenet (szórt). (Zsoltárok könyve, IS : 14)
(d) Ritka a homogén, az analóg jelentésű sorokból álló tetrasztichon:
A párhuzamot bonyolítja, hogy a felszínen értelmezésként szereplő kép voltaképpen a valóság (vulkanikus hamu és kőeső), melyet a hívó sor értelmez isteni szózatként. Ö 9. A párhuzamos költői kép többnyire hasonlat vagy parabola formáját ölti a Bibliá ban.
Hódoljatok az Örökkévalónak hatalmasok fiai, a hódoljatok az Örökkévaló dicsőségének és hatalmának, a' Hódoljatok az Örökkévaló dicsőséges nevének, a" boruljatok le az Örökkévaló előtt szentséges disy.ben. a " (Zsoltárok könyve. 29 : I)
O 2. A tetrasztichon sorai osztódhatnak: egy-egy sor két félsorból állhat (bicola):
Valaki azért hallja én tőlem e lieszédeket, és megcselekszi azokat, hasonlítom azt a bölcs emberhez, aki a kősziklára építette az ó házát: És ömlött az eső, és eljött az árvíz, és fújtak a szelek és beleütköztek abba a házba; de nem dőlt össze, mert a kősziklára építtetett. És valaki hallja én tőlem e beszédeket, és nem cselekszi meg azokat, hasonlatos lész a bolond emberhez, ki a fövényre építette házát: És ömlött az eső. és eljött az árvíz, és fújtak a szelek, és beleütköztek abba a házba; és összeomlott: és nagy lett annak romlása. (Málé evangéliuma, 7 : 24 27, ford. Károli (!.)
Tudod-é a kőszáli zergék ellésének idejét; megvigyáztad-é a szarvasok fajzását' Megszámláltad-é a hóna|>okat, ameddig vemhesek; tudod-é az ellésök idejét( Csak összegörnyednek, elszülik magzataikat. Fiaik meggyarapodnak, a legelőn nagyra nőnek, elszélednek, és nem térnek vissza hozzájuk. (Jób könyve, 39 : 7, ford. Károli
al a2 I>1 b2 cl c2 dl d2 G.)
O 10. A párhuzam két cselekedet mágikus azonosságán is alapulhat.
O 3. A három verssorból álló szakasz, a trisztichon, csak a korán keletkezett biblikus szövegekben gyakori, így Habakuk zsoltárában (3:4,5). Kzen belül is ritka a homogén hármas vers:
barátságos pillantást vetettél rá, Baba, te Hajadon, te Anya, szerencséjét biztosítottad örökre. (Ének Habáluiz)
Mert imé a te ellenségeid, Uram, a mert imé a te ellenségeid elvesznek. a' és elszélednek mind a hamisság cselekedők. a" (Zsoltárok könyve, 92 : 10)
O O / / . Strófaszer kezet. A tartalmi megfelelésen alapuló verspárok, akárcsak a párhuzamos szerkezetűek, csoportosulásra hajlamosak. Strófákat alkotnak a sumer és akkád szövegek ( a a d b' képletet követi (az egymásnak megfelelő sorokat azonos betűvel jelölve).
A harmadik sor rendszerint elüt némileg az első kettőtől, s többnyire ellentétes vagy konkluzív jellegű. Füst szállt fel ő orrából, és szájából emésztő tűz; és elveszének ő tőle. (Zsoltárok könyve, IS: 9).
Az ugariti költészetben a trisztichon a párhuzamos verselés alapformája. Formai és tartalmi ismérvek alapján Albriyht Habakuk zsoltárának egyes részeit kánaánita költeményekre (így egy Baál-himnuszra) vezeti vissza. A kánaánita költészetben az a b c / a b d-típusú kettős, és az a b c / a b d / e/íjtípus ú hármas trisztichon dominál, és ismételten előfordul a Zsoltárokban (Habakuk könyve 3. Zsoltárok könyve 57 : 17). A trisztichon sorai is osztódhatnak. O 4. Kgy magányos sor (monosztichon) hozzájárulásával pentasztichonná alakul át a négysoros szakasz. A magányos sor gyakran konklúzióként szerepel.
A tétlenség tettektől nem szabadít meg, a s ki lemond a cselekvésről, nem lesz tökéletes; a' hiszen egyetlen |>ercig sem élhetne senki tétlen; b természete a természet szülötte, s tenni készteti. b' (H/uigavad-gitá, ford. Vekerdi ,1.)
(b) Keresztpárhuzamot alkotnak az ellentétes verspárok; A vajnál simább az ő szája a |M-dig szívében háborúság van. b lágyabbak Iteszédei az olajnál; a' fx'dig éles szablyák azok. h' (Zsoltárok könyve, 55:22, ford. Károli G.)
Mert nem az ó fegyvcrökkcl szereztek földet, és nem az ő karjok segített nékik; hanem a te jobbod, a te karod, és a te orcád világossága, mert kedvelted őket. (Zsoltárok könyve. 44 :4, ford. Károli G.).
(c) Visszakanyarodhat a strófa a kiindulóponthoz: 164
PARAS
O 5. Három szorosan összefüggő verspár hexasztichont alkot.
egyezést sem mutató „szerkezeti párhuzamot" hozhat létre.
Felemeli a portól a szegényt, a Km a sárból kihozza a szűkölködőt, a' hogy ültesse hatalmasok mellé I) és a dicsőségnek székét adja nékik b' mert az Űré a földnek oszlopai e és azokra helyezé a fold kerekségét. c' (Sámuel /. könyve, 2:8, ford. Károli G.)
2. táblázat A szerkezeti és tartalmi megfelelés lehetséges absztrakt (bináris) formái. Szerkezeti Tartalmi megfelelés megfelelés
A hexasztichonnak számos más formája is akad: így a bevezető sort (monosztichont) követő négy párhuzamos sor: Isten hozta ki Egyiptomból: az ő ereje mint a vad bivalyé megemészti a pogányokat, az ő ellenségeit csontjaikat megtöri, és nyilaival által veri. (Mózes IV. kimyve, 24:8, ford. Károli
Ismétlés Paralelizmus I (szerkezeti párhuzam) Paralelizmus II (gondolatritmus)
a b b* b" b'" G.)
+
+
+
—
—
+
O (c) Az 'azonos mondatrész' kategóriája igen tágan értelmezhető. A vogul énekekre jellemző a tág értelmezés, így a különböző határozófajták váltása:
O 6'. A strófát ezúttal is differenciálja a tagok közötti pozitív és negatív kapcsolat váltakozása, mind a soron belül, mind a sorok között, (a) Az ellentmondás öröklődhet egyik sorról a másikra:
Én téres városom terére kimegyek: fekete ribiszkéhez hasonló kettőmmel ( = szememmel) Fönséges atyámhoz fölnézek.
Most lássátok meg, hogy én vagyok és nincs Isten kívülem! Én ölök és elevenítek, én selwsítek és én gyógyítok, és nincs, aki az én kezemből megszabadítson. (Mózes V. kimyve, 32:39. ford. Károli G.)
H KLY H ATÁ KOZÓ KSZKÖZH ATÁItOZÓ
(Sorsének)
O (b) Szemben állhatnak egymással az önmagukban ellentmondást nem tartalmazó sorok vagy szakaszok (Sámuel I. kimyve, 30: 12—13). O 7. A magányos sor (monosztichon) tagoló funkciója, bevezető vagy lezáró szerepe, általános az ókori Kelet párhuzamos költészetében, a Hibliában csakúgy, mint az óegyiptomi szövegekben. O I). A szerkezeti és tartalmi párhuzam mezsgyéje. /. A szerkezeti és tartalmi párhuzam elvben a paralelizmus két egymást kizáró, ellentétes formáját képezi (2. táf>lázat). Az előbbi két azonos szerkezetű mondatot távolít el egymástól a jelentes szintjén; a másik két mondat kifejezési formáját változtatja meg a tartalom megtartásával. O /. (a) Meggondolandó ugyanakkor, hogy az azonos szerkezet bizonyos mértékben eleve meghatározza a jelentés struktúráját is, és hogy a csupa változóból álló sorok ritkák a szerkezeti párhuzamban: a sorok rendszerint szómegőrző állandókból és egy vagy két változóból állnak, s hogy a szavak adott jelentéskörön belül váltakoznak. így a szerkezeti megfelelés lazulásával közel kerülhet a gondolatritmushoz az ural-altaji típusú paralelizmus. O (b) A szerkezeti párhuzam szabályaihoz sorolható szófaji eltérés, ellipszis és bővítés tág teret hagy a lazításnak. A kettő együttes fellépése a felszínen semmi
O (d) Előfordul, hogy két egymást követő sor nem képez szerkezeti párhuzamot, hanem kiegészíti egymást. Az első sor az alanyt és állítmányt tartalmazza például, a második az állítmányhoz tartozó tárgyat; és csak a mondatot folytató harmadik és negyedik sor szerkezete „rímel".
165
(Kzüst edényt hoztak, aranv kelyhet nyújtottak.) l)e nem fért ezekbe csak parányi része Váinamöinen vérének, a hős kiontott vérének (Kulevuta,
al a2 b b' !). ének)
O 2. Másfelől a tartalmi párhuzam sohasem jelenti azt, hogy a két kijelentés tárgyi, fogalmi és stiláris szinten tökéletesen azonos; sem azt, hogy a két jelentés szerkezete semmi megfelelést nem mutat (az eltérésnek maga a nyelv is határt szab). Az első kijelentés tartalmát újra feldolgozó kijelentés szerkezeti szinten sem független az elsőtől: attól tér el, azt variálja. így érthető, sőt előre látható, hogy a költői gyakorlatban az ellentétes elvek létrehozhatnak rokonjellegű verspárokat. O / / . A kétfajta paralelizmus váltakozva szerepelhet egy szövegen belül is. Ez a váltakozás jellemzi az óegyiptomi, a sumer vagy akkád paralelizmust. így a „Hadd dicsérjem az L'r bölcsességét" kezdetű, tartalmában és hangulatában a Jób könyvére emlékeztető akkád költeményben a szerkezeti párhuza-
PARAS
mosság gondolatritmussá alakul át, majd visszatér a szerkezeti párhuzamhoz, és újból tartalmi párhuzamba csap át.
Kelkel a kedvükért az égen. Számukra teremtette a sok növényt, állatot, halat, madarat, hogy táplálkozzanak.. . f Merikaréhoz intézett intelmek)
Istenhez fordultam, de elfordult tőlem, istennőm höz imádkoztam, de nem fordult felém.... (Sz) Mely halandó érthetné az égi istenek szándékát? (T) A víz mélyén lakó istenek döntését megérti-e? Hogyan is érthetné isten útját az együgyű ember?. . . Már nyitva állt a sír, már készen álltak az adományok (T) még meg sem haltam, s már meg is sirattak; mily szörnyű volt a sorsa, így kiáltott az ország. Kzt meghallotta irigyem, s felragyogott orcája (Sz) jelentették női irigyemnek, s felujjongott a lelke. (Akkád drámai monológ)
O 3. A közös nevező pragmatikus (—*pragmatikai funkció) természetű is lehet. Párhuzamosnak tekinthetők a kommunikációban azonos szerepet betöltő kijelentések. A „meghallgattatást", a kérés teljesítését kívánják biztosítani az imák és varázsimák invokációi:
O ITT. Ugyanaz a szöveg kétféleképpen értelmezhető. Más sorok egyeznek, más képletet kapunk, ha a szerkezeti párhuzamosságot tartjuk nyilván, vagy ha tartalmi analógiákat keresünk. Az ugariti Aqhatköltemény egyik szakasza váltakozó sorokból áll, a b a' b' . . . képletet ad a szerkezeti párhuzam szempontjából; verspárokból áll, ' b b' . . . . képletet követi tartalmi szinten:
Az isten vagy a király dicsőségét világítják meg több oldalról a (harmadik vagy első személyben írott) himnuszok.
Fiú legyen a házban egy sarj a palota belsejében. Fiú ki sztélét állít atyjának napkorongot családjának a szentélyben. Fiú ki elhárítja a gyalázkodók szitkait aki elűzi azt, aki atyja ellen fordul — Fiú ki kézen fogja atyját hogyha reszeg aki támogatja, amikor megtelt borral.
SZ a b a'
T a a' b
b'
b'
SZ a" b"
T c c'
a"' b"'
d d'
O IV. Sok esetben, a keretek tágítása nélkül, mindkét kategória szűknek bizonyul. O /. A tartalom állandósága viszonylagos. Párhuzamosnak tekinthetők tartalmuk alapján az olyan eltérő jelentésű sorok is, melyek közös fogalmi nevezőre hozhatók. Nem akart békét kötni semelyik dánnal, nem tett le korántsem romboló szándékáról, eszébe sem jutott vérdíjat fizetve egyezkedni, vagy fényes aranyat várni a gyilkosok kézéitől. ( Heowulf)
Mind a négy sor az engesztelhetetlenség, a harci szándék különböző megnyilvánulásainak kifejezése. O 2. Egységet képezhet egy központi cél szolgálatában álló cselekvéssorozat; a teremtés: levegőt, teremtett, hogy orraik élhessenek. Kelszabadította számukra a vizeket. Nékik alakította az eget és a földet. Testéből alkotta őket saját képérc.
Tekints rám jóindulattal; hallgasd meg kérésem; fogadd el könyörgésemet.. . Szavaim nyerjétek el tetszésed; légy ismét jó szívvel irántam . . . ( A kkácl varázKima)
0 , úr, a rettenetbe öltözött égen, földön az Országnak felragyogó, kit királyságra nemzett atyád, a fekete fejűeket retteneted nyomja, a/. Anunnák, a nagy istenek rettentő fényed félve porba ku[H>rodnak. (Neryál-himniiHZ, ford. Ki/moróczy (J.)
0 K. Kísérő alakzatok. A párhuzamosságot többé-kevésbé rendszeresen különböző alakzatok erősítik, differenciálják. O T. Hangalakzatok. 1. A párhuzamossághoz leggyakrabban az alliteráció társul. A hangsúlyos szavak azonos/kezdő mássalhangzója kiemeli a sor egységét. Ugyanakkor az egymást követő sorok eltérő konszonanciája kontrasztot teremt a hívó és a felelő sorközt. Á'aunis A'auppi Á'öyiötyincn l'arsin vettika vereva. A szép Kauppi Köyrötyinen, s kivált a vérmes Varsin, (Finn karéliai ének)
Az alliteráció a párhuzamos versek szerves része a finn karéliai énekekben, a Kalevalában, az észt Kalevipoegban, az osztják és csuvas énekekben. Gyakori a vogul verses szövegekben. Könnyen társul a párhuzamos szerkezetű római, skandináv, felnémet varázsénekekhez. A Kalevipoegben két, három vagy ritkábban négy alliteráló szó esik a nyolc szótagos verssorra. O 2. Alkalmi jellegű az akrosztichon az ún. alfabetikus zsoltárokban, ahol a sor- és szakaszkezdetek abc-rendben sorakoznak. A titkosítás eszköze az akrosztichon a sumer varázsénekekben, melyek ilyen módon rejtik el a varázsigét. O 3. A szerkezeti párhuzamossággal együtt jár a szabályosabb nyomatékeloszlás, a szabályosabb hanglejtés. A 166
PARAS
párhuzamos verselésű énekekben, verses szövegekben ez a szabályosság rendszerint túlmegy azon, amit eleve magával hoz a paralelizmus. A 3—4 hangsúlyos ütemek (párhuzamos tagok) dominálnak az akkád himnuszokban. A verseket két félversre osztja a sormetszet. A metrikus tagolás azonban sohasem kerül ellentétbe a mondat természetes tagozódásával. Egyes osztják énekeken belül meghatározott szótagszámú verssorok dominálnak. Általánosak bizonyos kötöttségek: az állítmányt tartalmazó verssor sohasem lehet hosszabb mint más sor, s az esetek többségében rövidebb ezeknél (Austerlitz). A mordvin párhuzamos versekben tapasztalható szabályosságok alapján Lotz minden mordvin népdalra érvényes axiomatikus metrikai rendszert állított fel. Általában a szabályosság a többé-kevésbé erőteljes tendenciák formájában érvényesül a párhuzamos verselésben. A Kalevipoeg 4 + 4 szótagból álló verssorai kivételt képeznek. Nagyfokú szabályosság, az egymást követő szódallamok rendjének (statisztikus) kötöttsége különbözteti meg a kínai verses szövegeket a párhuzamos prózától (Kühnert). O 4. Gyakori kísérője a versnek a párhuzamos verselés fokán az ének. A sumer és akkád himnuszok hangszerkísérettel, kórussal előadott, strófából és antistrófából álló litániák voltak. A melodikus tagolás alkalmilag eltérhetett a nyelvitől (így a mordvinban), a zenei hangsúly a nyelvi hangsúlytól (így az osztjákban). O II. A szavakon belüli, főként homonímián alapuló, verbális játék csak a találós kérdések esetében tipikus az óegyiptomi és az ural-altaji költészetben. O III. Gondolatalakzatok. A párhuzamosságból természetesen fejlődnek ki a különféle ismétlésen alapuló gondolatok. O /. Az anafora főként az emfatikus párhuzamos sorozatokat kíséri, kiemelve, szemantikai hangsúlyként, az első szótagokat. (Az emfatikus kijelentések általában mondateleji hangsúlyt vonzanak.) Nyolc gyalázkodó anaforikus hasonlattal utasítja vissza Gilgames Istár szerelmi ajánlatát. Tízszer tér vissza a mondat elején az 'amikor' kötőszó Innin panaszos énekében. Az istenasszony a város elfoglalásának, a szentély meggyalázásának emlékét idézi fel („amikor...."). A makacs szóismétlés, különösen a mondatkezdő szóé, tipikus a traumatikus élmény lereagálására törekedő kibeszélésekben. O /. A felszólítás, bájolás hatékonyságát hivatott fokozni az ige anaforikus ismétlése egy altaji sámánénekben.
Gyere hát vörös tevéden gyere hát vörös kantárral, gyere szép szivárvány íjjal, jó apánk Kysugan Tengrá, gyere szép jéláma hanggal, gyere jobbomhoz ide.
O 2. A párhuzamosság fokozó jellegével és talán a még öntudatlan rímigénnyel magyarázható, hogy a szó változatlan visszatérése gyakoribb sorvégi helyzetben, mint a soron belül. Nyilvánvaló ez a tendencia a refrénszerű sorozatos ismétlés, az epifora esetében. Rohan az ágakon végig a krá, Gyümölcsöt ragad, rohan a krá. Ide fut, oda fut, futkos a krá. A ngukun a krá. A rambutan a krá. A semambuBZon a krá. A hamilangbambuszon a krá. Most lekacsint a krá Most elrohan a krá. Rohan az. ágakon végig a krá. (Maláj ének)
Egy csuvas verses mondókában 22 egymást követő verssor végződik a 'módjával' módosítószóra. Az Ur pusztulása feletti gyászénekben 34-szer tér vissza verspárok, szakaszok végén a 'karámja üresen áll' és 24-szer a 'jajong a nép' mondat, melyeket feltehetőleg a kar énekelt. Közelebb visz a rímhez a párhuzamos verselésnek egy másik tendenciája: a sorvégi szó végződése nagyobb stabilitást mutat, mint a szó töve, mely gyakran váltakozik. A vogul sorsénekekben, akárcsak a csuvas kördalokban egyfelől gyakoribb az azonos, mint az eltérő sorvég, másfelől igen gyakori a szótő változását ellensúlyozó, a szót lehorgonyzó konstans morféma (3. táblázat). 3. táblázat Párhuzamos verssorok sorvégi szavainak viszonya vogul sorsénekekben (Munkácsi) és csuvas kördalokban (Mészáros). Zárójelben a megoszlás százalékban kifejezve. Sorvégi helyzetben azonos szó
azonos toldalék (rag vagy képző
eltérő sorvég
Vogul sorsénekek
281 (36.12)
271 (34.83)
226 (29.05)
Csuvas kördalok
426 (40.15)
329 (31.01)
306 (28.84)
Austerlitz hasonló tendenciát talált az osztják népdalokban. Mindez indokolni látszik Norden elméletét, aki a paralelizmusból
167
PARAS vezeti le a rímet: „A rím alapját a paralelizmus képezi". Ennek ellenére (vagy éppen ezért) lényeges rámutatni az epifora és a rím közötti eltérésre a párhuzamos költészetben. A paralelizmus számára a lényeg magának a morfé mának ismétlődése, függetlenül attól, hogy a morféma milyen formában realizálódik, egyebek között a harmónia függvényében (hogy mély vagy magas hangú magánhangzó áll-e a szóban). A rím számára a hangzás azonossága a primér tényező. Lotz a már idézett kamasz énekkel kapcsolatban kiemeli, hogy annak mind a 11 sora ugyanazzal az igei sémával zárul (participium + rag): kojöpi 'magunk mögött hagytuk', kojöpije 'ott maradtak', kojöpijam 'engem hátra hagytak' stb. Ez tökéletesen kielégíti a párhuzamos epiforizmus követelményeit, de legkevésbé sem elégíti ki a rímigényt. A sorvég ismétlődése akkor alakul csak át rímmé, amikor az utolsó szótagok hangbeli egyezése cél és nem következmény, amikor a sorvégek egybecsengése teremt kapcsolatot a szerkezetükben és tartalmukban tetszőlegesen különböző verssorok között. A tartalmi egyezés, a morféma azonossága ezúttal nemcsak nélkülözhető, de kifejezetten kerülendő. Feltehető, hogy a mágikus szemléletben nagyobb szerepet játszó hangalak valóban hozzájárult az epifora rímmé alakításához. A 16. századi magyar epika és líra „rossz rímei" még nem vetették le teljesen az epiforát; a költők fülébe cseng még az ősibb párhuzamos verselés.
s így csak a morfémaazonosság elve alapján lenne sorvégi helyzetben megengedhető a jelenléte. A rímelés elveinek megfelelő hangzású és eltérő jelentésű a sorvégi morféma (igei végződés a névszói rag helyében). 3. A párhuzamosságot a verssoron belül valósítja meg, sűrített formában, a figura etymologira, mely az ural-altaji paralelizmus egyik lényeges alaj>eleme. Különösen gyakori az alliteráló párhuzamos versekben (a finnben, észtben, vogulban). Erre az ősi mintára hangolja át a latin verssorokat a magyar Mária-siralom szerzője: „Világnak világa / Virágnak virága". O 4. A két sor közötti ellentét kiélezésével, az ellentétpárokat képező szavak szimmetrikus vagy antiszimmetrikus elrendezésével az ellentétes jelentésű párhuzamos verspár szabályos antitézist alkot. A Hzép természet hamar elváltozandó, ( + hírnév) ( tartós) a rossz hírnév veled meg maradandó ( hírnév) ( + tartós) (Szentsei daloskönyv)
O 5. A kétszeres antitézis, a tagok vagy funkciók felcserélésén alapuló chiazmus nem alkotó eleme, de gyakori kísérője a paralelizmusnak. Egyszerű és gyakori formája a minősítők felcserélése: Apa-anya házában sok a jóság, kevés a nap, hét idegen házában kevés a jóság, sok a nap. (('suvas kördal)
A jelzők felcserélése a nyelvi manipulációk szintjén tükrözi a valóságot gyökeresen módosító varázstevékenységet.
Egyetemben az Úristen soká éltessen, Gonosz hírtül-névtül minket 6 megőrizzen, És egymással mjnd holtunkig megelégítsen (Nyilas 1 stván és Zsámboki A nna lakodalmára)
A feketét fehérre változtatom, a fehéret feketévé változtatom. (Innin-himnuszok)
Fellelhetők a paralelizmus nyomai a magyar népköltészetben. Szinte fülünk hallatára nő át párhuzamos ragismétlésből rímbe a sorvégi egyezés nem egy népdalunkban:
O 6'. A láncszerű mondat- és gondolatfűzés, a gradárió, a párhuzamos szerkesztés egyik válfajának tekinthető mind az ural-altaji, mind a mezopotámiai költészetben. Párhuzamos láncversek ábrázolják a sorozatos helycserét, a vándorlást a Hibliában:
Elindultam szép hazámhul, híres kis Magvarországbul. Visszanéztem fél utambul, szemembül a könny kicsordul.
A második sor az ige odaértésével és a jelző bővítésével („szép" = „híres kis") a jelentés szintjén konkretizálással „hazámbul : Magyarországbul", felel az első sorra. A harmadik verssorban a formai azonosság leplezi a határozók különbözését: a „fél utambul" nem eredethatározó. A negyedik sor szerkezete lényegesen módosul: az eredethatározó, jellegének játékos módosításával (a „szem" lép az „ország" helyébe) a mondat élére kerül, mivel a mély hangú ,,-bul" ragot a magas hangú ,,-bül" váltja fel,
fis elindulának Izrael fiai Ra meszes/, l>ől, és tábort ütének ISzukkóthan R -» S És elindulának Kádcsből, és tábort ütének a Hór hegyénél, az Edom földjének szélén S -» E (Mózes IV. könyve, 3 3 : 5 37, ford. Kdroli G.)
Nem kevésbé alkalmas a láncvers az egymást követő nemzedékek felsorakoztatására az időben (Mózes I. könyve 5:3- II; Máté evangéliuma 1:1 7). Az osztják népdalok áthajló verspárjait erkélykiképzéshez is hasonlítják (Austerlitz: „terrace-verses") a képlet grafikus vetületéből kiindulva: 168
PARAS
ABCI) CDEF EFGH A láncvers a gradáció képletét követi anélkül, hogy ezzel megbontaná a párhuzamot. Az egymást követő sorok grammatikai szerkezete azonos, a képletet kitöltő szavak helycseréje biztosítja a láncszerű kapcsolódást. A grammatikai kategóriákat nagybetűvel, a szavakat kisbetűvel ábrázolva: A B C a b c A B C c d e O 7. A láncversek, ha tartalmukat is tekintetbe vesszük, nemegyszer az oroszbabastruktúrát, a többszörös beépítést: al bl cl c2 b2 a2 (—*hiperbaion) valósítják meg. A felhőkben hosszú cseppek, a cseppekben nagy' tavak, a tavakban rőt csónakok, a csónakokban fiatal legények. (Finn karéliai ének)
O S. A többszörös beépítés linearizált formájának tekinthető az elemek sorrendjét visszájára fordító epanalépszisz. A ,.Hadd dicsérjem a Bölcsesség urát" kezdetű akkád egyéni ima egyik szakasza az imádkozót ért bajok felsorolásával indul. Az első négy verspárban felsorolt panaszok (a b c d) fordított sorrendben térnek vissza (d c b a) a 108—113 sorban (E. Reiner). O 9. A kezdethez való visszatérés egyszerű, tagolatlan formáján, reddición alapul az óegyiptomi madarásznő énekének egyik verspárja:
O (c) A halmozás többnyire a fokozás, a feszültségkeltés szolgálatában áll. Különösen alkalmasak erre a halmozott kérdő mondatok, melyek egyenként is feloldásra, megoldásra várnak. Kérdőmondatok formáját ölti a közlés egyes csuvas kördalokban. Hattyú röptét láttátok-e? A szérűskert mögé lehoztátok-e? Az érkező vendégieányt láttátok-e? •látszani elvittétek-e?
A költeményt megnyitó sorozatos költői kérdések büszke tartást kölcsönöznek az első személyben írott, az istennő szájába adott sumer Innin-himntiszokn&k (a kérdő mondat eleve megemeli az alaphangot): Nem én vagyok-e a királynő? l'ruk úrnője én vagyok, a királynő, Zaba la m úrnője én vagyok! Nem vagyok a királynő? A Hurszagkalama úrnője én vagyok. a kiráiynó, minden országok úrnője él" vagyok, a királynő, Háb-ili úrnője én vagyok! (ford. Komoráczy (',.)
Jób könyvének nem kis részét egymást követő, választ nem váró kérdések kéf>ezik (pl. 11 : 7—12, 38 : 2—37, 39 : 1 — 10 stb.). A kérdések halmozásának ezúttal ideológiai mondanivalója van. O II. A párhuzamos sorok egyszerre két vagy több alakzatot is követhetnek. Amit raktak délig, leomlott estére, amit raktak estig, leomlott reggelre. / Kómivtm Kelemenné)
A dél és az este, az este és reggel ellentéte (—*antitézis) láncvers keretében ( —*yradáció) jelenik meg. Az antitézis és a korrekció együttesen differenciálják a gradáeiót egy másik népdalunkban, melyet Erdélyi ,1. nyomán idéz Arany J .
\1a nem állítottam fel csapdát. Kngcm ejtett foglyul a szerelem.
A madarásznő a kijelentés alanya és tár gya, a csajxla felállító ja és a csapda foglya. O 10. Az alakzatok szempontjából ítélve a sorozatos párhuzamos versek a halmozás különféle változatait képezhetik. O (a) legegyszerűbb formája a sorozatnak a felsorolás, ezen belül a számlálás (Steinitz). O (b) A Icorrelccióval differenciált halmozás az ellenállni akaró, de a hós szavának ellenállni nem tudó fiatal lány kezdeti vívódását, majd a vágy elhatalmasodását érzékelteti a Kalevipoey egyik énekében: Ijéptél egyet kettőt léptél, |jé[K'gettél töbl>et tíznél. Talán húsz lépést is tettél. Számlálatlan százat is még Isten tudja, hogy mennyit még. (4. ének. ford. lián A.)
Meghalok Csurgóért, de nem a váráért, Hej, nem a váráért, csak egyik utcáért, Nem is az utcáért, csak egyik házáért, Hej, ebben nevelkedett barna galambomért.
A kijelentéseket betűkkel jelölve: p. de nem p, nem p, csak r, nem r, csak q, nem (j, csak s.
A hívó sor második fele, mely az első félsor tagadása (antitézis) illetőleg megszorítása, kiigazítása (-+korrekció) öröklődik, a felelő sor első felét tölti ki. A formula azonban csak durva megközelítésként fogadható el, mert nem tükrözi az állított és tagadott kijelentések tartalmi viszonyát: az r részhalmaza a p-nek, a q az r-nek, hiszen az utca része a várnak, a ház része az utcának, a barna kislány (s) f>edig a házban (q) lakik. A párhuzamos sorok 169
PARAS
lényegében a „baba a babában" modellt tükrözik (-*hiperbaton). Az egymást követő állítás és tagadás nem indokolatlan tévelygés, nem is a kiindulóponthoz való ismételt visszatérés. A korrekció a fokozatos megközelítés elvét követi. O IV. Párhuzamosság és logikai szerkezet. Az ókori Kelet irodalmában feltűnően szoros a párhuzamosság és a logikai műveletek közötti kapcsolat. O /. J . Chmielewski a kínai paralelizmus sajátosságát egyebek közt abban látja, hogy a szintaktikai párhuzam a logikai struktúra által meghatározott szabályosságon alapul. Chmielewski a kijelentés-függvénytan kereteiben elemez egy hét verspárból álló költeményt, amelynek központjában egy logikai művelet, az implikáció áll:
Az állító ítélet eleve feltételezi a tagadót: (jó fa —* jó gyümölcs) -•(nem jó gyümölcs -•nem jó fa). O 3. Az implikáció utótagjából indul ki a magyarázat, és a cselekvést vagy jelenséget kiváltó okára vezeti vissza. Kgy férfiú közületek elűz ezeret, mert az Úr a ti Istenetek az, aki harcol érettetek, amiképpen megmondta vala néktek. (Józsué könyve, 23: 10, ford. Károli G.)
O 4. A célkitűzés az okozati összefüggés előremutató (prospektív) szemlélete. Az isteni gondviseléssel kapcsolatban merül fél a teremtésmítoszokban. A sumer istenhimnuszok, temploménekek, siratok hosszan sorolják el, mi célja volt az egyik vagy másik istennek azzal, hogy szentélyt építtetett magának.
(Ha) van igazság a világban, (úgy) van élet is, (ha) nincs igazság a világban, (úgy) csak halál van. (Ha) van igazságosság a világban, (úgy) van gazdagság, (ha) nincs igazságosság, (úgy) csak szegénység van. (Ha) van igazságosság,,, (úgy) van rend, (ha) nincs igazságosság, (úgy) csak rendetlenség van.
akkor a fénylő Innin Agede szentélyét fenséges asszonyházává épített*' hogy hogy hogy hogy
ez a város szilárd alapokcin nyugodjék, népe jó ételeket egyék, népe jó vizet igyék, a tisztára mosdott cml)erek az udvarban mulassanak, hogy a nép az ünnep színterét ékessé tegye, hogy a város lakói együtt lakomázzanak, hogy a várost idegenek szeljék át mint eget az ismeretlen madarak. (Átok At/tule fölött, ford. Kimwrórzy («.)
Tudván, hogy az Ég nem szereti a halált, a szegénységet és rendetlenséget, a költő levonja a következtetést: Kblx)l tudom, hogy az Kg az igazságosságot szereti, és nem szereti az igazságtalanságot.
A következtetés lényegében helyes: ha az implikáció utótagja hamis, ha nem áll az, hogy „csak halál van", akkor hamis az előtagja is: nem lehet, hogy „nincs igazságosság". Fel kell tennünk azonban, hogy a világban az van, és csak az van, ami az Égnek kedves. O 2. A mitikus kauzalitás zárt világában az implikáció mint az istennek tetsző magatartás és annak jutalma, az istennek nem tetsző magatartás és az azért járó büntetés szerepel.
O í). A ki nem fejtett, jelöletlen okozati párhuzam inverze az egyszerű mellérendelésnek kölcsönzött okozati struktúra. Az óind irodalomban, akárcsak a Hibliában, két, lényegében azonos jelentésű, párhuzamos sort kapcsolhat össze okozati összefüggést feltételező kötőszó.
I)e nem hallgattak reám, azt mondja az Úr, hogy felingereljetek engem a ti kezetek munkájával, a ti veszedelmetekre. . . ímé, kiküldök é n . . . Nabukodonozort, a babiloni királyt, az én szolgámat, és behozom őket e földre, és ennek lakóira. . . És elveszem tőlük az öröm szavát. . . (Jeremiás könyve, 2ő : 7 10, ford. Károli G.)
O 6. Mérlegszerkezetnek nevezi tíonda az azonosító kopulával egybekötött párhuzamos mondatpárokat. A szerkezet hol implikációnak felel meg, hol inkább definíciónak tekinthető:
Párhuzamosan, kérdő, állító és tagadó implikáció segítségével, jellemzi Máté a rossz prófétát, aki szükségképpen hamisat szól, a logikai műveleteket a parabolában alkalmazva:
Örvendezvén örvendezek a/, l'rban, örüljön lelkem az én Istenemben: mert az üdvnek ruháival öltöztetett fel engem, az igazság palástjával vett engemet körül. (Ézsaián könyve, 61 : 10, ford. Károli G.)
Egymáshoz dörzsöljük a gyújtópálcákat - ez a hímszótag: füst keletkezik ez a parasztáva: lángra kap ez az udgitha; szén keletkezik ez a pratihára.
(I 'pánimul) A pszeudokauzális szerkezet a kijelentés emfatikus formája is lehet. így a ha akkor', az 'annak ellenére' kifejezése: Ha ők a nagyravágyástól részegen fel nem ismerik, mily gyilkos bűn legyilkolni családot és barátokat, mi hogyan is ne borzadnánk vissza ettől, bűntelen, kik tudjuk, a családirtás iszonyú vétke ez. (fíhngavad-gitá I. ének)
Gyümölcseikről ismeritek meg őket, Vájjon a tövisről szednek-é szőlőt, vagy a bojtorjánról fügét? Kkképen minden jó fa jó gyümölcsöt terem; a romlott fa (>edig rossz gyümölcsöt terem. Nem teremhet a jó fa rossz gyümölcsöt, romlott fa sem teremhet jó gyümölcsöt. (Málé evangéliuma. 7 : 16 18, ford. Károli G.)
A felszínen hiányzó kauzális összefüggést a ki nem fejtett, hallgatólagosan tartalma170
PARAS
szövegszerkezet. Távoli párhuzamos sorok egybecsengése kapcsolatot teremt az epikus vagy lírai cselekmény egyes szakaszai közt. A párhuzamosság elve áthathatja a mű egészét és egységének alapjául szolgálhat. O I. Nagyobb szövegegységek ismétlődése (-* ismétlés) és az ismétlődést meghatározó képletek képezik az ókori mezopotámiai epika alapját. O 1. A kumulatív Nem jut nem létező létbe, s nemlétbe létező. ismétlődés, az A, AB, ABC.. . struktúra áll (Bhagavad-gitá, ford. Velcerdi J.) az első helyen. A Nanna utazása Nippurba című sumer mitikus eposzban az istennők A kölcsönös megfelelést (a közös nevezőt) öt helyen pihennek meg Ur és Nippur köemeli ki egy másik szanszkrit sorpár; zött. Mind az öt helységben megvendégelik E fold lépesméz minden teremtmény számára, Nannát, a Holdistent, és jól megrakodva s minden teremtmény lépesméz a fold számára, folytatják hajóútjukat. „Hiába is kutat( Upanisad) nánk a sumer költészetben olyan leírást, Eszerint a fold és a teremtményei azonos ahol az ilyen esemény csak egyszer fordulna viszonyban állnak egymással: egymás léelő", írja J. Krecher. Az ismétlődés az pesmézei, kölcsönösen hasznosak, nélküelőzmények rekapitulációjával párosul. A lözhetetlenek egymás számára. Gyakori a kumulatív ismétlés határozza meg a Gilgakölcsönös megfelelés alakzata az ókori Kömes-eposz belső formáját ( —•forrna). Tismat zép-Kelet párhuzamos szövegeiben is: isten bosszúterve, a vele szövetséges istenek összesereglésének története (első tábla) Ea Enlil tekintetét országaira veti, égisten elbeszélésében tér vissza szó szerint s az ország Enlilre veti tekintetét. (második tábla): 46 sorból 6 képezi a ke( Kes himnusza) retet, 40 sor pedig idézet. Ez a keretes A tekintet köti össze az istent népével, teelbeszélés Marduk szavaival bővülve ismétkintetük találkozik. Negatív közös nevezőt lődik meg két ízben (harmadik tábla). Az teremtenek a tagadó szerkezetű kapcsolaEmíma-elis hettita változatában, az Égi tos kijelentések: királyságh&n az események és az eseményeket tükröző szöveg láncot képeznek ' Mi nem szállhatunk hozzád alá. ( —>láncmese), a gradáció A B, B 0, C I > . . . s te nem jöhetsz fel hozzánk. (Nergal és Ereskigal) képletét követik. Pozitív és negatív (ellentétes) párhuzamosság s az azonos (kérdő) Anya a gyermekét nem korholja; modalitás fűzi egybe Jób könyvének versgyermek az anyjával hangos szóval nem felesel ((íudea Ningirszu-himnuaza, ford. Komoróczy G.) sorait. Az elbeszélést nagyobb távlatból nézve látjuk, hogy a párhuzamosság szabáAz emberi viszonylatokat a természetbe lyainak vannak alávetve az egyes részek is. kivetítve kölcsönös akcióként fogható fel Végül, a könyv egészét áttekintve tűnik elő egy konfiguráció is. Egy asanti dobének két a párhuzamosságok hierarchiája. A keretet párhuzamos verse így képezi le a folyó és az Isten és a Sátán fogadása képezi: kitart-e út kereszteződését. hitében .Jób, ha az Tsten mindenétől megfosztja, házától, háza néj>étől, egészségétől. A folyó átszeli az utat, az út átszeli a folyót. A kereten belül zajlik, az ellentétes párhuzamosság elvei szerint, .lobnak és barátaiO A párhuzamosság és a logikai műveletek nak vitája. Jób panaszára először Elifaz közötti kapcsolat többféleképpen értelmezfelel. .Jób elhárítja Elifaz intelmeit. Erre hető. A párhuzamos szerkesztés is, a logikai Bildad lép közbe. Jób Bildad vádjait is struktúra is rendez, a szónak szoros értelelutasítja, mire a Naam-beli Sohar fordul mében; rendet vezet be, csökkenti az entró.Jób ellen. Az ismétlődő és bonyolódó tézipiát. A rend megkönnyíti a szellemi feldolsek és antitézisek feloldására Jób magát az gozást és ezért élvezetes (-^redundancia). Istent hívja perbe, aki párhuzamos költői Az óind poétika az okozati kapcsolatot kérdések hosszú sorával felel (négy részen kiemelő szerkezeteket költői alakzatként könyveli el ( -»gondolatalakzat). Másfelől, a át, 38—41). Ezután Jób ismét hitet tesz Isten mellett, aki megáldja. Ez az áldás párhuzamos szerkesztés, a párhuzam feliszárja le egyúttal Isten és a Sátán vitáját. merése és előtérbe állítása előkészíti a loHa a fejezetek szerkezetétől eltekintünk, a gikai elemzést, és sok esetben, kifejtett mű ideológiai egységét egy chiazmusb&vx vagy kifejtetlen formában el is végzi a megfogalmazható dilemma alkotja: miért logikai műveletet. O F. Párhuzamosság és
zott gondolat képezi ('ha ők. . várható lenne, hogy mi i s . . d e mi ennek ellenére nem tesszük ezt'). O 7. A kölcsönösség kiemelése Gonda szerint az óind párhuzamosság egyik alapformája. Különböző viszonyok kifejezése lehet. Az egymás kizárását (a közös tartomány hiányát) jelölheti:
171
PARAS boldogul a gonosz, és miért bűnhődik az igaz ember? Ugyanez az alapgondolat határozza meg egy akkád drámai monológ („Hadd dicsérjem az Úristen bölcsességét. . . " ) szerkezetét (E. Reiner). O A filmvágás technikájára emlékeztet két szakasz párhuzamba állítása egy óegyiptomi szerelmes énekben. Az első szakasz a „fivére" (szeretője) után vágyódó nő sóhajával indul, aki alig győzi várni, hogy a férfi, „mint a király futárja, oly sebesen" siessen a találkahelyre. A szakasz következő három verspárja, a hasonlatot továbbfejlesztve, a „nővéréhez" siető férfit ábrázolja, aki végül is „nővére házához ér, s szíve ujjong az örömtől". I t t vált a kép. A második szakasz ismét a ;iő szemszögéből láttatja a cselekményt. A lány (vagy asszony) képzeletében száguld a férfi, ezúttal mint a vadász elől menekülő őz, aki úgy vág át a folyón, mintha az út lenne. Az utolsó két verspárban már a karjait tárja a „nővére szerelmét kereső" férfi felé. A két szakaszt a tartalmi analógián innen párhuzamos verssorok fűzik szorosabbra. A két szakasz azonos sorral indul („Bár jönnél már a szeretődhöz"), és hasonlat elindításával folytatódik („sietve mint a király f u t á r j a " , „sietve mint a sivatagon át rohanó őz"). O II. A párhuzamos szövegek belső szerkezetét gyakran az ellentét határozza meg. O 1. Ellentétes párhuzamon alapulnak a viták, a dialógusok, tgy az óegyiptomi Egy életunt vitája lelkével, vagy egy apa és fia közötti dialógus, az Ani Intelmei, mely vita formáját ölti (már amenynyire ezt a kötelező tekintélytiszteletet megengedte). A dialógus szerkezetét többszörös tézis és antitézis alkotja, melynek szintézise lényegében az atyai tézis elfogadása. R. Jakobson egy 18. sz.-i orosz népballadán, a Vaszilij én Szófián mutatja be, hogy „a bináris párhuzamosság a cselekmény rugójává válik, meghatározza a költemény drámai menetét". O 2. Az ellentét dinamikus formája a megfordítás. Különösen hatásos az eljárás, ha igen szerény eszközökkel, személyragcserével, modalitásváltással érzékelteti a drámai fordulatot. Ezek a hordozói a Bíró Szép Annáról szóló székely népballada cselekményének. A drámát elindító mondat felszólító módban, első személyben hangzik el. Három katona alva találja Bíró Szép Annát.
A tagadó formát, a szerkezeti párhuzamot, az elhangzott mondat ritmusát „engedelmesen" követi, s ugyanakkor szembefordul két társával a legkisebbik: „Bizon nem ölöm én, bizon nem ölöm én."
A fómotívumot képviselő öl ige, feltételes és kijelentő formában, harmadik személyben tér vissza, az előző mondat ritmusát, dallamát (ironikusan) visszhangozva a nagyobbik társ szájából: „Bizon, ha nem ölöd, ölünk mi tégedet."
Mindkét igét (motívumot) egyesíti a kisebbik válasza; a ritmus ezúttal sem módosul. A játékos ismétlődés éles ellentétbe kerül a drámai tartalommal: „Bizon nem bánom én, bizon nem ölöm én."
Bíró Szép Anna ekkor felriad, és felszólító, tagadó formában, második személyben visszhangozza, amit félálmában hallott: „Ne ölj meg, három szép katona"
Amikor Anna jegyese rájuk olvassa az elkövetett bűnt, a két nagyobbik katona ijedten, tagadó formában ismétli az igét, előbb többes, majd egyes számban, azaz előbb mindannyiukat védve, végül csak saját bőrét mentve: „Bizon nem öltük mi. bizon nem öltem én."
A legkisebb zárja le a költeményt, a tagadó módot állítóra váltva (a tagadást tagadva), a szerkezetet egyebekben megőrizve, s egyúttal megoldást hozva. O TTI. Végső soron a feszítés és oldás megvalósítása biztosítja a párhuzamos verselés keretében is a mű egységét. O 1. Kohéziót teremt az intenzitás fokozásával párosuló ismétlődés. Egy omaha újszülött avatási szertartása során a varázsló az újszülött sátra elé ül, jobb k a r j á t magasra tartva, tenyerét az ég felé fordítva, így énekel. Hahó! Nap, hold és csillagok, - ti mind kik ott mozogtok az égen, figyeljetek, hozzátok szólok! Egy új élet lépett közétek. Fogadjátok be, kérve kérlek! Egyengessétek útját, hogy elérjen az első dombra. Hahó! ti szél, felhók, köd, eső — ti mind kik ott mozogtok fenn a légben, figyeljetek, hozzátok szólok! Egy új élet lépett közétek. Fogadjátok be, kérve kérlek. . . Egyengessétek útját, hogy elérje a másik dombot.
„öljük meg, öljük meg, kedves jó barátim"
mondja az egyik katona a társának. Szóval mondja vala a nagyobbik társa: „Bizon nem bánom én, bizon nem bánom én."
így idézi sorra a varázsló a dombokat, völgyeket, majd a bogarakat, madarakat,
172
PARAS kis és nagy állatokat, hogy az újszülött elérhesse a harmadik s a végső, negyedik dombot. Ezzel lezárul a párhuzamos szakaszokból álló s ugyanakkor kerek egységet képező varázsének. O 2. Az előállított feszültség hirtelen feloldását, a poént is ismeri a párhuzamos költészet. A századvégi sanzonokra emlékeztet a háromezer éves Insinger-papirusz párhuzamos verspárokba foglalt szentenciáinak záró sora: Nem tudhatjuk, mit rejt az ember szíve, míg tanácsot nem kérünk. Nem tudhatjuk, mit rejt a fivér szíve, míg nem fordultunk hozzá nyomorúságunkban. Nem tudhatjuk, mit rejt a szolga szíve, míg ura bajba nem jutott. Nem tudhatjuk meg sohasem, mit rejt egy nő szíve, ahogyan az eget sem ismerhetjük ki sosem.
Éles fordulattal, ellentmondásos (negatív) párhuzammal zárulnak a tragikus hangszerelésű székely népballadák (Világszép Erzsók). A tartalmi disszonancia néha a párhuzamosságból való kilépéssel társul (Júlia szépleány). A lezáró fordulat, a poén magasabb szinten valósítja meg a magános sorral való lezárást. A lagasi szentély alapítását ünneplő himnusz fennmaradt töredékeiben Enlil isten fia, Ningirszu, a szentély 47 rendeltetését sorolja fel egy-egy (élhatározói alárendelt mondatban. O 3. A jelöletlen aszindetikus implikációk többnyire következményesek,
Nem kevésbé gyakoriak és nem kevésbé alkalomszerűek az újkori európai hangsúlyos versekben. Az egyik s a másik szultámiő között nyúltam el hanyagul. Jobbomon feküdt legszebbikük, baloldalt a legcsinosabb. (Oh. Cros: Éjjel a legszebb álmomban)
A párhuzamos sorok a tárgyi valóságban létrehozott szimmetriát tükrözik. O 2. A verspárok sűrített, miniatürizált formában jelennek meg az irodalmi prózában. Kgybehangzó, enyhén disszonáns szavak vagy szószerkezetek egyensúlyt kereső verbális mérleget képeznek Montaigne Esszéiben ( R A. Sayce). O 3. A paralelizmus formáiból a rokon értelmű sorozatokat őrizte meg leghívebben az újabb kori költészet. Az ismétlés gyakran anaforáxal párosul. Egy spanyol romancero (Valdovinos y Carlotos I) 79 párhuzamos sorból álló panasza talán csúcsteljesítmény, Rímes párhuzamos verselésűek egyes anaforikus KiMon-balladák. Az Apró képek balladájának három nyolcsoros szakasza a ,,Je cognois p / .le cognois p' stb. [Tudom + tárgyi alárendelt mondat] képlethez igazodik: Tudom, mi a tejl>en a légv, tudom, ruha teszi az emln-rt
Minden szakaszt antitetikus (paradoxális) tagadó sor zár le: csak azt nem tudom, ki vagyok.
. . . ne ingereljetek fel engem a ti kezeitek munkájával, hogy veszedelmet nc hozzak rátok. (Jeremiás könyve, 25. rész, 6, ford. Károli G.)
követve ebben (önkéntelenül) a magányos sorral záró párhuzamos verseket. A közmondások balladája 36 közhelyet kever nagy változatossággal Ionesco nyelvi-társalgási groteszkjeit előlegezve. O 4. A párhuzamos láncversek formáját őrzi egészben vagy részben (a sorok szerkezeti párhuzama nélkül) a gradárió.
A tagadó forma másodlagos: eleve feltételezi a tilalmas cselekmény természetének és következményeinek ismeretét, azaz fenyegetést. A tagadás sajátos formája a költői kérdés: Az Ur az én világosságom és üdvösségem, kitől féljek? Az Úr az én életemnek erőssége: kitől remegjek? (Zsoltárok könyve, 27 : 1, ford. Károli G.)
Cette fille elle est morte est morte de ses amours. Ils l'ont portée en terre, en terre au point du jour. [A leány meghalt meghalt a szerelemtől. Testét elföldelték, elföldelték hajnalkor.] (P. Fort: La fille morte de ses amours)
(Az implikáció kifejtett, lapos formája: 'ha az Isten megvéd, akkor senkitől sem kell rettegnem'. O G. Párhuzamos formák a párhuzamos verselésen túl. A paralel izmus nem tűnt el nyomtalanul, miután átengedte helyét más költői formáknak. O I. A mondatok szintjén. O 1. Verspárnak tekinthető párhuzamos sorok fel-feltűnnek az időmértéken alapuló ókori epikus és drámai költészetben.
Bonyolultabb Auden Miranda énekének láncfűzése. A szakaszokat számmal, az azonos sorokat azonos nagybetűvel jelölve a következő képletet kapjuk: 1
2
3
4
5
«
AJ* (M) KjVJf OJL " 1 J^-J. f j J U - M, AJ;
Mert ezek itt nemigen nagy kedvvel nézik a vándort, s nem látják szeretőn, aki máshonnan kerül erre. (Homérosz: Odüsszeia, 7. ének, ford. Derecseri G.)
O 5. A párhuzamosság sajátos, de tipikus formája a valóságot a mese, a mítosz szint173
PARAS
jén leképező hasonlat. Különösen szorosan követi a szerkezeti párhuzam elvét a tagolt homéroszi hasonlat, melyben a valóság minden egyes eleméhez a költői valóság megfelelő elemeit rendeli hozzá. Mint pusztító tűz ha emészti a rengeteg erdőt, fönn a hegyek tetején, s nagymesszire terjed a fénye: sűrű fegyvereik ragyogása, mikor kivonultak, úgy szállt át a magas levegőn, csillogva az égig. (Homérosz: Iliász 2. ének, ford. Devecseri G.)
A monoton ismétlés a munkadalv-A is utalhat ezúttal. O (b) Az ismétlés tudatzsongító hatására utal R. Green Altatója (Lullaby), mely négy szakaszon át ringatja párhuzamos soraival az olvasót. A varázsénekek epiforikus párhuzamos verselését idézi Jevtusenko a Bűvölőben. Tavaszi éjszakán gondolj reám, és nyári éjszakán gondolj reám, És őszi éjszakán gondolj reám, és téli éjszakán gondolj reám.
O 6. A párhuzamosság zenei leképzésének •ehető a szöveget a paralelizmus elveinek megfelelően, szabályosan, szimmetrikusan, egy tükörképszerűen (antiszimmetrikusan) tagoló költői próza. Grammont elemzése szerint d. B. Bossuet prédikációjának körmondat&i egy felmenő és egy lemenő ágból állnak, s a kettő tagolása egybevágó. A felmenő ág ritmusa alapján a lemenő ág felépítése előre sejthető. O 7. Az ellentétes értelmű verspárok örökébe lépett az antitézis. Legkevésbé tér el mintájától a retorikus antitézis, ahogyan Corneüle tragédiáiban, vagy V. Hugó költészetében jelentkezik. Az érzelmek ambivalenciájának kifejezésévé vált a szerelmi lírában Catullus (Gyűlölök és szeretek) óta.
O II. A párhuzamosság elve rendszeresen és szükségszerűen érvényesül költői és irodalmi művek szerkezetében. A verssorokat, verspárokat összefűző tényezők az ismétlés, a váltakozás, a variáció, az ellentét, a szimmetria, feszültség keltése és feloldása, biztosítják a mű egységét. O 1. Kleven párhuzamot kéjíeznek drámai és epikus műfajokban az urak és szolgálóik, így Cervantes Don Quijotéjában, F. de Hojas Celestinájában, Moliére és P. Marivaux vígjátékaiban. A követők (suivants, followers) rendszere lehetőséget nyújt a cselekmény megkettőzésére, a transzpozícióra: az emelkedett dialógusok reprodukciójára az egyszerűség és nyíltság jegyében. O 2. A párhuzamosság egyik alapfunkciója a tárgynak, az eseménynek plasztikus, két szemszögből való ábrázolása. A 20-ik századi regények néha több ízben vetítik le a cselekményt különböző szereplők szemszögéből nézve (L. Durrel Alexandriai négyes). Ezt, a bűnügyi filmekben szinte rendszeresen alkalmazott eljárást, olykor már a 12—13. sz.-ban költött és előadott fabliau-k is alkalmazták. Az egyik verses elbeszélés hol a csirketolvajok, hol a meglopottak felől ábrázolja a sült csirke fondorlatos eltulajdonítását. O 3. A keresztpárhuzamos, a b a'b' típusú strófák szerkezetét követik a jelenetek A. de Musset Miről álmodnak a lányok? e. vígjátékában. Dinamikus háromszög ké[>ezi a darab alapját. Két lány ugyanabba a fiatalemberbe szerelmes. Az egymást követő jelenetek során hol beleszeret, hol „kiszeret", hol ismét beleszeret a két lány a fiúba. Hasonló hatást ér el (\ Goldoni, fáziseltolással. A szerelmesek-ben. Eugenie és Fulgenzio szerelmesek egymásba, de sorozatos félreéértések a darab utolsó jelenetéig megakadályozzák, hogy egymáséi legyenek. E. azt hiszi, hogy F. mást szeret, és ezért hidegen beszél vele. Erre F. eltávolodik E.től, gondolván, hogy az nem szereti. E. megtudja, hogy F. valójában szereti őt, mire közeledik hozzá. Most F. érti félre a helyzetet, s azt hiszi E. mást szeret, s eltávolodik tőle stb. Az a b a'b' képlet
Élek, halok: tűzbe, majd vízbe forgok. Didergek s azonközben lánggal égek. . . (L. Labé: Élek, halok; ford. Illyés Gy.)
Az antitézis szószerkezetbe sűrített formája az oximoron, a háttérben maradó közhely lyel áll ellentétben a paradoxon. O S. Az ítéletalakzatra épülő párhuzamot idézi ironikusan, áttételesen a nonsense-verse torzító tükrében T. S. Kliot: Nem tudta, vajon él-e s vajon meghalt-e a lány, Nem tudta él-e a lány s ő halt-e meg. Nem tudta, mindketten élnek, halnak e. Ha ő él, úgy nem él a tejeseml>er, s i em él az adószedő. N ha ezek élnek, akkor ő halott. . . . (Sweeney Agonistes)
O 9. Az egyezés túlnőhet a szórványos párhuzamon. Ilyenkor a paralelizmus szellemét idézi (~*evokáció) meghatározott kontextusban a költő. O (a) „Elfogulatlanul, gyermeki szemmel látni a lényeget", ez lehetne a formakölcsönzés egyik lehetséges mondanivalója. A neoprimitív festő szemével látja és láttatja Eu. Guillevic munkájában az asztalost: Láttam az asztalost, hogyan használta fel a fát. I>áttam az asztalost, hogyan válogatta a deszkaszálat. Láttam az asztalost, hogyan simogatta meg a legszebbet. (Jelentés VII, ford. Illyés Gy.)
174
PARAS
részt a szöveg módosításával, a szöveget szerint váltakozik a belső monológ és a külső cselekmény Stendhal Vörös és fekete elferdítve idézi. Petőfi utolsó költeményének, a Szörnyű idő-nek utolsó szakasza c. regényében. O 4. Az ellentétes párhuzam egyértelműen utal Macbeth szavaira Shavalamilyen formában minden drámai vagy kespeare tragédiájának egyik utolsó jeleneelbeszélő műben jelen van, mint a feloldantében, párhuzamot vonva ezáltal két időben dó feszültség forrása. A cselekmény előreviteléhez nélkülözhetetlen ellentét eleve adva és térben távoli cselekmény közös kiúttalanságára. A siker feltétele, hogy a torzítás van a szereposztásban, a kezdeti adottsáne legyen túl nagy, és ne akadályozza meg a gokban: az „alapállásban" (Tz. Todorov). Ilyen előrevivő ellentétet képez a jók és felszíni szöveg alatt (palimpszeszt módján) meghúzódó szöveg felismerését; másfelől rosszak óhatat lan szem bekerülése a népmesében vagy Ch. de Laclos Veszedelmes elég nagy legyen ahhoz, hogy a két idézet, a manifeszt és a látens, interferenciája érzéviszonyok c. levélregényében; vagy a csalákelhető legyen. Ha a kettő között nagy a dok. nemzetségek között fennálló engesztelhetetlen gyűlölet (Shakespeare Rómeó és szemantikai távolság és a látens idézet a Júlia, Corneille Horatius). A párhuzamos manifeszthez képest felszabadító jellegű (jóval kisebb erkölcsi követelményeket táláncvers menetét (a b b c . . .) követi a maszt), akkor az interferencia komikus láncmese (—tyradáció). O 5. Az ölelkező hatást kelt f-*szójáték, vicc). Az irónia párhuzam a b b' a' strófaszerkezetét terjeszti ki a mű egészére a „darab a da- esetében a látens kijelentés ellentétes előjelű, negatív (agresszív) a pozitív manifeszt rabban" típusú epikus vagy drámai szöveg kijelentéssel szemben. A párhuzamos alap(Calderon Az élet álom, Corneille Illusion szöveg permanens torzításával áll elő a comique, P. Weiss Marat halála). O fi. A kölcsönös párhuzam rokonformája a kettős paródia (még —»halandzsa). O II. A párhuhelycserén vagy helyzetcserén alapuló chiaz- zamos szerkezetek gyakran állítják egymás mellé egy gondolat egyszerű, szó szerinti mus a párhuzamos költészet határain túl az kifejtését és képes kifejezését. O /. A kettő epikus vagy drámai cselekmény egyik legközötti kapcsolat jelöletlen, kifejtetlen makedveltebb mozgásképlete. Jellemcserén alapul, a a b a b képletet követi fonesco radhat. A kéf>es beszéd kötetlen formában társul egy szó szerint értelmezendő kifejeLeckéjének drámai menete: A félénk, félszeg énektanár fokozatosan átveszi nőta- zéshez, az olvasóra, hallgatóra bízva a két kijelentés közötti összefüggés értelmezését: nítványának fölényes biztonságát, és végül analógiát, okozati összefüggést lát-e közötis megfojtja az egyre kezesebbé váló lányt (->mégforma, költői nyelv). A párhuzamos tük. Az egymás mellé rendelés, a parataxis, szerkesztés, a szónak ebben a tágabb értel- a képes beszéd egyik hagyományos formája f-»hasonlat). O 2. Jelöletlen, tömör hasonmezésében, valóban jelen van, amint ezt (». latnak tekinti Arisztotelész a metaforát. Ez M. Ho'pkins írja, a költői technika minden legfeljebb áttetszővé vált konvencionális formájában. O //. /{ejtett párhuzam. A metaforák esetében fogadható el praktikus párhuzamos formák közös sajátossága az meghatározásként. Valójában a metafora explicitás. Egy alapgondolat kifejtve, sőt meghatározatlan számú virtuális párhuzakétszeresen kifejtve jelenik meg rövid egymot foglal egyetlen kijelentésbe. O III. másutánban. Hol a szerkezet, hol a tartalom Elhibázott, elvetélt paralel izmusnak tekintmegfelelése a szorosabb. Mindkét esetben a hető a korrekció, mely legalábbis látszólag két változat analóg, többé-kevésbé fedik érvényteleníti a potenciális párhuzam előegymást. így elképzelhető lenne, hogy a tagját, így Petőfi S. versében, a korrekció valóságban is egymást fedve jelenjenek meg. iskolapéldájában: A költői alakzatok egy része felfogható implicit párhuzamként: a két gondolat együtBefordultam a konyhára, tesen jelentkezik egyetlen kijelentésen beRágyújtottam a pipámra, lül, olyan módon, hogy az egyik gondolatAzaz rágyújtottam volna, ból, a kifejezettből, kifejthető egy másik Hogyha már nem égett volna. gondolat, mely nem jelentkezik a felszínen A második és a harmadik sor ellentétes kifejtett formában. O I. A rejtett párhuzam párhuzamot alkotna, ha nem kellene a egyik formája az önmagán túlmutató célmásodiktól, mint elhibázott első próbálkozás. A hallgató a kontextus alapján és a zástól, eltekintenünk. O A metaforát fejti helyzet ismeretében kikövetkezteti, voltaki a hasonlóságon, a tudatos vagy tudattaképfjen mire is gondol, mire céloz a beszélő. lan megfelelésen alapuló, az elvontat az A célzás egyik gyakori irodalmi formája a egybekapcsoló párhuzam. Meg„torzított", „ferde" idézet (Hermann I., érzékletessel találjuk a térben kiteregetve, explikálva a VV. Aleyer). Az író egy jól ismert szövegmetonímia minden formáját: az egymással 175
PARAS
összefüggő részeket, folyamatokat; az alkotó és alkotás, a forma és tartalom viszonyát; az ok és okozati összefüggést. A szinekdochén&k felelnek meg a rész és egész viszonyát képviselő szópárok. Az ellentéten alapuló paralelizmus sűrített (implicit) formája az oximoron, a paradoxon. O T. A paralelizmus funkciói. A párhuzamos szerkesztés elterjedtsége, alapvető tendenciáinak egyetemessége eleve valószínűvé teszi, hogy mélyen gyökeredző érzelmi és szellemi igényeket elégít ki, s hogy sok szempontból alkalmas költői, irodalmi tartalmak megfogalmazására. O T. A paralelizmus kétségtelenül korai költői forma. Norden az ünnepélyes alkalmakkor emelt hangon mondott (énekelt) párhuzamos szerkezetű kijelentésekre vezeti vissza az itáliai ritmikus prózát és költészetet. A párhuzamosság ugyanakkor a praktikus üzeneteket tolmácsoló köznapi beszéd szintje fölé emelkedik, és a beszéd közlő funkcióját megőrizve, hajlik az ének, a zene felé: követi a zenei kifejezés alaptörvényeit, tágabb teret enged az ismétlési kényszernek, feszültséget teremt, hogy annak feloldásával fokozza az ismétlődésből adódó örömérzetet ( —•ismétlés, irodalom és zeneművészet). O II. Az élvezetes forma eleve megkönnyíti a megértést, a meggyőzést. ,,A párhuzamba állított gondolatokat könnyebb megragadni" írja Arisztotelész a beszéd tagolásával kapcsolatban. A mondat elemeinek pontos megfelelése kiélezi az ellentétet az antitetikus paralelizmus esetében. Érthető, hogy a paralelizmus mitikus elbeszélések, filozófia, retorikai értekezések, erkölcsi tanítások, jogi törvények formába öntésének kedvelt módja. O /. Az ismétlés megkönnyíti a memorizálást, líz fokozottan áll a módosítással párosuló ismétlésre, mely arra készteti a hallgatót, hogy a visszatérő sort ugyanolyan figyelemmel hallgassa végig, hiszen nem tudhatja, mennyiben módosul a szöveg a már hallottakhoz képest. O 2. (a) A párhuzamos költészet általános tendenciája, hogy a visszatérő kijelentés lényeges elemei módosulnak a felelő sorban, és a kevésbé lényegesek térnek vissza változatlanul, háttért képezve az alakzatként kiemelkedő változónak (Steinitz, (íonda). A kétszeres megközelítés növeli a célzás pontosságát, lehetővé teszi a kiigazítást (korrekció). Kgy szé | > napon reggel valami feketét látott a tengeren, valami kéket a tengeren. (Finn karéliai ének)
A „kiigazítás" rendszerint komplex jelenségek eltérő vagy egyenesen ellentétes jegyeinek megragadására szolgál. A kétfelől 176
megvilágított jelenség kiemelkedik a változatlanul visszatérő elemek hátteréből: az olvasó mintegy binokuláris plaszticitásában (három dimenzióban) szemléli a közlés központjába helyezett komponenst. .). (J. Herder szavaival: a párhuzamos sorok kölcsönösen értelmezik egymást. A kínai párhuzamos költészetben a második sor új értelmet kölcsönöz az elsőnek, írja F. A. Boodberg, ,,ez adja az első sor megértésének kulcsát". Az ellentétes párhuzamosság, az ellentétet képező elemek pontos szembeállítása kiélezi a kínai költészet és művészi próza kedvelt formáját, az antitézist (Gabelentz). O (b) H. Wallon szerint a fogalmi gondolkodás alapja a valóságban tapasztalt kettősség felfedése, majd az ellentmondó kettősség feloldása, egységbe hozása. A nyelv maga is elemek szembenállásán alapul mind a kifejezés (a beszéd), mind a nyelvi rendszer szintjén (F. Saussure, R. Jakobson). Bipoláris a kifejtett gondolat struktúrája is: A = B. O (c) A gyerek nyelvi és szellemi fejlődésében fordulópontot jelent a bipoláris struktúra kialakulása, a homogén „mondatszó" tagozódása. A páros szerkezetek döntő szerepet játszanak a továbbiakban is (Mérei F. és Binét Á.). A gondolkodási formák kialakulásában alapvető szerepet játszó kettősség biológiai és ösztön lélektani alapjait elemzi több művében Hermann 1. O J. A párhuzamos költészetben megvalósított kettős egység kinetikai modelljének tekinthetjük a Kalevala előadásmódját: két énekes egymással szemben ülve, egymás kezét fogva előre-hátra hajolva követi a verspárok ringását. O 111. Sokatmondó a paralelizmus és az ítéletalakzatok közötti szoros kapcsolat. A párhuzamos szerkezet, akárcsak az ítéletalakzatok, játékos formában előlegezik a gondolkodási formákat. így például a kölcsönös kapcsolaton alapuló verspárok az ekvivalenciával egyenértékű kölcsönös implikációt készítik elő (p -* q) & (q -» p) = (p = q). Az egymást követő párhuzamos kijelentések jelöletlen formái lehetnek az egymásból következésnek vagy a hasonlóságon alapuló megfelelésnek. Már Arisztotelész ráirányította a figyelmet a párhuzamos szerkezetek és a szillogizmusok közötti hasonlóságra. O IV. Az érem másik oldalát tekintve a jelöletlen f>árhuzarn. a parataxis, azaz az egymással alárendelt viszonyban levő (okozati összefüggést, hasonlítást kifejező) mondatok egymás mellé rendelése a közlésnek archaikusai)!) formája. Az uralaltaji népköltészetben gyakori, elöljáróban felvázolt „természeti kép" státuszainak ambiguitása sem fér össze a nyelvi közléstől
PARAL
megkövetelt explicitás és egyértelműség elvével. Ha a „természeti kép" és az őt követő aktuális társadalmi jelenet közé kitesszük a hasonlító morfémát (amire az esetek többsége feljogosít), akkor elmondhatjuk, hogy a két, egymást követő strófa ugyanazt a tartalmat fejezte ki először képnyelven, majd fogalmi eszközökkel, azaz két, egymástól több százezer éves távolságban lévő közlésmód segítségével. Archaikus felfogást tükröz maga a párhuzam is: két kijelentés megfelelése nemcsak hasonlóságon alapulhat, hanem a kettő ellentétén is. Párhuzamba állítható két, egymással térben, időben vagy okozati szempontból öszszefüggő (kontiguus) vagy a rész és egész viszonyában álló jelenség. Mindez a preracionális értelmezésre jellemző, melyet Freud „primér mechanizmus" néven állít szembe a „szekundér eljárással", a fejlett, racionális gondolkodással. A költői közlés szempontjából ez a látszólagos visszalépés a messzi múltba nem veszteség, hanem jelentékeny nyereség. A primér mechanizmus érvényesülése jellemzi az álomnyelvet és a mítoszok nyelvét. A primér mechanizmuson alapuló torzítások titkosítják az álomban, a mítoszban kifejezésre jutó tartalmakat. A paralelizmus is alkalmas a tudatunk számára hozzá nem férhető analógiák kifejezésére. A paralelizmus összekapcsolja, egy szintre hozza mindazt, ami azonosnak nyilvánul a tudattalan szintjén. (A tudattalan azonosítja azt, ami hasonló, és azt is, ami ellentétes, mindazt, ami öszszefüggő vagy része egy nagyobb egésznek). Az olvasó, a hallgató ugyanakkor jól tudja, hogy a párhuzamba állítás nem tekintendő azonosításnak. O V. A szoros párhuzam különösen gyakori a varázsénekekben. Tartalmi szempontból az időtlen mítosz és a jelen események egybekapcsolása jellemzi a mágikus párhuzamot. A kettő egységének tulajdonította a hívő a verjek hatékonyságát, a valóságot módosító erejüket (Gcmda). A bájolások formai sajátossága a nagyfokú redundancia (G. Cantenau, Gonda). Egyhangú ismétlés jellemzi az Atharva-véda mágikus formuláit, a római varázsénekeket (R. Helm, Norden), akárcsak a magyar bájoló imádságokat. A kérés (felszólítás) sokszoros megismétlése a varázs hatékonyságát volt hivatva fokozni. Feltehető, főként a sámán-énekek esetében, hogy szerepet játszott a monoton ismétlés révületkeltő ereje, tudatelhomályosító hatása is. O VI. A párhuzamos forma kifejező lehet: általános vagy egyedi tartalom hordozója. Nyolc párhuzamos sor a szüntelen (mono-
11*
ton) tevékenységet érzékelteti a Kalevipoey egyik szakaszában: Szorgosak biz a kis szüzek, Folyton fonnak, egyre szőnek, gvönge gyolcsot gvártogatnak, vásznat végszám felhalmoznak, paszomántot pörgetnek, selyem kapcát kötögetnek, finom fonalat sodornak, szövetekre cifrát varrnak. (ford. Bárt A.)
Ellentétes párhuzamos sorok határozzák meg a „Hej p á v a . . . . " kezdetű ballada menetét: Szegén legén vótam, gazdag léant vettem. . .
Ez a formai ellentmondás előre jelzi ->anticipdció, deviza) a balladában fokozatosan kifejtett feloldhatatlan ellentmondást. A láncszerű (reddícióval keresztezett) párhuzamos sorok a biblikus genealógiákban az egyének születésén és elmúlásán a változás és az állandóság egységét példázza: az egyének váltakozása, születése és elmúlása biztosítja az egyének váltakozását. O VII. A szanszkrit irodalomban gyakori antitetikus párhuzam mai kapcsolatban írja Gonda: „Ilyenkor nemegyszer a nyelv az ura lesz a gondolatnak, ahelyett, hogy a szolgája lenne". A formakényszer csikorgó párhuzamokat szülhet. A sumer Gilgames-eposz egyik négy verspárból álló szakaszának utolsó sora kétségtelenül „csak a széphangzás mián" íródott: Arcom nyújtom feléje, a szívszerelem arcát; kezem nyújtom feléje, a szívszerelem kezét; szemem nvújtom feléje. a szívszerelem szemét; lábam nyújtom feléje, a szívszerelem lábát.
A kizárólag helykitöltő funkcióval bíró párhuzam fedi fel a paralel izmustól elválaszthatatlan nagyfokú redundanciát. Karinthy F. Biblia-paródiájának előterében áll a paralelizmusnak ez a funkciója. Tegnap este, mint annyiszor, megint a Bibliát olvasgat tani, és az én szemeimet végigvezetem a Könyvek Könyvének lapjain. . . EH különösen megtetszett nekem ama költői forma, melyben az Ótestamentőm könyvei írvák, és a szavaknak azon művészete, mellyel kifejezik az ő elméjük szülötteit. A gondolatritmus gyönyörű formája, mely egy dolgot, kétszer fejez ki, és ugyanazt a beszédet elmondja mégegyszer, de változtatva a mondat összetevő részeit. . . Mert főleg újságírónak igen jó dolog ez, és megörvendez téti szívét a hírlapok Csinálójának.
177
PARAS Főképpen pedig olyannak, akit soronként fizetnek, és aki az ő kenyerét megkeresi minden betűvonal után, melyet leirt az ő keze. (Gondolatritm usok)
O írod.: E. Cajanus: Linguarum ebraeae et finnicae convenientia (1697); D. Juslenius: Oratio de convenientia linguae Fennicae cumHebraea et Graeca (1728); Ch. Schoettgen: Horae Hebrorum. De exergasia sacra (1733); R. Lowth: Isaiah. íntroductio 1, 10—11 (1755); H. G. Porthan: De poesi fennica (1768); J . G. Herder: Vom Geiste der ebráischen Poesie (1782); J. F. Davis: Poeseos Sinensis commentarii. Transactions of the Royal Society of Great Britain and Ireland 2 (1830); X. Marmier: De la poésie finlandaise. (Revue des Deux Mondes 32, 1842); Arany J.: A magyar verselésről. (1854): N. Haruszin: Russzkije lopari (1890); S. R. Driver: Einleitung in die Literatur des Altén Testaments (1896); F. Kühnert: Über den Rhythmus des Chinesischen. (Sitzungsberichte der Philosophisch-Historischen Klasse der k. Akademie der Wiss. Wien 130, 1896); G. Schlegel: La loi du parallélisme en style chinois (1896); E. Norden: Die antiké Kunstprose I—II (1898); S. Freud: Die Traumdeutung (1900); C. 0 . Thulin: Italische sakrale Poesie und Prose (1906); M. Bloomfield: Rig-Veda Repetitions (1916); F. Saussure: Cours de linguistique générale (1916)/1976); C. F. Burney: The Book of Judges (1918); L. L. Newman— W. Popper: Studies in Biblical Parallelism (1918); T. Kovalski: Ze studjow nad forma poezji lodów tureckih. (Mémoires de la Commission de l'Académie polonaise des Sciences et des Lettres 5, 1921); E. Cassirer: Philosophie der symbolischen Formen I. (1922); S. R. Driver: An Introduction to the Literature of the Old Testament (1922); Hermann I.: Psychoanalyse und Logik (1924); E. Norden: Logos und Rhythmus (1928); Hermann I.: Das Ich und das Denken (1929); A. Falkenstein: Die Haupttypen der sumerischen Beschwörung (Leipziger semitische Studien. N. F. 1., 1931); Fokos D.: Die etymologischen Figuren der finnischugrischen Sprachen (Ungarische Jahrbücher 12, 1932); M. Grammont: Traité de prononciation fran^aise (1934); W. Steinitz: Der Paralelismus in der finnisch-karelischen Volksdichtung (Folklore Fellows Communication 115, 1934); W. Jablohski: Les ,,Siao-ja (i-eu)-yu" de Pékin. Un essai sir la poésie populaire en Chine (1935); L. Steinhart: Niassische Texte (1937); B. Csang Cseng-Ming: Le parallélisme dans les vers du Chen King (1937); R. Jakobson: Zur
Struktur des Phonems (1939); W. Steinitz: Ostjakische Volksdichtung I (1939); J . J . Patton: Canaanite parallels in the Book of Psalms (1944); W. F. Albright: The Old Testament and the Canaanite Language and Literature (Catholic Biblic Quarterly, 1945); Hermann I.: Bolyai János. Egy gondolat születésének lélektana (1945); H. Wallon: Les origines de la pensée chez l'enfant (1945); G. Contenau: La magié chez les Assyriens et les Babyloniens (1947); J . Gonda (szerk.): Letterkunde van de índische Archipel (1947); H. Reinbach: ElementsofSymbolic Logic (1947); H. Webster: A Sociological Study (1948); W. F. Albright: The Psalrn of Habakkuk. Studies in Old Testament Prophecy (1950); €. M. Bowra: Heroic Poetry (1952); J . D. Denniston: Greek Prose Style (1952); A. Falkenstein— W. Soden: Sumerische und akkadische Hymnen und Gebete (1953); F. A. Boodberg: On Crypto-Parallelism in Chinese Poetry. Schedules from a Berkeley Workshop of Asiatic Philology (1955); J . Lotz: Kamassian verse (Journal of American Folklore 67, 1954); R. O. Austerlitz: Ugric metrics (Folklore Fellows Communications 174, 1958); N. Poppe: Der Parallelismus in der epischen Dichtung der Mongolén (Uraialtaische Jahrbücher 30, 1958); J. Gonda: Stylistic Repetition in the Veda (1959); J . Hightower: Somé Characteristics of Parallel Prose (1959); R. Jakobson: Linguistics and Poetics. In: Style in language (1960); R. Austerlitz: Parallelismus. In: Poetics (1961); R. Jakobson: Poezija grammatyiki i grammatyika poezii. In: Poetics (1961); H. Peukert: Serbokroatische und makedonische Volkslyrik (1961); J . Chmielewski: Notes on Early Chinese Logic (Rocznik Orientalistyczny 26, 1963, és 28, 1965); J. J. Katz—J. A. Fodor: The Structure of Language (1964); V. M. Zsirmunszkij: Ritmiko-szintaktyicseszkij parallelizm kak osznova drevnyetyurszkogo epicseszkogo sztyiha (Voproszi Jazikoznanyia 13, 1964); R. Jakobson: Grammatical Parallelism and its Russian Facet (Language 42, 1966); B. De Vries: The Style of the Hittite Epic and Mythology (1967); W. F. Albright: Yahweh and the Gods of Canaan (1968); A. F. L. Beeston: The Arabic Language (1970); Komoróczy G.: A sumér irodalom kistükre (1970); A. L. Oppenheim: Ancient Mesopotamia 2(1970); Fónagy I.: A propos de la genése de la langue enfantine (Linguae 30, 1971); R. A. Sayce: The Style of Montaigne. Word-pairs and Word-groups. In.: S. Chatman (szerk.): Literary Style (1971); B. Alster: Dumuzi's Dream. Aspects of Oral 178
PARAL Poetry in Sumerian Myth (1972); Horváth I.: A grammatikai szemlélet kezdetei a magyar verselméletben (Irodalomtudományi Közlemények, 1972); Komoróczy G.: A sumér vers elmélete (1972); J . Fairbanks— R. O. Reischauer—A. M. Craig: East Asia (1973); R. Jakobson: Question de poétique (1973); J. M. Lotman: Szöveg, modell, típus (1973); N. Ruwet: Parallélisme et déviation en poésie. In: J . Kristeva—J. C. Milner—N. Ruwet (szerk): Langue, discours et poésie (1975); E. Brunner-Traut: Die altén Agypter (1976); Lotz J.: Az uráli verselésről. In: Szonettkoszorú a nyelvről (1976); W. Meyer: Untersuchungen zur Formensprache der babylonischen Gebetsbeschwörungen. (Studia Pohl, series major 5, 1976); G. A. Millei^Ph. H. Johnson-Laird: Language and Perception (1976); Telegdi Zs: Bevezetés az általánosnyelvészetbe (1977); W. Röllig (szerk.); Altorientalische Literaturen (1978); Mérei F — Binét Á.: Gyermeklélektan (1978); R. Jakobspn—L. Waugh: The Sound Shape of language (1979); 0 . Duerot et al.: Les mots du discours (1980); Horváth I.—Veres A. (szerk.): Az ismétlődés a művészetben. Irodalomelméleti tanulmányok 5 (1980); L. A. Arrathoon: Antinomic Cluster Analysis and the Beothian Verbal Structure of Chaucer's „Merchant's Tale". Language and Style (1984); Hermann I.: Az ember ősi ösztönei (1984). Fónagy Iván O A héber irodalomban a paralelizmus a költői és a mindennapi beszéd közti megkülönböztető jegy, a héber vers alapvető formai eleme. A költői beszéd elemi egysége a két, esetleg három, nagyritkán ennél is több tagból álló „vers", amelynek tagjai egymáshoz képest ugyanannak a gondolatnak a változatai, és ily módon párhuzamban állnak egymással. A bibliai héber verselés e sajátosságára, amely minden fordításon átsüt, már az -+egyházatyák felfigyeltek, de rendszeresen csupán az újkorban kezdték tárgyalni, pl. E. Cajanus (Linguarum ebraeae et finnieae convenientia, A héber és a finn nyelv hasonlósága', 1697), D. Juslenius (Oratio de convenientia linguae Fennicae cum hebraea, 'Előadás a finn nyelvnek a héberrel való hasonlóságáról', 1728), majd biblikus tudósok, Chr. Schoettgen, aki exergasiának (1733), és A. S. Mazocchi, aki epexegézisnek nevezi (1740); ezek s egyéb előzmények után rendszeres elemzését R. Lowth anglikán püspök végezte el (De sacra poesi Hebraeorum, 'A héberek szent költészetéről', 1753; Isaiah, 1778). O A verstagok párhuzamosságán alapuló héber költészetben másodlagosnak 10*
minősül minden egyéb verselési sajátosság. A héber szókincs sajátosságai folytán (pl. hogy a szavak döntő többsége egy-egy három mássalhangzót tartalmazó gyökből származik, szótagszámuk ezért nem mutat nagy különbségeket), valamint a hangsúlyozás természetéből következően a gondolatritmusos elrendezésű szavak bizonyos laza hangritmust ereményeznek, súlyos tévedés volna azonban ezt akár a tagoló, akár az időmértékes verseléssel azonosnak tekinteni; ez a jelenség csupán mellékhatás, és nem ezen alapszik a héber verselés. O Az eddigi kutatások a gondolatritmust a héber verselésen belül is lényegében stilisztikai jelenségnek tartották. Ezek a nézetek újabban — főként St. Segert héber verstörténeti kutatásai és különösen „Wortmetrik" ('szómérték') elmélete óta — háttérbe szorulnak. A verstagok párhuzamossága egyre inkább a héber verselés alapkategóriájának látszik. Ez teszi, önmagában, verssé a szöveget. Jól látta ezt már 1865-ben G. M. Hopkins, aki így írt: „A költészet formális része, s talán nyugodtan mondhatjuk, mindaz, ami benne formális, a párhuzamosság alapelvére vezethető vissza. A költészet szerkezete a párhuzamosságok folytonossága. . . . " A legújabb kutatások így a Biblia verselésének ezt az elvét, alapkategóriáját, két irányban is egy új költészetelmélet kiépítéséhez használják kiindulópontként. O Egyfelől meg kell találni azt az általánosabb kategóriát, amelynek a „gondolatritmus" csak speciális esete, s másfelől meg kell vizsgálni, hogyan jelentkezett a Bibliában felismert verselés esetleg más népek spontán költészetében. Ami az első feladatot illeti, természetesnek látszik az ókori kelet többi nagy irodalmával való egybevetés. A sumer és az akkád verselés felől ténylegesen híd építhető ki a héber verseléshez, az előbbiekben ui. a verselés alaptényezője a szavak vagy szócsoportok ismétlése (még sumer irodalmi formák, akkád irodalmi formák). A héber verselés legbonyolultabb alakzata, a „fokozó párhuzamosság", a sumer és akkád verselés felől nézve elemi formának, változtató ismétlésnek látszik; s legegyszerűbb héber alakzat, a „rokon értelmű párhuzamosság", ugyancsak a sumer és akkád verselés felől nézve, igen elvont, levezetett formának. Ez azt jelenti, hogy R. Lowth rendszere csupán morfológiai, de nem egyszersmind történeti—genetikus levezetés is. A „rokon értelmű párhuzamosság" az ismétlés teljes formalizálása, a grammatikai szerkezet ismétlése, merőben más szavakkal. O Másfelől számos eurázsiai népköltészet vizsgálata tisztázta, hogy a héber verseléshez hasonló 179
PARAS
(Általános Nyelvészeti Tanulmányok 8., 1972). * Terts István
párhuzamosság vagy ismétlés szinte mindenütt megtalálható a népköltészetben, és ezért egyetemes jelenségnek látszik. ,,A költői alkotásmód (artifice) lényege, a nyelv minden szintjén, az ismétlődő visszatérés" — írja R. Jakobson. Ez azt jelenti, hogy a ,,gondolatritmus"-t, másképpen a párhuzamosságot, s még helyesebb szóval, a szósorozatok ismétlődő visszatérését egyetemesen is a költészet alapsajátosságának, s minden költői forma természetes nyelvi alapjának kell tekintenünk. O írod.: L. I. Newman—W. Popper: Studies in Biblical Parallelism (1918); Solymossy S.: A gondolatritmus eredete (Ethn. 38. köt., 1927); Muilenburg: A Study in Hebrew Rhetoric. Repetition and Style (Vetus Testamentum, Suppl. I. köt., 1953); J . Lotz: Kamassian Verse (Journal of American Folklore 67. köt., 1954); Szörényi A.: Bevezetés (Sík S.: Zsoltárok könyve, 1955); St. Segert: Die Methoden der althebráisehen Metrik (Communio Viatorum 1. köt., 1958); G. M. Hopkins: Poetie Diction (The Journals and Papers, 1959); H. Jakobson: Hang—Jel— Vers, 1969); Komoróczy G.: A sumer vers elmélete (FK, 1972). Komoróczy Géza
paralipomena j>ászuq) való tagolásában rejlik. Az egyes könyvek fejezeteit (parásáit), mondatait, sőt betűit is összeszámolták. Pontosan kiszámolták és emlékezetbe vésték, hol, melyik bibliai versnél található az egyes bibliai könyvek közepe (héberül hecjó). Számon tartották, hogy könyvenként hány fejezet (parásá), fejezetenként és könyvenként hány bibliai vers (pászuq) és hánv szó
PARAS
fordul elő. Ezeket a számokat és adatokat betűjelek (~*szimanim) segítségével memorizálták, majd ezek ismeretében, segítségükkel ellenőrizték a kéziratok pontosságát és hitelességét. A masszára valójában nem tett mást, mint ezeket a gyakorlati úton kialakult, hasznosított és szóbelileg átörökített numerikus összefüggéseket írásban is rögzítette, pontosította. O A fejezetekre való tagolásnak azonban a kézirat olvashatóságában is kiemelkedő szerepe volt. A hagyományos, kézzel írt pergamentekercseken (~*széfer) ugyanis mindmáig az olvasást könnyítő egyetlen elem a parásá: mind a különféle modern írásjelek (pont, vessző, kérdőjel stb.), mind a „magánhangzókra" utaló diakritikus jelek (a punktáció), mind a szó- és mondathangsúlyt meghatározó dallamjegyek (héberül nöginot, neginot) hiányoznak. O A zsidó irodalom kétféle párását különböztet meg. Az egyiket a maszóra a héber „pé" (P) betűvel jelzi. Ennek feloldása: ptuhá (pötuhá, petuhá = 'nyitott' fejezet), amely a manapság általánosan használt, európai bekezdésre emlékeztet: minden új „bekezdés" egyben új sorral indul. Ezzel szemben a parásá sztumá (szötumá, szetumá O 'zárt' fejezet) mindig ugyanabban a sorban kezdődik, amelyikben — néhány betűhely kihagyásával az előző fejezet zárult. Ez utóbbi „bekezdés" betűjele nevéből alkotott rövidítése a maszórai szövegkiadásokban a héber „szamekh" (SZ) betű. Természetesen e kétféle tagolásnak tartalmi oka és jelentése, megkülönböztető szerepe volt. O A zsidó liturgiái élet gyakorlatából adódóan az Ószövetség első részének egy másik a párásáétól független, attól merőben eltérő tagolási elve is általánosan elterjedt. A ~*Tóra (Mózes öt könyve) szövegének hétről hétre (szombat délelőttönként) való zsinagógai felolvasása ugyanis már igen régen megkövetelte a részekre való bontást. Mivel azonban az ókorban párhuzamosan kétféle olvasási gyakorlat is érvényben volt, ezért — egymás mellett — kétféle felosztás jött létre. A Tóra-olvasásnak ugyanis párhuzamosan volt három-, illetve egyéves ciklusa is. Minden hetedik esztendőben (az úgynevezett szombatévben), amikor a földek kötelező parlagon hagyása miatt a mezőgazdasági munkák jóformán szüneteltek, s ezért az emberek jóval nagyobb szabadidővel rendelkeztek, a hívek egyetlen esztendő alatt olvasták végig a Tórát, míg a szombatévek közti időszakban (hat esztendő alatt) összesen két ciklust bonyolítottak le: 3—3 évenként fejezték be a mózesi könyvek olvasását. A liturgiái életben használt
heti szakaszok neve hároméves bontásban — szeder (héberül 'rend'), míg az egyéves, tehát nagyobb méretű szakaszoké szidra (szidrá, 'rend', 'hetiszakasz'). Az egy évre szóló felosztás összesen 54, a hároméves ciklus pedig 154 szakaszt tartalmaz. (Vigyázzunk: az egyéves ciklus szakaszait, a szidrát is szokás népiesen palásának nevezni, ami sok félreértésre ad alkalmat.) A jeruzsálemi templom pusztulása (i. sz. 70) után lassan egyöntetűvé vált az egyéves ciklus használata, noha a Közel-Keleten (így Egyiptomban még a 12. sz. táján is) ezzel párhuzamosan sokáig gyakorolták a hároméves felolvasási módszert is. Nem meglepő tehát, hogy a 8 10. sz.-i palesztinai maszoréták nem feledkeztek meg ez utóbbi rendszerről sem. O Az úgynevezett „maszóra! jegyzetek", amelyek valamenynyi bibliai könyv végén módszeresen megtalálhatók, mindig feltüntetik az abban a könyvben föllelhető bibliai versek (ytászuq) számát, a könyv felének (hecjó) pontos helyét, valamint a nyitott és zárt parásák számát külön-külön és együttvéve. A mózesi könyvek esetében a „maszórai jegyzetek" közlik a heti szakaszok számát is (az úgynevezett szidrákét és a széderekét egyaránt). Ezeket a numerikus összefüggéseket a könnyebb memorizálás érdekében, betűszámok (—>gematria) segítségével az illető bibliai könyvből választott emlékeztető versben (-* mnemotechnikai vers, szimanim) rögzítették. O A parásá mint a késő ókori kéziratos tekercskönyv (-*ttzéfer) formai jegyeinek egyik máig élő maradványa fontos forrásul szolgálhat a korabeli kézirathagyomány(>zás v izsgálatához. O (-•még Biblia, fejezet, maszóra, Ószövetség, pászug, széfer, szimanim.) Raj Tamás
183
Paraschivescu [párászkivfszkuj, Miron Radu (Zimnieea, 1911 okt. 2. Bukarest, 1971. febr. 17.): román költő. író, publicista. Közép- és felsőfokú képzőművészeti tanulmányokat folytatott, a bukaresti bölcsészkaron szerzett diplomát. A két világháború között több avantgarde és baloldali lap munkatársa volt. Az illegális Kommunisták Romániai Pártjának folyóiratát, az Era Nouá-t ('llj korszak") szerkesztette. A negyvenes-ötvenes években riporterként dolgozott, majd rövid időre főszerkesztője lett egy kolozsvári irodalmi almanachnak, s vezető tisztséget viselt az írószövetségben. Kivételes energiával, fogékonysággal és merész vállalkozókedvvel egyengette a fiatalabb nemzedék útját; kivált a neoszürrealizmus román változatának képviselőit, az ún. onirikusokat támogatta, s közölte
PARAS
műveiket Povestea Vorbii ('A szó meséje') c. lapjában. O Első verseit, még a húszas években, barátainak, az avantgarde Unu ('Egy') c. folyóirat munkatársainak ajánlja. Sokat és sokfélét közölt, kötete azonban csak 1944-ben jelent meg, Cíntece {igánesti ('Cigánydalok') e. A Parasehivescu által többször is idézett Garda Lorca cigányrománcaival rokon költemények a külváros világát, alakjait, folklórjának szó- és dallamkincsét örökítik meg. A velük egy időben írott, de csak két évtizeddel később kötetbe gyűjtött versekben a Whitman-féle szabad vers hagyományait folytatja (Declara(ia pateticú, 'Patetikus vallomás', 1960). Szemében a szabad vers tél ja a „pontos hanyagság", ,,a lélek mozdulatainak szabatos rögzítése", vagyis az, hogy a köznyelvi esetlegesség, csapongás, ötletszerűség és érzéki, szenvedélyes beszéd elemeiből kibontakozzék ,,a legteljesebb személyesség" (Vermi liber, 'A szabad vers', 1960). Közvetlen és libertinus hangú költészete hermetikusabbá, metaforikus szerkezetűvé válik a ]>álya végén (Tristele, 'Szomorú versek', 1968; Ultimele, 'Az utolsó versek', 1971). Emlékiratainak néhány részletét csak folyóiratokban sikerült megjelentetnie (Jurnáiul unui cobai, Egy kísérleti állat naplója', 1968—1969); ezek sorát folytatja a halála után kiadott memoárkötet (Amintiri, 'Emlékek', 1975). Figyelemre méltóak képzőművészeti kritikái. Rendszeresen fordított, egyebek közt San Jüan de la Cruz, Rilke, Garda Lorca, Malraux műveiből. O Gyűjt, kiad.: Serieri {'írások', 4 köt., 1969— 1975). O Magyarul: Legszebb versei (Tóth I., Bukarest, 1963); 1 tan. (Árion, 1969); 3 vers (Tóth I., Franyó Z., Román költők antológiája, 1982); 1 vers (Kürtös Gy., Brassói Lapok, 1983, 17.). O írod.: Tóth I.: Az érettség költészete (Igaz Szó, 1961, 10.); Kerekes Gy.: Miron Radu Parasehivescu — a prózaíró (Igaz Szó, 1965, 7.); uő: Miron Radu Parasehivescu. Szabad vers (Igaz Szó, 1965, 10.); N. Balotá: Labirint (1970); P. Constantinescu: Serieri (4. köt., 1970); A. Páunescu: Sub semnul intrebárii (1971); I. ('araion: Duelul cu erinii (1972); S. Cioculescu: Aspecte literare contemporane 1932— 1947 (1972); Ov. S. Crohmálniceanu: Literatura romána intre eele douá rázboaie mondiale (2. köt., 1972); M. Petroveanu: Traiectorii lirice (1974); A. Piru: Poezia románeascá contemporaná 1950—1975 (1975); A. Ráu: íntilniri cu seriitori (1976); I. Navarre: M. R. Parasehivescu (Les Nouvelles Litteraires, 1976, 2556.); E. Simion: Miron Radu Parasehivescu (Románia Lite-
rará 1978. 30.); I. Oarca§u: Miron Radu Parasehivescu (Utunk, 1981, 51.). Zirkuli Péter Paraske [paraszke], Larin (I^empaálá, 1833—1904): finn népi énekmondónő. Öszszesen 32 000 sor népi runót, valamint nagyszámú bűvigét, szólást és más folklórkincset jegyeztek fél tőle. Az általa előadott népi énekeket a Suomen Kansan Vanhat Runot ('A Finn Nép Régi Énekei') c. 33 kötetes gyűjteményben adták ki 1909— 1950 között. O Magyarul: 1 vers (Képes G., Napfél és éjfél, anto., 1972); 1 vers (Képes G., Önarckép hegy formájában, 1978). O írod.: Bán A.: Paraske asszony, a finnek híres mesemondója (Ethn, 1913, 119— 120. old.). Gombár Endre Paraszhosz, Ahilleasz; Achilleas Paraschos; Parászhosz, Ahiléasz (új átírás); (Nafplion, 1838 Athén, 1895): görög költő. A hanyatló romantika jellegzetes alakja, költészetében megtalálható a romantika minden szélsősége és negatívuma: dagályosság, felszínesség, képzavarok. Kortársai körében igen nagy népszerűségnek örvendett, bár fogyatékosságait már az akkori kritika kipellengérezte. A —*dimoticizmus megindulásával 1880 után Paraszhosz az új költőnemzedék kritikájának egyik fő célpontja lett, mint egy meghaladott irányzat megtestesítője és szimbóluma. O Kiad.: Aponda ('Összes művei', 1—3. köt., 1881). O Magyarul: 4 vers (Hegedűs I., VU, 1893, 1894, 1897). Glaser Tamás Paraszpondülosz, Zótikosz; Zotikos Paraspondylos; Paraszpondilosz (átírásváltozat); (? 15. sz. második fele): görög siratóének -*thrénosz (thrinosz) szerzője. Moravcsik Gy. szerint a várnai csatáról (1444) egy szemtanú 1456—1461 között —*politicus vemwokban írt egy költeményt, melyet Paraszpondülosz 466 politicus vers'ast tartalmazó változatban dolgozott át, míg egy ettől szövegében alig eltérő, de logosz poiétikosszá ('költői beszéd') átalakított variáns Geórgiosz Argüropüloszt («J. Arjiropulosz) jelöli meg szerzőjéül. A költemény irodalmilag nem jelentős, forrásértéke azonban igen; Hunyadi J. magasztalásával kezdődik, utána következik Murád szultán levele a magyarokhoz, Hunyadi válasza, a magyarok haditanácsának ieírása, végül a csata részletes bemutatása. O Kiad. és irod.: Peez V.: Paraspondylos Zotikos költeménye a várnai csatáról (Értekezések a nyelv- és széptudományok köréből 16. 4. köt., 1894); Moravcsik Gy.: Görög 184
PARAS költemény a várnai csatáról — Ellinikon piima peri tisz mahisz tisz Varnisz (Magyargörög tanulmányok 1. köt., 1935). O Magyar ford. és irod.: Pecz V.: Zotikosz költeménye a várnai csatáról (Századok, 1894, 315—337. old.); a fordítás újabb kiadása: Thrénosz a várnai csatáról (Az újgörög irodalom kistükre, anto., 1971). Papp Árpád
foglalkozások dalait is. (Pl. diákdal, katonadal, tengerészdal stb.) O Irod.: Katona T.— Maróthy J.—Szatmári A.: A parasztdaltól a munkásdalig (1968). Voigt Vilmos
paraszti önéletrajz; parasztönéletrajz: a parasztirodalom jelensége, a parasztkrónika alműfaja; a hagyományos szóbeli, közösségi jellegű paraszti kultúrát felváltó népi írásbeliség sajátos, az egyéni sorsot, gondolatokat magasabb szinten kifejező alkotáparasztbiblia: a népi szóbeliségben élő sa. A parasztíró a maga életét beszéli el, epikus hagyomány, amely mind stílusában, vagy egy családi krónikát folytat, melyben elbeszélésmódjában (-»példabeszéd), mind kitér termelőtevékenységére, ennek körültémájában (a szereplők vagy a cselekmények révén) a -+ Bibiiához kapcsolódik. ményeire, a szokásokra és a környezet Noha a parasztbiblia valójában heterogén életére is. E tekintetben igen fontos műveszövegek együttese, műfajilag mégis jól elkü- lődéstörténeti forrásanyag. O Szerkezetileg és tartalmilag az irodalmi önéletrajz, löníthető, mondhatni önálló műfajt képviönvallomás műfaji törvényeihez igazodik, sel. Az egyes narrációk lényegében véve a Biblia történeteinek népies -»parafrázisai, nyelve és stílusa |>edig az élő beszédben áll a legközelebb. Különösen a ->népi irodaiam továbbmesélt kiegészítései, valamint népmesei elemeknek a bibliai szereplőkre átru- fellendülésének szakaszaiban irodalmi ambíciók fűtik a szerzőket, az így készült házott változatai. Forrásuk a Biblia melmunkákat kiadásra eljuttatják különböző lett az apokrif és a bibliamagyarázó intézményekhez, néha maguk az alkotók irodalom {—*exegézis, midrás), középkori kísérlik meg a megjelentetést. O Legújablegendák, továbbá különféle vallásos, vagy ban az új művészi formák (folytatásos éppenséggel „titkos" (gnosztikus, hermetiregény, filmregény, sőt film, televíziós játékus) mozgalmak népies vetülete. A Biblia kok sorozatai stb.) is befolyásolják az alszóbeli felidézésének és az apokrif eredetű kotásmódot. Gyakran (főként amikor még legendahagyománynak efféle „parasztbibmaguknak készítik az alkotók a szövegeliában" való ötvöződése feltehetőleg már a ket) valódi gazdasági számadások, recepkereszténység kezdeti korszakában megjelent, és a kereszténységgel együtt világszer- tek, illusztrációk, leltárak is szerepelnek az te elterjedt. Az apokrif legendák leginkább egyes részekben, az „irodalmiasodás" ezeott „bőbeszédűek", ahol az eredeti forrás ket azonban eltünteti. Nyelvezetére a találó kifejezések, pontos leírások a jellemzők, valamit elhallgat. A szövegek ugyanakkor sajátos értékrendet, világlátást tükröznek, feltűnik azonban — főként ideológiai jellea nyakatekert bölcselkedés a keresztény külsőségekbe pogány, gnoszti- gű részekben is főként az alkotóktól távoli témák érintékus, hermetikus és ókori eredetű mitologikus gondolkodás elemei épültek. O (—>még sekor. O Ujabban átmeneti formáit is folklór, néphagyomány, szóbeliség) O Irod.: kutatják (amerikai farmerek, parasztból lett munkások, újságok levelezői stb.). A (). Dáhnhardt: Natursagen 1—6. (1919— 1921); E. Morote Best: Diós, la Virgen y los folklorisztikában j>edig az életrajzi módszer santos (Tradíción 3., 1956, 76—104. old ); mintegy önállósodva más műfajok vizsgáR. Lutz: Adam und Kwa (1968); Nagy I.: latát is befolyásolta. O Irod.: H. Becker: Voreltern- und Arbeitsgeschichten (1957); A szőlő ültetésének mondája (Népi kultúHoppál M.—Küllős I.: Parasztéletrajzok— ra—népi társadalom 8., 1975, 281—301.)4 ScheiberS.: Folklór és tárgytörténet 1 3. paraszti írásbeliség (Ethn., 1972); J . Mi(1977—1984); Lammel A . - N a g y I.: Pa- chálek: Spomienkové rozprávanie s historickou ternatikou (1971); Hoppál M. Külrasztbiblia (1985). Lammel Annamária Nagy Ilona lős I.—Manga J.: „Emlékül, hagyom. . . " (1974); L. Niethammer: Lebenserfahrung parasztdal: a népdal megfelelője a pa- und kollektives Gedáchtnis (1980); F. Maurasztság kultúrájában. Általában a munkás- rer: Lebensgeschiehte und Identitát (1981); Küllő I.: Az életrajzi módszer (1982); P. dal kategóriájával állítják szembe. A szorosabb értelemben vett parasztirodaUrm lírai Assion: Acht -Jahre im Wilden Westen alkotásait nem szokás ide sorolni. O Nem- (1983); A. 0. Bimmer (stb.): Alltagsleben zetközi viszonylatban a megnevezés akkor im Krieg(l985); B. ,J. Warneken: Populáre helytálló, ha a népdalon belül megkülön- Autobiographik (1985). böztetjük más társadalmi csoportok vagy Voigt Vilmos 185
PARAS parasztíró; parasztIcöltő; parasztverselő: az irodalomszociológia kategóriája, paraszti sorban élő alkotó, aki környezete, kis közösségek számára és körében alkot, rendszerint közvetlenül ható, alkalmi célokat szolgáló művekkel (köszöntő stb.), melyek korábban élőszóban terjednek, még akkor is, ha megfogalmazásuk már írásban történik. A parasztság körében az írásbeliség elemei gyakorlatilag csak Európában, a népiskolák megjelenése után, vagyis az utóbbi századokban vehetők figyelembe, és még így is igen szűkös körre korlátozódtak. Gyakori az áttételes (pl. diktálás útján történő, előre ismert szövegek másolásából vagy másoltatásából álló) használat (pl. katonalevelek, vőfély könyvek és egyéb lakodalmi szövegek), ahol a szükséges módosításokat nem is mindig írásban alkotják, vagy adják elő. Bizonyos fokú irodalmi műveltség, az átlagosnál nagyobb költői hivatástudat jellemzi őket; gyakran minden fizetség nélkül, máskor viszont meglepő magas áron dolgoznak. Rendszerint a maguk és családjuk életének eseményeiből indulnak ki (-»paraszt krónika, paraszti (inéletrajz), régebben verses rigmusok, újabban inkább regényt utánzó próza formájában. Szerzőik hosszú ideig zömmel férfiak voltak, akik baráti (vagy „irodalmi") társaságokat is alkottak, s megkísérelték helyi sajtótermékek létrehozását, újabban megnövekedett a női alkotók száma is. Voigt Vilmos parasztirodalom: —• népköltészet, folklór Parasztírók összoroszországi Szövetsége (Vszerosszijszkij szojuz kresztyanszkih piszatyelej); 1926-tól Parasztírók Összoroszországi Társasága (Vszerosszijszkoje obscsesztvo kresztyanszkih piszatyelej); 1931-től Proletár-Kolhozírók Oroszországi Szervezete (Rosszijszkaja organyizacija proletarszkokolhoznih piszatyelej): irodalmi tömegszervezet Szovjet-Oroszo.-ban az 1921—1932 közötti időszakban. O 1921-ben alakult, s fennállása alatt több folyóirata volt: a Trudovaja Nyiva (1923), a Zsernov (1925— 1928), a Zemlja szmjetszkaja (1929—1931) és a Perelom (1930-1932). Hasonló típusú egyesülés volt Ukrajnában a Plug ('Eke'), Belorussziában a Plamja ('Láng'). A G. 1). Gyejev-Homjakovszkij vezetése alatt létrejött és kifejlődött mozgalom eredeti célkitűzése az orosz paraszti, népi kultúra emlékeinek ápolása, a legalsóbb néprétegekból jött tehetségek, az autodidakta írók fölkarolása és támogatása volt. A mozgalom státuszát, fejlődési irányát és mozgásterét
lényegében az SZKP 1925-ös irodalompolitikai határozata szabta meg, amely a parasztirodalom létét alighanem átmeneti, pusztán taktikai kérdésnek tekintette („A parasztírókat baráti támogatásban és feltétlen segítségben kell részesítenünk. Az a feladatunk, hogy az ő növekvő kádereiket a proletárideológia vágányára állítsuk át, de semmiképpen sem úgy, hogy alkotásaikból kiszorítsuk a paraszti irodalmi és művészi alakokat, mert ezek elengedhetetlen feltételei a parasztságra gyakorolt befolyásnak"). A proletárirodalom hegemóniáját kilátásba helyező határozat végrehajtása azonban még ezt a nem túl nagy mozgásteret is szűkebbre vonta. A mozgalom sorain belül zajló átszervezések (1927 végén) már ténylegesen is mutatták azt az eszmei „radikalizálódási", „balratolódási" folyamatot, amelynek következtében a parasztírók szervezete maradék önállóságát is elvesztette. Az ú j Központi Tanács tagjai (P. Zamojszkij, A. Dorogojcsenko, M. Karpov, A. Gyemidov, később 1. Hatrak, V. Karpinszkij, A. Revjakin és mások) a mozgalom korábbi célkitűzéseit felülvizsgálták, s tulajdonképpen a RAPP-vezetőség kedvében járva a parasztirodalom, sőt a paraszti szubkultúra egészének felszámolására törekedtek: a falusi osztályharc sztálini élezésének az útjára lépve szembefordítják mozgalmukat az útitárs irodalommal, a pszichológiai realizmussal, az osztályharcot humanista módon ábrázoló alkotókkal, a népélet sorskérdéseivel bajlódó kortársaikat, sőt „osztályos társaikat" (Jeszenyint, Klujevet, Klicskovot, Oresint) is megtagadják. A parasztirodalom elszürkítésén fáradoznak, s a fiatal paraszti tehetségeket a falu „Proletáríróivá" akarják átformálni, azzal az ürüggyel, hogy „a parasztíróknak saját, a marxista leninista ideológiától eltérő világnézetre nincs szükségük". A csoportosulás hiába dagadt meglehetősen népes szervezetté (soraiban 1929-ben már 705 tagot számlált), vezetői a RA PP engedelmes szolgálóleányává, lényegében egy álparaszti, sőt parasztellenes egyesüléssé változtatták. Nem véletlen, hogy a legjelentékenyebb orosz parasztírók tkp. mindvégig bojkottálták. Szemben a Szurikov irodalmi és zenei körrel, ill. más paraszti irodalmi csoportokkal, de még az olyan mozgalmakkal is, mint például a Proletkult, amely hibái ellenére legalább a munkásosztály által kitermelt világnézeti, etikai értékek megőrzésén és tudatosításán fáradozott, ez az egyre inkább szélsőbaloldalivá váló szervezet — miként mintaképe is, a RA PP — végső soron elméleti és gyakorlati 186
PARAS meddőségre volt kárhoztatva, sem etikai, sem esztétikai értelemben vett önálló programmal nem rendelkezett. O írod.: Osznovnije polozsenyija usztava kresztyanszkih piszatyelej (Trudovaja Nyiva, 1923, 1.); Lityeraturnaja platforma VSZKP (Zsernov, 1925, 1.); Platforma kresztyanszkih piszatyelej (Zsernov, 1928, 6—7.); A parasztírók platformja (1928; Hel, 1966, 1 — 2.); V. Szajanov: Szovremennije lityeraturnije gruppirovki (1928); Problemi lityeraturi (Novij mir, 1929, 10.); V. Polonszkij: Lisztki iz bloknota (Novij mir, 1929, 11.); Putyi razvityija kresztyanszkoj lityeraturi. Sztyenogrammi i matyeriali Pervovo Vszerosszijszkovo szjezda kresztyanszkih piszatyelej (1930); A. Revjakin: Kresztyanszkaja lityeratura (Lityeraturnaja enciklopegyija, 5. köt., 1931); Antologija kresztyanszkoj lityeraturi poszleoktyabrszkoj epohi (1931); M. Gorkij: Szemjon Podjacsev (O lityerature, 1953); A. Lunacsarszkij: Kresztyanszkaja lityeratura i genyeralnaja linyija partyii (Szobranyije szocsinyenyij v 8 tomah, 2. köt., 1963-1965). Varga Zsuzsanna parasztkalendárium: parasztok számára gazdálkodási és időjárási tanácsokat adó -»kalendárium. Főként a 17. sz. után nyomtatásban megjelent német, skandináv és közép-európai változatai értékes művelődéstörténeti anyagot, illusztrációkat tartalmaznak. O írod.: A. Hauser: Bauernregeln (1973). Voigt Vilmos O A vidéki ember számára készített kalendárium már az ókorban is a mezőgazdasági munkák legfőbb irányítója volt. Az időjáráshoz és így bizonyos időszakokhoz (pl. hónapokhoz, jeles napokhoz) kötött mindennapi falusi teendők egymásutánját ritmikus mondókákban, emlékezetsegítő versikékben (-»mnemotechnikai vers) igyekeztek rögzíteni. Ezeknek elsajátítása többnyire szervezett keretekben, iskolákban történt. A parasztnaptárnak mint ókori irodalmi alkotásnak és oktatói szerepének nyilvánvaló bizonyítéka egy érdekes, irodalomtörténetileg is fontos régészeti lelet: a bibliai Gezerben (Izrael) talált parasztnaptár az i. e. 10. sz. második feléből a hónapokat a mezőgazdasági munkákkal veti egybe. A ritmikusan tagolt szöveg egyben a héber irodalom legkorábbi, Biblián kívüli emléke (~*Gezeri parasztnaptár). Újabban bebizonyították, hogy ez a naptár (naptárvers?) oktatás céljából készült, minden bizonnyal parasztfiatalok számára. O (-•még kalen-
dárium, kalendáriumirodalom, tárvers)
naptár, napRaj Tamás
parasztköltészet -+ népköltészet, folklór parasztköltő: -»parasztíró parasztkrónika: a parasztirodalom műfaja, egy-egy család vagy közösség életének prózai megnyilatkozási formája. Általában a -»parasztíró készíti a mindennapi élet eseményeiről (táplálkozás, öltözködés, gazdálkodás, ünnepi szokások, babonás hiedelmek, sőt politikai állásfoglalások). A mindennapi számadásokkal, bibliai citátumokkal, családi nemzetségtáblákkal átszőtt anyag rendkívül értékes néprajzi forrás, tudományos forrásértékük és kortörténeti dokumentum jellegük vitathatatlan. Igen ritka az átmenet a népköltészet alkotásai felé, a -*félnépi költészet hatása azonban megfigyelhető. Gyakran az alkotó egyszersmind naiv művész. A -*népi irodalom gyakran merít belőlük, olykor szinte minden változtatás nélkül. O Formailag az események tömör, száraz elbeszélése jellemzi, a fontosabb epizódokat viszont szeretik kiszínezni. Bonyolultabb kompozíció, közvetett jellemzés bennük alig található, különösen akkor, ha nem nyilvánosságra szánták, őszinte, egyenes és kérlelhetetlen jellemrajzot adnak. Ritkán található bennük utólagos reflexió, pszichologizálás, annál több a bölcselkedés, a tanulságok levonása. Férfiak és nők alkotó módszere különbözik, noha a legszigorúbb kereteket az asszonyok is megtartják. O Az írásbeliség elterjedése óta világszerte ismert jelenség. Néha többen is társulnak, különösen ha intézmények vagy községek egész történetét kívánják megörökíteni; az ilyen alkotások terjedelme hatalmas méretű. O írod.: Néprajzi Közlemények (24, 1981). Voigt Vilmos parasztkultúra: -*folklór Parasztnaptár (modern cím); Ninurta oktató tanácsai (címváltozat); (Sumer) Georgicu (címváltozat): sumer irodalmi mű; az év mezei munkáinak irodalmi-didaktikus foglalata. A szerző, aki valószínűleg az i. e. 19—17. sz.-i iskolák köréhez tartozott (~>Édubba-irodalom), művét Enlil fiának, Ninurtának szájába adja (mindketten termékenység-istenek is, -+ Enlil-himnuszok, Ninurta-himnuszok), s első szavaiban ,,a hajdankor napjára" vetíti vissza, a didaktikus költői műfaj konvencióinak megfele187
PARAS lően (-*Suruppak intelmei Ziuszudrához^. A költői stílusú prózai mű a mezei munkák rendjére oktat, a csatornák gátjainak megnyitásától a termés magtárba hordásáig, pl. a gabona árasztásos öntözéséről így ír: „Midőn a kikelő növény feje átüti a fold színét, fohászkodj akkor Ninkilim istennőhöz, a rágcsálók úrnőjéhez, s az odaszálló madarakat kergesd el a vetésről. Ha a zöld hajtás már megtölti a barázda keskeny alsó árkát, áraszd el a földet vízzel a sarj magasságáig. Ha az árpa szára már olyan magasra nyúlt, mint a gyékényfonat a ladik fenekén, áraszd el a földet másodszor is. Harmadszor a kalászt vető árpát áraszd el. Ha az elárasztott árpa vöröses színűvé válik, akkor tudd, hogy rozsda támadta meg. Ám ha az árpa ép, és a szemek duzzadnak a kalászban, áraszd el ismét: és minden tíz mérő szemre egy mérő többlet hozama lesz." A technológiai jellegű intelmek mellett olykor a falusi élet szokásjogát is rögzíti, pl. a -*Ruth könyvéből is ismert tallózás leírásánál: „Az elhullajtott kalász szedegetői ne károsítsanak meg téged: a kévékből nem húzogathatnak ki. De földed a termés betakarításának napjaiban adja meg a gyermekeknek és a kalászt szedegetőknek is, számuk szerint, a betevő falatot, annyit, mint az ínség napjain; és engedd, hogy ezek ott is aludjanak, mintha nyílt mező, mocsári föld volna: és akkor istened is mindig kegyes lesz hozzád." O A Parasztnaptár kisbirtokost tart a szeme előtt, aki két-három szolga vagy béres segítségével műveli földjét; ez a földmagántulajdon kialakulására mutat, és így az i. e. 2. évezred elejének társadalmi viszonyaihoz illik. O Az oktató tanácsok nyitják meg az antik Georgica-irodalom hosszú sorát, s a műfajon belül Hésziodosz Munkák és napok vagy Vergilius Georgica c. költeményei, ill. az antik mezőgazdasági szakírók, mint pl. M. Porcius Cato irányzatát még differenciálatlan egységben képviseli. O Ékiratos kiadásait jelzi: M. Lambert (RA 1962, 84. old. No. 88.), ehhez újabban: C. J . Gadd—S. N. Kramer: Ur Excavations Texts, 6. Literary and Religious Texts, 2. Part (No. 172., 1966); angol ford.: S. N. Kramer: The Sumerians (1963, 103—107., 3 4 0 - 342. old.); uő: Isztorija nacsinajetszja v Sumere (1965, 78—85. old.). O Magyar ford.: Komoróczy G.: A sumer irodalom kistükre (1968). O Írod.: B. Landsberger: Materialien zum sumerischen Lexikon (1. köt., 150 skk. old., 1937); H. Schmökel: Sumerische Bauernweisheit (Orion, 1959, 818—823. old.); M. Civil: Sumerian Harvest Time (Expedition
5, 1963, 36—39. old ); Komoróczy G.: A sumer irodalmi hagyomány (1980). Komoróczy Géza parasztönéletrajz: —»paraszti önéletrajz Paraszt panaszai, A (i. e. 2100 k.): hieratikus írással papiruszokon fennmaradt történet, mely fő mondanivalójáról nyerte modern címét, s amely nyelvezetében már közvetlen előfutára az -*•egyiptomi irodalom klasszikus korszakának. A novellisztikus keret ellenére sokkal közelebb áll az intelmek műfajához (-*intelemirodalom), mint az elbeszélő irodalomhoz. O Egy hatalmaskodó úr elrabolja egy paraszt áruval megrakott szamarát. A paraszt a „nagy házelöljáró"-hoz fordul panaszával. Ékesszólását látva ez jelentést tesz az ügyről a királynak, aki meghagyja neki, hogy egyelőre ne ítélkezzék, a paraszt szavait azonban gondosan jegyezze fel. A parasztnak tehát kilenc alkalommal kell beszédet tartania. A panaszok stílusa ma cikornyásnak, mesterkéltnek hat, az egyiptomiak számára azonban a szónoklás magasiskoláját jelentette. Második panaszában így szólítja meg a nagyurat: „Nagy házelöljáró, uram! Na gyok nagyja! Gazdagok gazdagja, aki nagyobb nagyjainál és gazdagabb gazdagjainál! Ég kormánylapátja, föld cövekje, mérőzsinór, mely a nehezéket hordja. Kormánylapát, ne vigyél hajótörésbe, cövek, ne ferdülj el, mérőzsinór, ne inogj!" (ford. Dobrovits A.). A hasonlatokban gazdag, alázatos könyörgéseket elkeseredett fenyegetésekkel váltogató beszédek bepillantást engednek a korabeli -*retorikába. A történet végén a paraszt a fáraó kegyéből végül is megkapja kirablójának vagyonát, ami az írónak a helyi zsarnokok ellen küzdő központi hatalom iránti rokonszenvét juttatja kifejezésre. O Kiad.: Kommentár zu den Klagen des liauern ('Magyarázat A paraszt panaszaihoz', F. Vogelsang, 1913). O írod. és ford.: Dobrovits A.: A Paraszt panaszai (1963); Kákosy L.: Ré fiai. Az ókori Egyiptom története és kultúrája (1979). Kákosy lAszló parasztregény: a paraszti élet ábrázolását középpontjába állító regény. Közvetett előzményeket nem számítva a 19. sz. közepére a német irodalomban (Bauernroman) alakul ki (J. Gotthelf, G. Keller és mások műveiben), majd megjelenik a többi európai irodalomban (E. Zola, G. Verga, L. Ny. Tolsztoj), különösen a peremterületek irodalmában (lengyel, román, balti, skandi188
PARAS náv, finn, balkáni, magyar, kanadai francia, indiai, kínai stb.). Több irodalmi és politikai irányzat (-•népiesség) igen fontosnak tekinti, gyakran ugyanazokat a műveket ellenkező értelemben idézi a szocialista vagy éppen a nemzetiszocialista irodalomszemlélet. O Noha — főként az önéletrajzi jellegű művek — igen gazdag folklór hagyományra utalnak, ezt ritkán közlik, általában megmásítják, szimbolikusan értelmezik, és csak áttételesen utalnak rá. O Egyes rövidebb műfajokban fpl. —• Dorfgeschichte, falusi történet) már több a népköltészeti és néphitvonatkozás. O (-*népköltészet) O írod.: K. Bergmann: Agrarromantik und Gross-stadtfeindschaft (1970); P. Zimmermann: Der Bauernroman. Antifeudalismus — Konservativismus — Faschismus (1975); G. Schweizer: Bauernroman und Faschismus (1976). Voigt Vilmos
tagban sajátos stílushatást ér el (,,égig nyúló gizgazok"). Az ikerítésben rejlő játékos lehetőségeket a francia nyelv használja fel gyakran (gaga 'dadogó'; pousse-pousse 'gyaloghintó' stb.). O A mellérendelés stílushatása és funkciója igen változatos. A tudományos értekező prózában inkább a jellemző, leíró részletekben fordul elő. Főként a köznyelv, a beszélt nyelv használja, ennek valószínűleg nyelvpszichológiai, -tperformanciát érintő okai is vannak, a mellérendelt mondatok mélysége (az összetettség, a bonyolultság mértéke) ugyanis kisebb. Van olyan nézet is, hogy a tipikus összetételi mód (alá- vagy mellérendelés) a nyelvet jellemezné. Pl. Karácsony S. szerint ,,a magyar lélek formája" a mellérendelés. ,,A magyar nyelv grammatikájában az igazán « magyar » a nyelvtan minden egyes tényében megtalálható mellérendelés elve". Ez így túlzott és megalapozatlan általánosítás, nyelvtipológiai igazolásra szorul, de ha igazolható, akkor is csak leíró vagy magyarázó és nem értékelési szempont. O A modern széppróza a társalgási stílusmodor tükrözésére és a dinamikus ábrázolásnál használja szívesen. A tovatűnő benyomásokat, hangulatokat, színeket kifejező és ábrázoló impresszionista költői nyelvben meglehetősen gyakori, sokszor kötőszó nélküli mellérendelt mondatok sorában. A nyelv lehetőségeit meghaladva jut fokozott szerephez a mellérendelés pl. G. Benn statikus verseiben. Sajátos stílushatása van a körmondatok keretében: egy főmondathoz több, párhuzamosan egymás mellé rendelt mellékmondat rendszerint több oldalról világítja meg a mondanivalót; a romantikus tiráda „végtelenbe mutató" mellérendelései állandó lendület és pátosz kifejezői. O (stílus, alakzat). O írod.: Karácsony S.: A magyar lélek (1939); Zolnai B.: Nyelv és stílus (1957); Szathmári I.: A magyar stilisztika útja (1961); H. Seidler: Allgemeine Stilistik (1963). Kovács Endre—Terts István
parataxis (görög para 'mellé'+ taxisz 'rendezés'); mellérendelés: szavak, mondatrészek, szószerkezetek, tagmondatok, ill. mondatok elrendezésének, szerkesztésének olyan módja, melyben a szerkezetben öszszekapcsolt elemek egyenértékű viszonyban állnak egymással, s nem hierarchikusan ( -*hipotaxis). A szóösszetétel egyik módjaként nem a gondolat és kifejezés tömörségét eredményezi (mint a szóösszetétel általában), hanem elsősorban érzelmi hangulatú, árnyaló hatású, s a kifejezendő fogalmat intenzívebbé teheti vagy enyhítheti. A mellérendelő szóösszetételek számos változatában ,,az emberi szellemnek ősi, mondjuk »kezdetleges« hajlandóságait ismerhetjük fel, azokat, amelyeket a poétika epikus alakításmód vagy előadásmód címen szokott megjelölni: a vonásoknak, a mozzanatoknak részletező, bőséges ábrázolását. . . Az említett okokhoz, célokhoz csatlakozik a jelentési és hangalaki ismétlések velejárójaként bizonyos ritmusérzés a beszélőben és hallgatóban egyaránt, ami esztétikai mozzanatokat vegyít bele a nyelvi jelenségekbe" (Pais IX). A mellérendelés gyakori formája, a szóismétlés főleg az epikus, tárgyilagos, nyugodt stílusra jellemző, a lírában gyakran erősítő funkciója van. A familiáris nyelv és a szépirodalom szívesen él a mellérendelő szóösszetétel egyéb lehetőségeivel is, főleg a nyomatékosítás és szemléltetés eszközeiként. A parataxis speciális formája a kötőszó nélküli (aszindetikus) összetétel ( -*aszindeton). A parataktikus szerkesztésmód gyakori a görög lírában, s egyik jellemzője a görög dráma hasonlatainak is. A magas—mély magánhangzó váltakozása az elő- és utó-
Paratore, Ettore (Chieti, 1907. aug. 23.—): olasz klasszika-filológus. 1947-től a római egyetem tanára volt harminc évig. Fő kutatási területe Apuleius, Catullus, Tacitus és Vergilius. Kiemelkedik két kézikönyve, a Storia della letteratura latina ('A latin irodalom története' 1951) és a Storia del teatro latino ('A latin színház története', 1957). Publicisztikai tevékenysége is számottevő. O Főbb művei: La novella in Apuleio ('Az elbeszélés Apuleiusnál', 1928); II Satyricon di Petronio ('Petronius Satyriconja', 1933); Virgilio ('Vergilius', 1945); 189
PARAS
Tacito ('Tacitus', 1951); Antico e nuovo ('Régi és új' 1965); Spigolature romane e romanesche ('Római és romaneszk tallózások', 1967); Tradizione e struttura in Dante ('Hagyomány és szerkezet Daniénál', 1968); Studi sui « Promessi Sposi»('Tanulmányok a Jegyesekről', 1972); Dal Petrarca all' Alfieri ('Petrarcától Alfieriig', 1975); Modemi e contemporanei ('Modernek és kortársak', 1975). Herczeg Gyula paratragódia: stilisztikai fogalom, a tragédiák stílusparódiáját jelenti. (Újkori szóképzés az ógörög paratragódein „tragikus szereplő módjára, nagy szavakban beszélni, a tragikus stílust komikus hatással utánozni" jelentésű igéből.) Történhet egyfelől tragikus stíluselemeknek a komédiába iktatása révén (pl. Arisztophanész Darazsak c. darabjának 316—326. sorában), másfelől egyes tragédiák, ill. tragédiarészletek parodisztikus utánzása révén (pl. Arisztophanész Békák c. művének 795—1481. sorában: aiszkhüloszi és euripidészi részletek utánzásaival). O (—•görög dráma) O Irod.: W. Kranz: Paratragodie (RE, 18. 3. köt., 1949, 1410—1412. hasáb). Kovács Mihály Paravia, Pier Alessandro (Zara, ma: Zadar, 1797—Torino, 1857): olasz költő, író, irodalomtörténész. A torinói egyetem tanára volt 1832-tól; jelentős helyet foglalt el a piemonti közéletben a forradalmi változások és a felszabadító háborúk előestéjén. N. Tommaseo barátja; a vele és a kor más kimagasló képviselőivel folytatott levelezése az olasz történelem és kultúra szempontjából igen jelentős. Egyetemi előadásait kötetekbe gyűjtötte; ezek az alábbiak: Lezioni accademiche ed altre prose ('Egyetemi előadások és egyéb írások', 1851); Lezioni di varia letteratura ('Vegyes irodalmi előadások', 1854—1856); Lezioni di eloquenza sacra ('Előadások az egyházi szónoklatok köréből', 1879). A kor ízlését mutatja az akkoriban igen elterjedt Antologia italiana ('Olasz antológia', 1847) c. válogatása. A Memorie veneziane di letteratura e di storia ('A velencei irodalom és történelem emlékei', 1850) és a Memorie piemontesi di letteratura e storia ('A piemonti irodalom és történelem emlékei', 1853) c. művei az olasz irodalomtörténetírás fontos dokumentumai; ugyanakkor mutatják azt a partikularista szemléletet, amely az akkori politikai viszonyoknak megfelelően még az egyes államok önálló, sajátos kultúrájában gondolkodik. Klasszicizáló Versi ('Költemények', 1825) c. műve alig emelke-
dik ki az átlagból. Kitűnt mint műfordító; jelentős az ifjabb Plinius leveleinek fordítása (1830—1832). O Irod.: V. Cian: Vita e coltura torinese nel periodo albertino e postaibertino; dal carteggio di Pier Alessandro Paravia (Atti della R. Accademia delle Scienze di Torino, 1928—1931). Herczeg Gyula Paravicino y Arteaga [páráviszino i árteágáj, Hortensio Félix (Madrid, 1580— uo., 1633. dec. 12.): spanyol költő, prédikátor. Az ocanai jezsuitáknál tanult, egyetemi tanulmányait Alcalában és Salamancában végezte. 1599-ben belépett a trinitárius rendbe, 1606-tól egyházi hivatalokat viselt, 1617-től mint prédikátor a király szolgálatában állt. Mind TIT., mind IV. Fülöp spanyol király támogatását élvezte. Barátai közé tartozott L. de Góngora, L. de Vega, F. de Quevedo és El Greco; a festőtől kapott arckép négy szonett megírására ihlette. Mint a trinitáriusok általános védnöke beutazta Franciao.-ot és Itáliát. O Kulteranista stílusú ihletett hitszónok. Prédikációiban a barokk legjobb hagyományait folytatta. Világi témájú írásaiban Góngora, vallásos hangvételű műveiben Quevedo és A. de Ledesma nyomain haladt. Összegyűjtött költeményeit az Obras póstumas, divinas y humanas ('Isteni és emberi posztumusz művek', 1641) őrizte meg. O Főbb művei még: Oraciones evangélicas de Adviento, y Quaresma ('Adventi és nagyböjti szentbeszédek', 1636); Oraciones evangélicas o discursos panegíricos y morales ('Evangélikus beszédek, avagy dicsőítő és erkölcsi értekezések', 1638); Epitajios y elogios fúnebres a Felipe I I I . . . ('ITT. Fülöpnek írt sírfeliratok és gyászbeszédek'). Néhány költeménye megtalálható a Biblioteca de Autores Esjxinolesben: 16. köt., 1851, repr. 1945 és 35. köt., 1855, repr. 1950. O Gyűjt, kiad.: Páginas escogidas ('Válogatott lapok', 1943). O Magyarul: 1 vers (Viola J „ Hesperidák kertje, anto., 1971). O Irod.: A. Reyes: Las dolencias de Paravicino (Revista de Filología Espanola, 5. évf., 1918); E. Álarcos: Paravicino y Góngora (Revista de Filología Espanola, 24. évf., 1937); E. Álarcos: Los sermones de Paravicino (uo.); E. J. Gates: Paravicino, the Gongoristic Poet (The Modern Language Review, 33. évf., 1938); J. M. Blecua: Poemas juveniles de Paravicino (Revista de Filología Espanola, 33. évf., 1949). Marth Hűdegard párbeszéd: 190
dialógus
PARDO
parcellázás; parsing (angol 'mondatelemzés'): a gyakorlati (pl. iskolai) nyelvtan által alkalmazott mondatelemzési módszer. Alapjául mindig többé-kevésbé kidolgozott elméletnek kell szolgálnia. Egyik legfontosabb tisztázandó kérdése az, hogy a pontosan megállapított részek hogyan épülnek egésszé; tehát úgy jön-e létre a mondat, hogy a hangokból szavak és a szavakból mondatok lesznek. A -*generaiív nyelvelmélet a fonológia és a leíró nyelvészet igen egzakt mondatelemzését is úgy vette át, hogy tisztázta a mondat felépülésének bonyolult mechanizmusát. O (-»mondai, elemzés) Terts István Parcerisas [párszérizászj, Francesc (Begues, Barcelona, 1944. nov. 30.—): katalán költő. Bölcsésztanulmányokat végzett, Bristolban a spanyol nyelv és irodalom lektora volt, majd Barcelonában helyezkedett el középiskolai tanárként. O Első versköteteinek G. Ferrater hatását mutató lírai realizmusa — Vint poemes civils ('Húsz polgári vers', 1967), Homes que es banyen ('Fürdőzők', 1970) és Discurs sobre les matéries terrestres ('Előadás a földi dolgokról', 1972) — később kifinomultabb, a kortárs európai és észak-amerikai költészethez közelítő poétikában oldódik fel: Ijilituds dels cavalls ('Ahol a lovak élnek', költ.-ek, 1973), Dues suites ('Két szvit', költ.-ek, 1976); L'edat d'or ('Az aranykor', 1983). Spanyolra fordította Füst Milán A feleségem története c. regényét (História de mi mujer, 1970). C. Pavese katalán nyelvű tolmácsolója. Asbóth Lászlóné Parcsin, Mandihaní (Hjargasz j., Uvsz tart., 1855—1920 után): mongóliai ojrát énekmondó. Nemesi származású. Kilencéves korában már megtanult egy ezersoros kiseposzt. 14 éves volt, amikor Szeszven bajit nemzetségbeli énekmondótól nemcsak megtanulta a Bum Krde.ni c., több ezer soros hőskölteményt, hanem előadása mesteréét is felülmúlta. Mintegy tíz eposzt énekelt, énekét maga kísérte kobozzal. Énekelt és szerzett köszöntőket, ódákat és dalokat is. Egy epikus énekében Kobdo városának a mandzsuktól való megszabadulását mondta el (1911). O írod.: B. Vlagyimircov: Mongolo-ojratszkij geroicseszkij eposz (1923). Kara György Pardáu [párdeu], Platón (Vatra Dornei, 1934. dec. 1.—): román író, költő, újságíró. A kolozsvári egyetem bölcsészeti karán szerzett diplomát. Egy suceavai lap főszerkesztője volt, majd riporter a Scinteia ( A
szikra') c. napilapnál. Ezt követően filmdramaturg lett. O Több verseskönyv és regény szerzője. Közülük számottevőbb az Ore de diminea^á (1972: Belia Gy., Reggeli órák, 1975) c. regény; ebben az író egy erdélyi tartományi pártbizottság előszobájában eltöltött másfél órás várakozás keretébe sűríti mindazt, amit az 1958-as év társadalmi, erkölcsi, intellektuális problémáiról el akar mondani. O Magyarul még: 1 vers (Bodor P., Utunk, 1964. júl. 31.); 2 vers (Tóth B., Utunk, 1966. 35. sz.); 1 vers (Majtényi E., Ifjúmunkás, 1966. júl. 28.); 1 vers (Lórinczi L., Előre, 1966. 5862. sz.). Zirkuli Péter párdész: -* hermeneutika Pardo [párdo], Miguel Eduardo (Caracas, 1868—Párizs, 1905. szept. 20.): venezuelai író, újságíró. A costumbrismo hatja át legjelentősebb munkáját, a Todo un pueblo ('Egy egész falu', 1899) c. regényét. Hőse Julián, az indián származású, vagyonától megfosztott fiú a társadalmat anarchista elképzelések alapján akarja megváltoztatni. A mű nagy értéke kíméletlen kritikája a caracasi társadalomról és a venezuelai szokásokról. O Főbb művei még: Semblanzas ('Képmások', költ.-ek, 1892); Altrote ('Azonnal', elb.-ek, karcolatok, cikkek, 1894). Inotai András Pardo Bazán [párdo bászánj, Emília (La Coruna, 1851. szept. 16.—Madrid, 1921. máj. 12.): spanyol írónő. Gallego grófi család egyetlen leánya. Az irodalom iránti érdeklődése már gyermekkorában megnyilvánult. Átlagon felüli képességei rendkívüli szorgalommal és szinte mindenre kiterjedő érdeklődéssel párosultak. Fiatalon hatalmas műveltségre tett szert; eredetiben olvasta Shakespeare, Goeihe, Dante, V. Hugó műveit. 1868-ban férjhez ment. Apját 1869ben az alkotmányozó nemzetgyűlés képviselőjévé választották, ekkor férjével együtt Madridba költözött. Ettől fogva télen a fővárosban, nyáron családja ősi kastélyában, a galíciai Meirásban élt. Sokat utazott, bejárta szinte egész Európát. Többször járt Franciao.-ban; Párizsban barátságot kötött V. Hugóva.\, E. Goncourt-ral és számos neves francia íróval. O Estudio críticx) de las obras del padre Feijóo ('Kritikai tanulmány Feijóo atya műveiről', 1876) e. kitűnő kritikai érzéket eláruló elemző írásával tűnt fel. Ezt követte első regénye, a naturalizmus jegyeit hordozó Pascual Ijópez, autobiografía de un estudiante de medicina ('Pascual Ijópez, egy orvostanhallgató ön191
PARDO életrajza', 1879), majd az ifjúkori verseit és az anyaság örömei által ihletett költeményeit tartalmazó Jaime (1881) e. kötet. Ezután folyamatosan jelentek meg regényei, elbeszélései, valamint kritikai tanulmányai. Az irodalmi tevékenységen kívül a közéletben is szerepet vállalt, többek között volt közoktatásügyi tanácsos, 1910— 1914 között a madridi egyetem franciairodalom-tanára, 1916-tól ugyanott a számára létesített kortárs irodalmi tanszék vezetője. Személye nemegyszer viták kereszttüzében állt, számos kortársa (J. Valera, P. A. de Álarcén, Zorrilla, Campoamor, Núnez de Arce) hevesen támadta, ugyanakkor nagy ünneplésben is része volt: szülőföldjén még életében szobrot emeltek neki (La Coruna, 1916). O írói képességeit számos műfajban kipróbálta, közülük legértékesebbek regényei, elbeszélései és kritikai művei. Termékeny író volt. Nagyszámú regénye és elbeszélése alapvetően két irányzat: a 19. sz. nyolcvanas éveiben Spanyolo.-ot is elérő francia naturalizmus és a századforduló táján ennek reakciójaként fellépő spiritualizmus jegyében született. Naturalizmusa azonban különbözik Zotáétól; katolicizmusa és arisztokrata születése tompítja társadalomkritikáját, fékezi biológiai determinizmusát, csökkenti pesszimizmusát. Nem fogadja el Zola materializmusát és utilitarizmusát, tagadja a vak ösztönök egyeduralmát. A test és lélek egységét hirdeti, a naturalizmus és a racionális idealizmus összebékítésére törekszik. A naturalizmusról írt cikkeit az erről folyó leghevesebb viták idején La cuestión palpitante ('Életbevágó kérdés', 1883) c. foglalta kötetbe. Védelmébe veszi benne az új irányzatot az „erkölcstelenség" vádjával szemben, bár szemére veti Zolának az emberi szabadság tagadását, bizonyos „ízlésbeli hiányosságok a t " és a „regényeiből áradó sötét bűzt". J a v á r a írja megfigyeléseinek pontosságát és leírásainak kifejező erejét. Ezzel azonban szembeállítja a spanyol realizmus naturalista megjelenési formáját, amely a valóságnak „szélesebb, tökéletesebb és teljesebb" képét kínálja. Ezt a gondolatot így fogalmazza meg Un viaje de novios ('Nászút', 1881) c. regényének előszavában: „ . . . a mi realizmusunk egészségesés valóságos, ez az, amely sír és nevet a Celestinában és a Don Quijotéban, Velázquez és Goya képein . . . közvetett és öntudatlan . . ., nem veti meg az idealizmust, . . . és mélységesen emberi, mivel — akárcsak az ember egyesíti magában az anyagot és a szellemet, a földet és az eget". Élvei azonban a regényeiben nem tükröződnek maradékta-
lanul, a valóságnak „szélesebb, tökéletesebb és teljesebb" naturalista ábrázolása, árnyalt sokrétűsége elmélet maradt. Naturalizmusa nagymértékben Zoláéhoz közelít. Ezt mutatják első, némi didaktikus szándékot is eláruló regényei: a Pascual Ijópez, melynek erkölcsi tanulsága az egoizmus elítélése, az Un viaje de novios, majd a IM Tribuna ('A női tribunus', 1883). Ez munkáskörnyezetben játszódik, egy dohánygyári munkásnő öntudatra ébredésének a története, aki a proletariátus jogaiért harcol. A mű témájának újszerűségével és a környezet őszinte, kendőzetlen bemutatásával ismét a támadások kereszttüzébe állította az írónőt. Következő regénye, az El cisne de Vilamorta ('Vilamorta hattyúja', 1884) egy tragikusan végződő szerelem krónikája, amelynek ábrázolásában a romantika és a naturalizmus stílusjegyei keverednek egymással. A naturalizmus győzelmét láthatjuk a kritika által egyhangúlag legjobbnak tartott regényében, a Los pazos de Ulloa ('Ulloa kúriái', 1886) és ennek folytatásában, IM madre Naiuraleza ('Az Anyatermészet', 1887) c. Az előbbiben tanúi vagyunk a gallego vidéki arisztokrácia fizikai, anyagi és erkölcsi széthullásának egy háromszögtörténeten keresztül: Ulloa márkija elveszi feleségül bájos unokahúgát, de megtartja ágyasát is, a szolgálóleányt, akitől még a házassága előtt fia született. A IM madre Naturaleza ezt a konfliktust bonyolítja tovább: a márki házasságon kívül született fia és törvényes leánya, már a leány anyjának halála után, mit sem tudva a kettejük vérségi kötelékéről, vérfertőzést követ el. Amikor kiderül a rokoni kapcsolat, a fiú elhagyja a házat, a leány pedig kolostorba vonul. Insolación ('Napsütés', 1889) és Morriria ('Szomorúság', 1889) c. regénye egy boldog, ill. egy tragikus szerelem története. Addn y Eva ('Ádám es Éva') c. regénysorozatot tervezett l'érez Galdós „kortárs regényeinek" mintájára, ebből azonban csak kettő látott napvilágot: Dona Milagros ('Milagros kisasszony', 1894) és Memóriás de un solterón ('Egy agglegény emlékiratai'). Mindkettő a házasság és a családi élet kérdéseit taglalja, különféle társadalmi aspektusok kötelékében. La piedra angular ('A sarokkő', 1891) c. regénye a halálbüntetés problémáját veti fel a központi figura, a hóhér alakján keresztül. Una cristiana ('Egy keresztény nő', 1890) és a folytatása. La prueba ('A próbatétel', 1900?) c. regények már a spiritualizmus jegyeit mutatják, amely aztán a IM quimera ('A szörny', 1905) és a IM sirena negra (1908: Fráter A., A fekete szirén, 192
PARDO
Pesti Napló, 1910, 156—195. sz.) c. regényekben teljesedik ki. Az Una cristiana és folytatása a keresztényi önfeláldozásnak, könyörületességnek, önmagunk legyőzésének dicsőítése, ezeknek az erényeknek a gyakorlatban történő érvényesítését hirdeti. Feltűnő a változás a lélek, a szellem értékei felé való fordulásban. A ÍM quimera nyugtalan hősének művészi ambíciói hajótörést szenvednek, de a hitben, a vallás igazságában megoldást talál. Silvio Lago egzaltált alakjában az írónő az örök emberi keresést, a szebbre, jobbra törekvést szimbolizálja. A mű lépés a szimbolikus regény felé. A La sirena negra halállal kacérkodó, meghasonlott hőse szintén a vallásban talál megnyugvást. Mindkét regény a korábbi feltétlen fiziológiai determinizmussal szemben a léleknek a hit által történő megváltását, a szellemi értékek győzelmét példázza. Végül megemlítjük még Dulce dueno ('Gyengéd gazda', 1911) c., Alexandriai Szent Katalin élete és halála által inspirált, valamint El tesoro de, Gastón ('Gastón kincse'), El nino Guzmán ('A gyermek Guzmán'), El saludo de las brujas ('Boszorkányok üdvözlete') és Misterio ('Rejtély', 1902) c. regényeit. Bőséges novellatermését részben folyóiratokban, részben összegyűjtve adta ki. Elbeszélései rövidek, tömörek, a legtöbbjében némi didaktikus szándék is észrevehető, bennük a valóság és a fantázia tökéletes művészi egységet alkot. Számos kötete közül fontosabbak: Cuentos escogidos ('Válogatott elbeszélések', 1891); Cuentos de Marineda ('Marinedai elbeszélések', 1892); Arco Iris ('Szivárvány', 1895); Cuentos de amor ('Szerelmes elbeszélések', 1898); Históriás y cuentos de Galicia ('Történetek és elbeszélések Galíciából'); Cuentos de Navidad y Keyes ('Karácsonyi és vízkereszti elbeszélések'); Cuentos antiguos ('Régi elbeszélések'); Cuentos de la patria ('Elbeszélések a hazáról'); Cuentos del terruno ('Elbeszélések a szülőföldről'). Az egyes novellák közül kiilön említést érdemel a costumbrista La mayorazga de liouzas ('Bouzas elsőszülötte'), El nieto del Cid ( A Cid unokája ), a szatirikus Primaveral moderna ('Divatos zsenge') a modern költőkről, ÍM leyenda de la tőrre ('A torony legendája') e. szatírája a romantikáról; az Absolon története által ihletett IJOS cabellos ('A haj'). A ÍM hierba milagrosa ('A csodatevő fű') c. novellájának hőse fiatal leány, aki megvédi becsületét a várost megtámadó katonákkal szemben; El tesoro de las lAgidas ('A Lagidák kincse') Kleopátra halálát beszéli el. Ím tigresa ( A nőstény tigris') c. írása kiemelkedik a hindu babonákról és hiedelmekről írt művei közül. 13
a vallási, erkölcsi elbeszélések között figyelemre méltó a Las tijeras ('Az olló') és a La lógica ('A logika'). O Nagy jelentőségű a kritikai munkássága. Rendkívüli olvasottsága, alapos műveltsége, finom esztétikai érzéke szinte mindenre kiterjedő intellektuális kíváncsisággal párosult. Hazájában elsőkéntértékelte a 19. sz. utolsó harmadának kortárs külföldi irodalmát, ismertette a Spanyolo.-ban még ismeretlen európai kulturális tendenciákat. Biztos ízléssel hívta fel a figyelmet az értékekre, ezen a téren úttörő munkát végzett. Kritikai műveire is érvényes a regényeivel és elbeszéléseivel kapcsolatban megáll a pított témagazdagság. A korában megszokottnál jóval magasabb színvonalon egyaránt értékel spanyol és külföldi kortárs írókat, földrajzilag tőle távol eső irodalmak képviselőit és régmúlt korok írásművészetét. Elkalandozik a történelem, a földrajz, a vallás, a szociológia területére is. Ezek az írásai már nemcsak összegező kritikák, de saját koncepciót tükröző, tudós kutatások. Könnyed, csevegő hangnemben írt kritikai tanulmányai színesek, szellemesek, nem egy közülük ma is helytálló, élvezetes olvasmány. Maradandó érték, a már tárgyaltakon kívül, az Assisi Szent Ferencről írt életrajza (San Francisco de Asis, 'Assisi Szent Ferenc', 1881), a Los poetas épicos cristianos: Dante, Tasso, Milton, Hojeda, Klopstoclc, Chaleaubriand ('Keresztény epikus költők: Dante, Tasso, Milton, Hojeda, Klopstock, Chateaubriand', 1876), és a Ím revolución y la mrvela en Rusia ('A forradalom és a regény Oroszországban', 1887). Említést érdemelnek a 19. sz.-i francia irodalom korszakairól a madridi egyetemen elhangzott előadások, amelyek később több kötetben megjelentek: El romanticismo ('A romantika'), La transición ('Az átmenet'), El naturalismo ('A naturalizmus'), La decadencia ('A hanyatlás ). Szintén érdeklődésre tarthat számot Polémicas y estudios literarios ('Irodalmi vitacikkek és tanulmányok', 1892) c., kortárs írókról (Pereda, Pérez Galdós stb.) kiadott kötete és más kortársairól írt nagylélegzetű összefoglaló tanulmányai (Rivas, Zorrilla, Campoamor, Váléra. Álarcán, Coloma, Núnez de Arcé). Szociológiai (El darwinismo, "A darwinizmus'; La educación del hombre y mujer, 'A férfiak és nők nevelése') és történelmi témájú (Hernán Cortés y sus hazafias, 'Hernán Cortés és hőstettei', 1914; Los franciscanos y Colán, 'A ferencesek és Kolumbusz') írásai szintén a kritikai műfajhoz sorolhatók. A kritika és a fikció közötti átmenetként értékelhetők gyakori utazásainak eredményeként született élménvbe193
PARDO számolói, pontos, finom rajzok, pszichológiai megfigyelések a bejárt vidékek életéről, szokásairól. E munkák közül fontosabbak: De mi tierra ('Az én földemről', 1888); Alpie de la tőrre Eiffel ('Az Eiffel-torony lábánál', 1889); Por la Espana pintoresca ('A festői Spanyolországban', 1895); Cuarenta días en la Exposición Universal de Paris ('Negyven nap a párizsi világkiállításon', 1900); Por la Európa católica ('A katolikus Európában', 1902). O írói jelentősége az előbbiekben tárgyalt érdemei mellett — problémaérzékenység, kivételes műveltség, jellemábrázoló készség, pszichológiai elemzés — elsősorban stílusában, nyelvezetének kifejező erejében határozható meg. Szerencsésen ötvözi az irodalmi nyelvet a hétköznapi, beszélt nyelvvel. Nyelvezete kevésbé tiszta és választékos, mint a kortársak közül J . Valeráé vagy J . M. de Pereddé bírálói szemére vetették az idegen, elsősorban francia kifejezések túlzott használatát is —, de könnyedebb és plasztikusabb azokénál, gyakran használ találó népi fordulatokat. Egyszerre van benne jelen a férfias erő és energia, nőies báj és gyengédség. E. Pardo Bazán kétségkívül a 19. sz.-i spanyol regényírásnak Pérez tíaldós, lilasco fltánez, Valera mellett a legfontosabb, egyéni hangú alakja. O Gyűjt, kiad.: Obras completas ('Összes művek', 43 köt., 1891); Obras escogidas ('Válogatott művek', 1943); Obras completas. Novelas y cuentos ('Összes művek. Regények és elbeszélések', 2 köt., 1947). O Magyarul még: A szentlélek nevében (Szalai E., Spanyol elbeszélők, 1893); A plébános úr (Szalai E., A Magyar Újság regénycsarnoka, 1895); 1—1 nla (Szalai E., Magyar Sálon, 1894,953—966.; uő, Otthon, 1894— 1895,2.; Somló Erzsike, Jövendő, 1904,24.; n. n„ Új Idők, 1918, 24. 2.). O írod.: H. Keller-Jordán: Emilia Pardo Bazán (Beilage zur Allgemeinen Zeitung, 1905, Í29.); G. Martínez Sierra: La feminidad de Emilia Pardo Bazán (Nuestro Tiempo, 1905); F. Vézinet: Les maitres du román espagnol contemporain (1907); A. González-Blanco: História de la novela en Espana (1909); Andrenio: Novelas y novelistas (19Í8); B. de Ion Ríos: Elogiosde la condesa de Pardo Bazán (Raza Espanola, 1921); A. Andrade Coello: La condesa E. Pardo Bazán (1922); J . Balseiro: Novelistas espanoles modernos (1933); M. Menéndez y Pelayo: Kstudios de crítiea literaria (5. köt., 1942); C. Castro: Prólogo (Antología, 1944); R. Gómez de la Serna: Nuevos retratos contemporáneos (1945); D. F. Brown: The Catholic Naturalism of Pardo Bazán (1957); 1). Pérez Minik: Las novelas de la condesa
Pardo Bazán (Novelistas espanoles de los siglos X I X y XX, 1957); C. Bravó Villasante: Vida y obra de Emilia Pardo Bazán (1962); W. T. Pattison: El naturalismo espanol (1965); N. Clemessy: Emilia Pardo Bazán, abogada de Európa en Espana (1975). Sáfár Judit Pardoe [párdouj, Júlia (Beverley, 1806— 1862. nov. 26.): angol írónő. Bár első irodalmi próbálkozása egy tizennégy éves korában írt verseskötet volt, ismertté utazásain és történelmi tanulmányain alapuló regényeivel vált. Portugáliai útja után írta Traitor Traditions of Portugál ('Portugál hitszegő hagyományok', reg., 1833) c. művét. Töröko.-i ú t j á t egész sor regény követte, amelyek közül a legismertebb: The City of the Sultan ('A szultán városa', reg., 1836). Magyaro.-on is járt, élményeit a The City of the Magyars ('A magyarok városa', reg.,'1839—1840) c. művében rögzítette. Legolvasottabb alkotásai francia történelmi regényei és esszéi voltak: Louis X/ V and the Court of Francé ('XIV. Lajos és a francia királyi udvar', esszé, 1847); Marié de Medici ('Medici Mária', reg., 1852). Élénk, hangulatos t á j leírásai, sokoldalú, de nem mindig alapos történelmi ismeretei népszerűséget vívtak ki regényeinek. Harta Péter Pardo García [pórdo gársz/áj. Germán (Ibagué, Tolima tart., 1902. júl. 2. ): kolumbiai költő. Hároméves korában elveszítette édesanyját. Iskoláit Bogotában kezdte, bölcsészetet tanult, részt vett az IJniversidad c. egyetemi folyóirat szerkesztésében. 1931 óta Mexikóban él, több mexikói és latin-amerikai folyóirat munkatársa. O Első versesköteteiben a postmodernismo hatását mutatja, de Hölderlin, Storrn, E. A. Poe misztikus hangjai sem idegenek tőle. Töprengő, befelé forduló ember, élete nagy veszteségét sirató költő. A magány, a szorongás, a haláltól való félelem dominál verseiben, s ezt az alapérzést a gyermekkor felidézett emlékképei sem tudják feloldani: Voluntad ('Akarat', 1930), Presencia ('Jelenlét', 1938), Antología poética ("Költői antológia', 1943) c. versesköteteire ez nyomja rá bélyegét. ÍMS voces naturales ('Természetes hangok', 1945) c. kötetével hangja egyénibbé válik, új, merész formákkal kísérletezik. Poernas contemporáneos ('Mai költemények', 1949) és U. Z. llama al espacio ('U. Z. az űrbe kiájt . 1954) c. köteteiben fellelhető a társadalmi érdeklődés: szót emel a háború s a modern emberirtó gépezetek ellen. O Egyéb művei: Lucero sin 194
PAREG orillas ('Parttalan fény', költ.-ek, 1952); Hay piedras como lágrimas ('A kövek mint könnycseppek', költ.-ek, 1957). O Gyűjt, kiad.: 30 anos de labor del poéta colombiano Germán Pardo Garda. 1930 a 1960 ('Germán Pardo García kolumbiai költő 30 évi munkássága. 1930—1960', 1961). O írod.: Ahora. . . ; Un poéta de la soledad! Germán Pardo García (Estudios hispanoamericanos, 1945, 205. old.); A. Holguín: Las voces naturales, poemas de Germán Pardo García (Revista de América, 1945. júl.); R. Paz Paredes: Germán Pardo García: persona y creación (Repertorio Americano, 1951, 47. sz.). Inotainé Bonifert Mária Pardo y Alíaga fpdrdo i áliágáj, Felipe (Lima, 1806—uo., 1869): perui író, költő. A spanyol korona egyik magas rangú perui funkcionáriusának fia. Peru függetlenné válása után családjával Spanyolo.-ba költözött, ott szigorú, monarchista nevelésben részesült. 1828-ban tért vissza Peruba. Az ott uralkodó liberálisabb, republikánus elvekkel szemben állt. Cikkeiben, szatíráiban harcolt a fajok egyenlősége, a társadalmi egyenlőség, a politikai liberalizmus ellen. Constitución política ('Politikai alkotmány', 1859) c. szatirikus költeményében a városi demokrácia ellen emelt szót. O Klasszikus műveltségét klasszicista ódákban csillogtatja, de szatirikus vénája sohasem engedi elmerülni a bukolikus pásztorköltészetben . Oda de un peruano al regresar a la Patria ('Egy perui ódája hazájába való visszatérésekor') c. nagy ódájában hazaszeretetét énekli meg — minden szentimentalizmus nélkül. Costumbrista cikkeiben (KI espejo de mi tierra, 'Az én földem tükre', 1840) sem fest idilli képet az ország tájairól és népéről, mint a többi costumbrista író, inkább maró gúnnyal ostorozza a függetlenség első évtizedeinek visszásságait. A megoldást nem a jövőben, hanem a múltban, a gyarmati örökségben kereste. Népszerűek voltak didaktikus—szatirikus komédiái: Frutos de la educadón ('A neveltetés gyümölcsei', 1829); Una huérfana en Chorrillos ('Egy árvaleány Chorrillosban', 1833); Don Leocadio o el triunfo de Ayacucho ('Don Leocadio avagy az ayacuchói győzelem'). Inotainé Bonifert Mária
Mas su mogier que veíe que Héctor cabalgar queríe, salió fuera muy eorriendo, muy grandén voces metiendo, e corriendo e lorando, e sus cabellos tirando; Ám asszonya, aki látta, hogy nyeregben Hektor lába, sebest futva elóronta fennen kiáltva, jajongva, sebest futva, s míg könnye hull, önnön haját tépi vadul. (ford. Tótfalusi
parecbasis: -+parekbaszisz parectasis: -»nyújtás parégmenon; paregmenon (görög 'bővelkedő, túl sok'): általában a szóismétlés, ±11. az etimológia kitágított formája, melynek során a korábbi szóból más keletkezik, megengedve a nem anaforikus és nem névszói flexiós változásokat is. Ilyen pl. Vergilius Aeneisében: ,,ultro / ipse gravis gravitergue ad terram pondere vasto / concedit. . . " ('szörnyű súlyával utána zuhant, súlyosan le a földre...'); uo.: ,,voce vocans Hecatem" ('hívó szóval Hecatét híva'). O Az alapképlet kitágításával H. Lausberg hat ismétles- és derivációtípust mutat be. O /. Nem névszói anafora: mondatszerű ismétlése egy -»kólón vagy egy —»kommá elejének (X . . ; /X . . .); ,,en perdani la force, on perd aussi la vie" 'az erőt elvesztve, az ember az életet is elveszí-
Párducbőrös lovag: —• Tigrisbórös lovag pareado [páreádo] (spanyol 'páros'): egymással rímelő, kötetlen szótagszámú két sorból álló spanyol versszak. Példánk részlet az História troyanáhóY. 13*
I.)
Kezdetei a -*mester de juglaría verselésére nyúlnak vissza, ekkor azonban még szakaszokra tagoltság nélkül alkalmazták (~*verso lírico juglaresco). A —•mester de clereda költőinél a szakaszokra tagolással együtt a szótagszám kötöttsége is jelentkezett (általában 7, ritkábban 8 szótagos sorok). Ezt követően több évszázadra eltűnt. Az aranyszázadh&n vezették be újra, 11 szótagos formában, főként a rövid versekbe, sírfeliratokba, elvétve a drámába illesztették be (J. Ruiz de Alarcón, A. Moreto). A klasszicisták (V. García de la Huerta, J . Cadalso y Vázquez) a 11 és 7 szótagos sorokat felváltva alkalmazták, a romantikusoknál csak néhány esetben — inkább csak LatinAmerikában — fordult elő, 11 szótagos változatban (E. Echeverría, J. Mármol). A modernismo (J. R. Jiménez) a régi nyolc szótagos változatát újította fel. A postmodernismo alig használta (J. Guillén). O (—• spanyol irodalmi formák) Inotai András
195
PARÉJ ti' (Corneille: LeCid) O 2. Hasonló elvű, de epiforikus ismétlés (. . X / . .X): ,,Mais il ne faut te perdre aprés Vavoir perdu " 'I)e téged nem kell elvesztenem, miután őt elvesztettem' (Corneille: Polyeucte). O 3. Ebbe belefér a poliptotikiui komplexió (az anafora és az epifora kombinációja, ugyanazon szónak különböző esetben való ismétlésével); ,,senatus est summum imperii consilium, senatui rei publicae cura mandat u r . . . " ('a szenátus a birodalom legfőbb tanácsa, a szenátusra van bízva a köztársaság gondja'). O 4. A poliptotikus gemináció és reduplikáció: ,,ut tum ad senem senex de senectute, sic in hoc libro ad amicum amicissimus de amicitia scripsi" ('miként akkor öregen az öreghez az öregségről, ugyanúgy e könyvben nagyon barátságosan a baráthoz írtam a barátságról'; Cicero). O 5. A poliptotikus reddíció, azaz: zárójelszerűen — mint inkhízió (~*epanadiplózis) — bezárt szintaktikai-szemantikai vagy metrikai ismétlés: ( X . . . X ) : ,,unum illud tibi, nate dea, proque omnibus unum" ('egyet számodra, istennő szülötte, s mindenki számára egyet'; Vergilius). O 6. Etimologizáló tóismétlés, ami valójában az ->annomináció, ill. a -*pleonazmus kategóriájába tartozik, mint az Terentius e híres mondásában mutatkozik: „homo sum, humani nihil a me alienum puto" ('ember vagyok, semmi emberit nem tartok magamtól idegennek'). O (-+ gondolatalakzat, figura etymologica) O írod.: H. Lausberg: Handbuch der literarischen Rhetorik (1960). Martinlcó András Pareja Díez-Canseco (párehá dieszkánszeko], Alfredo (Guayaquil, 1908. okt 12.—): ecuadori író, újságíró, történész. Szegény szülők gyermeke, korán rákényszerült, hogy kemény munkával keresse meg kenyerét. Kereskedelmi hajókon szolgált, majd különféle vállalkozásokba fogott, napilapot alapított. 1944-től aktívan bekapcsolódott a politikai életbe, több országban képviselte nagykövetként hazáját. Az 1944-es májusi forradalom idején az Alkotmányozó Nemzetgyűlés képviselője. A történettudományok professzora Costa Ricában. O Regényeiben az ecuadori tengerpart, a halászok, kikötői rakodómunkások, lézengő csavargók életét mutatja be lebilincselő, színes képekben. El muelle ('A móló', 1933) c. regénye Maria de Socorro, a halárusnő sorsán keresztül ábrázolja az özvegyen maradt tengerészfeleségek életét. La Beldaca (1935) c. regénye a Beldaca gőzös legénységének rajzával az egész ecuadori társadalom keresztmetszetét adja. Baldomera
('Baldomera', 1938) c. regényében egy guayaquili ételárusnő tragédiájában az 1922-es tömegtüntetések áldozatainak állít emléket. Jelentősek történelmi életrajzai: Ixi hoguera Ixírltara ('A barbár máglya', 1944); Vida y leyenda de Miguel de Santiago ('Miguel de Santiago élete és legendája', 1952). O Főbb művei még: Hechos y hazanas de don Balón de Balta ('Don Balón de Baba tettei', reg., 1939); Hombres sintiempo ('Tdő nélküli emberek', reg., 1941); Les tres ratas ('A három patkány', reg., 1944); Los nueve anos ('Kilenc év', 1956); IMS pequenas estaturas ('A kis termetűek', reg.. 1970). O Írod.: A. F. Rojas: La novela ecuatoriana (1948); L. Linké: Novelistadel pueblo: en la obra de Alfredo Pareja Díez-Canseco alienta el Ecuador (Américas, 1956. dec.); E. Ribadeneira: La moderna novela ecuatoriana (1958). Inotainé Bonifert Mária parekbaszisz; parecbasis: el az Anthologia Palatina c. ismert epigrammagyűjteményben. Versei között található szerelmi költemény, az egyszerű életet dicsőítő vers és elégikus hangvételű sírvers is. O Kiad. és irod.: A. S. F. Gow—D. L. Page: The Garland of Philipp (1—2. köt., 1968). O Magyarul: 1 epigramma (Bajza J., Összes munkái, 4. köt., é. n., 13. old.); 1 epigramma (Ponori Thewrewk E., GAE, 1891, 5. old.) Karmi György
parnassziz-
Parnasso: -* irodalmi sajtó
parnasszizmus (francia Parnasse, parnassien, a görög Parnasszosz, latinos formájában Parnassusból: az antik mitológia szerint ezen a hegyen laktak Apollón és a Múzsák): francia költészeti irányzat a 19. sz. második felében. Onnan ered az akkori francia nyelvben archaikusnak tűnő elnevezés, hogy az irányzat költői verseiket Le Parnasse contemporain, recueil de vers nouveaux ('Jelenkori Parnassus, új versek gyűjteménye') c. jelentették meg, minthogy Parmenón: görög jambusköltő. Valószí- Franciao.-ban a 17. sz.-ban általában Parnűleg az i. sz. 3. század első felében élt. nasse c. publikálták a vegyes, több szerző Életművét csak kisszámú töredékei alapján műveit tartalmazó versgyűjteményeket. ismerjük. Erkölcsi intelmeket tartalmazó Az első kötet (előbb füzetsorozat formájákölteményeket írt, ,,Iamboi" ('Jambusok') ban) 1866-ban, a második kötet 1871-ben, a c. könyvéből Athénaiosz idéz néhány töreharmadik 1876-ban jelent meg A. Lemerre déket. O Kiad.: I. V. Powell: Collectane.a kiadónál. A Parnasse contemporain köteteit Alexandrina (1925, 1970). O Irod.: P. megelőző időszakban számos orgánum próMaas: Parmenon 1. (RE 18. 3. köt., 1949, bálta összefogni a fiatal költőket, akik az 1572. hasáb). Karmi György A. de Lamartine és A. de Musset nevével 14
209
PARNY
fémjelzett érzelmes romantika helyébe újfajta költészetet kívántak teremteni. Ilyen voltC. Merülés rövidéletű Revuefantaisisteje 1861-ben, amely a l'art jxmr l'art irányzat elindítója, Th. (lautier, valamint Ch. Baudelaire és Th. de Banville versei mellett fiatalabb költők, mint A. (llatigny és Viliiért* de l'Inle-Adam költeményeit is közölte. L. X. de Ricard folyóirata, a Revue du progrés morál, littéraire et artistigue (1863 1864) a demokratikus eszmeiségű romantika (V. Hugó, .1. Michelet, E. Quinet) és a pozitivizmus (E. Remin és H. Taine) nézeteit visszhangozta. E folyóirat elsősorban társadalmi, gazdasági és tudományos kérdésekkel foglalkozott, a költészet iránti édeklődése másodlagos volt, de itt jelent meg P. Verlaine első költeménye. Ricard-1 bebörtönözték, mert engedély nélkül foglalkozott folyóiratában politikai gazdaságtannal. Kiszabadulása után Verlaine tanácsára megváltoztatta folyóirata címét és profilját: L A rt (1865—1866) c. költészeti kiadványt adott ki Lemerre-nél, többek között Ch. M. R. de Leconte de Lisle, F. Coppée., P. Verlaine és L. Dierx verseivel. A L Art körül, Ricard, Leconte de Lisle, Mendés, Lemerre és mások fogadásain alakult ki a leendő parnasszista csoport, amely egyesíti a Mendés-féle l 'art pour l'art és a Ricardféle elkötelezett csoportot. Ekkor növekedett meg Leconte de Lisle aszketikus-formalista művészeteszményének a fiatal költőkre gyakorolt hatása. A Parnas,se contemporain első sorozatában az elődként tisztelt költők közül (lautier-n&k, Banvillenak, Leconte de Lisle-nek, Baudelaire-nekés L. Ménard-w&k jelennek meg költeményei, a fiatalok közül többek között J . M. de Hérédia, Verlaine, S. Mallarmé, F. Coppée, C. Mendés, L. Dierx, Ricard és A. SullyPrudhomme verseit olvashatjuk. A kiadvány körül, amely a korabeli francia költészet színét-virágát bemutatta, kisebb polémia is kerekedett. Néhány paródia látott napvilágot Barbey d'Aurevilly tollából, sőt egy anonim paródiafüzet is megjelent Le Parnassiculet contemporain, recue.il de vers nouveaux ('Jelenkori Parnasszuska, új versek gyűjteménye', 1866) c. Szerzői közül ismertebbek A. Daudet és P. Aré.ne. Mindez inkább az új csoport hírét növelte, amihez az is hozzájárult, hogy még 1866ban Lemerre kiadta Verlaine első kötetét, a Poemes saturniens-t (Saturnusi költemények'), Sully-Prudhomme Épreuves ('Próbák') és Coppée Le reliquaire ('Az ereklyetartó') c. verseskötetét. A mozgalom csúcspontjának az 1869-es évet tartják, amikor elkészült (de csak a Párizsi Kom-
mün bukása után jelent meg) a Parnasse contemporain második kötete, megjelent Verlaine Fétes galantes ('Gáláns ünnepek') c. verskötete, és az Odéonban bemutatták (1oppée Ije passant ('A járókelő') c. egyfelvonásos verses drámáját Sarah Bernhardtral a főszerepben. A Parnasse contemporain második kötete a már említett költőkön kívül V. R. de Laprade, A. Francé, Ch. G. Cros, A. Mérat, L. Valade, Mme Aclcermann és mások verseit közölte. Bár A. Rimltaud versei egyik gyűjteményben sem jelentek meg, 1870—7l-ben írt költeményei (amelyek egy részét a már lezárt Parnasse contemporainben kívánta megjelentetni), valamint a G. Izambard-hoz és P. Deményhez írt „látnok'-levelekben fejtegetett „objektív költészet" koncepciója a parnasszistákkal rokonítják. A Parnasse contemporain utolsó kötete (1876) jelzi a csoport széthullását, s a szerkesztők (elsősorban A. Francé) dogmátikusabbá válását: a kötet sem Baudelaire, sem Verlaine, sem Mallarmé, sem Cros beküldött verseit nem közli. Az új költészet nevében G. Nouveaués Cros szatirikus kötetet jelentetett meg a parnasszistákról Dizains réalistes ('Realista tízsorosok' 1876) c. Ezután csak egy jelentős „ortodox" parnasszista mű jelent meg, Hérédia egyetlen kötete, az egy életen át csiszolt szonettgyűjtemény, a Les trophées ('A trófeák', 1893). A század utolsó két évtizedének költői, a dekadensek és a szimbolisták is a dogmává merevedett parnasszizmus ellen foglaltak állást, és az 1876-ban kihagyott költők, Baudelaire, Verlaine, Mallarmé, valamint Rimbaud örökségét folytatták. Igaz, a parnasszizmust leegyszerűsítették, s csak Leront de Lisle és Hérédia szenvtelen, múltba néző, míves költészetére redukálták. Holott történetileg nézve a parnasszisták sem világnézeti, sem esztétikai szempontból nem voltak egységesek. Világnézetileg Leconte de Lisle aszketikus, pesszimista múltba fordulása a fourier-ista utópiák megtöretését fejezi ki a prózai polgári valóságon. Számára az eredetileg előremutató antik eszmény csak 1848 után vált a mindörökre elveszett harmónia szimbólumává. Ménard következetesebb forradalmár volt, számára az antikvitás a demokrácia eljövendő eszményét testesítette meg. Kevésbé politikus, inkább játékosan polgárpukkasztó (lautier és Banville nem feltétlenül antikizáló l'art pour l'art szemlélete. A fiatalabbak egy része kifejezetten modern inspirációjú volt, és demokratikus vagy neojakobinus nézeteket vallott, s útjuk szinte törvényszerűen vezetett el a
210
PARNA
Párizsi Kommünhöz (Verlaine, Ricard, Rimbaud, A. Glatigny), míg Leconte de Lisle vagy Coppée nem rokonszenvezett a Kommünnel, sőt Coppée később a nacionalista jobboldalhoz közeledett. Csak az kapcsolta ideiglenesen egymáshoz őket, hogy szemben álltak a II. Császárság polgári utilitarizmusával. Formai szempontból Leconte de Lisle epikus intellektualizmusa és Hérédia tömör szenvtelensége mellett megfért Oautier és Banville játékosabb és líraibb formai zsonglőrködése, ám a többiek a modern élet prózájával szembenézve próbáltak modern költészetet teremteni Baudelaire nyomán, Verlaine a zenei és festői hatásokra törő dal költészet, Rimbaud az ironikus életképek és látomások metaforikus kifejezése, Mallarmé pedig a zeneiséget és az intellektuális játékot ötvöző hermetizmus révén, Coppée a kispolgári hétköznapokat írta le érzelmesen (és gyakran prózaian). Minthogy azonban a „nagy" parnasszisták életművét (Baudelaire, Verlaine, Mallarmé) a szimbolisták folytatták, Coppée és Sídly-Prudhomme költészete pedig ellaposodott, Ricard a Kommün után a Félibrige mozgalomhoz csatlakozott, a kis ,,parnasszÍ8ták"-at pedig jórészt elfelejtették, ,,parnasszizmus"-nak főként Leconte de Lisle és Hérédia költészetét nevezték, elveit Leconte de Lisle 1850-es és 60-as években írt tanulmányaiban, verstechnikáját pedig Banville Petit traité de poésie franqaise ('A francia költészet kézikönyve' 1872) c. értekezésében vélték megtalálni. Minden parnasszistára jellemző a romantikus vátesz költő és az érzelmes-vallásos költészet elvetése. A vátesz költő helyébe a míves költőt, a szavakkal dolgozó mesterembert emelik, aki nehéz, főként klasszicizáló formákat választ. Plaszticitásra törekednek, többségük eszménye a szobrászat vagy a cizelláló ötvösművészet. Ám ha Lamartine vagy Musset költészetét el is vetik, az emigrációban élő V. Hugó magatartását és művészetét szinte mindannyian tisztelik, tehát szakításuk a romantikával nem teljes. A szenvtelenség eszményét sem tudja mindegyikük olyan következetesen megvalósítani, mint Hérédia, sőt az elfojtott szubjektivitás gyakran kitör belőlük. A szenvtelenség (impassibilité) és személyesség hasonló kapcsolata rokonítja a parnasszista költőkkel G. Flaubert prózáját. A verselés terén a változatos, nehéz, főként klasszikus veretű ritmus mellett gazdag rímekre törekedtek és arra, hogy a forma belső ellenállását legyőzzék, ezért választották a legnehezebb versformákat (rondó, szonett, virelai stb.). Általában a 14*
görög antikvitás témáit kedvelték, istenek, mitikus és történelmi hősök áradata önti el verseiket. Emellett azonban vonzódtak minden más mítoszhoz is, a germánhoz éppúgy, mint a skandinávhoz vagy a régi zsidó feljegyzésekhez, hindu eposzokhoz, vagy kínai legendákhoz. E tekintetben F. Creuzer műve erősen hatott rájuk (Symbolik und Mythologie der altén Völker, besonders der Griechen, 1810—1812, amit J . D. Guigniaut fordított franciára: Les Religions de l'Antiquité, considérées dans leurs formes Symboliques, 1825—1851). O 1872 után Verlaine és Rimbaud új költészetet teremtett, amely modern tematikájú, antiintellektuális, a pillanatnyi benyomásra épül, rímellenes, zeneiségre és könnyed ritmusra törekszik, azaz teljes mértékben tagadja a parnasszizmust. Ennek első dokumentuma Verlaine Romances sans paroles ('Románcok szöveg nélkül', 1874) c. kötete, ennek elveit foglalta össze később Art poétique (Költészettan) c. költeménye. O A parnasszizmus egész Európában ismertté vált. Hatást gyakorolt a cseh (J. Vrchlicky, J . Zeyer) és a román (A. Macedonski) költészetre. Többé-kevésbé következetes programként, irányzattá szerveződve csak az 1860-as, 1880-asévek orosz irodalmában jelentkezett, A. A. Fet, A. Ny. Majkov (és részben J . P. Polonszkij) lírájában. A parnasszizmus spanyolo.-i jelentkezése időben egybeesett a modernismo térhódításával, s valószínűleg ennek tudható be, hogy nem tudott igazán elterjedni. Több spanyol költő írt ugyan parnasszista verseket (pl. M. MachaAo, S. Rueda, F. Villaespesa), de par excellence parnasszista spanyol költő nincs. Érdekes módon nagyobb sikere volt az irányzatnak a spanyolamerikai irodalomban, ahol első népszerűsítője R. fíarío, a modernismo apostola volt. Jeles képviselői még L. Lugones, J . S. Chocano, M. Gutiérrez Nájera, S. IHaz Mirón, J. Herrera y Reissig, R. Jaimes Freyre, akik egyúttal a modernismo kontinentális jelentőségű költői. Portugáliában nem sok követője volt a parnasszista esztétikának. A jelentékenyebb 19. sz.-i portugál szerzők általában vagy nárcisztikus költészettel jelentkeznek, vagy pedig a társadalom iránti aggodalmukat fejezik ki ékesszóló hangvételben, míg a század vége felé egy hibásan értelmezett szimbolizmusban mélyednek el. Közülük néhányan azonban egy plasztikus és elbeszélő poétikára szavaztak anélkül, hogy a parnasszista művekre oly jellemző szenvtelen hatást elérték volna. Egyfelől a nemzeti barokk, másfelől az elhatalmasodott román211
PARNY tikuk struktúrák vezettek oda h< gy a pompázatos és mesterkélt kéj>ek feletti öröm a versek tartalmi kiüresedését eredményezte, ill azokat egy olyan romantikus társadalomkritikával kompromittálta, amely magát „realizmusnak" képzelte. Abban az időben, amikor ez a társadalomkritika a delelőjén állt. 1870-ben jelenik meg 0 . Grespo (1846 1883) könyve, a Miniaturas ('Apróságok'), mely a parnasszista esztétikai egyetlen valós modellje. Visszafogott és józan retorikája és különösen a szonettekben domináló elegancia segítségével kitűnő. kissé egzotikus leírásokat alkot, nem feledkezve meg a hétköznapi, sőt helyenként vulgáris hangulatokról sem. Grespo kortársa volt .J. Penha (1839—1919), a hétköznapok világának másik igazi megfigyelőjf és művészi rímekbe foglalója. Penha alapította meg Coimbraban az A Folha (1868 1873) e. folyóiratot, amelyben a koi legjobb nevei publikáltak, bár ami a parn assz izmust illeti, ebben senki sem emelkedett ki. A lap munkatársainak egyike volt a besorolhatatlan C. Verde (1855 1886), akinek egyetlen kötetében valódi parnasszista versek is találhatók, bennük eggyé olvad a baudelaire-ianus, erotikus- satanizmus merev szókészletével, valamint egy egészséges és köznapi burzsoázia megdicsőülése. A 80-as években lép előtérbe a negyedik jelentősebb név, A. Feijó (1862 1917). aki festői és egzotikus témákkal és utánozhatatlan versmértékkel jelentkezik. Utolsó korszakában a szimbolizmus- képzelgő világának megszállottjává vált. O A parnasszizmus magyarországi népszerűségét bizonyítja, hogy a századforduló tájékán megjelent antológiákban (Radó A.: Idegen költők albuma (i891), Kisfaludy Társaság: Anthológia a XIX. szazad franczia lyrájábol) a legnagyobb számban a parnasszista költők szerepelnek, mindenekelőtt Leconte de Lisle, Coppée, Hérédia és Sully/'rudhomme, megelőzve Baudelaire-1, Verlaine-1, de még V. Hugót is. A 20. sz. első évtizedében Leconte de Lisle és Hérédia költészete nagy hatást gyakorolt Kosztolányi l).-re és Babits M.-ra. Ez a hatás különösen Babitsra volt maradandó, akinek Óda a Szépségről és Szonettek c. költeményében kimutatható Gautier L'art (A művészet, 1857) c. parnasszista ars poeticájának és Leconte de Lisle-nek a hatása. Főként Hérédia szonettművészetét tartotta nagyra, később is még a görög és reneszánsz költészetet is kissé Hérédia művének fényében olvasta. O Írod.: C. Mendés: La légende du Parnasse contomporain (1884); L. X. de Ricard: Petits
mémoiresd'un Parnassien (1898 1900), C. Mendés Rapport sur le mouvement }>oétique fran^aise, 1867—1900 (1902), A. Cassagne; La théorie de l'art pour l'art en Francé chez les derniers romantiques et les premiers réalistes (1906) M. Souriau Histoire du Parnasse (1929); A Théríve: T.). Szabó Kálmán Parnov, Jeremej ludovics (Harkov, 1935. okt. 20.—): szovjet orosz író, vegyész. Tanulmányait 1958 ban fejezte bt a moszkvai egyetemen, a kémiai tudományok kandidátusa lett. 1955 ben jelent meg első tudományos fantasztikus elbeszélése, első írásait E Grluscsenkóxal közösen készítette, az igazi sikert azonban M. Ty. JemcevveI való, 19*ii -tol töretlen együttműködése hozta meg szamára. O Együttműködésük olyan sikeresnek és termékenynek bizonyult, hogy a> íroparoí- nehany év alatt a S7U határain tul is ismert és népszerű képviselője lett a tudományos-fantasztikus irodalomnak (-*8cience fiction). írásaik — melyek között novellák és regények csakúgy találhatók, mint elméleti eszmefuttatások, tanulmányok — a ,,racionalista csodát", a tudományosságot szerencsésen ötvözik egybe a politikummal. Számos elbeszélésük, regényük alaptemaja az emberiség sorsáért való aggódás: a tudomány káros, társadalomellenes felhasználásának lehetósegpt, dl a> ez elU n folytatott harcot vázoljak fel olvasmányos, igazi írói erényeket telvillantó, helyenként költői stílusban, mely finoman árnyalt lélekrajzzal párosul. O Főbb műveik: Pagyenyije szverhnoiKtj ('A szupernóva zuhanása', elb., 1964); Uravnymyije sz btednovo Neptuna ('A halvány Neptunusz', kisreg , 1964); Dusa Mira (reg.. 1964 Koroknai Zs., Vdáglélek, 1970); Poszlednyxje putyesesztvije polkovnyika Foszetta í'Fawcett ezredes utolsó utazása, reg 1965); Zeljonaja Krevetko ('A
Parny [párnt], Évariste Désiré de orges chevalier, majd vicomte de (Saint-Paul, Bourbon-sziget, 1753 febr. 6 —Párizs, 1814. dec. 5.): francia költő. A trópusokon született, de csakhamar Franciao.-ba jutott, ahol a rennes-i papi szemináriumban folytatta tanulmányait, majd katonai jalvára lépett. 1773 —1775 között ismét szülőhazájában élt, szerelmes elégiákat alkotott, amelyeket egy fiatal lánynak küldött el, akit azonban apja máshoz adott féleségül Visszatérve Franciao.-ba, a csalodott szerelmes Poésies érotiques ('Erotikus versek', 1776) c. ki is adta ezeket a verseket. A kötet, nagy sikert hozott, finom melankohajanak és égő erotikájának összekapcsolását, s meglepően könnyed, bájos verselesét egyaránt csodáltak. Voltaire ,,kedves ribullus"ának nevezte. Ujabb verseskötetéig, az Opuscules poétiques-ig ('Kisebb költemények', 1779) csupán útleírásokat, leveleket tett közzé, 1786 után mind kevesebbet irt. Voltaire-i ihletésű a cinikus és kegyetlen, a Bibliát parodizáló La guerre des iieux anciens et modernes ('Az antik és inodern istenek háborúja', 1799) c. j>oémája -^s a Ije porté-feuille volé ('Az ellopott pénztárca', 1805) c. verskötete. 1803-ban az Académie franqaise tagjai sorába választotta. Yevét ma már csak antológiák őrzik 1818-as Oeuvres complétes ('Összes művei') gyűjt kötetében verses es prózai műveit is kiadtak. Hatása számottevő volt: Chateaubriand, Ijamarhne, Rérangerés Puskin sokat anult tőle. O Magyarul: 3 vers (Rónay (Jy., Francia költők antológiája, 1962); 1 vers (Szabó M., Sőtér I., Világirodalmi Antológia, III. köt., 1962); 1 vers (Rónay (Jy., Szerelmes aranykalendárium, 1965). O írod.: Ch. A. Sainte-Beuve: Parny (Revue des Deux Mondes, 1844. kötetben: Portraits contemporains, IV.); É. Kaguet: Le chevalier de P a r n y (Revue des Cours et Conférences, 1906 — 1907); R. Barquisseau: Les poetes créoles du XVIII® siéde (194^). Reisinger lávos
213
PÁROD
P&rodi, Ernesto Giacomo (Genova, 1862 Firenze, 1923): olasz nyelvész, kritikus, irodalomtörténész. A firenzei főiskola, ill. egyetem tanára 1892-től. 1906-tól szerkeszti a Bolletino della Societá Danlescat, a Societá Dante Alighieri folyóiratát, ahol a Divina Commediával kapcsolatos tanulmányait jelenteti meg. Ezeket Poesia e storia nella Divina Commedia ('Költészet és történelem az Isteni Színjátékban', 1921) c. könyv alakban teszi közzé. Halála után jelent meg Poeti antichi e moderni ('Régi és új költők', 1923) c. tanulmánykötete, amelyben Homérosztól és Pindarosztól tekinti át az irodalom történetét Rimbaud-ig és Verhaerenig. Válogatott tanulmányait G. Folena jelentette meg 1957-ben Lingua e letteratura ('Nyelv és irodalom') c., A Schiajfini bevezetésével. Herczeg Gyula paródia (görög paródeo 'dalt gúnyosan, eltorzítva előadni' szóból): valamely műfaj, stílus, egyedi mű vagy alkotói sajátosság komikus hatás kiváltását célzó utánzása. Alapja és feltétele a tartalom és forma mindenkori konkrét összeforrottsága, valamint elméleti szétválaszthatósága között feszülő, a tapasztalat számára evidens, esztétikailag azonban még nem kellőképpen tisztázott ellentét. A paródia ugyanis, eltérően a kigúnyolni kívánt alkotást a maga immanenciájában eltúlzó, minden lényegi jellemzőjével együtt karikírozó persziflázstól és a társadalomkritikai szatírá\al sokkal szorosabb kapcsolatban álló, alapvetően a nevetségessé tett mű tartalmának visszásságait leleplező travesztiátói, a művészi visszatükrözés, a mimézis legendogénebb problémáját, forma és tartalom viszonylagos önállósíthatóságának az esztétikai hatás szintjén jelentkező kérdését veti fel már puszta létével is: azt a látszatot kelti, mintha a lecsupaszított, üres forma képes lenne tetszés szerint bármilyen tartalom hordozására, ám valójában — észrevétlenül, indirekt módon — éppen arra ébreszt rá, hogy forma és tartalom egysége gyakorlatilag mindig megbonthatatlan, hiszen mesterséges elkülönítésük az eredeti mű befogadásának élményével ellentétben a humor, a komikum szintjére redukált hatást idéz elő. (Ezért lehetetlen eredetileg is humoros alkotások parodizálása.) Tulajdonképpen tehát a paródia olvasója vagy hallgatója paradox, „visszamenőleges" katarzist él át, mivel a tréfás, esztétikai szempontból csökevényesített utánzat döbbenti rá az eredeti mű intenzív totalitására s egyben saját képességére, hogy forma és tartalom racionalisztikusan elkerülhetet-
len, szükségszerű szétválasztásának analitikus művelete előtt (és folyamatában amellett) spontán szintetikus módon be tudta fogadni ezt a totalitást a maga homogeneitásában. Vagyis a paródia közönsége lényegében nem a kifigurázott alkotáson nevet, hanem önnön szellemi korlátain, amelyek a gondolkodás és a nyelv absztrakt természeténél fogva elfedik előle elsősorban a verbális kifejezhetőség szintjén — a csúfondárosan utánzott mű konkrét-különös befogadásának valódi mibenlétét, s ezzel a felszabadult és felszabadító nevetéssel jut el a korábbi műélvezet élménye összetettségének belső tudomásulvételéig. Hasonlóképpen tudatosítja a paródia a stílusok, műfajok stb. korhoz kötöttségét, művészet történetiségét: a szellemes utánzat élesen rávilágít parodizált mintájának megismételhetetlenségére, egyszeriségére, arra a kizárólag komikum létrehozása árán felbontható kapcsolatra, amely keletkezésének társadalmi körülményeihez fűzi az adekvátan csak az adott formában kifejeződhető tartalmat és az objektíven aktuális tartalom megnyilvánulási módjaként lecsapódó formát, röviden az esztétikai tárgyat. Az a gyakori fogás, hogy a paródia szerzője saját jelenének eleve kisszerűként, hétköznapiként, gyarlóan jelentéktelenként beállított eseményeit ábrázolja egy régebbi, „hősi'' kor jellegzetes művészi eszközeivel (mint pl. Petőfi S. A helység kalapácsában vagy L. Holberg Peder Paars c. komikus eposzában), nem pusztán bizonyos formai megoldások kiüresedésére, anakronisztikussá válására utal, tehát nem egyszerűen magát a műfajt teszi nevetségessé, hanem kimondatlanul isa történelmi viszonyok változásában jelöli meg azt az okot, amely miatt a megmerevedett, élettelen forma leválasztható lett a tartalomról, s az eleven, friss életanyag mulattató ellentmondásba kerülhetett a konvencionális ábrázolásmóddal és éppen az idejétmúltság hangsúlyozásával igazolja az egykor aktuális tartalom megjelenítésére egyedül alkalmas formák hajdani létjogosultságát. E történeti szemlélet, historikus érzék folytán képezi a paródia, mint a mimézis szakadatlan önkorrekciója, a művészet „belső ellenzékét", amely figyelmeztet a változó valóságtól való elmaradásra, visszatükrözésének avultságaira, hiányosságaira, hiszen „a művészetnek vitális szükséglete a forradalmi haladás, az új létrehozása, ezért rá van szorulva. . . annak legteljesebb felismerésére, hogy a forgalomban levő eszközök elcsépeltek, már nincs több mondanivalójuk, egyszóval lehetet214
PÁROD
lenültek; és e vitális szükséglete megvalósítására felhasználja... azt az átkozott hajlamot, hogy a jelenségeket a tulajdon paródiájuk fényében lássuk..." (Th. Mann). O Mindennemű paródia legáltalánosabb eljárásmódja, hogy a készen talált, s hagyományosan valamely társadalmilag kiemelkedően értékesnek ítélt élettények vagy jelképes cselekedetek és történések bemutatását szolgáló művészi eszközöket kevésbé értékesnek vagy épj>enséggel alantasnak tartott téma, valóságanyag feldolgozására használja. Hz a módszer esztétikai jelentőségén és értelmén túlmutató célok szolgálatába is állíthatja a paródiát, mivel forma és tartalom diszkrepanciájának felmutatása a formális logika szabályait követő, antidialektikus gondolkodás számára támaszt nyújthat ahhoz, hogy az önállósított, holttá tett s így komikusnak bizonyuló forma (és j>ersze vele együtt az általa hordozott tartalom is) az eredeti, kigúnyolt műben a maga szervességében is elítélhető legyen. Különösképpen így van ez az új közlendőjük megérzékiesítéséhez modern formákat próbálgató művek, alkotók ellen irányuló többnyire sekélyes és efemer életű paródiák, valamint a más esztétikai minőséget képviselő, a parodisztikus elemeket csak átfogó társadalomkritikai támadásuk eszközeként alkalmazó szatírák esetében. Az ilyen, napi aktualitású, szinte agitatívnak nevezhető művek (mint pl. a Goethe Wertherje elleni polémiák, az antistrindbergiádák, a magyar századelő olcsó .4efa/-karikírozásai vagy más műfajt említve, Jancsó M. filmjeinek — árulkodó módon csak verbális szintű — kifigurázásai) már a történeti fejlődés elvének teljes negligálása miatt sem tekinthetők valódi paródiának, a gúny eszközeinek hasonlósága ellenére is inkább a (gyengébben sikerült) tréfa vagy vicc műfajába tartoznak. O Minthogy a paródia a művészet utánzása s ilyen értelemben a mimézis mimézise, feltehető, hogy lényegében egyidős a művészettel, sőt a művészet bölcsőjét képező mágikus szertartásokkal. Erre utalnak a primitív népek körében elterjedt kettős ünnepek, amelyek közül a másodikon az első alkalommal liturgikus komolysággal végzett szertartásokat mintegy visszájára fordítva, az elfojtott ösztönök profán felszabadításának jegyében ismétlik meg; hihetőleg ez a dualitás él tovább az ugyancsak határozottan esztétikai jegyeket mutató római szaturnáliákban, a középkori karneválokban vagy akár a későbbi ún. fekete misékben és más, spontán népi ünnepekben. Valószínű, hogy legalábbis a zene és az irodalom szekularizá-
ciójától fogva, vagyis azóta, hogy a művészet mint olyan a mágiáról leválva gyakorlatilag magáértvalóvá vált, a vallásos szertartások komor ünnepélyességének egyoldalú, nyomasztó hatását kiegyensúlyozó, feloldó, ugyancsak koreografált orgiasztikus ünnepségek helyett (vagy mellett) az önállósult „komoly" művészet élménye kompenzációjaként a paródia vette át a merev liturgikus rend szabados kicsúfolásának funkcióját, az etikai és esztétikai normák közé szorított és a valóságos lét, a „legyen" és a „van" világa közötti feszültséget enyhítő, elviselhetővé tevő közvetítőjének szerepét. Tényleges, írásos emlékeink parodisztikus művekről csak az i. e. 7. sz. környékétől fogva vannak; az első rendszeres poétika kidolgozója, Arisztotelész szerint „a Homérosz előtti időkből senkinek a gúnyverseit nem tudjuk megemlíteni, pedig valószínű, hogy sok volt, Homérosztól kezdve pedig már van is, mint például az ő Margitész-e és a hasonlóak." A mindöszsze néhány sornyi töredékben ránk maradt komikus eposz alighanem a születési kiváltságait élvező arisztokrácia önigazolást kereső „hősi" tetteinek ideologikus ábrázolását parodizáló alkotás. Ennél jóval ismertebb, a gyakori szabad átdolgozások révén (említhető (ü. Leopardi vagy Csokonai V. M. adaptációja) Európa-szerte népszerű, egy ideig szintén Homérosz-nak tulajdonított Batrakhomüomakhia (Békaegérharc), amely a legújabb szerint az i. e. 6^—5. sz. fordulóján keletkezett, s az ősheroikus eposz formai kelléktárával írja le az egerek és a békák egynapos, nagy vonalakban az Iliász cselekményére emlékeztető csatájának történetét. Arisztotelész Poétikájában „athaszoszi Hégémónt" jelöli meg „az első paródiaíró"-ként; erről az i. e. 5. sz.-ban élt szerzőről ma már csak annyit tudunk, hogy (Jigantomakhia (Harc a gigászokkal) c. paródiájával díjat nyert egy athéni agánon. Ugyancsak elvesztek a hasonló idő tájt élt másik nevezetes eposzparodistának, az epheszoszi Hippónaxnak állítólag plebejus-naturalisztikus alkotásai. Ma már megállapíthatatlan, hogy az attikai komédia jeles, i. e. 5. sz.-i reprezentánsának, Hermipposznak a dionüsziákon és lénaiákon győztes vígjátékaiban mennyi volt a parodisztikus elem (utólag, a ránk hagyományozott beszámolókból következtethetően művei inkább a szatíra és a közvetlen polémia felé hajlottak), majdnem kortársa, Arisztophanész viszont kétségkívül az egész ókor legnagyobb drámai parodistája. Nehezen felülmúlható szellemességű darabjaiban keserű kacagással mondott sírbeszédet a görög tragédia mű215
PÁROD
faja fölött, az önmaga elől is titkolni vágyott szellemi rokonság tudata okozta gyűlölettel gúnyolt Euripidész felismerését fogalmazva meg a fonákjáról: a korábban transzcendens (és éppen mint ilyen), kétségbevonhatatlan hatóerőként tételezett sorsképzet — történetileg egyébként szükségszerűen — átadta helyét az eseményeket főként az emberi pszichikum meghatározott társadalmi környezetben érvényesülő sajátosságaiból levezető látás- és ábrázolásmódnak, ami a még a mai fogalmaink szerint is — klasszikus tragédia létalapjának megsemmisítését jelentette. Arisztophanész pontosan észrevette Euripidész műveiben ezt a változást, s mivel a hagyományos értékek feladását látta benne, paródiák sorozatával tiltakozott ellene. Gúnyolódó vígjátékait azonban (szubjektív szándéka ellenére) nem ez teszi elevenné, hanem az, hogy a komikum leleplező erejével bizonyítják: Euripidész tragédiái a szó régi értelmében véve valóban nem tragédiák, csakhogy (és objektíve erről tanúskodnak a paródiák) éppen azért nem, mert a történelem túlhaladt az antik sorstragédia érvényességén. Hasonlóképpen tette paródiái tárgyává s fosztotta így meg szakrálismagasabb rendű jelentőségüktől a görög tragédiák legfőbb forrásául szolgáló mítoszokat a dór komédia legnevesebb képviselője, Epikharmosz. Eleve a paródia iránti igényből táplálkozik az ókori szatírjdték műfaja, amely a tragédiák kiváltotta (és a jelek szerint nem feltétlenül hathatós) katarzist volt hivatva „megtoldani" az öntudat-előttes történeti korszak elementáris, a szó pszichológiai-filozófiai értelmében vett „szellemtelen", a vegetatív, pusztán biológiai lét iránti látens nosztalgiát kiaknázó felelevenítésével, s szabadította fel a műélvezet keretein belül és szublimálta ilyeténképp a nézők egyelőre hiányosan szublimált ösztöneit. A mítoszokat parodizáló szatírjátékok azonban gyakran megváltoztatják a karikírozni kívánt eredeti mítosz cselekményét, témáját, erőszakot tesznek tárgyukon, ezért inkább a szatírával és a travesztiával rokoníthatók. Hasonló okból nem sorolhatók (legfeljebb csak érintőlegesen) a paródia műfajához az egyébként parodisztikus elemekben bővelkedő /'/atón-dialógusok vagy a diatribé olyan jeles művelőinek alkotásai, mint a borüszthenészi Bión, Menipposz, Telész, Lukianosz vagy a római költők közül Horatius, Persius és Juvenalis. Lucilius töredékesen fennmaradt művei mellett az antik Róma irodalmában mindössze két mű képviseli az igazi paródiát: Seneca 216
Claudius tökké válása c. tragédiautánzata és Petronius Satyriconjának hexameteres betétje, A polgárháború. O Akárcsak az antikvitásban, a középkorban is a hivatalosan köztiszteletnek örvendő irodalmi műfajok ki gúnyolására keletkezett a legtöbb paródia. A csúfondáros Biblia-torzítmányok között egykori népszerűségénél és ma is bámulatot keltő merész szellemességénél fogva az 5—7. sz. közt keletkezett Cyprianus lakomáját és a Joca monachorumot illeti meg a legelőkelőbb hely. Természetesen se szeri, se száma nem volt a különféle evangélium-, ima-, himnusz-, litánia-, liturgia- és prédikáció paródiáknak, s rendkívül elterjedtek voltak az egyéb nem szépirodalmi „műnemek", pl. a grammatikák, jogi szövegek, sírfeliratok és végrendeletek tréfás utánzatai is (ilyenekkel találkozhatni Villon nem egy költeményében). És ahogyan egyre szélesebb társadalmi szférákat fogott át az írásbeliség, úgy tágult a parodizálható — és kivétel nélkül parodizált — többékevésbé irodalminak nevezhető emberi objektivációk köre: a kertészeti tanácsadótól az útikönyvön, a harcászati útmutatón, a gombfoci-szabálykönyvön és a statisztikai felmérésen át a számítógépprogramig terjedő lista felsorolhatatlan, de még az egészen szűk értelemben vett szépirodalmi paródiák ismertetése is több kötetet tenne ki. O A középkor utáni időszakból főként azok az alkotások érdemelnek említést, amelyek paródia-voltukon túlmenően valamiféle új minőséget is hordoztak. Ennek a típusnak legjellegzetesebb képviselője, egyszersmind máig sem felülmúlt mintakéj*; Cervantes Don Quijotéje, amely a lovagregényt parodizálva megteremtette a világirodalom első realista regényét. Kevesebb sikerrel jártak azok a kísérletek, amelyek paródia voltukon túlmenően vavalóban anakronisztikus műfajt, a hősi eposzt próbálták parodizálni: tömörségben, leleményességben, célratörő és célba találó gunyorosságban egyik sem érte el az őspélda, a Batrakhomüomakhia színvonalát, igaz viszont, hogy — nem kis részben a Vergilius Aeneiséről paródiát író P. Scarron és követői nyomdokain haladva — létrehozták a parodisztikus elemeket inkább csak hangsúlyozottan külsőd leges ékítményként, a belső bizonytalanságot hivalkodáss&l leplező támpillérként felhasználó majdnem eredeti, de az önállóságot nem vállaló felemás, a realisztikus verses regény irányába mutató, egészen a 19. sz. közepéig eleven műfajt, a komikus eposzt, amely világszerte A. Popé A hajfürt elrablása, Mo.-on pedig Csokonai Dorottya, Petőfi S.
PÁROD
A helység kalapácsa, és Arany J. Az elveszett alkotmány c. műve révén maradt élő a köztudatban. Megszámlálhatatlanul sok paródia született a klasszikus francia tragédiára (az egyik legszellemesebbet a sajátosan észak-európai vaudeville műfaját előlegezve Dániában írta a norvég J . H. Wessel, Kierlighed uden Stromper, 'Szerelem harisnya nélkül' c.); a barokk opera B. Brecht átdolgozásában mind a mai napig gyakran játszott, híres paródiája J . Gay Koldusoperája; a szentimentalizmus legtöbb alkotása a mai olvasó számára önmaga paródiájának hat, a maguk korában azonban ezek sem kerülték el a parodizálást: az érzelgősséget a realitással szembesítő és így karikírozó művek közül H. Fielding Joseph Andrews c., Richardson Pamelája ellen írt regénye a legmaradandóbb. A mindenkor és mindenütt óriási bőségben keletkezett parodisztikus versek sorából Heine antiromantikus költeményei emelendők ki. O A romantikától kezdve még jobban hanyatlik a paródiák színvonala, csökken az ilyen jellegű, esztétikailag is értékes művek száma, viszont ezzel egyidejűleg megjelenik egy olyan, már a 19. sz. végén is nagyon markáns, és azóta is egyre erősödő tendencia: az egész világirodalom ,,parodizálódása". Ezt az irányzatot a romantika indította el, azzal a hajlandóságával, hogy — a paródia szándéka nélkül — átvegye, magába olvassza és a saját világképének megfelelően átdolgozva ismét közzétegye az emberiség története folyamán összegyűlt teljes kultúrkincset, ami — párosulva az alkotás elengedhetetlen feltételévé tett romantikus iróniává,] — eleve magában rejtette azt a veszélyt, hogy a romantikusok művészi programja szerint „átpoétizálni", vagyis mitologizálni kívánt élet, azaz maga a valóság ebben a szemléletben többé-kevésbé koherens világlátássá rendezve a hajdani filozófiák és a művészetben tárgyiasuló világelképzelések lenyomataként, utánérzéseként, önmaga atavisztikus másaként, saját paródiájaként jelenik meg. És a posztromantikus reprezentatív nyugat-európai művészet — ellentétben az orosszal és nagy vonalakban a kelet-európaival — ezt a fejlődési utat követte. A modern líra megteremtője, Baudelaire (és a nyomában Mallarmé, Rilke, Valéry, T. S. Eliot) „correspondanees", vonatkozások halmazának érzékelte és láttatta a világot, így téve egyenlőségjelet a művészet és a paródia közé, hiszen az utóbbinak is az utalás, a vonatkozás, az allúzió a lételeme. A századforduló óta pedig minden jelentős mű tudatosan vállalja
a parodizálást: Joyce Ulyssese az Odüsszeia, Th. Mann József és testvérei c. tetralógiája a Biblia, Doktor Faustusa a Faust-népkönyv és a goethei Faust paródiája, Beckett színművei a descartes-i filozófiát, Kafka írásai a zsidó-keresztény teológiát és Kierkegaard-1, I. Bergman filmjei — megrendült komolysággal szekularizálva — az Újtestamentumot, A. Wajdáéi a lengyel, Jancsó M. középső korszakának alkotásai a magyar nemzeti költészet legfontosabb műveit idézik fel parodisztikusan, és a sort még sokáig lehetne folytatni. G Természetes, hogy ez a „pánparodizálás" a paródia fogalmának módosulását vonta maga után. Bár a művészet és a paródia összemosása romantikus gyökerekből táplálkozik, az azonosítás az elmúlt két évszázad során új, humanista tartalommal is felruházódott: eszerint a paródia az emberiség legértékesebb kulturális javainak a humorisztikus — azaz korántsem egyértelműen mulatságos — újramozgósítá8, a megszüntetve megőrzés, a derűsen a jövőbe néző hagyománytisztelet jegyében történő olyan múIt,idézése, amely a történelmi fejlődés irreverzibilitásának tudatában foglalja össze és a túlhaladottságnak kijáró komikus megjelenítéssel búcsúztatja el a hajdan voltat, igazolva a marxi aforizmát, hogy „az emberiség másodjára nevetve mond búcsút a múltjának". O Ez a hagyományos poétika kereteit szétfeszítő, noha a 20. század egyes fő művészeti irányzatait pontosan jellemző paródiaértelmezés persze elsősorban a polgári kultúra hanyatló szakaszának fogalmi tükörképe; a szocialista művészeti gyakorlat érdemben nem hozott létre parodisztikus művet, e műfaj helyét az aktívabb polémia és szatíra vette át, főként az SZKP XX. kongresszusa utáni időszakban. O A parodisztikus tevékenység, akárcsak alapja, az utánzás, elválaszthatatlannak látszik az eddig ismert és jelenleg a társadalmi berendezkedestől függetlenül sok hasonló, sőt azonos lényegi jegyet mutató, korántsem „örök", de pillanatnyilag adott, a történettudomány, a szociológia, a pszichológia és a filozófia által feltárt emberi természettől. Ennek oka valószínűleg az emberi agy működésének a társadalom altal nagymértékben befolyásolt, dt alapvetően nem megváltoztatható biológiai meghatározottságában keresendő. A valóság megismerését, a világban történő eligazodást ugyanis az analitikus funkciók ellatására berendezkedett bal félteke és a szintetizáló feladatot ellátó jobb félteke, élettani szinten pedig az igyancsak 217
PÁROD
analizáló jellegű paraszimpatikus-trophotrop rendszer és a szintetikus szimpatikusergotrop működés egyensúlyba esak a halálban jutó, tehát az életet a feszültségkeltés és feszültségoldás szüntelen folyamata révén fenntartó ,,önellentmondásos" tevékenysége, szakadatlan pulzálása biztosítja. És mivel a megismerés analitikus, és ezáltal roppant „idegi" feszültséget keltő folyamat, az agv természetszerűleg keresi a feszültségoldó, szintetikus tevékenységek lehetőségét. Fejlődése, társadalmiasulása révén az ember eljutott arra a fokra, hogy humanizált, szocializálódott, jelentős mértékben önmaga által választott módozatokat kereshet saját kiteljesedéséhez, a puszta biológiai létezés valóban emberi meghaladásához. A valóság sokrétűségét megvilágító, a tágabb megismerést elősegítő, az ellentéteket meghaladandó ellentmondásosságukban feltáró, forrna és tartalom, azaz jelenség és lényeg dialektikáját spontán hitelességgel felvillantó, egyszóval az emberi nem öntudatát hordozó pozitív humorral élő, az esztétikai alanyt ember egésze (Lukács Gy.) voltára ráébresztő paródia mind szűkebben esztétikai, mind általánosabb filozófiai értelemben az emberi lényeg kibontakoztatásának nélkülözhetetlen eszköze. O (—•forma, gúny, humor, romantika, stílus, szatíra, travesztia.) O írod.: I). Delapierre: La Parodie (1871); F. Nietzsche: Die Geburt der Tragödie aus dem Geiste der Musik (1872); F. Novati: La paródia sacra nelle letterature moderne (1889); A. T. Murray: On Parody in Aristophanes (1891); A. S. Martin: On Parody (189b); E. Tlvoonen: Parodies de thémes pieux dans la poésie franeaise du moyen age (1914); C. Stone: Parody (1915); P. Lehmann: Die Parodie im Mittelalter (1922); F. Guglielmino: La Paródia nella commedia Grecaantiea (1928); G. Kitehen: A Survey of Burlesque and Parody in England (1931); G. V. Bell: Dramatie Parody in the !8th century Francé (1931): Mészáros I.: Szatíra és valóság (1955); 1). E. Berlyne: Conflict, Arousal and Curiosity (1960); Szalay K.: Szatíra és humor (1963); E. Rotermund: Die Parodie in der modernen deutschen Lyrik (1963); W. Hempel: Parodie, Travestie und Pastiche (1965); Lukács Gy.: Az esztétikum sajátossága (1965); L. Röhrich: Gebárde, Metapher, Parodie (1968); Th. Mann: Válogatott tanulmányok I —II. (1970); D. E. Berlyne: Aesthetics and psychobiology (1971); J . H. Goldstein—P. E. McGhee: The psychology of Humor (1972); J. Stackelberg: Literarische Rezeptionsformen: Übersetzung, Supplement, Parodie 218
(1972); Th. Verweyen: Eine Theorie der Parodie (1973); Séra L.: A nevetés és a humor pszichológiája (1980); M. Bahtyin: Fran^is Rabelais művészete, a középkor és a reneszánsz népi kultúrája (1982); H. C. Shands: The War with Words; Structure and Transcendence (1984). Miszoglád Gábor O Mo-on a szűkebb értelemben vett paródia legkiválóbb művelője Karinthy Kr., akinek így írtok ti c. irodalmi karikatúragyűjteménye, amelynek portréi alig emlékeztetnek pl. P. Reboux felszínes -*pastiche-]&iT& (az A la maniére de . . . ' — . . . modorában' e. kötetben), vagy R. Neumann Irdisches Vergnügen (Földi örömök) c. összegyűjtött paródiáira. Karinthy a látszatban a lényeget keresi, a művek belső formájáig hatol, az író egyéniségének, az írói alkotásnak rejtett rugóit tárja fel. (A meztelenül meredező rugók persze igen komikus látványt nyújthatnak.) Karinthy írásaiban a paródia a költői, írói alkotást meghatározó törvényszerűségek művészi elemzésévé mélyült. Ugyanakkor kiterjedt, kiteljesedett. „Ezek az én új kísérleteim. .. lényegében tágították ki ama műfajok lehetőségét. . ., amelyeket tudományos szempontból élősdi műfajoknak lehetne nevezni; kitágították, mégpedig... az irodalmi kritika irányában", írja. Az így írtok ti 74 magyar és 38 külföldi szerző karikatúráján kívül a legkülönbözőbb szépirodalmi műfajok parodisztikus kritikáját tartalmazza a Bibliától a népdalon, műfordításon, kabarén át a detektív regényig, s a szépirodalom határain túllénve kiterjed a haditudósításokra, a napilapok vegyes rovataira, a Színházi Elet húsvéti számára, a műbírálatra, a tudományos irodalomra, a lexikográfiára, a közmondásokra, a plakátok stílusára. Jellegzetesek a sűrített, kétirányú paródiák, pl. az így írta volna c. sorozat, melyben Madách, Ady, Einstein és Freud szerkeszti (Vadnai L. helyett) a Hacsek és Sajót. Helyet kapott a panoptikumban a monstreés kultúrfilm, a híradó, valamint a mozi közönsége is. Belekerül a paródiába a művön kívül az interjút adó drámaíró, a színész, a kritikus és maga a parodizáló író is. Ragyogó paródia a legtöbb szatirikus Karinthy-\rás (nem véletlenül rímel az így írtok ti-re a háborús fővárost megelevenítő így láttátok ti). Akár a sakkozókat, a diákokat, a kondoleáló rokonokat állítja görbe tükör elé, akár a minisztert ülteti a feltétlen igazmondásra kényszerítő karosszékbe, mely a görbe tükörrel együtt a paródia modellje, szimbóluma (A bűvös szék, 1918). O Karinthy terjesztette ki a
PAROI
paródiát a köznyelvre is, amikor megteremtette az üres, semmit sem közlő beszéd legtökéletesebb karikatúráját, a -*hatandzsát, mely a magyar nyelv formai (hangtani, szerkezeti) törvényeinek ösztönös felismerésén alapul. O Napjaink irodalmi életében is számos kitűnő stílusparódia születik: Bárány T., Benjámin L., Tímár (Jy., Reményi «J. T. Tarján T. és mások művei. Fónagy Iván parodosz (görög 'bejövetel'); párodon: az attikai tragédia és az attikai komédia egyik fő szerkezeti eleme; az első kardal a drámában (-*chorikon). A kar eredetileg a színpadra való bevonulás közben, később a bevonulás befejezése után is vagy esak akkor énekelte. O A tragédiában a bevonulást magát -»anapesztikus versmértékekben írott ->apolelümenon (szabad szerkesztésű kardal) kísérte, mely azonos verssorokból szerkesztett, de különböző terjedelmű versszakokból állt (anomoiostrofikus versszerkezet), mégpedig rendszerint kettőnél több ilyen versszakból (alloiostrofikus versszerkezet). A bevonulás befejezése után lírai (de többnyire enoplion jellegű) versmértékekben írott, egymásnak pontosan megfelelő ritmusú és terjedelmű versszakok (-»strófák, antistrófák, antistrofikus versszerkezet) következtek, melyek közé azonban további anapesztikus versszakok ékelődtek, mégpedig többnyire kötött szerkesztésűek, tehát olyanok, amelyek egymással ugyancsak antistrofikus megfelelésben álltak. Ezeket gyakran nem a kar maga, hanem esak a karvezető adta elő úgy, hogy a parodosz során a kar és a karvezető váltakozva énekelt (—>amoibaion). Előfordult hasonló megosztás a lírai versszakok előadásában a félkarok között, sőt a kar és egy-egy színész között is; az előbbire Aiszkhülosz Eumeniszek e. darabja lehet j)élda, az utóbbira Szojthoklész Elektrája. Az amoibaiont mindkét esetben az összkar által énekelt versszak zárja le. A lírai részeket énekelték, az anaj>esztikusak előadásmódja melodramatikus vagy recitatív jellegű volt. Egyes tragédiákban ({>1. Szophoklész Aiasz e. és Euripidész Alkésztisz c. darabjában) a kar még a cselekmény közben távozik ideiglenesen a színről; visszatérése újabb parodosz-jelenet beiktatását követeli, s ennek epiparodosz a neve. O A komédia parodoszában a komédia c,horikonyA\r'A általánosan jellemző -> epirrhématikus szerkezet érvényesül: a karének versszakai közé egymásnak antistrofikusan megfelelő dialogikus részek ékelődnek. Az ebben a műfajban gyakrabban alkalmazott mellékkar
fellé{>ése a mellékparodoszn&k nevezett jelenet keretében történik. Állandó részei a komédia parodoszának az -*ódé és az -tantódé a közéjük ékelődő ->epirrhémávti\ és az -*antepirrhémá\al; olykor az epirrhéma és az antepirrhéma fogja közre az ódét, s a jelenetet az antódé rekeszti be, olykor fordítva: az ódé után következik az epirrhéma, s az antódé után az antepirrhéma. Előfordulhat a parodoszban egy-egy -*meszódé, proódé vagy epirrhémation is, olykor pedig egy-egy makrón, haplun vagy a -+parabázis analógiájára — egy-egy -*kommation. Ritka a parodoszban a -*katakeleuszrnosz, amely eredetileg csak az -*agónb&n fordult elő, de pl. Arisztophanész Béke c. komédiájában a parodoszon belül is jelentkezik. Az ódét az egyik, az antódét a másik félkar adta elő, a közéjük ékelődő epirrhémát ill. antepirrhémát a félkarvezetők; az egyik félkarvezetőt ebben olykor valamelyik színész helyettesíti, mindkettőt csak Arisztophanész Felhók c. darabjában. Az ódét és az antódét énekelték, az epirrhémát és az antepirrhémát recitálták. A táncot mindig az éppen nem éneklő félkar adta elő. O (~*görög dráma) lAzár (íyörgy paroemiacus: —• paroimiákus paroimia: ~*paroimion Paroimiai: -» Példabeszédek könyve paroimiákus (görög paroimiakosz, 'közmondásvers'); paroemiacus (latinos elnevezés): eredetileg az archaikus görög közmondások, aforisztikus tömörséggel megfogalmazott bölcs mondások mértéke volt. Önállósult ritmusfordulattá, ->kólonn& vált; önmagában is soralkotó lehet, ez esetben kólonverset alkot, de beépülhet ->kardalokba is. Képlete: —— v v — » v . Példa a hosszú szótaggal indító változatra: arisztosz (otthon kedves, otthon legjobb) O i k o S Z philosZ, oikoHZ
példa a két rövid szótaggal indító változatra: pote d' Artemisz úk ekhoreusze (mikor Artemisz unta a táncot)
O Irod.: U. von Wilamowitz-Moellendorff: Criechische Verskunst (1921); Szepes E.— Szerdahelyi I.: Verstan (1981). Szepes Erika
219
PAROI
paroimiográfia (görög paroimion + graphein közmondás + 'írni' szavakból): ógörög irodalmi műfaj, a -*puroimionok gyűjtésével, rendszerezésével foglalkozó gyűjtemény. A paroimionnal kapcsolatos tudományos igényű kutatások megalapozása Arisztotelész nevéhez fűződik. Paroimiai ('Közmondások') c., számunkra elveszett művében, amelyet speciálisan e kérdés tanulmányozásának szentelt, abból a tézisből indult ki, hogy a paroimionokban az ősi emberi bölcsesség minden csapást és változást túlélő maradványai rejlenek, s így ezek az emberi bölcsesség filozofikus igényi! kifejezésének, a filozófiai gondolkodás első lépcsőfokának tekinthetők . Más szempontból is —-a görögség korábbi állapotával, történelmének egyes eseményeivel kapcsolatos nézetei bizonyítására — gyakran felhasználta ezeket. Arisztotelésznek a paroimionra vonatkozó kutatásait tanítványai, a Szólóiból való Klearkhosz, valamint az -*a,pophtegma és a paroimion terminológiai és tárgyi szétválasztását, valószínűleg elsőként elvégző Theophrasztosz folytatták A hellénizmus korszakának tudományos fellendülése továbblépést jelentett a paroimionok gyűjtésére és értelmezésére vonatkozó kutatásokban is. Kiterjesztették rá kutatásaikat a filozófusok — mint pl. a paroimionokat filozófiai célkitűzésének megfelelően erőszakosan átértelmez/t sztoikus filozófus, a szoloibeli h hrüsripposz —, a grammatikusok, így a metrikus, ill a nem metrikus felépítésű paroimionokat vizsgáló bizánei Arisztophanész (Arisztophanész Búzantiosz), a perihegészisz'rók (-*perihégészisz), mint pl. az ihoni Potemón és a történetírók is (l)émón). Külön említést érdemel a korszak végén élő s alkotó Didümosz munkássága, akinek 13 könyvre (-*biblion) terjedő, számunkra elveszett művéből, mely a paroimionokat és a hozzájuk fűződő magyarázatokat gyűjtötte össze, később számos kivonatot készítettek. A császárkori szofisztika képviselői ugyanis retorikai díszként vagy érvelésük alátámasztására használták a paroimionokat, ezért a már meglevő terjedelmes gyűjteményeket saját szempontjaiknak megfelelőén lerövidítették. így tett többek között Hadrianus kortársa, a szofista Zévnbiosz is, akinek munkáját egy ismeretlen szerző tovább kivonatolta, s ez fenn is maradt. Utóbbiból némi fogalmat a'kothatunk e művek felépítéséről, melyek valószínűleg önálló egységekként tárgyalták a különféle irodalmi műfajokban fellelhető paroimionokat. Később, feltehetően
a 9. sz.-ban, a különféle szerzőktől — így pl. ZénobiosztóI — szármázó kivonatokat egyetlen gyűjteménybe, a Corpus Paroemiographorumhfi egyesítettek, most már kézikönyvszerűen, alfabetikusan elrendezve. Ez a munka szolgált a ránk maradt középkori kéziratok mintájául. A műfaj latin megfelelőjére, művelőire, ill. azok tevékenységére nézve -tproverbium. O Kiad.: E L v. Leutsch - F . G. Sehneidewin: Corpus Paroemiogruphorum tíraecorum (1—2. köt., 1958—1961). O írod.: 0. Crusius—L. (>)hn: Corpus Paroemiographorum Graecorum. Supplementum. (1961). Barczi Ildikó—Sztdvik Gáltor paroimion (görög közbevetés'); paroimia (többes számU alak): görög stilisztikai alakzat. A bizonytalan etimológiájú szót a görögök „közmondás" értelmében használták, és olyan, a mondanivaló élénkítésére, ill. megvilágítására szolgáló, nyelvileg állandósult fordulatokat jelöltek vele, melyek egy-egy morális íteletet, megfigyelést /agy igazságot fejeztek ki rövid, csattanós formaban. A paroimion szívesen hivatkozott mitologiai vagy törtenelmi hősökre és eseményekre, sűrűn merített a népszokásból, a növény- és allatvilág jelenségeiből: nem csoda, ha asszociatív ereje és nyelvi ízei miatt Hirméroszto\ kezdve hozzátartozott a „magas" irodalom kelléktárához, főleg azokban a műfajokban, melyek szoros kapcsolatot tartottak a népelettel, mint a komédia. Hagyomány szerint Arisztotelész tette először tudományos vizsgálat tárgyává és vele egy időben indult meg módszeres gyűjtése is, mely egészen a bizánci kor végéig folytatódott: részben ennek köszönhető, hogy nem is egy terjedelmes paroimion-gyűjtemény fparoimiographia) maradt ránk. A közmondás gyakran egy anapesztikus lejtésű kólón alakját öltötte fel: innen kapta nevét a -*parotmiákus. O (—• közmondás, alakzat). O Kiad.: E. L. v. Leutsch—F. G. Schneidewin: Corpus Paroemioqraphorum Graecorum (1—2. köt., 1958—1961). O írod.: E. Rupprecht: Paroimia (RE, 18. 2. kot., 1949, 1707— 1735. hasáb). Szepessy Tiltor parokszitonikus klauzula: lengyel irodalmi fcrrn/iic. porontnmkus hangsiíly parola dotta ('tudósszó'): olasz nyelvészeti szakkifejezés; a latinból közvetlenül átvett, átemelt lexéma, fánév, ige stb., amely lexikai variánst képez a szabályos fonetikai fejlődés eredményeként létrejött olasz szóval. O olasz irodalmi formák.) Herczeg Gyula 220
PÁROD
parole: -*langue és parole parole-rima előle támad sok-sok d r i g a sóhaj. s életre keltik szerelmetes szírem. és vigaszt merít ebliől gyönge szírem. és tápláléka lesz szent tiszta letnja és étke minden heves lángú sóhaj. Kzért kérlek Ámor, h'>gv mind e sóhaj üdíts< gyakran gond-gyöw>rte szírem. mihelyt érzem, hogy éled régi kínja.
O {-*olasz irodalmi formák) Tótfalusi István
vici i pogovorki narodov Vosztoka (1979); Párom iologicseszkije isszledovan vija (1984); Proverbium. Yearbook of International Proverb Scholarschip (1984 ); Kertész M.: Szokásmondások (1985); W. Mieder: The Prentice-Hall Encyclopedia of World Proverbs (1986). Voigt Vilmos paromoen: —»jtarhomoion parómoion pastu irodalom és irodalmi forLukács Gy. szóhasználatában valamilyen mák részleges érdekek képviselete, szemben a —>nembeliségge\, az egész emberiség fejlőpartenza: mattinat a désének, az összemberi szabadság kibontakozásának érdekeit képviselő törekvésekpartheneion (görög 'leánykarének'): ókel. Fokozatai igen különbözőek: az egyes kori görög lírai műfaj: aulosszal kísért, szüzek által előadott kardal. Csak Alkman egyén önös érdekeinek köre az ún. privát és Pindarosz töredékeiből ismerjük. O írod.: partikularitás, e fölött helyezkednek el a D. L. Page: Alcman, the Partheneion (1951). mind nagyobb közösségi érdekek partikuláris szférái a csoport- és rétegérdekektől Partheniosz; Parthenios; Parthenius (la- az osztály- és nemzeti érdekeken át a több tinos írás); (Nikaia, ma Iznik, Töröko., i. e. országot, államot átfogó politikai alakula1. sz. eleje—Róma, i. e. 1. sz.): görög költő. tok vagy nemzetközi társadalmi egységek A 3. mithridátészi háború során fogolyként érdekeiig. Ezek egyformán szembekerülhetnek a nembeliség mértékét kifejező, progkerült Rómába, majd felszabadult a rabresszív összemberi érdekekkel vagy eltérszolgasorból, és tevékenyen részt vett a hetnek attól, s eltérés esetén értékhierarkorabeli irodalmi közéletben. O Prózai chikus értelemben alája rendelendők. O formában fennmaradt Erótika pathémata Lukács azonban igen nyomatékosan fel('Szerelmi történetek') c. művét költői feldolgozás céljára Cornelius GaJlusnak aján- hívja a figyelmet arra, hogy a partikularilotta. E művében 36, különböző görög tás nem negatív kategória, sőt, ,,a minszerzőkből merített, tragikus kimenetelű dennapi életben az ember élete és gondolkodása, érzése és cselekvése számára partiszerelmi történetet dolgozott fel. Verseiből kularitásának kell a mindent mozgató köcsak töredékek maradtak fenn, zömükben elégiák, tartalmukban sírversek és dicsőítő zéppontot alkotnia. Az élet megtartása, énekek. írt egy Metamorphószeisz ('Átvál- megőrzése, gazdagítása stb. közvetlenül nem lehet más, mint a partikularitás kihatása tozások') c. költeményt, amely Ovidius művének egyik műfaji előzménye. .le- környezetére, és reagálása azokra a befolyásokra, amelyek környezetéből indulnak lentősége a hellenisztikus elbeszélő és erotiki." Más kérdés, hogy éppen az ilyen kus költészet, különösen az elégia hagyományának Rómába való átörökítésében érdekek leghatékonyabb érvényesítése rejlik. O Kiad. és angol ford.: S. Gaselee: végett az embernek mint társadalmi lénynek szükségszerűen létre kell hoznia The Love Romances of Parthenius and other Fragments (1978). O Magyarul: 16 olyan társadalmi intézményeket, amelyek működtetése lehetetlen, ,,ha maga az emrészlet (Szakmári Fabricius I., História Ex ber nem megy túl használatuk közben a Parteny Nicenensis De amatorys affectionibuscollecta . . . , 1577); 7 nla (ítévay J., A saját partikularitásán" — azaz: igazodnia leány meg az isten. Görög szerelmes no- kell a közösségi érdekekhez is —, de eközben „arról soha nincs szó, hogy a partikulavellák, 1968); 2 vyrs (Szabó K„ Görög ritás megsemmisülne' . O A partikularitás költők antológiája, 1982). O írod.: v. Blumenthal: Parthenios 15. (RE, 18. 2. és a nembeliség szférái továbbá nem választhatók külön merev határvonalakköt., 1949. 1895—1899 hasáb). Szabó Kálmán kal; ezeket dialektikus kapcsolatok fűzik egybe. „Ami magát az életet illeti — írja párthus irodalom: a Kaspi-tengertől dél- Lukács már Marx is tiltakozik az ellen, keletre élt késő ókori iráni nép középperzsa hogy az egyént és nemet szétválasszák és nyelvű irodalma, -»perzsa irodalom. szembeállítsák egymással: »Az ember egyéni és nembeli élete nem különbözőek, particula: -*partikula bármennyire úgy is van — és ez szükségszerű —, hogy az egyéni élet léparticularisation: elidegenítés, 1. 15*
227
PARTT
tezési módja a nembeli életnek egy inkább különös vagy inkább általános módja, vagy minél inkább úgy van, hogy a nembeli élet egy inkább különös vagy általános egyéni élet.« Ebből az következik, hogy ezt a dialektikát a mindennapi életben is a konkrét tartalom diktálja: a mindenkori társadalmilag-történelmileg meghatározott helyzetben levő mindenkori ember tetteinek, gondolatainak, érzéseinek xtb. tartalma dönt afelől, hogy ennek az ellentmondásos egységnek a tényezői konvergáló vagy divergáló irányban indulnak-e meg, és melyik mozzanat jut közülük túlsúlyra." A legpartikulárisabb tevékenységek is kapcsolatban állnak a nembeliséggel, hiszen az ember „valamennyi tevékenysége, a jelenségek emberi befogadása társadalmi összefüggésben játszódik le, és ezért — direkt vagy indirekt módon, közeli vagy távoli közvetítésekkel objektíve összefügg az emberi nem sorsával, az emberiség fejlődésével". így tehát Lukács szerint „az emberi partikularitásnak és szükségképpeni meghaladásának összetartozása és ellentmondásossága az élet ( . . . ) elemi ténye". O Annál inkább így van ez, hiszen az összemberi haladás érdekeit szolgáló nembeli törekvések korántsem a társadalmon kívül léteznek, hanem éppenséggel mindig az adott történelmi pillanat haladó osztálytörekvéseiben öltenek leginkább testet. Ezek a törekvések egyik vonulatukban eleve partikulárisak, hiszen részlegesek, osztály törekvések. Nembelivé válnak annyiban, amennyiben tendenciaszerűen az adott helyzetben leginkább fejezik ki az egész emberiség fejlődése felé mutató érdekeket. Külön hangsúlyozandó itt a leginkább szó, hiszen bármennyire igaz, hogy „a barikádnak csak két oldala van", az már korántsem igaz, hogy e két oldal egyikén mindig a merő partikularitás, a másikon a merő nembeliség érdekei állnak. A konkrét osztály törekvések mindig csak többé vagy kevésbé ilyenek vagy amolyanok, s a történelem színpadáról kifelé hátráló osztályoknak is lehetnek olyan részigazságaik, amelyek nembeli értékeket, összemberi érdekeket mutatnak. Világosan kiolvasható ez abból az elemzésből is, amelyben Marx azt írja, hogy a francia ancien régime bukása tragikus bukás volt, s ugyanerről vall az a szemlélet is, amellyel Lukács az Antigoné-figurát értelmezi. Egy szigorúan politikatörténeti mértékkel mérve Antigoné az elavult társadalmi berendezkedés morálját képviseli, s vele szemben Kreón oldalán állnak a haladás érvei.
Másfelől viszont Antigoné őrzője is olyan morális értékeknek, amelyek a letűnt világban alakultak ki ugyan, s az adott konfliktusban éppen nem is realizálhatók, de mégis megőrzendők a jövő számára. O Lukács esztétikájának egyik központi gondolata, hogy a művészi visszatükrözés eredményességének döntő kritériuma, mennyire sikerül az alkotónak a művében bemutatott jelenségek emberi lényegét a partikularitáson túllépve, a nembeliség szemszögéből felmérnie. „A művészet írja minden fázisában társadalmi jelenség. Tárgya az emberek társadalmi létének alapja: a természettel anyagcserét folytató társadalom, persze a termelési viszonyok közvetítésében, és az embereket egymáshoz fűző kapcsolatok, amelyeket e viszonyok határoznak meg. Az ilyen társadalmilag általános tárgyat semmiképp nem tükrözheti megfelelően egy olyan szubjektivitás, amely megmarad a puszta partikularitásnál; az esztétikai szubjektumnak az emberiség szintjéig történő általánosítás, a nembeliség mozzanatait kell kifejlesztenie magában ahhoz, hogy itt egy hozzávetőlegesen adekvát szintet elérjen." A művészeti —•katarzis leglényegesebb vonása is az, hogy a partikuláris létben élő egész ember, találkozva a műélménnyel, azonosul a nembeliség nézőpontjaival, s így az -*ember egészévé válik. O {—• nembeliség, realizmus, tükrözés) O írod.: Lukács Gy.: Az esztétikum sajátossága (1965); Hermann L: Széljegyzetek a család és partikularitás kérdéséhez (Világosság, 1973, 11.); Szerdahelyi I.: A magyar esztétika története 1945—1975 (1976); uő: Nembeliség és partikularitás. Beszélgetés Zoltai Dénessel (Kritika, 1983, 9.); uő: Az esztétikai érték (1984). Szerdahelyi István partimén: -+jeu parti Partisan Review: -»irodalmi sajtó partizándal: a partizánköltészet műfaja, a korábbi munkásdal és -»katonadal folytatása, melynek dallamvilága igen sokrétű. Voigt Vilmos partizántörténet: a partizánköltészet műfaja; a nem reguláris, legtöbbször az ellenség megszállta területeken tevékenykedő katonák, felkelők kisebb csoportjainak haditetteivel, a partizánélet, az ellenállás eseményeivel foglalkozó irodalmi mű. Előzményeit tekintve a -+monda újkori változata. Kiindulópontjában az élmény történet megoldásait követi, fejlettebb, irodalmi 228
PARTT
változatai az —•önéletrajz és a történeti hitelesség igényével fellépő novella vagy regény keretébe tartoznak. Az elmondott események előzményei megtalálhatók a -*betyártörténet és általában a -*háborús irodalom alkotásai között. O Epizód jellege ellenére is egy forradalmi vagy honvédő mozgalom nagy hőskölteménye lehet (pl. A. Fagyéjev Tizenkilencen c. regénye). A 20. sz. nagy partizánküzdelmei (az intervenció elleni harc a SZU-ban, a lengyel, jugoszláv, francia és olasz ellenállás a 2. világháborúban, Dél-Amerika, Kuba, Vietnam partizánmozgalmai stb.) nyomán mindenütt születtek regények, drámák, poémák e harcról, így a szovjet V. Andrejev, A. Fjodorov, L. Kozlov, L. Sejnyin, a francia J . Laffitte, ,).P. Sartre, P. Tilland, az olasz C. Pavese, R. Vigaru), E. Vittorini, a jugoszláv I). Cosié, a nicaraguai E. Robleto, a vietnami Anh Duc egyes művei stb. A SZU-ban sok partizánmemoárt is kiadtak. A jelentős, realista partizántörténetek valósághűen ábrázolják a partizánharcban föllépő erkölcsi konfliktusokat, a néphez, a parasztokhoz való viszonyt, az áldozat, a dezertálás, a fegyelem problémáit, de gyakran föllép a hamis romantika, mely a partizánokat emberfölötti hősökként láttatja, akiknek emberi problémáit a küzdelem pátosza vívódás nélkül, könnyedén megszünteti: a partizántörténet pl. a sematizmus kedvelt témája lett. Ujabb változata a gerillatörténet, bűnügyi formában pedig a terroristatörténet. (-* kalandirodalom) Radnóti Sándor—Voigt Vilmo.s pártköltészet: a politikai költészet keretén belül a politikai szervezetként működő pártok agitációs-propaganda célkitűzéseit szolgáló irodalmi alkotások összessége. Csupán bizonyos fokig különböztethető meg tőle a szakszervezeti költészet (amelynek politikai céljai szerényebbék, de megjelenési formája, művészi eszközei hozzá igen közel állnak), tágabb értelemben pedig a munkásmozgalmi költészet, sőt a -»munkásirodalom is előzményének tekinthető. O Voltaképpen minden politikai párt a maga társadalmi felfogása szerint képzeli el a költészet felhasználhatóságát. Az arisztokratikus mozgalmak nem kívánják irányítani az irodalmat (ugyanakkor annak alkotásait a maguk céljaira fordítják), a széles körű tömegmozgalmat indító pártok viszont megszervezik a maguk agitatív művészeti és költészeti tevékenységét is. Ennek számára sajtót biztosítanak, összejöveteleiken a párt céljaira készült alkotások (pl. indulók, himnuszok) rendsze-
resen elhangzanak. Egyes műfajaik (pl. a jelszó) ilyen értelemben természetes módon válnak a politikai harc eszközévé. Kezdetben (és csak rövid ideig) a párt költészet szóbeli volt, de csakhamar az írásos formák válnak uralkodóvá benne. O (—>pártosság, politikai költészet) Voigt Vilmos Partljié fpartljicsj, Tone (Maribor, 1940. aug. 5.—): szlovén író, drámaíró, publicista. Pedagógiai főiskolát végzett, majd egy ideig tanított, és különböző amatőr színtársulatokban működött. 1971 óta a maribori Szlovén Nemzeti Színház dramaturgja. O Színművei a legismertebbek, de karcolatokat, humoreszkeket és ifjúsági könyveket, filmforgatókönyvet is ír. Műveiben jellemző, kiélezett helyzetekben f>ellengérezi ki az emberi gyarlóságokat, az önzést, a kicsinyességet és a kapzsiságot. Stílusa könnyed, szellemes. O Művei: Ne glej za pticami ('Ne nézz a madarak után', ifj. próza, 1967); Ribe na plitvini ('Halak a sekély vízben', dráma, bem.: 1968); Jalovost ('Meddőség', próza, 1971); Naj poje fuk ("Hadd szóljon a kuvik', dráma, bem.: 1971); Tolmun in kamen ('Örvény és kő', vígj., bem.: 1972); Volk na madridskih ulicah ('Farkas a madridi utcákon', szatíra, 1973); Sfuke pa ni ('Csuka nincs', vígj., 1973): Marna umrla stop ( A mama meghalt stop', tv-játék, 1974); rAa koga naj &e molim ('Kiért imádkoznak még', vígj., 1981); Nasvidenje nad zvezdami ('Viszontlátásra a csillagok alatt', vígj., 1981); Moj ata, socialistiéni kulák (1983: Carai L., Apám, a szocialista kulák', 1985). Gyetvai Mária PártoSová [{xírtosováj, Stefánia (Trencsén, 1913. okt. 28.—): szlovák költőnő, műfordító. Fiatal kora óta a marxizmus híve, s a nemzetközi kommunista mozgalomban dolgozik. Aránylag későn, művészi szempontból éretten, végleg kialakult szocialista világnézettel lépett fel. Költészetében mindvégig a politikai mondanivalóra veti a hangsúlyt. O Kötetei: Starym priateVstvám ("A régi barátságokhoz', 1956); Vlny a brehy ('Hullámok és partok', 1958); Tepané fásom ('Kikovácsolt a korszak', 1961); Krídlo prarujúcim ('Szárnyat a dolgozóknak', 1964). O Gyermekverseket is írt. O Főleg a német és a magyar lírából fordított. O Magvarul: I vers (Kis K., Hét, 1958, 7.); 1 vers (Fügedi E., Uj Szó, 1978, 237.); 1 vers (Szántó Gy., Vasárnapi Új Szó, 1979. okt, 7.). ' Rudolf Chmel pártosság: a művészi irányzatosságnak, progresszív -».elkötelezettségnek a -tszocia229
PARTT
lista realizmusra, jellemző, sajátos formája. A szó eredetileg a nyílt és közvetlen, politikai töltetű irányzatosság szinonimája volt; a marxista esztétikában napjainkra kialakult fogalmi tartalma az 1930-as évek szovjet szakirodalmában kezdett körvonalazódni. 1932-ben jelent meg A, V. Lunocsarszkij Lenin és az irodalomtudomány e. tanulmánya a Lityeraturnaja Knciklopegyija 6. kötetében, s elsőként ez az írás hívta fel a figyelmet Lenin 1905-ben megjelent, A párt szervezete és a pártos irodalom c. cikkére, mint olyan munkára, amelynek „az volt a célja, hogy rendet teremtsen a párt politikai irodalma, publicisztikája területén. I)e a cikk objektív jelentősége túllép ezeken a kereteken, s Lenin ítéleteit nagyszerűen alkalmazhatjuk az egész akkori szépirodalomra", sőt, „noha megírása óta több mint egy negyedszázad telt el, mindmáig jottányit sem veszített jelentőségéből". Lunocsarszkij tanulmányának 1938-ig igen csekély visszhangja volt. Ez klő alatt mindössze két cikk (P. Jugyin és V. tíyesznyickij írása) elemezte Lenin munkáinak irodalomtudományi vonatkozásait, s a Szovjet írók Szövetségének 1934-ben tartott I. kongresszusán — ahol a szocialista realizmus hivatalossá vált meghatározását kidolgozták — sem Lenin munkásságának jelentősége, sem a pártosság kategóriája nem szerepelt, a felszólalók (mint A. A. Zsdanov, Ny. Buharin) e művészi módszer osztályjellegét, tendenciózusságát, irányzatosságát hangsúlyozták. Csak 1938-tól — ekkor adta ki M. Lifsic a Lenin a kultúráról és a művészetről c. szöveggyűjteményt — szerepelt Lenin 1905-ös cikke az alapvetően a szépirodalomra vonatkozó klasszikus szövegek között, s ettől kezdve terjedt el az a nézet, hogy a pártosság ebben körvonalazott kritériumai a szocialista realista művészet ismérvei. Ez a felfogás azonban egyrészt tényszerűen nem volt igaz, mert jóllehet Lenin cikkében szerepeltek a művészetre, a szépirodalomra tett megjegyzések, de annak alapvető megállapításai az agitációs-propagandairodalomra, a publicisztikára vonatkoztak, másfelől pedig káros törekvéseket segített, amelyek a művészetet, a szépirodalmat a pártpropaganda formáival egy sorba akarták szorítani. (A cikk tartalmának és értelmezéseinek ismertetését bővebben Lenin, V. I.) O Már 1932-ben - tehát Imnacsarszkij tanulmányának megjelenésével egyidejűleg — ismertté vált azonban egy másik fogalomértelmezés is, Lukács Gy. Tendencia vagy pártosság? c. cikkében. Lukács is
jelentős mértékben támaszkodik Lenin hagyatékára, de nem az 1905-ös cikkből, hanem Sztruve objektív izmusának lenini kritikájából indul ki. Mint írja, „a pártosság — a »tendenciával«, a tendenciózus ábrázolással ellentétben — nem mond ellent a valóság visszaadásához és megformálásához szükséges objektivitásnak. Ellenkezőleg: az igazi dialektikus objektivitás előfeltétele. A »tendeneiával« ellentétben, ahol a helyeslő állásfoglalás az illető dolog idealisztikus felmagasztalását, valaminek elítélése pedig eltorzítását jelenti, a »pártfelettiséggel« ellentétben, amelynek (gyakorlatilag soha meg nem valósított) mottója a »rnindent megérteni annyi, mint mindent megbocsátani, és amely egy öntudatlan és ezért csaknem mindig hazug állásfoglalást is tartalmaz, e pártosság éppen azt az állásfoglalást vívja ki, amely lehetővé teszi, hogy az író az összfolyamatot mint valódi hajtóerőinek összefogott totalitását, mint az alapjául szolgáló dialektikus ellentmondások állandó, magasabb szintre emelt reprodukcióját ismerje meg és ábráz^olja. Ez az objektivitás azonban a szubjektivitás és az objektivitás, a szubjektív tényező és az objektív fejlődés viszonyának helyes dialektikus — meghatározásán, az elmélet és a gyakorlat dialektikus egységén alapul." Szemben a többi társadalmi osztállyal, amelyek „hamis tudattal" cselekszenek, „világos felismerés nélkül, sőt gyakran akaratuk, tudatuk, szándékuk ellenére", „a proletariátus számára (és ezzel együtt a proletár-forradalmi író számára) társadalmi léte lehetővé teszi, hogy ( . . . ) a kapitalista társadalom fetisisztikus formái között világosan felismerje az osztály viszonyokat, az osztályharc fejlődését", az objektivitást, s ez feltétele is annak, hogy „betölthesse világtörténelmi feladatát". Lukács e cikkének rendkívül fontos gondolata, hogy a pártosság és az igazi -*objektivitás azonosságára rámutat, s hogy a pártosság fogalmát a munkásosztály világtörténelmi feladatának vállalásához kötötte, nem pedig ahhoz, hogy a művészet a párt napi politikai, taktikai célkitűzéseit propagálja. O 1935-ben publikált, A művészet és az objektív igazság c. tanulmányában Lukács módosította ezt a koncepciót, amelyben mint láttuk — a pártosság a „proletár-forradalmi" irodalom (tehát, a későbbi terminológiával, a ->szocialista realizmus) megkülönböztető sajátossága a szubjektivisztikus polgári irodalommal szemben. Itt a pártosságot már minden „igazi műalkotás aktív propagandisztikus 230
PARTT
hatásával" hozza összefüggésbe, tehát mindenféle —trmlizmuséva,], a polgári -»kritikai realizmuséval is. A terminológiai átértelmezés mögött meghúzódó szándék világos: a népfrontpolitika jegyében Lukács a haladó polgári és a szocialista erők közötti párhuzamra helyezi a hangsúlyt. Másfelől viszont a pártosság itteni meghatározásának egyes elemei az 1905-ös Lenin-cikkre is utalnak. Abban szerepel, hogy a pártosság „nyíltan a proletariátushoz kötött irodalmat", a pártpolitika nyílt és közvetlen szolgálatát jelenti, s hogy az „élcsapat" — következésképpen pedig a hozzá tartozó író „tudatos"; Lukács most ugyanezt hangsúlyozza, mondván, hogy a pártosságot, amely a valóságban is eleven hajtóerő, „a műalkotásban fokozottan meg kell találnunk. Fokozottan, vagyis világosabban és egyértelműbben, hiszen a műalkotás anyagát a művész tudatosan, pártosságának értelmében erre a célra csoportosítjaés rendezi". Egyebekben azonban megtartotta a pártosságnak a tendenciózusságtól elhatárolt, az igazi objektivitással azonos értelmét. O A későbbiekben, 1945-ben írt Bevezetés a marxi esztétikába c. tanulmányában Lukács már csak ez utóbbi mozzanatot állította előtérbe, a nyíltságról, közvetlenségről és tudatosságról nem szólt. Annál nyomatékosabban emelte ki — természetesen — a tudatosság fontosságát ugyanebben az évben született Pártköltészet c. cikkében (s teljes joggal, hiszen a -*politikai költészet műfajában ez a mozzanat valóban kitüntetett jelentőségű). Ugyanitt szerepel azonban nevezetes — az 1905-ös Lenin-cikk torzított értelmezésére épülő pártosság-koncepciót nyíltan elutasító — metaforája is, mely szerint „a pártköltő sohase vezér vagy sorkatona, hanem mindig partizán. Vagyis ha igazi pártköltő, mély egyetértésben van a párt történeti hivatásával, a párt által kijelölt nagy stratégiai útvonallal. Ezen belül azonban egyéni eszközeivel szabadon, saját felelősségére kell hogy megnyilatkozzék. Ez nem jelent sem anarchiát, sem véletlenszerű összefüggést, csupán a párttevékenység és a pártköltő lényeges vonásai közti helyes kapcsolatok helyes felismerését és megfelelő gyakorlati alkalmazását." E gondolatot 1947-ben írt, Szabad vagy irányított művészet? c. tanulmányában is megismételte. O A korabeli hazai kommunista művészetpolitika nem emelt kifogást e koncepciókkal szemben, annál hevesebb támadás célpontjává vált viszont mindez 1949—1950-ben, a „Lukács-vita" idején, amikor bírálói —
az 1905-ös Lenin-cikkre hivatkozva a partizán-hasonlatért a művészet pártirányításának diverziójával vádolták Lukácsot. Önkritikájában Lulcács formálisan (mint „elmosódott" megfogalmazást) visszavonta ugyan ezt azt elgondolást, Nagy orosz realisták c. tanulmánygyűjteményének 195l-es kiadásához írt előszavában viszont ismét hangsúlyozta a polgári és a szocialista realizmus ilyen vonásainak hasonlóságát, mondván, hogy „világos: a lenini értelemben vett pártosság a szocialista realizmus sajátossága. I)e alaposan tévedne az, aki azt hinné, hogy a kritikai realizmus nem ismerte az író személyes állásfoglalását kora nagy kérdéseihez, hogy ez az állásfoglalás és a költői alkotás szerves összefüggésének művészi egysége ne lett volna egyik legfontosabb kérdése az írók formamegoldásainak is." O Az 1950-es Lukács-e\lenes támadás furcsaságához tartozik, hogy ezzel egyidejűleg a Szovjetunióban már megjelentek olyan elemzések s ezekről a magyar sajtó is hírt adott —, amelyek azt hangsúlyozták, hogy Lenin 1905-ös cikkét dialektikusan, történeti összefüggésben kell felfogni, a pártosság kritériumai azóta megváltoztak. Az 1950es évek közepére azután ez a koncepció odáig fejlődött, hogy Mo.-on uralkodó véleménnyé vált: a művészetnek nem feladata a párt taktikai célkitűzéseinek közvetlen és hiánytalan szolgálata ezt a funkciót a publicisztikának s a hozzá hasonló műfajoknak kell betölteniük —, a pártosság kritériuma csak a stratégiai célkitűzésekhez kapcsolja a művészetet. Mindazonáltal a pártosság — Lukács fogalomértelmezésétől eltérően itt is a szocialista realizmus megkülönböztető sajátosságaként szerepelt. Lukács viszont 1957-ben publikált, A különösség e. művében tovább tágította a fogalom határait, pártosságnak nevezve mindenféle elkötelezettséget, s elutasítva azok álláspontját, „akik a pártosságot a szocialista realizmus vagy legjobb esetben néhány jeles előfutára kiváltságának tartják". Hozzátette viszont, hogy „az ilyen nézetek elutasítása magától értetődően nem jelenti annak tagadását, hogy a szocialista realizmus tudatos pártossága egy — elvben helyes tudatú pártosság, amely csakis a marxizmus világnézete által vívható ki, valami minőségileg új a minden korábbi művészeti gyakorlatban mutatkozó spontán állásfoglalásokhoz képest". O Jóllehet ilyenformán Lukács pártosságértelmezése jobbára csak szóhasználat síkján különbözött másokétól, 1957—1959-ben emiatt 231
PARTT ismét heves — de nem egyszer dilettáns vagy mondvacsinált — támadások érték, ő azonban Az esztétikum sajátossága (1965) c. főmű vében is fenntartotta álláspontját. Ekkorra a konszolidáció kiteljesedése nyomán az esztétikai szakirodalomban ez a probléma is higgadt nézetcserék tárgyává vált, melyek során kitűnt, hogy jóllehet Lukács terminológiai megoldásánál szerencsésebb, ha a pártosság szót a szocialista realizmus számára tartjuk fenn, s más művészeti törekvéstik esetében elkötelezettségről, irányzatosságról beszélünk, abban Lukácsnak igaza van, hogy a pártosság és a progresszív elkötelezettség más formái között nemcsak különbségek, hanem szoros kapcsolatok is vannak. Lukácsnak a szocialista realista irodalom és a pártpolitika viszonyáról kialakított koncepcióját igazolta az az 1965-ös pártállásfoglalás is, mely szerint ,,a művészet és a politika viszonyában gondosan különbséget kell tenni a világnézet és a politika kapcsolatát illetően is", mert ,,ez a megkülönböztetés érteti meg azt a napjainkban is előforduló — bár kivételes — jelenséget, hogy egyes, a politikai kérdésekben más nézetet valló alkotók is hoznak létre szocialista realista műveket, illetve a párt politikájával egyetértők nem szocialista realista művet." O A nemzetközi marxista szakirodalom különböző képviselői igen eltérő álláspontokat alakítanak ki napjainkban e kérdésről. Jóllehet a filológiai kutatások már egyértelműen bizonyították, hogy Lenin 1905-ös cikke a pártpropaganda aktuális gondjairól szólt, többen változatlanul fenntartják érvényességét a művészeti-szépirodalmi pártosság tekintetében is, vagy megállapításait legfeljebb annyiban látják módosítandónak, hogy elismerik: pártonkívüliek is létrehozhatnak pártos művészi műveket, ha tudatosan, nyíltan és közvetlenül hirdetik a párt céljait. Más tekintélyes teoretikusok ezzel szemben úgy látják, hogy ,,a legkevésbé sem lehet az irodalom pártosságát politikai deklarációval, egyes társadalmi jelenségekről alkotott pozitív értékelésekkel rokonítani vagy azonosítani", s végső soron a művészi alkotás legáltalánosabb formaelveihez közelítik a fogalmat: ,,a pártosság a társadalmi folyamatok művészi elemzésében, a valóság különböző oldalai képszerű megjelenítésében mutatkozik meg", amin belül eszmeileg nem is ,,a napi politika szolgálata", csak ,,a kommunizmus elveinek szilárd védelme és igenlése jut kifejezésre" (M. Hrapcsenko). O A hazai esztétikai szakirodalomban az 1970-esévek
második felében egy országos méretű kutatási program feladata volt, hogy tisztázza a marxista művészetelmélet más értékkategóriáinak sorában a pártosság korszerű értelmezésének mikéntjét. K program vitái során világossá vált, hogy termékeny kiindulópontként az a felfogás szolgálhat, amelyik a munkásmozgalom stratégiai céljaihoz s nem a pártpolitika napi, taktikai feladataihoz kapcsolja a pártosságot. Az addigi elemzésekben nem körvonalazódott azonban eléggé, hogy voltaképpen mit kell e stratégiai célokon érteni. E probléma megoldásában Marx útmutatása volt lényegre világító: „Párton én a nagy, történelmi jelentésben vett pártot értem — írta Marx. A Szövetség, akár a párizsi Évszakok Társasága, akár a többi társaságok, csak epizód a párt történetében, amely a modern társadalom talajából természetszerűleg sarjad ki." A mélyebb történelmi szükségszerűség, amely a párt kialakulása mögött áll, a pártosságra itt nem politikai, szervezeti értelemben vonatkozik, hanem ,,nagy, történelmi jelentésben", amennyiben szükségletté válik az emberhez méltatlan társadalmi létfeltételek megszüntetése, a kizsákmányolás és elnyomás minden formájával való leszámolás. A művészet saját eszközeivel akkor tesz eleget történelmi küldetésének, ha e stratégiai távlat hitével-tudatával foglal állást a jelen nagy küzdelmeiben. A pártosság döntő kritériuma tehát az, hogy a „nagy, történelmi jelentésben vett párthoz", a forradalmi mozgalomhoz, a nagy történelmi vállalkozáshoz hű marad-e az alkotó. E széles történelmi értelemben vett pártosságban megszűnik a szervezeti értelemben felfogott pártérdek esetleges korlátja, taktikai kötöttsége (ami természetesen nem jelenti, hogy a kettő között nem lehetséges művészetileg is termékenyítő harmónia). O E pártosság egyszerre, egyidejűleg fakad egy meghatározott osztály (a proletariátus) szociális, és a meghatározott művészi egyéniség individuális nézőpontjából. Egyszerre igenlése annak a történelmi folyamatnak, amely végbemegy (az emberi nem egységesülése, az emberi szabadság kiteljesedése), és radikális kritikája annak a formának, amelyben ez történik (kiüresedés, elidegenedés), és amelytől a szocialista kísérlet meg akarja szabadítani ezt a fejlődésfolyamatot. Vonatkozik ez a kritikai attitűd a szocialista társadalom aktuálisan fennálló viszonyaira is, hiszen a szocialista realista művészet pártossága e viszonyokat a világtörténelemben először — a folyamat konkrét fejlődési alter232
PARTT
natívája, a kommunista társadalom felől vizsgálja, ítéli meg. A kritikai jelleg tehát nem valamiféle megengedett lehetősége a pártos művészetnek, hanem éppen pártosságából, osztályjellegéből következő, legfontosabb ismérveinek egyike; ugyanakkor élesen eltér — szocialista távlata okán a kritikai jelleg negativista, cinikus, „kívülről bíráló" típusaitól. O Amint ez a fentiekben említést nyert, az 1905-ös Lenin-cikk nyomán a pártosság — nem is történetileg változó, hanem állandó — kritériumai közé volt szokás sorolni ennek tudatosságát, nyíltságát és közvetlenségét. A 70-es évek hazai kutatásai nem igazolták ezt a koncepciót. Ami a -»tudatosságot illeti, természetesen aligha lehetne vitatni, hogy fontos és pozitív vonása az alkotói módszernek. Ugyanakkor viszont hasonlóan kétségtelen, hogy a műalkotásnak magának nem értékkritériuma; a mű szempontjából nézve teljesen mindegy, hogy az alkotó csak ösztönösen avagy tudatosan (illetve a tudatosság milyen fokán) rögzítette benne a pártosság vonásait, a lényeg az, hogy ezek a jellemvonások megtalálhatók legyenek benne. A pártosság közvet'en és nyílt jellegének merev kikötése hasonló módon hibás. A közvetlenségközvetettség önmagában véve nem értékminőség, és nem is alkalmas ideológiai természetű minősítésre; hogy két szélső pólusa között milyen fokozatot kell a műalkotásnak reprezentálnia, ezt a választott műfaj és a konkrét téma összefüggései határozzák meg. Lenin 1905-ös cikkének e kitételei elsődlegesen csak a -*publicisztikára vonatkoznak és nem a művészetre, ahol a pártosság kifejezésre juttatása magától értetődően jelentkezhet olyan közvetett-áttett formaszerkezetekben is, amilyen a zenei intonáció, a szimbolikus költői kép stb. (Ha nem így lenne, a zeneművészetnek úgyszólván egészétől s a modernebb formanyelvet használó alkotások túlnyomó többségétől vennénk el azt a lehetőséget, hogy pártosak legyenek.) Az természetes, hogy a műalkotásoknak az érthetőség ( -* műértés) általános kritériumain belül maradva kell kifejezniük pártos állásfoglalásaikat is, amiként bármiféle hatáslehetőségük alapja az, hogy megfelelő esztétikai kultúra birtokában érthetőek. A pártosság ezen túlmenő formai megkötöttséget nem támaszthat a szocialista realista művészettel szemben, különben annak művésziségét csorbítja. A közvetlenség tétele továbbá nemcsak formai tekintetben mutatkozott módosítandónak, hanem tartalmi vonatkozásban is. Az addi-
gi okfejtések ugyanis általában közvetlenül ideológiai-politikai szemszögből elemezték a pártosság kérdését, holott nyilvánvaló: e kategóriának nemcsak az olyan műfajokra kell vonatkoznia, amilyen a —•politikai költészet vagy a -*társadalmi regény, hanem az olyanokra is, amilyen a szerelmi vagy tájköltészet, —>lélektani dráma, lélektani regény; a művészi visszatükrözés valamennyi lehetséges műfajára. Minden realista műalkotás mélyszerkezetében ott rejlik a történelmi tudat. A szerelmesvers is kapcsolódik a ,,nagy, történelmi jelentésben felfogott párt" érdekeihez, hiszen a jelen és jövő társadalmának szemszögéből nézve egyáltalán nem mindegy, milyen tartalmúak az olyan típusú emberi kapcsolatok, amilyen a szerelem is. O (—• elkötelezettség, irányzatosság, szocialista realizmus) O írod.: A szocialista realizmusról (TársSz, 1965, 2.); Az irodalom és művészetek hivatása társadalmunkban (TársSz, 1966, 7—8.); Köpeczi B.: Pártosság, elkötelezettség, dekadencia (TársSz, 1966, 12.); Pártosság, elkötelezettség, elkötelezetlenség (Helikon, 1967, 2.); Vitányi I.: A második prométheuszi forradalom (1971); Pándi P.: Kritikus ponton (1972); Illés L.: A marxista irodalomtudomány orientáló fogalmairól (TársSz, 1972, 1.); Irodalom- és művészetkritikánk néhány kérdése (TársSz, 1972, 10.); E. Fehér P.: Pártosság és az irodalom (Kritika, 1973, 2.); Tóth IX: Az irodalomkritika pártossága (Jelenkor, 1973, 10.); Aczél Gy.: Szocialista kultúra — közösségi ember (1975); Király I.: Irodalom és társadalom (1976); Szerdahelyi I.: A magyar esztétika története 1945—1975 (1976); Művészetpolitikánk időszerű kérdései (1977); Szocialista realizmus (Literatura, 1976, 1.); Zoltai D.: Művészeti értékjegyeinkről (TársSz, 1978, 12.); A realizmus az irodalomban (1979); Aczél Gy.: A kor, amelyben élünk (1979); Pándi P.: A realizmus igényével (1980); Pártosság, népiség, realizmus (TársSz, 1980, 3.); Szili J.: Pártosság és az irodalom (Literatura, 1980, 1.); Aczél Gy.: Folytatás és megújulás (1980); A marxista irodalomelmélet története (1981); Lukács György és a magyar kultúra (1982); Agárdi P.: Értékrend és kritika (1982); Világszemlélet és irodalom (1982); A művészeti pártosságról (1983); Szerdahelyi I.: Az irodalomelmélet műhelyeiben (1984); Művészet és politika (1984). Szerdahelyi István Partridge [pátridzs], Eric (Waimata Valley, Gisborne, Új-Zéland, 1894. febr. 6.— 1979. jún. 1.): angol lexikográfus. Az oxfor233
PARTT
di egyetemet végezte, 1925 és 1927 között a manchesteri, majd a londoni egyetemen tanított, 1927-ben megalapította a Scholar tis Press c. folyóiratot. Első műve egy tanulmány volt: The French Romantic's Knowledge of English Literature ('A francia romantika angol irodalmi ismeretei', 1924). Gazdagon dokumentált monumentális szótári műveket írt, melyek nélkülözhetetlenek az angol nyelv magas szintű ismeretéhez, főleg a nem irodalmi stílusrétegekben, mint A Dictionary of Slang and Unconventional English {'Az angol szleng és nem irodalmi nyelv szótára', 1937); A Dictionary of Cliches ('Klisészótár', 1940); A Dictionary ofthe [Jnderworld, British and American ('A brit és amerikai alvilág nyelvének szótára', 1950); Origins ('Szófejtő szótár', 1958); A Dictionary of Catchphrases ('Szójárások szótára', 1976). O Főbb művei még: Songsand Slang of the British Soldier ('A brit katona dalai és szlengje, tan., J . Brophyval, 1930), Slang Today and Yesterday ('A szleng ma és régen', tan., 1933); Here, There and Everywhere, essays on language ('Itt, ott és mindenütt, esszék a nyelvről', 1950); A Charm of Words ('Szavak igézete', esszék, 1960); The Gentle Art of Lexicography ('A szótárírás nemes művészete', önéletrajzi tan., 1963); Catch Proses ('Hirdetési 'blickfangos' szövegek') Országh László parttalan realizmus: R. Garaudy és E. Fischer által reprezentált esztétikai koncepció, amely a módszer- és értékfogalomként felfogott realizmus kategóriáját — a dogmatikus felfogás elleni harc jegyében — olyan tág értelemben veszi, hogy abba minden értékteremtő művészeti törekvés, értéket hordozó mű beletartozik. Ilyen tág értelmezésben azonban a realizmus kategóriája értelmét veszti, hiszen a művészeti fejlődésben az olyan irányzatok, művek is új értékeket hozhatnak létre, amelyeknek igazságtartalma hibázik ugyan, de —»/ormaújításaik gazdagítják a művészet kifejezőeszközeit. O A parttalan realizmus elgondolását elsőként R. Garaudy fejtette ki D'un réalisme sans rivages (1963) c. művében, s ez a 60-as évek derekán — E. Fischer hasonló állásfoglalásai által is támogatva — széles körű visszhangot keltett a marxista igényű szakirodalomban. Fent jelzett ellentmondásai miatt — de a realizmusviták iránti, érdeklődés lanyhulása miatt is — vonzereje csakhamar teljesen megszűnt. O (-•realizmus) O írod.: R. Garaudy: D'un réalisme sans rivages (1963); E. Fischer: Franz Kaflta (ISz, 1963); Rákos P.: Kafka-konferencia Prágában (Nagyv,
1963, 8.); Marxista irodalomtörténészek vitája Kafkáról és a realizmus kérdéseiről (Nagyv, 1963, 10.); Nyírő L.: Garaudy Picassóról, Kafkáról és a realizmusról (Kritika, 1963, 4.); Rozsnyai E.: Túl a realizmus partjain (MFilSz, 1964, 3., 6.); Mesterházi L.: Játék és igézet (Kritika, 1964. 9.); Parttalan realizmus? (1964); Csetri L.: A realizmus partjainál (Tiszatáj, 1965, 6.); Illés L.: Józanság és szenvedély (1966); A szocialista realizmusról (TársSz, 1965, 2.); Köpeczi B.: Megjegyzések a szocialista realizmusról folyó vitához (TársSz, 1966, 1.); Bohus J.: A mítoszok differenciálása (Napjaink, 1966, 5.); Hermann T.: A polgári dekadencia problémája (1967); A Kosing: Modern marxista-e Ernst Fischer? (1971); J. I. Szurovcev: Ernst Fischer ideológiája és esztétikája (1974). Szerdahelyi István Parturier [pártürj^], Maurice (Párizs, 1888. jún. II. —): francia orvos és irodalmár. Párizsban orvosi diplomát szerzett, de már közben (feltehetően apja, E. Parturier hatására, aki szintén foglalkozott irodalommal) irodalomtörténeti vonatkozású cikkeket publikált. Bevezetőt írt M. Scéve verseskötetéhez, Mérimée novellái és regényei összkiadásához. Életét (orvosi tudományos munkássága mellett, amelyért többször is kitüntették) elsősorban Mérimée művei és levelezése teljes kiadásának szentelte, irodalmi főműve 1952-ben jelent meg: Une amitié littéraire. Prosper Mérimée et Ivan Tourguéniev ('Egy irodalmi barátság. Mérimée és Turgenyev'). Ezért a könyvéért 1953-ban megkapta az Académie fran^aise nagydíját. O Egyéb műve: Morny et son temps ('Morny és kora', tan., 1969). Morvay Zsuzsa Parun, Vesna (Zlarin, 1922. ápr. 10.—): horvát költőnő. 1945-ben jelentkezett először, azóta folyamatosan jelennek meg költeményei és gyermekversei. Bár alkotói termékenysége ingadozóvá teszi költészetének művészi színvonalát, első kötetének, a Zore i vihorina,k ('Hajnalok és viharok', költ.-ek, 1947) megjelenése döntő változást hozott a háború utáni horvát költészetben. V. Parun művészete, J. Ka$telanéva\ együtt egy egész költőgenerációnak adott útmutatást, és volt a konvencionális alkotási folyamattól, az elszürkült frázisoktól való elszakadás szimbóluma. Érzéki, közvetlen hangú líráját az élénk nyelvi kifejezésmód jellemzi. Gyakran jeleníti meg verseiben szülőföldje, a mediterrán vidék képét. Drámákat és riportokat is jelentetett meg. O Egyéb fontosabb művei: Pjesme ('Versek', 234
PARVE
1949); Crna maxiina ('Fekete olajfa', költ.ek, 1955); Vidrama vjerna ('Vidrákhoz hűséges', költ.-ek, 1957); Bila mm djelak ('Fiú voltam', költ.-ek, 1963); Vjetar Tralcije (Trákia szele', költ.-ek, 1964); Ukleti dazd ('Átkozott eső', 1969); Olovni golub ('Olomgalamb', költ.-ek, 1975); Apokaliptiéne basne ('Apokaliptikus állatmesék', költ.-ek, 1976). O Magyarul: 1 vers(Báeski Gy., Igaz Szó, 1957, 5.); 3 vers (Dudás K., Áes K„ Magyar Szó, 1962, 277.); 2 vers (Eörsi T., Dudás K., Jugoszláv költők antológiája, 1963); 1 vers (Dudás K , Jelenkor, 1965, 12.); 1 vers (Csuka Z., Ül, 1966, 1.); 1 vers (Csuka Z., Aurora, anto., 1967); 4 vers (Dudás K., Kovács V., Napjaink éneke, A modern jugoszláv költészet antológiája, Újvidék, 1967); 2 vers (Csuka Z., Kort, 1971,7 ); 1 vers (Csuka Z., Csillagpor, Jugoszláv lírai antológia, 1971); 2 vers (Nagy L., Nagyv, 1974, 12.); 2 vers (Nagy L., Versek és versfordítások, 1975); I vers (Franyó Z., Utunk, 1975, 49.); 3 vers (Csuka Z., Adriai tengernek múzsája, 1976); 1 vers (Ács K., Magyar Szó, 1982, 328.). O írod.: Szerelem az élet egyetlen örök értelme. Beszélgetés Vesna Parun költőnővel (Magyar Szó, 1963, 11.). DraSko Redjep Parusev, Parus (Burgasz, 1948. jan. 5.—): bolgár költő. Veliko Tirnovóban bolgár szakot végzett. Jelenleg az Ucsitelszko delo c. hetilap főszerkesztője. 1971 -ben B. Hrisztovval és E. Tomovával közös kötetben jelentek meg versei Trima mladi poeti ('Három fiatal költő') c. O Egyéb fő művei: Szvjat ot tebe hatrozenija ('Általad teremtett világ', versek, 1978); Osztrov. Sztihotvorenija ('Sziget. Versek', 1980); Sztroseno ogledalo. Poveszti ('Összetört tükör', nlák, 1983). O Magyarul: 1 vers (Utassy J., Tiszatáj, 1980, 9.); 1 vers (uő, IJT, 1980, 6.); 3 vers (Király Z. Fehér szél t á m a d . . . , ant., 1983). Juhász Péter Paruta, Paolo (Velence, 1540 — uo., 1598): olasz történetíró, gondolkodó, diplomata. Családja Luccából származott, de velencei nemességet szerzett. Paolo Padovában tanult, majd a velencei köztársaságot szolgálta, mindenekelőtt mint diplomata. 1563-ban Velencét képviselte Bécsben, 1592 és 1595 közt Velence római követségét vezette VITT. Kelemen pápa mellett, akire jelentékeny hatást gyakorolt. Párhuzamosan azonban hazájában is különféle vezető tisztségeket viselt fontos állami hivatalokban. 1579-ben megbízták a Bembo által elkezdett történeti mű folyta-
tásával: az Istoria Veneziana ('Velence története', 1605) ott kezdődik, ahol Bembo abbahagyta, tehát 1513-ban, TI. Gyula pápa halálánál. Paruta az 1513—1552 közti negyven évet vizsgálja Velence iránti elfogultsággal; módszere az eseményelmondás, amelyet reflexiókkal szakít meg; latinul elkezdett szövegét olaszul folytatja, majd a latin részleteket is átteszi olaszra. Igen fontos műve a politikai gondolkodás szempontjából a Perfezione della vita politica ('A tökéletes politikai élet', 1579); a három könyvre tagolódó dialógust a szerző Trentóban képzeli el 1563-ban. A mű a politikai és diplomáciai tevékenység felértékelése: a politikus és diplomata nem kisebb rendű a spekulatív tevékenységet folytatókkal szemben. A felértékelés voltaképp tükrözi Machiavelli nézeteit, azonban Machiavellitől eltérően Paruta az erkölcsi elvek tiszteletben tartását kívánja meg az államférfitól, tehát a kizárólag utilitarista és célra irányuló tevékenységet korlátozni kívánja. Legjobb államformának a velencei köztársaság szervezetét tartja. Discorsi politici ('Politikai értekezések', 1599) c. művében a római birodalom tündöklését és bukását vizsgálja, de párhuzamosan a velencei köztársaság történelmére is utal apologetikus céllal. Montesquieu bőségesen felhasználta Paruta művét A rómaiak nagysága és hanyatlása c. munkájában. Fontos történeti műve még a Storia della guerra di Cipro ('A ciprusi háború története', 1570—1573), melyben igazolni próbálja a velencei politikát s a sziget átengedését a törököknek. O Kiad.: C. Manzani: Opere politiche ('Politikai művei', 1852); G. Candeloro: Discorsi ('Beszélgetések', 1942). O írod.: G. Candeloro: Paolo Paruta (Rivista storica italiana, I, 3—4, 1936); F. Meinecke: L'idea della ragion di stato ne! la storia modern a (2 köt., 1942— 1944); L. Tria: Paolo Paruta, L'uomo. Lo scrittore. II pensatore (1941); B. Widmar: Serittori politici del '500 e del '600 (1964). Herczeg Gyula Parve, Ralf (írói és családi név); Ralf Perman (családi név 1939-ig); (Rakvere, 1919. jún. 25.—): szovjet észt költő, író. Iparoscsaládból származik. Középiskolai tanulmányai után 1938-ban sportújságíró lett. A háború alatt s még utána is néhány évig újságíróként, lapszerkesztőként tevékenykedett, 1951 óta szabad foglalkozású író. Tallinnban él. O Verseit először 1937ben publikálta; első kötete, a Söduri südamest ('A harcos szívéből') 1945-ben jelent meg, amit az Ajast karmist, kaunist ja 235
PARVE
kallist ('A nehéz, csodálatos és kedves időkről', 1946) c. gyűjteménye követett. Ezekbe vette föl a 2. világháború alatt írt költeményeit. Műveit az ötvenes évek végéig hangulatilag lágy líraiság, tematikailag politikai aktualitás jellemezte. 1958ban megjelent Avatud várav {'Nyitott kapu') c. kötetétől kezdve egyre erősödő filozófiai elmélyiiltség figyelhető meg lírájában. Kötött versformákban írott alkotásai kitűnő formai érzékről tanúskodnak. Noha drámákat és útikönyveket is írt, munkássága középpontjában mindmáig a lírája áll. Sz. J. Marsak és R. Rurns verseinek fordítója. O Egyéb főbb művei: Őnduse labürint ('Az üdvösség labirintusa', szatirikus színmű, 1959); Mőttematkad ('Kóbor gondolatok', publicisztikai írások és karcolatok, 1963); Seitsmemagajapáeval ('Hétalvók kora', szatirikus színmű, 1964); Lüüriline stenogramm ('Lírai gyorsírás', versek. 1964); Tuulenooled ('Szélnyilak', vál. versek, 1969); Pimedus tahendab ööd ('A sötétség éjszakát jelent', dokumentumdráma, 1971?). O Magyarul: 2 vers (Kormos I., Fehér mágia, anto., 1974); 2 vers (Kormos I., Ágh I., Észt költők, anto., 1975); 1 vers (Bella I., Szovjet Irodalom, 1975,6.); 2 vers (Ágh I., Kormos I., A végtelenség szomja, anto., 1977); 1 vers (Kormos I., Az idő lovai, anto., 1979); 2 vers (Tandori D., Csillagok órája, anto., 1980). O írod.: Gergely Á.: Vendégeink: Lilli Promet, Ralf Parve (Él, 1973, 37.). Fehérvári Győző párvers; disztichon kábuli perzsa irodalom) mellett pastu a hivatalos nyelv, az anyanyelvi körzetekben ez az oktatás nyelve. O A legrégibb hiteles pastu nyelvű szöveg a 16. sz.-ból származik: Bajázid Anszári (Pir-i Rosan, 1525—1585) költő misztikus doktrínáinak (Khairu-lbajan) magyarázata. Ez a mű rímes prózában íródott, a pastu mellett perzsa, arab és hindi nyelvű részeket tartalmaz, és Bajázid legnagyobb vallási opponense, a kortárs Akhún Darvéza magyarázataiból ismerjük 259
PASTU (Makhzan-i afghání; Makhzanu-l iszlám). Az irodalom virágzása a 17. sz.-ban indult meg, és e század végére érte el csúcspontját. Az első nagy misztikus költő Bajázid unokája, Mirza khán volt, a legnépszerűbb pedig Abdurrahmán Mohmand (1632—1707) és Abdul Hamid Mohmand (1660—1732). A Duráni dinasztia alapítója, Ahmad-sáh Duráni maga is költő volt. A fénypont a század végén Khushál-khdn Khattak (1613—1689) költészete, aki gazdag témaválasztékú, eredeti hazafias verseivel az első modern költőnek számít. Megénekelte a természet szépségét, a becsület és az igazság iránt érzett rajongását. Megörökítette a harci sikereket (maga is hadvezér volt), romantikus pátosz szal üdvözölte az afgánok népi-nemzeti öszszefogását. Formailag a klasszikus perzsa modelleket használta, de a pastu népdalok szillabikus verseléséhez alkalmazkodva. Megírta fogságának és száműzetésének naplóját, kézikönyvet írt a solymászatról, valamint egy földrajzi művet is készített. Családjának több tagjából vált költő; Khattak unokája, Afzal-khán Khattak (1687—1748) megírta az afgánok történetét (Tárikh-i murassza). A 17—18. sz.-ban számos költő dolgozott, de nagy részük a perzsa klasszikus költészet epigonja volt. A pastu nyelv sajátosságai miatt a klasszikus perzsa időmértékes metrika szabályait nem alkalmazhatták, ezért a pastu metrum — a népköltészet elemeit felhasználva — a hangsúlyos szótagokon alapult. Kedveltek voltak a perzsa fordítások és átírások, az iszlám legendák és szent történetek (~*hadísz) feldolgozásai. Érdekes, eredeti művészetet őrzött meg a pastu folklór, a népdalok (landaik vagy miszrák, kétsoros lírai versek) és a népballadák. A 19. sz.-tól érezhető az európai hatás, a nemzeti érzés erősödése. Kedvezően hatott az irodalom fejlődésére a pastunak hivatalos nyelvként való elismerése, és a Pastu Akadémia megalapítása, amely irodalmi műveket is kiad. Napjaink pastu irodalmában Amir Hamza Sinvari, Szamandar-khán Szamandar és Gháni-khán költészete érdemel elsősorban említést. A próza gyakorlatilag csak Pakisztán létrehozása (-+Pakisztán irodalma) után alakult ki, a dráma és az irodalomkritika most kezd fejlődni. O írod.: A. Bausani: Storia delle litterature del Pakistan (1958); Khuskálkhán Khattak (Pastó, 1971. júl. — különszám). Oldal Katalin Pastuszewski [pasztusevszki], Stefan (1949—): lengyel költő, író. Tehetségére már fiatal korában felfigyeltek, több költészeti és novellapályázatot is megnyert. Ezt
követően egy bydgoszczi üzemi lap főszerkesztője lett. Bemutatkozó kötete elbeszéléseit tartalmazza: Listy do siekie ('Levelek hozzátok', 1980). O Helcia c. elbeszélése (Dabi I., ua., Igaz Szó, 1979, 9.) és néhány verse is olvasható magyarul: 2 vers (Bán F., Utunk. 1979, aug. 3 ); 1 vers ((Bán P., Utunk, 1980, máj. 2.); 2 vers (Bágyoni Szabó I., Király L., Utunk, 1980, szept. 12.). * Pálfalvi Lajos pasu: szingaléz passió, az európai passiójáték ceyloni (Sri Lanká) változata. Az európai misszionáriusok működése nyomán terjedt el a múlt század közepétől. Számos helyi folklórelemmel gazdagodott, húsvétkor előadott vallásos színjáték. O (—*vallásos színjátékok, passió) O írod.: F. Bowers: Theatre in the East (1956). Muzslay László Paszenyuk, Leonyid (Leonard) Mihajlovics (Velikaja Cvilja, Zsitomiri ter., 1926. dec. 10.—): szovjet orosz író. A 2. világháborúban Sztálingrád (ma: Volgográd) alatt harcolt önkéntesként. A háború után számos foglalkozást kipróbálva volt esztergályos Volgográdban, halász-matróz a Feketeés az Azovi-tengeren. O Témáit a munkáskörnyezetben eltöltött évek motiválják. Érzékletesen megjelenített hősei rendszerint egyszerű munkásemberek, halászok, matrózok vagy szőrmeállat-tenyésztők, gyémántkeresők — határozott jellemvonásokkal rendelkező, bátor, férfias típusok. O Főbb művei: V nasem more ('Tengerünkön', elb.-ek, 1954); Cvetnije parusza ('Színes vitorlák', elb.-ek, 1957); Hozjajka Medvezsej recski ('A Medve folyócska gazdaasszonya', elb.-ek, 1958); Nyitka zsemcsuga ('Gyöngysor', elb.-ek, 1960); Szem szpicsek ('Hét gyufa', elb.-ek, 1962); Szpesi opality krilja ('Siess leégetni a szárnyakat', reg., 1965); Csetvero na golom osztrove ('Négyen a kopár szigeten', nlák, 1966). Szigethy Ágnes Pasziardisz, Mihalisz; Michalés Pasiardés; Pasziardisz, Mihálisz (új átírás); (Ceri, 1941—);,ciprusi görög költő. A ciprusi rádió munkatársa. Tömör, képszerű, mély gondolatiságú lírájával előkelő helyet foglal el hazája költészetében. O Művei: Monologosz me to proto aszteri ('Monológ az esthajnalcsillaggal', 1964); 0 dromosz tisz piiszisz A, B, C ('A költészet ú t j a ' , 1—3. köt., 1970—1977); Diasztaszisz ('Dimenziók', 1972). O Magyarul. 6 vers (Tandori D., Galamb özönvíz után. Ciprusi költők antológiája, 1986). Glaser Tamás 260
PASZT . paszkvillus.mimo-szszerűen előadva, párbeszédes formában (-*dialogikus elem) vetélkedve (~*agón) énekelték meg életük sajátos mozzanatait. A szicíliai népi pásztori költészetből szöveges emlék csupán egy kétsoros töredék maradt fenn, ennek tanúsága szerint a pásztorok pasztorál: pásztorjáték Artemisz istennő nevében kívánnak bőséPásztor és a vízitündér (i. e. 2000—1800): get és egészséget, segítségül híva ehhez a egyiptomi elbeszélés, melynek 25 sorát a szicíliai Múzsákat. A szövegemlékek hiányában e pásztori dal sajátosságait a valberlini 3024-es hieratikus írású papirusz lástörténeti és képzőművészeti emlékek elemőrizte meg. Az eleje és a vége hiányzik. A fennmaradt rész egy pásztor kétszeri talál- zésével igyekezett feltárni a tudomány. A kozását beszéli el egy csodálatosan szép, vallástörténeti kutatások azt bizonyítják, hogy az Artemisz isteni fennhatósága alá mégis borzadályt keltő nővel a mocsárban. Izgatottan meséli el társainak az esetet, rendelt pásztori világ az emberiség ősi, boldog aranykorának mitizált jelképe volt állítja, hogy a nő nem az emberek közül (Artemisz szűzisége szimbolizálta a földvaló volt. Ez a történet az első szépirodalmi művelés erőszakos behatolásától még nem emléke Egyiptomban annak a későbbi néphitben gyakran felbukkanó hiedelem- sebzett, önmagától termést hozó földet, az nek, miszerint a vizeket, a sivatagot és más állatok békés egymás mellett élését); a pásztorköltészet mitikus jelképe, a földi helyeket szellemek népesítik be, melyek pásztorból halála után megistenült Daphveszélyesek lehetnek az emberre. A túlvilág démonaival már a -*piramisszövegek is nisz megtestesülése volt az elveszett, majd foglalkoznak. O Kiad., ford. és irod.: A. H. újra megtalált aranykornak, ezért nem véletlenül fűződik nevéhez a pásztori költéGardiner: Die Erzáhlung des Sinuhe und die Hirtengeschichte (Literarische Texte szet feltalálásáról szóló aitiologikus monda (—*aition). O Theokritosz tehát egy formádes Mittleren Reiches 2., 1909); G. Lefebban (dialogikus versengés) és tartalomban vre: Romans et contes égyptiens (1949). (aranykori békét és bőséget áhító fohászkoKákosy László dás) igen sajátosnak, meghatározottnak pásztori irodalom: a —>pásztori költészet, mondható néj»i hagyományt emelt a műköltészetbe. Újításának lényegét és jelentőpásztorjáték, pásztorregény összefoglaló, műségét a kutatók többféleképpen értékelik. faji megkülönböztetés nélküli elnevezése. Egyesek szerint a hellenisztikus költészetpásztori költészet; bukolika; bukolikus köl- nek Kósz szigetén Philétasztól, Alexandriában KallimakhosztóX megismert és elsajátítészet homilia) fejlesztette ki a késő ókori és kora középkori héber -*midrás irodalom legszámottevőbb részét. A pászuqra épülő prédikáció fontos szerepet játszott és játszik mindmáig mind a zsidó liturgiái gyakorlatban, mind az ugyancsak mindmáig művelt -*rabbinikus irodalomban. Raj Tamás
Patafizikus Kollégium; Collége de Pataphysique: 1948-ban alapított francia társaság, amely az A. Jarry műveiben, főleg az 1911-ben megjelent A patafizikus Faustroll doktor tettei és nézetei c., 1898-ban írt könyvében „megalapozott" játékos-bohókás filoszos áltudományt, vagyis a „patafizikát" műveli. Ez Jarry szerint „a különleges tudománya, mely a kivételek törvényeire támaszkodik" vagy „a képzeletbeli megoldások tudománya". A félig titkos Kollégium szigorú szabályzat szerint működik, külön közlönye, játékos hierarchiája, jelkép- és jel vény rendszere, Jarry születésétől számított időszámítása, külön naptára van, s nagyban űzi az ,,átejtés"-t, de a valóban tudós filológiát is. Élén titokzatos vicekurátor áll (az első egy bizonyos — tulajdonképpen nem létező — pászuq Ószövetség) mondatainak, az Apollinaire „titkára" volt). Híres vezetői közül, akik általában a „Transzcendens úgynevezett bibliai verseknek hagyomáSatrapa" rangot viselik, megemlíthetjük nyos (tudományos körökben is elfogadott) B. Vian és R. Queneau nevét, továbbá R. elnevezése. A mondatok tagolása terméClair, J. Prévert, E. Ionesco, M. Duchamp, a szetesen már igen korán kialakult, sőt az képzőművész M. Ernst és J. Miro nevét. A ókori héber irodalomban költői eszközként Kollégium 1953-ban Expojarrysationt renis szerepet játszott (~*héber irodalmi fordezett, amelyet később A. Allais és A. mák). A bibliai mondatok (nemcsak a költői Rimbaud szellemének szentelt kiállítás részletekben) többnyire 2, 3 vagy 4 további követett. Fiókintézetei vannak („képzeletszakaszra oszlanak, melyekben a költői —> ismétlésnek (teljes mértékben még föl beli", ill. valóságos levelező tagokkal) Itáliában, Angliában, Svájcban, Svédo.-ban, nem derített) különféle fajtái: párhuzamosSzlovákiában és Magyaro.-on (Bajomi ság, ellentét stb. mutathatók ki (-iparaiéIAzár E.), továbbá Észak- és Dél-Amerikálizmus). O A bibliai verseket mind a ban, Afrikában és Ausztráliában. Az egyik Septuagintában, mind némileg eltérően a legalapvetőbb kiadványt a New York-i hagyományos héber kiadásokban fejezetenEvergreen Review adta ki „A Patafizika ként megszámozták, ami lehetővé teszi az küszöbén" c., francia, angol, orosz, lengyel, idézetek lelőhelyének pontos közlését. A spanyol, olasz, német, japán és latin nyelpászuq végét, tehát a mondatok tagolását a ven. O írod.: Bajomi Lázár E.: Egy kupica Biblia Hebraicában kettőspont jelzi. Az piros tinta (Jelenkor, 1968, 9.; uő: A egyes mondatok fejezetekbe (~*parásá) Montparnasse c. könyvében is). R. Launoir: épülnek. A mondatokat könyvenként összeClefs pour la 'Pataphysique' (1969). számolják, és azt a könyv végén, az úgynevezett ->•maszórai jegyzetben közlik, ill. Bajomi Lázár Endre 18*
275
PATAK
Pata khazána apophtegmdikat tartalmazza. Legjelentősebb a kopt remetéktől származó, görög fordításban fennmaradt Apophthegmata Patrum ('Az atyák apophthegmái', más néven Gerontikon 'A vének könyve'), amelynek ábécérendbe rendezett változata az Alphabetikcm (oroszul Azbucsnij patyerik 'Ábécés paterikon') és a 400 körül keletkezett, gyakran anekdotikus, parabolikus elbeszélésfüzér, a História monachorum in Aegypto ('Az egyiptomi szerzetesek története'). Euagriosz Pontikosz (meghalt 399-ben) misztikus szemlélete tükröződik tanítványának, Palladiosz helenopoliszi püspöknek 419—420-ban Lauszosz kappadóciai prefektus kérésére írt és ugyancsak egyiptomi szerzetesek legendáit tartalmazó művében, a História Lausiacában ('Történetek Lauszosz számára', oroszul Lavszaik, ill. Jegipetszkij patyerik, 'Egyiptomi paterikon'). Ezen a három 4— 5. sz.-i egyiptomi művön alapulnak a későbbi paterikonok, amelyek közül a legnépszerűbbé Ióannész Moszkhosz híres könyve, a Leimón (pneumatikosz) (latinul Pratum spirituálé, oroszul Lug duhovnij, 'Lelki rét') vált. Több mint 300 epizódjában a palesztinai szerzetesek életéről, a remeték aszketizmusáról, látomásaikról és számos csodás gyógyításról olvashatunk; ószláv változata Szinajszkij patyerik ('Sinai paterikon') néven ismert. A Római paterikon túlvilági életről szóló elbeszélései Dantét is megihlették; alapjául I. Gergely pápa Dialogi de vita et miraculis patrum italicorum ('Párbeszédek az itáliai egyházatyák életéről és csodáiról', 593—594) c. műve szolgált. — A Sinai paterikont talán maga Metód fordította ószláv nyelvre, amelynek közvetítésével a paterikonok már a 11—12. sz.-ban bekerültek az óorosz irodalomba. Az apophthegma jellegű paterikonok az 5—6. sz.-ban keletkezett Szkitszkij ('Remete-
Paterno, Pedro Alejandro (Manila, 1857— uo., 1911): spanyol és tagal nyelven alkotó Fülöp-szigeteki író, költő, történész, politikus. 1871-ben Spanyolo.-ba utazott, ahol több mint húsz évig élt. Itt publikálta első műveit. A Fülöp-szigeteki forradalom hajnalán (1894) tért vissza hazájába. A spanyol és a nemzeti erők közötti közvetítőként jelentős szerepet töltött be. Közreműködésével jött létre 1897-ben a Biaknabatói egyezmény a spanyol és a Fülöpszigeteki erők közötti fegyverszünetről. Hadügyminiszter is volt. O A legsokoldalúbb írók egyike. Költemények, elbeszélések, regény, kisregények és drámák mellett jogi, filozófiai és más tudományos műveket is írt, továbbá nevéhez fűződik több újság megindítása is. Legtöbb írását hazája és az egyszerű emberek iránti mélységes szeretet jellemzi. Az első Fülöpszigeteki regény szerzője: Ninay (1885). A 278
PATHE
romantikus regény története tragikus végkicsengésű. Az író szülőföldjére vonatkozó sok utalás és némi antiklerikalizmus is található benne. O Verseskötete: Sampaguitas y poesias varias ('Jázminok és egyéb költemények', 1880). O Fontosabb kisregényei: Los amores de Antipolo ('Antipolo szerelmei'); fíoda a la moderna ('Modern esküvő'). O Elbeszéléseinek gyűjteménye: Aurora social ('Társadalmi hajnal', 1910). O J . AlxíddaX közösen írt nagy sikerű tagal nyelvű drámája: Sueno de mala fortuna ('Baljós álom', 1895). Kakucska Mária Paterson [peteszn], Andrew Barton: The Banjo (írói álnév) (Narrambla, 1864. febr. 17.—Sydney, 1941. febr. 5.): ausztrál költő, író. Az ausztráliai farmerek kemény életét megéneklő bush ballad reneszánszának úttörője és összegezője. Apja juhtenyésztő birtokos volt; ő a sydneyi egyetemen jogot tanult. 1899-ben abbahagyta ügyvédi tevékenységét, s újságíró, majd lapszerkesztő lett. Színes riportokat írt az angol—búr háború harctereiről, majd Kínából és a Fülöp-szigetekről. Később hat éven át állattenyésztéssel foglalkozott. Részt vett az I. világháborúban. Utána kizárólag irodalmi tevékenységet folytatott Sydneyben. O Első bush balladái, amelyek a vadont feltörő telepesek életszemléltetét és érzésvilágát fejezték ki, The Banjo álnéven jelentette meg a The Bulletin c. hetilapban. A The Man from Snowy River ('A Snowy folyóról jött ember', 1895); c. kötetének szép felépítésű, ritmikus és szleng kifejezésekkel teli balladái rendkívül népszerűek voltak, nemkülönben a The Old Bush Songs ('A régi bozótdalok', 1905), melyben a közszájon forgó legnépszerűbb dalokat gyűjtötte össze. A Waltzing Matilda ('Keringőző Matilda') c. költeményét egyfajta nem hivatalos nemzeti dalként énekli az ország. Ez a 90-es évek dinamikus ausztrál emberének képét mitizálta, a szívós, bátor, független, fölényes, a tekintélyt fitymáló embert. Népszerűségének titka az, hogy műveiből életerő, jókedv és optimizmus sugárzott, és az a férfias virtuskodás, mely a kor közérzetét és hangulatát fejezte ki. Még ha volt is a szerző szemléletében egy szemernyi a birtokát lóháton szemlélő gazdáéból, versei egyszerű, őszinte és lelkes hazaszeretetből táplálkoztak, amit az egész nemzet magáénak érzett. A Collected Verse ('Összegyűjtött versek', 1921) c. kötete hősies balladáit és a régi idők utáni nosztalgiát kifejező líráját tartalmazza. O Főbb művei: An Outback Marriage ('Egy isten-
hátamögötti házasság', reg., 1906); Three Elephant Power and Other Stories ('Három elefánt ereje és más elbeszélések', 1917); The Animals Noah Forgot ("A Noé által kifelejtett állatok', gyermekversek, 1933); Happy Dispatches ('Harakirik', emlékek, 1934). O Irod.: B. Elliot: Singing to the Cattle (1947); C. Semmler: The Banjo of the Bush (1966); L. Ollif: A. B. Paterson (1971). Rot Sándor—Mohay Béla páthak: indiai felolvasó (-*még purána) Páthak, Rámnárájan Visvanáth; Dviréph, Szvairvihári (alkalmilag használt írói nevek); (Ganol, 1887. ápr. 8.—?, 1955): gudzsarátí (India) író, költő, kritikus. A modern gudzsarátí novella (navalilcá) egyik nagyra becsült mestere. Nagy hatással volt a fiatal írónemzedékre. Kiegyensúlyozott, bölcs, többnyire derűs humorú látásmód jellemzi. Elbeszéléseken és néhány elbeszélő költeményen kívül számos irodalomtörténeti kritikai tanulmányt írt, amelyek olykor gúnyos, de mindig mérsékelt és tárgyilagos hangjukkal tűntek ki. O Főbb művei: Dviréph-ní vátó ('Dviréph történetei', elb.ek, 1928—1942); Szvair vihár ('Felelőtlen futamok', esszék, 1931—1938); Sés-nam kávjó ('Sés versei', 1939); Brihat pingál ('Nagy verstan', tan., 1955; az Irodalmi Akadémia díjával kitüntetve). O Irod.: K. M. Munshi: Gujarat and Its Literature 1935); K. M. Jhavery: Further Milestones in Gujarati Literature (1956). Vekerdi József Páthak, Srídhar (Jondhripur, 1859— Allahabad, 1928): hindi (India) költő. Különféle állami hivatalokban szolgált, 1914ben az Országos Öntözési Bizottság főfelügyelőjeként ment nyugdíjba. Visszavonulása után allahábádi otthona a kortárs hindi irodalom egyik fellegvára volt. O Versei (Kásmír szusamá, 'Kasmír szépsége', 1904; Bhárat gít, 'India dala', 1928 stb.) a —>cshájávád irányzat, ill. Maithilísaran Gupta költészetének előfutárává teszik. GVjW.s'toííA-fordításaivaI (The Deserted Viliágé, The Traveller, The Hermit) felújította a hindi epikus költészetet. Puskás Ildikó pathakam: -»egyszemélyes színjátékok Pathelin mester [pátién]; Farce de Maitre Pierre Pathelin; Farce de VAvocat Pathelin (15. sz. közepe): a leghíresebb és legsikerültebb középkori francia bohózat (farce). Szerzőjét és pontos keletkezési idejét mindmáig nem ismerjük, csak az valószínű, hogy 279
PATHE Normandiában írhatták — terjedelme (1600 sor), a cselekmény eredetisége és mesteri bonyolítása, valamint a komikus jellemek kidolgozottsága alapján már meghaladja a korabeli bohózatok szintjét, és méltó előfutára Moliére komédiáinak. A jellem- és helyzetkomikumot kitűnően alkalmazó ismeretlen szerző szatirikus, vérbő vígjátékában egyszerre teszi nevetségessé a kapzsi, pénzsóvár kereskedőket, és leplezi le az ügyvédi fondorlatokat és ravaszkodást, s velük szemben egy naiv és együgyűnek látszó juhásznak ad igazat, mikor az — a csalót becsapva túljár a fiskális, Pathelin mester eszén. — Pathelin, a kispénzű ügyvéd, elunva felesége panaszait a kopott ruhák miatt, ravaszul szövetet szerez a gazdag posztókereskedőtől: mikor a fizetésre kerülne a sor, betegséget színlelve érthetetlen halandzsába kezd. Ezután elvállalja egy juhász, Thibaut védelmét, akit gazdája, a posztókereskedő azzal vádol, hogy levágta a birkákat, a gyapjút pedig eladta. Pathelin mester azt tanácsolja neki, hogy a bíróság előtt minden kérdésre csak bégetéssel válaszoljon. A kereskedőt ez teljesen megzavarja, összekeveri a szövetvásárlási históriát és a juhász ügyét, úgyhogy a bíró felmenti a juhászt. Pathelin tehát most diadalmaskodik. Ám amikor az ügyvédi tiszteletdíját kéri, a pásztor továbbra is csak jámboran béget. O Kiad.: Maistre P. Pathelin, farce de X Ve siécle (R. T. Holbrook, 1924). O Magyarul: Pathelin mester (Bohózat, ford. és színpadra átdolg. Hevesi S., 1912; Nemzeti Színház, 1912. máj. 1., 1924. okt. 27.; ebből egy részi. Illyés Gy. szerk.: Francia irodalom kincsesháza, 1942); Pathelin Péter prókátor (Illyés Gy., 1966); 1973-ban Hubay M. előjátékával a Gyulai Várszínház m u t a t t a be. O írod.: Petit de Julleville, Les comédiens en Francé (1886); Lehr V.: Maitre Pathelin és XVI. századi német alakjai (EPhK, 1893, 8, 10.); R. T. Holbrook: Etude sur Pathelin, essai de bibliographie et d'interprétation (1917); L. Cons: L'auteur de la Farce Pathelin (1926). Szabics Imre
rekvés eredménye 'tévedés..., amelyet az ész, erős érzelmi hatás alatt, elfogad'. Illusztrálására Ch. Kingsleytől idézi az alábbi, híressé vált példát: ,,S belökték, át a hömpölygő folyón — a kúszó, zord folyón."' (ford. Kulclis I.)
ezzel a megjegyzéssel: ,A folyó se nem zord, se nem kúszik. A lelki állapot, amely egy élő teremtmény e jellegzetességeivel ruházta föl, olyan, hogy benne a szorongás megzavarta az ésszerűséget.' A legnagyobb költők, mint Homérosz, Dante, Shakespeare csak ritkán esnek e tévedésbe, — inkább a ,reflexív' vagy ,érzékelésre építő' költőkre jellemző (Wordsworth, Coleridge, Keats, Tennyson). — J . Ruskin mindenekelőtt az évszázados múltra visszatekintő kortársi szentimentalizmust akarta támadni a pathetic fallacy leleplezésével. Maga a jelenség azonban, amelynek ő nevet adott, valójában régi, hagyományos stilisztikai fordulat, s mint a megszemélyesítés egy neme Homéroszra vezethető vissza. A 18. sz.-i angol költőkre jellemző volt, hogy természeti tárgyaknak a fenti módon érzelmeket és erőt tulajdonítottak. Túlzott használatát Ruskin betegesnek tekintette. Ruskin után, talán részben az ő hatására, a pathetic fallacy meglehetősen háttérbe szorult, a 20. sz.-i angol költők közül egyedül I). Thomasná 1 találhatni meggyőző hatású példát. O (~*angol irodalmi formák) O írod.: J. Ruskin: On The Pathetic Fallacy (Modern Painters, 1856); J . Miles: Pathetic Fallacy in the 19th Century (1942); A. H. Warren: John Ruskin (English Poetic Theory: 1825—1865, 1950); B. Morris: Ruskin on the Pathetic Fallacy, or On How a Morál Theory of Art May Fail (Journal of Aestheticsand ArtCriticism, 1955); J. D. Thomas: Poetic Truth and Pathetic Fallacy (Texas Studies in Literature and Language, 1961). Kovács Endre pathosz: pátosz Patilisz, Jannisz; Giannés, Patilés; Paiílisz, Jánisz (új átírás); (Athén, 1947—): görög költő. Jogot és filológiát tanult Athénban, de zenével is foglalkozott. Eleinte dalszövegeket írt. Későbbi verseiben főleg a nagyvárosi ember problémavilágát ábrázolja. Verseit általában tartalmi és formai igényesség és epigrammatikus tömörség jellemzi. O Művei: 0 mikrosz ke to thirio ('A gyerek és a fenevad', 1970); Alla tora proszehte!.. . ('De most aztán figyeljetek!. . . ' , 1973); Iper ton karpon ('A gyümölcsökért', 1977). O Magyarul: 3 vers (Szilágyi Á., Mozgó Világ, 1982, 2.) Olaser Tamás
pathetic fallacy [pszetik felszi] (angol 'a beleérzés tévedése'): költészeti-esztétikai fogalom. J . Ruskin: Modern Painters ('Modern festők', 1843—1860) c. műve 3. kötete 12. fejezetének címe: ,,Of the Pathetic Fallacy" ('A beleérzés tévedéséről'). Arra a költői és festői törekvésre utal, amely a természeti jelenségeknek emberi érzelmeket tulajdonít. Ennek hatására 'a felfokozott érzelmek egy időre többé-kevésbé irracionálissá teszik felfogásunkat'. A tö280
PATKA Patin [pátenj, Guy (Hodenc-en-Bray, Picardia. 1601. aug.' 31.—Párizs, 1672. márc. 30.): francia orvos, író. A sebészet professzora, a párizsi orvosi kar dékánja, a Collége de Francé tanára volt. Gondolkodására befolyással volt G. Naudé szabadgondolkodó barátsága. Szellemes mondásait, bon mot-it P. Bayle adta ki 1703ban, halála után. Irodalmi szempontból híressé levelei tették — Lettres —, amelyeket három gyűjteményben adtak ki 1692ben, 1695-ben és 1718-ban. Bennük egy önálló gondolkodású, maróan szellemes ember nyújt értékes és élvezetes információkat nemcsak a 17. sz.-i orvoslásról, hanem a társadalmi, erkölcsi, irodalmi életről is. O írod.: Ch. A. Sainte-Beuve: Causeries de Lundi (VIII., 1855); P. Pic: Guy Patin (1911); R. Pintard: La Mothe Le Vayer, Gassendi, Guy Patin (1943). Tamás Anna Patkanjan, Gábriel Szerovbei; Patkanyan (Tiflisz, ma Tbiliszi, 1802. febr. 26.—SzentPétervár, ma Leningrád, 1889. ápr. 14.): örmény pedagógus, publicista, költő, R. Patkanjan költő apja. Szüleinek asztrahanyi iskolájában tanult, a papi pályára lépett, Nor-Nakhicsevanban, majd Pétervárott tanítóskodott. Ellenségeinek hamis vádja alapján ártatlanul hétévi börtönt és háromévi száműzetést szenvedett. A nemzeti ébredés korának szerény, de szorgalmas és lelkes szellemi munkása volt. Haladó pedagógiai elveket vallott, élénk publicisztikai tevékenységet folytatott, történeti munkákat is írt. Az 1850-ben Tifliszben megindított Ararat c. hetilapja a Kaukázusontúl első askharhabar (újörmény) nyelvű orgánuma volt, A nemzeti előidőkből merített történelmi (Hajkerg, 'Ének Hajkról'; Aramerg, 'Ének Aramról'; Parnak; Parandzem; Vastak, 1857; Savars II., 'II. Savars', 1864; Anusavan, 1875; Hripszime kam Perkutjun Hajasztani, 'Hripszime vagy Örményország megmentése' 1875; Parujr kam Arumn Ninvei, 'Parujr vagy Ninive elfoglalása', 1876; Zavan jey Parnak /., 'Zavan és I. Parnak', 1876) a klasszicizmus szellemében íródtak. Goghtan jerger ('Goghtani dalok') c. ciklusának hazafias és lírai dalai közül számos a nép ajkára került. Defoe Robinsonjának utánzásaként írta meg Vardanamak kam Arkack Vardana ('Vardan könyve avagy Vardan kalandjai') c. kalandregényét. Szalmási Pál Patkanjan, Kerovbe Petroszi; Kerope Petrovics Patkanov (oroszos névalak); (NorNakhicsevan, ma Rosztov, SZU, 1833. máj.
14.—Szent-Pétervár, 1889. ápr. 2.): örmény történész, irodalomtörténész, filológus, R. Patkanjan költő nagybátyja. Középiskoláit a moszkvai Lazarjan-Akadémián végezte, utána a dorpati egyetemen tanult. Ebben az időben — a német romanticizmus hatása alatt — verseket írt. és számos költeményt fordított (Schiller, Heine, fíéranger, Lermontov és mások műveit). 1861-től az örmény nyelv és irodalom adjunktusa, majd 1876-tól tanára volt a szent-pétervári egyetemen, ahol kitűnő armenológusok egész sorát nevelte fel. 1885-ben az Orosz Tudományos Akadémia levelező tagja lett. Tudományos tevékenységében M. Emin, művét folytatta tovább, de szélesebb látókörrel, az európai módszerek felhasználásával. Számos örmény történetíró művének kiadásával, ill. oroszra fordításával nagy szolgálatot tett a későbbi kutatásnak. O írod.: E. A. Akopjan: Kerope Patkanjan (1975). Schütz Ödön Patkanjan, Rapajel Gabrieli; GamarKatipa (írói név); (Nor-Nakhicsevan, 1830. nov. 8.—uo., 1892. aug. 26.): örmény költő, író, pedagógus, G. Patkanjan fia. Papi családból származott, apja is irodalmi ember, költő és publicista volt. A középiskolát apja magániskolájában és a moszkvai Lázárján Akadémián végezte. A dorpati, a moszkvai és a szent-pétervári egyetemen tanult tovább. 1860-ban Szent-Péterváron nyomdát alapított, majd 1863-ban örmény hetilapot indított, amely azonban rövid életűnek bizonyult. 1867-ben szülővárosában telepedett le, és az ottani iskolában tanított élete végéig. O Az örmény romantikus iskola legnagyobb hatású egyénisége. Sokan az új örmény költészet megalapítójának tartják. A múlt század közepén megindult nemzeti ébredés és újjászületés szellemi vezére és ideológiai megalapozója, a nemzeti felszabadító mozgalom buzdítója volt. Költészete programköltészet, amelyben a célratörő publicisztika, a hazafias pátosz és az ostorozó szatíra uralkodik. Keveset törődött a formai oldallal. Tömegsikerét nem kis mértékben az askharhabar nyelvnek (újörmény irodalmi nyelv, köznyelv) köszönhette, amelynek egyik úttörője volt. O Költészetének gyökerei a dorpati, ill. a moszkvai egyetem diákköltészetébe nyúlnak vissza. Első írásai a Gamar-Katipa irodalmi társaság füzeteiben jelentek meg. Leghíresebb verse a nemzeti dallá vált Arakszi artaszuke ('Az Araksz könnyei'). Kezdettől fogva írt epikus műveket is (Zarmajr nahapeti mahe, 'Zarmajr ősatya halála', 1850; Kadzs Vartan Mami281
PATMO
konjani mahe 'A hős Vartan Marnikonjan halála', 1858), de ezek elmaradnak lírája mögött. Az 1860-as évek középén rosszra fordultak a felszabadítási harc kilátásai és ezért egy évtizedre elhallgatott. Az 1877— 1878. évi orosz—török háború idején újult erővel lobbantak fel hazafias reményei. Nakhicsevani visszahúzódása idején helyi nyelvjárásban írta a helyi élet problémáit tükröző verseit (Nor-Nakhicsevani knar, 'Uj-nakhicsevani líra', 1879) és kitűnő elbeszéléseit (Csakhu; Bac: azbar, 'Nyitott udvar'; Porszukh Avak; Vajna, 'Háború'; Kalakan merelner, 'Fennjáró halottak'). A szent-pétervári, ill. a moszkvai örménység életéből vette kisregényei (Jesz nsanac ei, 'Jegyes voltam', 1880; Paraszere, 'A becsvágyó', 1880; Tikin jev nazsist, 'Urnő és szolgalány', 1884) tárgyát. O Kiad.: GamarKatipaji Itanaszleqhculjunke ('Gamar-Katipa költeményei', 1864—1881); R. Patkanjani jerkaszirutjunnere ('R. Patkanjan művei', 1893— 1904); Jerker ('Művei', 1955); Jerkeri zsoghovacu ('Összegyűjtött művei', 1963— 1974). O Magyarul: 1 vers (Simay G., Budapesti Szemle, 1893, 76.); 1 vers (Simay G., Armenia, 1897, 12.); 1 vers (Simay G., Armenia, 1898, 7.); 2 vers (Simay J., Szemelvények az örmény irodalomból, anto., 1942.). O írod.: G. Csalkhucsjan: Armjanszkaja poezija v lice Rafajela Patkanjana (1886); Simay G.: Pátkánián Ráfáel (tan., Armenia, 1899, 3.); H. Muradjan: Rapajel Patkanjan (1956); R. Szimonjan: Rapajel Patkanjan. Gegharvesztakan ardzake (1956); M. Szaghjan: Rapajel Patkanjan. Kjanke jev goree (1980); A. Ohanjan: Rapajel Patkanjani hraparakakhoszutjune (1981). Szalmási Pál Patmore [petmórj, Coventry Kersey Dighton (Woodford, 1823. júl. 23.—Lyniington, 1896. nov. 26.): angol költő, kritikus. Édesapja, Peter George Patmore, szintén irodalommal foglalkozó ember volt. Első verseskötete diákkorában jelent meg, Poems ('Versek', 1844) c. Bár ezek a versek nem tartoznak legjobb művei közé, mégis a kötet megjelenése során került kapcsolatba a preraffaelita mozgalom (—*prerajfaelitákj néhány vezetőjével, köztük G. Rosettive 1. 0 maga nem csatlakozott a mozgalomhoz, mégis The Seasons ('Évszakok', vers, 1849) c. műve megjelent kiadványukban, a Germben. 1846-tól 1864-ig a British Museum könyvtárában dolgozott. Legismertebb műve verses regénye: Angel of the House ('A ház angyala', 1862). A családi boldogság témájával foglalkozó mű négy részből áll, amelyek külön jelentek meg az ötvenes évek-
ben. 1862-ben meghalt első felesége; nem sokkal ezután katolizált. Ezt követő versei mind versírói készségét, mind költői koncepcióját tekintve érettséget mutatnak korábbi alkotásaihoz képest. Legkiválóbb műve, The Unknown Eros ('Az ismeretlen Érósz', 1877) összegyűjtött ódáinak kötete. Az 1878-ban publikált Amelia kedvenc költeménye volt; ezzel együtt jelent meg az angol verstan törvényével foglalkozó esszéje, amely sok ellenvetést váltott ki. Legjelentősebb kritikai művei: Principle in Árt ('Elv a művészetben', 1879); Religio poetae ('Költői hitvallás', 1893). O Patmore sosem emelkedett az angol költészet legnagyobbjai közé, de késői éveiben sok nagyszerű alkotása született, ennek köszönheti, hogy a viktoriánus költészet elismert alakja lett. O Főbb művei még: The Victories of Love ('A szerelem győzelmei', költ.-ek, 1863); Courage in Politics and other Essays ('Bátorság a politikában és más esszék', szerk.: F. Page, 1921); Seven Unpublished Poems to Alice Meynell ('Hét kiadatlan vers Alice Meynellhez', 1922). O Gyűjt, kiad.: Memoirs and Correspondences of Coventry Patmore ('Coventry Patmore emlékezései és levelezése', önéletrajzzal, 1900); Poems ('Költemények', szerk.: B. Champneys, 1906). O Magvarul: 1—1 vers (Végh Gy., Vig, 1939, 338.; Szemlér F., Ötsarkú 'égi csillag, 1959). O írod.: D. Patmore: Portrait of my Family (1935); M. Stobie: Patmore's Theory and Hopkins' Practice (1949); C. Reid: The Mind and Art of C. Patmore (1957). Barta Péter Patnaik, Baikunthanáth (1904—?): orijá (India) költő. Az 1920-as években az ún. ,,Zöld" (Szabudzs) írócsoport tagjaként kezdte működését. Verseinek zeneisége miatt Shelleyhez hasonlították. Utóbb intellektuális lírára tért át. Késői kötetei közül kiemelkedik fia halálára írt szonettciklusa: Mrittikdarsan ('A por filozófiája'). O írod.: M. Mansinha: History of Oriya Literature (1962). ' Vekerdi József Patnaik, Kálicsaran (1900—): orijá (India) író, költő, rendező, zeneszerző. A mai orijá színésznemzedék egyik kiemelkedő nevelője. Darabjait a közönség főleg dalbetétei és zenéje, valamint a népi ->játrá színjátszásból kölcsönzött burleszkfo rd u 1 a tai miatt kedveli. Elbeszéléseket és verseket is írt. O Főbb színművei: Dhruva; Rakta mati; Banamala. O írod.: M. Mansinha: History of Oriya Literature (1962). Vekerdi József
282
PATON
Pato fpátuj, Raimundo António de Bulhao (Bilbao, 1829—Monté da Caparica, 1912): portugál költő. Gyermekkorát a spanyolo.-i Bilbaóban és környékén tölti, de tanulmányait már Portugáliában végzi. Almeida Garrett és A. Herculano fiatalabb kortársa. Hatott rá Lamartine lírája és a spanyol romantika; a portugál irodalomnak ahhoz a szélsőséges irányzatához tartozik, amelyet az irodalomtörténészek „ultraromantika" néven tartanak számon. Ennek ellenére verseinek hangvétele sokszor köznapi vagy csipkelődő, bár gyakran él teátrális eszközökkel is. Versei ünnepeltté tették, több kortársa szerint azonban legsikerültebb műve a Paquita (1866) című, gazdag, változatos stílusú verses regény, amely már átmenetnek tekinthető az ultraromantika és egy realisztikusabb esztétika között. Szatírák szerzőjeként is ismerjük: ezekben többek között Eqa de Queirósnak is visszavág, amiért annak egyik regényalakjában önmaga nem éppen hízelgő portréját véli fölfedezni. Öregkori költészete már egyre jobban eltávolodik a romantikától, és világos rokonságot mutat a parnasszista költők látásmódjával. A mai olvasó számára prózája a legérdekesebb: Paisagens ('Tájak', 1871); Sob os Ciprestes ('A ciprusok alatt', 1877). Olvasmányos emlékirataiból (Memóriás 'Emlékiratok', 1894—1907) az irodalomtörténet sok értékes adatot tudhat meg Pato kortársairól. Pato sokat utazott: élményeiről meggyőzően tanúskodnak az emlékiratok. Lukács Laura Paton [pejtnj, Alan Stewart (Pietermaritzburg, 1903. jan. 11.—): angol nyelven alkotó dél-afrikai író, publicista, politikus. Tanári diplomát szerzett. 1935-től 1948-ig az afrikai fiatalok javítóintézetét vezette Johannesburg közelében. 1948 óta kizárólag az irodalomnak és a politikának szenteli életét. 1953-ban részt vett a Délafrikai Liberális Párt megalapításában, melynek 1968-ban történt kényszerű feloszlásáig elnöke volt. O Könyveiben, cikkeiben következetesen harcol a fajüldöző politika ellen, a demokrácia megvalósításáért. Eszméi megvalósítására, híven keresztény humanizmusához, az egyedül járható útnak az erőszakmentes ellenállást tartja. Mind szépirodalmi, mind politikai művei magas hőfokon, szenvedélyesen vádolják hazája fajüldöző törvényeit, de művészi formájukat tekintve egyenetlen színvonalúak. Apartheid-ellenes nézeteinek külföldi hirdetése miatt útlevelét 1960-ban bevonták, és hazaárulással vádolták. Művei
rendkívül népszerűek, írásait több nyelvre lefordították, ill. megfilmesítették. Számos irodalmi díjat nyert. O Első regénye egy csapásra ismertté tette nevét: Cry, The Beloved Country ('Sírd: Oh, édes hazám', 1948; opera: K Weill; 1950; film: Korda Z., 1952, angol). A könyv egy betörés során gyilkossá váló fekete fiatalember sorsát beszéli el. A mű azt sugallja, hogy a faji megkülönböztetés, a nyomor szükségszerűen erőszakhoz vezet. Too Late The Phalarope (1953 és 1956: Papp E., Már késő.. ., 1959) c. regénye egy búr férfi és egy félvér nő szükségszerűen tragikus sorsát ábrázolja, azt mutatja be, hogy az apartheid a családi, a személyes életben is képtelen helyzeteket teremt. Ah, But Your Land is Beautiful! ('Hisz az önök országa csodálatos!', 1981) c. regénye nem több lazán egymásba kapcsolódó epizódok füzérénél, jó szándéka ellenére is gyenge alkotás. O Főbb politikai esszéi: South Africa Today ('Dél-Afrika ma', 1953); The Land and, People of South Africa ('Dél-Afrika földje és népe', 1955); South Africa in Transition ('Dél-Afrika átalakulóban', D. Weinerrel, 1956); South Africa and Her People ('DélAfrika és népe', 1957); Hope for South Africa ('Dél-Afrika reménye', 1958—1959); Instrument of Thy Peace ('A Te békéd eszköze', 1968). A Contact c. folyóiratban saját rovata volt, ide írt cikkeit, ill. beszédeit a rovat címén: The Long View ('A messzire tekintés', 1968) adta ki. O Egyéb művei: Tales frorn a Troubled Land ('Történetek egy zaklatott országból', elb.-ek, 1960); Debbie Go Home ('Debbie, menj haza!', elb.-ek, 1961); Knockingon the Door: Shorter Writings ('Kopognak az ajtón: nlák, 1976). O Életrajzok: Hofmeyr (1965); Kontakion for You Departed ('Kontakion eltávozásodra', 1969); Apartheid and the Archbishop: The Life and Times of Geoffrey Clayton, Archbishop of Cape Toum ('Apartheid és az érsek: Geoffrey Clayton fokvárosi érsek élete és kora', 1973). Towards the Mountain ('A hegy felé', önéletr., 1980). O Magyarul még: 1 elb. (Szántó I., Utunk, 1962, 12.); 1 elb. (Szuchovszky T., Viktória királynő gyermeke, anto., 1967); 1 elb. (Dobos É., Néger kiáltás, anto., 1972); 1 elb. (Koncsol L., Új Szó, 1977, 50.). O írod.: B. Bunsee: Paton and Sponono (Fighting Talk, 1963, 2.); E. Callan: Alan Paton (1968); C. Legum—M. Legum: The Bittér Choice: Eight South Africans' Resistance to Tyranny (1972); R. C. Sharma: Alan Paton's Cry, The Beloved Country: The Parable of Companion (LHY, 1978); R. 283
PÁTOS
Moss: Alan Paton: Bringing a Sense of the Sacred (World Literature Today, 1983. tavasz). Biernaczky Szilárd
szféra átalakíthatóságának, formálásának hitét közvetíteni a befogadó felé; az emberi cselekvés megszabadítása a vak, természeti erők befolyásától. A pátosznak e hagyopátosz; pathosz {görög 'szenvedés', 'szen- mányos, klasszikus formája egy bizonyos vedély'): esztétikai minőség, katartikus retorikus stílussal függ össze, amelynek erejű érzelem, indulat, amely szenvedélyelegfontosabb nyelvi eszközei: az önmaguksen emelkedett, ünnepélyes stílusban, gesz- tól vagy a szövegösszefüggéstől erőteljes tusokban, hanglejtésben stb. nyilvánul meg. fordulatok és szavak, a szaggatott, zsúfolt, Tjegrégibb jelentése szerint a „genus grandé" halmozott szerkezetek, a fokozás, a túlzás, (a legmagasabb szintű stílus, kifejezésmód) a felkiáltó, óhajtó, parancsoló és kérdő alapjául, indokául szolgáló, katartikusan. mondatok, expresszív képiség, érzelemkivagyis fiziológiailag megrázó élmény, lelki fejező és -keltő alakzatok, s mindez válaszmegrázkódtatás, amelyet elsősorban a -^tra- tékos, ünnepélyes, emelkedett hangnemgédiával és a —> szónoklattal igyekeztek a ben: nézőben-hallgatóban felkelteni. A drámáA fáklya tőle izzóbb lángra lobban! ban, tragédiában az emberi éthosz (erkölcs) Szépsége úgy csüng az éj arculatján, Mint fényes ékszer szerecsen fiilén! megnyilvánulási közege; Arisztotelész szeTúl szép e loldre, nem való ide! rint a művészet célja etikai, vagyis a lélek Kis hófehér galamb, ahhoz hasonló, egyensúlyának új és új megteremtése, és ezt S ki körötte van. fekete holló. (W. Shakenpeare: Rómeó és Júlia, ford.: Kosztoa pathosz és a logosz (értelem, ésszerűség lányi I).) stb.) egysége, kölcsönössége biztosítja. Az ókori dráma egyik fő célja a pátosz felkelEmögött általában magas hőfokú, nagy tése volt, a szónoki beszédben általában érzelmi töltésű belső azonosulás (vagy éprövid ideig tartó szakasz (főleg a -*peropen szembenállás) van. Az érzelem lehet rációban, ritkábban és kisebb mértékben az közéleti, hazafias, szerelmi, egy eszméhez -*exordiumban), de a pátosz érdekében: vagy más tárgyhoz fűződő, szenvedélyes, hogy könnyet fakasszanak, felháborodást, rajongó vágy, szeretet (ill. gyűlölet). Az erős megindulást keltsenek, nem riadtak azonosulás, az eszme, cél vállalása olyan vissza a legszélsőségesebb, naturalisztikus, erős lehet, hogy mintegy kisajátítja a igen gyakran teátrális nyelvi, stiláris és személyiséget, minden mást háttérbe szorít, demonstratív eszközöktől, eljárásoktól sem. vakon, ill. felmagasztosultan megy célja Bár általában a túlzás, láttatás, felidézés, felé. és olykor tragikumba visz, mint pl. szenvedélyt kifejező eszközök voltak előAntigoné, Lady Macbeth vagy az „Egy írva, nemritkán folyamodtak olyan eszkögondolat bánt engemet.. . " Petőfi-gondozökhöz is, mint a meggyilkolt véres ruhalat esetében. Sokan éppen ezért a tragédia darabjának felmutatása, az ártatlan gyervagy a szónoki beszéd lényeges elemének mekek elővezetése stb. O A patetikus tartják, ismét mások legtermészetesebb magatartás esztétikai értelme, jelentősége, helyét az ódában, rapszódiában látják. szerepe a művészetelmélet visszatérő probMint például Vörösmarty e soraiban: lémája volt, elsősorban a német felvilágo,,T)e még előtted áll egy új világ, sodás és romantika esztétái számára. A Anyára vár egy újabb nemzedék: Kant, Schiller és Hegel által kialakított Akard s erényed a fő polcra hág. értelmezés lényege, hogy a pátosz az obNeved dicsőség lángtüzében ég". (Az úri hölgyhöz) jektív, világtörténelmi, erkölcsi konfliktusokkal való egyéni azonosulás, számvetés, O Előfordul azonban, hogy minden stiláris szembenézés, összeütközés magatartása. pátosz nélkül, egy cselekményfordulat, egy Személyiségformáló hatása abból adódik, hangulat, egy leírás vagy jelenet egészében hogy a személyes pszichológiai motívuvéve a pátosz érzését kelti. Ez elsősorban a mok milyen küzdelem vagy megértés útján modern prózára és drámára jellemző, amely kapcsolódnak össze a világtörténelmi folyaa patetikus stílust megkülönbözteti a mamatokkal. Patetikus magatartás világtörgatartástól, és ez utóbbit szenvtelenebb, ténelem és történelemformáló szubjektum „fegyelmezettebb", tárgyias stílusközegtalálkozási pontján keletkezik. Schiller A ben őrzi meg. O A 19. sz.-i, romantikus patetikusról c. dolgozatában egyenesen azt gyökerekből táplálkozó és a modern eszállítja, hogy az individuális önállóság, csetétikák a patetikus magatartás követellekvési függetlenség és szabadság feltétele ményében arisztokratikus életmegvetésüa pátosszal teli szenvedély és szenvedés ket fejezik ki. Nietzsche szerint a pátosz képessége. A pátosz feladata tehát a műkülönbözteti meg a „felsőbbrendű embert" alkotásban az etikai és társadalmi-emberi a „tömegembertől". J. Volkelt a pátoszt a 284
PATRO fenség tudatából vezeti le, szerinte a fenséges tartás megőrzése és ennek elvesztésének lehetősége félelmet ébreszt, így kompenzáljuk a szorongást, ami végül patetikussá válik. I t t már a fogalom pejoratív értelmével is számolni kell. így pl. E. Hartmann a pátoszt már csak jelzőként (patetikus) és a túlzás, elfajulás értelmében használja. Kétségtelen irodalomszociológiai, pszichológiai tény, hogy a pátosz, amely a klasszikus korok művészetében etikus társadalmi jelentést hordozott, és katartikus hatással volt a befogadóra, jóllehet e lehetőségét napjainkban sem vesztette el, az árupiacra termelő művészet kialakulásától kezdve a kommerciális kultúra egyik fő stiláris eszköze. A giccs állandó kelléke az olcsó hatáskeltést, pótkielégülést okozó érzelgősség, amely abból a patetikus, emelkedett stílusból lesi el a fortélyokat, amelynek azonban mély és tartalmas etikai hátországát, társadalmi elkötelezettségét már elvesztette vagy éppen lezüllesztette. Ez ellen a fogyasztói pátosz ellen lép fel a 20. sz.-i irodalom és dramaturgia egy egész nemzedéke, elsősorban baloldali művészek, pl. Brecht (-»epikus színház, dialektikus színház), Majakovszkij, József A., H. Eisler stb. A pátosz pejoratív értelemben használatos pl. az ún. -*sematizmus esetében, ahol a patetikus stílus és a magatartás közötti hitelességi folytonosság megszakad. Ez a folytonossághiány ábrázolható is: az ti., amikor a jelentéktelen, tartalmatlan, kisszerű vagy éppen színlelt érzelmi, gondolati, magatartásbeli mondanivaló a pátosz kifejezésformáival álcázza magát, így akarván a nagyság, a mélység, a fennkölt, szenvedélyes erő vagy igazság látszatát kelteni.
elleni tiltakozás archaikus eszközeként (pl. Lucky monológja a Godot-ra várva c. művében) visszatér a drámai színpadra. O írod.: J . Volkelt: System der Ásthetik (1910); G. W. F. Hegel: Esztétikai előadások (1955—1956); F. Schiller: A patetikusról (1960); Fehér F.: A tragikum elsikkasztása (1965); I. Kant: Az ítélőerő kritikája (1966); Arisztotelész: Nikomakhoszi etika (1971); Bálint Gy.: Jegyzetek a pátoszról (Esszépanoráma, 3., 1978). Martinkó András—Balassa Péter O Hagyományos színpadi kifejezőeszközei a lassú, lefékezett, méltóságteljes mozgás, nemes lendületű gesztusok, emelt, ünnepélyes hanghordozás, sokszor eksztatikusán kötetlen, áradó szövegmondás. O A klasszicista és romantikus színházban még uralkodó pátoszt a naturalizmus színpada fosztotta meg rangjától: mind tartalmi, mind formai tekintetben élesen elhatárolta magát minden patetikus megjelenítési eszköztől, s így pl. a klasszikus tragédiák a naturalista színpadon sokszor szinte felismerhetetlenné váltak, elszürkültek. O Az 1940-es évek végén kibontakozó realista drámai törekvések visszaállították a pátosz rangját, bár megjelenítési eszközeit tompították, esetleg az irónia felé közelítették. O (~*dráma, drámaiság) Muzslay László patpijo; patpiyo: thai eredetű birmán műfaj, hangszeres kíséretű lírai dal. A Konbaung-korszakban (1752—1885) élt Ma Mja Galej királynő ültette át a burmai költészetbe, dallama azonban thai maradt. O (->birmán irodalmi formák) O írod.: Minn Latt: Mainstreams in Burmese Literature (New Orient, 1961—1966). Bögös László
„Az a nagy gondolat, melyért hálateli Dalt zengenek jövő korok szépleikei, Az, mely szerint ki kell nyesni mindazt a mocskos Csúf szótagot, mely a szóra gyalázatot hoz, Az alpárin hangzó szózatok seregét. . ." (Moliére: Tudós nők, ford.: Illyés Gy.)
patpiyo: -*patpijo Patraíjcanu [pátráskdnu], Dumitru D. (névváltozat más írásmód szerint: Pátráqcanu)- (Tome^ti, 1872. nov. 8.- Ia?i, 1937. nov. 2.): román író. Középiskolai tanár és parlamenti képviselő volt. Több történelemtankönyvet is írt. O ,,Az emberi színjáték nagybecsű alakjait teremtette meg sajátos román mezben" — írta I. L. Caragiale Patra^canu gunyoros hangú novelláiról. Bennük a tempósan adomázó előadásmódhoz társul a néhol szinte abszurd hatás, melyet a jelentéktelen részletek tüzetes leírása és a párbeszédek jellege kelt. O Főbb művei: Schi{e sti amintiri ('Karcolatok és emlékek', 1909); fnzápádifa ('Behavazottak ', 1916); Un prinz de galá (' Díszebéd',
Máskor a műbeli személy érzése, érzelmi viszonyulása igaz, őszinte (pl. Don Quijote vagy Mikszáth K. Új Zrínyiászának Zrínyije esetében), de a szenvedély ilyen hőfoka s a kifejezésére használt stílus nem helyénvaló; nem adekvát a kor, a helyzet realitásával. Vagyis a pátosz ily módon való alkalmazása tudatos szerkesztési elv, művészi módszer: az irónia, groteszk vagy a -»szatíra eszköze, mint pl. Shakespeare Falstaffjában. A 20. sz.-ban a pátosz az -*abszurd drámában (Ionesconá\) a —•dagály, keresettség szinonimájává válik, ill. Beckett esetében az embertelen viszonyok 285
PATRO 1928). O Magyarul: 1—1 nla (Bodó P., Temesvári Hírlap, 1924, 127. sz.; Bitay Á., Vasárnap, 1925, 7. sz.); 4 nla (Szász B., A román irodalom kistükre, 3. köt., 1963); 1 publ. (Farkas L., Korunk, 1970, 3. sz.); 2 nla (Ferencz L., Tűzjáték, anto., 1978); 1 elb. (Ferencz L., Rakéta, 1979, dec. 4.). O írod.: G. Cálinescu: Istoria literaturii románé (1968). Zirkuli Péter patres:
denki lánya', színmű, 1967); The Shoesof the Fisherman ('A halász cipői', film, V. De Sica, USA, 1968); The Dancing Mice ('A táncoló egerek', színmű, 1968); Anybody Out There? ('Van valaki odakint?', színmű, 1972); People! ('Emberek!', dráma, 1977); The Indictment ('A vádbeszéd', dráma, 1980). Lánczi Katalin Patrick, Szent; Magonus Sucatus Patrícius; Sucat (eredeti név); (Bannavem Taberniae, Britannia, 385—389 k. — Saul?, 461): az írek apostola és latin nyelvű vallásos művek szerzője. A jómódú keresztény provinciális családból származó 16 éves fiút ír kalózok hazájukba hurcolták, ahol 6 évet töltött pásztor (rab) szolgaként. Hajón szökött meg, és veszélyes kalandok után Gallián át tért haza. Az övéi ellenkezésével nem törődve engedett a benne érlelődő elhivatásnak, hogy a pogány íreket megtérítse. Papi hivatására Itáliában (?), ill. Galliában készült fel főleg Germanus auxerre-i püspök oldalán. 432ben, püspökké szentelése után tért vissza az írek közé, akik az ő minden akadályt leküzdő missziós tevékenysége nyomán váltak egészében keresztény néppé jól kiépített egyházi szervezettel és Rómához fűződő kapcsolatokkal. O Vallásos elmélkedés és viszontagságos életútjára való visszapillantás a tárgya Confessio ('Vallomás') c. főművének, amely egyben a britanniai latin nyelvű irodalom első jelentősebb alkotása. A neve alatt épen fennmaradt másik hiteles mű az Ad milites Coratici ('Coraticus katonáihoz') c. levél, amelyben felháborodottan követeli a „zsarnok" brit fejedelem, Coraticus exkommunikációját (kiközösítését), mert az keresztény létére Patrick által megtérített íreket mészárolt le, ill. hurcolt el rabszolgaságba. Patrick az irodalmi latin nyelvben kevéssé jártas. Fogalmazásának darabossága, amelyet maga a rusticitas szóval jelöl, elüt mondanivalójának komolyságától, s gyakran homályossághoz vezet. A nevéhez fűződő legendákról -*purgatóriumjárást. O Kiad. és francia ford. kommentárral: R. P. C. Hanson—C. Blanc: Patrick: Confession et Lettre á Coraticus (1978); A. Gwynn: The Writings of Bishop Patrick (1955). O írod.: L. Bieler: The Works of St. Patrick (1953); D. A. Binchy: Patrick and his Biographers, ancient and modern (Studia Hibernica, 1962);R. P. C. Hanson: Saint Patrick. His origins and career (1968); L. Bieler—F. Kelly: The Patrician Texts in the Book of Armagh (1979). Olajos Teréz
egyházatyák
Patria Kónsztantinupoleósz ('Konstantinápoly eredete'): 10. sz.-i, tévesen Kódinosz neve alatt hagyományozott bizánci várostörténeti és topográfiai összeállítás. A milétoszi Hészükhiosz világtörténeti munkáját hasznosító, ismeretlen szerzőtől származó kompiláció, Konstantinápoly műemlékeinek és nevezetességeinek alapítástörténetekkel és anekdotákkal tarkított leírását tartalmazza öt fejezetben. Művészettörténeti szempontból is jelentős a Peri ktiszmatón tész Kónsztantinupoleósz ('Konstantinápoly épületeiről') c. része. O Kiad.: Th. Preger: Scriptores Originum Constantinopolitarum (2. köt., 1907). O írod.: K. Krumbacher: Geschichte der byzantinischen Litteratur (1897). Varga András Patrick fpetrik], John (írói név); John Patrick Goggan (családi név); (Louisville, Ky., 1907. máj. 17.—): amerikai (USA) drámaíró. A Harvard, ill. a Columbia Egyetemet végezte. Pályafutása kezdetén rádiójátékokat írt és regényeket alkalmazott rádióra egy San Franciscó-i rádiótársaság számára. Több filmforgatókönyv alkotója Hollywoodban. 1953-ban a Broadwayn hatalmas sikert aratott a The Teahouse of the August Moon (színmű, 1953: Rátz J., Teaház az Augusztusi Holdhoz, Magyar Néphadsereg Színháza, 1957. szept. 27.) c. darabja, ami Schneider regényének dramatizálása. Okinava amerikai megszállása idején játszódik ez a vígjáték, amelyet a New York-i drámakritikusok díjával és Pulitzer-díj]s\ tüntettek ki. A belőle készült amerikai filmet 1956-ban mutatták be D. Mann rendezésében. O Főbb művei még: Hell Freezes Over ('Pokol túlhűtve', színmű, 1936); The Hasty Heart (színmű, 1945: Bárd O.-né, A heves szív, kézirat, Szí); Curious Savage ('Furcsa rabszolga', színmű, 1950); LesGirls ('A lányok', filmmusical, G. Cukor, USA, 1957); Somé Came Running ('Egyesek futva jöttek', fgkv, USA, 1958); The World ofSuzie Wong ('Suzy Wong világa', film, R. Quine, USA, 1960); Everybody's Girl ('Min-
286
PATRO Patrikiosz, Titosz; Titos Patrikios; Patríkiosz, Titosz (új átírás); (Athén, 1928—): görög költő. Jogot végzett szülővárosában, részt vett az ellenállásban és a polgárháborúban. Több évet töltött internálótáborban. Ügyvédként tevékenykedett, majd az 1967-es katonai diktatúra elől párizsi emigrációba ment, ahonnan csak évek múlva tért vissza hazájába. O Elkötelezett, baloldali költőként jelentkezett Homatodromosz ('Földút', 1954) c. kötetével, annak a nemzedéknek keserűségét és mégis kitartását fejezve ki, amely az ellenállás és a polgárháború viharaiban edződött meg. Míves költő, intellektuális indíttatású, versformálásában a -*nea puszi szürrealista hagyományait követi, eredményesen kísérletezik a prózaverssel is. O Művei még: Thaiassza epangeliasz ('ígéret tengere', versek, 1977); Piimata, I (Versek 1. köt., 1977). O Magyarul: 1 vers (Szabó K., Az újgörög irodalom kistükre, anto., 1971); 2 vers (PappÁ., Szabó K., A bolond gránátalmafa. Újgörög költők antológiája, 1984). Szabó Kálmán patrisztika (görög eredetű elnevezés: „theologia patristiea" — az -*egyházatyák teológiai tanításaival foglalkozó tudomány): az első nyolc évszázad keresztény teológiaés filozófiatörténete. A patrisztika kifejezést elsőként a lutheránus teológusok használták (a 17. sz.-tól), midőn a teológiai tudományokat theologia biblica, patristiea, scholastica, symbolica et speculativá-ra osztották fel. A patrisztika tehát eredetileg tisztán teológiai diszciplína volt, amely az egyházatyák tanításait tette vizsgálat tárgyává. Ezért meg kell különböztetni a —*patrológiátói, az ókeresztény irodalomtörténettől, amely ugyanannak a kornak az irodalmát irodalomtörténeti módszerrel dolgozza fel. O A patrisztika alapvető problémája, hogy miképpen lehet a hitbeli meggyőződést racionalizálni, az ész számára elfogadhatóvá tenni. Ezt a dilemmát fogalmazza meg a Tertullianus (160 k.— 220 után) egyházatyának tulajdonított híres mondás: Credo quia absurdum! ('Hiszem, mert képtelenség', azaz 'Épp azért hiszem, mert észellenes'). O Először az apologéták (~*apologetika) foglalkoztak behatóbban a filozófiával. Sokat köszönhetnek a Cicero (i. e. 102—43) közvetítette sztoikus filozófiának, Philónn&k, (i. e. 20 k.—i. sz. 40 után), valamint az újpüthagoreus és az újplatonikus bölcseletnek. A patrisztika első jelentős képviselői: Szent Irén (140 k.—202?), Alexandriai Kelemen (140/150 k — 215 után), Órigenész (185—
254), Nagy Szent Vazul (329—379), Nazianzoszi Szent Gergely (330 k.—390), Niiszai Szent Gergely (335 k.—394?), és mindenekelőtt Szent Ágoston (354—430). O A patrisztika szempontjából fontosak a hittani tételek tisztázására összehívott egyetemes (ökumenikus) zsinatok (Nikaia 325, Konstantinápoly 381, Epheszosz 431, Khalkédón 451) döntései alapján létrejött ökumenikus hitvallások (—• szimbólum), és az ún. Athanasziosz-féle bitvallás (Symbolum Quincunque), amelyek határozott dogmatikai keretbe foglalták a keresztény hit alapvető tanításait, s ezzel irányt szabtak a keresztény bölcseletnek. O Írod,.: A. Harnack: Mission und Ausbreitung des Christentums (1924); Kühár F.: A keresztény bölcselet története (1927); A kultúra világa (Irodalom, Filozófia, Nevelés, 1960); F. Áltheim: Der unbesiegte Gott, Heidentum und Christentum (1963); H. Chadwick: Early Christian Thougbt and Classical Tradition (1966); uő: The Early Church (1967); C. N. Cohrane: Christianity and Classical Culture (1972); Nyíri T.: A filozófiai gondolkodás fejlődése (1973); Vanyó L.: Az ókeresztény egyház és irodalma (1980); Kecskés P.: A bölcselet története (1981). Németh Pál Patrix [pátriksz], Pierre (Caen, 1585 kör.—Párizs, 1671): franciaköltő. Languedoci nemes család sarja. Gaston d'Orléansés Marguerite de Lorraine udvarában töltött be különböző tisztségeket. Kapcsolatban állt Malherbe-bel, Voiture-rel, Segrais-ve 1 és Pascal\&\, aki az ő Porté Saint-Michelnél álló házában kezdte el írni a Vidéki leveleket. Patrix maga is a janzenizmus pártjára állt. O Fiatalabb éveinek gáláns költeményeit megtérése után megsemmisítette szabadosságuk miatt, de elszórva korabeli gyűjteményekben megtalálhatók. Vallásos tartalmú verseket is írt: Le songé ('Az álom'); Épitaphe ('Sírfelirat'). O Egyéb műve: La miséricorde de Dieu sur la conduite d'un pécheur pénitent ('Isten irgalma egy bűnbánó vétkes vezetésében', 1660); O Magyarul: 2 vers (Rónay Gy., Francia költők antológiája, 1. köt., 1962). Dévényi Levente Patrizi [pátrici], Francesco; Franciscus Patrícius (latinos névváltozat); (Siena, 1413. febr. 20.—Gaeta, 1492): latinul alkotó olasz humanista. F. Filelfo tanítványa, E. S. Piccolomini pártfogoltja volt, 1461-ben Gaeta püspökévé, majd püspöksége meghagyásával 1462-ben Foligno kormányzójává nevezték ki. II. Pál pápa alatt a 287
PATRO folignóiak elégedetlenkedtek vele, így élete végéig Gaetában maradt. 0 A Machiavellit megelőző reneszánsz államelmélet kiemelkedő képviselője. Szülővárosának történelme alapján írta meg De institutione rei publicae ('A köztársaság intézményéről', 1494) c. kilenc könyvre osztott értekezését a köztársasági államformáról. 1473 és 1483 között állította össze a monarchiát dicsőítő De regno et regis institutione ('Az egyeduralomról és az uralkodó neveléséről', 1519) c. politikai és neveléselméleti munkáját. Quintilianus Institutio oratoria ('Szónoklattan') c. művéből készített kivonata korának sokat forgatott iskolai tankönyve volt. Az aragóniai ház megbízásából több diplomáciai küldetést is vállalt. Jelentései kiadatlanok, hasonló a sorsa Petrarca Daloskönyvéhez írt kommentárjának. O Irod.: F. Battaglia: Francesco Patrizi, politico senese del Quattrocento (Annáli della Reale Universitá di Siena, 1933—1934). Varga A ndrás
helyett hangsúlyozza a költészet aikotas jellegét és a költő szuverén teremtő voltát; akár a semmiből is képes teremteni. A témák tekintetében megengedhetetlen bármilyen korlátozás; viszont a cselekményt nem tekinti a költemény nélkülözhetetlen sajátosságának: Patrizi tanaiból a formát a concettók irányába terelő, enigmatikus, nehezen érthető, a mondanivaló lényegét elbújtató, az egymástól távoli dolgokat összehozó esztétika olvasható ki. Ennek értelmében száműzte Boccaccio novelláit a költészet birodalmából. A —»manierizmus egyik elméleti megfogalmazójának tekinthető. O Kiad. és irod.: D. Aguzzi-Barballi: Francesco Patrizi da Cherso: Della Poetica (1969—1971). O Irod.: F. Lamprecht: Zur Theorie der humanistischen Geschichtsschreibung. Mensch und Geschichte bei F. Patrizi (1950); P. O. Kristeller: Eight philosophers of the Italian renaissance (1964); Klaniczay T.: A manierizmus esztétikája (Hagyományok ébresztése, 1976). Herczeg Gyula
Patrizi [pátríci], Francesco; Patrizi da Cherso; Patrizzi da Cherso (olasz névváltozatok); Franciscus Patritius (latin névváltozat); Franjo Petric (eredeti családi név); (Cherso, ma Cres szigete; akkor a Velencei Köztársaság, ma Jugoszlávia, 1529—Róma, 1597): olasz filozófus, történész. Szolgált a velencei tengerészetnél, követségeket vállalt a köztársaság képviseletében; 1578— 1592 közt Ferrarában egyetemi tanár. II. Alfonz herceg környezetéhez tartozott; utolsó éveit Rómában töltötte; VIII. Kelemen kitüntetően bánt vele. Első filozófiai értekezéseit 1553-ban tette közzé; ezek egyikében, a Discorso della diversitá dei furori poetici ('Értekezés a költői megszállottságok különbözőségéről') c. művében hangsúlyozza az ihlet elsőbbségét. Parere in difesa dell'Ariosto ('Vélekedés Ariosto védelmében', 1585) c. művében elutasítja Arisztotelész Poétikáját, majd kidolgozza Della poetica, ('A költészettanról') szóló nagyszabású munkáját, amelyben kísérletet tesz az „arisztotelészi dogma" teljes szétzúzására. A tíz kötetre tervezett műből kettő 1586-ban megjelent nyomtatásban; a lappangó műnek 1949-ben P. O. Kristeller 1587—1588-ból származó további öt kötetnyi kéziratát megtalálta. Patrizi a költészet tanító és szórakoztató céljával szemben kiemeli a csodálatot és a csodálat létrehozásának primátusát: a hihető és hihetetlen logikai szintjeit keverni kell; a csodálat és csodálkozás a befogadó lelki folyamata s Patrizi első ízben tett kíssérletet ennek meghatározására. Az utánzás
patrológia ógörög 'az | egyházJatyákról szóló tudomány'): ókeresztény irodalomtörténet; eredetileg az egyházatyák (patres ecclesiae) életével és írásaival foglalkozó tudomány. A patrológia elnevezést J . Gerhard (1582—1637) lutheránus teológus használtaelsőként Patrologia c., 1653-ban megjelent posztumusz művében. A római katolikus szerzők máig szívesen adják ókeresztény irodalomtörténeti kézikönyveiknek a Patrológia címet (pl. B. Altaner). Egyházatyáknak nevezi az egyházi nyelvhasználat mindazokat az egyházi tanítói tekintélyeket, akik tiszta tanításukkal, életszentségükkel, régiségükkel az egyház közösségének elismerését vívták ki. A patrológiai irodalom kora az első keresztényíróktól (a kanonikus iratok kivételével, -*kánon) a 8. sz.-ig terjed. O A tudományos kutatás ma már nem elégszik meg az egyház által elfogadott szerzők munkásságának tárgyalásával, hanem foglalkozik az adott kor minden olyan irodalmi alkotásával, amely kapcsolatban áll a kereszténységgel, így az apokrif irodalommal, eretneknek nyilvánított szerzőkkel, sőt keresztényellenes írók alkotásaival is, amennyiben műveik ismerete hozzásegít egy-egy ókeresztény irodalmi alkotás megértéséhez. A protestáns kutatók körében a 19. sz.-tól az ókeresztyén irodalomtörténet elnevezés vált általánosan elfogadottá, mert a tágabb értelemben vett patrológia kutatási területe dogma- és liturgiatörténeti, valamint egyházalkotmányi kérdésekre is kiterjed, s 288
PATRO ezért nem mindig különböztethető meg világosan az ókeresztény filozófia- és dogmatörténettől (~*patrisztika). O A patrológiát nyelvek, korszakok és irodalmi ->műfajok szerint szokták felosztani. Az ókeresztény irodalom nyelve eredetileg a görög nyelv köznyelvi változata (koiné dialektosz) volt. A 2. sz. végétől nyugaton a latin kezd általánossá válni, s így a 4. sz.-tól a görög a keleti egyház sajátjává lett. Keleten a 3. sz.-tól jelentősek a szír, majd az örmény, később a kopt, az etióp és más nyelvek, melyekre az ókeresztény irodalmi műveket többnyire görögből lefordították. Eszerint beszélhetünk görög, latin és keleti (szír, kopt, etióp stb.) patrológiáról (patrologia orientális). O A patrológia irodalma a 2. sz.-ban, az ->Újszövetség késői irataival egy időben keletkezett ún. újszövetségi apokrif iratokkal és az -*apostoli atyák irataival indul. Ezek a művek zárt körű gyülekezeti használatra készültek, a nyilvánosság számára először a görög apologéták (—*apologetika) írtak. A 2. és 3. sz. fordulóján alkotó egyházatyákkal — Szent Irén (140 k.—202?), Tertullianus (195 k.— 220 után), Alexandriai Kelemen (140/150 k.—215 után) — kezdődik az óegyházi irodalom virágkora, és 451-ig, a khalkédóni zsinatig tart . Ezt követi a hanyatlás korszaka: Nyugaton Sevillai Szent Izidor haláláig (636), Keleten pedig Damaszkuszi Szent János haláláig (750 k.). O Az első egyházatyák a keresztény gyülekezetek vezetői és tanítói voltak. Ez nemcsak műveik tartalmában, hanem formájában is kifejezésre jutott. Tanítói tekintélyüket az apostoloktól eredeztették, kézenfekvő volt tehát számukra, hogy tanításukat apostoli levél formájában tárják a gyülekezet elé. Az apologéták eleve a filozófiai és retorikai műformák valamelyikét választják (pl. -+dialógus). A tanító jellegű írások (polemikus, dogmatikai és etikai művek) mellett jelentősek az exegetikai (->exegézis) munkák. A korai keresztény —•prédikációk között sok a -> Biblia könyveihez készült magyarázat. A hitépítő írások közül fontosak a mártírakták, a szentek életéről szóló -*legendák (-*hagiográfia) és a -^katekizmusok. Az egyházi liturgia szempontjából jelentős a ->Ammw2köItészet. Az egyháztörténet-írás új műfaja a kaiszareai Euszebiosz (Euszebiosz, Caesareai; 265— 339) munkáiban nyert mintát a következő nemzedékek számára. O Euszebiosz Hisztoria Ekklesziasztiké ('Egyháztörténet') c. műve bőséges anyagot tartalmaz az ókeresztény egyházi írókra vonatkozólag. Részben az ő adataira támaszkodik az első patroló19
giai mű, melyet Szent Jeromos (340 k.— 419/420) De viris illustribus ('A híres férfiakról') c. állított össze 392-ben. A mű 135 keresztény író életéről és írásairól ad áttekintést. Szerepelnek köztük eretnekek is, valamint két zsidó író: az alexandriai Philón (Philón Alexandreusz; i. e. 20 k.—i. sz. 40 után) és Josephus Flavius s még egy pogány is: Seneca. Szent Jeromos munkáját ugyanazzal a címmel folytatta Gennadius (5. sz.) szemipelágiánus pap 480 körül. Kisebb jelentőségű Sevillai Szent Izidor 615 és 618 között írt De viris illustribus c. könyve és Toledói Szent Ildefons (607—667) azonos c. műve, melyek a spanyolo.-i írókról közölnek értékes adatokat. Phótiosz (820 k.—886 után) bizánci pátriárka Müriobiblon ('Számtalan könyv'; más néven: Bibliothéké; 'Könyvtár') c. munkájában pogány írók munkái mellett számos olyan ókeresztény művet is ismertet életrajzi adatokkal és kivonatokkal, melyek nem maradtak ránk. A szír nyelvű ókeresztény irodalom verses jegyzékét Abdisó bar Beriká (13. sz.—1318) niszibiszi nesztóriánus metropolita állította össze, anélkül azonban, hogy a kronológiára tekintettel lett volna. O Megnőtt az érdeklődés az ókeresztény irodalom iránt a reneszánsz korában. A humanisták számos ismeretlen latin és görög ókeresztény művet tette hozzáférhetővé. A reformáció tovább növelte az érdeklődést az egyházatyák írásai iránt, amelyek dogmatikai kérdésekben újra hivatkozási alappá váltak. O Kiváló bevezetés a patrológiába R. Bellarmino (1542—1621) bíboros Rómában kiadott latin nyelvű műve: De scriptoribus ecclesiasticis ('Az egyházi írókról', 1613). A 17. sz.-tól kezdve hatalmas sorozatokban adják ki az egyházatyák műveit görög és latin nyelven. Az ókeresztény irodalom kronológiája szempontjából máig alapvető L.-E. Du Pin és S. de Tillemont Mémoires pour servir á l'histoire ecclésiastique des six premiers siécles ('Adaléaz első hat évszázad egyháztörténetéhez ) c., 1693 és 1712 között Párizsban megjelent 16 kötetes munkája. Patrológiai szövegek máig leggazdagabb gyűjteményét J . P. Migne (1800—1875) abbé adta ki Patrologiae cursus completus- ('A patrológia teljes sorozata') c. két sorozatban 1844 és 1866 között. A latin sorozat PL 221 kötetben, a görög PG pedig 161 kötetben (latin fordítással) jelent meg. Korszerű kritikai szövegkiadások a Bécsi Tudományos Akadémia által 1866-ban elindított latin sorozat: Corpus scriptorum ecclesiasticorum latinorum (CSEL, 'A latin nyelvű egyházi írók gyűjteménye') és a Berlini Tudomá289
PATRO nyos Akadémia által 1897 óta kibocsátott, görög nyelven írt műveket tartalmazó Die griechisch-christlichen Schriftsteller (GCS 'Görög-keresztény írók'). A keleti ókeresztény irodalom újonnan felfedezett emlékeit a Patrologia syriaca (PS, 'Szír patrológia') c. gyűjtemény 1907-től, a Corpus scriptorum christianorum orientalium (CSCO, 'Keleti-keresztény írók gyűjteménye') e. 1903-tól, a Patrologia orientális (PÓ, 'Keleti patrológia') c. pedig 1907től tesz közzé szír, kopt, arab és etióp nyelvű ókeresztény irodalmi műveket. O A szövegkiadások lehetővé tették összefoglaló patrológiai kézikönyvek megírását, s így az ókeresztény irodalom története az általános műveltség részévé válhatott. A 20. sz.-ban feltárt nagy mandeusés gnosztikus könyvtárak (Turfan, 1902—1914; Medínet madi, 1930; Nag c Hammadi, 1945—1946— 1948) új feladatok elé állították az ókeresztény irodalomtörténeti kutatást. Szükségessé vált a kutatók együttműködése, a kutatási eredmények közkinccsé tétele. A szaktudósok számára rendezett konferenciák {Patristic Conferences, Oxford, 1951től) munkájának eredményét a F. L. Cross és K. Aland által kiadott Studia Patristica (1957-től) kötetei teszik közzé. Rendkívül jó segédeszköz a kutatók számára az Oxfordban kiadott patrológiai lexikon (Greek Patristic Lexicon, 1961) és az évenként megjelenő Bibliographia Patristica (1959től, W. Schneemelcher szerkesztésében). O írod.: A. Harnack: Geschichte der altchristlichen Literatur bis Eusebius (1907); C. Brockelm«nn(—F. N.Finck—J. Leipoldt— E. Littmann): Geschichte der christlichen Literaturen des Orients (1909); A. Baumstark: Die christlichen Literaturen des Orients (1911); O. Bardenhewer: Geschichte der altkirchlichen Literatur (1913—1932); uő: Patrologie (1914); P. de Labriolle: Histoire de la littérature latiné chrétienne (1920); M. Dibelius: Geschichte der urchristlichen Literatur (1926); G. Bardy: Littérature grecque chrétienne (1928); uő: Littérature latiné chrétienne (1943); B. Altaner—Hermann Ipoly L.: Ókeresztény Irodalomtörténet (Patrológia; 1947); J . Quasten: Patrology (1—3. köt., 1950— 1960); B. Altaner—A. Stuiber: Patrologie (1966); F. Overbeck: Anfange der patristischen Literatur (1966); Vanyó L.: Az ókeresztény egyház és irodalma (1980). Németh Pál
Drámai műveiben a polgári otthon világának pesszimista rajza, az ironikus látásmód, a látványteremtésre való hajlam az uralkodó vonások. Tevékenységét hangjátékok írásával kezdte; közülük a kiemelkedőbbek: Nuvole ('Felhők', 1948); II mio cuore é nel Sud ('Szívem délen van', 1950). Utóbbival elnyerte az „Ezüst mikrofon"díj&t 1950-ben. A hétköznapi jelenségek és a modern életviszonyok inspirálták legsikerültebb színpadi műveit: D'amore si muore ('A szerelembe bele lehet halni', 1958, film; 1972); Anima nera ('Fekete lélek', 1960); In memória di una signora amica ( Egy kedves barátnő emlékére', 1962); Metti, una sera a cena... ('Ha egyszer estebéden', 1967), melyből 1969-ben nagy sikerű film is készült, más címen: Persone naturali e strafottenti ('Természetesés pimasz alakok'). O Számos filmforgatókönyvet írt F. Rosi, A. Lattuada, V. Zurlini rendezőkkel együttműködve, és elsősorban irodalmi műveket dolgoztak fel: J. Ford: Kegyetlen testvér, Isten veled és Isteni teremtmény c. regényének átdolgozását rendezte meg. O Főbb művei még: Ragazzo di Trastevere ('Trasteverei fiú', 3 elb., 1955); Lina e il cavalliere ('Lina és a lovag', szatirikus musical, társszerzőkkel, 1958). Nyerges László Patszén Thamhét maláj irodalom, maláj irodalmi formák). Ernyey Gyula
spettacolo teatrale ('A színielőadás', 1944). O Főbb művei még: Elixír di vita ('Életelixír', versek, 1929); La croce del sud ('Dél keresztje', dráma, 1930); Dediche ('Ajánlások', versek, 1941); La figlia del diavolo ('Az ördög leánya', dráma, 1954). Diario di 44 anno ('A 44-es év naplója, költ.-ek, 1961); Ultimé estreme ('Végső szélsőségek, költ.ek, 1979). O Magyarul: 1 vers (Oláh G., Forrás, 1943, 1.). O írod.: G. Ravegnani: Uomini visti (1955). Szepes Erika Pavsztosz Buzand; Pavsztosz Buzandaci (i. sz. 5. sz.): örmény történetíró. Életéről csupán annyit tudunk, amennyit művéből ki tudunk következtetni. Egyes régebbi nézetek szerint 4. sz.-i görög szerző lett volna, akinek a művét később örményre fordították. A ma elfogadott felfogás szerint az 5. sz.-ban élt, és örmény nyelven írt. Patmutjun Hajoc ('Örményország története', kiad.: 1883) c. munkájának csak a3—6. könyve maradt ránk. Ebben II. Khoszrov (330—338) korától az első felosztásig (387) mondja el Örményo. történetét. Megírásánál írásos forrásokra (Agathangelosz, Korjun) támaszkodott, de bőkezűen merített a népköltészet epikus énekeiből is. Ezek M. Abeghjan szerint egy 'Perzsa háború' c. ciklust alkottak, amely a hadvezérséget kezében tartó Mamikonjan-esalád tagjai dicséretére jött létre. Ha Abeghjan feltevése nehezen igazolható is, az örmény folklór e régi rétegének megőrzése rendkívül értékes forrássá teszi Pavsztosz Buzand művét. O Ford.: Isztorija Armenyii (1953); Geschichte Armeniens (1879); Bibliothéque historique (Collection des historiens de l'Arménie, 1867). O írod.: E. M.: Pavsztosz Bjuzand (1890); H. Gelzer: Faustus von Byzanz oder Anfange der armenischen Kirche (1896); Sz. Malkhaszjan: Uszumnaszirutjun Pavsztosz Buzandi Patmutjan (1896); H. Daghbasjan: Pavsztosz Buzandaci jev jur Patmutjan khardakhoghe (1898); G. Ter-Poghoszjan: Nkatoghutjunner Pavsztoszi Patmutjan veraberjal (1901 —1919); Sz. Melik-Bakhsjan: Pavsztosz Buzand (1963). Schütz Ödön pawang fpavangj ('varázsló'): maláj ->dalnok, a maláj költészet legősibb sajátosságait őrző imaszerű ráolvasások, varázsigék, litániaszerű énekek (recitativo) szerzője és előadója. A pawangéneknék és -*maníerának is nevezett alkotásaik ritmusát R. O. Winstedt az ógermán verseléshez hasonlítja ( -*gur indám )\ jellemzőjük a hangsúlyos szótagok — többé-kevésbé megegyező — soronkénti száma, továbbá sorismétlések, gondolatpárhuzamok, alliterációk, he-
Pawel, Grzegorz; Gregorius Pauli; Gregorius Paulus (Brzezin, 1525 k. Krakkó, 1590 után): lengyel antitrinitárius prédikátor, számos vallási vitairat szerzője, lengyel és latin nyelvű költő. Jómódú, nem nemesi családban született. Egyetemi tanulmányait Krakkóban és Wittenbergben végezte. 1557ben a krakkói protestáns gyülekezet választotta papjának. 1560 körül került kapcsolatba G. Blandratával, és ennek köszönhető első antitrinitárius szellemű munkája (Tabula de Trinitate, 'Trat a Szentháromságról', 1562). Blandrata 1564-ben Lengyelországból Erdélybe távozott, de befolyását a lengyel antitrinitáriusok között még jó fél évtizeden át megtartotta. G. Pawel 1562— 1566 között megjelent iratai is erőteljesen bírálták már a hagyományos Szentháromság-dogmát, de még egyértelműen unitáriusnak nem nevezhetők. A lengyel antitrinitáriusok körében 1565 körül váltak ismeretessé L. Sozzini nézetei, aki már egyértelműen tagadta Jézus és a Szentlélek istenségét, bár azt vallotta, hogy Jézus, mint isteni hatalommal felruházott ember, imádást érdemel. Ezt az irányzatot Blandrata hatására Pawel a jelek szerint igen hamar magáévá tette. 1567—68-ban egy jómódú Krakkó vidéki nemes támogatásával egy titkos nyomdában legalább öt lengyel nyelvű munkát jelentetett meg e nézetek propagálására. Azoknak a latin szövegeknek a szerzője, amelyeket Pawel lengyelre átdolgozott, az esetek többségében nem ismeretes. E könyvsorozat egyik darabja, az 0 prawdziwej smierci ('Az igazi halálról') c. munka pl. a „lélekaluvás" tanát propagálja: a lélek a testtel együtt meghal, és a testtel együtt feltámad az utolsó ítélet napján. Vannak olyan adatok, amelyek azt bizonyítják, hogy a könyv latin szövegváltozatának kézirata Erdélyben is ismeretes volt, sőt egy biznyos Tóth M. simándi prédikátor tollából még magyar átdolgozása is megjelent. 1578—79-ben, miután Blandrata túlságosan radikálisnak találta Dávid F. nézeteit, a lengyel unitáriusok vezetőinek támogatását kérte, hogy Dávid F.-et és híveit meggyőzhesse Jézus imádásának szüksésségéről. A lengyel testvérek ítéletét Dávid F. és vele együtt Palaeologus nézeteiről Judicium de invocando Jesu Christo ('ítélet Jézus Krisztus segítségül hívásáról') c. így ő fogalmazta meg. O Kiad. és
319
PAWLI
írod.: K. Górski: Grzegorz Pawel z Brzezin (1929); kiad. és bev.: K. Górski—W. Kuraszkiewicz, O pratvdziwej smierci (Bibliotéka Pisarzów Polskich, B 3., 1954: az 1568—69 körül megjelent kiadás hasonmása). I'írnál A ntal
payada fpájódáj: argentin uruguayi költői műfaj. Névtelen írótól származó improvizált szöveg, melyet többnyire gitárkísérettel a payador adott elő. Általában rövid sorú. változó rímképletű szakaszokból áll, és valamennyi típusa a spanyol coplával mutat rokonságot. Ismertebb formái a B. Hidalgó által előszeretettel alkalmazott cielito, továbbá a triste. a vidalita és a milonga. Népies jellegű, egyszerű nyelvű költemény. Témája a tehén pásztorok élete, vándorlása és kalandjai a pampán. A —>gattchismo szóban terjedő, első szakaszának fő műfaja. Inotai András
Pawlikowska-Jasnorzewska |pavlikovszka-jasznozsfvszka). Maria; Maria Kosnak (leánykori név): (Krakkó, 1894. nov. 20. Manchester, 1945. júl. 9.): lengyel költő, író, W. Kosnak festőművész lánya. Magánúton végezte tanulmányait, rendszertelenül látogatta a krakkói Szépművészeti Akadémia foglalkozásait is. Hosszabb időt töltött külföldön, Ausztriában, Romániában és Franciao.-ban. Háromszor ment férjhez (két utóbbi férje nevét használta). A 2. világháború kitörésekor Románián át Portugáliába. majd Franciao.-ba menekült, 1942től pedig Angliában élt, ahol együttműködött az ottani lengyel lapokkal. O 1922-től publikált. Lírája a szkamandriták költészetéhez áll a legközelebb, de végeredményben osztályozhatatlan. Nőies finomságú, cizellált versei életszerű, humanista tartalmukkal az avantgarde áramlatok, elsősorban a szürrealizmus szinte minden vívmányát magukba olvasztották. Bár az ugyanazon a hangon éneklő költőkhöz tartozik, mégis, bizonyos hangsúlyeltolódások alapján három korszakra osztható munkássága. Első két kötetének (Niebieskie migdaly, 'Kék mandulák', 1922; fíózowa magia, 'Rózsamágia', 1924) a középpontjában még a civilizáció értelmes világa áll, hogy aztán a Cisza lesna ('Erdei csönd', 1928), aSpiaca zaloga ('Alvó legénység', 1935) és a halét powojów ('Fátylak balettje', 1937) c. kötetekben átadja helyét az irracionális természetnek, míg végül a háború hatására ebbe az időtlen világba betörjön a történelem. O Gyűjt, kiad.: Wiersze wybrane ('Válogatott versek', 1954); Ostatnie utwory ('Utolsó művek", London, 1956); Poezje 1—2. köt., ('Versei', 1974). O Egyéb fő művei: Paryz ('Párizs', költ.-ek, 1928); Powrót mamy ('A mama visszatérése', vígj., 1935); Doivód osobisty ('Személyi igazolvány', vígj., 1936); Golqb ofiarmy ('Galambáldozat', költ.-ek, 1941). O Magyarul: 12 vers (Petra-Szabó G., Kerényi G., Sebők É., Lengyel költők antológiája, 1969); 1 vers (Fábián L., Koncert, anto., 1975); 1 vers (Károlyi A., Vonzások és viszonzások, anto., 1975); 1 vers (Kerényi G., Lengyelország, 1978, 7.). O írod.: J. Kwiatkowski: Maria Pawlikowska-Jasnorzewska (Obraz Literatury Polskiej. Literatura polska w okresie mi^dzywojnowej, 1979). Bojtár Endre
payador: —• payada payar: —•bengáli versformák Payn [peinj, James; (Cheltenham, 1830. febr. 28. London, 1898. márc. 25.): angol író. Hivatalnok családban született, Cambridge-ben végezte az egyetemet. A Household Words és más lapok munkatársa lett. 1859 és 1874 között a Chamber's Journal c. lap szerkesztője volt, művei rendszerint itt jelentek meg először. A Cornhill Magazine-t 1882-től 1896-ig szintén ő szerkesztette. Közel száz regénye jelent meg, köztük az első a Lost Sir Massingberd ('Az elkárhozott Sir Massingberd', 1864) voít. O Legismertebb regénvei: Carlyon's Year ('Carlyon éve', 1868);% Proxy ('Megbízásból', 1878); The Talk of the Toum ('Szóbeszéd', 1885); Another's Burden ('Más terhe', 1897). Megjelent egy kötet verse, és kiadták irodalmi visszaemlékezéseit is. O Magvarul: 1 elb. (Csurgó, VÚ, 1880, 32.); Egy fedél alatt (reg., VÜ, 1882, 14—50.). O írod.: Sir L. Stephen: Életrajzi bevezetés (The Backwater of Life, ?). Egri Zsuzsa Payne [pe'inj, John Howard (New York, N. Y., 1791. jún. 9. Tunisz, 1852. ápr. 9.): amerikai (USA) színész, drámaíró, diplomata. Korán dolgoznia kellett, hogy segítsen apjának nyolc testvére eltartásában. Már 14 évesen színházi lapot indított Thespian Mirror c., és 15 éves volt, amikor megírta első drámáját: Júlia, or, the Wanderer ('Júlia, avagy a vándor', 1806). Barátok segítségével az Union College-ba iratkozott, de egy év után visszatért New Yorkba és színésznek állt. Voltak sikerei, de igazán nem futott be, s ezért 1813-ban Londonba ment, ahol játszott és színdarabokat írt váltakozó sikerrel, de mindig az anyagi csőd szélén. Az adósok börtönében írta Therese, Orphan of Geneva ('Therese, a genfi árva', melodráma, 1821) c. darabját, 320
PAYSA
majd kiszabadulása után legnagyobb sikerű színművét: Clari, or, the Maid of Milán ('Klári, avagy a milánói lány', 1823), benne a Sir H. Rishop zenéjére írt, Home, Sweet Home ('Otthon, édes otthon") c. híressé lett dallal. Londonban udvarolt Shelley özvegyének— eredménytelenül. Párizsban megismerkedett W. IrvinggeX és közösen írtak drámákat, többnyire a francia színpad sikereit adaptálták amerikai szellemben (pl.: Charles the Second, or, the Merry Monarch "Második Károly, avagy a vidám uralkodó', 1824; Richelieu: A Domestic Tragedy 'Riehelieu: családi tragédia", 1826 stb.). Az ún. Knickerbocker School tagjai közé szokás sorolni őt is. 1832-ben visszatért New Yorkba, ahol barátai jutalom játékokat tűztek ki darabjaiból, megsegítésére. D. Webster segítségével Tuniszba nevezték ki konzulnak, ott is halt meg. Közel hatvan színpadi művet hagyott hátra, amelyek közül nem egyet ma is szívesen játszanak az angol és amerikai színházak. O Gyűjt, kiad.: America's Lost Plays -5—6., ('Amerika elveszett színművei, 5., 6.', szerk.: 0. Hislopés W. Ii. Richardson, 1940, 11 darab). Payno [pájnoj, Manuel (Mexikóváros, 1810—San Angel, 1894): mexikói író, újságíró. Jelentős közéleti személyiség volt. Santa Annae\nök megbízásából New Yorkban és Philadelphiában tanulmányozta az lTSA büntetés-végrehajtási rendszerét. Ő hozta létre a főváros és Veracruz közti titkos postaszolgálatot. J. J. de Herrera elnöksége alatt fél évig fiénzügyminiszter volt. Később az USA-ba menekült. Visszatérte után államtitkár volt a pénzügyminisztériumban. Részt vett az 1857-es államcsínyben, ezért perbe fogták, és eltiltották a közügyektől, összeesküvés vádjával 1863ban bebörtönözték. A császárság megdöntése után több ízben képviselővé választották. 1882-től Párizsban, 1886-tól Spanvolo.-ban konzul, ill. főkonzul. 1892-ben, hazatérte után, szenátorrá választották. O A J. J. Fernández de Lizardi nevéhez fűződő costumbrista irodalom hagyományának egyik folytatója. A romantikus tármregény első mexikói művelői közé tartozik. Műveinek egy része folytatások formájában jelent meg hírlapokban. Olcsó, filléres ponyvaregényeket írt. Ezekben mindig a mexikói táj, egy-egy népi hős pontos rajzát vegyíti egyfajta romantikus, túlszínezett, felszínes meseszövéssel. A regényeiben olykor fellelhető társadalomkritika, ironikus látásmód teszi élvezhetővé műveit a mai olvasó számára is. O Főbb művei: El fistol del diablo ('Az ördög nyakkendőtűje', reg., 1845— 21
1846); El hombre de la situación ('A helyzet ura', reg., 1861); Tardes nubladas ('Ködös délutánok', elb.-ek és útiképek, 1871); Los bandidos de Riofrío ('Riofrío banditái', reg., 1889). Inotainé Honifert Mária Payró fpájroj, Roberto Jorge (Mercedes, 1867. ápr. 19.—-Lomasde Zamora, 1928. ápr. 5.): argentin író, újságíró. írói pályáját fiatalon kezdte. Húszéves kora előtt megjelent egy verseskötete, egy regénye és egy novelláskönyve. Mint a La Náción utazó riportere bejárta Chilét, Patagóniát és Észak-Argentínát, s élményeit három könyvben örökítette meg: Cartas chilenas ('Chilei levelek', 1895); La Australia argentina ('Argentin Ausztrália', 1898) és En las tierras de Inti ('Inti földjén', 1909). A La Nac,iónban 1923 és 1925 közt megjelent cikkeit tartalmazza az AI azar de las lecturas ('Az olvasás véletlene', 1928) c. kötet, 1907ben családjával együtt Európába utazott, s csaknem tizenöt évig élt Barcelonában és Brüsszelben. Három regényt írt, amelyekben a spanyol ,,pícaro"-regények mintájára megteremtette az argentin kópéregény típusát: Pago Chico (elb.-ek, 1908); El casamiento de Laucha ('Laucha házassága', 1906) és Divertidas aventuras del nieto de Jüan Moreira ('Jüan Moreira unokájának mulatságos kalandjai', 1910). Két drámája ért el nagy sikert: Sobre las ruinas ("A romok felett', 1904) és Marco Severi (1905). O Főbb művei még: Antígona ('Antigoné', reg., 1885); El falso inca ('Az ál-inka', reg., 1905); El triunfo de los otros ('Mások diadala', komédia. 1907); Violines y toneles ('Hegedűk és hordók', nlák, 1908); Vivir quiero conmigo ('Magammal akarok élni', komédia, 1923); Nwevos cuentosde Pago Chico ('Uj történetek Pago Chicóból', elb.-ek, 1929); Los tesoros del Rey fílanco és Por qué no fue descubierta la Ciudad de los Césares ("A Fehér Király kincsei' és 'Miért nem fedezték fel a Cézárok Városát', kisreg.-ek, 1935). O Gyűjt, kiad.: Teatro completo ('Összes drámái', 1956). O Magyarul: 1 elb. (Kesztyűs E., Latin-amerikai elbeszélők, anto., 1970). O írod.: G. G arci a: Roberto J. Payró (1961); E. González Lanuza: Genio y figura de Roberto J. Payró (1965); N. Jitrik: Socialismo y gracia en la obra de Roberto J. Payró (El fuego de la especie, 1971). ' Vér Andor Paysan [péizan], Catherine; Annié Roulette (eredeti név); (Aulaines, 1926. aug. 4.—): francia írónő. Tanítónő volt, 1955-től szentelte magát teljesen az irodalomnak. Nous autres les Sanchez ('Mi, Sanchez-ék', 1961) 321
PAZ
c. regénye a Société des gens de lettres díját nyerte; Je m'appelle Jericho ('Nevem Jerikó', 1964) c. regényét megfilmesítették (Ce sacré Grand-pere, J . Poitrenaud, francia, 1968); Lesfeux de la Chandeleur ('Gyertyaszentelői tüzek', 1966; film: ua., S. Korber, francia, 1972) e. regénye 1967-ben a Les libraires de Francé díját kapta meg, és ugyancsak 1967-ben La musique du feu ('A tűz muzsikája') c. verseskötetét jutalmazták Desbordes- V almore-díj')&\. Le négre de Sables ('A sables-i néger', 1968) c. regénye egy fehér-—néger házasság lélektani és társadalmi problémáit boncolja. 1971-ben kiadott Comme l'or d'un anneau ('Mint egy gyűrű aranya') c. memoár jellegű írásában az írónő magyar származású férjével járja be gyermek- és ifjúkora vidékeit. 1974-ben írt L 'empire du taureau ('A bika birodalma') c. regénye a földet szerető emberek küzdelme a természetet megrontó modern élet, a környezet- és természetszennyezés és elgépiesedés ellen. 1983-ban mutatták be Attila Dounai c. színdarabját, amelyben egy deklasszált magyar emigráns és egy francia tanárnő szerelmét írta meg. Le rendez-vous de Strasbourg ('Strasbourg-i találka', 1984) c. regénye egy arab—francia házasságról szól. ízes népi nyelv és jó lélekábrázolás jellemzi. O írod.: Bajomi Lázár E.: Erzsébet, Attila és Tsai (Film, Színház, Muzsika, 1983, 6, 18.). Paz [pászj, Octavio (Mexikóváros, 1914. márc. 31.-—): mexikói költő, esszéíró. A mexikói egyetemen tanult. 1937-ben Spanyolo.-ba utazott az antifasiszta írók kongresszusára. 1938-ban visszatért hazájába, és megalapította a Tallér ('Műhely'), majd 1943-ban az El Hijo Pródigo ('A tékozló fiú') c. irodalmi lapot. Itt jelentek meg először spanyol nyelven Rimbaud Egy évad a pokolban c. műve és Lautréamont versei. 1944—1945-ig az USA-ban élt, majd A. Breton és B. Péret meghívására Párizsba utazott, ahol 1946—1950-ig részt vett a szürrealista mozgalomban. 1952-ben utazást tett Indiában és Japánban. 1959— 1962-ig ismét Párizsban telepedett le. 1962— 1968-ig Mexikó indiai nagykövete. 1968-ban, a mexikói olimpia küszöbén, az ország lázongó ifjúsága véres tüntetésekkel kívánta felhívni a világ figyelmét Mexikó szociális problémáira. A kormány brutálisan leverte a felkelést. Paz tiltakozásul lemondott nagyköveti megbízásáról, de nem tért vissza hazájába. 1969-ben amerikai egyetemeken tanított. 1970—1971-ben Cambridgeben spanyol irodalomról tartott előadásokat. 1971-ben visszatért Mexikóba, megalapí-
totta a Plural ('Többes szám') c. irodalmi folyóiratot. 1971-től 1974-ig a Harvard egyetemen összehasonlító irodalmat tanított. O Paz avantgardista költőnek indult. Első kötete, a Luna silvestre ('Elvadult hold') 1933-ban jelent meg. Több évtizedes vándorélete nyomot hagyott költészetében. A spanyol polgárháború ihlette /No pasaránf ('Nem törnek át!', 1936) c. verseskötetét. Törekvése volt „egyre mexikóibbá és egyre egyetemesebbé válni '; ez nyilvánul meg El laberinto de la soledud ('A magány útvesztője', 1950) c. esszékötetében is. Az El arco y la lira ('Az íj és a líra', 1956) másik jelentős esszégyűjteménye, amelyben a költészetről vallott elmélete kap helyet. Paz a költészetet nemcsak a művészetek, hanem mindenfajta emberi tevékenység „királynőjének" tartja. A költészetnek nem az a célja, hogy uralkodjék a szavakon és a témán, hanem hogy fölszabadítsa és viszszaadja ősi mágiájukat. A szavak fölszabadítása abban rejlik, hogy föloldjuk „hasznossági" funkciójukat, melyet a beszéd eszközeként töltenek be, és segítségükkel kiragadjuk az olvasót az időbeliségből. A költészet „ledönti az időbeli történés gátjait". 1960-ban jelent meg a Libertad bajo palabra ('Szabadság, ha igaz') c. versgyűjteménye, amely válogatást nyújt 1938-tól 1958-ig született nyolc verseskötetének legjavából. 1957-ben írta a világhírnevet hozó Piedra de sol (Somlyó Gy., Napköve, 1965) kötetét, amely egyetlen, önmagába visszatérő, hosszú versmondat. A verssorok száma megegyezik az azték naptár éveinek számával (584). A „másik", külső világot élet és halál állandó harca képviseli. Paz költészetének középpontjában az idő áll. A „tiszta idő" és „maga az idő", az „örökkévaló jelen" és a „perc által legyőzött jelen" kettőssége, ellentéte fogalmazódott meg fönt említett kötetének kavargó, óriási versfolyamában is. 1963-ban Belgiumban Nemzetközi Költészeti Nagydíjjá.] tüntették ki. Keleti élményeinek összegzését találjuk a Ladera este ('Keleti lejtő', 1969) c. kötetében, amely 1962-től 1968-ig született költeményeinek gyűjteménye. Lírai mélységű verseiben korunk sürgető gondjaira, az egyéni és a társadalmi lét problémáira, a szó, az idő, a szerelem titkaira keres választ. 1977-ben Jeruzsálem-díj\a\, mexikói Nemzeti Irodalmi díj)&\ és a spanyol könyvkiadók Kritikusok díjával tüntették ki. 1978ban Franciao.-ban Arany Sas-díj&t kapott. Poemas ('Költemények') címen 1979-ben jelentek meg 1935—1975-ig írt versei. Ebben az évben Ch. TomlinsonnsA együtt kiadta kétnyelvű versgyűjteményét Air
322
PAZPA
BornjHijo del Aire ('A levegő fia') címen. 1980-ban tüntették ki Mexikó nemrégiben alapított, legértékesebb irodalmi díjával, az Ollin Yoliztli-díj ja.\. A következő év újabb két díjat hozott számára: 1981-ben a spanyol nyelvű országok legrangosabb, Cervantes-diját és 1982-ben az oklahomai egyetem Neustadt-diját ítélték Paznak. O Főbb művei még: Salamandra ('Szalamandra', versek, 1962); Los signos en rotáción ('Csillagképek körforgása', esszék, 1965); Viento entero ('Csupa szél', vers, 1965); Blanco ('Fehér', vers, 1967); Conyunciones y disyunciones ('Összefűzések és szétválasztások', esszék, 1969); Posdata ('Utóirat', tan.ok, 1970); El ogro filantrópico: História y política 1971—1978 ('Az emberszerető óriás. Történelem és politika 1971—1978', tan.-ok, 1979). O Magyarul még: Fekete sugarak (válogatás a Szabadság, ha igaz, Napköve, Szalamandra, Fehér, Keleti lejtő c. kötetekből, fordította Somlyó Gy., 1971); 1 tan.-részlet (Huszágh Lívia, A líra ma, 1968); 1 tan. (Somlyó Gy., A költészet évadai, anto., 1968); 2 vers (Franyó Z., Válogatott műfordítások, 1974); 4 vers (Asztalos L., Utunk, 1975, 23.); 2 tan. (Somlyó Gy., Másutt, 1979); 3 vers (Somlyó Gy., Hárs E., Járom és csillag, anto., 1984). O Irod.: R. Xirau: Octavio Paz: el sentido de la palabra (1970); Somlyó Gy.: A megragadott idő költője (Kritika, 1971, 3.); R. Phillips: The poetic modes of Octavio Paz (1972); Júlia L. M. Tizzoni: La palabra, el amor y el tiempo en Octavio Paz (1973); Á. Flores (szerk.): Aproximaciones a Octavio Paz (1974); LuisaM. Perdigó: La estética de Octavio Paz (1975); J. Aguilar Mora: La divina pareja: História y mito en Octavio Paz (1978); Somlyó Gy.: Ha. . . (It, 1978, 3.); Homenaje a Octavio Paz (Cuadernos Hispanoamerieanos, 1979, 343—345. sz.); World Literature Today. A Literary Quarterly of The University of Oklahoma (1982, 56. köt., 4. sz., teljes bibliográfiával). Dornbach Mária
('Négy égtáj hangja', 1952); Reflexiones de atardecer ('Alkonyi gondolatok', kritikák, 1964); Poemas ('Versek', 1966); Con Rubén Dario ('Rubén Daríóval', esszé, 1967); De la época modernista, 1892—1910 ('A modernista korszakról, 1892—1910', tan.-ok, 1968). Inotainé Bonifert Mária Pazourek [pazourek], Vladimír (Brno, 1908. aug. 18.—): cseh író, költő. A 2. világháború előtt tanító volt; 1945-től 1948ig, betegsége miatti nyugalomba vonulásáig, pedagógiai kutatóintézeti osztályvezető. Felgyógyulása után újságíró lett, 1959-től szabad foglalkozású író. 1926-tól 1940-ig csupán versesköteteket adott ki, közepes sikerrel. 1940-től kizárólag prózát ír, regényeket, elbeszéléseket, gyermek- és ifjúsági könyveket. Az ifjúsági- és gyermekirodalommal elméletileg is foglalkozik. Első regényei tárgyát a német megszállás idejéből merítette, tragikus sorsú hősöket állítva középpontjukba. Az 1970-esévek elejétől a szocializmus építése során átalakuló falu életét igyekszik írásaiban megragadni. Noha regényei és elbeszélései értékesebbek lírájánál, az átlagos színvonalat ezekkel sem lépte túl. Igazi sikert csupán néhány gyermekkönyvével ért el. O Főbb művei: Ustup z hranice ('Visszavonulás a határról', reg., 1946); Demarkaéní fára ('Demarkációs vonal', reg., 1960); Hledáse stopa ('Nyomot keresnek', ifj. reg., 1969); Nelclidné brdzdy ('Nyugtalan barázdák', reg., 1972); Zemé synű ('A fiak földje', reg., 1973); Vűné domova ('Az otthon illata', reg., 1976); VaSek a Lenka ('Vasek és Lenka', ifj. reg., 1978). O Magyarul: 1 elb. (Aczél J., Tiszatáj, 1960, 2.). Vladimír Smetáfek Paz Paredes [pász páredesz], Margarita (írói név); Margarita Camacho Baquedano (családi név); (San Felipe Torres Mochas, Guanajuato állam, 1922. márc. 30.—): mexikói költőnő. Újságírást, majd irodalmat tanult a Mexikóvárosi Egyetemen, később irodalmi folyóiratok munkatársa lett. Sokat utazott Európában, Ázsiában, LatinAmerikában, innen ered széles látókörű társadalmi érdeklődése. O Sokoldalú költő: a modern kor problémáit, annak társadalmi, gazdasági, politikai vetületeit állítja versei központjába. Különösen a társadalom kitaszítottjait, a periférián élőket és a gyermekeket szólaltatja meg gyengéd, aggódó hangú verseiben nagy szeretettel. Hazafias érzületű költeményeiben a mexikói nép érdekeit, jogait, balsorsát elemzi. O Főbb verseskötetei: Sonaja ('Csörgő', 1942); Voz de la tierra ('A föld hangja', 1946); Canto a
Paz Castillo [pász kászttljo], Fernando (Caracas, 1893. ápr. 11.—): venezuelai költő, esszéíró, kritikus, az ún. 18-as nemzedék tagja. Tanulmányait Caracasban végezte. Sok műve újságok, folyóiratok lapjain látott napvilágot. O Versesköteteinek hangja egyszerű, letisztult, könnyen érthető. Igen művelt költő. Fő témája a magány, a társtalanság keserűsége, melyet finom zeneiségű versekben énekel meg. O Főbb művei: Siano ('Jel', 1937); Entre sombras y luces ('Arnyak és fények között', versek, 1945); La voz de los cuatro vientos 21*
323
PAZSV
México ('Dal Mexikóhoz', 1952); El rostra imposible ('A lehetetlen arc', 1963). O Irod.: M. González Calzada; M. Paz Paredes (Cauee, 1949, 8. sz.); A. Cova: La madurez poetica de M. Paz Paredes (Revista Mexicana de Cultura, 1963). Inotainé Bonifert Mária Pazsvák, Abdurrahmán; Pazhwak; (Ghazni, 1919—): pastu és kábuli perzsa nyelven alkotó afgán költő, író, politikus. Bírói családban született, gyermekkorát falun, Balábagban és Barbanéban,, töltötte. Itt végezte el az alapfokú iskolákat is. Tanulmányait Kabulban folytatta, majd a Kabuli Egyetem orvosi karára iratkozott be, de hamarosan állami szolgálatba állt. Irodalmi és sajtószervezetekben dolgozott, majd egy folyóirat (Iszláh, 'Reform') szerkesztője volt. Eközben diplomáciai szolgálatba lépett, s bejárta Európát. 1958—1973 között Afganisztán állandó ENSZ-képviselője, majd az ország nagykövete (az NDKban, Indiában, Angliában), valamint az Afgán Irodalmi Akadémia elnöke volt. O Irodalmi tevékenységének nagy részét újságokban, folyóiratokban megjelent versei és tudományos cikkei alkotják. Érdekli a folklór; számos népmesei motívumot dolgozott fel elbeszélő költeményekben és drámában. Műveiben gyakori a hősi múlt felidézése. Hőseinek belső jellemét különös gonddal, főleg monológokon keresztül rajzolja meg. Stílusára a népies nyelv, arehaizmusok használata jellemző, s érdekessége a couleur locale hiteles, személyes élményeken alapuló megfestése. Első novelláskötete 1957-ben jelent meg, Afszánehá-je mardorn fNépmesék') c. Második kötete, valamint Tagore- és H. W. Longfellow-fordításai kiadás előtt állnak. O írod.: L. N. Dorofejeva: Abdurrahmán Pazsvak (Kratkije Szoobscsenyija Insztyituta Vosztokovegyenyija, 1960). ' Oldal Katalin p'Bitek, J. P. Okot; Okot p'Bitek (írói név); (Gulu, 1931.—Kampala, 1982.): luo (lwo vagy acsoli) és angol nyelven alkotó ugandai luo író, költő, népdalgyűjtő. Iskoláit hazájában és Angliában végezte: a bristoli egyetemen neveléstant, Áberystwythben jogot, Oxfordban társadalomantropológiátés irodalmat tanult. Hazatérve a Makerere Egyetem tanára, egyúttal az Ugandai Nemzeti Színház igazgatója lett. Egy ideig tagja volt az iowai (USA) egyetem íróműhelyének. 1968-ban a kenyai Kisumuban művészeti fesztivált szervezett, maga is kitűnő dobos és táncos volt. 1971-től a nairobi egyetem szociológia- és
irodalomtanára, ill. az Afrikai Tanulmányok Intézetének kutatója. O Az ugandai irodalom nagy úttörője. Tehetségét mutatja, hogy már egyetemistaként diákoperát írt, 22 évesen pedig regényt publikált: Lak tar miyo kinyerő we lobo ('Ha fehérek a fogaid, akkor nevess', luo nyelvű, 1953). Első „verses regénye" a Song of Lawino. A Lament (elbeszélő költemény, maga fordította angolra, 1966., egy részi.: Göncz A., Lawino éneke, Nagyv, 1982, 12). Eredetileg ezt is luo nyelven írta, ezen a nyelven azonban csak 1971-ben jelent meg ( Wer pa lawino). Az afrikai család „elnyugatiasodásának" problémakörét megjelenítő mű megírásakor rátalált sajátos műfajára is. E műfajban az írásbeliség és az oralitás határán álló társadalom sajátos kifejezésmódját teszi stílusa alaprétegévé. Verses elbeszélő modorában kritikusai minduntalan felfedezik a különféle emberi karakterek pontos megrajzolása mellett — az acsoli táncritmus sajátos műköltői kihatásait. Ez jellemzi a következő (a hagyományos afrikai társadalom számára regényt helyettesítő) elbeszélő költeményeit is: Song of Ocol ('Ocol éneke', 1970); The Song of the Prisoner ('A fogoly éneke', 1970); The Song of Malaya ('Malaya éneke', 1971); The Revelations of a Prostitute ( Egy prostituált vallomásai', 1973). E művek kezdettől és folyamatosan magukra irányítják az irodalomkritika figyelmét, újabb és újabb vitákat váltva ki. Nem véletlen, hogy máris több irodalomtörténész (G. A. Heron, A. M. Ejraes) vállalkozott arra, hogy önálló könyv formájában nézzen szembe p'Bitek sajátos művészi világával. A biafrai háború elesettjeit siratja el a költő az Order of the Black Cross ('A fekete kereszt rendje', Journal of the New African Literature and the Arts, 1971) c. drámai hangú költeményében. A The Horn of My Love ('Szerelmem tülke', 1974) c. kötetében párhuzamosan angol nyelven is közli az általa gyűjtött, varázsosan szép acsoli népköltészeti alkotásokat (gyermekdalok, szerelmi és harci dalok, siratok, történeti énekek stb.). 1978-ban jelentette meg a Hare and Hornbill ('A nyúl és a szarvascsőrű madár') c. acsoli állat mese-gyűjteményt. O Tanulmányainak egy része népének hagyományaival foglalkozik, másik része közéleti témákat tárgyal. Tanulmánykötetei: African Religicm in Western Scholarship ( Az afrikai vallás a nyugati tudományban', 1971); Religion of the Central Luo ('A közép-luók vallása', 1971); Africa's Cultural Revolution ('Africa kulturális forradalma', 1973). O írod.: Ngugi wa Thiong'o: Homecoming (1972); Standpoints on
324
PEA
African Literature (szerk. C. Wanjala, 1973); (). R. Dathorne: The Black Mind (1974); A. M. Ejraes: Imperialismeteori og afrikansk litteratur (1975); G. A. Heron: The Poetry of Okot p'Bitek (1976); uő: Notes on Okot }>" Bitek s 'Song of Lawino' and 'Song of OeoF (1976); S. O. Asein: Okot p'Bitek, Literature and Cultural Revolution in East Africa (WLWE, 1977); A. Roscoe: Uhuru's Fi re. African Literature East to South (1977); C. A. Heron: Okot p'Bitek and the Élite in African Writing (Literary HalfYearly, 1978). Biernaczky Szilárd Pcsilka, Olena (írói név); Olha Petrivna Drahomanova (családi név); Koszacs (férje neve); (Hagyacs, 1849. júl. 17.—Kijev, 1930. okt. 4.): ukrán írónő. M. Drahomanov történész húga, Leszja Ukrajinka költőnő édesanyja. Kisbirtokos család leánya, 1866-ban a kijevi nemeskisasszonyok intézetében végzett. 1868-ban nőül ment P. Koszacs köztisztviselőhöz, Volhíniába költöztek, majd az 1890-esévek kezdetén Kijevbe, s ő itt élt haláláig. 1880-tól kezdve különféle irodalmi időszakos kiadványokat, almanachokat szerkesztett, s ugyanekkor kezdte meg saját irodalmi működését is. Ny. Gogoltói fordított, népművészetről írt cikkeket; népies verseiből, elbeszéléseiből, népszínműszerű színdarabjaiból az ukrán parasztság élete rajzolódik ki, úgy, ahogyan akkoriban a haladó szellemű ukrán kisnemesek és polgárok látták. Ebből az időből jelesebb alkotásai: Dumki-merezsanki ('Dalocskákszőttesek', 1885) c. megjelent prózai, verses népies gyűjtemény és Szvitlo dobra i ljubovi ('Jóság és szeretet fénye', elb.-ek, 1887). Műfordításokkal is gazdagította az ukrán irodalmat, visszaemlékezéseiben neves ukrán írók alakját örökítette meg, elbeszélései továbbra is a szabadelvű ukrán értelmiség nézeteit tükrözik, kipellengérezte a maradiságot és a sovinizmust, de az 1905-ös forradalom idején a demokrácia elvont eszméjét vallotta magáénak: Zbentezsena vecserja ('Megzavart vacsora', 1906) c. elbeszélésében emberiességből vizsgáztatja a földesurat és a parasztot. Az 1. világháború kitörésével megszakadt írói működését a forradalom után folytatta, 1921-től az Ukrán Tudományos Akadémia néprajzi és társadalomtörténeti osztályán dolgozott, 1927ben az Akadémia levelező tagjává választották. O Gyűjt, kiad.: Opovidannya ('Elbeszélések', 1907—1911); Opovidannya, Z avtobiohrafijeju ('Elbeszélések, önéletrajzzal', 1930); Tvori ('Művei', 1971). Radó György
Pcsóóme entanasztaszisz empkhrisztosz: —• Bertalan-apokalipszis Pea, Enrico (Seravezza, Lucca köz., 1881. okt. 29.—Forte dei Marmi, Lucca köz., 1958. aug. 11.): olasz költő, író. Szerelő apjához hasonlóan ő is kitanulta a szerelőszakmát, tizenhat éves korában Egyiptomba hajózott, ahol előbb gyári munkás, majd Alexandriában dokkmunkás, végül államvasúti szerelő lett. Egyszer olyan szerencsétlenül esett le egy mozdonyról, hogy ott kellett hagynia a munkáját, s ekkor a márványszakmában kereskedelemmel kezdett foglalkozni. O Az egyiptomi közjáték kivételével (ott G. Ungarettivel kötött barátságot) egész életét Toscanában, annak is Versilia nevű partvidékén töltötte; sokáig igazgatta a viareggiói színtársulatot. A 2. világháború után beköltözött Luccába, nyaranta pedig Forte dei Marmiban lévő kis villájában dolgozott, ott is érte a halál. O Főműve önéletrajzi tetralógiája. Ennek első kötete, a Moscardino (1922) annyira megejtette az Itáliában élő kiváló amerikai költőt, E. Poundot, hogy maga fordította le angolra. Művészetének teljével a második kötet szolgál, az II Volto Santo ('A szent arc', 1924), melynek címe a luccai dóm híres cédrusfeszületére utal; stílusa, tájszólásba nem tévedő, mégis erőteljesen népi nyelve alapján a 2. világháború utáni olasz neorealisták — noha habozva, csak stílusával szolidárisán — Peában előfutárukat ismerték fel. Az II servitore del diavolo ('Az ördög szolgája', 1931) c. harmadik kötet Versiliából Egyiptomba, Alexandriába vezet, a Maometto ('Mohamed', 1942) c. negyedik pedig az első két kötet atmoszférájába visz vissza. A tetralógiát együtt Romanzo di Moscardino ('Moscardino regénye', 1944) c. adták ki. Talán legjelentősebb műve az 1938-ban megjelent és nyomban Viareggiorftjjal kitüntetett La Maremmana ('A Maremma leánya') c. regénye, amely a tengerparton született Palmirina életrajzát mondja el a századvég és az új század első két évtizede olasz valóságának, eseményeinek keretében. Az 1. világháborúban meggazdagodott korábbi színházi vállalkozónak, Toniónak személyén keresztül, aki a vidéki kis színpadokon fellépő Palmirina szerelme volt, az író állást foglal a kegyetlenség és igazságtalanság ellen. Korábbi művei, a Föle ('Mesék', 1910) és Montignoso (versek, 1912) a későbbi írónak, akkor még csak festőnek, L. Fiamnak illusztrációival jelentek meg, azokkal együtt simulnak bizonyos népi pikareszk egységbe. A tetralógia
325
PEABO
szuggesztíven realisztikus tömbjei után Pea — legjellegzetesebben a La figlioccia e altre donne ('A keresztlány és más nők', 1954) c. versiliai arcképsorában — az olvasmányos ábrázolásban, könnyed rajzolásban lelte kedvét. Regényein is, melyeken néhol lebeg valami E. A. Poe fantasztikumából, s amelyek voltaképp csak jobb megjelölés híján nevezhetők regénynek, mindenütt a líra üt át. Spaventacchio ('Madárijesztő', a köznyelv spaventapasseri szavának versiliai megfelelője, 1914) c. első verseskönyvének hendekaszillabusaiban a szülőföld népi mágiája szólal meg. Ebből tisztult le versiliai hátterű epigrammatikus, egyszerű pillanatképeinek a költészete, igaz bensőségű lírája. M. Maeterlinck és G. D'Annunzio érintésétől nem mentes színművei ma viszont inkább érdekes könyvdrámáknak hatnak; stiláris értékeikkel inkább olvasói, mint színpadi élményt kínálnak. O Verseinek gyűjt, kiad.: Arit bifolchine ('Paraszti levegő', 1943). O Egyéb elbeszélő művei: II forestiero ('Az idegen', reg., 1937); Zitina (1949); Vita in Egitto ('Eltem Egyiptomban', emlékirat, 1949); Peccuti in piazza ('Nyilvános bűnök', nlák, 1956). O Színpadi művei: Prime piogge d'ottobre ('Első októberi esők', 1919); La passione di Cristo ('Krisztus-passió', 1923); Trealberi ('Háromárbocos', 1938). O Gyűjt, kiad.: Opere raccolte ('Összegyűjtött művek', 1944). O Magyarul: 1—1 vers (Berezeli A. K., Új olasz költők, anto., 1941; Kosztolányi 1)., Idegen költők, 1942; Rónai M. A., Nyolc évszázad olasz költészete, anto., 1957); 1 nla (Tóth L., Modern olasz novellák, anto., 1959). O Irod.: V. Olobardi: Saggi sul Tozzi e sul Pea (1939); A. Borlenghi: Enrieo Pea (1943); E. de Michelis: Narratori antinarratori (1952); A. Borlenghi: I contemporanei (Letteratura italiana, 1963); E. Travi: Umanitá di Enrieo Pea (1965); L. Piccioni: Maestri e amici (1969); S. Salvestroni: Enrieo Pea (1976). Rónai Mihály András Peabody [ptbodi], Josephine Preston; (Brooklyn, N. Y., 1874. máj. 30— uo., 1922. dec. 4.): amerikai (USA) költőnő, drámaírónő. Már 13 éves korától írt verseket, amelyek eleinte folyóiratokban jelentek meg; első kötete az Old Greek Folk Stories ('Régi görög népregék', 1897) volt, amit számos kötetnyi költemény követett. 1906-tól a Harvard Egyetem professzora volt. Korának rendkívül közkedvelt írói és irodalmi-közéleti személyisége. Életét és műveit egyaránt a humanizmusba vetett hit, a szépség mint ideál sokoldalú kifejezésének igénye fémjelezte. W.V. Moody
hatása alatt verses drámákat kezdett írni. The Piper ('A dudás', 1909) c. drámájával 1910-ben elnyerte a Shakespeare Memóriái Theater megnyitására rendezett Stratford on Avon-i drámaíróverseny első díját, A darab a hamelni patkányfogó' históriájának modern, részben allegorikus feldolgozása. Diary and Letters ('Napló és levelek ) c. munkája halála után (1925) jelent meg. O Művei még: Wings ('Szárnyak', dráma, 1905): The Singing Man ('Azéneklő ember', dráma, 1911); the Wolf of Gubbio ('A gubbiói farkas', dráma Szt. Ferenc életéről, 1913); Harvest Moon ('Szeptember végi holdtölte', dráma, 1916); Portrait of Mrs. W. ('Mrs. W. portréja', dráma Mary Wollstonecraft és W. Godwin szerelméről, 1922). O Gyűjt, kiad.: Collected Poems ('Összegyűjtött versei', 1927); Collected Plays ('Öszszegyűjtött színművei', 1927). Gellért Marcell Peacham [ptcsem], Henry; Henry Peacham the Younger (megkülönböztetésül H. Peacham the Eldertől, egy retorikai kézikönyv szerzőjétől); (North Mimms, 1576 v. 1578 k.—1643 k.): angol esszéíró, epigrammaköltő. 1606-tól lincolni főesperes, majd Henry herceg szolgálatában állt. 1613— 1614-ben Th. Howard három fiának nevelője külföldön, 1618-tól a wymondhami iskola tanára. Barátai közé tartozott Doívland, Inigo Jones én E. Wright, a matematikus is. O Főműve, a The Complete Gentleman ('A tökéletes úriember') 1622-ben jelent meg, s népszerűségét mutatja számos további korabeli kiadása is (modern kiad., az 1634-es kiadás alapján, G. S. Gordon szerkesztésében: 1906). Pedagógiai célzatú mű. amely szórakoztató formában viselkedési normákat tanít, és az olvasói érdeklődésnek és igénynek megfelelően tartalmaz földrajzi, geometriai, költészetről, zenéről és festészetről szóló fejezeteket is a festő és grafikus szerző metszeteivel illusztrálva. Peacham royalista érzelmű író volt, polémiáiban hitet tett a királypárt mellett, főmű vén, ennek ellenére, a puritanizmus erkölcsfilozófiájának hatása mutatkozik. O Főbb művei még: The Art of Draiving with the Pen and Limming in Water Colours ('Rajzművészet tollal és festészet vízfestékkel', tan., 1606); Minerva Britanna: or a Garden of Heroycal Devises ('Britániai Minerva, avagy hősi hagyományok kertje', emblémák, 1612; fakszimile kiad.: 1966); Thalia's Banquet ('Thália ünnepe', epigrammák, 1620); The Truth of our Times. Revealed out of one Mans Experience by Way of Essay ('Korunk igazsága. Egy férfi tapasztalatai esszébe foglal-
326
PEARL
v a \ 1638); The Worth of a Peny; or a Caution to keep Money ('A penny értéke, avagy az óvadék', tan., 1641; modern kiad., szerk.: A. Lang, 1903). O Gyűjt, kiad.: The Complete Gentleman .... etc. ('A tökéletes úriember . . . stb.', 1661). P erényi Erzsébet Peacock [ptkok], Thomas Love; (Weymouth, 1785. okt. 18.—Halliford, 1866. jan. 23.): angol író, költó, kritikus. Bár autodidakta volt, görög, latin, francia és olasz nyelvtudásra, valamint széles körű irodalmi műveltségre tett szert. Sikertelen költői próbálkozások után 1819-ben a Keletindiai Társaság szolgálatába lépett, amelynek idővel magas rangú alkalmazottja és szakértője lett. Még 1812-ben kötött barátságot Shelleyvel, akinek szellemi jelenléte több művében is érezhető. Peacock vonzódása a klasszikusokhoz viszont Shelleyve volt maradandó hatással. A kortárs költészetről The Four Ages of Poetry ('A költészet négy korszaka', tan., Ollier's Literary Miscellany, 1820, 1.) c. művében alkotott értékítélete hívta életre Shelley híres polémiáját, a Defence of Poetryt ('A költészet védelme'). Peacock megemlékezése költő barátjáról, Memoirs of Percy Bysshe Shelley ('Emlékek Percy Bysshe Shelleyről', Fraser's Magaziné, 1858, 1860, 1862), forrásértékű. írói tehetségét elsősorban regényei bizonyítják. Mottókkal, versekkel és idézetekkel telehintett társalgási regényeinek cselekménye legtöbbször parodisztikusan kezelt, híg szerelmi történet. A szereplőket a szerző különös vidéki környezetben gyűjti össze, és az általuk képviselt eszméket beszélgetéseik során ütközteti meg egymással. A kortársi rögeszmék és mindenhatónak hitt elméletek kigúnyölása a filozófiai dialógusok lukianoszi formájához nyúlik vissza, célja nem az igazságkeresés, hanem a nevetségessé tétel. A platóni lakoma felelevenítése emellett arra szolgál, hogy Peacock, mint az összejövetel írásbeli megőröld tője szkeptikus liberalizmusával kívülálló maradhasson. Az elvi ellentétektől mentes, és a cselekmény kifejtését ugyancsak nem segítő társalgó részek irodalmi előzményei viszont Plutarkhosznál és Athénaioszn&l találhatók. Szembetűnő a regényeknek a szatíra felől a vígjátékhoz közeledő fokozatos műfaj váltása. Peacock prózastílusa, éleselméjűsége, szellemes érvelése elsöprő erejű. O Főbb művei még: The Genius of Thames, Palmyra and other Poems ('A Temze géniusza, Palmyraés egyéb költemények', 1812); Headlong Hall ('«Hanyatt-homlok»-haH', reg., 1816); Melincourt (reg., 1817); Nightmare Abbey ('Lidérc-apátság', reg., 1818);
Crotchet Castle ('Hóbort-vár', reg., 1831); Gryll Grange ('Gryll-major', reg. 1861). O Magyarul: 1 vers (Szász Károly kisebb műfordításai, 1872). Lilik Laura Peake [pik], Mervin Laurence (Kuling, Kína, 1911. júl. 9.—Burcot, 1968. nov. 17 ): angol író, költő, drámaíró, festő. 11 éves koráig szüleivel Közép-Kínában élt, ahol apja orvos-misszionárius volt; ott kezdte iskoláit is. A forradalom után szülei Angliában telepedtek le. Peake rajzoló tehetsége már igen korán kiderült, s ezért az Academy Schoolsba íratták. 1934-ben Sarkra, a Csatorna-szgk legkisebbikére költözött, ahol többekkel művésztelepet létesített. Anyagi okokból 1936-ban rajztanári állást vállalt a Westminster School of Arton, itt ismerkedett meg későbbi feleségével is. O Idegösszeroppanással végződő katonaévei alatt kezdte írni különös, víziókkal teljes, avantgarde módon romantikus regény trilógiájának első kötetét, amelyet egyik kritikusa H. Bosch festményeihez hasonlított. A gothic növel-trilógia első kötete: Titus Groan 1946-ban jelent meg, ezt 1950-ben követte a Gormenghast, amely a főhős fiatalkorát írja le, a záró kötet: Titus Alone ('Titus egyedül') azt beszéli el, hogyan nőtte ki Titus az ősi atyai várat, birtokot és szokásokat. O Peake-et a németek legyőzése után a bergen-belseni táborba küldte a hadügyminisztérium, hogy rajzokat készítsen a túlélőkről. Döbbenetes rajzai felkavarták az angol közvéleményt. O Versei többnyire a nonsense világához tartoznak, mint ahogyan Mr. Pye c. regénye is a fantasztikum világába vezeti az olvasót. The lihyme of the Flying Bomb ('Versezet a repülő bombáról', ballada, 1962) 2. világháborús történet: egy tengerész a háború szörnyűségei közt kisbabát talál, akit adoptál. O Gyermekkönyvéből: Letters from a Lost Uncle ('Levelek egy elveszett nagybácsitól', 1948) rajzfilmet is készítettek. O Főbb művei még: Shapes and Sounds ('Alakok és hangok', költ.-ek, 1941); The Glassblowers, and Other Poems ('Az üvegfúvók és más költemények', 1950); The Wit to Woo ('Ész a széptevéshez', blank verse komédia, 1957); A Book of Nonsense ('Egy könyvre való nonsense', humoros írások, versek, rajzok, 1972). O írod.: M. Gilmore: A World Away (1970); J . Watney: Mervyn Peake (1976). Pearl [pől]; The Pearl (címváltozat): angol allegorikus költemény, 1350—1380 között íródott. Ismeretlen szerzőjének tulajdonítanak még két más allegorikus költeményt 327
PEARS
is: Patience ('Türelem') és Cleanness ('Tisztaság') c., valamint a Sir Gawayne and the Grene Knight (Vajda M.: Sir Gawain és a zöld lovag, 1960) c. verses regényt is. Ezek az azonos kézírással és egy szerzőre valló stílusban írott művek egy British Museumban őrzött kéziratban együtt szerepelnek. Tartalmukból következtetni lehet a szerzőre, aki feltehetően 1330—1340 körül született Lancashire-ben. Kedvelte a közös étkezéseket és az íjászversenyeket. Megnősült, kislánya született, akit Pearlnek nevezett a költeményben. A mű tanúsága szerint Pearl még kétéves kora előtt meghalt, A költő vigaszt nem találva keresi fel a kertet, ahol egyetlen lánya nyugszik. Elalszik és álmában egy folyó mellett találja magát, ennek túlsó partján fekszik a Paradicsom. Angyalok kara közepett pillantja meg leányát érett felnőttként. Pearl feddi apját bánata miatt. Amikor a költő vágyakozva nyújtja karját lánya után, beleesik a folyóba. Felébred és most már tudja, hogy sorsába bele kell nyugodnia. A tartalmilag különleges lírai hanglejtésű költemény formailag is eredeti: a tizenkét soros nyolc szótagú versszak eredeti alliteráeiós rendszer szerint íródott. Róna Éva
Pearson [pn'rszn], Hesketh; Edward Hesketh Gibbons Pearson (teljes név); (Hawford, 1887. febr. 20.—London, 1964. ápr. 9.): angol életrajzíró, színész. Két évig egy hajózási irodában tisztviselő volt. Pályáját színészként kezdte Londonban, majd 1914től 1918-ig sorkatonai szolgálatot teljesített Mezopotámiában. A világháború befejeztével visszatért a színpadra, de a modern darabok fokozatos térhódítása miatt egyre kevesebb klasszikus szerep eljátszására nyílt lehetősége, ezért 1931-ben végleg megvált a színpadtól, s ettől kezdve az írásnak szentelte életét. Az angol irodalom nagyjairól írt életrajzaiban a pszichológiai hitelesség igénye dominál a történeti hűség és adatszerűség rovására. Elsődleges törekvése az írók egyéniségének hiteles életre keltése, a művek mögött rejtőzködő alkotói én feltárása és emberközelivé tétele. O Főbb életrajzai: Doctor Darwin (1931); Gilbert and Suliivan (1935); G. R. Shaw(\$A2)\ The Life of Shakespeare ('Shakespeare élete', 1942); 0. Wilde (1946); Ch. Dickens (1949); W. Scott (1954); Johnson and Boswell (1958); Hesketh Pearson, by Himself ('Hesketh Pearson önmagáról', 1965). Gellért Marcell Peary [piri], Róbert Edwin (Cresson, Pa., 1856. máj. 6.—Washington, D.C., 1920. febr. 20.): amerikai (USA) sarkkutató. Mérnöki diplomájával 1877-ben a tengerészetnél állt szolgálatba. Grönland nyugati partjaihoz vezetett expedíciót egy későbbi sarkkutató expedíció kiindulási pontjának meghatározása végett. Több Grönland körüli útjára felesége is elkísérte, gyermekük is egy ilyen út alkalmával született; felesége írta meg ennek történetét: The Snow Baby ('A hó-gyerek', 1901) c. O 1909. ápr. 6-án a Peary vezette expedíció a világon az elsőnek elérte az Északi-sarkot, jóllehet elsőségét többen vitatták F. Cookkal szemben. O Felfedező útjairól mint a National Geographic Society elnöke számolt be érdekfeszítő stílusban. O Művei: Northward over the "Great Ice" ('Észak felé a „Nagy Jég"en át', útirajz, 1898); Nearest the Pole ('Legközelebb a Sarkhoz', ua., 1907); The North Pole ('Az Északi-sark', ua., 1910); Secrets of Polar Travel ('A sarki utazás titkai', emlékek, 1917). O Magyarul: 1 reg. részlet (Világ, 1910, 45.). O írod.: F. Green: Peary, the Man Who Refused to Fail (1926); W. H. Hobbs: Peary (1936).
Pearse [ptösz], Patrick Henry; Padraig MacPiarais (eredeti ír név); (Dublin, 1879. nov. 10. uo., 1916. máj. 3.): ír költő, író, politikus. Jogi tanulmányokat végzett. Érdeklődése hamar az ír nemzeti függetlenség politikai, kulturális problémái felé fordult, s hamarosan aktív szerepet vállalt mind a Gaelic League, mind az ír önkéntesek szervezetében. Az írek 1916-os húsvéti felkelésében a köztársasági hadsereg parancsnoka volt, a felkelés leverése után, annak szervezőivel együtt, az angol hatóságok őt is börtönbe zárták, majd kivégezték. O Verseit, drámáit, novelláit jórészt ír nyelven írta, stílusát, hőseit egyszerűség, szenvedélyes érzelmek, s egyfajta naiv politikai gondolkodással együtt járó idealizmus jellemzi. Politikai beszédei, esszéi és nevelésügyi eszmefuttatásai angolul jelentek meg; S. O'Casey Az eke és a csillagok c. drámájában szatirikus felhanggal használta fel őket. O Gyűjt, kiad.: Collected Works of Padraic H. Pearse ('Padraic H. Pearse összegyűjtött munkái', 1917). O írod.: Desmond: The Man Called Pearse (1919); J. A. Shields: Patrick Pearse — Irish Patriot (1937); R. D. Edwards: Patrick Pearse, the Triumph of a Failure (1977); X. Carty: In Bloody Protest: the Tragedy of Patrick Pearse (1978). Kocztur Gizella
Pecalisz, Thanaszisz; Thanasés Petsalés; Pecálisz, Thanászisz (új átírás); (Athén, 1904. nov. 9.—): görög író. Athénban és 328
PECHA Párizsban jogot tanult. Beutazta Európát, később banktisztviselő volt. O Hagyományos realista eszközökkel dolgozó, nacionalista szellemiségű író. A történelmi-életrajzi regény neves képviselője. A húszasévekben újdonságnak hatott Görögő.ban a szerző által kiválóan ismert nagypolgári világ ábrázolása háromkötetes regényfolyamában, mellyel az Európában divatos családregényekhez kapcsolódott, s melyet Maria Parni (1933—1935, 1950) c. jelentetett meg. Másik fő műve egy öt részből álló regényciklus: To mithisztorima enosz ethnusz ('Egy nemzet regénye') c., mely a következő részekből áll: az / Mavroliki ('A fekete farkasok', 1—2. köt., 1948) a török hódoltság idején játszódik. Az Ellinikosz Orthrosz ('Görög virradat', 1—3. köt., 1902) c. regénye a leghíresebb alkotása, mely az 1821-es szabadságharc idején játszódik. Központi hőse Jannisz Koleti, aki Ali pasa udvari orvosa volt; lapjain megelevenednek Rigasz és Kolokotronisz, a görög szabadság lelkes apostolai. Egy 19. sz.-i görög család krónikája az 0 kaiakaimenosz toposz ('A felperzselt föld', 1972) c. műve, Dekatria hronia. 1909—1922. ('Tizenhárom év. 1909—1922', 1972) c. regénye pedig a görög történelem közelebbi, a kisázsiai katasztrófába torkolló szakaszát örökíti meg jó atmoszférateremtő készséggel, olvasmányosan. Végül az I kambana tisz Ajiasz Triadasz ('A Szentháromság templom harangja', 1949) c. műve egy 1304-től 1883-ig ívelő történet. Elbeszélései és drámakötetei is megjelentek. Papp Árpád Pe^evi [pecsevi], tbrahim; Pequy'lu, tbrahim ('Pécsi Ibrahim', a város régi török nevéből); (Pécs, 1574—uo., 1649?): török történetíró. Életéről műve szolgáltat adatokat. Fiatal éveit Mo.-on töltötte, jól megtanult magyarul. 1593-ban csatlakozott a hadsereghez, részt vett Sinan Paqa mo.-i hadjárataiban, ott volt Esztergom (1595) és Eger (1596) ostrománál. Amikor patrónusa, La/a Mustaja Pa/ja meghalt, 1606-ban Isztambulba költözött. Egy ideig Tokát, majd később Temesvár defterdárja. 1641-ben megvált hivatalától. Budán, majd Pécsett élt, s haláláig történeti munkáján dolgozott. O Peqevi Tarihi ('Peindex), a hasonlóságit (-+ikon) és az önkényeset ( -*szimbólum). Véleménye szerint az ideális jelölési folyamatban a jel mindhárom aspektusa közrejátszik. Nézetei az elmúlt évtizedekben megújuló viták kereszttüzében állnak. Követője alig van, de számos kutató merített elméletéből. O Gyűjt, kiad.: Collected Papers ('Összegyűjtött tanulmányok', 1931—1958); The New Elements of Mathematics ('A matematika új elemei', 1976). O írod.: W. B. Gallie: Peirce and Pragmatism (1952); J. K. Feibleman: An Introduction to the Philosophy of Charles S. Peirce (Massachusetts Tnstitute of Technology Papers, 1969); K. L. Ketner: Proceedings of the Ch. S. Peirce Bicentennial International Congress (Texas University of Technology Papers, 1981); Horányi ö.: A nyelvről való gondolkodás történetének egyik állomása: Charles Sanders Peirce (Általános Nyelvészeti Tanulmányok, XIII., 1981), The Relevance of Ch. Peirce (The Monist, 1982, 2.); Szerdahelyi I.: Az esztétikai érték (1984). Szekfű András Peire Cardenal [pejre kárdenál] (Puy-enVelay, 1190? 1220?—1272): provanszál trubadúr. A középkori trubadúrköltészet egyik
legnagyobb alakja. Egyházi tanulmányokat folytatott, de fiatalon megvált szülővárosa kanonokságától, hogy a költészetnek szentelhesse életét. Életrajzírója szerint igen magas kort ért meg, s még idős korában is alkotott. Életének részletei kevéssé ismertek; költeményeiből mindenesetre kitűnik, hogy mindvégig szenvedélyes erkölcsi küzdelmet folytatott a toulouse-i grófok oldalán az északfrancia behatolás és a klérus uralma ellen. A politikai és morális költészet elsőrangú művelője; mintegy nyolcvan szatirikus és erkölcsi célzatú költeménye, sirventése maradt fenn. Ezekben határozottan és szenvedélyesen, igazságérzetétől és erkölcsi szilárdságától vezettetve fellépett minden jogellenes és erkölcstelen cselekedet ellen. Kíméletlen élességgel támadta az albigensek ellen „keresztes hadjárat"-ot folytató északfrancia lovagokat és vezetőjüket, Simon de Montfort-t kegyetlenkedéseik miatt, valamint a nyomukban érkező papokat és szerzeteseket képmutató magatartásuk miatt. Az erkölcsök romlását és az igazi szerelem (fm'amor) hanyatlását ugyanúgy szóvá tette, mint a dominikánus rend lezüllését. Egy igazságosabb és tisztább hitért szállt síkra több versében, ezek alapgondolata nem állt messze a kathár eszméktől. O Gyűjt, kiad.: Poésies complétes du troubadour Peire Cardenal (R. Lavaud, Toulouse, 1957). O Magyarul: 2 sirventes (Tótfalusi I., Francia költők antológiája, I., 1962). O írod.: C. Camprós: Peire Cardenal (1970). Szabics Imre Peire d'Alvernha [pejre dalvernjaj; Peire vagy Pierre d'Auvergne: provanszál trubadúrt Vélhetőleg 1150 és 1170 között alkotott. Teológiai tanulmányokat végzett, talán kanonok volt, de csakhamar világi pályára adta fejét, és jongleurként járta a provence-i, Toulouse környéki, katalóniai és kasztíliai udvarokat. Mintegy húsz verse maradt fenn, közülük a kortárs trubadúrokról írt gúnydala a leghíresebb, amelyet a montaudoni szerzetes utánozott, s amely az első vulgáris nyelvű ,,irodalomkritika" nak tekinthető. Tudálékos, nehezen érthető versei olvastán ma már nemigen értjük egykori népszerűségét. Alighanem bravúros mesterségbeli tudása, bonyolult, a -+trobar clus hagyományait követő verstechnikája miatt becsülték sokra költészetét, s nemcsak kortársai, de maga Dante is, aki a „régi tudós doktorok" közé sorolta. Ájtatos dalokat is szerzett. O írod.: R. Zenker: Die Lieder Peires von Auvergne (Romanische Forschungen, 12., 1900); A. Del Monté: Peire d'Alvernha, Liriehe (1955). Ádám Péter
PEIRE
Peire Ramon de Tolosa, [pej re rámon de tolozáj; Peire Raimon de Toulouse (12. sz. vége—13. sz. eleje); provanszál trubadúr. Föltehetően 1180 és 1225 között alkotott, VI. Raimund, Toulouse grófja, II. Aragóniai Alfonz, valamint Guiglelmo Málaspina márki voltak a pártfogói. Szoros kapcsolatban állt Rambertino Buvalelli bolognai költővel is. Mindössze tizennyolc szerelmi dala maradt fenn, amelyeket, ha változatosság nem is, kecses, mértéktartó stílus jellemez. Toulouse környékén ő a ,,trobar clus" irányzatának egyetlen képviselője. O írod.: J. Anglade: Poésies du troubadour Peire Ramon de Tolosa (1920). Ádám Péter Peire Rogier [pejre rozsje']: provanszál trubadúr. Valószínűleg 1160 és 118P között alkotott. Korabeli „életrajza" szerint, akárcsak kortársa és földije, Peire d'Alvernha, szintén kanonokból lett trubadúrrá. Sokáig Ermengarde de Narbonne kedvenc költője volt, de megfordult Raimbaut d'Aurenga, II. Aragóniai Alfonz, s később V. Raimund toulouse-i udvarában is. Fennmaradt nyolc dalában az udvari szerelem hagyományos témáit énekelte meg. Bájos, kedves költő, ha nem is a legnagyobbak egyike. A SaintMichel de Grammont apátságban szerzetesként fejezte be életét. O írod.: C. Appel: Das Leben und die Lieder des Trobadors Peire Rogier (1882). Ádám Péter Peire Vidal [pejre viddl] (1180—1205 között működött): provanszál trubadúr. Egy toulouse-i szűcs családjában született. Igen mozgalmas életet élt; először V. Rajmund toulouse-i gróf pártfogoltja és tanácsadója, majd 1181-ben az északfrancia támadások elől az aragóniai király, II. A Iforiz udvarába ment. Innen Montpellier-n keresztül Provence-ba — mely további életére és egész költészetére döntő hatást gyakorolt —, a marseille-i vicomte-hoz érkezett, akivel szoros barátságot kötött, és feleségéhez több szerelmi dalt írt. Zarándokként a Szentföldre is eljutott, s ott írta egyik legszebb versét a szeretett Provence utáni vágyakozásról. Visszatérése után Itáliában, Montferrati Bonifác őrgróf udvarában tartózkodott. Itt egy másik trubadúrral, Raimbaut de V aqueiras&zaX együtt az olasz városok és Szicília ügyéért emelt szót a német-római császárral, VI. Henrikkel szemben. Feleséget — egy görög leányt — Ciprusról hozott magának, amikor Oroszlánszívű Richárdot kísérte oda hódító útjára (1191). 1198-ban elkísérte Aragóniai Konstanciát Mo.-ra leendő férje, II. Imre 342
udvarába, s később versben emlékezett meg a „jó Imre királyról" és a szívélyes fogadtatásról. (Janlcovich F. fordította le Jelenté ének Magyarországról címmel.) 1202ben újból Itáliában találjuk, részt vett a IV. kereszteshadjáratban, eljutott Bizáncba, majd Szicíliába és Máltába utazott, ahol 1205 után nyoma veszett. O Peire Vidal az egyik legeredetibb hangú trubadúr; mind a szerelmi mind a politikai jellegű költészet terén kimagasló, jelentős műveket alkotott. Verseiből árad érzéseinek őszintesége, a természetesség és a vidámság, de a szatirikus hangvétel sem idegen tőle. Realitásérzékével, politikai éleslátásával és szókimondásával, valamint könnyed, változatos verselésével és gazdag szókincsével kiemelkedik kortársai közül. A fennmaradt kb. 40 költeménye közül 12-nek dallamát is ismerjük. Valamennyi korhű előadásban, magyar hanglemezen jelent meg először Falvy Z. gondozásában. Ez a hanglemez első hangzó összefoglaló kiadása egy trubadúr életműnek. O Magyarul: 2 vers (Holler A., Provánszi költők, 1936); 1 vers (Illyés Gy., A francia irodalom kincsesháza, 1942); 1 vers (Illyés Gy„ Francia költők antológiája, 1962); 1 vers (Havas Gy., Levelek Tomiból, anto., 1973). O Kiad.: Les poésies de Peire Vidal, (J. Anglade 1923); Peire Vidal, Poesie (D'Arco Silvio Avalle, Milánó—Nápoly, 1960). O írod.: Sebestyén Gy.: Imre király troubadour vendége, 1198 (EPhK, 1891, 5—6.); E. Hoepffner: Le troubadour Peire Vidall, sa vie et son oeuvre (Les Belles Lettres, 1961). Szabics Imre Peisson [peszon], Édouard (Marseille, 1896. márc. 7.—Ventabren, Aix-en-Provence köz., 1963. szept. 5.): francia regényíró, számos tengerészregény szerzője. Az ifjúság számára írt izgalmas, cselekményes, a férfias bátorságot és a természetet dicsőítő történetei nem tükröznek filozófusi hajlamot, sem moralizáló vénát, de néhány könyve miatt méltán sorolhatjuk Stevenson, J. London és J. Conrad utódai közé. O 1930-ban Prix des Vikings-gel tüntették ki. O Főbb művei: Parti de Liverpool ('Indulás Liverpoolból', 1932); Passage de la ligne ('Áthaladás az egyenlítőn', 1935); Mer Baltique ('Balti-tenger', 1936); Le pilote ('A révkalauz', 1937); Le voyage d'Edgár ('Edgár utazása', 1940), az Académie fran^aise Regény Nagydíja); L'aigle de mer ('Á tengeri sas', 1941); Les écumeurs ('A kalózok', 1946); Les rescapés du Névada ('Nevadai menekültek', 1949); Capitaines de la Rouie de New York ('A New York-i útvonal
PEIXO
kapitányai', 1953); Grampus (1962). O Művei nyomán készült a Hans, a tengerész c. film (francia, 1948) és A vad fiú c. film (J. Delannoy, francia, 1951). Nagy Csaba Peiszandrosz; Peisandros; Pisander (latinos írás); (Kameirosz, Rhodosz sziget ny. partján, i. e. 6. sz. 1. fele— ?): görög költő. Hérakleia c. írt két könyvből (-*bibiion) álló epikus költeményt Héraklész tetteiről. A hagyományon több esetben módosított: egy adatunk szerint ő szerepeltette először Héraklészt buzogánnyal, míg addig az íj volt jellemző fegyvere, ő mondta többfejűnek a lernéi Hüdrát, hogy félelmetesebbé tegye, s talán ő rögzítette Héraklész munkáinak számát tizenkettőben. Az ókorban nagyra tartották, ránk alig maradt töredéke is. O Kiad.: G. Kinkéi: EGF (1878). O írod.: G. L. Huxley: Greek Epic Poetry (1969). Ritoók Zsigmond
ehende Untersuchungen zu Homer und Hesiod (Hypomnemata, 1963, 11—24. old.); Ritoók Zs.: A görögénekmondók (1973, 39. old.). Németh György peithein: —•meggyőzés Peixoto [peisótu], Afránio (írói név); Júlio Afránio Peixoto (Len^óis, Bahia állam, 1876. dec. 17—Rio de Janeiro. 1947. jan. 12.): brazil regényíró, költő, esszéista; pedagógusi, orvosi, néprajztudósi, szociológusi és kritikusi tevékenységet is folytatott. Salvadorban végezte középiskolai tanulmányait, és szerzett orvosi diplomát. 1906tól a Rio de Janeiro-i orvosi fakultáson a törvényszéki orvostan tanára volt. Közoktatási tanácsnok (1916), a Brazil Akadémia elnöke (1923), képviselő (1925— 1930), a Rio de Janeiro-i egyetem rektora. O Kora nevezetes közéleti személyisége. Sokoldalú és változatos, korában nagy hírnévnek örvendő író. Igen termékeny volt: számos regényt, kritikát, esszét, tanulmányt, elbeszélést írt: e műfaji változatosság sokoldalú érdeklődését tükrözi. Néprajztudósi igényességgel megírt remek elbeszélésekben idézi fel Bahia állam történetét, különös figyelmet fordítva a természetben élő emberek, elsősorban az aszszonyok emberfeletti küzdelmére. Rosa Mistica ('Misztikus rózsa', 1900) c. prózaverseiben a szimbolizmus követője. Regényei hol a társadalmi és pszichologikus, hol a néprajzi és regionális változathoz tartoznak: előbbi példája A Esfinge ('A szfinksz', 1911), utóbbié Fruta do Mato ('A bozót gyümölcse', 1920); mindegyiknek a központjában egy-egy nőalak lélekrajza áll, Maria Bonita (1914) c. regényében is mint a női lélek finom megfigyelője nyilatkozik meg. Mint irodalomtörténész nemcsak Camőes tanulmányaival (Estudos Camonianos, 1932), hanem a brazil irodalomról szóló átfogó tanulmányával, valamint a Dicionário de ,,Os Lusiadas" ('A Luziádák szótára', 1924) c. művével érdemel figyelmet. A modemismoval szemben ellenséges álláspontot foglalt el, ami népszerűségét erősen csökkentette. O Gyűjt, kiad.: Obras Literdrias Completas ('összes irodalmi művei', 25 köt., 1944). O írod.: L. Ribeiro: Afránio Peixoto (1950). Rónai Pál
Peiszandrosz; Peisandros; Pisander (latinos írás); (Laranda, ma Karaman, Töröko., i. sz. 3. sz.—?): görög költő, a larandai Nesztór epikus költő fia. Héróikai theogamiai ('Héróikus istennászok') c. írt egy 60 könyvből (-tbiblion) álló, hatalmas epikus költeményt, melyben isteneknek hősnőkkel és hősöknek istennőkkel való szerelmi kapcsolatait mondta el. Csak igen kevés töredékét ismerjük. O Kiad.: E. Heitsch: Die griechischen Dichterfragmente der römischen Kaiserzeit (2. köt., 1964). Ritoók Zsigmond peiszisztratoszi redakció: A hagyomány szerint Peiszisztratosz (i. e. 600 k.—527) athéni türannosz (i. e. 561—527) megbízta Onomakritoszt, hogy negyedmagával rendezze az addig szétszórt homéroszi költeményeket (-tPanathénaia). Az erősen vitatott állítás az alábbi szerzők adataira támaszkodik: Pauszaniasz, Cicero, Diogenész Laertiosz, és a csing csü Pekkanen, Toivo Rikhard (Kotka, 1902. szept. 10.—Koppenhága, 1957. máj. 29.): finn író. Apja kőfejtő volt, maga szakmunkásiskolát járt, és önképzés útján művelte magát. 1914-től 1932-ig fémmunkás volt Kotkában, ezután kizárólag az írásnak élt. 1932-ben Korsóba, majd Helsinkibe költözött. Hosszabb ideig tanult angolul, s ugyanabban az évben ellátogatott Angliába. A 2. világháború előtt Svédo.-ban, Franciao.ban és Németo.-ban járt, írói életművének legnagyobb elismeréseként 1955-ben a Finn Akadémia tagjává választották. O Az első finn munkásíró volt, aki hivatásául és munkájául választotta az írói pályát, Tevékenységére világosan rányomta bélyegét a finn munkásmozgalomnak az 1918-as polgárháborúban bekövetkezett, mind a mai napig fennmaradt kettészakadása. Első művei novelláskötetek, amelyeknek megírásában fontos szerepet játszott a Nuoren Voiman Liitto ('Fiatal Erők Szövetsége') nevű haladó irodalmi csoportosulással való kapcsolata. A Rautaiset kadet ('Vaskezek') 1927-ben a fent említett csoport pályázatán ezüstérmet nyert, ezt követte a Satamaja meri ('A kikötő és a tenger', 1929) és a Kuolemattomat ('Halhatatlanok', 1931) c. novellagyűjtemények. Már ezekben a novellákban megmutatkoznak azok a vonások, amelyek legnagyobb regényeit is jellemzik: a munkáshősök önbírálatra való hajlama, az osztálygyűlölet felváltása az útkereső töprengéssel, a kompromisszumra, a harmóniára való törekvéssel. 1932-ben jelent meg fő műve, a Tehtaan varjossa ('A gyár árnyékában') c. regény, melyben fiatalkori önmagának fejlődésrajzát adja a főhős, Sámuel alakjában. A töprengőeszmélő, gondolataival viaskodó Sámuel értelmesebb és a tudatos önképzés eredményeként műveltebb annál az osztálykörnyezetnél — a munkástömegeknél —, amelyben mozog, ezért számos lépés elhibázottságát vagy hiábavalóságát előre látja. A háború alatt és után Pekkanen érezhetően elbizonytalanodott. A háború utáni fejlődés sem adott választ a már
PELAD
korábban feltett kérdésre, sőt kételyeit mintegy igazolni látszott. Nem bízott maradéktalanul abban, hogy a munkásosztály kivívhatja, megtarthatja és az egész társadalom érdekében gyakorolhatja majd a hatalmat, Felismerte, hogy az egyén lehetőségei is korlátozottak. Ekkor született írásaiban szimbolikus, többértelmű elemek jelennek meg. Utolsó nagy művében, a Lapsuuteni e. memoárregényben (1953: Lavotha Ö., Egy falat kenyér, 1981) azonban ismét a régi Pekkanen szólal meg. A regény nemcsak édesapjának állít emléket, hanem hiteles és tárgyilagos krónikája is az 1. világháború, a pétervári forradalom éveinek. Pekkanen a finn történelem vízválasztója, az 1918-as polgárháború utáni korszakban a munkára, a konszolidációra szavazott, Szinte minden írását a munkások bemutatásának szentelte; sorsukat az egész társadalom fejlődésének függvényében ábrázolta-értékelte. Irtózott az erőszaktól, de hangsúlyozni kell, hogy nem érzelmi, hanem értelmi okokból. Társadalomfilozófiája az emberből indul ki: a társadalmi mozgásokat az emberi individuum jelenségeiből eredezteti. Életművét ellentmondásaival együtt a finn próza kiemelkedő teljesítményei közé soroljuk. O Egyéb fő művei: Tientekijat ('Útépítők', reg., 1930); Sisarukset ('Nővérek', színmű, 1933); Ihmisten kevát ('Emberek tavasza', reg., 1935); Musta hurmio ('Fekete eksztázis', reg., 1939); Elámanja kuolemanpidot ('Élet és halál lakomái', nlák, 1945); Nuorin veli ('A testvéröcs', reg., 1946); Mies ja punapartaiset herrat ('A férfi és a rőtszakállú urak', nlák, 1950); Láhtö matkalle ('Indulás', versgyűjt., 1955); Táyttyneiden toiveiden maa ('A teljesült vágyak földje', színmű, 1956); Totuuden ja kirkkauden tiellá ('Az igazság és világosság útján', aforizmagyűjt., 1957). O Magyarul: 1 részlet az Elmúlt esztendők c. reg.-bői (Rácz I., Északi csillagok, anto., 1943); 8 vers (Képes G., Finn versek és dalok, 1959); 1 nla (Gombár E., Hét, 1960, 13.); 1 karcolat (Jávorszky B., Magyar Nemzet, 1960, szept. 20.); 3 vers (Képes G., Világirodalmi Antológia, VI-1, 1962); 1 nla (Fehérvári Gv., Finn elbeszélők, 1969); 1 elb. (Steiner K„ Vas népe, 1970, nov. 12.); 2 vers (Képes G., A világirodalom legszebb versei, anto., 1971); 1 vers (Képes G., önarckép hegy formájában, anto., 1978); 1 elb. (Bernáth K., Űj Tükör, 1982, 29.). O írod.: Varga I.: Finn népi írók — Toivo Pekkanen — munkásságáról (Üzenet, 1982, 1—2.). Gombár Endre
Péladan [péládan], Joseph (olykor Joséphin); (Lyon, 1859. márc. 28. — Neuillysur-Seine, 1918. jan. 27.): francia író. Apja révén a korabeli francia reformkatolicizmus (J. Lacordaire, F. Lamennais, Ozanam stb.) légkörében nevelkedett, és korán megismerkedett az okkultizmussal. Fiatal éveiben Barbey d'Aurevilly gyakorolt rá nagy hatást, ekkor kialakult modoros, pózokat kedvelő magatartását később sem vetkőzte le. Családjával 1882-ben költözött Párizsba, ahol a 19. sz. végén általánosan újjáéledt érdeklődés a misztika és az okkult ismeretek iránt őt is elragadta. Először belépett a Rózsakeresztes rendbe, majd kivált és megalapította az Ordre du Temple de la Rose Croix-t, a rend katolikus irányzatú változatát. Minthogy családját a babiloni uralkodóktól eredeztette, mágusnak jelentette ki magát, és mint a maga alapította rend nagymestere felvette a Sár címet, s így ezután többnyire Mérodach sár J. Péladan néven szerepelt. Újgnosztikus színezetű, kabbalisztikus, mohamedán, buddhista, keresztény és filozofikus elemekből ötvözött tanítást próbált kialakítani, és műveiben ennek kísérelt meg hangot adni. A naturalizmus esztétikájával szemben a művészet mágikus funkcióját hangsúlyozta. 1888-as bayreuthi útja nyomán Wagner és Liszt rajongója lett, az előbbi drámai műveit kommentárokkal látta el (Le théátre complet de Wagner, 'Wagner összes művei', 1895). — Irodalmi munkásságát az A. Iloussaye-val közösen szerkesztett Artiste c. folyóiratban kezdte, s Barbey d'Aurevilly igézetében egyre több regénybe, kritikai és esztétikai tanulmányba, történetbölcseleti és vallásfilozófiai munkába fogott. Nem túl mély, de eredeti elmére valló irodalmi műveiben — ahogyan ő maga írta Les dévots d'Avignon ('Az avignoni jámborok', 1922) c. regényében — „misztika és szenvedély együtt járnak". Sokkötetes regényciklusában (La décadenee latiné, 'A latin szellem hanyatlása', 19 köt., 1884—1907) megkísérelte rendszerbe foglalni a modern világ válságtüneteit. Elsősorban a német metafizikus gondolkodást és következményeit ítélte el, így a ciklus első kötetében a Le vice supréme ('A legfőbb bűn', 1884, Barbey d'Aurevilly előszavával) a gondolat halálát jósolta a materialista gondolkodás térhódításában. Szegényes cselekményű regényeinél elevenebbek drámái: Babylon (1895), Le fils de l'étoile ('A csillag fia', 1895), Semiramis (1897), Oedipe et le Sphynx ('Oidipusz és a szfinx, 1898), La Prométhéide ('A Prométhiáda') c. trilógiájában Prométheusz-
347
PELAE
ban a Megváltó előképét rajzolta meg. — Nagy hatással volt több francia íróra, M aupassant-r&, Claudelre, Jarryra stb. 1920-ban Péladan Barátainak Köre is alakult, s Rózsakeresztes rendjének belga ága a mai napig működik. O Magyarul: Una cum uno (reg., Maksziányi, D., Egy az eggyel, 1919; film: ua., Deésy A., magyar, 1920); A mindenható arany (reg., Maksziányi 1)., 1919). O Irod.: R. L. Doyon: La douloureuse aventure de Péladan (1946); E. Dantinne: La pensée et l'oeuvre de Péladan; la philosophie rosicrucienne (1948); E. Bertholet: La pensée et les secrets du sár Joséphin Péladan (4 köt., 1952—1958). Reisinger János
tok (Karthágó, 419; Ephesos, 431) eretneknek bélyegezték. Híveit császári edictumok alapján (418-tól) üldözték. Pelagiust elűzték Jeruzsálemből (431 k.), életét Egyiptomban fejezte be. O Művei a tanításai és hívei elleni egyházi és állami intézkedések miatt csak részben maradtak ránk. Expositiones ('Magyarázatok') c. műve, amelyet Pál apostol leveleihez írt, teljes egészében fennmaradt. Ebben fejti ki tanait: az isteni igazságosság értelmében az embernek az eredeti bűn által sem korlátozott szabad akarata van, s így teljesíteni képes az isteni parancsokat. Még néhány kis írása maradt fenn az egyházatyák művei között, álnév alatt. Sok elveszett írásának töredékét őrzik a tanításai elleni vitairatok (Szent Ágoston és Szent Jeromos művei). Eretneksége, a pelagianizmus Britanniában, egy változata, a szemi-(azaz fél ) pelagianizmus pedig Galliában terjedt el az 5—6. sz.-ban a művelt keresztény körökben. O Kiad.: Migne: PL (Suppl. 1. köt., 1959). O Irod.: R. F. Evans: Pelagius (1968); G. Greshake: Gnade als konkrété Freiheit (1976). Czúth Béla
Peláez Collazos [pelóesz koljószosz], Rafael Ulises (Oruro, 1902. jan. 14.—): bolíviai író. Szülővárosában közgazdasági, majd jogi tanulmányokat folytatott. A Crónica, majd a La Patria c. napilap szerkesztője. O Costumbrista indíttatású műveket írt, melyekben élénk színekkel rajzolja meg hazája különféle vidékeinek világát, a bolíviai folklórt. Ronquera de viento ('Rekedt szél', 1930) c. elbeszéléskötetében az autentikus népi értékekre hívja fel a figyelmet, a „néplélek" rejtelmeit kutatja. Az elsők között ad pszichológiailag hiteles képet a fennsík indián lakta területeinek falvairól s a bányában embertelen körülmények között dolgozó munkásokról (Bajo los techos depaja, 'Szalmatetők alatt', elb.-ek, 1955). Cuando el viento agita las banderas ('Amikor a szél a zászlókat lengeti', 1950) c. kétkötetes regényében a chacói háború eseményeit jeleníti meg. O Főbb műve még: La revolución dejunio ('A júniusi forradalom', tört.-i esszé. 1930). O Irod.: A. Guzmán: La novela en Bolívia: proceso 1847—1954 (1955). Inotainé Bonifert Mária
Pele, Jerzy (Varsó, 1924. szept. 30.—): lengyel irodalom tudós. A varsói egyetem professzora, J. Krzyzanowski és R. Ingarden tanítványa volt. Irodalomelmélettel, szemiotikával és logikával egyaránt foglalkozik. Tanulmányai angol fordításban az egész világon ismertek. O Fő művei: Zdanie a sqd w dziele literackim ('Mondat és ítélet az irodalmi műben', Estetyka, 1960, 3.); O pojqciu tematu ('A téma fogalmáról', 1961); Quasi-sady a dzielo literackie ('Kváziítéletek és az irodalmi mű', Pami^tnik Literacki, 1963, 3.); Wstqp do semiotyki ('Bevezetés a szemiotikába', 1982). Pálfalvi Lajos
Pelagius [pelágiusz]; Pelagius Brito; Pelagius Britannicus (névváltozatok); (Britannia, 360 k.—Egyiptom, 431 után): brit teológus. Első a brit szigeteken született szerzők közül, akinek írásai ránk maradtak. Fiatalon (380 k.) Rómába ment, ott jogot tanult, megkeresztelkedett, aszketikus életmódja és Pál apostol leveleit magyarázó előadásai nagy hatással voltak a római keresztény előkelőkre. A Rómát fenyegető gótok elől Karthágóba menekült (410). Az ember szabad akaratát hirdető és az eredeti bűnt tagadó tanításai miatt Szent Ágoston támadta. Ezután Jeruzsálembe ment, ahol Szent Jeromos szállt szembe vele. Az antik humanizmust Pál tanításával ötvöző tételeit egyházi zsina-
példa: olyan esemény, történet, tett, magatartás, adat stb., amely egy állítás vagy tényállás megvilágítását, egy erkölcsi igazság vagy tanítás igazának meggyőző bizonyítását segíti elő. Ebben az értelemben gyűjtőfogalom: körébe tartozik a szűkebb értelemben vett -texemplum 3., példázat, bispel, parabola, maere és más hasonló műfaji változat, ill. típus. A -*példázatió 1 az különbözteti meg, hogy míg az általában a mindennapi élet jelenségeiből merít, addig a példa többnyire csodás elemeket is tartalmazó elbeszélés. Némelykor a példát és a példázatot azonos műfajnak tekintik. O Az ókori retorikában: a szónoki beszédben mintegy betétként szereplő, elsősorban a meggyőzés eszközéül szánt történet; ké-
348
PÉLDA
sőbb minden olyan exemplum jellegű kis történet, melynek végéhez a tanulságot megfogalmazó -*epimithion 2. csatlakozik. Sokféle változata alakult ki a középkorban: mint prédikációk illusztratív eleme, legendák betétje, bizonyító és szemléltető történet egy-egy tétel igazolásához, később pedig elsősorban szórakoztató célzattal előadott esemény. A középkor vége felé nemritkán szatirikus jellegű. Szerepe volt az elbeszélés és a novella fejlődésében, amenynyiben hozzájárult a zárt kompozíeiójú, lényeges vonásokat kiemelő, anekdotikus mag köré kristályosodó elbeszélésformák kialakulásához. Népszerű volt a 11. sz.-i P. Alfonso Disciplina clericalis-a, továbbá Vincent von Beauvais Speculum historialéja, a -*Gesta Homanorum, a 14. sz.-i Scala coeli, a német J . Herolt Promptuarium exemploruma, a lö. sz. elejéről való magyar Példák könyve stb. A 15—16. sz.-ban a műfaj egyik központja Mo. volt; Temesvári Pelbárt műveiben több száz példát gyűjtött össze. A |)éldákon keresztül igen sok világi elem hatolt be a kolostori irodalomba, s a világiasság levegőjét árasztotta a példák egy részének a komoly hangvételt humorossal vegyítő stílusa is. O írod.: Katona L.: Temesvári Pelbárt példái (1912); I). Howie: Studies in the use of exempel (1923); Horváth ,).: A magyar irodalmi műveltség kezdetei (1944); E. R. Curtius: Europáisehe Literatur und lateinisches Mittelalter (1967). Kovács Endre
az oláhokat" stb.). O 2. az ókori héber irodalom egyik kedvelt gnomikus műfajából, a —>másálból a Biblián és a bibliafordításokon keresztül a világirodalomba beszüremlett stiláris módszer, elbeszélésmód. A héber nyelv ugyanis —- természeténél fogva — igen képszerű: az elvont fogalmakat képek formájában tudja rögzíteni. Nem valamely egyezményes szimbólumról jut eszébe a hallgatónak vagy az olvasónakszemlélőnek a hozzá tartozó fogalom, mint ahogyan az Európában elfogadottá vált (pl. a galambról vagy az olajágról a béke jut eszünkbe). Ellenkezőleg: a héber nyelv és gondolkodás az illető fogalmat emeli át a képek, jelképek világába (pl. a béke sátráról, a könnyek serlegéről, az ég kapujáról stb. szokás beszélni — visszatérő módon a Bibliában). Ennek következtében már az Ószövetség nyelvezete is sajátosan példabeszéd-jellegű. így például Mózes 1. könyve (Genesis) első mondata nem a „világmindenség" megteremtéséről szól, hanem „az ég és a fold" létrejöttéről, amely kifejezés azután a világirodalomban is elfogadottá lett, meghonosodott. Az ember jutalma a Biblia szerint, hogy „hosszú életű lesz a Földön", ha viszont meghal, „Ábrahám kebelébe tér meg" stb. így a Biblia hatása a világirodalomban nemcsak a motívumok jól ismert vándorlása révén mutatható ki, hanem — éppen a példabeszéd segítségével sajátos nyelvezetével, stílusával és elbeszélésmódjával is. Haj Tamás
példabeszéd: 1. olyan közmondásszerű, tanító jellegű szólásmondás, amely mindig valamely konkrét eseményre vagy személyre hivatkozik (pl. ,,kapkod, mint Bernát a mennykő után" stb.). Érdekes, hogy miközben a j)éldabeszéd már-már közmondássá válik, olykor maga a példaként említett esemény vagy személy feledésbe merül, ám a hallgató sajátos módon mégis pontosan tudja, miért idézik fel azt számára. A példabeszéd ugyanis természeténél fogva didaktikus jellegű: a szerző vagy az előadó a ~*példára, példázatra való utalással mindig tanítani, nevelni óhajt. Terjesztői, alkalmazói eredetileg elsősorban (keresztény) prédikátorok voltak (-*prédikáció), akik a nép körében terjesztették azt (-*parasztbiblia). Nem véletlen tehát, hogy a legkedveltebb példabeszédek között számos olyan akad, amely a Biblia (mind az Ószövetség, mind az Újszövetség) személyéiből vagy eseményeiből, továbbá az egyházi tanításokból (pl. a szentek történeteiből) merítkezik (pl. „megrázta, mint Krisztus a vargát" vagy „otthagyta, mint Szent Pál
Példabeszédek könyve; Misié (héber cím); Misié Sölómó ('Salamon mondásai', héber cím változat); Paroimiai ('Közmondások', görög cím); Liber proverbiorum ('Közmondások könyve', latin cím); Proverbia ('Közmondások', latin címváltozat); Bölcs Salamonnak példabeszédei (régies magyar cím): ókori héber irodalmi mű az —>Ószövetség héber kánonjának -*Kötubim c. harmadik részéből. A hagyomány Salamon királytól (i.e. 970—930) származtatja; ténylegesen legfeljebb egy része származhat Salamon korából. A könyv kisebb terjedelmű közmondás- és bölcs ^n^ma-gyűjtemények mechanikus egyesítése útján keletkezett; összesen mintegy hatodfélszáz mondást tartalmaz. O Első gyűjteménye (1—9. fejezet) hosszabb-rövidebb bölcseleti költeményeket egyesít, többségük erényes intelem. Különösen kiemelkedő a bölcsesség himnusza (8. fejezet) és a bölcsesség, valamint a balgaság -^allegóriája (9. fejezet). O A második gyűjtemény (10—22: 16) lazán — tartalom szerint — csoportosított közmondásokat tartalmaz; első felét (10—15. 349
PÉLDA
fejezet) az ellentétes szerkesztésmód jellemzi („Szegény a lomha kézzel cselekvő, és a fürge karú meggazdagszik"). O A harmadik gyűjtemény (22 : 17—24 : 22) két- vagy háromsoros oktató ->gnómákat gyűjt egybe. Ez tartalmazza az —» Amenemopei intelmeiből fordított mondásokat is (22 : 17—23 : 12). O A negyedik gyűjtemény (24 :23—34) ugyancsak oktató gnómákat tartalmaz. O Az ötödik gyűjtemény (25—29. fejezet) címfelirata szerint Hizqijá király (i. e. 715?— (587) „emberei", vagyis megbízottai gyűjtötték össze. Első fele a paraszti élet témáiból merít; második fele a tisztségviselőknek szóló intelem. O A könyvhöz csatlakozik még egy -»Águr és egy —• Lemnél neve alatt fennmaradt gyűjtemény. O A Példabeszédek könyve mutatja a legjobban a héber -*másál sokrétűségét, gazdagságát mind tartalmi, mind pedig formai téren. A könyv gyűjtemény-jellegét a kanonikus szöveg sem titkolja, címfeliratai világos képet nyújtanak erről. Jelenlegi formáját valószínűleg az i. e. 4. sz.-ban nyerte el, ekkor keletkezett a didaktikus szándékot kimondó bevezető (1 : I—6) is. O Az ókori héber irodalmat ért idegen hatások egyik leghatározottabb tanúságát kínálja ez a gyűjtemény. Az arábiai gnómaköltészettől f-*•Águr, Lemuél) a már nem kimondott, de szövegegyezésekben felismerhető egyiptomi hatáson át (harmadik gyűjtemény) a görög szellemű, megszemélyesítésekkel, allegóriával dolgozó, de e hatást jól érzékelhető első költeményeiig terjed e hatás. Viszont a Példabeszédek könyve, sokrétű, gazdag tartalmánál, jól idézhető tömörségénél fogva maga is erős hatást gyakorolt a késő ókori és ez utáni irodalmakra. O (-+még intelemirodalom) O írod.: A. Erman: Eine ágyptische Quelle der Sprüche Salomos (Sitzungsberichte der Preussischen Akademie der Wissenschaften zu Berlin, 1924, 86—93. old.); J . W. Gaspar: Social Ideas in the Wisdom Literature of the Old Testament (1947); G. Harkness: Les sources de la morale occidentale (1957); H. Donner: Die religionsgeschichtlichen Ursprünge von Prov. Sal. 8 (ZAS 1957, 8—18. old.); U. Skladny: Die áltesten Spruchsammlungen in Israel (1961). Komoróczy Géza példázat: 1. tágabb értelemben valamely állítás, tényállás, dolog, folyamat megvilágítása (érthetőbbé tétele) egy konkrét egyedi eset közvetítésével. Gyakran szerepel az antik retorikában (-*exemplum 1.), valamint a tanító, ill. didaktikus költészetben, különösen annak moralizáló jellegű
műfaji változatai keretében ( —*bispel, mese, parabola s t b j . O 2. szűkebb értelemben olyan rövid elbeszélés, mely egy textus vagy egy beszéd kereteibe foglalva pozitív vagy negatív erkölcsi tanulságként áll valamely teológiai vagy etikai tétel, ill. tanítás szolgálatában. Többnyire zárt, egységes szerkezetű, s ezáltal könnyen függetlenné válhatott minden összefüggéstől, s így gyakran vándorolhatott egyik keretből a másikba. A példázatból levonható következtetések általában áttételesen, jelképesen jutottak kifejezésre; e jelképek értelmezése az egyes legendák, prédikációk, traktátusok stb. feladata volt. amelyek a példázatot tételek igazolására idézték. O Az egyes példázatgyűjtemények felhasználták az ókori Kelet mesekincsét, az antik görög és római írók számos alkotását, középkori forrásokat stb. Az egyes vándorpéldázatok természetesen új környezetbe kerülésüknek megfelelően változtak, alakultak: hol költőibbé színezték őket, hol a sikerültebb novellaszerű példázatokat száraz kivonatokká silányították. Az első ismert gyűjtemények egyes darabjait többnyire tematikájuk rendezte logikusabb egységekbe. Néhány ismertebb gyűjtemény: Valerius Maximus Factorum ac dictorum memorabilium libri IX ( Emlékezetre méltó tettek.és mondások 9 könyve') c. műve, P. Alfonso Disciplina clericalis-a, E. Bourbon (13. sz.) Traetatus de diversis materiis praedicabilibus ('Különféle dicséretre méltó dolgokról szóló fejtegetés') c. kompendiuma, Vincentius Bellovacensis (13. sz.) Speculum naturale, históriaié et doctrinale ('Természeti, történeti és tudományos tükör') c. gyűjteménye. A 13. sz.-tól kezdve számos példázatgyűjteménv sok darabja a szépirodalmivá válást segítette elő: szerkezetüket és stílusukat tekintve a világi novella vagy regény felé mutatva előre, tematika szempontjából pedig a dráma felé. A virágzó középkori példairodalom világiasabb ágának kiemelkedő terméke a -*Gesta Romanorum. Történetei túlnyomórészt jelképes példázatok. A hozzá fűzött applikációk állandóan változtak a másolók kezén, mivel a történetekben új és új értelmet fedeztek fel. A 14. sz.-tól kezdve sok változata terjedt el, a középkor végétől kezdve nemzeti nyelvekre is lefordították. Később néhol elhagyták vagy protestáns szelleművé alakították át a hozzájuk kapcsolódó moralizáeiókat. Nem ritkák a középkor vége felé az olyan példagyűjtemények, amelyek csak vázlatos, címszószerű anyagot tartalmaznak, amit azután a felhasználónak kellett kialakítania teljes tör-
350
PELET
ténetté. A protestáns gyűjteményekben gyakori a derűs, vidámságot keltő történet; sűrűn szerepel a protestáns dráma keretében is. Népi prédikátorok szívesen és sikerrel fejlesztették tovább. Hatással volt a szórakoztató irodalomra, az erkölcsi célzatú iskolai olvasmányokra; számos más műfaj és újkori szerző használta fel példázatok motívumait. ( -* még példa) O írod.: R. Cruel: Geschichte der deutschen Predigt im Mittelalter (1879); J. J. Mosher: The Exempel in the Early Religious and Didactic Literature of England (1911); K. Alewell: Über das rhetorische Paradeigma (1913); A. Closs: Weltlohn (1934). Kovács Endre Pélegri fpélegn], Jean (Haus-el-Khatib, 1920—): francia író. Algériában töltött gyermek- s ifjúéveit a L'embarquement du lundi ('Hétfői hajóra szállás', 1952) és az Oliviers de la justice ('Az igazságosság olajfái', 1959) c. visszaemlékezéseiben örökítette meg. Ez utóbbi regényével 1960-ban a katolikus irodalom nagydíját nyerte el, és filmet is írt belőle. Az önéletrajzi művek sorát a Maboul ('A kótyagos', 1963) folytatta. A regény hőse az el-elkalandozó tudat egy népi figura álcájában, olyan gyilkosságot eszel ki, melynek sem a rablás, sem a harag, sem másféle motiváció nem magyarázza okát. Cheval dans la ville ('Ló a városban', 1972) c. lélektani regényében, az előbbihez hasonlóan nem nehéz fölismernünk Gide és Camus eszméinek hatását. A cselekmény szerint az éjszakai Párizsban megölnek egy taxisofőrt. A gyilkosnak itt sincs határozott oka tettének elkövetésére. Beleszédülve a nagyvárosi élet forgatagába, egy hegyvidékről jött férfi a pénzhajhászás és a vidékre való visszaköltözés között ingadozva egyik szerencsétlen pillanatában öl. A regény a nagyváros elleni vádirattá válik a természeti életformára való visszasóvárgás jegyében. O Egyéb művei: L'homme caillou, ('Kopasz ember', é.n.); La rose de sable ('Homoki rózsa', költ.ek, é.n.); Les monuments du déluge ('Az özönvíz emlékei', elb., 1967); Slimane (dráma, 1968); Les documents sur le déluge (Dokumentumok az özönvízről', esszé). O Magyarul: 1 vers (Boldog B., ÉT, 1962, 28.). Reisinger János Pelegrinovic [pelegrmovity], Miksa (Hvar, kb. 1500— Zára, 1526. dec. 26.): horvát költő. Nemesi családból származott, magas állású tisztviselő volt Hvaron, Korculán, később Zárában. Korának népszerű műfaja a farsangi ének, ebben Pelegrinovic nevéhez fűződik a leghíresebb darab, Jejuplca c.
főművét sokáig A. Cubranovicnak tulajdonították. O Magyarul: 1 vers (Berezeli A. K., A szerb-horvát irodalom kistükre, anto., 1969); 2 vers (Csuka Z., Adriai tengernek múzsája, anto., 1976). O írod.: Csanda S,: Balassi Bálint és a horvát petrarkisták költészete (TSz, 1974, 3.). Pavlovics Ágota, Pelekais [pelekajszj, Kárlis; Kárlis Upmalis (családi név); (Jaunjelgava, 1896— Moszkva, 1938): lett költő. Az 1. világháborúban mint katonaszökevényt bebörtönözték, majd a Vörös Hadsereg katonájaként harcolt. Később Moszkvába költözött, ahol újságíróként dolgozott. A törvénysértések áldozata lett. A proletárköltőkhöz tartozik. O Főbb művei: I)ub{u pellcés atmirdzoties zvaigzném ('Pocsolyákban tükröződnek a csillagok', költ.-ek, 1922); Dzives dzeja ('Az élet dala', költ.-ek, 1928); Darbadienas {audis ('Hétköznapi emberek', költ.ek, 1931). O Gyűjt, kiad.: Dzejo\u izlase ('Válogatott versei', 1957). O Magyarul: 3 vers (Bede A., A lett irodalom kistükre, anto., 1977). Bojtár Endre Peletier du Mans fpeltj^ dii mansz]. -Jacques (Le Mans, 1517. júl. 25.—Párizs, 1582. júl.?): francia költő és természettudós, az ún. tudományos költészet első képviselője a 16. sz.-ban. Szerteágazó tanulmányokat folytatott: a humán tudományok után matematikát, jogot, orvostudományt tanult, foglalkozott asztrológiával is, tervet készített a helyesírás megreformálására, Du Bellay-t megelőzve célul tűzte ki a francia nyelv kiművelését. Költészete néha száraz, nehezen olvasható; életműve mégis rendkívül tanulságos: hagyományok folytatója, a lyoni iskoláé, az embléma-költészeté, egy ideig a Pléiadenak is tagja volt. Art poétique ('Költői mesterség', 1555) c. munkája a Pléiade csoport egyik elméleti alapvetése. Az új kor hírnöke volt. pályája felölelte a reneszánsz lelkes tudásszomját, majd a manierizmus csalódottságát. Fordítói tevékenysége is számottevő: Homérosz, Vergilius, Martialis, Horatius, Petrarca tolmácsolója. Belső nj'ugtalanság hajtotta nemcsak egyik tudományágtól a másikig, de városról városra, országról országra is, ,,az emberek sokféleségében" keresve új és új ihletet. O Fő műve az Amour des amours ('Szerelmek szerelme', 1555), négy részből álló versgyűjtemény, amely a lírai extázis és az intellektuális elragadtatás ötvözete. A földi szerelem égivé magasztosul, a halandó kedves Urániává, aki kozmikus magasságokba emeli a költőt, hogy onnan szemlélje 351
PELIP
elragadtatva a teremtés csodáját, O Egyéb költői művei: Oeúvres poétiques ('Költői művek', 1547); La Savoye (1572); Louanges ('Dicsőítések', 1581). O Magyarul: 2 vers (Rónay Gy., A francia reneszánsz költészete, 1956); 1 vers (Rónay Gy., Francia költők antológiája, I., 1962). O írod.: A. M. Schmidt: La poésie scientifique en Francé au XVI e siécle (1938); H. Staub: Le curieux désir: Scéve et Peletier du Mans, poétes de la conneissance (1967). Csűrös Klára pélipur lara: —*pénglipur lara Pellerano Castro [peljeráno kásztro], Arturo (Curayáo, 1865—San to Dom ingó, 1916): dominikai költő, író. A San Luis Gonzaga Kollégiumban tanult, majd könyvelőként dolgozott. Jelentős szerepet játszott az ország politikai életében. Feleségével, Isabel Amechazurra kubai költőnővel ismert irodalmi személyiségek, az ország irodalmi életének irányítói voltak. Byron álnéven közölt különféle cikkeket folyóiratokban, de egyénisége távol áll példaképe lázadó, romantikus alakjától. O Főbb művei: La última cruzada ('Az utolsó keresztes hadjárat', költ., 1883); Criollas ('Kreol nők', költ.-ek, 1907); De casa ('Otthonról', költ.ek, 1907); Fuerzas contrarias ('Ellentétes erők', színmű); De mala entrana ('Rosszmájúság', színmű); De la vida ('Az életről', színmű). Inotainé Bonifert Mária Pellicer [peljiszer], Carlos (Villahermosa, Tabasco,tart., 1899. nov. 4.—Mexikóváros, 1977. febr. 16.): mexikói költő, író. Polgári család fia. Ifjan bekapcsolódott az irodalmi életbe. 1919-ben az Ateneo de la Juventud nevű körhöz tartozott B. Ortiz de Montellano, J. Gorostiza, E. González Rojas, J. Torres Bődet, X. Villaurrutia, S. Novo társaságában. A kör hamar feloszlott, tagjait 1922— 1923-ban a Falange c., majd 1927—1928ban az Ulises c. folyóirat műhelyében találjuk. Végül több költővel és íróval együtt megalakítják a Los Contemporáneos ('Kortársak') elnevezésű irodalmi csoportot, és azonos címmel folyóiratot adnak ki 1928 és 1931 között. Intellektuális, a nép költészetétől távol eső lírájukat magas fokú mesterségbeli tudás, formai, nyelvi szépség jellemzi. Éberen figyelik a spanyol és az európai irodalmat, Tevékenységük a mexikói költészet megújulását hozta. Egyik legkiemelkedőbb lírikusuk a nagy műveltségű Carlos Pellicer. Többször beutazta Latin-Amerikát és Európát. Verseiből életöröm, a természet szeretete árad. Az ember és a természet kapcsolatát új költői meg-
világításba helyezi; számára az érzékelhetően ábrázolt természet a teljes élet megtestesítője, már első kötetében is: Colores en el mar y otros poemas ('Színek a tengerben és más versek', 1921), Korábbi verseiben némi társadalomkritikai felhang is megszólal: Piedra de sacrificio. Poéma iberoamericano ('Áldozati kő. Ibér-amerikai költemény', 1924); Estrofas al mar latino ('Strófák a latin tengerhez', 1934). Az 1940-es évektől született verseiben pedig vallásos tendencia is érezhető. Recinto ('Csendes zug', 1941); Subordinaciones ('Alárendeltségek', 1948); Práctica del vuelo ('Repülési gyakorlat', 1956). Költészete hazájában igen népszerű; egyetemes mondanivalója, ösztönös, érzéki életszeretete könnyed, gondosan csiszolt stílussal, zeneiséggel, mesteri kifejezésmóddal, gazdag nyelvezettel párosul. A modern mexikói lírára nagy hatással volt, és nemcsak egyéni hangú lírikusként, de finom tollú irodalomkritikusként is számon tartották. O Művei még: Seis, siete poemas ('Hat, hét költemény', 1924); Hóra y 20 ('Óra húsz', 1927); Camino ('Út', 1929); Linco poemas ('öt költemény', 1931); Esquemaspara una oda tropical ('Yá,zlatok egy trópusi ódához', 1933); Horn de junio ('Júniusi óra', 1937); Exágonos ('Hatszögek', 1942); Discurso por las flores ('Beszéd a virágokért', 1946); Sonetos ('Szonettek', 1950); TeotihuacÁn y 13 de agosto: ruina de Tenochtitlán ('Teotihuacán és augusztus 13.: Tenochtitlán romja', 1956); Conpalabras yfuego ('Szóval és tűzzel', 1962); Materied poético, 1918—1961 ('Költői termés, 1918— 1961', 1962); Leonardo Nierman ('Leonardo Nierman', 1968); Primera antologia poética ('Első költői antológia', 1969). O Magyarul: 1 vers (Vér A., Dél keresztje, anto., 1957); 2 vers (András L., Járom és csillag, anto., 1984). O írod.: R. Leiva: Carlos Pellicer (Imagen de la poesia mexicana contemporánea, 1959); É. Carballo: Carlos Pellicer (Diecinueve protagonistas de la literatura mexicana del siglo XX, 1965); M. T. Poncé de Hurtado: El ruisenor lleno de muerte: aproximación a Carlos Pellicer (1970); E. J . Mullen: Carlos Pellicer (1977). Sáfár Judit Pellicer de Ossau y de Salas-Tovar [peljiszer de oszóu i de szál ász tovrfr], Jósé (családi név); Pellicer; Pellicer y Tovar; Pellicer de Ossau (rövidített névváltozatok); (Zaragoza, 1602—Madrid, 1679): spanyol irodalomtudós, író, költő. Alcalá de Henares és Madrid egyetemén bölcsészetet, Salamancáén jogot tanult. 1629-ben elnyerte a Kasztília krónikása címet. O Góngora feltétlen híveként támogatta a 352
PELLI nagy barokk költőt Lecciones solemnes a las obras de don Luis de Góngora ('ünnepi olvasatok Luis de Góngora műveihez', 1630) c. munkájában. Mintegy 200 kisebbnagyobb művének színvonala rendkívül ingadozó. Közülük megemlítendő még: El Fénix y su história natúr al ('A Főnix [ = Lope de Vega] és természetrajza', költ., 1630); Sucesión de los Reinos de Portugál y el Algarve, feudos antiguos de la Corona de Castilla ('A Portugál és az Algarvei Királyságnak, a Spanyol Korona régi birtokainak örökösödése', ért., 1640); La Astrea sáfica ('A szapphói Asztraia', költ., 1641); De la Inmaculada Concepción de Nuestra Senora ('Miasszonyunk szeplőtelen fogantatásáról", 1669); Annales de la Monarquía de Espana después de su pérdida ('A spanyol monarchia év könyvei a vesztés után', 1681). O írod.: A. Reyes: Cuestiones gongorinas. Sobre el texto de las Lecciones solemnes de Pellicer (Revue Hispanique, 43. évf., 1918); A. Reyes: Cuestiones gongorinas. Pellicer en las cartas de sus contemporáneos (Revista de Filología Espanola, 6. évf., 1919); 1). Alonso: Todos contra Pellicer (Revista de Filología Espanola, 24. évf., 1937). Dorogman György
könyve többet ártott Ausztriának, mint egy vesztett csata. Hamar elterjedt külföldön is, csaknem valamennyi európai nyelvre lefordították. Emberszeretetét, a jóságba vetett hitét hirdeti az író a Doveri degli uomini (1834: Császár F., Értekezés az emberi kötelességekről, 1853; Alleram Gy., Az emberi kötelességekről, 1904) c. tanító célzatú, moralizáló munkájában is. Húsz évet felölelő, a hely, idő és cselekmény egységének A (/téri-képviselte hagyományát követő drámaírói munkásságában tragédiái — főleg az 1815-ben bemutatott, Császár F. által 1848-ban lefordított, de kéziratban maradt Franc.esca da Rimini — nem mindig időálló közönségsikerüket romantikus színezetüknek és hazafias utalásaiknak köszönhették. Eufemio da Messina c. darabjának előadását 1820-ban az osztrák cenzúra betiltotta, mert tárgyát célzatosnak ítélte, 9 közzéadott tragédiája közül az utolsó, a Corradino 1834-es bemutatóján megbukott: az egész művön végighúzódó lágy érzelmesség minden drámai erőtől megfosztja. Romantikus beállítottságának és fogsága után elmélyült vallásosságának, hazafias és emberbaráti eszményeinek megfelelőbb kifejezést talált bensőséges hangú lírájában és 12 „költői novellájában", amelyek középkori témákat és motívumokat dolgoznak fel. Vallásos ihletésű néhány, korában kiadatlanul maradt drámai színjátéka is. 1815-től élete végéig terjedő levelezése hű képet ad alapvetően békés és szelíd, de eszményeihez odaadóan ragaszkodó egyéniségéről. Nagy hatása a nemzeti mozgalom szenvedélyes légkörében élő kortársaira éppen példás élete és írásaiban hirdetett eszméi összhangjában rejlik. O Műveinek gyűjt, kiad.: Opere (1856—1860). O Egyéb műveinek új kiadásai: Poesie inedite ('Kiadatlan versek', 1837); Epistolario ('Levelezése', 1955). O Magyarul még: Morus Tamás (trag., Nagy I., 1841); Zanze (Révay J., 1925); 2 részlet a Börtöneimből (Pongrácz A., Az olasz irodalom kincsesháza, anto., 1942); 1 részlet a Börtöneimből (Tölgyesy M., Világirodalmi Antológia, TV., 1956). O írod.: Hunfalvv P.: Silvio Pellico; classica és romantica literatura (Athenaeum, 1839, 2. félév, 17.); Teveli V. D.: Pellico Silvio (Almanach, 1890); I. Rinieri: Della vita e delle opere di Silvio Pellico (1898— 1901); Janus (Sziklay J.): Egy olasz politikai áldozat (Magyar Állam, 1904); R. Barbiera: Silvio Pellico (1926); F. Ravello: L'autografo de „Le mie prigioni" e lalingua del Pellico (Giornale Storico della Letteratura Italiana 115 (1940); uő: Silvio Pellico (1954); Szauder J.: Pellico a börtönben
Pellico [pellikoj, Silvio (Saluzzo, 1789. jún. 25.—Torino, 1854. jan. 31.): olasz író, költő, drámaíró. Szegény polgárcsalád fiaként lyoni tanulmányai után Milánóban vállalt állást, ahol kapcsolatba került a romantika haladó gondolkodású hazafias képviselőivel. Házitanító lett egyik vezéralakjuk, L. Porro Lambertenghi gróf házában, aki megbízta körük folyóiratának, az II Conciliatorénak szerkesztésével is. Tagja lett a carbonaro-mozgalomnak, és 1820;ban társaival együtt elfogták; előbb halálra, majd 15 évi várfogságra ítélték. A morvao.-i Spielbergből 1830-ban szabadult, és Torinóban telepedett le, ahol könyvtárosi állást kapott Barolo grófné házában. Haláláig visszavonultan élt, távol tartva magát a politikától. O Alakja mégis nagy politikai jelentőségre emelkedett, mikor 1832-ben közreadta rabságáról írt visszaemlékezéseit Le mie prigioni (Hunfalvy P., Börtöneim, részletek, Athenaeum, 1838; Draxler J., Rabságom órái, 1861; Zádory J., ua., 1879; Erdélyi K., Börtöneim, 1886) c. Egyszerű, keresetlen őszinteséggel, keserűség és vádaskodás nélkül, a hatásvadászat eszközeit kerülve számol be az átélt nehéz időkről, testi és lelki szenvedéseiről; de a célzatosság hiánya, a soraiból áradó türelem és belenyugvás annál meggyőzőbb erővel rázta meg a közvéleményt. Szállóigévé lett, hogy 23
353
PELLI (Olasz irodalom — magyar irodalom, 1963); M. Fubini: Lettere del Pellico (Romanticismo Ttaliano, 1971); R. Massano: Stendhal e L'mimable Silvio« (Studi in onore di A. Ohiari, 1972). Jászay Magda
től az MTA tiszteleti tagja volt. O Főbb művei: Les grottes de Touen-Houang ('A tunhuangi barlangok", 6 köt., 1914—1924); La Mission Pelliot en Asie centrale ('Á Pelliot-küldetés Közép-Ázsiában', 1924); posztumusz jelentek meg: Notes sur l'histoire de l'Horde d'or ('Jegyzetek az aranyhorda történetéhez', 1950); Notes on Marco Polo ('Jegyzetek Marco Pólóról', 2 köt., 1959, 1963); Notes critiques d'histoire Kalmouke ('Kritikai gondolatok a kalmük történelemről', 2 köt., 1960); Histoire ancienne du Tibet ('Tibet ősi történelme', 1961). Szegő László
Pellinen, Jyrki Olavi (Helsinki, 1940. máj. 16. -): finn költő, író. 1959-től a Sibelius akadémia zongora és gordonka tanszakára járt, a helsinki egyetemen pedig irodalmat, zenetudományt és orosz nyelvet tanult. 1966-ban állami irodalmi díjat kapott. O Pellinen az 1960-as évek finn költészetének ismert alakja. Műveiben a metafizikai lírai próza érvényesül, ilyenek a Kuuskajaskari (1964) és a Niin painvastoin kuin kukaan ('Oly ellenkezőleg, mint senki', 1965) e. kötetei is. A Naista asioista ('Ezekről a dolgokról', 1962) c. első művére a kitárult líraiság jellemző. Az író tulajdonképpeni áttörését a finn irodalomban a Kuuskajaskari jelentette. Pellinen műveit, egész irodalmi tevékenységét az érzelmek irányítása jellemzi. O Egyéb főbb művei: Nuoruuteni ilmastot ('Ifjúságom éghajlatai', reg., 1965); Tassa yhteiskunnassa on paha nukkua ('Főbben a társadalomban rossz aludni', költ.-ek, 1966); Toisin sanoen kuuntelet ('Másképp mondva hallgatsz', költ.-ek, 1969); Edessapain óvat tulevat juhlat ('Előttünk vannak még az ünnepek', költ.-ek, 1972); Kesanmaa ('A nyár országa', költ.-ek, 1973); Miná kirjoitan maljasta joka oli hidas ('Serlegről írok, mely lassú volt', költ.-ek, 1973); Satuja ('Mesék', reg., 1974); Sade ('Eső', reg., 1975); Kertosákeiden laulu ('Refrének éneke', költ.-ek, 1976); Kesan jalkeen várit muuttuvat ('Nyár után megváltoznak a színek', költ.-ek, 1977); Lauttasaari (költ.-ek, 1977); Kuinka en pakenisi ('Hogyne menekülnék', költ.ek, 1978). O Magyarul: 2 vers (Fábián L., Finn költők antológiája, 1973); 1 vers (Fábián L., Magyar Ifjúság, 1973, jún. 22.); 1 - I vers (Jávorszky B., Űí, 1976, 6.; Utunk, 1978, 37.); 17 vers (Kalász M., Visszhang az erdő faláról, anto., 1981). Kuczka P. Heléna
peloponnészoszi iskola: az ógörög epigrammaköltészet egyik irányzata. Az i. e. 4. sz. végére, 3. sz. elejére az epigrammaköltészetben funkcióváltás zajlott le. Egyrészt a lakomákon szokásos rögtönzések, szkolionok helyébe lépett a rövid, csattanós, dallam nélküli epigramma, másrészt a fiktív sírfeliratok, fiktív fogadalmi feliratok elszaporodásával a kőfeliratok versformájából fokozatosan könyvköltészetté vált (bár a feliratokon természetesen továbbra is használták). Az ún. peloponnészoszi, helyesebben dór-peloponnészoszi iskola alkotóit is jellemzi ez a folyamat. Az iskola elnevezése R. Reitzensteintől ered, aki az alábbi alkotókat sorolta tagjai közé: rhodoszi Szimmiasz, lokrói Nosszisz, tegeai Anüté, bizánci Müró, rhodoszi Arisztodikosz, tarentumi Leónidasz, pleuróni Alexandrosz, thébai Perszész, sziküóni Mnaszalkész, phókiszi Phalaikosz és Phaniasz. Az alkotók általában a nyugati, a peloponnészoszi vagy a keleti görögök dór nyelvjárású területeiről kerültek ki. Az iskola szembeszállt a korábbi időszakok klasszicizáló, hősi epigrammájával, és a kisemberek, kereskedők, halászok, földművesek életét helyezte a középpontba. A kor egyéb irodalmi műfajai, pl. az újkomédia, Theophrasztosz jellemrajzai stb. szintén a magánélet e szférájában mozogtak. A peloponnészoszi iskola fölfedezte és örömmel ábrázolta a gyermeki lélek sajátságait költészetében (Nosszisz AG VI. 353; Anüté AG VI. 312). Költői között számos nőt találunk (mint pl. Nosszisz, Anüté, Müró), de az iskola férfi alkotói is egyfajta már-már nőies érzékenységgel reagálnak a világra és az emberi sorsra (AG VII. 13; 486; 646; 662). A természet ábrázolása szintén fontos szerepet kap az iskola költészetében, bár költői inkább az idealizált, idilli tájakhoz, nem a szélesebb panorámákhoz vonzódnak (AG IX. 313; XVI. 228, 231). Az állatok, sőt az állati lélek iránti érdeklődés is föltámad a
Pelliot [peljoj, Paul (Párizs, 1878. máj. 28.—uo., 1945. okt. 26.): francia sinológus. 1901-től az École d'Extrérne-Orient á Hanoi professzora. 1906 és 1911 között eredményes archeológiai és nyelvészeti kutatómunkát végzett Közép-Ázsiában. A tunhuangi barlangok feltárásakor jelentős kínai. tibeti, török 6—11. sz.-i kéziratokat hozott felszínre. 1911-től a Collége de Francé tanára, 1921-től az Académie Fran^aise tagja, a Société Asiatique elnöke, 1939354
PEMAN
dór-peloponnészoszi iskola alkotóiban (AG VII. 189, 194, 197; IX. 745). A korábbi epigrammaköltészet hősies monumentalitása helyébe a nyelvi megformálás keresettsége, játékossága lép. Pompázó kifejezések, ellentétpárok, sőt rímek színesítik az iskola alkotásait. O Kiad. és irod.: H. Beckby: Anthologia Graeca (1—4. köt., 1957, 1964—1965) O írod.: R. Reitzenstein: Epigramm und Skolion (1893); J. Geffcken: Studien zum griechischen Epigramm (Neue Jahrbücher für das klassische Altertum, 1917, 88 skk.). Németh György
talan konzervatív, anto., 1969); 1 nla (Gombár E., Nagyv, 1970, 6.); 1 elb. (Gombár E., Tiszatáj, 1972, 2.); 1 vers (Fábián L., Finn költők antológiája, 1973); 1 vers (Fábián L., Bukfencező múzsa, anto., 1976); 1 nla (Gombár E., Üj Tükör, 1976, 27.); 1 nla (Gombár E., Nagyv, 1979, 3.); 16 vers (Kalász M., Kiss D., Gombár E., Visszhang az erdő faláról, anto., 1981); Salomo és Ursula. Vadászat karácsonykor (reg., Gombár E„ 1981); 4 vers (Bernáth K., Uj Tükör 1982, 27.). O írod.: Gábor I.: Szeretnék egy közös nyelvet megtalálni. Beszélgetés Juhani Peltonen finn íróval (interjú, Magyar Nemzet, 1973, szept. 27.); Gombár E.: Beszélgetés egy zsombék tetején Juhani Peltonennel (interjú, Új Tükör, 1976, 27.). Gombár Endre
Peltonen, Juhani (Helsinki, 1941. máj. 12.—): finn író. Hivatalnokcsaládból származik. Trodalmi, esztétikai és művészettörténeti tanulmányokat folytatott a helsinki egyetemen, 1964 óta az írásból él. írói műhelyéből verseskötetek, regények, sikeres drámák egyaránt kikerülnek. Peltonen nem tartozik a könnyen kitárulkozó alkotók közé. Műveit gazdag fantázia, romantikus stílusjegyek és szeszélyes asszociációk jellemzik, számos elbeszélésében a szürrealizmus finn felélesztőjeként mutatkozik be. Legsikeresebb műve, a Salomo ja Ursula ('Salomo és Ursula') c. regény 1967-ben jelent meg (Gombár E., Salomo és Ursula, 1972). A regény egy fiatal, hobóéletet élő szerelmespár naivan abszurd élettörténetén s tragikus bukásán keresztül bírálja a finn jóléti társadalom visszásságait. Filozófiája azonban minden helyszínen túlmutat, általános emberi mondanivalót tartalmaz. Az író az anakronisztikussá vált kardcsörtetés, az előjogok, a fajüldözés, az emberi korlátoltság és bigottság összes fajtája, a közöny és a szeretetlenség ellen üzen hadat. Groteszk figurái, esendő emberei nemcsak szánalmat ébresztenek az olvasóban, de aktív állásfoglalásra is késztetnek. 1978ban megjelent Elmo c. regényében a finnek sportszenvedélyének túlzásait figurázza ki nagy komédiázással, gazdag nyelvi leleményességgel. A regény egyik főhőse Kiss Endre magyar sportoló, Elmo örök vetélytársa. Drámái közül az 1968-ban bemutatott Paiván sankari ('A nap ünnepeltje') és az 1977-ben színre vitt Kohti maailman sydanta ('A világ szíve felé') a legfigyelemreméltóbbak. O Egyéb fő művei: Oudot minat ('Különös énjeim', költ.-ek, 1966); Kolme ('Három', reg., 1969); Valaan meríckeja ('A Cet jegyében', reg., 1973); Pitkaa, omalaatuista rykimistá ('Hosszú, különös krákogás', költ.-ek, 1974); Jumalan kuopus ('Isten legkisebb gyermeke', reg., 1980). O Magyarul: 1 nla (Kodolányi J., A boldog23*
Peltz [pélcj, Isac (Bukarest, 1899. febr. 12.—): román író. Szegény sorsú bukaresti zsidó családból származott. Teológiai tanulmányokat folytatott, majd újságíró lett. O Némelyik korai művén érezni az avantgarde hatását, de igazi prózaírói iskolája a múlt századi realizmus volt. Érzelmeit elleplezve, tárgyilagosságra törekszik, hogy hű krónikása lehessen a közegnek, melyet legjobban ismer: a Vácáre§ti-Dude§ti negyednek, e bukaresti gettónak, hol regényalakjai élnek és halnak, sodródnak félszegen és reménytelenül. Mindig róluk ír, átütő sikerrel azonban csak főművében, Calea Vácáreqti c. regényében (1933: Katz L.—Farkas L., Calea Vácáregti. A bukaresti zsidónegyed regénye, 2 köt., 1934; Tóth B., Eszter és a halál, 1967; Bodor P., Calea Vácáre^ti, részi., A román irodalom kistükre, IV., 2., 1964). O Egyéb művei: Foc ín hanul cu tei ('Tűz a hársfás fogadóban', 1934); Max lumea lui ('Max és világa', 1957). O Gyűjt, kiad.: Serieri ('írások', 5 köt., 1969—1973). O írod.: Szentmihályi Z.: Eszter és a halál (Utunk, 1967, 40.); n. n.: ua. (Könyvtári Szle, 1967, 3.); E. Lovinescu: Serieri (2. köt., 1970); P. Constantinescu: Serieri (4. köt., 1971). Zirkuli Péter Pemán [pemón], Jósé Maria (írói név); Jósé Maria Pemán y Pemartín (családi név); (Cádiz, 1898. máj. 8.—uo., 1981. júl. 19.): spanyol író, költő, drámaíró. Előkelő, jómódú család gyermeke. Első költői sikerét 16 évesen egy költői versenyen aratta. A sevillai egyetemen jogot tanult, Madridban szerzett doktori címet. 1936 óta tagja, 1939—1940 és 1944—1947 között elnöke volt a Spanyol Királyi Akadémiának. Számos külföldi akadémia levelező tagja, több 355
PEMBE
egyetem díszdoktora. O Költészete főleg az andalúz folklór hatását mutatja, az avantgarde törekvések alig hagytak nyomot rajta (pl. De la vida sencilla, 'Az egyszerű életről', 1923; A la rueda rueda, 'Kerékre kerék', 1929; El barrio de Santa Cruz, 'A Szent Kereszt negyed', 1931). Bár elbeszéléseket és regényeket is írt, prózája erősségétpublicisztikája alkotja (Cien artículos, 'Száz cikk', 1957). Legnagyobb sikereit színpadi szerzőként aratta. Drámáinak jelentős részében történelmi mag köré építi fel a cselekményt, módot találva arra, hogy kifejtse politikai és vallási (katolikus) meggyőződését. El divino impaciente ('A türelmetlen jós', 1933) c. drámai költeménye rövid idő alatt több mint egy tucat kiadásban fogyott el, s a polgárháború előtti spanyol színház egyik legnagyobb sikerének számított. Pemán kitűnő, régi vágású szónok volt, akinek a rögtönzései, ékesszólása magával tudták ragadni hallgatóságát. O Főbb művei még: História del fantasma y dona Juanita ('Dona Juanita és a kísértet története', reg., 1927); Volaterías ('Futó gondolatok', elb.-ek, 1932); Cisneros (drámai költ., 1934); Cuando las Cortes de Cádiz ('A cádizi országgyűlés idején', drámai költ., 1934); Julieta y Romeo ('Júlia és Rómeó', vígj., 1936); Poéma de la Bestia y del Ángel ('Költemény az Állatról és az Angyalról', költ., 1938); La santa virreina ('A szent alkirályné', drámai költ., 1939); Metternich (vígj., 1942); El Paraiso y la Serpiente ('A Paradicsom és a Kígyó', spanyol-amerikai útirajzok, 1942); La destrucción de Sagunto ('Saguntum pusztulása', dráma, 1954); El viento sobre la tierra ('A szél a fold felett', dráma, 1957); Tres testigos ('Három tanú', dráma, 1970); In Memóriám (versek, 1971). O Gyűjt, kiad.: Obras completas ('összes művei', 1948-tól, eddig 7 köt. jelent meg); Afitología de poesia lirica ('Lírai költészeti antológia', 1954); Nueva antologia, 1917—1964 ('Új antológia, 1917— 1964', 1965). O Irod.: A. Cruz Rueda. Poesías de Jósé Maria Pemán (Cuadernos de Literatura Contemporánea, 1943, 8.); M. Linares: Pemán, dramaturgo (Razón y Fe, 134. köt., 1946); P. Cabanas: Pemán prosista (Cuadernos de Literatura, 6. évf., 1949); R. M. de Hornedo: La prosa narrativa de Pemán (Razón y Fe, 141. köt., 1950); L. Molero Manglano; El teatro de Jósé Maria Pemáij (Teatro espanol contemporáneo, 1974). Dorogman György Pemberton [p«mbötn], Sir Max; (Birmingham, 1863. jún. 29. — 1950. febr. 22.):
angol író, szerkesztő. A cambridge-i Caius College-ban szerezte diplomáját. Előbb a Chums, majd 1896-tól tíz éven át a Cassel's Magaziné szerkesztője, később lapkiadó vállalati igazgató lett. A korabeli angol bestseller irodalom ismert alakja. Kalandregényei jelentős részét a századelőn magyarra is lefordították. A némafilm korszakában több regényét és novelláját megfilmesítették, pl.: Dávid Garricíc (USA, 1913); A bánya titka (ifj. Uher Ö., magyar, 1918). Közepes színműveket és sikeres revüket is írt. O Főbb regényei: The Diary of a Scoundrel ('Egy gazember naplója', reg., 1891); The House Under the Sea (1902: Dóra, Kastélv a tenger fenekén, 1904): Red Morn (1904: ?, Hajnalhasadás, 1906); I)r. Xavier (1904: ?, A szépség doktora, 1906); My Sword for Lafayette (1906: ?, Lafayette és barátja, 1909): The Diamond Ship (1907: Tóthné Rákosi M., A gyémánt hajó, 1911); The Lodestar (1907: Martos Szilárdka, Vezércsillag. 1909); White Walls (1910: SzebenyiJ., Fehér falak, 1910); Pauline (1921); The Mad King Dies ('Az őrült király meghal', 1925); Sixty Years Ago and After ('Hatvan évvel ezelőtt és azután', 1936). O Magyarul még: A fehér rémelc (reg., Cholnoky V., 1907); A kronstadti kém (reg., Győri I., 1902; Z. Tábori P. 1932). Gellért Marcell Pena [penáj, Cornélio (írói név); Cornélio de Oliveira Pena (teljes név); (Petrópolis, Rio de Janeiro állam, 1896. febr. 20.—Rio de Janeiro, 1958. febr. 12.): brazil festő és regényíró. Sáo Paulóban jogot végzett, utána Rio de Janeiróban telepedett le, ahol mint újságíró és illusztrátor dolgozott. 1927-től kezdve igazságügy-minisztériumi tisztviselő. 1930-ban felhagyott a festéssel, attól kezdve teljesen az irodalomnak szentelte magát. O A brazil introspektív regény egyik fő képviselője. A modern regionalizmus társadalomábrázoló és dokumentum jellegű műveivel ellentétben fantasztikus és rejtelmes környezetben mozgatja irreális, önmaguk és őseik bűneiért bűnhődő, egyensúlyukat vesztett figuráit. Stílusa monoton, szövevényes, belső monológokban gazdag. O Regényei: Frontéira ('Határ', 1935); Dois Romances de Nico Horta ('Nico Horta két regénye , 1939); Repouso ('Pihenés', 1948); A Menina Morta ('A halott leány', 1954). O Gyűjt, kiad.: Romances Completos ('összes regénye', 1958). O Irod.: T. de Ataide, M. de Andrade stb. cikkei (Romances Completos, 1958). Rónai Pál 356
PENCL
Pena [pená], Leonardo (írói név); Ignacio Pérez Kallens (családi név); (Santiago, 1885—Párizs, 1934. máj. 13.): chilei író. Előkelő diplomatacsaládból származott, apai nagyapja angol konzul volt Valparaísóban. Jogi tanulmányait az irodalom kedvéért abbahagyta. 1913-ban Párizsba ment, s ott nagy aktivitást fejtett ki a chilei irodalom és művészet megismertetésének érdekében. O Legfontosabb regényei a Biblia Profana ('Profán Biblia') ciklusba tartoznak: Yo ('En', 1907) c. első regényének szokatlan, agresszív, szarkasztikus hangjával nagy feltűnést keltett. A ciklus többi regényeit (El libro de las siete locuras de amor, 'A hét szerelmi őrület könyve', 1908; El alma perdida de la princesa, 'A hercegnő elveszett lelke', 1909 stb.) a hamleti nyugtalanság, a shelleyi panteisztikus -szépségimádat és Maeterlinck álomszerű képeinek újszerű, merész vegyitése jellemzi. Néhány nagy feltűnést keltett megállapítása: „Szeretem a bűnözőket, prostituáltakat, csavargókat, mert ők képviselik az emberiség pusztulását." . . . „Szeretem az anyagot, mert minden harmónia forrása, és méltó arra, hogy továbbfejlesszék." O Főbb műve még: Las puertas ('Az ajtók', reg., 1911). O írod.: I). Urrutia: La obra de Leonardo Pena (1913). Inotainé Bonifert Mária Pena Barrenechea [penyá bárrenecseá], Ricardo (1893—1949): perui költő. Floración ('Virágzás', 1924) c. kötetében még a tradicionális szentimentális költészet finom hangú művelőjeként jelenik meg. Később impresszionista, majd Góngora hatását mutató verseket írt, Góngora tanítványának vallja magát, versei rendkívüli műveltséget tükröznek, olykor mégis az egyszerű, közérthető, népies formákat választja. Könnyedén csapongó költeményeiben a szerelemről, a kedvesről szól, anélkül, hogy szenvedélyes vagy őszintén fájdalmas hangot ütne meg. Elete vége felé a Garda Lorcaféle románc művelője lett. Inotainé Bonifert Mária Penaranda [penvárándá], Claudio (Sucre, 1884 - u o „ 1924): bolíviai költő. Éles tollú újságíró, vezető lapok munkatársa, a politikai harcok résztvevője. Kongresszusi küldöttként az elmaradott vidéki tartományok szószólója a parlamentben. O Generációjának egyik legnagyobb hatású képviselője. Mint újságíró hajlékony, érzékeny, sziporkázó stílusával iskolát teremtett. Költészetének kiteljesedését megakadályozta korai halála. A modernismo követője, R.
Darío és R. Jaimes Freyre híve. Elégia a Rubén Darío ('Elégia Rubén Daríóhoz') c. híres versében szinte tökéletesen azonosul mesterének költészetről vallott elveivel és technikájával. Finoman kimunkált verseiben megkísérli visszaadni a bolíviai fennsík sajátos világát, de inkább intellektuális elmélkedések kerülnek ki tolla alól, mintsem a kor és az ország valós rajza. Szenvedélyes, fájdalmas hangvétele olykor a romantikusokhoz közelíti. O Főbb verseskötetei: IÁricas; Ternezas; Ingenuas. De la vida y del ensueno ('Lírák; Gyengédségek; Naivságok; Az életről és az álomról', 1907); Cancionero vivido ('Átélt daloskönyv', 1919). O írod.: R. Villarroel Claure: Elogio de la crítica y otros ensayos (1937). Inotainé Bonifert Mária pencerdd: ->bárd, kelta irodalmi formák P.E.N. Club; P.E.N. International (azaz 'Nemzetközi P.E.N.', az egyes nemzeti P.E.N. Clubok pedig az illető országok 'P.E.N.-központjai', így pl. a Magyar P.E.N. Club is Centre Hongrois du P.E.N.): írók, költők, esszéisták világszervezete. Kölcsönös megismerést és megbecsülést előmozdító programmal működik, amit azonban meg-megzavarnak a világpolitikának e téren is érvényesülő ellentétei, vitái. Székhelye London, hivatalos nyelve a francia s az angol, évente más-más országba hívják össze kongresszusait ; az első 1922-ben Londonban ült ös^ze. A nyelvi alapú szervezésnek megfelelően pl. Jugoszláviában a szerb, horvát, szlovén, illetve macedón íróknak külön-külön P.E.N.-központjaik vannak. Alakult külön P.E.N.-központjuk az emigráns íróknak is, eleinte antifasiszta, később annál zavarkeltőbb funkcióval, miután keretei közt teljesen kicserélődött tagjainak összetétele. A P.E.N. elnevezés egyébként igen szerencsés és szellemes, jelentvén az angol pen szó tollat, rövidítéseként három ugyancsak angol szónak: Poets, Essayists, Novelists ('Költők, Esszéírók, Regényírók'). A Nemzetközi P.E.N.-t 1921-ben C. A. Dawson Scott angol író alapította, azzal a nemes céllal, hogy az 1. világháborúban egymással szembefordult országok íróit közös asztal köré invitálja. Alapokmánya arra szólítja fel az írókat, hogy kövessenek el mindent hazájukban a nézetek szabad cseréje érdekében, s mozdítsák elő a nemzetközi megértést. A budapesti kongresszuson (1932-ben) J. Galsworthy így határozta meg a P.E.N. célkitűzését: „Az emberi élet semmit sem ér nyájasság nélkül, s mi vagyunk talán a 357
PENCL
leggyakorlatiasabbak mindama halandók közül, akik azt a célt követik, amelyet a széles néptömegek maguk elé tűztek: az enyhe, barátságos légkört, amelyben lélegezni lehet." Napjainkban — P. Emmanuel szavaival — a P.E.N. „minden tagjának és kinek-kinek a saját helyén és lehetőségei szerint tanúsítania kell azt a saját szemében nagyon is egyszerű igazságot, mely az ember számára a jelentésekkel tradicionálisan legmegterheltebb szavakban jut kifejeződésre: a szabadságban, a békében, a jó egyetértésben, a kölcsönös tiszteletben, a humanitásban." A világszervezet első elnöke (1933-ig) J. Galsworthy volt, őutána H. G. Wells (1933-tól), J. Romains (1936tól), M. Maeterlinck (1947-től), B. Croce (1949-től), A. Chamson (1956-tól), Ch. Morgan (1953-tól), A. Moravia (1959-től), A. Miller (1965-től), P. Emmanuel (1969-től) voltak a Nemzetközi P.E.N. legnevezetesebb elnökei. Jelenleg az elnöki tisztet Per Westbarg, a főtitkárit pedig Alexandre Blokh tölti be. A jubileumi kongresszuson (Dublin, 1971) H. Böll lett a világszervezet elnöke. A Magyar P.E.N. Club 1926-ban alakult meg, első elnöke (1929-ig) Rákosi J. volt. Őt 1930-ban Kosztolányi D. követte, az ő érdeme, hogy a 10. kongresszust Bp.-en tartották. Kosztolányi azonban csak 1932 májusáig, a budapesti kongresszusig állt a Magyar P.E.N. Club élén; ezt a kongresszust ugyanis botrány előzte meg. Azt a kétezer fontot, amit 1931-ben a Lord Rothermerenél Londonban tisztelgő Kosztolányi mint a Magyar P.E.N. elnöke az év legjobb magyar írói műveinek jutalmazására a jobboldali angol újságmágnástól kapott, Móricz Zs. és Krúdy Gy. között osztotta meg Pékár Gy. segédletével. Emiatt Berzeviczy A. (noba 1930-ban Kosztolányi Kisfaludy Társaságba való beválasztásának kezdeményezője volt) koncentrált támadást indított ellene, ami a budapesti kongresszus állami támogatásának megvonásával, tehát lehetetlenülésével fenyegetett. A jobboldali írók nyomására Kosztolányi az elnökségről kénytelen volt lemondani; a jobboldali vezetés kizárta a Magyar P.E.N.ből többek között Ignotust, Hatvany L.-t, Krúdy Gy.-t, Bíró L.-t, Vámbéry R.-t. Hatvany L. a kongresszusra érkező francia írók tudomására hozatta, hogy „Berzeviczy úr, aki elnöke az Akadémiának és a Kisfaludy Társaságnak is, az irodalomtól idegen individuum, a szellem fehérgárdistája, tudatlan tudós, s aki a külföldieket fogadni fogja, Pékár Gy. a legrosszindulatúbb s legtehetségtelenebb író, a szellem hitleristája, aki az ötvenhatszoros gyilkos Héjjas
Iván barátságával kérkedik". Felülről oktrojált kompromisszum alapján elnökként ezután Berzeviczy A. vezette le a kongresszust, de a Bp.-re érkezett B. Crémieux P.E.N. főtitkártól tudomásul kellett vennie, hogy Hatvanyt és társait vissza kell venni a P.E.N.-be, annál is inkább, mert a velük való szolidaritás jeléül kilépését jelentette be harminckilenc író, köztük Babits M., Füst M., Illyés Gy., Karinthy F., Kassák L., Márai S., Sárközi Gy. Utóbb a Magyar P.E.N. veiiik is újra kiegészült. Az elnökségről Berzeviczy kénytelen volt lemondani; utóda Radó A. lett, aki 1944-es öngyilkosságáig és az ugyanakkori feloszlatásig állt a Magyar P.E.N. élén. 1935 januárjában a bp.-i pályaudvaron Kosztolányi D., Hatvany L. és Bárdos A. társaságában Radó A. fogadta a Magyar P.E.N. Club meghívására ideérkező Th. Mannt, akinek pesti előadása József A. nevezetes üdvözlő verse révén is emlékezetes. A Magyar P.E.N. Clubot az 1944. márc. 19. utáni rendelkezések feloszlatták, s csak 1945 őszén alakult újjá; elnöke 1957-ig Heltai J., 1957-től 1959-ig Bölöni Gy., 1960-tól Sőtér I., főtitkára 1957 után Gereblyés L., majd Kéry L., ügyvezető alelnöke pedig 1929 óta a folytonosságot a szüneteltetés, majd inaktivitás idején is fenntartó Rubinyi M. Közben a Nemzetközi P.E.N. (amely pl. az 1932-es bp.-i kongresszuson megtapsolta a fasiszta Olaszo. P.E.N. Clubjának delegátusát, az MTA dísztermében bohóckodó, füttykoncertet adó F. T. Marinettit) az 1956-os ellenforradalom után megpróbálta kétségbe vonni a Magyar P.E.N. Club nemzetközi tagságát. A kísérlet .végül is kudarcba fulladt, mert a Magyar P.E.N. Club delegátusainak, Bölöni Gy.-nek és Rónai M. A.nak londoni tárgyalásai nyomán a Magyar P.E.N. a Nemzetközi P.E.N.-nek teljes jogú tagja maradt. 1961-ben indult meg a Magyar P.E.N. Club francia és angol nyelvű bulletinje — Le P.E.N. Hongrois, The Hungárián P.E.N. —, amely a hazai P.E.N. híranyagán kívül magyar művek fordításait közli, valamint könyvkritikákat is. 1964 októberében Bp.-en rendezték meg a Nemzetközi P.E.N. Club végrehajtó bizottsági ülését és irodalmi kerekasztal-konferenciáját. A Magyar P.E.N. rendszerint háromévenként tartja tisztújító közgyűléseit, összejöveteleket rendez, s külföldi vendégeket fogad és tüntet ki. A magyar szépirodalmi művek legkiválóbb külföldi fordítóit emlékéremmel és oklevéllel jutalmazza. Jelenlegi (1985) elnöke Boldizsár I., főtitkára Bart I. O írod.: Kéry L.: Néhány szó a P.E.N.-ről (Nagyv, 1970, 7.); Parancs 358
PENDO J.—Tímár Gy.—Lukács K.: Ankét a Nemzetközi P.E.N.-ről (Nagyv, 1972, 4.); Hatvany L. három levele (Rónai M. A.. Yvette levelesládája, Történelmi Szemle 1975, 2—3.). Rónai Mihály András Pencseva, Sztanka (Szliven, 1929. júl. 9.—): bolgár költő. Gimnáziumot szülővárosában (1947), majd Szófiában orosz szakot végzett (1951). Szerkesztő volt a szófiai rádióban (1955—1956), a Szeptemvri (1951)—1975) és 1975-től az Otecsesztvo c. folyóiratnál; 1956—1958 között a Narodna kultura c. kulturális hetilap ruszei tudósítója volt. O Már gimnazista korában verselt. Első versét a Literaturen front 1947ben közölte. O Költészetét megkapó egyszerűség és őszinteség s az élmény autentikussága jellemzi. Eddig számos verseskötete és esszégyűjteménye jelent meg. Jelentős műfordító is, főként román, magyar, mongol és koreai nyelvből fordít. O Válogatott művei: Izbrana lirika ('Válogatott versek', 1973); Izbrana lirika ('Válogatott versek', 1979); Bezszvideteli ('Tanúk nélkül', versek, 1980); Nedovdrsen szvjat ('Befejezetlen világ', versek, 1982). O Magyarul: 1 vers (Majtényi Z., Bolgár költők antológiája, 1966); 1 vers (Király Z., Üí, 1966, 6.); 4 vers (Károlyi A., Király Z„ Margarétás záporok, anto., 1973); 1 vers (Székely M., Nagyv, 1975, 2.); 2 nla (Székely M., Galaktika, 1975, 14.); 2 vers (Király Z., Majtényi Z., Fehér szél támad, anto., 1983). Juhász Péter
ját. A pendék mint szomszédaik — a bundák, mbalák stb. — rendelkeznek egy mindenható isten (nzambi) képzetével, de hitük elsősorban az ősök tiszteletéből táplálkozik. O A pende írásbeliség alapjait a század első felében született nyelvleíró kísérletek (V. W. Griffin nyelvtana és szótára, 1937) vetették meg. A pende folklór feltárásának első jelentős hulláma a korábbi elszórt kísérletek után az 1950-es években következett be. L. de Sousberghe a rituális táncokat, G. L. Haveux a történeti hagyományokat gyűjtötte össze, míg J. N. Maquet az etnikai csoport zenei világát hozta felszínre. A pende hagyományok feltárásának újabb korszakát jelenti a Bandundu kutatócsoport működése. Az 1970es évek közepén a nyelvi leíró kísérletek mellett mindenekelőtt a beavatáshoz, az őskultuszhoz, ill. a különféle maszkos rítusokhoz kapcsolódó énekes formák, epikus műfajok rögzítésére került sor. O Bár a pende szájhagyományok igen gazdagok, Zaire soknyelvűsége, a csoport kis lélekszáma nem kedvez az írott irodalom kialakulásának. O írod.: E. Torday—T. A. Joyce: Notes ethnographiques sur des populations habitant les bassins du Kasai et du Kwango orientál (1922); G. L. Haveux: La tradition historique des Bapende orientaux (1954); N. Mudende: Gandanda. Initiation et mythe pende (Bandundu, 1974); N. Mulenge: Pour la guérir, il faut ton coeur! Mythes pende (Bandundu, 1974). Biernaczky Szilárd
pende irodalom: a pendék (elnevezésváltozataik: bapende, baphendi, capende, tupende) Közép-ZaVre-ben a Kwango vidékén, a Kwilu felső folyásától délre trópusi esős őserdei vidéken élnek, lélekszámuk a szakirodalomban velük együtt tárgyalt (ba)-pindi vagy suku csoporttal együtt — több mint 100 ezer. Területükre, ahová a hagyományok szerint északra vándorlás közben kerültek, a századforduló tájékán jutottak el európaiak. Többször megfordult vidékükön Torday Emil, aki más középbantu csoportokat leíró munkáiban többször is foglalkozik tárgyi és szellemi hagyományaikkal. Gazdasági életüket a földművelés határozza meg, amelyet halászat-vadászat, némi állattartás is kiegészít. Még ebben a században is élt közöttük a kannibalizmus. O A főnök és a vének tanácsa által irányított pende közösségek életében alapvető szerepet játszik a nagycsalád. A főnököknek őrizniük kell a hagyományokat, így az esti tűznél kellő időben elő kell adniuk az ősök genealógiá-
Pendharkar, Jasvant Dinkar; Jasvant (írói név); Yeshwant (átírásváltozat); (Chafal, 1899. márc. 9.—): maráthí (India) költő. A Ravikiran Mandal írócsoport vezető egyénisége. Témakörének szélessége, kifejezőkészségének ereje, érzéseinek őszintesége, a mindennapi élet apró gondjaihoz való közelsége nagy népszerűséget szerzett költészetének. O Főbb verseskötetei: Jasodhan (1929); Bandi-sala ('Börtön', 1932); Kávjá-kirit ('A költészet koszorúja', 1941). Vekerdi József Pendovski [pendovszki], Branko (Kocani, 1927. máj. 27.—): macedón író. A bölcsészkart Skopjéban végezte. Tagja a Razgledi c. lap szerkesztőbizottságának, munkatársa a skopjei Kultura kiadónak. Életrajzi elemekkel, világos, reális képekkel beszél a háború előtti, alatti és az azt követő időkről. O Művei: Igra ('Játék', elb.-ek, 1956); Na$ grad ('A mi városunk', elb.-ek, 1963); Skali ('Sziklák', reg., 1965); Smrtta na ordenot ('Az érdemrend halála', elb., 359
PENDS
1969); Zed i glad ('Szomjúság és éhség', rádiój., 1969); Ne sakam da umirarn poleka ('Nem akarok lassan meghalni', dráma, 1969); Delba ('Elosztás', tévéj., 1971); Drami ('Drámák', 1973). O Magyarul: 1 nla (Szalai Z„ A konzul éjszakája, anto., 198ÍJ. Pavlovics Ágota Pendsze, Srípad Nárájan (Murdi, 1913. jan. 5.—): maráthí (India) író. Regényei szűkebb hazájának, Konkannak életében mutatják meg a mindennapok szürkesége mögötti egyéni tragédiákat. O Főbb regényei: Elgar ('Támadás', 1949); Haddapar ('A száműzött', 1950); Garambica Bapu ('Bápu Garambiból', 1952: angolul: Wild Bapu of Garambi, 1969); Jasódá (1957); Radhácsakr ('A szerencsekerék', 1963). O írod.: V. Lamsukov: Marathszkaja lityeratura (1970). Vekerdi József Penedo [penáluj, Leao de Nascimento (Faro, 1916. aug. 13. - Lisszabon, 1976. jan. 22.): portugál író, publicista. Középiskolai tanulmányai befejezése után tizenkilenc évesen a dél-portugáliai Faróból Lisszabonba ment, ahol az ún. Ipari Intézetben folytatott tanulmányokat, ezeket azonban részben az irodalom iránti erősödő vonzalma, részben szűkös anyagi helyzete miatt nem fejezte be. Dolgozott hivatalnokként, újságíróskodott. Később könyvkiadói igazgató volt. O Műveiben a társadalmilag elkötelezett, neorealista tendenciával mutat rokonságot. Regényeinek főtémája a városi élet. A hagyományos, azaz formailag konzervatív realizmus keretein belül maradva, nála is megnyilvánul a tradicionális, absztrakt polgári morálon való túljutás szándéka, egy új etika és esztétika megteremtésének jegyében. Mint több kortársát, őt is foglalkoztatta a társadalmi harc kérdése és az az út, amelyet az egyénnek a tudatos politikai szerep vállalásáig be kell járnia. Erről szól a Caminhada ('Út', 1943) c. regénye. O Művei még: Multidáo ('Sokaság', reg., 1941); Circo ('Cirkusz', reg., 1945); A fíaíz e o Vento ('A gyökér és a szél', reg., 1954). Lukács Laura Penev, Bojan (Sumen, 1882. ápr. 27.— Szófia 1927. jún. 25.): bolgár irodalomtörténész, kritikus. Gimnáziumi tanulmányait Ruszéban végezte (1902), majd a szófiai egyetem szláv tanszékén tanult (1907). 1907—1908-ban Szófiában tanítóskodott. 1909-től óraadó magándocens, 1912-től kinevezett docens a bolgár és szláv irodalmak tanszékén, 1917-től pedig egyetemi tanár.
1912—1913-ban a német irodalom hatását kutatta a szláv irodalmakra Münchenben és Berlinben, 1913—1914-ben pedig a lengyel és a cseh irodalomnak a bolgár irodalomra gyakorolt hatását tanulmányozta Krakkóban, Varsóban és Prágában. 1923— 1924 között bolgár irodalomtörténetet tanított a krakkói, varsói és Iwówi egyetemen. 1918-tól a Bolgár Tudományos Akadémia levelező tagja volt. O Mindmáig a legnagyobb látókörű és legjelentősebbnek számító bolgár irodalomtörténész. Hatása a bolgár irodalomtörténet-írásban egyedülálló. Elemzéseiben sajátos, egyéni kultúrtörténeti módszerével világította meg az irodalmi folyamatokat és alkotásokat. Módszerének lényege, hogy ,,az irodalmi fejlődést az alkotó egyén és környezete kölcsönhatásában" vizsgálta, de a kölcsönhatást „nemcsak reális, hanem lelki, szellemi viszonylataiban is" figyelembe vette. Módszerének köszönhető, hogy bár nem ismerte a történelmi materializmust, négykötetes nagy művében, az Isztorija na novata bálgarszka literaturabaan ('Az új bolgár irodalom története', 1930—1936), ösztönösen eljutott egyes irodalmi jelenségek és folyamatok materialista értelmezéséig és magyarázatáig. Az irodalmat az élet visszatükröződésének, az emberi megismerés eszközének tekintette. Esztétikájának középpontjában a társadalmi valóság totalitását érzékeltető realizmus művészi ideálja állt. Úgy vélte, hogy minden irodalomtörténeti elemzésnek két mozzanatra kell épülnie: történeti-genetikai szempontra, amely az okság és evolúció kategóriájának alkalmazásával a folyamatok és jelenségek tanulmányozására kötelezi a kutatót, és esztétikai szempontra, amely megköveteli, hogy minden egyes alkotást önálló, szuverén esztétikus egységnek tekintsünk. Úgy látta, hogy esztétikailag jelentős művek hosszú fejlődési folyamatok összegezéseként jönnek létre. Az esztétikai méltatás végső célját „a forma és a tartalom szerves kapcsolatának" feltárásában látta, amely „az irodalom esztétikai vizsgálatának legfőbb feladata". Mint kritikus szenvedélyesen és megalkuvás nélkül harcolt a magasabb követelményekért, a bolgár irodalom magasabb szintre emeléséért. O Egyéb fő művei: Nacsalo na Bálgarszkoto vazrazsdane ('A bolgár nemzeti újjászületés kezdete', 1918); Paiszij Hilendarszki (1918); P. R. Szlavejkov (1919); Párva bálgarszka poveszt. ,,Nestasztna familija" na V. Drumev ('Az első bolgár kisregény. V. Drumev »Szerencsétlen családja*, 1929); Bálgarszka literatura. Kráták isztor pregled ('Bolgár iroda-
360
PENGL
lom. Rövid történelmi áttekintés', 1930); Isztorija na novobálgarszkata literatura ('Az új bolgár irodalom története', 1934); Ljuben Karavelov. Zsivot — licsnoszt — tvorenija ('Ljuben Karavelov. Élet — egyéniség — alkotás', (1936). O írod.: G. Canev: Bojan Penev (1970); 1. Zsecsev: Bojan Penev (Piamák, 1972, 14.); L. Georgiev: Za njakoi aszpekti ot metodologijata na Bojan Penev. (Literaturen miszál, 1974, 2.); 1. Radev: Bojan Penev (1976). Juhász Péter Penev, Krum (Szófia, 1901. dec. 31.—): bolgár költő. Gimnáziumi tanulmányait Szófiában végezte (1920). Már középiskolás korában bekapcsolódott a munkásmozgalomba. O 1921—1923 között dramaturgiát tanult Torinóban. 1925-től műszaki rajzoló volt. 1935—1936-ban a Bolgár Kommunista Párt legális lapját szerkesztette. Antifasiszta tevékenységéért internálták (1941— 1943). A felszabadulás után a Tájékoztatási Minisztériumban dolgozott (1944—1945), majd az Operettszínház (1946) és a Néphadsereg Színháza (1947) dramaturgja lett. O Első verse, a Ludijat ('Az őrült') 1926ban jelent meg A. Sztrasimirov lapjában, a Vendrinában. Első verseskötete, az Otrazsenija ('Visszatükröződés') pedig 1938ban. Valamennyi antifasiszta lap és folyóirat közölte írásait. O Költészetében a szeptemberi irodalom hagyományait folytatta. Verseit áthatotta a kizsákmányolók elleni gyűlölet és az elnyomott nincstelenek iránti rokonszenv. O Gyűjt. kiad.-ok: Izbrani sztihotvorenija ('Válogatott versek', 1952); Zsivot i lirika. Izbrani sztihotvorenija I—II. ('Élet és költészet. Válogatott versek 1—2 kötet', 1971); Pánovodie. Izbrani sztihotvorenija ('Áradás. Válogatott versek', 1978); Kolonada ('Oszlopsor', versek, 1984) O Magyarul: 1 vers (Takács P., Bolgár költők antológiája, 1951); 1 vers (Rózsa E., A gránát szíve, anto., 1982). Juhász Péter Penev, Penjo (Dobromirka, 1930. máj. 7.—Dimitrovgrad, 1959. ápr. 27.): bolgár költő. Szevlievóban járt gimnáziumba. 1949-tól haláláig Dimitrovgrad építkezésein dolgozott, előbb mint építőmunkás, később mint újságíró. Nagy ambícióval vetette bele magát a munkába, minden testi-lelki erejét az ügy szolgálatába állítva. Tele volt naiv elképzelésekkel, illúziókkal. O Első írásai 1947-ben jelentek meg. Életében közzétett egyetlen kötetében a Dobro utro, hora ('Jó reggelt, emberek', 1956) kortársai nevében szólt azokhoz, akik majd utánuk jönnek. Verseiben a lírai hangot
elnyomta a pátosz, az ódai lendület. Tele volt dinamikával, s ezt a lendületet akarta átplántálni társaiba is. Költészete lázas sietséget tükrözött: az építőmunka forró iramát, amely akkoriban az egész országot áthatotta. Idővel azonban derűlátása megfogyatkozott, költészetébe keserű hangok keveredtek. Kétségek merültek fel benn;. A XX. kongresszus határozatai súlyosan megrázták. Nem tudott illúziók és ideálok nélkiil élni. Az elsők között volt, akik kifejezést adtak elégedetlenségüknek. Felháborította, hogy egyesek kompromittálták a szocializmus eszméit. Állásából elbocsájtották, barátai, ismerősei elfordultak tőle, eszmei csalódásához művészi kudarcok is járultak. Korábban Majakovszkijt választotta mintaképül. Az 1950-es évek második felében felfedezte az orosz szimbolistákat, s rádöbbent, hogy a költészetnek nem az az egyetlen útja, amelyen ő akart járni. Elbizonytalanodott, egyéni sorsa sem volt rózsás. Kisfia született, és neki, aki önzetlen munkájával annyi más családnak segített otthonhoz jutni, nem volt hová vinnie a kórházból feleségét és gyermekét. Családi boldogsága is összeomlott. Kétségbeesésében többször is öngyilkosságot kísérelt meg, végül sikeresen. O Verselése darabos, megindító, eredetien nyers szépségét eleinte nem értették meg, talán ezért fedezték fel csupán tragikus halála után. Költeményeiből egy önálló válogatást Pappné Tarczay Gizella 1973ban saját j)énzén adott ki (Penjo Penev a szocialista építőmunka költője). O 1962-ben Dimitrov-díj&t kapott. O Magyarul még: 2 vers (Jobbágy K., Bolgár költők antológiája, 1966); 1 vers (Jobbágy K., Margarétás záporok, anto., 1973); 1 vers (A. Gjurov, Uj Auróra, 1980) 1 vers (Jobbágy K., Fehér szél támad, anto., 1983). Juhász Péter Pengli, Jolanda; Giolanta Pegklé; Péngli, Jolánda (új átírás); (1934—): görög költőnő. A jelenkori görög líra vallásos ihletésű, metafizikai kérdésekre koncentráló áramlatába tartozik, melynek jeles vezéralakja, Takisz Papaconisz írt elemző bevezetőt Prosz Farizeusz ('A farizeusokhoz', 1971) c. kötetéhez. Solohov Csendes Donjának fordítója. O További verseskötetei: Anthroposz paszhon ('Szenvedő ember', 1965); An kathi to amarando ('Örökzöld tövis', 1972). Papp Árpád pénglipur lara [pönglipar lara] új regény) vonalához csatlakozik, újdonsága, hogy e módszerre Pérec megpróbált szociológiai kritikát építeni. A regény szereplői egy férfi és egy nő — hétköznapi, kisszerű életében az utazás, a luxust kínáló magazinok sem tartogatnak lehetőséget a változásra, csak a csüggedés, az unalom várja őket. így válik a mű J. Raymond szavaival — az elidegenedés „dokumentumává". O 1969ben jelent meg La disparition ('Az eltűnés') c. ún. lipogrammatikus műve: a cím arra utal, hogy a könyv nyelvi játék, egyetlen egyszer sem fordul elő benne a francia nyelvben leggyakoribb „e" betű. O Un homme qui dort (1967: Boldizsár G„ Az alvó ember, 1969) c. regényéből 1974-ben azonos címmel francia film készült (B. Queysanne rend.), melyért 1974-ben Pérec megkapta a Jean Vigo-díj&t. O Egyéb művei: Quelpetit vélő á guidon chromé au fond de la cour? ('Melyik krómozott kormányú kis bicikli az
Perdiguier [perdigje], Agricol (Moriéreslés-Avignon, 1805—Párizs, 1875): francia író és publicista. Eredeti szakmája szerint asztalos. 18 éves korában, miután bejárta Franciao.-ot, felvették a Devoir de liberté elnevezésű mesterlegények társaságába, Avignonnais-la-Vertu néven. Verseket írt, de elsősorban a mesterlegények közösségének problémái foglalkoztatták. Mint öntudatos munkásírót, a szocialista irodalom egyik előfutárának tartják. Műveiben társadalmi kérdéseket vizsgált, s így próbálta összefogni a mesterlegények akkoriban már meglehetősen szertehulló szövetségét. Anyagi és erkölcsi támogatást kapott G. Sandtó\. Kapcsolatban állt E. Stte-vel is. Az 1848-as forradalomban képviselővé választották, emiatt 1851-ben bebörtönözték. Szabadulása után Genfben telepedett le, s itt írta egyik legismertebb művét 372
PEREC udvar mélyén?', reg., 1966); L'augmentation ('Növekedés', színdarab, 1970); La boutique obscure. 124 reves ('A sötét bolt. 124 álom', reg., 1973); Les revenants ('A kísértetek', reg., 1973); Espéces d'espaces ('Térfélék', esszé, 1974); W ou le souvenir d'enfance ('W avagy a gyermekkori emlék', 1975); La vie—mode d'emploi ('Az élet — használati utasítás', reg., 1978, Médicisdíj); Je me souviens ('Emlékezem', reg., 1978); Un cabinet d'amateur ('Magángyűjtemény', reg., 1979). O Magyarul még: 1 esszé (Ádám P., Nagyv, 1977, 5.). O írod.: Réz P.: Dolgok és játékok (Kulcsok és kérdőjelek, 1973); Józsa P.—J. Leonhardt: Két főváros — két regény — két értékvilág (1981); S. F. Noreiko: La vie — mode d'emploi: mode d'emploi (Orbis Litterarum, 1984, 2.). Dévényi Levente Perec, Jichak Lejb; Peretz, Perets, Perez (átírásváltozatok); (Zamosc, 1851. máj. 25.—Varsó, 1915. ápr. 7.): jiddis és héber nyelven alkotó lengyelo.-i író, költő, drámaíró. Hagyományos zsidó neveltetésben részesült. Autodidakta módon tanult meg lengyelül, oroszul és németül. Felesége apjának (G. J . Lichtenfeld) hatására kezdett héberül írni, első verseskötetüket (Szipurim besír vesirim sonim, 'Verses elbeszélések és más költemények', 1877) közösen jelentették meg. Perec ezután Varsóba ment, majd a kiadók támasztotta nehézségek miatt felhagyott az írással, és visszaköltözött szülővárosába, l ' j r a nősült, s mintegy tíz évig apósa malmát vezette. Közben sikeres ügyvédi vizsgát tett. 1888-ban jiddis nyelvű írásaival tért vissza az akkor pezsdülő varsói irodalmi életbe. Első, jiddis nyelven írt versét (Mónis, 1888) Sólem Áléhem adta ki az általa szerkesztett Di jidise folkszbiblioték c. sorozatban. A cári hatóságok Perecet eltiltották az ügyvédi gyakorlattól, ezért jogtanácsos, tanító, majd a hitközség hivatalnoka lett. Ennek ellenére továbbra is összeütközött a fennálló renddel: forradalmi nézetei miatt 1899-ben börtönbe zárták. írói tevékenységét azonban nem hagyta abba. Héberül és jiddisül egyaránt írt: mind a héber, mind a jiddis nyelvű folyóiratok munkatársa volt. Saját írásait gyakran maga fordította a másik nyelvre. Az 1905ös forradalom után végképp elkötelezte magát a „nép nyelve", a jiddis mellett. A jiddis irodalom másik klasszikusával, Sólem Áléhemmelj a varsói és vilnai jiddiskutatókkal (Á. fíeizen, S. Niger stb.) együtt küzdött a jiddis nyelv és kultúra egyenjogúsításáért. Tevékenyen közreműködött 373
a csernovici jiddis anyanyelvi konferencia (1908) szervezésében. Irodalomszervezői munkássága különös jelentőséggel bírt, számos publikációs lehetőséget biztosított a fiatal írók és költők számára, köztük a Jidise biblioték ('Zsidó könyvtár', 1891-től) c. értékes könyvsorozatot. O Perec valamennyi írásának jellegzetes vonása a neoromantika, a kelet-európai zsidólakta kisváros nosztalgikus képének felidézése. Népi, misztikus tárgyak iránti vonzódása és intellektuális látásmódja kétségtelenül A. Francé hatásával magyarázható. Stílusa emellett szatirikus hangvételű, gyakran élesen gunyoros, szarkasztikus. Alkotásaiban fontos szerepet játszik a szociális érdeklődés, a nép nyomora, kizsákmányoltsága és megalázottsága miatti felháborodás, valamint a rabbik kiskirályi „hatalmának", visszaéléseinek, udvartartásának nevetségessé tétele. Társadalmi, közéleti attitűdje még szerelmes versei (Haugav, 'Az orgona', héberül, 1894) között is hangot kap. Jiddis műveiben viszont a népies témák és fordulatok dominálnak, gyakran a -*hászidizmus világából merítve. Már a héber nyelvű Hahéc ('A nyíl', 1894) c. kötetében szereplő Misnat hahaszidim ('Hászid tanítás') c. elbeszélésben érezhető a későbbi — a jiddis művekre jellemző — írói érdeklődés a vallásos népi világ iránt. Véleménye szerint a hászidizmush&n a nép őszinte érzésvilága tör elő a gettó elzártsága és a rabbinikus szigorúság ellenére. Ezek az írásai már létrejöttükkor népszerűek voltak, és ma is ezeket tartják a szerző legjobb műveinek. Drámái közül a Bajnaht ojfn altn mark ('Éjfél a régi piacon', jiddisül, 1907; G. Gerő L., Éjszaka a régi vásártéren, 1932) c. népi játékot világszerte nagy sikerrel játszották. O További főbb művei: Bekante bilder ('Ismerős képek', elb.-ek, jiddisül, 1890); Bilder Jun a provinc-rajze ('Képek egy vidéki utazásról', karcolatok, jiddisül, 1891); In posztvágn ('Postakocsiban', elb.ek, jiddisül, 1891); A kászfunajidene ('Egy asszony haragja', kisreg., jiddisül, 1893); In kelerstub ('Pinceszobában', elb.-ek, jiddisül, 1893); Boncé Svejg (kisreg., jiddisül, 1894: Székely B„ ua., 1936); Strejml ('A szőrmekalap', elb.-ek, jiddisül, 1897); Húrban bét cadik ( Egy igaz ember házának pusztulása', dráma, héberül, 1903); Haszídis ('Hászid történet', elb.-ek, jiddisül, 1900— 1908); Folksztimlikhe gesikhten ('Népszerű történetek', elb.-ek, jiddisül. 1904- 1909); Di goldene kéjt ('Az aranylánc', dráma, jiddisül, 1909); In pojlis ojf der kéjt ('Megláncolva az előcsarnokban', dráma, jiddisül, 1909); Majne zikhrojnesz ('Emlékeim', emlékirat, jiddisül, 1913—1914); Mipí haam
PEREC
('A nép szájából', elb.-ek, héberül, 1918). O Gyújt, kiad.: Ale verk ('Összes művei', 1 — 11., jiddisül, 1947—1948); Kol kitvé J. L. Perec ('J. L. Perec összes írásai', S. Melcer tanulmányával, 1—10., héberül, 1948— 1960). O Magyarul még: 1 elb. (Gilányi M.—Lukács Z„ Orosz—zsidó novellák, anto., 1918); 1 nla (Zsoldos .)., Zsidó Szemle, 1925); 4 elb. (Frischmann H„ Zsidó antológia, 1936); 2 elb. (Kónig P.—Szabó Ö., Ünnepnapok, anto., 1940). O Irod.: Perec-buh (emlékkönyv, 1940); N. Meisel: Perec. Zajn lebn un safn (1945); uő: Jichok Lejbus Perec un zajn dor srajber (1951); M. Sámuel: Prince of the Ghetto (1948); S. Niger: J. L. Perec. Hajav vijcirató (1952); U. Weinreich: The Field of Yiddish (1954); Ch. A. Madison: Yiddish Literature (1968). Raj Tamás Pereda [peredáj, Jósé Maria de (írói név); Pereda y Sánchez de Porrúa (családi név); (Polanco, Santander tart., 1833. febr. 6.— Santander, 1906. márc. 1.): spanyol író. Hagyománytisztelő középnemesi családból származott, a spanyol ,,hidalgó", falusi kisbirtokos tipikus megtestesítője. Santanderben, majd Madridban, a katonai főiskolán folytatott tanulmányait 1855-ben abbahagyta, visszatért a birtokára gazdálkodni. Bekapcsolódott a politikai életbe, 1871-ben Károly-párti képviselő lett a parlamentben. 1896-ban a Spanyol Királyi Akadémia tagjává választották. Székfoglaló beszédére a legjobb barátja, B. Pérez Galdós válaszolt. O Birtokművelő és politikai tevékenysége mellett arra is jutott ideje, hogy elbeszélésekben, később regényekben jelenítse meg a környezetet, amelyben él. Igazi „regionalista" író, a táj, a környezet ihletett ábrázolója. Elbeszéléseiben (Escenas montanesas, Hegyvidéki jelenetek', 1864; Tipos y paisajes, 'Tájak és típusok', 1871; Bocetos al temple, 'Temperavázlatok', 1876; Tipos trashumantes, 'Vándorló típusok', 1877) a santanderi vadregényes hegyvidéket, a természetet, a civilizációtól távol élő embereket rajzolja meg pontos, kifejező, jelzőkben, leírásokban gazdag eszközökkel. A kezdeti realizmus talán az ő műveiben fordul legtipikusabban a costumbrista életképbe. A táj, az utca, a természet mindig fontosabb, mint a cselekmény vagy a jellemek, melyek igen gyakran sematikusak, s a festői, színes, élénk színekkel megrajzolt „díszlet" mögül hiányzik a valódi problémák, a kemény munka, a keserves küzdelem ábrázolása. Regényeiben gyakran találunk hosszadalmas vallásés erkölcsfilozófiai elmélkedéseket, egyéb-
ként {>edig mintha az elbeszélések kibővített változatait olvasnánk. Sotileza ('Finomság', 1885) és Penas arriba ('Felfelé a sziklákon', 1895) c. regényeiben a tengerpart eposzát írja meg. A tenger az alapja, a kiindulópontja az itteni emberek életének, ebből s ezért élnek, s szinte a tengeren éri őket a halál. A mesterien megrajzolt, atmoszférateremtő képeket (mintegy másodlagosan) át- meg átszövi egy melankolikus szerelmi történet, de fontosabb a táj, a vidék, mely az író szerint az egyedüli felszabadulás a város, a modern civilizáció rabságából. Bölcs, emberi humorról, sohasem bántó szatirikus vénáról tesz tanúbizonyságot El buey suelto. . . ('A legdrágább kincs a szabadság', 1878) s Don Gonzalo González de la Gonzalera (1878) c. regényeiben, melyekben a házasság, ill. a falusi kiskirályok visszás ügyeit teszi nevetségessé, s La Montálvez ('Montálvezné', 1888) című regényében is, amely a madridi előkelő társaság karikatúrája. A „modern pikareszk regény" eszközeivel él Pedro Sánchez (1883) c. könyvében, amely madridi tanulóéveit örökíti meg. Mestere a dialógusnak is, ezekben a műveiben a hidalgók, tengerészek, halászok, falusi papok életteli, ízes nyelven szólalnak meg. O Főbb művei még: De tal palo, tal astilla (reg., 1882: Körösi A., Az apja fia, 1897); La puchera ('ua.' [sajátos spanyol étel), reg., 1889); Nubes de estío ('Nyári felhők', 1891). O Gyűjt, kiad.: Obras completas ('Összes művek', 17 köt., 1888—1900); Obras completas ('Összes művek', 17 köt., 1906—1917); Obras completas ('Összes művek', 2 köt., 1934, 71959); Obras completas ('összes művek', 18 köt., 1942—1943); Escritos de juventud ('Ifjúkori írások', 1942). O Irod.: E. Pardo Bazán: Pereda y su último libro (Nuevo teatro crítico, 1. évf., 1891, 3. sz.); B. de Tannenberg: Écrivains castillans contemporains. J.-M. de Pereda (Revue Hispanique, 5. évf., 1898); J . M. Aicardo: Pereda novelista (Razón y Fe, 15—16. évf., 1906, 17. évf., 1907): E. Huidobro y Orttiz de la Tőrre: Palabras, giros y bellezas del lenguaje popular de la Montana, elevado por Pereda a la dignidad del lenguaje clásico espanol (1907); F. Vezinet: Jósé Maria de Pereda (Les maitres du román espagnol contemporain, 1907); J . Montero: Pereda. Glosas y comentarios de la vida y de los libros del Ingenioso Hidalgó montanés (1919); K. Siebert: Die Naturschilderungen in Peredas Románén (1932); J. A. Balseiro: Jósé Maria de Pereda (Novelistas espanoles modernos, 1933, 71963); J. M. de Cossío: La obra literaria de Pereda. Su
374
PEREC
história, su crítica (1934); E. Maestre: Homenaje a Pereda (1935); G. Outzen: El dinamismo en la obra de Pereda (1935); G. V. MacGillycuddy: Pereda. Studies on the Sea and the Fisherfolk in the Works of Jósé Maria de Pereda (1936); J . Camp: Jósé Maria de Pereda. 8a vie, son oeuvre et son temps (1937); R. Gullón: Vida de Pereda (1944); J. de Entrambasaguas: Jósé Maria de Pereda (Las mejores novelas contemporáneas, 1. köt., 1957); J . Fernández Montesinos: Pereda o la novela idilio (1959, 2 1962); D. Carracedo: Pereda (1964); L. Klibe: Jósé Maria de Pereda (1975). Inotainé Bonifert Mária
Rio de Janeiro, 1983. okt. 23.): brazil író. Fiatalon Belémben megismerte az Amazonas vidék életét, s ezt választotta írásainak tárgyául. 1920 óta Rio de Janeiróban élt, orvos és egyetemi tanár, a Brazil Akadémia volt elnöke. Első könyve, Vida Fútil ('Frivol élet', 1923) könnyed tárcák gyűjteménye. Egyéb művei elbeszéléskötetek: Pussanga ('Bájital', 1929); Matupá ('Úszó növénysziget', 1933); Históriás da Amazönia ('Amazóniai történetek', 1936); A Mata Submersa ('Az elmerült bozót', 1960), melyek elsősorban mint amazóniai életképek érdekesek, inkább néprajzi és nyelvjárási dokumentumok, mint novellák. O írod.: I. Cavaleanti Proenca: Seleta de Peregrino Júnior (1971). Rónai Pál
Pereda Valdés [peredá váldesz], Ildefonso (Tacuarembó, 1899—): uruguayi költő, író. 1920-ban megalapította a Los Nuevos c. folyóiratot, melyben az irodalom megújulása érdekében támadta a hivatalos irodalmi irányzatokat. A formai és tartalmi megújulást hirdető Buenos Aires-i Martín Fierro-csoporthoz csatlakozott. O A négerkérdés egyik első felvetője Latin-Amerikában. Költeményeiben a négerek jogaiért harcol, figyelemre méltó lírai erővel azonosul vágyaikkal, félelmeikkel, megaláztatásaikkal. A hitelesség érdekében a négerek által beszélt ,,tört" nyelven ír. O Legismertebb versei: El negro rioplatense ('A Rio de la Plata-i néger'); Raza negra ('Fekete faj'). O Főbb verseskötetei: La casa iluminada ('A megvilágított ház', 1920); El libro de la colegiala ('Az iskolásleány könyve', 1921). Megjelent egy kritikákat tartalmazó kötete is El arquero ('Az íjász') címmel. O írod.: D. Cúneo: Esquemas americanos (1942); G. de Tőrre: La aventura y el orden (1943). Inotainé Bonifert Mária
Peregudov, Alekszandr Vlagyimirovics (Dulevo, ma Likino-Dulevo, 1894. ápr. 16.—): szovjet orosz író. Népfőiskolát végzett. A forradalom után a Vörös Hadseregben szolgált, majd a dulevói porcelángyárban dolgozott technikusként, A Farforovij gorod ('Porcelánváros', 1929) és a Szolnyecsnij kiad ('Napfénykincs', 1932) c. regényeiben egy villanyerőmű felállítását mutatta be, azt a harcot, amely a tőzegkitermelés új módjáért, a csodálatos napfény energiává alakításáért folyik. Ő írta az első szovjet hangos kalandfilm forgatókönyvét (Zolotoje ozero, 'Aranytó', 1935). O Egyéb fő művei: Lesznije rasszkazi ('Erdei elbeszélések', 1923); Bajan ('Regös', elb.-ek, 1927); Lesznoje szerdce ('Erdei szív', elb.-ek, 1933); V tye daljokije gödi (reg., 1951: Radó Gy., Elmúlt idők, 1954); Novikov-Priboj. Poveszty o piszatyele i druge ('NovikovPriboj. Elbeszélés az íróról és a barátról', 1953); Szerdce hudozsnyika ('A művész szíve', elb.-ek, 1956); Szurovaja pesznya ('Komor ének', reg., 1963). O Magyarul még: 1 elb. (Madzsar J., Szabad Szó, Í938); 1 elb. (n.n., Szovjet Ifjúság, 1950, 2.). Papp Mária
Peredrejev, Anatolij Konsztantyinovics (Novij Szokur, Szaratovi ter., 1934. dec. 18.—): szovjet orosz költő. Parasztcsaládból származik. Első verseivel 1959-ben jelentkezett. Líráját bensőséges hang, érzékletesség, hagyományos formák jellemzik. Versei a Znamja, a Novij Mir, az Oktyabr, a Junoszty hasábjain kívül Szugyba ('Sors', 1964), Ravnyina ('Síkság', 1971), Vózvrascsenyije ('Visszatérés', 1972) c. köteteiben jelentek meg. O Magyarul: 1 vers (Dalos Gy., Tiszatáj, 1965, 1.). Horváth Tibor
Pereira [perejra], Antőnio Olavo (Batatais, Sao Paulo állam, 1913. febr. 5.—): brazil regényíró. A Jósé Olympio könyvkiadó egyik igazgatója, Sao Paulóban él. O Három művét — Contra-mao ('Behajtani tilos', elb., 1949), Marcoré (reg., 1957) és Fio de Prumo ('Függőón', reg., 1965) — a kritika nagy elismeréssel fogadta, kiemelve a mesteri környezetrajzot és a biztos kézzel vezetett cselekményt, de főleg a lelki történések pontos elemzését. A szerző alapvető témája az emberi elszigeteltség, amely egy-egy családon belül is lehetetlenné teszi a megértést. „Kevés mai brazil regényíró-
Peregrino Júnior [peregrinu zsúnior] (irodalmi név); Joáo Peregrino da Rocha Fagundes Júnior (teljes név); (Natal, Rio Grandé do Norte állam, 1898. márc. 12.— 375
PEREC
nak sikerült úgy irodalommá átformálni a mindennapokat, mint A. 0. Pereirának Marcoré c. könyvében." (E. Portela). Rónai Pál Pereira fpereirá], Astrojildo (írói név); Astrojildo Pereira Duarte Silva (teljes név); (Rio Bonito, Rio de Janeiro állam, 1890. okt. 8.—Rio de Janeiro, 1965. nov. 20.): brazil politikus és esszéíró. Fiatal korától kezdve tevékeny részt vett a munkásmozgalomban, előbb mint anarchista, 1922-től kezdve mint a brazil Kommunista Párt egyik megszervezője és 1930-ig főtitkára. A Combate, Movimento Socialista, Literatura és Estudos Sociais c. folyóiratok szerkesztője, sok más folyóirat és hetilap munkatársa. Politikai tevékenységéért többször szenvedett börtönbüntetést. Jelentős irodalomtörténeti és kritikai működése. O Művei: URSS, Itália, Rrasil (politikai eszszék, 1935); Interpretaqoes ('Magyarázatok', irodalmi esszék, 1944); Machado de Assis (1959); Formacao do Partido Comunista Brasileiro ('A brazil Kommunista Párt megalakulása', 1962); Crítica Impura ('Tisztátlan kritika', 1963). Rónai Pál Perellós [pereljosz], Ramon de {?—1419 után): katalán író. A provanszál nyelvterülettel határos Rosselló (francia Roussillon) egyik feudális nagyura. Jelentős diplomáciai küldetéseket teljesített I. János aragóniai király szolgálatában. A király váratlan, gyónás nélküli haláláért, következésképpen — a keresztény hit szerinti — valószínű elkárhozásáért R. de Perellóst és az udvar más vezető személyiségeit (—•még B. Metge) tették felelőssé. A vád ellen védekezve írja meg Perellós túlvilági utazásának történetét, a Viatge al Purgatorit ('Utazás a Purgatóriumba'), amelynek során a szerző, az írországi Szent Patrick barlangba leszállva, a halott királyt a tisztítótűzben, tehát az üdvözülés reményében látja viszont. A katalán és provanszál változatban egyaránt fennmaradt mű lényegében a 12. sz. végéről származó Tractatus de Purgatorio Sancti Patricii ('Értekezés Szent Patrick Purgatóriumáról') latin szövegének csaknem szó szerinti fordítása. Az I. Jánost és néhány más korabeli alakot felidéző részleteken kívül eredeti és érdekes viszont Perellós írországi utazásának részletes és történeti dokumentumokkal ellenőrizhető leírása. O Perellós műve több századon keresztül népszerű, nagy hatású olvasmány volt. Témát adott Lope de Vega és Calderón de la Harca egy-egy színművének, és hatása
felfedezhető Cervantes Don Quijotéjának egy epizódjában is. O írod.: J. Jeanroy— A. Vignaux: Voyage au Purgatoire de Saint Patrice (1903); R. Miquel i Planas: Llegendes de l'altra vida (1914). Faluba Kálmán Perelman [perölmen], Sidney Joseph (Brooklyn, N. Y., 1904. febr. ' I 1979. okt. 17.): amerikai (USA) író, humorista. A Brown Egyetemen szerezte diplomáját. N. West író nővérét vette feleségül. O Már egyetemi évei alatt is írt humoros cikkeket, szellemes kritikákat, majd humoros magazinok munkatársa lett. Az igazi sikert Dawn Ginsbergh's Revenge ('Dawn Ginsbergh bosszúja', burleszk, 1929) c. műve hozta meg számára hollywoodi gagman, ill forgatókönyv-írói szerződések formájában. Itt többek közt a Marx-testvéreknek készített forgatókönyveket, és ő volt a szerzője a Verne-regényből készült 80 nap alatt a föld körül (M. Anderson, USA, 1956) c. film forgatókönyvének is, majd feleségével együtt írta egyéb filmek szövegét és ugyancsak vele The Night Before Christmas ('A Karácsony előtti éjszaka', 1941) c. komédiát. 1936-ban a New York-i Filmkritikusok Díját, 1956-ban akadémiai jutalmat kapott. O Perelman humora nem csupán nyelvi leleményekben gazdag, de mint ahogyan ő maga állítja: J. Joyce nyomdokain haladva a legképtelenebb helyzeteket még fejre is állítja. Iróniája gyakran kíméletlen, de mindig találó. Kritikusai Poe és A. Miller közé állítják középre, jóllehet egyikük mélységéig sem hatolt soha. O Nagy sikert aratott színművét One Touch of Venus ('Vénusz érintése', 1943; film: ua., USA, 1950) F. O. Nash-sel együtt írta. O Főbb művei még: Parlor, Bedlam, and Bath ('Szalon, bolondokháza és fürdő', humoreszkek, Q. T. Reynoldsszal, 1930); Look, Who's Talking ('Nézd meg, ki beszélget!', humoros írások, 1940); The Ill-Tempered Clavicord ('A rosszul hangolt klavikord', humoreszkek, 1953); The Beauty Part ('A szépség párt', burleszk, 1963); Chicken Inspector No. 23 ('A 23. sz. csirkepásztor', humoros írások, 1966). O Gyűjt, kiad.: The Most of S. J. Perelman ('Á legtöbb S. J. Perelman bői', 1958). The Last lMugh ('Az utolsó kacaj', szerk.: P. Theroux, 1981). O Magyarul: 1 elb. (Tóth É.. Égtájak, anto., 1972). O írod.: R. C. Benchley: Előszó (S. J . Perelman: Strictly from Hunger, 1937). Kuklis Iván Pereszvetov, Ivan Szemjonovics (16. sz.): orosz író, publicista. A livóniai fejedelemségben orosz nemesi családban született. 376
PEREC
Hivatásos katonaként először Lengyelo.ban, inajd Mo.-on, Csehó.-ban és Moldáviában teljesített szolgálatot. Mo.-ra a Szapolyai .Jánost támogató lengyel csapatokkal került 1529 és 1532 között; később egy másik csapattal átkerült T. Ferdinándhoz., majd 5 hónapot a moldvai vajdánál töltött. Tnnen 1535-ben visszatért Livóniába. Három év múlva ismeretlen okok miatt Moszkvába távozott. Számos, külföldön tapasztalt dolgot igyekezett hazájában meghonosítani. Mo.-on ismerkedett meg a huszárpajzssal, amelynek bevezetését javasolta Rettegett Ivánnak-, úgyszintén megismerte a török hadsereget, figyelte a politikai gyakorlatot, amire műveiben is többször hivatkozik. 1549-ben Moszkvában Pereszvetov kétszer fordult Rettegett /vánhoz kérelmeivel; ezekhez csatolta reformtervezetét tartalmazó publicisztikai írásait, melyekben fellelhető az európai reneszánsz gondolkodók hatása. Rettegett Iván későbbi reformjai sok hasonlóságot mutatnak Pereszvetov javaslataival. O Pereszvetov irodalmi hagyatéka mindössze néhány műből áll, ezek is 17. sz.-i másolatban maradtak fönn. Legfontosabb művei: Szkazanyije o Magmet-szaltanye (1547: Tglói E., Elbeszélés Mohamed szultánról, Régi orosz széppróza, anto., 1977); Szkazanyije o care Konsztantyinye ('Elbeszélés Konstantin cárról'); Recsi mudrih doktorov i filoszofov i vojevodi moldavszkovo — Petra ('A bölcs doktorok és filozófusok és Péter moldvai vajda beszédei'); Malaja cselobitnaja ('Kis kérelem'); Bolsaja cselobitnaja (Erdődi J., Ivan Szemjonovics Pereszvetov második kérvénye Ivan Vasziljevics cárhoz, Világirodalmi Antológia, 2. köt., 1955). Ezekben a művekben Pereszvetov Rettegett Ivánnak címezve kifejti elképzeléseit a központi állam megerősítését szolgáló reformokról, ezzel egyidejűleg támadást intéz a baladást gátló erők — a bojárok ellen. A Szkazanyije o Magmetszaltanye c. művében Pereszvetov az ideális uralkodó képét rajzolja meg, akinek két legfőbb jellemzője, hogy rettegett és bölcs. Az uralkodó legfőbb támaszát a nemességben látja, a hatalomban betöltött szerep mércéjéül pedig ne a származás, hanem a bölcsesség, a bátorság és a hűség szolgáljon. A Szkazanyije o care Konsztantyinye c. művében Pereszvetov képet ad a zavaros orosz viszonyokról Rettegett Iván idején. Pereszvetov műveire a világi hangvétel, a szépirodalmi elemeket tartalmazó hivatali stílus, az allegorikus forma jellemző. O Gyűjt, kiad.: Szocsinyenyija ('Összegyűjtött művek', 1956). O írod.: V. F. Rzsiga:
Pereszvetov, publiciszt XVI v. (1908); A. A. Zimin: Pereszvetov i jevo szovremennyiki (1958); Iglói E.: A régi orosz irodalom története XI—XVII. sz. (1971). Pavlovszky Mária Péret [pérej, Benjámin (Rézé, 1899. júl. 4.—Párizs, 1959. szept. 7.): francia költő és műfordító. Az 1. világháborúban katona, 1920-ban tűnt fel a dadaisták Littérature c. folyóiratában, 1924-ben a szürrealizmus egyik elindítója, és azoknak a keveseknek egyike, akik mindvégig kitartottak a szürrealizmus eszméi mellett, ennek jegyében adta ki 1959-ben a szürrealizmus egyik legfontosabb, visszatekintő antológiáját olasz és francia nyelven: La poésie surréaliste francaise ('A francia szürrealista költészet'). 1924 decemberétől 1925 júliusáig az első szürrealista folyóirat, a Révolution Surréaliste első két számának társszerkesztője. 1926-ban a Francia Kommunista Párt tagja, a VHumanité munkatársa, majd a párttal szemben ellenzéki álláspontra helyezkedett. 1931-ben Brazíliából kitiltották forradalmi tevékenység miatt. A spanyol polgárháborúban az anarchisták soraiban küzdött Franco tábornok ellen. 1940 tavaszán, mint katonát, letartóztatták Franciao.-ban antimilitarista tevékenység miatt. Az összeomlásnak köszönhette szabadulását. 1941-ben Mexikóba menekült, ott írt Le déshonneur des poétes ('A költők becstelensége', 1941) c. pamfletjében botrányosan bírálta a francia ellenállás költészetét. A háború után tért vissza Franciao.ba. 1925-ben Éluard-ra\ és 1929-ben Aragonna\ adott ki közösen könyvet, a költői nyelv egyik legkövetkezetesebb megújítója volt, költői képei még a szürrealisták között is kiváltak merészségükkel, váratlanságukkal. Éluard különösen az álszenteket leleplező humorát dicsérte, a szürrealista humor nála és A. Bretonnál kulminált. O Főbb kötetei még: Le grand jeu ('A nagy játszma', 1928); De derriére les fagots ('A nyalábok mögül', 1934). O Gyűjt, kiad.: Main-forte ('Karhatalom', nlák, 1946); Feu central ('Központi tűz', versek, 1947). O Magyarul: 1 vers (Tóth J., Szerelmes arany kalendárium, 1965); 1 vers (Tamkó Sirató K., A hegedű vőlegénye, 1971); 3 vers (Parancs J., Fekete ezüst, 1973); 2 vers (Parancs J., Bukfencező múzsa, anto., 1976); 2 vers (Justus P., A szürrealizmus, anto., 1979). O írod.: J. L. Bédouin: Benjámin Péret (1965); Bajomi Lázár E.—Szávai J.: A szürrealizmus (1969); F. M. Nadeau: Histoiredu surréalisme (1970); R. Bréchon:
377
PEREC
Le surréalisme (1971); J. F. Costich: The Poet ry of'Change: A Study of the Surrealist Works of Benjámin Péret (1979). Ferenczi László Perete, Vlagyimir Nyikolajevics (SzentPétervár, 1870. jan. 31.—Szaratov, 1935. szept. 24.): szovjet orosz és ukrán irodalomtörténész. Pedagóguscsalád gyermeke. A pétervári egyetem történelem—filológia szakán végzett 1893-ban. 1914-től a pétervári, 1919-től az ukrán Tudományos Akadémia tagja. O Isztoriko-lityercUurnije isszledovanyija i matyeriali ('Irodalomtörténeti kutatások és anyagok', 1900—1902) c. doktori disszertációjában a 16—18. sz.-i orosz-ukrán szillabikus és dalszerű költészet kapcsolataival, a szótagszámláló versmérték elméletével foglalkozott. Külön monográfiát szentelt az első orosz irodalmi nyelvemlékeknek, főleg a művek stilisztikai struktúráját taglalva (Szlovo o polku Igoreve, 'Ének Igor hadáról', 1926). Egész cikksorozatot írt az I. Péter korabeli líra, regény és dráma költői stílusának jellegéről, amit Ocserki po isztorii poetyicseszkovo sztyilja v Rosszii ('A költői stílus történeti tanulmányozása Oroszországban') c. könyvében publikált 1906-ban. Kutatásainak jelentős hányada kapcsolódik a 17 18. sz.-i orosz, ukrán és lengyel színjátszáshoz. Már első munkája erről szól: Kukolnij tyeatr na Ruszi ('Az orosz bábszínház', 1895), s később hézagpótló színháztörténeti gyűjteményeket állítottak össze az ő irányítása mellett: Sztarinnij tyeatr v Rosszii XVII—XVIII vekov ('A 17—18. századi régi orosz színház, 1923); Sztarinnij szpektakl v Rosszii ('Régi orosz színházi előadások', 1928). O Irod,.: Akagyemik V. Ny. Perete (Szeminarij russzkoj filologii akad. V. Ny. Peretca 1907—1927, 1929). Világhy József Pereval: irodalmi csoport Szovjet-Oroszo.ban a Nagy Októberi Szocialista Forradalom után (1924—1932), amely szöges ellentétben az -*Oktyabr csoporttal és a RAPPpal, annak mintegy ellenpólusaként a szocializmus demokratikus, humanista modelljének, a toleranciának és a tágasságnak, az uniformizáltságtól mentes szocialista irodalomnak az alternatíváját képviselte. A „pereval" oroszul hágót, hegyszorost jelent. „Az új művészet feljutott egy hágóra, válaszúthoz ért, s el kell döntenie: hogyan és merre tovább" — írta egyik programadó cikkében A. K. Voronszlcij, a Krasznaja Nov főszerkesztője. A „pereval" elnevezés tehát a fiatal szovjet irodalom útkeresését, 378
dilemmáit szimbolizálta. A Pereval (teljes nevén: Munkás-Paraszt írók „Pereval" Össz-szövetségi Egyesülete) 1924-ben alakult, s létrehozásában A. K. Voronszkijna,k döntő szerepe volt. Kiáltványaiban a csoport szembeszállt az Oktyabr és a RAPP irányvonalával, nem ismételte meg a Proletkult és a Kuznyica hibáit sem, s bár bírálta — sok tekintetben joggal — a LEF avantgardizmusát, s nem kímélte Majakovszkij Csudajó c. poémáját, célja egy korszerű, őszinte, a teljes igazságot kimondó szocialista irodalom megteremtése volt. A csoport szépirodalmi „programművei" között I. Katajev Szerdcé ('A szív', 1928), ill. P. Szletov Masztyersztvo ('A mesterség', 1930) c. kisregényeit említhetjük: az előbbi (mintegy Olesa és Gladkov műveivel polemizálva) az új szovjet közéleti ember eszményét próbálja kirajzolni, utóbbi pedig a „Mozart és Salieri" problémát, a művészet és az álművészet tragikus párviadalának témáját bontja ki aktuális tanulságként. A Pereval sok tehetséges művészt vonzott maga köré, nyolcévi fennállása alatt a már említetteken kívül olyan írók voltak többkevesebb ideig tagjai, mint A. Veszjolij, A. P. Platonov, N. Ognyov, M. M. Prisvin, Ny. Ny. Zarugyin, M. A. Szvetlov és sokan mások. Tehetséges, nagy felkészültségű kritikusaik, A. Lezsnyev és D. A. Gorbov, egy szintetikus, nagy emóciókkal is dolgozó művészet kialakításáért harcoltak, elismerték a realizmus primátusát, de védelmezték a valóban forradalmi romantika jogait is. A csoport a RAPP részéről egyre ádázabb támadások kereszttüzébe került, tagsága a fokozódó hajszák miatt erősen lemorzsolódott, s 1932-ben, az SZKP új irodalompolitikai határozatának értelmében felosztották. A csoport irodalmi és kritikai produkcióját Pereval, illetve Rovesznyiki c. almanachjaik (1924—1932), továbbá kritikusaik tanulmánykötetei tartalmazzák. O Irod.: A. K. Voronszkij: Na perevale (Krasznaja nov, 1923, 6); uő: O Perevale i o perevalcah (Prozsektor, 1925, 4.); A. Lezsnyev: Szovremennyiki (1927); Lityeraturnije manyifeszti. Ot szimvolizma k Oktyabr ju (1929); D. A. Gorbov: U nasz i za rubezsom (1928); uő: Poiszki Galatei (1929); Pereval i iszkussztvo nasih dnyej. Deklaracija (Lityeraturnaja gazeta, 1930, 15— 16.); A. Lezsnyev: Razgovor v szerdeah (1930); Protyiv burzsuaznovo liberalizma v hudozsesztvennoj lityerature. Disszkusszija o Perevale (1930); L. Averbah: Kuda rasztyot skola Voronszkovo (Sz kem i pocsemu mi borjemszja, 1930); V. Olhovij: Znamja hudozsesztvennoj reakcii (Molodaja gvar-
PEREC
gyija, 1930, 10.); A. Babuskina: Protyiv kulackovo gumanyizma (Zemlja szovetszkaja, 1931, 1.); M. Szerebrjanszkij: Voronscsina szevodnya (Na lityeraturnom posztu, 1932, 1.). O Magyarul: I. Katajev: A szív (1958); A Pereval kiáltványa (ford.: Varga M„ Hel, 1966, 1—2 ); I. Katajev: A tej; A. Veszjolij: Kegyetlen szerelem; Ny. Ny. Zarugyin: Hószín nemzetség (mindhárom elbeszélést lásd: Kegyetlen szerelem. A húszas évek szovjet elbeszélései I—II., 1969); J . Krasznoscsokova: A Pereval (Hel, 1966, 1—2.); Varga M.: Színes szelek. A húszas évek szovjet irodalmi életéről (Kort, 1977, 11.). Varga Mihály
(Naucsnije dokladi viszsej skoli. Filologicseszkaja nauka, 1982, 4.). Világhy József
Pereverzev, Valerjan Fjodorovics (Bobrov, 1882. okt. 18. Moszkva, 1968. máj. 5.): szovjet orosz irodalomtudós. A harkovi egyetemen tanult, de forradalmi tevékenysége miatt kizárták, s 1905-től 1911-ig száműzetésben élt. Itt születtek legjobb munkái Tvorcsesztvo Dosztojevszkovo ('Dosztojevszkij munkássága', 1912); Tvorcsesztvo Gogolja ('Gogol munkássága', 1914). 1917 után az Akadémia tagja lett. 1921-től a Moszkvai Állami Egyetem tanáraként működött. A. V. Lunacsarszkij]a\ és V. M. /'Vicével a Lityeraturnaja enciklopegyiját szerkesztette (1929—1930). Az 1920-as évek végén élesen támadták vulgárszociológiai irányzatát, és revizionistának kiáltották ki. 1938-ban törvénytelenül letartóztatták. Rehabilitációja után (1956) a régi orosz irodalommal foglalkozott. O Irodalomtörténeti műveiben a 19. századi orosz realista prózát (Puskin, Goncsarov) tanulmányozta. Mint teoretikus, az irodalmi folyamat törvényszerűségeit a történelmi materialista szociológia alapján tanulmányozta. Poétikájában minden stíluselemet az osztálylét által meghatározott alakok rendszerével magyarázott. Nézetei Plehanov hatását tükrözik. Szemben állt az orosz forradalmi demokraták „realista kritikájával", bírálta a formalista iskolát. Munkái értékét a műalkotás jellemrendszerének elmélyült feltárása mellett a szöveg művészi struktúrájának kifinomult elemzése jelenti. O Egyéb fő művei: Probiemi markszisztszkovo lityeraturovegyenyija ('A marxista irodalomtudomány problémái', Lityeratura i markszizm, 1929, 2.); U isztokov russzkovo realisztyicseszkovo romana ('Az orosz realista regény eredete', 1965). O írod.: I. M. Beszpalov: Problemi lityeraturnoj nauki (1930); Sz. I. Masinszkij: Naszlegyije i naszlednyiki (1967); V. P. Rakov: O szpecifike lityeraturnoj tyeorii V. F. Pereverzeva.
379
Pereyra [perej ráJ, Nicandro (1917—): argentin költő. Elmaradott, nehéz, sokszor embertelen körülmények között dolgozva, vidéki tartományokban élt. Innen származik vonzódása a földhöz s az elmaradott paraszti rétegekhez. Coplas del canaveral ('A cukornádültetvény dalai', 1952) c. verseskötetében foglalja össze ars poeticáját: „Rám zuhant minden bánat, érzem a nép minden fájdalmát, de az életöröm mindennél erősebb bennem." A kötet verseiben természetes, egyszerű, folklorisztikus eszközökkel szól az egyes tartományok életéről, legjobb verseiben már a proletariátus öntudatra ébredésére is utal. O Egyéb verseskötetei: Mi canto ('Az én dalom', 1941); Poemas simples ('Egyszerű költemények', 1942); Esther Judía ('Zsidó Eszter', 1948); Canciones a Taluí ('Dalok Taluínak', 1948). Inotainé Bonifert Mária Pérez [peresz], Alonso (Salamanca, 16. sz.): spanyol orvos, író. Életéről csak annyit tudunk, hogy orvosi gyakorlatot folytatott Salamancában. Közeli jóbarátja volt Jorge de Montemayornak, akinek főművéhez, a Los siete libros de la Diana ('Diana hét könyve') c. pásztorregényhez folytatást írt Segunda Parte de la Diana ('A Diana második része', 1564) c. A könyv először alig pár évvel Montemayoré után jelent meg, a továbbiakban pedig a két művet rendszerint együtt adták ki. A rendkívül dagályos, hosszadalmas, nehézkes stílusú, mesterkélt nyelvezetű mű, amelynek színvonala messze az eredeti pásztorregényé alatt marad, a maga korában óriási sikert aratott. Számtalan kiadást ért meg, és angol, francia és német nyelvre lefordítva Európa nagy részén közkézen forgott. E prózai művén kívül néhány verséről tudunk, amelyek modern kiadása megtalálható Rivadeneira Biblioteca de Autores Espanoles c. sorozatának 16. (1851, repr. 1945) és 42. (1857, repr. 1951) kötetében. O írod.: H. A. Rennert: The Spanish Pastoral Romances (1891); M. Menéndez y Pelayo: Orígenes de la novela (2. köt., 1907). ' Sáfár Judit Pérez [peresz], Andrés (León, 1556 és 1561 között—?, ?): spanyol szerzetes, író. Életéről keveset tudunk: fiatalon, 1572 és 1577 között a Domonkos-rend novíciusa lett, a szerzetesi fogadalmat az 1576 és 1581 közötti időszakban tette le. Prédikálni 1592
PEREC
körül kezdett Spanyolo. különböző városaiban. 1601-ben a valladolidi Szt. Pál kolostor lektora volt, és tanított Plasenciában. 1621 körül a madridi Szt. Tamás kolostorban élt. Ott mondott prédikációi nagy hírnevet szereztek neki. O Neve az irodalomban azzal vált ismertté, hogy hosszú időn keresztül neki tulajdonították a La pícura J ustina ('Az agyafúrt Justina', 1605) c. kópéregényt (—>jricara Justina, La). A maga korában híres, nagy közönségsikert elért mű Francisco López de Ubeda toledói orvos nevén jelent meg. Az egykorú kritika, de még J. Puyol is, a könyv utolsó kiadója, meg volt győződve arról, hogy a név mögött a domonkos-rendi szerzetes rejtőzködik. Állítását a mű leóni nyelvjárására, a használt szókincs jellegzetességeire és tipikus nyelvi fordulatok alkalmazására alapította, amelyek feltűnő hasonlóságot mutatnak az 1595 körül kiadott Sermones de Quaresma ('Nagyböjti prédikációk') c. beszédek stílusával, nyelvi jellegzetességeivel. A modern kritika nem találja az érvet meggyőzőnek, de nem zárja ki Pérez szerzőségét. A kópéregény, amelynek a címben is szereplő főhőse nő, a mai kritikusok szerint irodalmi szempontból lényegesen kevésbé értékes mű, mint amilyennek megjelenésekor tartották. Érdekes viszont nyelvi szempontból; értékes dokumentuma a leóni nyelvjárásnak. További művei, amelyeknek minden kétséget kizáróan ő a szerzője: Vida de San Raymundo de Penafort ('Penaforti Szent Rajmund élete', 1601) életrajz és a már említett Sermones de Quaresma és a Sermones de los Santos ('Prédikációk a szentekről', 1622) c. összegyűjtött szentbeszédei. O írod.: C. Pérez Pastor: La Tmprenta en Medina del Campo (1895); R. Foulché-Delbosc: L'auteur de La Pícara Justina (Revue Hispanique, 10. évf., 1896); J . Puyol: Edición crítica de La pícara Justina (3 köt., 1911). Sáfár Judit Pérez [peresz], Antonio (Madrid, 1540?—Párizs, 1611. nov. 3.): spanyol államférfi, író. V. Károly császár és II. Fülöp titkárának, G. Péreznek házasságon kívüli fia; születését 1542-ben királyi kiváltságlevél törvényesítette. Alcalá és Salamanca egyetemein folytatott tanulmányai után apjával bejárta Európát. Hazatérése után Ruy Gómez de Silvának, Éboli hercegének titkára lett. Ö ajánlotta II. Fülöp figyelmébe a kiemelkedő műveltségű, tehetséges fiatalembert, akit a király a bizalmába fogadott. Fülöp 1567-ben itáliai ügyekkel foglalkozó államtitkárrá nevezte ki. Éboli herceg halála után (1573) ó lett a király magántit-
kárságának vezetője. Mindenható miniszterként évekig élvezte II. Fülöp feltétlen bizalmát, később azonban elvesztette támogatását. Az ügy minden részlete ma sem egészen pontosan ismert. Tény, hogy Fülöp féltestvére, don Jüan de Austria a pápával levelezést folytatott Stuart Máriával tervezett házassága ügyében titkára, Jüan de Escovedo közvetítésével. A titkárt Fülöp adta testvére mellé, hogy így szemmel tartsa annak ambícióit, Escovedo azonban a tervezett házasság és a levelezés ügyét elhallgatta a király előtt. Tudomást szerzett róla azonban Pérez, és tájékoztatta a királyt, aki felhatalmazta, hogy Escovedot eltétesse láb alól. Többszöri kísérlet után Madridban, a nyílt utcán, 1578. márc. 31én meggyilkolták Escovedót. Az áldozat jogi képviselői feljelentést tettek Pérez ellen, akit a gyilkosság értelmi szerzőjének tartottak. Először a király fedezte miniszterét, később azonban ő volt az, aki titokban támogatta Pérez ellenfeleit. Parancsára 1579. júl. 28-án letartóztatták a minisztert. A per tíz évig húzódott. Közvetlenül elítéltetése előtt, 1589-ben Péreznek sikerült megszöknie és Aragóniába menekülnie. A tartomány ősi kiváltságának jogán Péreznek módjában állt volna nyilvános jogi eljárás útján bizonyítania ártatlanságát, ez azonban a király szerepét tette volna nyilvánvalóvá a gyilkosságban. Ennek megakadályozására Fülöp megparancsolta, hogy Pérezt szállítsák az inkvizíció zaragozai börtönébe „istenkáromló kifejezései miatt". Az összegyűlt tömeg — Pérez elszállításában ősi kiváltságai megsértését látva — zavargásban tört ki. A kavarodásban Péreznek ismét sikerült megszöknie (1590). Franciao.-ba menekült, ahol szívesen fogadták. Később Angliába ment, ahol közeli barátságba került F. Baconnel, és gyakran volt Essex gróf vendége is. Mindkét országban, ahol Fülöp amúgy sem volt népszerű, valóságos hadjáratot folytatott ellene, ezért kedvelték az udvarban. A vervins-i békekötés (1598) és a londoni békekötés (1604) után azonban veszített politikai jelentőségéből. III. Fülöphöz több ízben fordult bocsánatért, de sikertelenül. Nyomorban és elhagyatottan halt meg Párizsban. O Nevét a száműzetésben Relaciones ('Beszámolók', 1598) címen írt és R. Peregrino álnéven Párizsban kiadott műve tette az irodalomban ismertté, melyben II. Fülöppel szembeni magatartását igazolja. A műfajilag nehezen meghatározható könyv — politikai tanulmány, emlékirat és történelmi mű egyszerre — számtalan példányban, szinte minden nyelvre 380
PEREC
lefordítva közkézen forgott Európában. Olvasottságát mindenekelőtt szerzőjének személye biztosította. Tartalmának megítélésében a vélemények ellentétesek; kétségtelen, hogy Pérez önigazolás céljából írta a művet, ezért nem fukarkodott a Fülöpöt kedvezőtlen színben feltüntető, olykor gyalázkodó részletekkel, és így ártott vele az országnak is. Ugyanakkor a könyv irodalmi értékei vitathatatlanok: kivételes műveltség és intelligencia árad a sorokból, nyelvezete tömör és csiszolt, Tacituséhoz hasonlítható. Egyéni, elegáns, helyenként ironikus stílus jellemzi, amely a néhol soknak látszó latinizmusok ellenére könnyed és olvasmányos, szinte lebilincseli az olvasót. A mű kétségtelen írói tehetségről tanúskodik, szerzőjének helyet biztosított a Catálogo de A utoridadesben. Hasonló értékekkel bír Cartas. . . con aforismos ('Levelek. .. aforizmákkal', 1598) c., szintén külföldön írt és Párizsban kiadott műve, amely Péreznek a spanyol politikában játszott nagy szerepe miatt kivételes fontosságú kortörténeti dokumentum és híradás az utókornak a 16. sz.-i Spanyolo. anyagi és szellemi kultúrájáról is. Megemlítjük még Norte de Príncipes (Hercegek tájékoztatója', 1788) c. munkáját, amely politikai elveinek és államférfiúi tapasztalatainak bölcs tanácsokkal fűszerezett összegezése, és amelyet TIT. Fülöp kegyencének, Lerma hercegnek ajánlott. O Ir(xi.: S. Bermúdez de Castro: Antonio Pérez, secretario del rey Felipe II (1841); F. Mignet: Antonio Pérez et Philippe TT (1845); J. A. Froude: An Unsolved Historical Mystery in the History of the Spanish Armada (1892); M. Hume: Espanoles e ingleses (1903); P. Julián Zarco: Antonio Pérez „Ciudad de Diós" (1920— 1921); J. Fitzmaurice-Kelly: Antonio Pérez (1922); J . García Mercadel: Antonio Pérez (1943); Gregorio Maranón: Antonio Pérez (1947). Sáfár Judit
na ante la guerra ("Spanyolország és a háború', tan.-ok, 1917). O Magyarul: 1 nla (Népszava, 1906, 287.). Inotai András Pérez [pereszj, Felipe (Sotaquirá. Bocayá tart., 1836. szept, 8.—Bogotá, 1891. febr. 28.): kolumbiai író, újságíró, politikus. Tanulmányait Bogotában végezte, jogi doktorátust szerzett. Korán bekapcsolódott a politikai életbe: 1853-ban Zipaquirá tartomány kormányzója volt, majd magas állami funkciókat töltött be. Mint újságíró és az El Tiempo és az El Relator c. napilapok szerkesztője fáradhatatlanul harcolt a liberális vívmányokért, a sajtószabadságért, hazája függetlenségének megteremtéséért, O Elsősorban mint történész és esszéista jelentős. Esszékötetei: Análisis político, social y económico del Ecuador ('Ecuador politikai, társadalmi és gazdasági elemzése', 1856); Geografía física y polűica de los Estados Unidosde Colombia ('A Kolumbiai Egyesült Államok természeti és politikai földrajza", 1862—1863); Los grandes líricos espafioles ("A nagy spanyol lírikusok', 1892) átfogó elemzést nyújtanak hazája, a környező országok legfontosabb problémáiról és az irodalmi hatásokról. Regényei: Hunyna Cápac, (1856); Atahualpa (1856); Los Pizarros ('A Pizarrók', 1857); Los gigantes ('Az óriások', 1875) romantikus, színes kalandregények, A. Dumas hatását mutatják. Stílusa elegáns, gazdag, de helyenként elnagyolt, felismerhetők a sietős munka nyomai. Legfontosabb drámája, a Gonzalo Pizarro (1857) saját regényének alapján készült. Versei (Versos 'Költemények', 1867) nagy műgondról tanúskodnak, de hiányzik belőlük a valódi költői erő. O Irod.: E. Pérez: Vida de Felipe Pérez (1911); D. Samper Ortega: Periodistas liberales del siglo XIX (1936). Inotainé Bonifert Mária Pérez [peresz], Jósé Joaquín; Flor de Palma (írói név); (Santo Domingo, 1845— uo., 1900): dominikai költő. író. Ügyvéd. A Külügyminisztériumban, majd a Legfelsőbb Bíróságon dolgozott. Több folyóiratot alapított, az El Nációnál c. lap főszerkesztője volt. 1868—1873 között száműzetésben élt. O Mint költő a forradalmi újítások korában visszafogott, kiegyensúlyozott verseket írt. Nyitott, minden iránt érdeklődő egyéniség, példaképe Goethe. Vuelta al hogar ('Visszatérés az otthonhoz') c. verseskötetében optimista ember- és családszeretetéről tesz tanúbizonyságot. Contornos y relieves ('Körvonalak és hangsúlyok') c. kötetében az 1895-ös kubai népi felkeléssel
Pérez [peresz],Dionisio; Mínimo Espanol (írói név); Post-Thebussen (írói név); (Grazalema, Cádiz tart., 1871—Madrid, 1934): spanyol író. Fiatal korától újságíró volt. A spanyol társadalom elleni éles szatírái miatt üldözték, többször letartóztatták. 1891-től Madridban fontos hivatalokat töltött be, nagy hatású politikai kampányokat szervezett. Szenvedélyes igazságérzettől átitatott munkái közül kiemelkedik az En el cendal de la vida ('Az élet zászlaján', reg., 1926). O Főbb múvei még: Jesús ('Jézus', reg.); La juncalera ('A csodaszép leány', reg.); Espa381
PEREC kapcsolatos élményeit örökíti meg. O Műve még: Fantasias indígenas ('Indián fantáziák', elb.-ek. 1877). Inotainé Bonifert Mária
('Déli költemények', 1932); As canciós d'ise amor que se diz olvido ('A feledésnek mondott szerelem dalai', versek); Los intereses glósicos en la primera infancia ('A kisgyermekkori nyelvi érdeklődés', tan., 1933); Orientáción y selección profesional ('Pályaválasztás és -irányítás', tan., 1947); Los ninos dificilmente educables ('A nehezen nevelhető gyermekek', tan.). Dorogman György
Pérez Bonalde [peresz bonálde], J ü a n Antonio (Caracas, 1846. jan. 30.—LaGuaira, 1892. okt. 4.): venezuelai költő, műfordító. Autodidakta volt. 1861-ben családja Puerto Ricóba települt át. Hazatérte után házitanítóskodott, újságok munkatársa lett, különféle állami tisztségeket viselt. A. Guzmán Blanco elnök elleni szatírája miatt 1870-ben hazája elhagyására kényszerült. 1888-ig New Yorkban élt egy illatszergyártó cég ügynökeként. Távolléte alatt Európa, Amerika és a Távol-Kelet számos országában megfordult. 1889-ben R. Andueza Palacio kormánya diplomáciai állást kínált fel neki Antwerpenben, de ennek betöltésében betegsége, majd halála megakadályozta. O ,,A keserű filozófia lírikusa" (M. Menéndez y Pelayo). H. Heine és E. A. Poe fordítója. Saját verseit a G. A. Bécquer-féle ködös, nosztalgikus témák jellemzik. A száműzetés éveiben írt és J. Marti előszavával megjelent El poéma del Niágara ('Költemény a Niagaráról', 1883), valamint a Vuelta a la patria ('Hazatérés', 1890) c. verse remekbe szabott alkotás. O E g y é b fő művei: Estrofas ('Strófák', költ.-ek, 187 /); Ritmos ('Ritmusok', költ.-ek, 1880). O írod.: Revista Nációnál de Cultura (1940). Inotai
Pérez de Ayala [peresz de ájálá], Ramón (családi és írói név); Plotino Cuevas (álnév); (Oviedo, 1880. aug. 9.—Madrid, 1962. aug. 5.): spanyol író, költő. Jómódú családból származott. Alap- és középfokú tanulmányait jezsuita iskolákban végezte (Carrión de los Condesben és Gijónban, ahol egyik tanára J . Cejador y Frauca volt), majd szülővárosa (ahol többek között L. Alas tanítványa volt) és Madrid egyetemén folytatott jogtudományi tanulmányokat. Áz utóbbi helyen doktorált. A 20. sz. első éveiben beutazta Nyugat-Európát, apja öngyilkosságának hírére (1907) Angliából tért haza. 1903-ban J . R. Jiménez, P. González Blanco és G. Martinez Sierra társaságában Madridban megalapította az Helios c. folyóiratot. Ez időben már számos egyéb lapnak is dolgozott. 1911—1912-ben a Junta para Ampliación de Estudios ösztöndíjával német- és olaszo.-i tanulmányutat tett. Münchenben Wölfflin előadásait hallgatta. Olaszo.-ban ismerkedett meg az amerikai Mabel Rickkel, akivel 1913— 1914-es USAbeli tartózkodása során házasságot kötött. Az 1. világháború kitörésekor a semleges Spanyolo. állampolgáraként a szövetséges (antant) hatalmak mellé állt. A Buenos Áires-i La Prensa c. újság haditudósítójaként bejárta a déli frontot. Tudósításai 1917-ben könyv alakban is megjelentek Hermann encadenado ('Leláncolt Hermann') címmel. 1919—1920-ban másodszor (és utoljára) járt az USA-ban. 1926-ban Tigre Jüan c. regényéért Nemzeti Irodalmi Díjat kapott, nevét ekkoriban a Nobel-díj várományosai között emlegették. 1928-ban tagjává választotta a Spanyol Királyi Akadémia. 1931ben J. Ortega y Gassettel és G. Maranónr\&) köztársasági érzelmű csoportot alapított. A második Spanyol Köztársaság kikiáltása (1931. ápr. 14.) után képviselői mandátumhoz jutott, s kinevezték a Prado Múzeum igazgatójává. Még ebben az évben megbízták Spanyolo. londoni nagykövetségének vezetésével. A népfront választási győzelme (1936. febr.) után lemondott nagyköveti tisztéről, visszatért hazájába, majd Franciao.-on, Perun és Chilén át Argentínába
András
Pérez Clotet [peresz klotet], Pedro (Villaluenga del Rosario, Cádiz tart., 1902—): spanyol költő. A madridi egyetemen jogi doktorátust szerzett. Az Isla irodalmi folyóirat alapítója és főszerkesztője. O Költészete egyszerű, tiszta, a klasszikus spanyol költők (Keresztes Szent János, Góngora, Quevedo, L. de León) hatását mutatja. O Főbb művei: La Politica de Diós de Quevedo ('Quevedo Isten politikája c. műve', tan., 1928); Signo del alba ('A hajnal jegye', versek, 1929); A la sombra de mi vida ('Életem árnyékában', versek, 1935); A orillas del silencio ('A csend partján', versek, 1943); Noche del hombre ('Az ember estéje', versek, 1950). Dorogman György Pérez Creus [peresz kreusz], Jüan (La Carolina, Jaén tart., 1912. ápr. 28.—): spanyol költő. Tanítói képesítést szerzett, majd laptudósítóként Európa, Ázsia és Afrika számos országában járt. A Munkaügyi Minisztérium Sajtóirodájának munkatársa. Verseken kívül pedagógiai műveket is ír. O Főbb művei: Poemas del Sur 382
PEREC
távozott. 1946-tól a Buenos Aires-i spanyol nagykövetség kulturális ügyvivője volt. 1949-ben ideiglenesen, 1954-ben végleg viszszatért Spanyolo.-ba. Élete utolsó éveiben számos könyvét kiadták (részben újra), cikkeit rendszeresen közölte a monarchista szellemű ARC. 1960-ban March-díjat kapott. O A 20. sz.-i spanyol irodalom kiemelkedő alakja. Költőnek indult, első, modernismo ihlette kötetéhez (La paz del sendero, 'Az ösvény békéje', 1904) maga R. Darío írt előszót. Stílusa F. Jammes-ét követi, önállóbb, bár szintén modernista két későbbi verseskötete, az El sendero innumerable ('A megszámlálhatatlan ösvény', az előzővel közös kiadásban, 1916) és az El sendero andante ('A vándorló ösvény', 1921), melyekben erősen intellektuális beállítottságú, formákban kemény, nehéz zeneiségű, de emberi tartalommal teli költőnek ismerjük meg, aki egyesíti magában M. de Unamuno és A. Machado költészetének jellemző vonásait, A versírással később sem hagyott fel, jóllehet több önálló verseskötete nem jelent meg, prózai műveiben azonban gyakran találni lírai betéteket, melyeket utóbb felvett költeményeinek gyűjteményes kiadásába. Munkássága fontos fejezetét alkotják az esszék. Színikritikáit Ijasmdscaras ('Álarcok', 2 köt., 1917—1919) c. adta ki. Bennük B. Pérez Galdós, C. Arniches, az Álvarez Quintero testvérek feltétlen hívének bizonyul, ugyanakkor elmarasztalja F. Villaespesa és a rendkívül népszerű, 1922-ben Nobel-díj\a\ nemzetközileg is elismert «J. Benavente drámai műveit. Políticay toros ('Politika és bikaviadal', 1918) c. esszégyűjteménye a kortárs spanyol politikát bírálja annak militarizmusa miatt. Életművének legfontosabb részét regényei jelentik. Prózája — egy átmeneti szakasszal — két nagy vonulatra osztható. Az első, önéletrajzi ihletésű szakaszban a spanyol próza kosztumbrista—realista hagyományait folytatja. Az ide tartozó négy regény ciklust alkot, melynek jellemzője a gyakran felülkerekedő naturalizmus, a szkeptikus és szatirikus hangvétel, a humor mögött megbújó borúlátás. E regények főszereplője ugyanaz a személy, Álberto Díaz de Guzmán, akiben nem nehéz magára az íróra ismerni. Közös témájuk: hogyan válik a jezsuita nevelés hatására végzetesen pesszimistává egy fiatalember, hogyan nehezíti meg neveltetése a későbbi beilleszkedését a társadalomba. A cselekmény a Tinieblas en las cumbres ('Sötétedés a csúcsokon' 1907) c. regényben indul. Alberto és barátai a napfogyatkozás megtekintése végett felmennek egy hegytetőre. Beszél383
getésükből kiviláglik: az őket körülvevő sötétség nem csupán fizikai, hanem szellemi is, melynek okaira (és a regény előzményére) a ciklus második darabja, az A.M.D.G. ('A[d] Mfaiorem] D[ei] Gfloriam]', 'Isten nagyobb dicsőségére', 1910) ad magyarázatot. E mű alcíme mindennél többet mond: Vida en un colegio de jesuitas ('Élet egy jezsuita iskolában'). A ciklus harmadik darabja, a La pata de la raposa ('A róka lába', 1912) ott folytatódik, ahol a Tinieblas en las cumbres végződött. E mű a serdülő főhős érzelmi ébredését, útkeresését ábrázolja, olykor korában botrányosnak kikiáltott naturalizmussal. A sorozat záródarabja a Troteras y danzaderas ('Kalandornők és táncosnők', 1913), melyben Albertét Madridban látjuk viszont, ahol első lépéseit teszi az irodalmi pályán. Társaiban az író olyan jeles kortársait örökítette meg, mint Azorín, R. de Maeztu, R. M. del ValleInclán és mások. Kisebb jelentőségű az 1916-ban megjelent három kisregény: Prometeo. Luz de domingo. La cnída de los limones ('Prométheusz. Vasárnapi fény. Citromhullás'), melyek műfaja az író megfogalmazása szerint „költői regény a spanyol életről". Második regényírói korszaka 1921 ben a fíelarmino y Apolonio ('Belarmino és Apolonio') c. művel indul. A két címszereplő alakjában kétféle világnézet: drámai és filozofikus csap össze. E regényben (s a következőkben) a realizmus helyébe fokozatosan a karikaturisztikus szimbolizmus lép, a hús-vér szereplők helyét fiktív alakok foglalják el. Utolsó négy regénye két ciklust alkot. Az elsőbe tartozik a Luna de miel, luna de hiel ('Mézeshetek, epéshetek', 1923) és folytatása, a Los trabajos de Urbano y Simona ('Urbano és Simona szenvedései', 1923; e cím nyilvánvaló szándékkal rímel Cervantes Los trabajos de Persiles y Sigismunda c. regényével). Témájuk a szerelem és a szexuális nevelés konfliktusa. Hagyományos spanyol témája van a másik kettőnek, a Tigre Jüannak ('Tigris János', 1926) és az El curandero de su honránsk ('A saját becsületének kuruzslója', 1926; e cím Calderón El médico de su honra c. drámája címének torzítása): a Don Juan-i szerelemfelfogást, az élvezetek hajszolását szembesítik a főszereplő képviselte tiszta, őszinte szerelemmel. O Főbb művei még: El ombligo del mundo ('A világ köldöke', nlák, 1924); Bajo el signo de Artemisa ('Artemisz jegyében', elb.-ek, 1924); El libro de Ruth ('Ruth könyve', esszék, 1928); Divagaciones literarias ('Irodalmi csapongások', eszszék, 1958); Principios y finálés de la novela ('A regény kezdetei és vége', tan., 1958); El
PEREC
pata del futuro ('A jövő országa'. USAútiképek, 1959); Fábulas y ciudades ('Mesék és városok', elb.-ek, 1961); Amistades y recuerdos ('Barátságok és emlékek', memoár, 1961). O Gyűjt, kiad.: Obras completas ('Összes művei', 19 köt., 1923—1928); Poesías completas ('Összes versei', 1942); Obras selectas ('Válogatott művei', 1957); Obras completas ('Összes művei', 4 köt., 1964— 1969). O Magvarul: Az irodalmi stílusról (cikk, n.n., Nvug, 1932. I. 12.). O írod.: F. Agustín: Ramón Pérez de Ayala. Su vida y sus obras (1927); Roselló Bartomeu: Ramón Pérez de Ayala (Nyűg, 1931,1. 10); K. W. Reinink: Algunos aspectos literarios y lingiiísticos de la obra de don Ramón Pérez de Ayala (1955); E. G. de Nora: La novela espanola contemporánea (1. köt., 1958, 2 1963); N. Urrutia: I)e „Troteras" a „Tigre Jüan". Dos grandes temas de Ramón Pérez de Ayala (1960); M. Baquero Goyanes: Perspectivismo y contraste. De Cadalso a Pérez de Ayala (1963); G. de Tőrre: Un arcaizante moderno: Ramón Pérez de Ayala (La dificil universalidad espanola, 1965); F. VVyers Weber: The Literary Perspectivism of Ramón Pérez de Ayala (1966); M. C. Rand: Ramón Pérez de Ayala (1971); A. Amorós: La novela inteleetual de Ramón Pérez de Ayala (1972); M. Pérez Ferrero: Ramón Pérez de Ayala (1973); A. Amorós: Viday literatura en ,,Troteras y danzaderas" (1973); J. Matas: Oontra el honor. Las novelas normativas de Ramón Pérez de Ayala (1974); P. H. Fernández: Estudios sobre Ramón Pérez de Ayala (1978): Homenaje a Ramón Pérez de Ayala (1980); Ramón Pérez de Ayala 1880—1980 (6 szerző tanulmányai, Cuadernos Hispanoamericanos, 1981, 367— 368. sz.). Dorogman György Pérez de Guzmán [peresz de guszmán], Fernán (?, 1376?—Batres, 1460?): spanyol író, költő, történész. Gazdag, előkelő család fia; P. Ijópez de Ayala és Santillana márki nagybátyja. Életéről keveset tudunk; tevékenyen részt vett Kasztília politikai és katonai csatározásaiban. 1432-ben II. János király hűtlenség vádjával több társával együtt bebörtönöztette. Bizonyítékok hiányában, a pápa közbenjárására később kiszabadult, és Toledo környéki birtokára, Batresbe vonult vissza. Onnan szinte ki sem mozdulva, teljesen az irodalomnak és történelmi tanulmányainak szentelte idejét; a politikai és katonai küzdelmektől haláláig távol tartotta magát. O Legkiemelkedőbb a történetírói tevékenysége. A P. López de Ayala által megkezdett, a humanizmus eszméit is magába fogadó. 384
pártatlan, moralizáló, Titus Livius, Sallustius, Suetonius nyomdokán járó történetírást folytatta. O Fő műve Mar de históriás ('Történetek tengere', 1512) c. háromrészes könyve. Első kötete olyan történelmi személyiségek emlékezetes cselekedeteit örökíti meg, mint Nagy Sándor. Julius Caesar, Nagy Károly stb. A második a legendák Artúr király, a Grál lovagjai — világának hőseiről szól. A két kötet G. de Colonna Mare historiarum c. művén alapszik, eredetisége nagyon viszonylagos. Teljesen eredeti alkotás viszont a mű harmadik. Generaciones y semblanzas ('Nemzedékek és képmások') c. ismert része. Ez nem pusztán krónika és nem is csak életrajzok gyűjteménye. III. Henriknek és II. János királynak, a kortárs udvari embereknek és híres lovagoknak tömör, találó jellemzését nyújtja. Pérez de Guzmán az előszóban kifejti az okokat, amelyek a mű megírására késztették: megörökíteni az eseményeket úgy, ahogyan azok valóban történtek, mert a királyok és főnemesek rendelésére írt krónikák szerzői gyakran nem az igazat írják, hanem azt, amit parancsoltak nekik, vagy amiről azt gondolják, hogy uruknak tetszeni fog. A krónikásnak Pérez de Guzmán szerint három feltételt kell teljesítenie: jó stílusban kell írnia, mert a forma szebbé teszi a tartalmat; olyan dokumentumokat kell felsorakoztatnia, amelyek közvetlen vagy közvetett, de mindenképpen hitelt érdemlő forrásból származnak; végül a krónikát nem szabad közzétenni annak a királynak az uralkodása alatt, akinek az idejéről szól, hogy a szerző „félelem nélkül, szabadon az igazságot" írhassa. Pérez de Guzmán e hármas követelmény figyelembevételével írta könyvét. Leírásai személyes ismeretségen és alapos megfigyeléseken alapulnak. Megnyilvánul bennük a szerző ellen- és rokonszenve is, ez azonban nem gátolja a tárgyilagosságban és kritikában, amely alól saját családjának tagjai, így P. ÍMpez de Ayala sem képeznek kivételt. A műben moralizáló, filozofáló tendencia érvényesül, némi keserű élettapasztalatból táplálkozó pesszimizmussal. Stílusa tömör, erőteljes, élénk, olykor szenvedélyes, de ítéleteiben mindig tárgyilagos. Az első olyan történelmi írás, amely A erkölcsrajzot ad a benne szereplő személyiségekről, ezzel nemcsak folytatója, de továbbfejlesztője is a P. Ijópez de Ayala által megkezdett útnak, J . de Mariana működésének közvetlen előkészítője. Kevésbé jelentősek verses művei, melyeknek egy része a Cancionero de Baenában található. Ezeket homályos szimbolika, mesterkélt nyelvi fordulatok, latiniz-
PEREZ
musok gyakori használata jellemzi. Fiatalkori költeményein észrevehető a provanszál líra hatása. Fő témája a szerelem. Kiemelkedik közülük finom bájával Decira Le.onor de los Panos ('Deeir Leonor de los Panoshoz') és Deeir que fizó a su amiga ('Deeir, melyet szerelmeséhez írt') c. verse. Érettebb korában írt versei prózai műveihez hasonlóan erkölcsi tanító szándékot tükröznek. Figyelmet érdemel Coplas a la muerte del obispo de Burgos ('Strófák Burgos püspökének halálára') e., barátjának halálára írt, mély érzelmeket eláruló elégiája. A Loores de los claros varones de Espana ('Spanyolország jeles férfiainak dicsérete') e. nyolcsoros, arte maypr (—>versos de arte mayor) formában írt műve Spanyolo. történelmének legfontosabb alakjairól ad áttekintést. Leírásai itt is moralizáló részekkel váltakoznak. Költői művei először Sevillában jelentek meg 1506-ban Las sietecientas ( Hétszáz vers') címen. Megemlítjük fordítói munkásságát: Seneca, Cicero, Boethius, Brunetto Latini egyes müveit, ill. ezekből részleteket spanyol nyelvre fordított, melyekből Floresta de filÖsofos ('Filozófusok koszorúja') c. gyűjteményt állított össze (kiadta R. Foulché-Delbosc, Revue Hispanique. 1904). O Magyarul: 1 vers(Majtényi Z., Hesperidák kertje, anto., 1971). O írod.: R. Foulché-Delbosc: Étude bibliographique sur Fernán Pérez de Guzmán (Revue Hispanique, 16. köt., 1907); M. Menéndez y Pelayo: História de la poesía castellana en la Edad Media (2. köt. 1911); .1. Domínguez Bordona: Introducción (F. Pérez de Guzmán: (Jeneracionesy semblanzas, 1924); F. López de Estrada: La retórica en las ,,Generaciones y semblanzas" de Fernán Pérez de Guzmán (Revista de Filología Espanola, 30. évf., 1946); C. Clavería: Notas sobre la caracterización de la personalidad en „Generaciones y Semblanzas" (Anales de la Universidad de Murcia, 10. évf., 1951—1952); A. Soria: La „Confesión Rimada" de F. Pérez de Guzmán (Boletín de la Real Academia Espanola, 40. évf., 1960). Sáfár Judit Pérez de Herrera [peresz de erreráj, Cristóbal (Salamanca, 1558—Madrid, 1625): spanyol orvos, író. Orvosi tanulmányait szülővárosa egyetemén végezte. Orvosként rendkívüli tekintélyre tett szert. Először II. Fülöp, majd az ő halála után III. Fülöp udvari orvosa volt. Hajóorvosként sokat hajózott. Tagja volt annak a kis létszámú orvosi testületnek, amely a jövendő orvosok szakmai felkészültségét volt hivatva elbírálni. Nagy műveltségű, sok minden 25
iránt érdeklődő, igen szerény és jótékony ember volt. A hivatásával szerzett pénzen szegények számára menhelyet létesített Madridban, ahol a rászorulókat saját maga gyógyította. O Különböző, orvosi tárgyú könyveken kívül, amelyek közül kiemelkedik a Compendium totius Medicinae ( A teljes orvostudomány kézikönyve', 1614) c., több, a szegénység problémáját feszegető, a társadalmi bajok orvoslásának lehetőségeivel foglalkozó műve jelent meg. Közülük legfontosabb a Discursos del amparo de los legítimos pobres ('Védőbeszédek a valódi szegények érdekében', 1598) c., amely az álkoldusokat, csalásaikat, bűneiket leplezi le azzal a szándékkal, hogy egyrészt az embereket mozgósítsa ezek ellen, másrészt felrázza a társadalmat a valódi szegények megsegítésének érdekében. Hasonló témával foglalkozik Discurso de la forma y traza como se pudieran remediar algunos pecados y desórdenes ('Értekezés némely bűn és erkölcstelenség orvoslásának formájáról és módjáról', 1593) és Remedios para el bien de la salud del cuerpo de la rejmblica ('A köztársaság teste egészségének javát szolgáló gyógyszerek', 1598) c. műve. A korában rendkívül divatos enigma műfajának jellemző péIdája a Proverbios morales ( Erkölcsi közmondások', 1618) c. könyve. Az enigma eredeti jelentése 'rejtély, rejtvény', és rendszerint versben, ebben az esetben quintillában megfogalmazott rövid, erkölcsi tanulságot magában rejtő népi bölcsességet jelent. A 17. sz.-nak ez a legjelentősebb paremiológiai gyűjteménye, kifejezi a korszak érdeklődését a nehezen érthető, titokzatos dolgok iránt, ugyanakkor nagyszerű tükre a népi bölcsességnek. Hasonló, a korban szintén népszerű műfaj az empresa vagy emblema (mindkét szó eredeti jelentése 'jelkép'), amely az enigmához hasonlóan rövid, tömör kifejezője a mondanivalónak, de ebben az esetben rajz, grafika is segíti a megértést. A Discursos del amparo de los legítimos pobres c. műve ehhez a műfajhoz tartozik. O Művei még: Elogio a las esclarecidas virtudes del rey don Felipe Ily carta oratoria a su hijo don Felipe III ('II. Fülöp király illusztris erényeinek dicsérete és szónoki levél fiához, III. Fülöphöz') és Elogio de la vida y muerte de Felipe II ('TI. Fülöp életének és halálának dicsérete') kéziratban találhatók a madridi Biblioteca Nacionalban. O írod.: A. Hernández Morejón: História bibliográfica de la Medicina espanola (1842—1852); N. Alonso Cortés: El Doctor Pérez de Herrera (Colección de estudios ofrecidos a Rafael Altamira, 1936); E. García del Real: Cristóbal Pérez de
385
PEREC
Herera y la deeadencia de Espana bajo el gobierno de los Austrias (Las Cieneias, 14. évf., 1949). Sáfár Judit
évf., 1946); N. A. Wiegmann: Ginés Pérez de Hita y la novela romántica (1971). Dorogman György
Pérez de Hita [peresz deitáj, Ginés (Mula, Pérez de la Ossa fperesz delá ásszáJ. Murcia, 1544?—Barcelona?, 1619?): spaHuberto (Albaeete, 1897—): spanyol író, nyol író, történetíró. Eredeti foglalkozása költő. Barcelonában nőtt fei, ott folytatta varga volt. Fiatalon L. Fajardo, Vélez egyetemi tanulmányait; bölcsészdoktor lett. márki szolgálatába lépett, s részt vett a Első írásai az El Correo Gatalánban jelentek fellázadt andalúziai mórok elleni háborúmeg. Néhány évi újságírás után, mely idő ban (1568). O Fő műve a Guerras civiles de, alatt már rövidebb elbeszéléseket is publiGranada ('Granadai polgárháborúk', mokált, kiadták első regényét El ancla de dern kiad.: Novelistas anteriores a CervanJasón ('Iaszón horgonya', 1921) c. A kedvetes, anto., Biblioteca de Autores Espanoles, ző kritikai fogadtatás után sorra jelentek 3. köt., 1846, utánnyomás 1944; ua., 2 köt., meg újabb művei: Polifonias ('Polifóniák', 1913—1915; ua., 1942), eredeti címén His1922) c. posztmodernista verseskötete. La tória de los bandos de los Zegries y Abencer- lámpara del dolor ('A fájdalom lámpása', rajes, caballeros moros de Granada. . ., de las 1923), El opio del ensue.no ('Az álom kábuguerras civiles que hubo en ella. . . hasta que lata', 1924) c. regényei. Ugyanebben az el rey don Fernando el Quinto la ganó ('A évben La santa duquesa ('A szent hercegaszZegrí-és Abencerraje-bandák, granadai mór szony') c. regényével elnyerte a Nemzeti lovagok . . . , az ottani polgárháborúk törtéIrodalmi Dijat. A mű nagy sikert aratott, nete . . . míg be nem vette Ötödik Ferdinánd angol és francia nyelven is kiadták. Ezt király', 1. rész 1595, 2. rész 1619). Az 1. rész elbeszéléskötet követte, a Veletas ('Szélkarománcok és 15—16. sz.-i krónikák alapján kasok', 1926), majd újabb regényei jelentek beszéli el két hispániai arab törzs viszályát meg: La casa de los masones ('Szabadkőműuralmuk utolsó évszázadában. Lapjain fanvesek háza', 1927) és Obreros, zárujanos y tasztikum és történeti hűség keveredik, reinas ('Munkások, herék és királynők', gyakran idéz az őt ihlető románcok közül. 1928), valamint ennek folytatása Los amiSzép leírások teszik plasztikussá a mór gos de Glaudio ('Claudio barátai', 1931). uralom végnapjait élő Granada képét, A 2. Első regényein még Proust, Joyce, Kafka rész a kor eseményeiről, az alpujarrasi hatása érezhető; két legutóbbi művében harcokról (1568—1571) tudósít, melyekben már megtalálja egyéni hangját. Ezeket Pérez de Hita is részt vett. Stílusa emiatt játékos stílusa, remek, csiszolt nyelvezete, realistább, itikább krónika jellegű, szem- érzelmi árnyalatainak finomsága és a psziben az 1. rész regényességével. Ez a rész chológiai megközelítés, valamint a tartalmi több későbbi szerzőt megihletett (Calde- és formai tömörség legsikerültebb munkáirón, Chateaubriand, F. Martinez de la fíosa, vá teszi. A polgárháború befejezése után a M. Fernández y González, F. Villaespesa, Maria Guerrero Színház társigazgatója lett. Álarcán). E művének (különösen az 1. Ő alkalmazta színpadra G. Báty Dulcinea c. résznek) köszönhetően Pérez de Hitát a darabját, rendkívüli sikerrel. Ez elsősorban történelmi regény műfajának spanyol úttöa kitűnő nyelvi átdolgozásnak köszönhető: rőjeként tartják számon. O Egyéb művei: a cervantesi atmoszférát anélkül tudta megLibro de, la población y hazafias de la ,:iuy teremteni, hogy archaizmusokat alkalmanoble y muy leal ciudad de Lorca ('Könyv a zott volna, ugyanakkor meg tudta őrizni a nemesés törvénytisztelő Lorca város lakosstílus és nyelv természetességét. En el kilóságáról és hőstetteiről', eposz, 1572, modern metro 13 ('A 13. kilométernél', 1945) c. saját kiad.: 1889); Bello troyano ('Trójai háború', színdarabot is írt. O Művei még: Santa költ., 1596). O Gyűjt, kiad.: Poesías ('VerTeresa de Jesús ('Nagy Szent Teréz', életr., sek', Romancerogenerál, 2. köt., Biblioteca 1930); Danton (életr., 1930); Orellana y la de Autores Espanoles, 16. köt., 1851, után- jornada del Amazxmas ('Orellana és az amanyomás: 1945). O Irod.: N. Acero y Abad: zonasi expedíció', történelmi mű, 1935); Ginés Pérez de Hita. Estudio biográfico y Almagro y la epopeya de los Andes ( Albibliográfico (1889); J . Espín Rael: De la magro és az andesi hősköltemény', törtévecindad de Pérez de Hita en Lorca, desde nelmi mű, 1936); Pedro de Mendoza y la 1568 a 1577 (1922); P. Festugiére: Ginés fundación de Buenos Aires ('Buenos Aires Pérez de Hita. Sa personne, son oeuvre alapítása és Pedro de Mendoza', történelmi (Bulletin Hispanique, 46. évf., 1944); G. mű, 1936); El aprendiz de ángel ('AngyaltaValii. Ludovico Ariosto y Ginés Pérez de nonc', reg., 1953). O Irod.: F. C. Sainz de Hita (Revista de Filología Espanola, 30. Robles: La novela en el siglo XX (1957); G. 386
PEREZ
de Nóra: La novela espafíola contemporánea (2. köt., 1962); F. C. Sainz de Robles: História y antológia de la poesía espanola (1964). " Sáfár Judit Pérez de Montalbán [peresz de montálbón], Jüan; Montalván (névváltozat); (Madrid, 1602—-uo., 1638. jún. 23.): spanyol költő, drámaíró. Keresztény hitre tért zsidó család fia. Édesapja a királyi udvar könyvkiadója és -kereskedője volt, jó barátja Lope de Vegának. Ez a közeli kapcsolat döntően befolyásolta Pérez de Montalbán sorsát. A nagy drámaíró élete végéig pártfogolta, ösztönözte az irodalmi ambícióit, bevezette az udvari körökbe, és része volt abban, hogy a 17 éves költő első drámáját, Morir y disimular ('Meghalni és színlelni', 1619) c. bemutatták. Pérez de Montalbán bölcsészeti tanulmányokat folytatptt Alcalá de Henaresben. 1620-ban doktorrá avatták. 1622-ben több díjat is nyert egy költészeti versenyen, amelyet Ávílai Teréz, Loyolai Ignác és Földműves Izidor szentté avatásának alkalmából rendeztek a kor legkiválóbb költőinek részvételével. 1625ben a teológia doktora lett, és ugyanebben az évben pappá szentelték. 1633-ban a Szent Ferenc-harmadrend priorjának tanácsadójává választották, és rövidesen kinevezték az inkvizíció jegyzőjévé. Lope de Vega nemcsak pártfogolta, de barátságával is kitüntette tanítványát, aki rendkívüli módon ragaszkodott mesteréhez. 1635-ben bekövetkezett halála a gyenge idegzetű költőt annyira megviselte, hogy — miután még 1636-ban sikerült Fama póstuma ('Posztumusz hírnév') c. kötetbe gyűjtenie és kiadatnia a Lope de Vegát magasztaló írásokat — kitört rajta az elmebaj, amely mind jobban elhatalmasodott rajta. 1638-ban egy madridi menhelyen halt meg, mindenkitől elhagyatva, a legnagyobb nyomorban. O A barokk színműirodalom kiváló képviselője. Korai halála ellenére számos művet hagyott hátra. Ezeknek egy részét más költőkkel közösen írta, pl. Lope de Vega, A. Coello y Ochoa, Calderón, Mira de Amescua közreműködésével is készültek színpadi művei; más drámái — mintegy harminc — szerzőségét a modern kritika elvitatja tőle. A fennmaradt többi 58 drámájának nagy része 1632 előtt született, munkásságának javát ezek teszik ki. Lope de Vega drámai iskolájához tartozott. Mestere túlzott utánzdiSBj az eredetiség rovására ment, ugyanakkor a kortársak állandó tréfáinak és gúnyolódásának céltáblájává tette; ebben elsősorban Quevedo járt elöl. Drámái a maguk korában nagy közönségsikert értek 25*
el, de még a 19. sz. közepén is előfordult, hogy egyszerre két madridi színház játszotta őket. Könnyed verselése, a mozgalmas színpadi cselekmény, finoman kidolgozott részletek, nemes jellemű hősei, különösen a gondosan megrajzolt, méltóságot és belső szépséget árasztó női alakjai biztosították ezt. Drámái különböző tárgyúak. A szentek életével foglalkozó, vallási témájúak közül kiemelkednek San Antonio de Padua ('Páduai Szent Antal'), San Pedro de Alcántara ('Alcántarai Szent Péter'), El divino portugués ('A jeles portugál'), El hijo de Serafín ('Szerafin fia'), c., valamint a törökverő Castriota György keresztény hitre való viszszatéréséről szóló Escanderbech ('Szkander bég') és a La gitana de Menfís ('A memphisi cigányleány'), amely az egyiptomi Mária ismert legendáját dolgozza fel. Történelmi témájú drámái közül kiemelkedik a kétrészes El segundo Séneca de Espana ('Spanyolország második Senecája') c., amelynek főhőse maga II. Fülöp, és amely megjeleníti Fülöp és Don Carlos konfliktusát, második része pedig Fülöp öregkorával és halálával foglalkozik. A mű az udvari életről, a korabeli Spanyolo. eseményeiről is képet ad. A La puerta Macarena ('A macarenai kapu') c. elsőként viszi színpadra Bourbon Blanka és Kegyetlen Péter szerelmi történetét, amely később J. de Espronceda Dona Blanca de Borbon ('Bourbon Blanka') c. drámájához szolgáltatott témát. Az El Senor don Jüan de Austria ('Don Jüan de Austria') c. dráma központi alakja II. Fülöp féltestvére. A keresztes háborúk egyik epizódját eleveníti fel a Los Templarios ('A templomos lovagok'). A La monja alférez ('A zászlós apáca') c. dráma hőse szintén valóságos személy, a 17. sz. elején élt spanyol kalandornő, Catalina de Erauso. Lovagi tárgyúak Palmerín de Oliva ('Palmerín de Oliva') és Don Florisel de Niguea ('A nikeai don Florisel') c. drámák. Drámai műveinek legjavát mind mennyiségi, mind minőségi szempontból a köpeny és kard drámák (~*capa y espada) jelentik. Kiemelkedik közülük a Los amantes de Teruel ('Terueli szerelmesek'), amelynek témáját Tirso de Molina, később pedig J. E. Hartzenbusch is színre vitte; valamint a sodró cselekményű, szerencsés befejezésű La más constante mujer ('A legállhatatosabb aszszony') és a No hay vida como la honra ('Az életnél drágább a becsület') c. drámája. Említést érdemelnek még Como padre y como rey ('Atyaként és királyként') és Como amante y como honrada ('Szerelem és becsület'), valamint a Héliodórosz pásztorregénye által ihletett Los hijos de la fortuna, 387
PEREC
Teágenes y Cariclea ('A szerencse gyermekei, Theagenész és Kharikleia'). Életművében fontos helyet foglal el az El Orfeo en la lengua castellana ('Orfeusz spanyof nyel1ven', 1624, modern kiad. 1948) c. 4 énekből, 234 strófából álló poémája, amelyhez előszóként Lope de Vega írt magasztaló sorokat. Sucesos y prodigios die. Amor ('Ámor tettei és csodái', 1624) c. kötete nyolc „példás elbeszélést" foglal magában. Az önálló novellák a reneszánsz és barokk udvari elbeszélésművészet jellegzetes darabjai, a boccacciói hagyományok folytatása. Érvényesül bennük a „tanítva szórakoztatni" szándéka. Nyelvezetük egyszerű, természetes, beszélt nyelvi fordulatok, könnyen érthető metaforák és költői képek jellemzik. Prózai és verses írásokat foglal magában a Dekameróntól ihletve, a hét minden napjára jutó — 7 részből álló Vara todos ('Mindenkinek', 1632) c. műve, amely Quevedo gyilkos szatíráját váltotta ki (La perinola). O Gyűjt, kiad.: Primero tomo de las Comedias ('Komédiáinak első kötete', 1638); Segurulo tomo de las Comedias ('Komédiáinak második kötete', 1638); Comedias escogidas ('Válogatott komédiák', 2 köt., 1827—1831); Dramáticos contemporáneos de Lope de Vega ('Lope de Vega drámaíró kortársai', anto., 7 dráma tőle, Biblioteca de Autores Espanoles 45. köt., 1858, utánnyomat 1951). O írod.: R. Mesonero Romanos: El teatro de Montalbán (Semanario Pintoresco Espanol', 1852, 50 ); G. W. Bacon: The life and dramatic works of doctor Jüan Pérez de Montalbán (Revue Hispanique, 26. évf., 1912); A. Restori: II „Para todos" dii Giovanni Pérez di Montalbán (1927); F. C. Sainz de Robles: El teatro espanol. História y antología (4. köt. 1943.); J . H. Parker: The chronology of the plays of Jüan Pérez de Montalbán (l'ublications of the Modern Language Association of America, 67. évf., 1952). Sáfár Judit Pérez de Oliva [peresz de oliváj, Fernán vagy Hernán (Córdoba, 1494?—uo., 1533): spanyol költő, író. Salamanca, Alcalá de Henares, Párizs és Róma egyetemén tanult, az utóbbin X. Leó pápa pártfogoltjaként. 1524-től a salamancai egyetem tanára és rektora volt, O Életében csak fordításai jelentek meg: La venganza de Agamenón ('Agamemnón bosszúja', Szophoklész Elektrájából, 1528), Comedia de Anfitrión ('Amphitrüón komédiája', Plautus Ámphitryonjából, é. n.). Saját műveit csak halála után adta ki J. A. de Morales (Las Obras. ..., 'Művei', a fordításokkal együtt, 1586). Ter-
mészettudományos érdeklődéséről tanúskodik Razonamiento sobre la navegación por el Guadalquivir ('Beszéd a Guadalquivir hajózásáról') és a Tratado en latin sobre la piedra imán ('Latin nyelvű értekezés a mágneskőről') c. munkája. Versei közül kiemelkedik Lamentación ál saqueo de Roma, puesta en boca de Clemente VII ('Panaszkodás Róma kifosztásáról, VII. Kelemen szájába adva', 1527) c. alkotása, mely J. Manrique híres strófáival van formai és hangulati rokonságban. Legjellegzetesebb és leghíresebb művei a dialógusok, melyekben párbeszédes formában mond véleményt bizonyos erkölcsi és pedagógiai kérdésekről. A Diálogo entre el cardenal Juan Martinez Siliceo, la Aritmética y la Fama ('Párbeszéd Jüan Martinez Siliceo bíboros, a Számtan és a Hírnév között') a spanyol nyelvnek a latinnal való egyenrangúsága mellett érvel. A Diálogo de la dignidad del hombre ('Párbeszéd az emberi méltóságról') az ember javairól és bajairól szól, s a vitát a keresztény igazság szellemében dönti el. E műve először 1546-ban jelent meg F. Cervantes de Salazar 3 kötetes munkájában (Obras...,),, aki folytatást írt hozzá. Modern kiadása a Biblioteca de Autores Espanoles 65. kötetében található (Obras escogidas de filósofos, anto., 1873, utánnyomás 1953). O írod.: P. Henríquez Urena: El maestro Hernán Pérez de Oliva (1914); W. Atkinson: Hernán Pérez de Oliva. A Biographical and Critical Study (Revue Hispanique, 1927, 71.) Józsa P.: Elektra avagy a cselekvés problémája (Vság, 1965, 1.). Dorogman György Pérez Escrich [peresz eszkrik], Enrique (Valencia, 1829—Madrid, 1897): spanyol író. A korában divatos „folytatásos regény" sikeres művelője. Bár műveivel sokat keresett, a pénz kifolyt az ujjai között. Szegényen, egy menhely vezetőjeként halt meg. O Regényeiben az elesettek, a szegények jutnak szóhoz, az ő világukat ábrázolja, gyakran moralizáló tendenciával. O Főbb művei: El maestro de baile ('A táncmester', dráma, 1856); El cura de aldea ('A falusi pap', dráma, 1858, reg., 1861); La mujer adúltera ('A házasságtörő asszony', reg., 1864); La esposa mártir ('A mártír feleség', reg., 1864); El matrimonio del diablo ('Az ördög házassága', reg.); La envidia ('Az irigység', reg.); Herencia de lágrimas ('Könynyes örökség', dráma); La mosquita muerta ('Az álszent', dráma). Dorogman György Pérez Fernández [peresz fernándesz], Pedro (Sevilla, 1885—Madrid, 1956): spanyol drámaíró. 15 éves korától szűkebb hazája
388
PEREC
sajtójának munkatársa volt, később országos lapoknak (pl. Blanco y Negro) dolgozott, O A 20. sz.-i spanyol komédia jellegzetes képviselője. Termékeny színpadi szerző, mintegy 200 darabot írt, nem egy közülük több mint 100 előadást is elért egyfolytában. Számos darabot írt P. Munoz Secáv&\ közösen, pl. La pluma verde ('A zöld toll', vígj., 1923), Los chatos ('A piszék', vígj., 1924), El sonámbulo ('Az alvajáró', vígj., 1925), La tela ('A háló', vígj., 1925). O Főbb saját vígjátékai: El milagro ('A csoda'), La fuerza delquerer ('A vágy ereje'), El gordo en Sevilla ('A sevillai köpcös'), Para pescar un novio ('Hogyan fogjunk vőlegényt'), La resurrección de la carne ('A testnek feltámadása'). Dorogman György Pérez Ferrero fperesz ferreroj, Miguél (családi és írói név); Sic; Donald (sajtóban használt álnevek); (Madrid, 1905—): spanyol író, kritikus. Jogi doktorátust szerzett, majd különféle újságok és folyóiratok munkatársa és szerkesztője lett. Versei (Elbufón de la reina, 'A királynő bolondja', 1923; Luces de fíengala, 'Bengálitűz-fények', 1925) nem érik el a 27-es nemzedék költőinek színvonalát. Erőssége a sajtókritika (filmkritikát is ír) és a művészéletrajz. Ez utóbbi műfajban több kortárs spanyol író életrajzát írta meg: Vida de Ramón ('Ramón [Gómez de la SernaJ élete', 1935); Vida de Antonio Machado y Manuel ('Antonio Machado és Manuel élete', 1947); Vida de Pío Raroja ('Pío Baroja élete', 1960); Ramón Pérez de Ayala (1973). Dorogman György Pérez Galdós [peresz gáldosz], Beníto (Las Palmas, Kanári-szk,, 1843. máj. 10. Madrid, 1920. jan. 4): spanyol író. Tehetős spanyol család gyermeke. Anyai nagyapja az inkvizíció titkáraként telepedett le a Kanári-szigetek fővárosában. Angol iskolába járt, korán megismerkedett az angol regényírókkal, akiknek a későbbiekben sokat köszönhetett. Tehetségesen rajzolt, érdeklődött a zene iránt. 1863-ban Madridba ment jogot tanulni, de a főváros élénk irodalmi élete s a művészetek iránti hajlama figyelmét az irodalom felé irányította. Többet tartózkodott az Ibéria kávéházban, mint az egyetemi előadótermekben. Ebben a kávéházban gyülekeztek a haladó, republikánus politikusok, művészek, akik 1868ban elűzték a spanyol Bourbonokat, majd 1873-ban létrehozták az első spanyol köztársaságot. Pérez Galdós mint meggyőződéses republikánus politikai cikkeket írt, parlamenti tudósítója volt a Las Cortes c. napilapnak, s támogatta J . Prim tábornok-
nak, a forradalom egyik vezéralakjának lapját, az El Debatét. Barátságot kötött J. M. de Peredával, kora másik nagy hatású írójával. Többször megválasztották republikánusparlamenti képviselőnek, de gyakori csalódása miatt végül is visszavonult a politikai élettől. Élete utolsó éveiben anyagi nehézségekkel küzdött, utóbb megvakult. O Kora legnagyobb hatású regényírója, méltatói Cervanteshez hasonlítják. A kritikai realizmus képviselője. A costuinbrista—regionalista regény korában óriási feltűnést keltett újszerű, kissé száraz, dokumentarista hűségre törekvő stílusa, a realista történelemszemlélet és az objektív, kritikus társadalomábrázolás. Igen termékeny szerző, hatalmas életműve több mint száz kötetet ölel fel, ennek csaknem a felét a monumentális regényciklus, az Episodios Nacionales ('Nemzeti jelenetek') kötetei teszik ki. 46 kötetben, öt sorozatban Spanyolo. történetét dolgozza fel 1805-től, a trafalgari ütközettől a restaurációig, a spanyol köztársaság bukásáig. Az I. ciklus (10 reg., 1873—1875) legszebb darabjai (Trajalgar; La corte de Carlos IV, IV, Károly udvara'; El 19 de Marzo y el 2 de Mayo, 'Március 19. és május 2.'; Zaragoza: Szász B., Zaragoza ostroma, 1957; Bailén; Cádiz: Halász Tünde, ua., 1984; stb.) a hazaszeretet, a spanyol hősiesség, a franciák ellen vívott csaták krónikája. Középpontjában Gábriel Araceli, az egykori lovag áll, aki életét a spanyol hadsereg legendás tisztjeként feláldozta hazájáért. A ciklus 2. részében (10 reg., 1875—1879: El equipaje del rey Jósé, 'József király poggyásza"; Memóriás de un cortesano de 1815, 'Egy udvaronc emlékiratai 1815-ből'; El terror de 1824, 'Az 1824-es rémuralom' stb.) a lelkesedést a kiábrándultság váltja fel. A főhős, Salvador Monsalud, a liberális demokrata reálpolitikus elkeseredett eszmei párbajt vív a retrográd, bigott katolikus Carlos Garrotéval. aki szinte karikatúraszerűen gyűjti össze személyiségében a konzervatív, viszszahúzó, haladásra képtelen spanyol minden negatív tulajdonságát. A 3. és a 4. ciklus (10—10 reg., 1898 -1900, ill. 1902— 1907: La estafeta romántica, 'Romantikus posta'; Los Ayacuchos, 'Az Ayacuchók'; fíodas reales, 'Királyi esküvő' stb., ill. Las tormentas del 48, '48 viharai'; La revolución dejunio, 'A júniusi forradalom'; Prim stb.) a Károly-párti háborúk korát dolgozza fel egyre élesebb kritikával, míg az utolsó, 5. ciklus (6 reg. 1907—1912: Espana sin rey, 'Spanyolország király nélkül'; Espana trágica, 'Tragikus Spanyolország'; De Cartago a Sagunto, 'Karthagótól Saguntumig' stb.) 389
PEREC
a restauráció korát kiábrándult, keserű iróniával rajzolja meg. Több mint ötszáz főszereplője van e hatalmas történelmiregény-eiklusnak, mindannyian hús-vér emberek, akik a történelmi erők függvényében, de saját, egyéni életüket élik. Az események a mindennapi emberek mindennapi életét mutatják be az olvasónak; szerelmek, vagyon, pénz, egyéni érdekek kavarognak, de ezekbe mindenkor belejátszanak a kor eszméi, törekvései, eseményei, befolyásolják az egyén életét, észrevétlenül főszereplővé lépve elő. Az író sohasem esik a felesleges historizmus hibájába: a történeti események sohasem elvont, tudományos fejtegetés formájában tárulnak az olvasó elé, hanem a hősök valóságos, egyéni életének kísérőjeként, meghatározva ezek tevékenységét. O Fontos helyet foglalnak el életművében az ún. tézisregények, egy társadalmi réteg, egy magatartásforma olykor a karikatúráig felnagyított, szinte orvosi precizitással taglalt látleletei. Semmi sem kerülte el a figyelmét a 19. sz. polgárosodó, de valódi társadalmi fellendülést nem hozó középosztályának hibái közül: kemény szavakkal ostorozza a vidéki kisbirtokosok merev szembenállását mindenféle változással. a polgárság pénzéhségét és szűklátókörűségét, a vallás álszent képmutatását. Krről szól talán legsikerültebb regénye, a Dona Perfecta (1876: Huszár V., ua., 1903; Békéssy G., ua., 1958). Pepe Rey, a fiatal, haladó gondolkodású madridi mérnök a családi megállapodás értelmében feleségül akarja venni 18 éves unokahúgát, Rosariót. E célból érkezik Orbajosába, a vidéki kisvárosba, ahol azonnal összeütközésbe kerül a helyi megcsontosodott szokásokkal, a bigott és álszent vallásossággal, a minden változástól rettegő, a maradiság poshadó állóvizébe merülő emberekkel. Pepe Reyt megölik, Rosario pedig elmegyógyintézetbe kerül; ez a konzervatív, reakciós társadalom nem tűri, hogy bárki is szembehelyezkedjék vele, akár gyilkosság á.án is megvédi az érdekeit. Kitűnően ábrázolt típusok alkotják az ellenfél,,táborát": Don Tnocencio, a pap, egyszerű, szegény család gyermeke, de társadalmi felemelkedést jelent számára és nagyképű, tudálékos unokaöccse számára az utóbbinak házassága a szép és főleg gazdag Rosarióval. Minden követ megmozgat, hogy megakadályozza Pepe és Rosario házasságát, nem mindennapi ravaszsággal az egyik csapdát a másik után veti a mérnöknek, s még gyóntatói tisztével is visszaél, hogy Dona Perfectát unokaöcscse, Pepe ellen fordítsa. Zseniálisan megrajzolt figura a ház úrnője, Dona Perfecta, ez a
kiismerhetetlen, szinte émelyítően szívélyes, a közhit szerint feddhetetlenül „tökéletes" asszony, akiből valójában hiányzik a megértés és a szeretet embertársai iránt, csak felháborodni és büntetni képes a katolikus hit nevében. Hasonló figurát testesít meg a jezsuita Paleotti a La família de León Roch ('León Roch családja', 1878) c. regényben, amely szintén vádirat a fanatikus, emberellenes vallás ellen. Későbbi, ún. naturalista regényeiben a típusokat a környezet festői rajza váltja fel. Fortunata y Jacinta ('Fortunata és Jacinta', 1886— 1887) c. négykötetes regényében a madridi kereskedővilág, a Plaza Mayor körül csoportosuló szegényebb és tehetősebb rétegek életét jeleníti meg egy szegény és egy gazdag asszony életének tükrében. Hasonló életképet kapunk a Toledóban játszódó Angel Guerra (1891) vagy a madridi szegénynegyedeket megelevenítő megindító történet, a Misericordia (reg., 1897: Hegedűs A., ua., 1919; film. 1953, Mexikó) c. regényeiben. Színművei többnyire regényei adaptált változatai, ibseni hatást mutatnak. Új, sallang- és pátoszmentes, életszerű dialógusai korukban nagy jelentőséggel bírtak, hozzájárultak a spanyol színházi élet megújításához. Pl. Realidad ('Valóság', 1892); Electra (1901: Radó A., ua., 1901); Alma y vida ('Lélek és élet', 1902); Santa Juana de Castilla ('Kasztíliai Szent Johanna', 1918). O Főbb művei még: Lafontana de oro ('Az aranykút', reg., 1867); Glória (reg., 1876—1877: Nagy L, Egy spanyol leány története, 1881); Torquemada (regénytetralógia, 1889—1895); Nazarín (reg., 1895: film, 1958, Mexikó) O Gyűjt, kiad.: Obras inéditas ('Kiadatlan művek', 11 köt., 1923—1933); Obras completas ('Összes művek', 6 köt., 1941). O írod.: A. Palacio Valdés: Don Benito Pérez Galdós (Los novelistas espanoles, 1878); F. Vezinet: Benito Pérez Galdós (Les maitres du román espagnol contemporain, 1907); L. Antón del Olmet—A. García Carraffa: Galdós (1912); L. Alas: Galdós (1912); Király Gy.: Benito Pérez Galdós (Nyűg, 1920, 1.); S. de Madariaga: Pérez Galdós (Semblanzas literarias contemporáneas, 1924); L. B. Watton: Pérez Galdós and the Spanish Növel of the 19th Century (1928); J. A. Balseiro: Benito Pérez Galdós (Novelistas espanoles modernos, 1933,71963); E. Gutiérrez Gamero: Galdós y su obra (3 köt., 1933—1935); J. Casalduero: Vida y obra de Galdós (1943, 1951, 1961); J . L. SánchezTrincado: Galdós (1943); J. Suárez Falcon: Galdós y el teatro contemporáneo (1943); R. Gómez de la Serna: Pérez Galdós (Nuevos retratos con390
PEREC
temporáneos, 1945); H. Ch. Berkowitz: Pérez Galdós: Spanish Liberal Crusader (1948); Á. del Rio: Estudios galdosianos (1953); W. T. Pattison: Benito Pérez Galdós and the Creative Process (1954); Sh. H. Eoff: The Novels of Pérez Galdós (1954); J. Torres Bődet: Tres inventores de realidad: Stendhal, Dostoyevsky, Pérez Galdós (1955); V. Gaos: Sobre la técnica novelística de Galdós (Te.mas v problémás de literatura espanola, 1959); R. Gullón: Galdós, novelista moderno (1960); J. Schraibman: Dreams in the Novels of Galdós (1960); H. Hinterháuser: Die Episodios Nacionales von Benito Pérez Galdós (1961); G. Correa: El simbolismo religioso en las novelas de Pérez Galdós (1962); R. Ricard: Aspects de Galdós (1964); F. Ruiz Ramón: Tres personajes galdosianos. Ensayo de aproximaeión a un mundo religioso y morál (1964); A. Regalado García: Benito Pérez Galdós y la novela histórica espanola (1966); G. Correa: Realidad, ficción y símbolo en las novelas de Pérez Galdós (1967); L. J. Hoar: Benito Pérez Galdós v la Revista del movimiento intelectual de Európa. Madrid, 1865—1867 (1968); J . Fernández Montesinos: Galdós (Estudios sobre la novela espanola del siglo XIX, 7—9. köt., 1968—1973); G. de Tőrre: Revaloración de Galdós (Del 98 al barroco, 1969); F. Sopena Ibánez: Arte y sociedad en Galdós (1970). Inotainé Bonifert Mária
Pérez Petit fperesz petit], Víctor (Montevideo, 1871—uo., 1947): uruguayi író, költő, drámaíró. Jogi doktorátust szerzett, az Uruguayi írószövetség elnöke volt. Az Uruguayi Akadémia rendes, a Spanyol Királyi Akadémia levelező tagjává választotta. 1895-ben E. Rodóval megalapította a Revista Nációnál de Literatura y Ciencias Sociales c. folyóiratot. O Los modernistas ('A modernisták', 1903) c. esszékötetében LatinAmerikában az elsők között méltatja kora nagyjait, Zolát, Verlaine-1, Tolsztojt. Mint költő a francia ún. „parnasszusi költészet" híve, mint regény- és drámaíró a naturalista hagyományokat követi. O Főbb drámái: Cobarde ('Gyáva', 1894); La rosa blanca ('A fehér rózsa', 1906); Yorick, tragédia de almos ('Yorick, lelki tragédia', 1907); La ley del hombre ('Az ember törvénye', 1913); El prínc.ipe azul ('A kék herceg', 1916). O Egyéb művei: Gil ('Gil', elb.-ek, 1905); Joyeles bárbaros ('Barbár csecsebecsék', szonettek, 1907); Civilizáción y barbarie ('Civilizáció és barbarizmus', esszé, 1914). Inotainé Bonifert Mária Pérez Ramírez fperesz rámiresz], Jüan (Mexikóváros, 1545—?): mexikói drámaíró. Konkisztádor fia. Jól beszélte a náhuatl nyelvet, de a latint is. 1574-ben (dec. 8.) egy érsekké szentelés alkalmával mutatták be színművét El desposorio espiritual entre el Pastor Pedro y la Iglesia Mexicana ('Péter atya és a mexikói egyház lelki eljegyzése') címmel, amely az első latin-amerikai dráma volt kreol szerző tollából. A darab allegorikus pásztorjáték szimbolikus figurákkal, mint a Hit, a Remény, a Kegyelem stb. Jelentős szerepet játszik benne a kórus, és a hagyományos spanyol „bobo", a bolond figurája. Irodalmi szempontból is értékes alkotás, erőssége a rendkívüli műgonddal csiszolt versezet. A mű a hagyomány szerint nagy hatást tett J. de la Cuevára, Lope de Vega mesterére is. Inotainé Bonifert Mária
Pérez Lugín [p*?resz luhin], Alejandro (Madrid, 1870—El Burgo, La Coruna tart,, 1926): spanyol író, újságíró. A Santiago de Compostela-i egyetemen szerzett jogi diplomát, majd helyi, később fővárosi lapok munkatársa lett. Don Pío néven közzétett, bikaviadalokról szóló cikkeivel nagy népszerűségre tett szert. Regényírói hírnevét La casa de la Troya ('A Troya háza', 1915) c. nagy sikert aratott könyvével alapozta meg. Az író diákéveit idéző szentimentális— kosztümbrista regény elnyerte a Spanyol Királyi Akadémia díját, M. Linares Rivas színpadra állította, később film is készült belőle. Napjainkig mintegy 80 kiadásban jelent meg. O Főbb művei még: Currito de la Cruz ('Keresztes Ferkó', reg., 1921); Arminda Moscoso (reg., García Romos befejezésével, 1928); jLa Virgen del Rocío ya entró en Triana! ('A Harmatos Szűz már bent van Trianában!', reg., J. A. Vázquez fejezte be, 1929). O Gyűjt, kiad.: Obras completas ('összes művei', 1945). O Irod.: J. Entrambasaguas Pena: Alejandro Pérez Lugín (Las mejores novelas contemporáneas, 5. köt., 1959). Dorogman György
Pérez Rosales [peresz roszálesz], Vicente (Santiago, 1807. ápr. 5.—uo., 1886. szept. 6.): chilei író, esszéista. J. Pérez García, chilei történész, krónikaíró unokája. Igen fiatalon, kalandos körülmények között többször utazott Európába, tanulmányait Párizsban végezte. 1831-ben tért vissza Chilébe, ahol számtalan foglalkozást megpróbált: volt bányász, kereskedő, csempész, majd a kaliforniai aranymezőkön próbált szerencsét. Ottani tapasztalatait a honi szűzföldek feltörésénél kamatoztatta, több évig 391
PEREC
dolgozott a mezőgazdaságban, majd diplomataként Németo.-ba ment. Visszatérése után a Kongresszus tagja lett, majd szenátorrá választották. O Legfontosabb műve Recuerdos del pasado ('Emlékek a múltból', esszé, 1886) c. először a La Época c. napilapban jelent meg folytatásokban, s kalandos életének legfontosabb állomásait jeleníti meg. A spanyol klasszikusok, Cervantes és a spanyol aranyszázad óriásainak veretes stílusában megírt nagy lélegzetű mű, színes, lebilincselő olvasmány, dokumentáris hitelességű „történelmi képeskönyv" az ifjabb generációk számára. Számos kiadást ért meg. O Főbb művei még: Memória sobre emigráción, inmigración y colonización ('Memoár a kivándorlásról, a bevándorlásról és a gyarmatosításról', történelmi esszé, 1854); Essai sur le Chili ('Esszé Chiléről', 1857, spanyol nyelven 1859); Diario de viaje a California ('Kaliforniai útinapló', 1951). O írod.: G. Feliú Cruz: Pérez Rosales (1934); E. Rodríguez Mendoza: Pérez Rosales (1934). Inotainé Bonifert Mária
Coplas de sacristía ('Sekrestyeversek', versek); La familia de Noé ('Noé családja', reg.). Dorogman György
Pérez Valiente [peresz váliente], Salvador (Murcia, 1919. jan. 23.—): spanyol költő. Jogi és bölcsészeti tanulmányok után katonai szolgálatot teljesített, majd tanított. Egy évig a Consejo Superior de Investigaciones Científicas ösztöndíjasa volt. O A Garcilaso csoport tagjaként adta ki első verseskötetét; Cuando ya no hay remedio ('Amikor már nincs segítség', 1947). O Főbb művei még: Paisajes enprosa ('Tájak prózában', elb.-ek, 1947); El libro de Elche ('Az elchei könyv', esszé, 1949); Lo mismo de siempre ('Az örökké ugyanaz', költ., 1960); No amanece ('Nem virrad', versek, 1962); Con odio, con temor, con ira ('Gyűlölettel, félelemmel, haraggal', versek, 1977). O Magyarul: 1 vers (Tótfalusi I., Szerelmes arany kalendárium, anto., 1965). Dorogman György Pérez Zúiiiga [peresz szwnvigá], Jüan (Madrid, 1860—uo., 1938): spanyol író, költő. A konzervatóriumban hegedülni tanult, majd ügyvédi képesítést szerzett. Számos újság és folyóirat munkatársa volt. O Termékeny szerző: mintegy 20 ezer vers, 50 színmű és 30 kötetnyi egyéb írás maradt utána. Műveit a könnyed verselés, jó és biztos humorérzék jellemzi. Korában rendkívül népszerű volt. O Főbb művei: Viajes morrocotudos ('Nagyszerű utazások', elb.ek); El salvavidas ('Az életmentő', vígj.); La manía de pápá (' Papa rögeszméje', vígj.); El traje de gala ('A díszruha', vígj.); El néctar de los dioses ('Az istenek nektárja', vígj.); 392
Perfall, Anton (Landsberg am Lech, 1853. dec. 12.—Schliersee. 1912. nov. 3.): német író. Filozófiát és történelmet tanult a müncheni egyetemen, majd házasságot kötött Magda Irrschick színésznővel, és elkísérte őt vendégszerepléseinek világ körüli útjaira. Végül udvari tanácsosi rangban Schlierseeben telepedett le. O Igen termékeny szerző, főleg társasági regényeket és vadásztörténeteket írt. Sok művében ábrázolta a bajor paraszt életét. O Főbb művei: Damcm Ruhm ('A hírnév démona', reg., 1889); Gift und Gegengift ('Méreg és ellenméreg', reg., 1890); Das verlorene Paradies ('Az elveszett paradicsom', reg., 1896); Die Krone ('A korona', kisreg., 1896); Aus Berg und Tal ('Hegyekről-völgyekről', elb.-ek, 1902); Aus meinem Jagerleben ('Vadásztapasztalataimról', 1906); Der Jager ('A vadász', elb.-ek, 1910). O Magyarul: Zátonyok (reg., Madzsar G., 1893); A hajótöröttek (reg., Kilényi Mária, 1937). Kászonyi Ágota Perfetti, Bernardino (Siena, 1681—uo., 1747): olasz költő. Rögtönző művészetével XIII. Benedek pápa elismerését is elnyerte, így 1725-ben, a Capitoliumon ünnepélyesen költővé koronázták. Nagy tekintélyű professzorként a sienai egyetemen kánonjogot adott elő. Költeményeinek fennmaradt gyűjteményét Sienában Saggi di Poesia ('Költészeti tanulmányok', 1748) c. tették közzé. Idilli tematika és a 15. sz.-i toszkán népi költőkre emlékeztető kifejezés jellemzi. Goldoni elismerően szól róla Emlékirataiban. Nyerges László performancia (angol performance 'teljesítmény'): nyelvészeti műszó; jelentése az aktuális nyelvhasználat, vagyis az absztrakt, belső nyelvi képesség, a -* kompetencia megvalósítása. A F. de Saussure által alkotott parole fogalmának (->langue és parole) megfelelője a generatív nyelvelméletben. Számos tényezőnek van alávetve, amelyek közül csak egy a kompetencia. Ezek elsősorban a megvalósulás közegével, a pszichikummal vannak kapcsolatban, az emlékezettel, a koncentrálás fokával, a szituációval, a beszédstratégia beszéd közbeni megváltoztatásával stb. Sok hétköznapi példát lehet találni rájuk: a félbehagyott mondatok, a mondatok hosszának vagy mélységének (az összetettség, bonyolultság mértékének) gyakorlati határa stb. A performancia kutatása így sok segítséget
PERIE
kap pl. a hibaelemzéstől. Míg a 'kompetencia működése a grammatikalitás jegyében folyik. ez csak egy összetevője a performan cia alapvető fogalmának, az akeeptábilitásnak (elfogadhatóságnak). A performaneia kutatása elmaradt a kompetenciáétól, és csak nyelvészeti módszerekkel valószínűleg nem is valósítható meg. E kutatásnak a kompetencia elméletére (a grammatikára) kell alapulnia. A performaneia szerepét az előadóművészetben is vizsgálják. O {még nyelvlélektan) O Irod.: Psyeholinguistic Papers (1966); N.Chomsky: Language and Mind (1968); Ó. A. Miller: A pszichoiingvisták (A nyelvtudomány ma, 1973); V. H. Yngve: A mélységhipotézis (uo., 1973). Terts István pergamen (Pergamon ókori kis-ázsiai város nevéből): 1. különlegesen kikészített állatbőr (főként szamár, borjú, kecske, juh és kutya bőre), amelyet régebben írásra használtak (íróhártya). O 2. az állati bőrre (pergamen 1.,) vagy ->pergamenpapirr&, ill. tekercsre írt irat (okmány, oklevél stb.). O (—* könyv). pergamenpapír: rongyból gyártott, a levegőt. a zsírt, a vizet stb. át nem eresztő, erős, a —• pergamenhez hasonló papír. O (—» könyv) Pergaud [pergd], Louis (Belinont, 1882. jan. 21. -a Woevre melletti csatában elesett, 1915. ápr. 8.): francia regényíró, költő. A Jura vidékéről származott, s szülőföldjének szeretete egész irodalmi működését meghatározta. Tanító volt, s az irodalomban lírikusként indult. Első két kötete, L'aube ('Hajnal', 1904) és L'herbe. d'avril ('Áprilisi fű', 1908) azonban nem keltett különösebb feltűnést. Nagyobb sikerrel próbálkozott a regényírással, a falusi környezetben játszódó De Goupil á Margót ('Goupiltól Margotnak', 1910) elnyerte a Goncourt-dijat. Legmaradandóbb írásának a La guerre des boutons (1912: Bognár R., Gombháború, 1986) ígérkezik, mely két falusi gyerekbanda háborúskodását írja le, sok humorral és finom pszichológiával, s amelyből két filmfeldolgozás is készült (1936-ban és 1961ben, azonos címmel, Y. Róbert rendezésében). Utolsó könyve, a Le román de Miráni, chien de chasse ('Mirant, a vadászkutya regénye', 1913) egy kényes műfaj, az állatregény kivételesen sikerült darabja. O Irod.: G. B. Mae Beath: Louis Pergaud, sa vie, son oeuvre (1955); Benőit Le Roux: De la guerre des boutons á celle de 1914—1918 (Le Monde Dimanehe, 1982, febr. 12.). Szávai János
íperge láb: Földi J. verstanában a -+trocheus magyar neve. Peri [peri], Gábriel (Toulon, 1902. febr. 2.—Párizs, 1941. dec. 15.): francia újságíró, politikus. 1920-tól a Francia Kommunista Párt tagja. Barbusse lapjánál, a ClarténéA dolgozott, majd a Y Humanité munkatársa 1924-től. 1929-ben a párt Központi Bizottsága tagjául választotta. 1932-től 1939-ig képviselő. A német rpegszállás idején a párt Cahiers c. kiadványának irányatója. 1941ben a hitleristák letartóztatták és kivégezték. Róla szól Aragon híres verse: Ballade de celui qui chanta dans les supplices (Illyés Gy., Ballada arról, aki dalolva állta a kínszenvedést). O Művei: Les lendemains qui chantent (Murányi-Kovács E., Daloló holnapok, 1950; A ragon előszavával); U ne vie de combat pour la paix et la sécurité de la Francé (Róna Ilona, A békéért és szabadságért, 1951); 1 vers (Székely J., Soha többé, 1962). Periandrosz; Periandros; Periander (latinosírás); (i. e. 7—6. sz.): görög államférfi, az első zsarnokok egyike. Arisztotelész tájékoztatása szerint negyven évig volt Korinthosz türannosza. O Diogenész Laertiosz a hét bölcs között említi. Tizennyolc egymondatos gnómáját ismerjük. Irodalom iránti érdeklődését bizonyítja az is, hogy A rión az ő uralkodása alatt és bizonyára az ő egyetértésé vei-támogatásával adott új művészi formát Korinthoszban a dithiirambosz-költészetnek. O Kiad.: H. Diels— W. Kranz: Die Fragmente der Vorsokratiker (1956). O Magyarul: töredékek (Hamvas B., Anthoiogia Humana, 1946). Steiger Kornél péribahasa: -* maláj irodalmi formák periegesis; periégészisz: ->perihégészisz Périer [périe], Odilon-Jean (Brüsszel, 1901. márc. 9.—uo,, 1928. febr. 22.): francia-belga költő, író. Régi polgári családból származott. A szimbolizmust követő 20. sz.-i modern költészet legerőteljesebb belgiumi képviselőjeként tartják számon. Munkatársa volt az 1922-ben Fr. Hellensszel közösen alapított Le Disque Vert c. folyóiratnak, amely a modern költészeti irányok szolgálatában állt. O Périer költeményeinek nyelvére jellemző az összefogott szerkezet, mely mégis megőrzi hajlékony, finom kifejezőképességét. Az avantgarde verselés virágzása idején, Périer klasszikus tisztaságú formakészlete (pl. a megújított-felfrissített ale393
PERIE
maz, de nem szögezi le bölcsességét, hanem eljátssza azt: „egy költeményt . . . nem a benne foglalt elgondolásnak mint olyannak az igazsága vagy tévessége alapján kell megítélni, hanem sokkal inkább mint drámát, a jellege alapján — koherenciája, fogékonysága, mélysége, gazdagsága és eltökéltsége alapján." Brooks e tétel hívőinek táborába sorolja (Blackmur, Bürke, IJrban és Richards mellé) R. Welle kei és Susanne K. Langhert; az „eretnekek" közé Y. Winters-1, D. A. Stauffert, H. J. Muttert, F. A. Pottle-t és J. Crowe Ransomot. O (->perifrázis) O írod.: C. Brooks: The Well Wrought Urn (1947); M. Krieger: The New Apologist for Poetry (1956). Kovács Endre
xandrinus) igaz mélységű tartalmat rejt: meggyőző érzéssel foglalja versbe a szerelmet, a barátságot, szülővárosa iránti szeretetét. A brüsszeli hétköznapok bensőséges változatossága ihlette Notre mére la ville ('Anyánk, a város', 1922) c. verseskötetét. Korai halála nemzedéke legkiválóbb lírai tehetségének pályafutását törte derékba. O Egyéb művei: La Vertu par le Chant ('Az erény dalban', költ.-ek. 1922); Le Citadin ou éloge de Bruxelles ('A városlakó, avagy Brüsszel dicsérete', költ.-ek, 1924); Les índifférents A közömbösek', dráma, 1925); Le Passage des Anges ('Az angyalok átvonulása', költői reg., 1926); Le Promeneur ('A sétáló', költ.-ek, 1927). O Gyűjt, kiad.: Poémes ('Versek', 1938). O Magyarul: 1 vers (Rába Gy., Szerelmes arany kalendárium, anto., 1965). O írod.: A. Marin: Odiion-Jean Périer (A l'avant-poste, 1939); M. Defrenne: Odilon-Jean Périer (1957); Passage de Odilon Jean-Périer (Cahiers du Sud, 1959, 351.) Dévényi Levente
perifrázis; periphrasis (görög periphraszisz); körülírás: egy szó, szókapcsolat vagy mondat jelentésének más formában és több szóval való kifejezése úgy, hogy az eredetileg kifejézni szándékozott jelentés fogalmilag nem változik. A nyelvtan is ismer körülíró formákat („inkább kedves" ehelyett: „kedvesebb"), a szókincs és frazeológia pedig tele van ilyen, egy szójelentést több szóval kifejező szerkezetekkel, kapcsolatokkal („megállapítást nyert": megállapították; „jobb létre szenderült": meghalt stb.). A köznyelvi szólások, a megfakult metaforák, a szállóigék és közmondások sokszor szintén körülírások („egy gyékényen árulnak", „Ámor nyila megsebezte" stb.). A stilisztikába mint -*•alakzat kerül, valójában ugyanis a körülírásban valami művészi többlet van az egyszerű megnevezéshez képest: szemléletesebb, kifejezőbb (ti. több nyelvi elem közt oszlik meg az alapértelem, s az elemek eredeti jelentésükből is hozzáadnak valamit), analitikusabb: nem a fogalom egységét, hanem jegyeire felbontott képét állítja elénk; költőibb, mert a közvetlen megnevezés helyett megközelítő, sugalló, képi és hangulati asszociációkra építő kifejezést ad. Ha Arany J . az „Isten" helyett azt mondja: ,,. .. az, aki a szívet vizsgálja", többet mond az egyszerű megnevezésnél. O Mint retorikaistilisztikai alakzat igen régi, kedvelt eljárás, évszázadokon át gazdag elmélete is született. Már Quintilianus két fajtáját különböztette meg: egy szépítő (eufemisztikus) és egy leíró fajtát. Az -*•eufemizmus valóban gyakran él a körülírás eszközeivel („áldott állapotban van" stb.), de sokszor csak két vagy több szinonim szó közt választ (vö. megdöglik, meghal, felfordul; francia: trépasser, mourir, créver stb.). Nagyon sokszor egybemosódik a határ a -*szi-
periergaszia: —>periergia periergia; periergaszia; periergon (görög periergia, más képzővel: -ergaszi'a, ill. főnevesített melléknévként 'túlzott gondoskodás, túlbuzgóság'): a nyelvi vétség egyik esete, az -*adjekciónak olyan hibás alkalmazása, amely mennyiségileg nem hibáztatható, de a megkívánt stíluserényen mintegy túllő, azt eltúlozza, túlzásba viszi. Leggyakoribb s legismertebb megvalósulási formái a -*fellengzősség, dagály, keresettség, mesterkéltség. Tulajdonképpen a ~*kakozélon egyik formája. O (-»stílushiba) O írod.: H. Lausberg: Handbuch der literarischeu Rhetorik (1960). Mártinké András periergon: -*periergia perifrasztikus eretnekség; eretnek parafrázis; heresy of paraphrase (angol): C. Brooks által bevezetett fogalom; az ő meghatározása szerint ,,az a téves nézet, hogy egy költemény körülírható" (parafrazálható). Ha a „parafrázis" azt jelenti, hogy „ugyanazt mondani más szavakkal", akkor egy költemény Brooks szerint nem parafrazálható. Minthogy felépítése drámai és nem logikai, vagy, amint más alkalommal mondja: a vers magatartásmódok (attitűdök) felépítménye vagy (R. P. Blackmur után) „gesztusoké". Nem megállapítás, hanem (K. Bürke szerint) szimbolikus tevékenység és (W. M. Úrban szerint) formája elválaszthatatlan a tartalmától. A költészet e felfogás szerint bölcsességet tartal394
PERIE
nonímia, valamint a metafora és a perifrázis közt is (így pl. Longinosz elméletében vagy Erasmus De duplici copia verborum ac rerum, 'A szavak és dolgok kettős jelentéséről' c. értekezésében), de eligazító szempont lehet az, hogy a metafora az egyetlen szóval ki nem fejezhető komplex jelentést igyekszik kifejezni, a perifrázis pedig másképpen, több szóval akar meghatározni egy meglevő szót, továbbá hogy a metafora a szövegkörnyezet nélkül többnyire nem világos, a perifrázis viszont igen. Ha Juhász Gy. „pirosszemű szörny"-nek nevezi a vonatot, akkor az nem körülírás, de ha Ady „Dózsa népe" kifejezéssel jelzi a parasztságot, az igen. Ezért tartozik többnyire a körülírás kategóriája alá az ->antonomázia is („a törökverő hős", azaz Hunyadi)). O A szorosabb értelemben vett körülírás igénye, szüksége vagy divatja koronként változik: az ókor költészetében (a kisebb fokú metaforikus és képi igény mellett) nagyon kedvelt volt (Homérosz, Lucretius, Vergilius), a reneszánsz, a felvilágosodás korában elsősorban a hétköznapitól elkülönülő választékosság igénye tette népszerűvé, ehhez járult a tudományok s a technika fejlődésével kialakult igény (a „géperejű bérkocsi" is ilyen körülírás). A 18. sz. végétől az irodalomban visszaszorult, ill. mint körülményeskedés humoros funkciót kapott (Dickens, Petőfi). A körülírást sokszor egyéb kifejtő, részletező, analitikus alakzatok váltják fel (ismétlés, párhuzamosság, halmozás, fokozás), vagy valódi metaforikus és képi eljárások. Mindazonáltal a körülírás a költői nyelv egyik örök alakzata marad. O De nem szabad összetéveszteni a körülményes, köntörfalazó kifejezésmóddal, bár a körülírás is — nyelvi, fogalmi síkon — ellentmond az egyszerűségnek, tömörségnek, bizonyos értelemben szószaporítás, a néven nevező, a tartalmat röviden kifejező beszédmód megkerülése. A Hamletben Polonius e módon festi a királyné előtt a királyfi őrültségét , s a királyné rá is szól: „More matter, with less art" (Arany J. fordításában: „Több tartalom kevésb mesterkedéssel"). Ennek ellenére — helyesen alkalmazva — a művészi haszon nagyobb, mint a rövidség miatt ért kár. O A perifrázis eszközével az irodalomtudomány is él (-tperifrasztikus eretnekség). O írod.: Zolnai B.: A nyelvi kifejezőség formái (Minerva, 1925); A Handbook of Literary Terms(1950); E. Riesel: Abriss der deutschen Stilistik (1954); Zolnai B.: Nyelv és stílus (1957); H. Lausberg: Handbuch der literarischen Rhetorik (1960). Martinkó
perihégészisz; perihégésis; perihegesis (latinos írás); periégészisz; periégésis; periegesis (latinos írás); (görög 'körülvezetés'); gész periodosz görög 'a föld körülutazása'; (névvariáns): görög irodalmi műfaj. Kezdetei a görög gyarmatosítás idejéhez (i. e. 8—6. sz.) nyúlnak vissza, amikor a kereskedők tapasztalataiból kialakult a -*periplusz és a perihégészisz. A cél a megismert területek és lakosaik minél pontosabb bemutatása, szárazföldek leírása. Szoros kapcsolatban állt az ión hisztorié (kutatás, történetírás), a szaktudományok (pl. földrajz) s a —>paradoxográfia fejlődésével. A legkorábbi ismert perihégészisz — az elődeinek (pl. Szkülax i. e. 6. sz.) számunkra már elveszett írásait is felhasználó — milétoszi Hekataiosz töredékesen ránk maradt, erős néprajzi érdeklődést eláruló, a későbbi földrajzi, történeti, perihégészisz irodalomra nagy hatást gyakorolt műve: Perihégészisz ('A föld leírása'). Úgy tűnik, az i. e. 5—4. sz.-tól nagyjából három fő, de egymástól nem élesen elváló vonulatot figyelhetünk meg a műfaj fejlődésében. Egyrészt a hagyományosnak tekinthető hekataioszi módszer folytatója a knidoszi Ktésziasz és az athéni Phileasz. Másrészt a történetírók beépítik, felhasználják a perihégésziszeket. így Hérodotosz is, saját kutatásain túl, hasznosította a korábbi szerzők útibeszámolóit is. Ugyanígy járt el Hellanikosz, Ephorosz és Agatarkhidész. Végül, különösen a hellenisztikus időktől (-»•hellenisztikus irodalom), kialakult a mai útikönyvhöz hasonlítható perihégészisz. A szerző, a perihégétész (útikalauz) jelentős szentélyeket (pl. Delphoi), híres városokat (pl. Athén), országrésznyi területeket (pl. Szicília) ismertet. Összefoglalja a földrajzi, helyismereti, néprajzi, történeti tudnivalókat, gyakran részletes mitológiai, művészettörténeti, sőt felirattani kitérőket is tesz. Az athéni Diodórosz i. e. 320 körül az attikai területet mutatta be, a krétai Hérakleidész az i. e. 3. sz.-ban Görögő, városairól írt. Az athéni Héliodórosz ismertette az athéni Akropoliszt, míg a Delphoiből származó Anaxandridész az i. e. 2. sz. elején a Delphoi szentély kirablásáról számolt be, s igen sok perihégésziszt alkotott az ilioni Polemón. Az említett szerzők művei elvesztek, ill. csak töredékesen maradtak fönt, ránk maradt viszont Dionüsziosz Perihégétész tan költeménye és Pauszaniasz híres perihégészisze. O Kiad.: C, Müller: Geographi Graeci Minores (1—2. köt., 1882, 1965). O írod.: O. J. Thomson: History of Ancient Geography (1948); C.
András 395
PERZS van Paassen: The Classical Tradition of Geography (1957). Czúth Béla Perijálvár: -*álvár Perijapurána: -*• Székkizsár,
Tirumurai
perikópa (görög perikopé 'körülvágás, körülhatárolás): versszakcsoport, olyan versszakokból álló metrikai egység a görögrómai idómértékes verselésben, amelyet a versszakok ritmikai szerkezetének meghatározott szimmetriája hoz létre. A ritmikailag azonos szerkezetű versszakokat azonos nagybetűkkel, ismétléseiket vesszójelekkel (A, A', A ", B, B\ B" stb.) jelezve, megkülönböztettek —• homoiomerikus perikópáka,t (pl. A, A ') és anomoiomerikus perikópákat; az utóbbiak vagy csupa eltérő versszakból állnak (A, B, C), vagy csak részben eltérő, részben azonban egymás közt megfelelő (azonos ritmikájú) versszakokból. A csak részben eltérő versszakokból álló perikópák közt megkülönböztettek -*proódikus perikópákat (A, B, B'), -*mezódikus perikópákat (A, B, A '), epódikus perikópákat (A, A', B megfelelésű perikópa, ahol a B ritmikai szerkezetű -+epódikus versszak vagy ephümmion az A ritmikai szerkezetű strófát s az ennek megfelelő, A' ritmikai szerkezetű antistrófát követi), ->palinódikus perikópá kat (A, B, B\ A ') és -tperüxlikus perikópá kat (A, B, B', C). A minden egymás közti megfelelés nélküli (.4, B, C, D típusú) versszakcsoportok nem perikópák, hanem ~*apolelümenonok. O (-* idómértékes verselés, versszak) O írod.: R. Volk* mann—H. Gleditsch: Rhetorik und Metrik der Griechen und Römer (1901); Szepes E.—Szerdahelyi I.: Verstan (1981). Ijázár György Périn fpéren], Cécile; Cécile Élisa Martin (családi név); (Reims, 1877—1959): francia költőnő, írónő. Több novellája jelent meg az 1920—1930-as években a Pesti Napló hasábjain. O Főbb művei: Les pas légers ('Könnyű léptek', versek. 1907); Lesombres heureuses ('Boldog árnyak', versek, 1922); De la paix á la guerre ('A békétől a háborúig', versek, 1939); Mélodies ('Melódiák', versek, 1943). O Magyarul: 1—1 nla (n. n. Pesti Napló, 1927, 229.; 1932, 169.; 1933, 158.; 1936, 237.; 1937, 21., 189.; 1938, 19., 105., 215.; 1939, 120., 167.). Dévényi Levente
1785-től a bécsi külvárosi színpadok sikeres színházi költője és színésze, pályáját a Leopoldstádter Theaterben kezdte, 1793 és 1803 között a Theater an der Wienben játszott, majd a Josefstádter Theaterhez szerződött. Több mint száz színdarabjának nagy része korábbi szövegek, — különösen Ph. Hafner műveinek — átdolgozása. Kedvelt műfajai a daljáték, a tündérmese, a varázskomédia és az operakomédia. O Főbb művei: Kaspar der Fagottist oder Die Zauberzither ('Kaspar a fagottos, avagy A varázscitera', daljáték, 1793); Das Neusonntagskind ('Az új szerencse fia', daljáték. Hafner után, 1794); Der travestierte Telemach ('A travesztált Telemakhosz', paródia, 1798); Ariadné auf Naxos ('Ariadné Naxosz szigetén, travesztia, 1799); Die Belagerung von Ypsilon oder Evakethel und Sehnudi ('Ypsilon ostroma, avagy Evakethel és Sehnudi', daljáték, Hafner után, 1804); Die neue Alceste ('Az új Alceste', daljáték, 1806); Hamlet (karikatúra dallal, 1807); Kora, die Sonnenjungfrau ('Kora, a nap szüze', színjáték, 1813). O Magyarul: A prágai két néne (Die Schwestern von Prag, vígj., Hafner Die reisenden Komödianten c. műve után, átdolg.: Ernyi M., bemutatva a budai Várszínházban 1835. febr. 8-án, kézirat, OSZK). O írod.: G. Gugitz: Joachim Perinet (Jahrbuch der Grillparzer-Gesellschaft XIV., 1904). Belitska-Scholtz Hedvig periocha; perioche; periokhé {görög 'tartalom', 'összefoglalás'): hosszabb műből készített rövid, tartalomjegyzék-szerű öszszefoglalás. így nevezik Ausonius összefoglalását az Iliászról és az Odüsszeiáról, Sulpicius Apollinaris tartalmi ismertetéseit Terentius műveihez, de a legismertebb a T. Livius történeti műveiből készített periocha (->-még epitomé, excerptum). periodica pericopa: -aperiodikus perikópa periodicitás: —•ritmus periodiké perikopé: -aperiodikus perikópa periodikus hexameter; hexametron periodilcon {görög); hexameter periodicus {latin): olyan (daktilikus) hexameter, amelyben minden daktilusra spondeus, minden spondeusra, pedig daktilus következik, az utolsó versláb viszont itt is lehet trocheus:
Perinet, Joachim (Bécs, 1765. okt. 20.— uo., 1816. febr. 4.): osztrák színész és drámaíró. Porosz származású nagykereskedő fia,
mely veszedelmet zúdit akhájok nagy seregére (Homérosz: Iliász, 1. ének, 2. sor)
396
PERZS
épülnek fel, s legfeljebb záróütemük tartozik más csoportba. Velük szemben állnak egyrészt a különnemű periódusok (az -*öszszetett versmértékek periódusai), amelyeknek minden kólón ja egynemű ugyan, egymáshoz viszonyítva azonban kólonjaik különneműek, másrészt a vegyes periódusok, ameperiodikus perikópa: periodiké perikopé lyeknek kólonjai ütemekre nem is oszthatók: {görög 'visszatéréses perikópa'); periodica különféle verslábakból állnak, s verslápericopa (latinos megjelölés): ABB'G megbaik két-három verslábnemhez is tartozfelelésül -^perikópa, amelyben egy C ritmihatnak. Az ilyen vegyes periódus lehet kai szerkezetű -aperiodikus versszak többperiódusként szereplő alapkólon (~+glükóni ször is visszatérhet, rendszerint egy-egy verssor, pherekratészi verssor, hippónaxi versABB' ritmikai szerkezetű perikópa (~*prosor, wilamowitzi verssor, ill. téleszilleus, reizi ódikus versszak, strófa, antistrófa) után, de verssor, hippónaxi nyolcas, wilamowitzi heolykor más ritmikai megfelelésű versszaktes), vagy pedig ezekből toldással', ill tágításcsoportok után is. O (-* időmértékes versesal (-*kólonbővítéssel) kialakult verslábkaplés, perikópa) O írod.: R. Volkmann—H. csolat (—tlogaoedikus versmérték). O Az Gleditsch: Rhetorik und Metrik der Grieütemes periódus üteme anapesztikus, troehen und Römer (1901); Szepes E —Szerchaikus és jambikus ütemek esetében két dahelyi I.: Verstan (1981). Lázár György egynemű versláb (-*szüzügia, dipodia), felbonthatatlan kapcsolata: a két versláb alkot periodikus versszak {görög periodiké sztroegyetlen ütemet , ezek a versmértékek tehát phé 'periodikus versszak', 'visszatérő versdipodikus mérésűek, míg a többi monoposzak'): olyan -*epódikus versszak egy peridikus mérésű (egyetlen versláb, a monopokópában, amely előtt nem csupán strófa dia, magában véve is ütemet tesz ki). és -*antistrófa áll (mint amilyen pl. az A A' Ütemeinek számát tekintve lehet -*•dimeután álló B jelzésű epódikus versszak), ter, trimeter, tetrameter, pentameter, hexahanem amelyet legalább kétféle ritmikai meter; ha ütemeit kataléxisek nem tagolszerkezetű strófa előz meg (pl. ABB'C ják kólonokra, s az ütemek száma hatnál szerkezetű perikópában a C jelzésű versvagy choriambikus, ill. jónikusi verslábak szak, amelyet A és B típusú versszakok eseten négynél több, a periódus -*hipermeelőznek meg). O (-*időmértékes verselés, íernek minősül. Kólonjainak számát teversszak) O írod.: R. Volkmann—H. Glekintve a periódus egy-, két-, háromtagú ditsch: Rhetorik und Metrik der Grieehen (monokólosz, dikólosz, trikólosz stb.) lehet. und Römer (1901); D. Korzeniewski: GrieHa a kólonok közt nincs -*egybefüggés, a chische Metrik (1968). Lázár György periódus ->aszinartetőn. A periódus vagy monosztichikus versszerkezetbe, vagy pedig periodizáció; periodizálás: korszakolás, versszak ill. versrendszer magasabb metrikai korszakbeosztás. O (-*korszak) egységébe épül be. O A fent körvonalazott metrikai sajátosságok T. Georgiades konPeriodoi Pauli et Thecláe: -> Pál apostol cepciója szerint az ókori görögök táncaira cselekedetei vezethetők vissza: a tánclépések határozták meg eredetileg a mozgás közben énekelt periódus (görög perihodosz 'körbeforversek szövegritmusát is. A periódus e gás', 'fordulat'): I. korszak O 2. több — felfogás szerint a körtánc egy teljes forduszerzőnként és irányzatonként igen eltérő lata. Az ókori görög táncok mind csoport— értelemmel használt verstani műszó. A táncok voltak, amelyekben az egymásba különböző felfogások megegyeznek abban, fogózó táncosok többnyire kört alkottak. A hogy a perióduson valamiféle ritmusegytánckör két fele egymással szemben haladt, séget kell értenünk, de ennek mibenlétét s amikor a két félkör egymáshoz érkezett, más és más kritériumokhoz kötik. mindkettő sarkon fordult, majd az előbSzerdahelyi István biekkel azonos tánclépésekben visszatáncolt kiinduló helyére, s ott ismét sarkon forO A görög-római típusú időmértékes vers dult, úgy, hogy helyreállította a kezdő elméletében elterjedt egyik felfogás szerint felállást. A táncritmushoz igazodó versritolyan verssor (->kólón vagy kólonkapcsomusnak ezt a szakaszát nevezték (e felfogás lat), amelyet ->kataléxisse\ kiemelt szószerint) periódusnak, amely egy ilyen teljes határ és szünetrés vagy szünet különít el körbejárás, teljes fordulat tánclépéseihez a következő periódustól. Az —*•egynemű igazodott. Az első sarkon fordulásig tartó periódusok egyetlen ütemnem ütemeiből O (^hexameter) O írod.: R. Volkmann— H. Gleditsch: Rhetorik und Metrik der Grieehen und Römer (l'ÍM) 1), Szepes E.— Szerdahelyi 1.: Verstan (1981). Lázár György
397
PERZS
ritmusrész volt az első -+ kólón, s kólón volt minden két sarkon fordulás közötti ritmusrész is. A periódus 2, ritkábban 3 kólonból állt, de elvileg többől is állhatott (~*hipermeter). A trokhaiosz-táncnál, ahol a tánckör függőleges tengely körül forgó kerékhez hasonlóan haladt körbe, a periódus egy teljes kör megtételével zárult, akkor, amikor minden táncos eredeti kiinduló helyéhez érkezett vissza; itt természetesen hiányzott a sarkon fordulás (kólonvégen is, periódusvégen is), de lehet, hogy periódusvégeken irányt váltottak, és a tánckör az ellenkező irányba kezdett el forogni. A kólonvégi és periódusvégi sarkon fordulások rendszerint beépültek magába a versritmusba is: ezt szolgálták a kólonvégi és periódusvégi hosszú szótagok és szünetek \-*kataléxis), bár a fordulást olykor két rövid szótagra vagy egy rövid—hosszú szótagkapcsolatra is elvégezték. O írod.: R. Volkmann—H. Gleditsch: Rhetorik und Metrik der Griechen und Römer (1901); P. Maas: Griechische Metrik (1923); F. Vollmer: Römische Metrik (1923); T. Georgiades: Der griechische Rhythmus (1949). Lázár György O A magyar verstanban Horváth J. nyomán elterjedt felfogás lényegesen különbözik a fentitől. Eszerint a periódus a verssor és a -»versszak (strófa) között elhelyezkedő szerkezet, amely az adott vers keretében többnyire változatlanul ismétlődik, s amelyet rendszerint a rímelés is összekapcsol. A szerkezetbe foglalt sorok száma szerint lehet kéttagú (-sorú) és háromtagú (-sorú) periódus. A kéttagú lehet -* egynemű periódus és -*•különnemű periódus; mindegyiknek van mellérendelt és alárendelt típusa. Gyakran a kéttagú periódus első sorához mint alapsorhoz annak csonka változata kapcsolódik függeléksor gyanánt, ritkább a fordított sorrend. Háromtagú periódusban „rendszerint egy sorpárhoz társul függelékül az abban szereplő sorfaj valamely csonkája vagy megnövesztett sor-rokona" (Horváth J.). Mind a hangsúlyos, mind az időmértékes sorfajok kapcsolódhatnak periódusokba. Keletkezésüket tekintve e felfogás szerint hosszabb sorok tördelésével létrejött és rövidebb sorokból összerakott periódusok vannak. A lejtésváltó periódus f-*különnemű periódus) egyik sora emelkedő, a másik pedig ereszkedő sorfajta. O írod.: Horváth J.: Rendszeres magyar verstan (1951); Gáldi L.: Ismerjük meg a sorfajtákat (1961). Kovács Endre O A fent ismertetett elgondolások mellett mind a külföldi, mind a hazai verstanban 398
számos más, nem kevésbé elterjedt periódusértelmezés ismeretes. A görög-római időmértékes versre vonatkozó, ma legautentikusabbnak tekintett egyik koncepció szerint, amelyet B. Snell képvisel, a periódus a vers két szünet (-* cezúra, dierézis) közé eső egysége, amelynek végén lehet -*hiátus, és amelynek utolsó szótagja mindig közömbös szótag. Széles körben él azonban az az értelmezés is (amelyet nálunk Négyesy L. vallott, s amelynek legtekintélyesebb külföldi teoretikusa D. Korzeniewski), miszerint a periódus olyan két vagy több (Négyesyné\ csak két) kólonból vagy verssorból álló egység, amely nemcsak ritmikai, hanem tartalmi szempontból is külön áll, s amelynek a belsejében is lehet szünet. A spanyol verstan (T. Navarro által kodifikált) szóhasználatában a periódus az ütem vagy félsor fogalmával esik egybe. O A fent ismertetett elgondolások mindegyikét jogos kritika érheti: egy részükben a periódus fölösleges szinonimája csupán más terminusoknak (ütem, félsor, verssor), más részükben a különállás ismérvei nincsenek kellően meghatározva, T. Georgiades pedig merőben spekulatív módon feltételezi a versritmus táncmozdulatok általi meghatározottságát. Reálisan létező és megkülönböztetendő jelenséget fed azonban e terminus akkor, ha — R. Westphal meghatározását továbbfejlesztve — két vagy több kólón, illetve sor állandósult kapcsolataként fogjuk fel, olyan kólón- vagy sorkapcsolatként tehát, amely egy adott versrendszerben (vagy annak egy fejlődési szakaszában) igen gyakori, széles körben használt metrikai képlet. Beépülhet a legkülönfélébb sor-, illetve strófaszerkezetekbe, előfordulhat tehát, hogy a kólonkapcsolat egy sort alkot, vagy két külön sorba írják, s ugyanígy jelentkezhet az eredetileg külön írt két vagy több sor — kapcsolatuk gyakorivá válása után — azonos, hosszú sorba írt alakban is. Hogyha a kólonok vagy sorok állandósult kapcsolata egy teljes versszakot alkot, voltaképpen akkor is a periódus fogalmával állunk szemben, ezt a sajátos esetet azonban hagyományosan állandósult strófaszerkezetnek szoktuk nevezni. A legnagyobb periódusok természetesen az afféle formák, mint a szonett vagy a báliadé, amelyek több, meghatározott szerkezetű és sorrendű strófából állnak, helyesebbnek látszik azonban itt is a szakirodalomban elterjedt állandósult versszerkezet kifejezést alkalmazni. O ritmusegység, versszerkezet) O írod.: Szepes E.—-Szerdahelyi I.: Verstan (1981). O 3. a klasszikus retorikában több gondolat teljes kifejtése egy szabá-
PERZS
lyos és (a szerzők által igen bizonytalanul körvonalazott) ritmikus elrendezésű, többszörösen összetett mondatban. Ma az ilyen mondatokat körmondatokn&k nevezzük. O írod.: H. Lausberg: Handbueh der literarischen Rhetorik (1960). Szepes Erika—Szerdahelyi István periódushatár: -*szünet, periódus periódusvers: olyan vers, amelyben a sorozatosan ismétlődő, visszatérő -*•metrikai egység a periódus. Minthogy azonban a -*•periódus igen vitatott jelentéstartalmú fogalom, a periódusvers definíciója is attól függ, miképpen határozza meg a verstani szakíró a periódust. O Az időmértékes verselést illetően a meghatározáshoz figyelembe kell venni a verselés sajátos tagoló jelenségeit: a ->•szünetet, a —*hiátust, a metrikai egység végét jelző közömbös szótagot. így eljutunk egy olyan metrikai egység leírásához, amely jellemzi a - • verssort is. A sor és a periódus közti különbség azonban abban áll, hogy a periódus mindig két vagy több különnemű metrikai egység állandósult kapcsolata; olyan kapcsolat, amely egy adott versrendszerben (vagy annak egy adott fejlődési szakaszában) igen széles körben elterjedt. A periódust metrikai tényezőkön kívül tehát a hagyományozódása, a verselési gyakorlat gyakori előfordulása, „fülünkben ismerős csengése" is jellemzi. O A különnemű metrikai egységek kapcsolódhatnak egymáshoz -+egybej'üggésse\ vagy egybefüggés nélkül, az utóbbi esetben beszélünk -*aszinartetonró\. E meghatározás értelmében periódusversnek minősülnek a -*párversek (a —•disztichon, az -*arkhilokhoszi versszakok, az -*alkmani versszak, a ->hippónaxi versszak, a ->püthiambikus versszakok stb.) Periódusversnek minősülnek továbbá a periódusjellegű kólón kapcsolatokból létrejött aiol sorok, mint pl. a -*priaposzi verssor, mely egy —*glükóneusbó\ és egy —>pherekrateusból áll. O A magyar hangsúlyos verselés elméletében a periódus fogalma szintén tisztázatlan, Horváth J . szerint a „verssor és a versszak közötti szerkezet"; arra azonban nem ad választ, hogy az általa ekként meghatározott szerkezetek közül melyek alkotnak periódusverset. A ritmikai tényezők figyelembevétele mellett (sorvégi szünet, különnemű, azaz eltérő szótag-, esetleg ütemszámú sorok kapcsolata) a hangsúlyos verselésben is döntő tényezője a periódusvers felismerhetőségének a gyakori előfordulás. Ezért nevezhetjük periódusversnek pl. a magyar költészetben igen gyakori nyolcas-hetes, ill. 399
négyes-hármas kapcsolatból alakult szerkezetet, amelyet igen gyakran a rím alakítása is kiemel (különösen a -tpárrímes és keresztrímes formákban). O írod.: Négyesy L.: Magyar verstan (1898); R. Volkmann—H. Gleditsch: Rhetorik und Metrik der Griechen und Römer (1901); P. Maas: Griechische Metrik (1923); Horváth J.: Rendszeres magyar verstan (1951); B. Snell: Griechische Metrik (1957); D. Korzeniewski: Griechische Metrik (1968); Szepes E.—Szerdahelyi I.: Verstan (1981). Szepes'Erika periokhé: ->periocha peripatetikusok (görög peripatosz 'séta', 'sétány', 'séta közbeni filozofálás'; peripatétikosz 'sétáló'): Arisztotelész tanítványainak, az arisztoteliánus filozófiai iskola tagjainak elnevezése. Vitatott eredetű elnevezését valószínűleg Arisztotelész Athénben működő iskolájának (Lükeion) fedett sétányairól kapta. Egy másik változat, a talán Hermipposztól származó legenda szerint (Diogenész Laertiosz 5.2) a név Arisztotelésznek arra a szokására utal, hogy tanítás közben ideoda sétált. O A következő tizennégy tudóst szokás a szó szorosabb értelmében peripatetikusnak nevezni: keoszi Arisztón, Arisztoxenosz, Démétriosz Phaléreusz, Dikaiarkhosz, Eudémosz Rhodiosz, Hérakleidész Pontikosz, Hierónümosz, Khamaileón, Klearkhosz, Kritolaosz, Lükón, ereszoszi Phainiasz, Praxiphanész, lampszakoszi Sztratón. O Műveiket, melyekből töredékek maradtak fönn, az arisztotelészi terminológia és kutatói módszer alkalmazása jellemzi. Filozófiai érdeklődésük csekély, inkább természettudományos és történeti kérdésekkel foglalkoznak. Steiger Kornél O A Lükeiont Arisztotelész i. e. 335—334ben alapította Apollón Lükeiosz temploma mellett. Halála után (i. e. 322) a leszboszi Theophrasztos lett az iskola feje, amely az ő 34 évig tartó vezetése alatt élte virágkorát. Számos filozófiai töredéke mellett ránk maradt Jellemrajzok c. 30 fejezetből álló könyvecskéje, melyben egy-egy magatartási mód címszava alá foglalva, korának különböző típusait festi le anekdotikus modorban ('A hízelgő', 'A mogorva', 'A szájhős' stb.). Theophrasztoszt, végakarata értelmében, az iskola élén a lampszakoszi Sztratón követte i. e. 287 és 269 között. Ettől az évtől i. e. 226-ig (vagy 224-ig) Lükón, majd i. e. 190-ig a keoszi Arisztón vezette az iskolát. Ezt az utódlási sorrendet Diogenész Laertiosz (i. sz. 3. sz.) őrizte meg számunkra a filozófusok életéről szóló híres művének 5. könyvében.
PERZS
Az i. e. 2. sz.-ban a peripatetikusok munkássága kevéssé jelentős, az iskola élén Kritolaosz az egyetlen fontos személyiség. Arisztotelész és Theophrasztosz idején ugyanis az iskola a tudomány szinte minden területén folytatott kutató- és rendszerezőmunkát, Theophrasztosz halála után azonban Arisztotelész nagy művei feledésbe merültek. Sztrabón szerint tudniillik (Geógraphika 13.1.54) Theophrasztosz Arisztotelész kéziratait a szkepsziszi Néleuszra bízta, aki: magával vitte otthonába, hogy a pergamoni könyvtár számára ne foglalják le. Arisztotelész legfontosabb művei így mintegy másfél évszázadra rejtve voltak a világ szeme elől, munkásságát az ún. exoterikus művekből (főként az azóta néhány töredék kivételével elveszett dialógusaiból) ismerték, és ez tükröződik az iskola teljesítményén is; érdeklődésüket — Arisztotelész és Theophrasztosz mindenre kiterjedő tudományos érdeklődéséhez képest — jelentős mértekben leszűkítették: irodalomkritikának, életrajzírásnak és moralizálásnak szenr telték magukat. Az arisztotelészi iskola a rodoszi Andronikosz vezetése alatt született újjá az i. e. 1. sz.-ban. Néleusz családja ugyanis a kéziratokat i. e. 100 körül eliadta egy gazdag athéni könyvbarátnak, Apellitónnak; i. e. 86-ban, midőn Sulla elfoglalta Athént, Apellikón könyvtára Rómába került, ahol Türannionra,, Cicero tudós barátjára bízták a rendezést. Tőle került a rodoszi Andronikoszhoz, aki végül kiadta Arisztotelész kéziratait, a hozzájuk írt kommentárokkal együtt. (Sztrabón Geógraphika 13.1.54.; Plutarkhosz Sulla 26). Ebben a periódusban a peripatetikus iskola nem vált élesen külön az Akadémiától és a Sztoától, az epikureusok viszont valamennyiükkel szemben álltak. Időszámításunk első évszár zadaiban A risztotelész nagy műveit már az iskolákban tanulmányozták, kommentárokat írtak hozzájuk, elsősorban logikájához és természetfilozófiájához. Az i. sz. 3. sz.ban az aphrodisziaszi Alexandrosz a peripatetikusok legjelentősebb képviselője. Ezen: idő után szinte semmit sem tudunk magáról az iskoláról, ettől kezdve az újplatonikusok írtak kommentárokat Arisztotelész munkáihoz. O A peripatetikus iskola irodalmi teljesítménye jóval jelentősebb a filozófiainál. Ez részben úgy is megnyilvánul, hogy gondolataikat irodalmi formában (dialógus, szümposzion, levél) tették közzé. Arisztotelész etikai és általános kultúrtörténeti érdeklődése új lendületet adott a biográfia i. e. 4. sz.-i kezdeményeinek (Xenophón: Memorabilia és Agészilaosz c. művei Iszokratész Euagrosza), közvetlen!
hatása már Theophrasztosz Jellemrajzaiban is érezhető. A tulajdonképpeni biográfia, mely az arisztotelészi etikán, az étoszró\ és pátoszról, az életformákról; és a karaktertípusokról szóló tanításon alapszik, a Peripatosz vívmánya, s ezen a téren olyan jelentőset hozott létre, hogy számtalan.elágazáson, keresztül egészen az antikvitás végéig hatást gyakorolt. Az antik biográfia ugyanis racionális moralizáló beállítottságával, mindvégig peripatetikus jellegű maradt, ennek megfelelően aJkotta meg és értékelte a jellemet, túlbecsülte a szabad erkölcsi-akarati döntések súlyát, és. majdnem teljesen figyelmen kívül: hagyta a determináló tényezőket (természetes hajlamok, környezet stb.). A peripatetikusok gazdag-, minőségben rendkívül eltérő biográfiai produkciói csekély ki vétellel' (karüsztoszi Antigpnosz és Szatürosz műjvei, valamint a többiektől, töredékek) elvesztek. Közvetlenül kapcsolódott Theophrmztoszhoz Arisztoxenosz (i. e. 4. sz.) Arisztotelész tanítványa, akit mi elsősorban zeneteoretiltusként ismerünk, és aki életrajzaiban (Püthagorasz, Arkhütasz, Szókratész, Platón; Telesztész, A, tragédiaírókról. A fuvolajátjékosokról) a peripatetikus biográfiát annak legtipikusabb karakterjegyeivel látta el: sajátos vegyüléliét adta a legendáknak, botrányoknak, és vitáknak, mindezt olyan népszerű irodalmi formában, ahol a jellemet a cselekedetek világították meg. Ezt a tendenciát folytatta Phainiasz (i» e-. 375>—300 k.; A szicíliai türannoszokról)j Idomeneusz (ji e. 325-— 270; A Szókratész-követőkről, A nép vezérekről) és- Neanthész (j4 e. 3l sz.; Híres férfiakról), akik nemcsak az irodalom, har nem a politika jelentős személyiségeiről is írtak, Khamailéón (i. e. 350—281): hozta divatba, hogy az egyes alkotók életrajzába megbízható adatok hiányában azok műveiből emelnek át hatásos motívumokat; őt követte a szmümai H«rmipposz (i> e. 3. sz.), Szatürosz (ii e. 3. sz.) és az alexandriai Szótión (i; e. 3-—2: sz.). O Leginkább talán azoknak a peripatetikusoknak tartozunk hálával, akik a filozófia területén maradva megírták a filozófiai iskolák történetét: így Hippobatoszriak (i. e. 3. sz.), Szótiónn&k és Hérakleidész Lembosznak (i. e. 2. sz.), aki Szatürosz ós Szótión műveit kivonatolta. Munkásságukból azonban csak az maradt ránk — Szatürosz töredékes Euripidész-életrajzát kivéve —, ami többszörös közvetítés révén Diogenész Laertiosz kompilációjába belékerült. O Az i. e. 3, sz.-ban Alexandria egzaktságra, törekvő tudományos légkörében fejlődött ki egy olyan biográfiai irányzat, amely újraértékelte a peripatetikusok
400
PERZS
4. Jahrhundert vor Christus (1896); F. Leo: Die griechisch-römische Biographie nach ihrer literarischen Form (1901); K. Trüdinger: Studien zur Geschichte der griechischrömischen Ethnographie (1918); W. UxkullGyllenband: Plutarch und die griechische Biographie (1927); D. R. Stuart: Epoch of Greek and Román Biography (1928); K. 0. Brink: Peripatos (RE, Supplementum VII. 1940, 899—949. hasáb); G. Misch: Geschichte der Autobiographie (I. 1—2. köt., 1949— 1950); A. Dihle: Studien zur griechischen Biographie (Abhandlungen der Akademie der Wissenschaften zu Göttingen, 3. 37, 1956); I. Dühring: Aristotle in the Ancient Biographical Tradition (1957); A. D. Momigliano: The Development of Greek Biography (1971). Gelenczey-Miháltz Alirán
ténymegállapításait, és nagyobb pontossággal törekedett az időrendi adatok rögzítésére. Bár az alexandriai életrajzírók a peripatetikusokhoz kapcsolódtak, érdeklődésük inkább irodalomtörténeti jellegű volt. A kölcsönös átvételek eredményeképpen i. e. 170 körül az alexandriai H érakleidész Lembosz olyan műformát adott tovább, amely számtalan elágazáson keresztül végül is Suetoniushoz vezetett. A két szemléletet összevetve úgy tűnik, hogy a peripatetikus forma (amely elmulasztotta a jellemfejlődés ábrázolását) minden gyengesége ellenére is képes volt művészi egységet létrehozni, míg a Rómára leginkább befolyást gyakorló alexandriai biográfia megrekedt a belső kohéziót nélkülöző anyaggyűjtésnél. O A kutatók nem adnak egységes választ arra a kérdésre, hogy a peripatetikus biográfia tovább élt-e az időszámításunk kezdete körüli évszázadokban. Mindenesetre Plutarkhosz (kb. i. sz. 50— 120) Párhuzamos életrajzaiban a peripatetikusokhoz hasonlóan csapongó és kalandozó, hőseinek jellemét pedig cselekedeteiken keresztül hagyja kibontakozni. A peripatetikus történetírás nem pusztán tudományos célokat, hanem az esztétikai élvezet és az erkölcsi, illetve politikai hasznosság szempontjait is követi. Az anyagot ennek megfelelően válogatták össze: változatos, szórakoztató és hatásos, egyszersmind alkalmat ad arra, hogy csodálatos és félelmet keltő dolgokról essék szó. A történetírónak — bár bizonyos mértékig elkalandozhat — a mű elejétől a végéig összefüggő egységet kell létrehoznia. Közbeiktatott beszédek éppúgy elengedhetetlenek — ha nem nyúlnak túl hosszúra, és ha a beszélő karakteréhez és körülményeihez igazodnak —, mint a csata- és tájleírások. A történetírás erkölcsi célzatosságához tartozik a jelentős történeti személyiségek jellemének és teljesítmények megítélése. Ezt a történetírói irányzatot képviseli Theophrasztosz tanítványa, Durisz (i. e. 4—3. sz.), Phülarkhosz (i. e. 3. sz.), aki történeti munkájában főként Duriszból merített, és a rodoszi Hierónümosz (i. e. 290—230). O A peripatetikus etnográfia fontos szolgálatot az egész néprajztudománynak: megalapozta a tudományosan orientált népelméletet; továbbfejlesztette az ember és a természet kölcsönviszonyáról alkotott teóriákat; nagy lépéseket tett előre az idegen népek sajátosságainak feltárásában, sőt megértésében. O Kiad.: C. Müller: FHG (1841); F. Jacoby: FGrHist (1923); F. Wehrli: Die Schule des Aristoteles (1—10. köt., 1944—1959). O írod.: I. Burns: Das literarische Portrát der Griechen im 5. und 28 Világirodalmi lexikon X.
peripetia; peripeteia perifrázis periplusz; periplous; periplus (latinos írás); (görög 'körülhajózás'): ókori görög irodalmi műfaj. A tengerész-kereskedők itt-ott még a személyes hangvételt is őrző beszámolóiból alakulhatott ki a görög gyarmatosítás korától (i. e. 8—6. sz.). Ennek nyomait találjuk az Odüsszeia több helyén is, de Homérosz a periplusz szót nem használja. Az írások gyakorlati céllal közlik a tengerpartok égtájait, a távolságokat, a kikötők, horgonyzóhelyek, ivóvíz lelőhelyek fekvését, minőségét, az uralkodó szeleket. Néhány esetben ismertetik a part menti területeket és az ott élő népeket is. Az alapvetően száraz, tárgyszerű leírásokat helyenként irodalmi igénynyel fogalmazták meg. A műfaj virágkora a hellenizmus ideje, amikor Nagy Sándor hódításai nyomán a földrajzi világkép kitágult (-* hellenisztikus irodalom). O A felfedezetlen partok mentén hajózó tengerészek úttörő beszámolói közül említésre méltók a következők: egy i. e. 525 körüli leírás Spanyolország partjairól, melyet Avienus Ora maritima ('Tengerpart') c. műve őrzött 401
PERZS
meg számunkra; a karthagói Hanno (kb. i. e. 490) görögül fennmaradt beszámolója Afrika nyugati partjairól; Nearkhoszn&k. Nagy Sándor hadvezérének leírását az Industól az Eufráteszig terjedő partszakaszról főként Arrianus Flavius, Pütheasz beszámolóját az Atlanti óceánon tett utazásáról elsősorban Sztrabón feljegyzéseiből ismerjük, míg Arrianus Flaviusn&k Periplusz pontú Euxeinu ('A Fekete-tenger körülhajózása') c. műve ránk is maradt. Másik típusát jelentik a periplusznak azok a kézikönyvek, melyek korábbi utazások tapasztalatait gyűjtötték össze. Ilyen leírás maradt fönn az i. e. 4. sz.-ból, az i. e. 6. sz.-i utazó, Szkülax neve alatt Periplusz tész thalaszszész tész oikumenész ('Az ismert világ körülhajózása') c. Agaharkhidésznek Peri tész Erüthrasz thalasszész ('A Vörps tengerről') c. művéből a szicíliai Diodórosz és Phótiosz őrzött meg számunkra részleteket. Megemlítendő még egy ismeretlen szerző, talán az i. sz. 1. sz.-ból való, Periplusz tész Erüthrasz thalasszész ('A Vörös tenger körülhajózása') c. írása, mely az Egyiptomból Indiáig vezető tengeri utat ismerteti. O Kiad.: C. Müller: Geographi Graeci Minores (1—2. köt., 1882, 1965). O írod.: R. Güngerich: Die Küstenbeschreibung in der griechischen Literatur (1950); C. van Paassen: The Classical Tradition of Geography (1957). Czúth Béla
szerelem vált költészetének forrásává, tudatosította benne a ,,költői létet". A Mathildéhoz írt versek közül néhány még Perk életében megjelent a De N ederlandsche Spectator c. folyóiratban, Eene Helle- en Hemelvaart ('Pokolraszállás és mennybemenetel') c. 1880-ban találkozott W. Kloossz&l és tanácsára átdolgozta a Mathilde-ciklus verseit, s néhány újabb szonettel bővítette. Ekkor írta Zonnegloed ('A nap heve') c. szonettjét, melyben Istennel azonosította magát, aki lenézi és megveti az emberiséget. 1881-ben szakított W. Kloossz&l, ugyanebben az évben tüdőbetegség végzett vele. Perk egyik legjobb költeménye az Iris (1881) c. szonett, amelyen Shelley: A felhő c. versének hatása érezhető. Művészetére az angol romantika és Potgieter gyakorolt hatást. A holland lírában addig ismeretlen módon megszólaló Perket a De Nieuwe Gids folyóirat köre elődjének tekintette. Költészetének témaválasztása: a természet és a szépség személyes szeretete és dicsőítése az 1880-as évek holland irodalmi megújulásának úttörőjévé teszi. Perk halála után 1882-ben jelent meg a Gedichten ('Versek') c. kötet, melynek bevezetőjét W. Kloosírta, és ő is végezte el a kézirat sajtó alá rendezését. Az 1901-es 4. kiadást Kloos posztumusz szonettekkel egészítette ki. O Magyarul: 4 vers (Fodor A,, Franyó Z., Németalföldi költők antológiája, 1965). O Gyűjt, kiad.: Jacques Perk. Leven en werken ('Jacques Perk. Élete és művei', G. Stuiveling kiad., 4 köt., 1957—1959). O írod.: Ch. E. Perk: Jacques Perk, geschetst voor 't jong Nederland der 20e eeuw (1902); G. Stuiveling: Het körte leven van Jacques Perk (1957); P. Meijer: Perk-studien, 5 köt. (1975— 1977). Keller Anna
perissologia; perisszológia: -*makrológia Périz de Fozes fperiz de foszesz], Thomás (14. sz.): aragóniai származású, provanszálul író költő. A hanyatló provanszál költészet katalóniai iskolájának képviselője. Az aragóniai uralkodóházzal rokonságban álló feudális nagyúr, aki költészetével megpróbálta befolyásolni IV. Péter belpolitikáját. Versei a klasszikus provanszál nyelv és költészet jó ismeretéről tanúskodnak. O írod.: M. de Riquer: Thomás Périz de Fozes, trovador aragonés en lengua provenzal (Archivo de Filología Aragonesa, 1950). Faluba Kálmán
Perkonig, Joseph Friedrich (Ferlach, Karirtia, 1890. aug. 3—Klagenfurt, 1959. febr. 8.): osztrák elbeszélő, Klagenfurtban volt tanárképző intézeti tanár. Az osztrák alpesi táj érintkezése a déllel és a tengerrel elevenedik meg realista ábrázolásra törekvő regényeiben. Alakjaiban a pogány világ a kereszténnyel konfrontálódik. Tájleírásai, századunk első felének jellegzetességeit követve, egyfajta beszűkülésre vallanak. O Főbb művei: Die stillen Königsreiche ('A csendes királyságok', reg., 1917); Heimat und Not ('Haza és ínség', reg., 1921); Bergsegen ('Hegyi áldás', reg., 1928); Mensch, wie du und ich ('Ember, olyan mint te vagy én', reg., 1932); Honigsraub ('Mézrablás', reg., 1935); lm Morgenlicht ('Hajnali fényben', önéletrajz, 1948); Die Erweckung des Don Jüan ('Don Jüan felébresztése', 1949);
Perk, Jacques Fabrice Hermán (Dordrecht, 1859. jún. 10.—Amszterdam, 1881. nov. 11., egyes források szerint szept. 1.): holland költő. Apja az amszterdami vallon protestáns egyházközség lelkipásztora volt. 1872-től Amszterdamban élt, jogot tanult. Döntő szerepet játszott életében egy árdennekbeli utazás. Itt ismerkedett meg egy Mathilde Thomas nevű belga lánnyal, aki Perk számára az elérhetetlen szépség szimbólumává vált. A Mathilde iránt érzett 402
PERUI
Ein Laib Brot, ein Krug Milch ('Egy cipó, egy köcsög tej', nlák, 1960); Ausgewahlte Werke ('Válogatott művek', 8 köt., 1965). 0 Irod.: H. Scharf: Josef Friedrich Perkonig. Das dichterische Bekenntnis eines. Landes (Wort in der Zeit, 1960). Módi Antal perkontáció; percontatio (latin 'kérdezősködés, kihallgatás'): a klasszikus retorikában a szónoki, főleg a bírósági beszédben a szónok által feltett („szónoki") kérdések és az általa adott feleletek, ill. a felvetett állítások és cáfolatok monológszerű, ismétlődő, párhuzamos jellegű sorozata. A feltételezett, képzelt partner rendszerint az ügyben szereplő védő vagy vádló fél. Ennek az eljárásnak a célja lehet pusztán retorikai: a jogi gondolatmenet élénkítése. Erre példa lehet Cicerónak Pro Tullio c. beszédéből ez a részlet: ,,si qui furem occiderit, iniuria occiderit. Quam ob rem? quia ius constitutum nullum est. Quid .. .si se. . . telo defenderit? Non iniuria. Quid ita? Quia constitutum est." ('ha valaki a tolvajt megölte, jogtalanul ölt; miért? mivel nincs rá jogszabály alkotva; mi van akkor, ha a támadó fegyver ellen védi magát fs teszi ugyanazt]? nem járt el jogtalanul; miért van ez így? mert erre van jogszabály'). O A nagyon sok válfajt felvonultató perkontáció által — különösen a repetita percontatio, az ismételt perkontáció révén — az ellenfelet sokszor oda lehet vezetni, hogy olyasmit mond, amit a másik fél adott a szájába; az akarta, hogy el- vagy kimondja, s amit most már tagadni, vitatni sem tud. A perkontáció legagyafúrtabb formája talán mégis az, amikor a szónok mintegy képmutatással valami olyan feleletet ad ellenfele szájába, amit ő maga képvisel, de mégis ellentmondást színlel; ez a görög apokrízis, mint retorikai alakzat a hipofora. O ( alakzat) O Irod.: H. Lausberg: Handbuch der literarischen Rhetorik (1960). Martinkó A ndrás
perkurzió; percursio (latin 'átfutás', 'futólagos említés'): a díszítést vagy a kifejezést a lehető legkevesebb szóval szolgáló szemantikai, gondolati alakzat, a tömörítés, tömörség, ill. az apophtegma, a szándékos, tudatos el- vagy kihagyás egyik fajtája. Használata széles körű. O 1. Lehet nagyon rövidre fogott ->narráció: ,,Veni, vidi, vici" (Jöttem, láttam, győztem: Julius Caesar)-, „Hívta, nem jött, elrabolta" (Molnár Anna, népballada). A perkurzió ilyen alkalmazása Quintilianus (8, 3, 82) felfogását látszik igazolni: „brevitas integra.. . e s t . . . pulcherrima, cum plura paucis complectimur" ('a teljes rövidség . . . a legszebb, midőn kevés szóval a legtöbbet tudjuk összefognikifejezni), és Sallustius e mondatát idézi: „Mithridates corpore ingenti, perinde armatus" ('Mithridatész hatalmas testéhez méltóan van felfegyverkezve'). A narráció terjedelmesebb is lehet, de a benne alkalmazott legrövidebb forma (a „concisa brevitas") szintén a perkurzió fogalma alá esik: Tyrus agenori városa, pun birtok, melyen álltok; míg a határ az örökké hare-sóvár Lybiáé. Itt egy tyrusi nő, Didó ül a trónon azonban, bátyja elol menekült ide. Ámde nagy ügy ez, szövevényes, s én most épp csak fő vonalát vázolva mesélem. (Vergilius: Aeneis, I. 337—341, ford. Lakatos I.)
Az egyes szukcesszív elemek gyors felemlítése, mint a fenti példában is, kiválóan alkalmas — a ki sem mondott mondatrész, közléselem, pl. kötőszóelhagyás f-*aszindeton) stb. révén — a gyorsaság, sietség érzékeltetésére: Hamar [ti. elfogni, visszahozni, lelőni] a madarat!... RÍ kell venni tőle! [ti. a levelet] (Arany J.: Mátyás anyja)
O 2. Az antik retorikában különösen a szónoki beszéd zárórészében (-*peroratio) tartották odaillőnek és hatékonynak. Ilyen esetben — a sűrítés, tömörítés érdekében — szívesen éltek az evidencia és a hipoiipózis ellentéteinek eszközeivel, a szemléletes, leíró, lassú elbeszélő kifejezés és kifejtés helyett a tömör összevonást, a kitérések elkerülését helyezve előtérbe. Ez esetben a korábban említett az érzelmi jellegű sietős, zaklatott közlés helyett egy intellektuális céllal van kapcsolatban, eszközeit tekintve pedig főleg az evidenciává,1 van ellentétben és rokonságban. A perkurzió ekkor rövid felsorolása, felemlítése mindazon tényeknek, körülményeknek, melyeknek mindegyike behatóbb, részletezőbb tárgyalást érdemelne. Mondatok, appozíciók, igenevek, főnevek stb. egymáshoz rendelése által
Perkovic [perkovity], Luka (Krispolje, 1900. jan. 21.—Klenóvnik, 1948. jún. 5.): horvát költő, elbeszélő és esszéista. 1929 és 1938 között a Knjizevnik és a Savremenik c. lapok szerkesztője volt. Költészete és kritikái rokonságot mutatnak A. G. MatoSés A. B. Simié munkáival. O Művei: Novele ('Novellák', 1935); Drugovanje s tiSinom ('Barátkozás a csenddel', versek, 1938); Skrinja ('Láda', próza, 1950). O Magyarul: 1 vers (Csuka Z., Adriai tengernek múzsája, anto., 1976). Pavlovics Ágota 27*
403
PERZS
így a felsoroló perkurzió hasonlít a részletező evidenciához, de van egy különbség is köztük: az evidencia a körülményt, tényt, tárgyat intenzív módon részleteiben ábrázolja, a perkurzió pedig egy nagyobb körülménykomplexumot extenzív módon (mintegy útszakaszonként) állít elénk. Énnek egyik — logikus — kísérője, hogy az evidencia egy statikus, keretszerű, bár önmagában mozgalmas képet ad, a perkurzió a felsorolás tagjain dinamikusan halad előre. Ezáltal a narrációban cselekmény-, történés-összevonást, -összekapcsolást, -összesűrítést ábrázol, a beszédben pedig pregnáns gondolatsűrítést, mely az érvelésnek van alárendelve. O Mindezek értelmében a perkurzió a ->préterició (bizonyos dolgok művészi célú mellőzése, elhagyása) formájában is fellelhető, mikor is a beszélő gyorsan egy más dolog tárgyalására tér át, ill. ha a prétericióban több dologról van szó, s így -»•felsorolást tartalmaz. Ilyenkor a perkurzió, miközben részletező formát ölt, általában olyan hatást tesz a közönségre, hogy a dolgok egy második, jelentéktelen síkra lépnek vissza. Arany J. Pázmán lovagjában a felesége vélt hűtlenségét elbeszélő s bizonyítani akaró Pázmán lovag és a (vélt) király között ilyen beszédízek hangzanak el: Odajöttek vadászni, fiatalok, mondom „Vadasodat megrohanák? tilalomba törtek?" Este magyar lakomán szívet melegíténk, „Teleitták magukat? összeverekedtek?"
Ebben rejlik a perkurzió lehetősége az -*irónia megteremtésére. Ez általában — de persze nem minden esetben — úgy jön létre, hogy valamit mintegy elhárítva, látszólag csekély körülménnyé degradálva mondunk, de mégis közlünk (->paralépszis). Explicit irónia nélkül állanak a következő sorok, melyekben az elhárítás eleme dominál (Vergilius: Aeneis 10.36) quid repetám exustas Erycino in littore classes, (Minek ismételjem e l . . . Vagy panaszoljam, Eryx fövenyén a hajók hogyan égtek ?) (Lakatos I. ford.)
mas részletezés helyett. Egyik remek példája ennek az Ómagyar Mária-siralom (egyik) latin mintájában (XII. sz.) a szenvedő Krisztust ért sérelmek, megaláztatások felsorolását lezáró prózai ,,(et) cetera" mellőzés: Vincla, virgas, vulnera/sputas, spinas, cetera.... ('Kötelékek, vesszők, sebek,/köpdösések, tövisek (és) a többi.') O 3. A perkurziót azonban hibásan is lehet alkalmazni, pl. ha a közlésből valamely szükséges szót hagyunk el, általában ha a rövidítés, tömörítés túlzott formát ölt, ha hibás prétericióval, -*detrakcióxal operál, miáltal túllép a szemantikai ->adjekció még — legalább művészileg — elfogadható határán. A perkurzió (akárcsak a detrakció) a rövidséget, tömörséget szolgálja tudatosan és kiszámítottan, ha e tudatosság hiányzik belőle, a -*•homály (obszkuritás) veszélye fenyeget. O írod.: H. Lausberg: Handbuch der literarischen Rhetorik (1960). Martinlcó András permissio; permisszió: —»megengedés Permjak, Jevgenyij Andrejevics (Perm, 1902. okt. 31—Moszkva, 1982. aug. 17.):. szovjet orosz író. Az Uraiban élt, pedagógiai főiskolát végzett (1930). O Munkásságát drámaíróként kezdte: Lesz sumit ('Zúg az erdő', 1937), Jermakovi lebegyi ('Jermak hattyúi', 1942), de színműveinél sokkal jelentősebbek népszerű gyermekkönyvei és meséi: Kem bity? (1946: Botos I., Nem nehéz a választás, 1948); Ot kosztra do kotla ('A tűztől az üstig', 1959); Zamok bez kljucsa ('Kulcs nélkül vár', 1962). Permjak a modern mese azon kivételes tehetségei közé tartozik, akiknél a merész népi fantázia, a képtelen álmok valósággá válnak. Allegorikus regényei éles szociális kérdéseket vetnek fel. O Gyűjt, kiad.: Szevodnya i vcsera. Izbrannoje ('Tegnap és ma. Válogatott művei', 1962); Izbrannije proizvegyenyija ('Válogatott művei', 1973). O Magyarul még: 1 mese (Petrolay M., Nagyv, 1958, 12.). O írod.: V. Gura: Jevgenyij Permjak (1962). Világhy József permják irodalom -*komi irodalom
Voltaire Henriade-jában az egyik szereplő sorokon keresztül közli, hogy mit nem fog közölni (,,Je ne vous peindrai point.. ."). De — egyebek közt — Shakespeare Julius Caesarjának III. felvonásában Antonius híres gyászbeszéde is tele van ilyen — ezúttal nyíltan vagy rejtetten ironikus — „mellőzéssel". Mindennek művészi volta abban áll, hogy az író, a beszélő az egyszerűség, rövidség, a lerövidítés látszatát, benyomását akarja s tudja kelteni az esetleg hosszadal-
Permjakov, Grigorij Lvovics; Germán (családi név); (Perm, 1919. márc. —Zsukovszkij, Moszkva köz., 1983. nov. 16.): orosz filológus, fordító, folklorista. 1937-től a moszkvai filológiai fakultás hallgatója volt. 1941-ben önkéntesként a frontra került, ahol életveszélyesen megsebesült. A háború végéig a kazah egyetem újságírói karán tanult. Németből fordított, a keleti népek közmondá404
PERZS
saival, rövid prózai műfajaival foglalkozott. 1968-tól alapvető tanulmányai jelentek meg a proverbiumok szerkezetéről, jelentéséről, ő alapította meg a strukturális parömiológiát. A mindvégig ágyhoz kötött súlyos beteg — a tudományos központoktól is távol — világszerte elismert módszert alakított ki az összehasonlító folklorisztika keretében, amely kiterjedt a rövid prózai műfajok mindegyikére. E témakörből két fontos tanulmánygyűjteményt szerkesztett. A magyar kutatókkal is szoros kapcsolatban állt. Számos antológiát állított össze, illetve fordított (németből) az afrikai és ázsiai folklórból. O Főbb művei: üt pogovorki do szkazki ('A mondástól a meséig', 1970); Progyelki hitrecov ('Ravaszdiak csínytevései', 1972, jav. kiad.); Paremiologicseszkij szbornyik ('Parömiológiai tanulmánygyűjtemény', 1978); Poszlovici i pogovorki narodov Vosztoka ('A keleti népek közmondásai és szólásai', 1979, javított kiadás; bevezetésének fordítása: Folcloristiea 6, 1981, az 1968-as első kiadásból); From Proverb to Folk-Tale ('A proverbiumtól a meséig', 1979); Paremiologicseszkije isszledovanyija ('Parömiológiai kutatások', 1984); 300 allgemeingebrauchliche russische Sprichwörter und sprichwörtliche Redensarten ('Háromszáz közhasználatú orosz szólás és közniondás', 1985); O írod.: Szemerkényi A.: A proverbiumok logikai-szemantikai vizsgálatához (Népi Kultúra- Népi Társadalom, II—III, 1969); Proverbium Paraturn (1981, 2.); Kodikas (1984, 3-^t.). Voigt Vilmos
jelentős ciprusi irodalmi folyóirat kiadója 1935—1947 között. 1970-tőía Ciprusi Görög írók Nemzeti Társasága elnöki tisztét látta el. A görögő.-i ún. ->nea piiszi irányvonalát követte. Gyengéd hangvételű, nyelvileg gondosan megformált versei gazdag érzelemvilágból táplálkoznak. Első verseskötete 1931-ben jelent meg Diplo xefandoma ('Kettős mulatság') c. O Egyéb művei: Azma Azmaton ('Énekekéneke', 1932); Rithmi tisz zoisz ('Az élet ritmusai', 1938); Ta pathi ta Szepta ('Tiszteletreméltó szenvedések', 1974); Proszfijiki Pszalmi ('Menekültzsoltárok', 1979). O Magyarul: 1 vers (Papp A., Somogy, 1975; 2; a fordító ismertetőjével); 3 vers (Papp A., Galamb özönvíz után. Ciprusi költők antológiája, 1986). Glaser Tamás Pernath fpernát], Hugues C. (írói név); Hugó Wouters (eredeti családi név); (Borgerhouth, Antwerpen köz., 1931. aug. 15.—Antwerpen, 1975. jún. 5.): flamand költő. 1960-ig hivatásos katonatiszt, 1965ig könyvkereskedőként, utána pedig könyvelőként dolgozott. Életének utolsó éveiben képzőművészettel is kísérletezett. Kiadója volt a Gard Sivik és a Nieuw Vlaams Tijdschrift c. folyóiratoknak. Az ún. Vijftigers ('Ötvenesek') köréhez, a flamand experimentalisták második nemzedékéhez tartozott. Költészete pesszimizmusát fejezi ki, motívumai a remeteszerű bezártság, a gyanakvás, a halál. Megbékélést csak az igényes barátságtól, szerelemtől remélt. O Első kötetében: Soldatenbrieven ('Katonalevelek', 1961) katonaéveire emlékezett. Stílusára kezdetben a hiátusok, tördelt mondatok alkalmazása volt a jellemző, későbbi verseiben felhagyott ezzel a gyakorlattal, többször írt versciklusokat. Mijn tegenstem ('Az én ellenszólamom', 1973) c. gyűjteményes kötete a modern flamand líra egyik csúcspontja. O Egyéb verskötetei: Het uur Marat ('Marat órája', 1958); De adem ik ('A lélegző én', 1959); Mijn gegeven woord ('Adott szavam', 1966); Nagelaten gedichten ('Hátrahagyott versek', 1976). O Magyarul: 3 vers (Hollós Korvin L., Flamand lírai antológia, 1969). O írod.: P. Conrad: Hugues C. Pernath (1976). Keller Anna
permutáció; permutatio: -*anti metabolé permutációs költészet: olyan költői művek, melyekben a kompozíció lényeges vonása egyes elemeknek a permutáció törvényei szerint való váltakozása. Ezek az elemek lehetnek: sorkezdő mássalhangzók (az alliteráció egyes eseteiben), szóvégi rímek (a sestina egyes fajtáinál), a különböző versszakokban különböző helyeken visszatérő ismétlődő verssorok fglosa), továbbá különböző versjátékok, rímjátékok esetleg más elemei is. Szép költői példája R. Queneau Cent mille milliárd de poémes ('Százezer milliárd költemény', 1961) c. műve. O (-*költészet) Kovács Endre
Perneta [pernetá], Emiliano (költői név); Emiliano Dávid Perneta (teljes név); (Sítio dos Pinhais, Paraná állam, 1866. jan. 3.— Curitiba, Paraná állam, 1921. jan. 3.): brazil költő. Sáo Paulóban végzett jogot. 1890-től 1892-ig Rio de Janeiróban újságíró, majd ügyész és bíró Minas Geraisban. 1895-ben végleg Curitibában telepedett le.-
Pernarisz, Andisz; Antés Pernarés; Pernárisz, Andísz (új átírás); (írói név); Andreasz Pavlidisz (családi név); (Nicosia, 1904—uo., 1981); ciprusi görög költő, kritikus, újságíró. Sokáig dolgozott az oktatásügyben, részben adminisztratív munkakörben, részben mint tanár. A Paphosz c. 405
PERZS
I t t gimnáziumi és egyetemi tanár, majd tanácselnök volt. O Szenvedélyes és vonzó egyéniség, nagy szerepet játszott a brazil szimbolista mozgalomban, B. Lopesés Cruz e Sousa mellett.«.Músicas ('Zenék', 1888), Ilusao ('Illúzió', 1911), Setembro ('Szeptember', 1934) c. versköteteiben a szkepticizmustól a pogány hedonizmusig, az érzékiségtól a vallásos szimbolizmusig sodródik, nemegyszer Baudelaire hatása alatt. Jelentékeny mint a hagyományos versformák, elsősorban a szonett megújítója. O írod.: A. Muricy: Panorama do Movimento Simbolista Brasileiro (21973). Rónai Pál Pérochon [péroson], Ernest (Vouillé, 1885—Niort, 1942); francia regényíró, Nyugat-Franciao. kis tengerparti tartományának, a Vendée-nak világát és szokásait örökítette meg művészetében. Legismertebb regénye, a Goncourt-díjdit kapott Néne (1920), egy tanyasi lány megható története, amelyből 1922-ben J. de Baroncelli-Javon filmet is készített. Vidéki tanító lévén elsősorban a család, az ifjúság életét elevenítette meg kicsit bőbeszédű, de a kisemberek problémáit együttérzéssel ecsetelő életképeiben. írt verseket is. Munkásságának sikerét jelezte, hogy tízezer példány alatt egyik regénye sem jelent meg, sőt a Néne százezer fölött kelt el. O Egyéb művei: La parcelle 32 ('32-es parcella', 1922); Les ombres ('Árnyak', 1923); Hűit gouttes d'opium. Contes pour dormir á la veillée ('Nyolc csepp ópium. Mesék az esti elalváshoz', 1925); L'instituteur ('A tanító', 1927); Marié-Rose Méchain (1931); Barberine des Genéts ('A Genéts-ék Boriskája', 1933); Babette et ses deuxfréres ( tíabetteés két fivére', 1939); Le chanteurde villanelles ('A villanelle-énekes', 1943). O írod.: Demouray: Hommage á Ernest Pérochon (1942). Reisinger János Pérol [pérolj, Jean (1932—): francia költő. Verseiben a végletek küzdenek egymással, ellentétek mozgásaként érzékeli az életet, a világot. Az ellentétes erők széttörik a vers hagyományos formáit, a mondatokat, a szavakat is, azaz az emberi közlés eddigi eszközei elégtelennek bizonyulnak egymás megértéséhez. Ezen a ponton művészete érintkezik a Tel Quel és a Change csoport útkeresésével (a szavak felbontása, játék a homofóniával stb.). Morale provisoire ('Ideiglenes erkölcstan', 1978) c. verseskötetében többfajta írásmódot próbál összekapcsolni. O Művei: Sang et raisons d'une présence ('Egy jelenlét vére és okai', 1953); Le feu du gel ('Á fagy tüze', 1959); Le coeur véhément ('A heves szív', 1968); Ruptures
('Szakadások', 1970); Maintenant les soleils ('Most a napok', 1972); Histoire contemporaine ('Mai történet', 1982). O Magyarul: 2 vers (Gereblyés L., Nagyv, 1961, 5.; uő, Tél a határon, anto., 1963). Dévényi Levente peroratio; peroráció; conclusio (latin 'összefoglalás', 'záróbeszéd'); epilogosz (görög): a klasszikus retorikában a szónoki beszéd utolsó része, amelyben ,,a tárgyalás folytán kifejtett eredményt nyomós rövidséggel még egyszer a hallgatóság elé állítja és annak elfogadását újabban és hevesen sürgeti a szónok" (Szvorényi). Feladatait Arisztotelész négy pontban foglalta össze. Az első, hogy a hallgatóság előtt morálisan kedvező képet fessen a szónokról, ill. kedvezőtlent az ellenfélről: hangsúlyozza, hogy a szónok jót akar (a hallgatóságnak vagy általában véve), ill. az ellenfél éppen nem ezt akarja. A második, hogy a tárgy természete szerint túlozzon vagy enyhítsen, nagyítson vagy kicsinyítsen, magasztaljon vagy ócsároljon; ez egyfajta mennyiségi beállítást jelent a minőségek elfogadtatása után. A harmadik, hogy a kifejtett témával kapcsolatban szenvedélyeket keltsen a hallgatóságban, mint amilyen a könyörület, a felháborodás, a harag, a gyűlölet vagy az irigység. A negyedik pedig, hogy még egyszer röviden felidézze, ami a szónoklat folyamán addig elhangzott, párhuzamba állítva a szónok és ellenfele nézeteit. A peroráció vonatkozásában (csakúgy, mint a szónoklat egyéb részeit illetően) számos más felosztás ismeretes még, két elem azonban szinte valamennyi retorikusnál megtalálható: az elhangzott tényekre való rövid utalás, emlékeztetés és a hallgatóság érzelmi befolyásolása. Az emlékeztetés, más szóval jelsorolás, összefoglalás (latin enumeratio, recapitulatio), a szónoklat folyamán elhangzott főbb érveknek a lehető legrövidebb módon történő felidézése, képes beszéddel tarkítva, mert „nincs boszszantóbb, mint a dolgok puszta elismétlése, mintha nem bíznánk a bírák emlékezőtehetségében" (Quintilianus). A hangulatkeltés vagy indulatgerjesztés (latin conquestio, affectuum motus) a peroráció Arisztotelész által megállapított első három feladatát egyesíti: a szónoknak biztosítania kell a hallgatóság jóindulatát (ez egy újbóli captatio benevolentiae, azonban sokkal erőteljesebb, mint az exordiumban alkalmazott), érzelmi támogatást kell szereznie ügyének, végül a hatás érdekében valami nem mindennapi, „lelkes és nyomós" gondolattal kell lezárnia beszédét. A római szónoklatok látványosabb, teátrálisabb voltát a göröggel 406
PERZS
szemben jól mutatja Quintilianus elvi útmutatása a peroráció egészére nézve: ,,Ha valahol, akkor itt lehet az ékesszólás összes forrásait megnyitni. Mert egyrészt, ha előzőleg jól beszéltünk, már biztosítva vagyunk a bírák jóindulatáról, s a sziklás és viharos helyeken átevezvén, egészen kifeszíthetjük a vitorlákat; másrészt, mivel a befejezés legnagyobbrészt az érzelmek fokozatos emelkedését mutatja, magas röptű és ékes szavak és gondolatok használata is meg van engedve. Akkor kell az egész nézőközönséget megrázkódtatni, mikor az előadás éppen ahhoz a ponthoz jutott, ahol a régi tragédiák és komédiák befejezéseképp elhangzik a Tapsoljatok." O A perorációnak, az exordium topikájával ellentétben, csak áttételes vagy analogikus irodalmi vonatkozásai vannak. Az olyan előírások, mint az elhangzott főbb pontok összefoglalása s a hallgatóság szenvedélyeinek felkorbácsolása csak az olyan alkotásokban találhattak megfelelő visszhangra, amelyeknek elsődleges funkciója a -> meggyőzés, és amelyek következésképpen alapvetően retorikus szerkezetet mutatnak. Ezekben más beszédegységek mellett a peroráció is megtalálható, ugyanolyan funkciót látva el, mint bármelyik szónoklatban (-^szerkezet). O írod.:Szvorényi J.: Ékesszólástan (1851); A.-E. Chaignet: La rhétorique et son histoire (1888); J. Cousin: Études sur Quintilien (1935); E. R. Curtius: Europáische Literatur und lateinisches Mittelalter (1948); Nyelvtan, stílus, szónoklás (1960); H. Lausberg: Handbuch der literarischen Rhetorik (1960); Kibédi Varga Á.: Rhétorique et littérature (1970); Fischer S.: Retorika (1975); Arisztotelész: Retorika (1982). Vigh Árpád O A szépirodalmi alkotásokban alkalmazott peroráció egyik legnevezetesebb példája az, amikor Homérosz Iliászában (24. ének) az agg Priamosz Akhilleusz görög vezér elé járul, s kéri fiának, az Akhilleusz által megölt Hektórnak holttestét. A görög vezért emlékezteti annak édesapjára: „éltes, akár én, és a nehéz aggkor küszöbén áll', az is védtelenül magányos most, de legalább tudja, hogy fia él. Neki, Priamosznak sok fia volt, egy híján mind halott, legkülönb volt Hektor, „azt te megölted nemrég, míg harcolt a hazáért", s az ősz trójai fejedelem térdre esik fia gyilkosa előtt:
O A magyar szónoki beszéd nevezetes példája Kossuth 1848. júl. 11-i beszéde (amikor az önálló nemzeti hadsereg felállításához szükséges költségvetés érdekében beszélt), ahol így emelkedik a peroráció a pátosz költői magasságába: „ . . . a k a r t a m még kérni, uraim; de önök felállottak mint egy férfiú — egy emberként, s csak azt mondom, annyi energiát a kivitelben, mint amennyi hazafiságot tapasztaltam a megajánlásban; — s Magyarországot a poklok kapui sem döntik meg".
O ( —>szónoklat, retorika) Martinlcó András Perotto, Niccoló (Fano, 1429 ?—Sassoferrato, Ancona köz., 1480. dec. 14.): olasz humanista, író, filológus. Vittorino da Feltre és Guarino Veronese iskolájában végezte tanulmányait, majd Rómában Bessarion bíboros titkáraként működött. Előadásokat tartott a bolognai egyetemen, és a pápa szolgálatában fontos tisztségeket látott el. 1458-ban Siponto érsekévé nevezték ki. O Munkásságában az antik kultúrkincsek megőrzése gazdag humanista műveltséggel párosul. Cornucopia sive Commentaria linguae Latinae ('Bőségszaru avagy a latin nyelv jegyzéke', 1489) c. terjedelmes Martialiskommentárja befejezetlenül is jelentős filológiai teljesítmény. Rudimenta grammatices ('A grammatika alapelemei', 1473) c. latin nyelvtana korának sokat forgatott iskolai segédkönyve volt. De componendis epistolis ('A levelek írásáról') c. kézikönyvén és metrikai értekezésén kívül jelentősek még Polübiosz, Epiktétosz, Plutarkhosz és más görög szerzők műveiből készített latin nyelvű fordításai. A század közepe táján Phaedrus és Avianus meséit lemásolta egy-egy jó állapotban lévő kódexből. E fontos gyűjteményt, melybe saját verseit is beírta, a filológia Appendix Perottina c. tartja számon. O Írod.: G. Mercati: Per la cronologia della vita e degli scritti di Niccolö Perotto (1925). Varga András Perovié [perovity], Milivoje (Tulari, 1912. okt. 5.—Beograd, 1975. dec. 29.): Crna Gora-i szerb író. 1941-től részt vett a népfelszabadító háborúban, majd jogász és hivatásos irodalmár lett. Belgrádban él. Műveiben általában az emberi értékekről és a szülőföld szeretetéről szól. Sokszor ír a háborúval kapcsolatos személyes élményeiről. O Művei: Beli kvadrati ('Fehér négyzetek', reg., 1957); Sedam oka zemlje ('Hét oka föld', reg., 1959); Vuci iz iute reke ('Farkasok a sárga folyóból', reg., 1964); Dan osmi ('A nyolcadik nap', reg., 1968). O Magyarul: 1 elb. (Bácski A., Utunk. 1957, 7 ). Pavlovics Ágota
„Tiszteld isteneinket, Akhilleusz és könyörülj meg, emlékezve apádra: de szánandóbb vagyok annál, vállalom azt, amit ember nem tett eddig a földön: gyermekeim megölője felé emelem karom esdve." (ford. Devecseri G.)
407
PERZS
Perovic [perovity], Sreten (G. Gorica, Titograd, 1932. febr. 15.—): Crna Gora-i szerb költő. A titogradi Graficki zavod kiadóvállalat szerkesztője. O Kifejezésmódja metaforikus. Költészetében a háború költői ábrázolásának új pátoszát kutatja. O Fontosabb művei: Mramorno pleme ('Márvány törzs', költ.-ek, 1955); Zedni sat ('Szomjasóra', költ.-ek, 1960); Ukletihram ('Elátkozott templom', poéma, 1962); Prepoznavanje vremena ('Az idő felismerése', költ.-ek, 1964); Gladno oko ('Éhes szem', költ.-ek, 1975). O Magyarul: 2 vers (Ács K„ Híd, 1960, 11.); 1 vers (Csuka Z., Adriai tengernek múzsája, anto., 1976). DraSko Redjep Perovszkaja, Olga Vasziljevna (Vasziljevka, 1902. ápr. 9.—Moszkva, 1961. nov. 18.): szovjet orosz írónő. A Lomonoszov Egyetemen végzett biológiát 1926-ban. Elbeszéléseit és kisregényeit gyermekek számára írta. Rendkívül lebilincselő történeteiben a gyermeki tudat prizmáján keresztül mutatta be állathőseinek finoman megrajzolt pszichológiáját. Első és legsikeresebb elbeszéléskötete 1925-ben jelent meg: Rebjata i zverjata (Gyöngyi L., Négy kislány és sok kis állat, 1962). O Művei még: Moji volcsata ('Az én farkaskölykeim', 1927); Iska i Milka ('A kis szamár és a mackó', 1928); Csubarij ('A tarka ló', 1929); Osztrov v sztyepi (G. Zamcsalovval, 'Sziget a sztyeppén', 1934); Marmotka (1939); Nyeobiknovennije rasszkazi pro obiknovennih zsivotnih ('Rendkívüli elbeszélések közönséges állatokról'. 1939); Vaszka (1941); Pro poroszjat ('A malacokról', 1941); Zolotoje runo (G. Zamcsalovval, 'Aranygyapjú', 1957); Dzsan — glaza ge.roja ('Dzsan — a hős szemei', 1958); Tyigrjonok Vaszka ('Vaszka, a tigriskölyök', 1959). Papp Mária Perpessicius [perpessziciusz] (írói név); Dimitrie Panaitescu (családi név); (Bráila, 1891. okt. 21—Bukarest, 1971. márc. 29.): román irodalomtörténész, kritikus, költő. A bukaresti egyetem román és neolatin szakán szerzett diplomát. Az 1. világháborúban súlyosan megsebesült. Vidéken (Aradon, Marosvásárhelyen, Bráilában), majd 1924-től 1951-ig Bukarestben volt középiskolai tanár, s több folyóiratnak és a rádiónak (1934—1938) állandó irodalomkritikusa. 1945-től levelező tagként, 1956-tól rendes tagként akadémikus. Vezette az Irodalomtudományi Intézet egyik főosztályát (1951—1954), igazgatója volt az Akadémiai Könyvtárnak (1954—1957) és a Román Irodalmi Múzeumnak (1957—1971). O Kritikái im-
presszionista jellegűek, egy nagy tudású és érzékeny irodalmár széljegyzetei különféle kortárs művekhez. A filológiai asszociációk gazdagsága, az árnyalt, hol megbocsátóan gunyoros, hol átszellemülten díszes előadásmód folytán „észrevételei" nemegyszer élvezetesebb és maradandóbb olvasmányok maguknál a műveknél. (Mentiuni critice, 'Kritikai észrevételek', 5 köt., 1928—1946) Pillatt&X együtt a húszas években összeállította a modern román líra kétkötetes antológiáját, teljes tablót adva az újabb költőnemzedékről (Antologia poejilor de azi, 'Mai költők antológiája', 2 köt., 1925— 1928). A két világháború közötti időszak néhány nagy írójáról az elsők közt készített pontos képet; egyiküknek, M. Caragialenak az életművét— 1936-ban — ő rendezi sajtó alá. A harmincas évek elején kezd legnagyobb vállalkozásába, az Eminescu kritikai kiadás készítésébe (Opere, 'Művek', 7 köt., 1939—1977); ez a műve mind filológiai, szövegkritikai okokból, mind a befejezetten hátrahagyott Eminescu-versek nagy száma miatt — még így, befejezetlenül is — korszakos jelentőségű. Pályája utolsó szakaszában jobbára irodalomtörténeti dolgozatokat publikál (Mentiuni de istoriografie literará si folclor 1948—56, 'Irodalomtörténet-írási és népköltészeti észrevételek 1948—56', 1957; Alte mentiuni. . .1957— 60, ' Ú j a b b . . .észrevételek . . . 1957—60', 3 köt., 1961—1967). O Gyűjt, kiad.: Opere ('Művei', 8 köt., 1966—1978). O Magyarul: 1 vers (Fekete T., Szerelmeskert, anto., 1924); 7 versés4tan. (óváry G., Bustya E., Fáskerthy Gy., A román irodalom kistükre, 1964). O írod.: Kakassy E.: A hetvenéves Perpessicius (Igaz Szó, 1962, 4.); uő: Az Eminescu-örökség gondozója (Igaz Szó, 1963, 5.); Szász J.: Eminescu-kollokvium (Utunk, 1965. VII. 12.); Dávid Gy.: Perpessicius 75 éves (Igaz Szó, 1966, 10.); Ficzay I).: Perpessicius Aradon (Korunk, 1966, 12.); Revista de istorie teorie literará 1967. 1. (emlékszám); T. Virgolici: Perpessicius (1974); E. Simion: Scriitori románi de azi (2. köt., 1976). Zirkuli Péter Perpetua, Szent; Vibia Perpetua (eredeti név) (?—Karthágó, 202. márc. 7.): afrikai keresztény mártír, naplóírónő. Septimius Severus római császár keresztényüldözésének esett áldozatul. Életéről csak annyit tudunk, amit a PassióSanctarum Perpetuae et Felicitatis (Vanyó L., Perpetua és Felicitas szenvedése, Vértanúakták és szenvedéstörténetek, anto., 1984) c. műben olvashatunk: ennek 3—10. fejezete valószínűleg Perpetua saját, eredetileg talán görögül írt
408
PERZS
évre rá Fontenelle, s a vitához La Hruyere is hozzászólt. Perrault tovább folytatta hadjáratát a Paralléles des Anciens et des Modernes ('A régiek és a modernek összehasonlítása', magyarul részletek, GorilovicsT., A korai francia felvilágosodás, 1961) 1688 és 1697 közt publikált négy kötetében, ragaszkodván ahhoz a nézetéhez, hogy ha kizárólag szellemességet követelő munkákban nincs is különbség a különböző századok alkotásai között, ott viszont, ahol mesterségbeli tudás szükségeltetik, a modernek nyilvánvaló előnyben vannak. Lényegében ennek szellemében írta Apologie desfemmes ('Asszonyok dicsérete') c. művét és Les hommes illustres qui ont paru en Francé pendant le XVIIe siecle ('A 17. század folyamán feltűnt híres emberek Franperqué [perkfj; aquelindo: spanyol versciaországban', 4 köt., 1697—1701) c. munforma, két nyolc szótagos sorból álló verskáját. Ö Perrault tanai alapjában változszak. Egy-egy versszak második sora mindig az őt követő versszak első sorával rímel: tatták meg a kor irodalomszemléletét, nem ab : bc : cd: de stb. A vers olykor —>redondil- is szólva a következő századéról. Nézeteinek erős hatását jelzi, hogy a klasszicizmus láxal kezdődik, ilyenkor a redondilla utáni ars poeticájának megfogalmazója, Boileau, perqué első sora a redondilla utolsó sorával rímel: abba : ac : cd : de : ef stb. Példa M. de aki eleinte élesen szemben állott Perraultval, 1700-ban hozzá intézett levelében már Cervantes tői: a kompromisszum híve: ha Vergiliusnak, Halld szavam hát, ki .1 ereznek földjéről jöttél e tájra, Cicerónak, Titus Liviusnak és Sallustiusnak nincs is modern vetélytársa, több műhadat hozva Sevillára fajban azonban, így a tragédiában, a koményíltan, mint a hátrak szoktak, diában, a regényben, a filozófiában a 17. sz. aki vallod rokonodnak fölülmúlja mintáját. O A klasszicista mina nagy Miramamolint, ták rabságából való szabadulás Perrault fösvénységed hányva, mint írói tevékenységében is megmutatkozik; más kérked nagylelkűséggel. (ford. Tótfalusi I.) lényegében ő a prózai műmese máig is A 15. sz. elejétől ismert (.J. de Torres), virágzó műfajának a megteremtője. Az 1697-ben először megjelent s azóta is egykülönösen a reneszánsz költők (J. del Kncina, A. Núnez Reinoso és X. de Urrea) formán népszerű Histoires ou Contes du Temps passé c. műve (Az ELTE Francia kedvelték. Az arany-században többek köInt. munkaközössége, vez.: Gyergvai A., zött M. de Cervantes El rufián dichoso c. Mesék, 1965) közismert mesetémákat dolkomédiájában fordult elő. Ezt aquelindónak nevezték, és gitárkísérettel énekelték. gozott fel, mint a Csipkerózsika, a Csizmás kandúr, a Hüvelyk Matyi, a Hamupipőke, O ( spanyol irodalmi formák) Inotai András a Piroska és a farkas, a Kékszakái I, és ebben jelent meg a Kékmadár első változata is. Perrault nagy érdeme, hogy ezeket a meséPerrault |peró], Charles (Párizs, 1628. ket klasszikus formába öntötte, tömören s jan. 12.—uo., 1703. máj. 16.): francia író, a francia klasszicizmus egyik legfontosabb világos nyelven adta elő, mintát szolgáltatva megannyi későbbi meseírónak. Ezekből a alakja. -Jogi tanulmányokat végzett, s egy mesékből számos filmfeldolgozás készült, ideig ügyvédként működött. 1671-től volt köztük több Walt Disney animációs r a j z az Académie franqaise tagja, ahol a korszak játékfilm: Hamupipőke, 1949; Csiplegnagyobb vitáját indította el 1687-ben, a jan. 26-i ülésen fölolvasott Lesiecle de Louis kerózsika, 1958. Japán feldolgozás a Csizmás kandúr, Kimio Yabuki, 1969; francia le Grand ('XIV. Lajos százada') c. verses megfilmesítés a Hüvelyk Matyi, M. lioisvitairatával. Perrault azt állította, hogy a rond, 1972. O Irodalomtörténeti érdekesfrancia klasszicizmus írói a priori meghaladhatják mintáikat, az ókor nagy klasszi- ségű a Mémoires de ma me ('Eletem emlékei", 1909). Meséinek számos zenei feldolgozása kusait, mivel összehasonlíthatatlanul nayobb tudással rendelkeznek, mint azok. született: Csajkovszkij: Csipkerózsika (ballsőként IM Fontaine felelt neki, majd egy lett, 1890); Humperdinck: Csipkerózsika
feljegyzése, a latin fordítást és a vértanúságról szóló kiegészítést Tertullianus írhatta vagy adta ki. Perpetua előkelő születésű, művelt, 22 éves özvegyként került fogságba, Apja pogány volt, de sem az ő kérései, sem a keresztényüldözők fenyegetései és kínzásai nem tudták Perpetuát vallásától eltéríteni. Börtönbeli látomásai a kora keresztény mártírok hitvilágának s hétköznapjainak fontos dokumentumai. O Kiad.: H. Musurillo: The A cts of the Christian Martyrs (1972). O Magyarul még: Szent Perpetua naplója (Radó P„ Termés, 1944, 73—75. old.). O írod.: H. v. Campenhausen: Perpetua 1. (RE, 19. köt., 1938, 901—902. hasáb). Kovács Mihály
f
409
PERZS
(opera, 1902); Massenet: Hamupipőke (opera, 1899; Rossini: Hamupipőke (opera, 1817); az előbbi két témából azonos c. Poldini E.- is írt énekes mesejátékokat (1899) és az ő meséjéből született Balázs B.—Bartók B. Kékszakállú herceg vára c. műve (1918). Contes de ma mére l'Oye ('Lúdanyó meséi' 1697) c. gyermekversfeldolgozásaiból Ravel készített zongoraművet (1908), ill. balettet (1912). O Gyűjt, kiad.: Oeuvres complétes ('Összes művei', kiad. J. J . Pauvert—M. Soriano, 3 köt., 1968—1969); Premieres oeuvres, 1649—1675 ('Első munkái', 1649—1675', krit. kiad., 1971). O Írod.: H. Gillot: La Querelle des anciens et des modernes (1914); P. Saintyves: Les contes de Perrault et les récits jparalléles (1923); G. Cristini: Charles Perrault (1965); H. Kortum: Perrault und N. Boileau (1966); M. Soriano: Les Contes de Perrault (1968); J. Barchilon—P. Flindess: Charles Perrault (1981). Szávai János
jogi egyetemet végzett. Divatos női folyóiratok — jiéldául az Arts-Spectacles, az Elle, a M arie-Claire — és a rádió munkatársa. Regényeket és színdarabokat ír. Le buveur de Garonne ('A Garonne-ivó', 1973) c. regényéért 1974-ben megkapta a Prix des Libraires-t. O Egyéb művei: La sensitive ('A mimóza', reg., 1956); Le soleil dans l'oeil ('Szemében a nap', reg., 1957); Barbastre (reg., 1960); La flemme ('A lustaság', reg., 1961); Lecercle ("A kör', reg., 1962); Le petit Jules ('A kis Jules', reg., 1965); L'Hotel Racine ('A Racine Szálló', színdarab, 1966); a + b + c = y, Clinique d'anticipation ('a + b + c = y. Fantasztikus klinika', színdarab, 1971); La partié de plaisir ('Orgia', reg., 1971); Le málé aimant ('A szerelmes hím', reg., 1975); Comme une fourmi cavaliére ('Mintegy hetyke hangya', reg., 1980); Ave Caesar (1982); Les cotonniers de Bassalane ('A bassalane-i gyapotosok', reg., 1984). Dévényi Levente
Perrault fperój, Gilles (írói név); Jacques Peyroles (családi név); (Párizs, 1931 márc. 9.—): francia író, újságíró. Apja ügyvéd volt, ő maga is jogi és politikai tanulmányokat folytatott Párizsban. Néhány évi ügyvédi munka után a Candide c. lap riportere lett. 196l-es könyvéért (Les parachutistes, 'Az ejtőernyősök'^ 1962-ben Prix Aujourd'hui-1 kapott. Ettől fogva sorra jelentek meg érdekfeszítő, sokszor új megoldásokat felvillantó könyvei. Legeredetibb a Le dossier 51 (1969: Rajnavölgyi G., Az 51-es dosszié, 1972; film: ua., M. Deville, francia, 1978) c. krimije: a könyv kizárólag az „ügy" iktatószámmal. aláírásokkal ellátott, minden tekintetben szabályos aktáit tartalmazza. Az olvasó így szinte „belülről", látszólag írói befolyásolás nélkül követheti az izgalmas történetet. O A Le pull-over rouge ('A piros pulóver') c. könyvéből készült filmet (ua., M. Drach, francia, 1979) 1981-ben Mo.-on is bemutatták. O Egyéb művei: Au pied du mur ('A falhoz szorítva', 1964); Le secret du jour J ('Az N nap titka', 1964); L'orchestre rouge ('A vörös zenekar', 1967); Les sanglots longs ('ősz húrja zsong', 1970); L'erreur ('A tévedés', 1971); Du service secret au gouvernement invisible (la C.1 .A .) ('A titkosszolgálattól a láthatatlan kormányzatig (a Cl A)', 1971); Le grand jour ('A nagy nap', 1974); Ijesgensd'ici ('Idevalósi emberek', reg., 1981); Un homme á part ('Különleges ember', reg., iy84). Dévényi Levente
Perret [pere], Jacques (Trappes, 1901. szept. 8.—): francia író. 1940-ben fogságba esett, 1942-ben megszökött, és beállt a partizánokhoz. A háború után újságíró, majd író lett, A háború előtt két regénye jelent meg (Roucou, 1936; Ernest le rebelle, 'Ernő, a lázadó', 1937); a másodikat, amely egy kis muzsikus mulatságos kalandjait meséli el, egy Fernandel-filmen láthattuk viszont (Ernest, a lázadó, Christian-Jaque rendezésében, francia, 1937). Legnagyobb sikerét az 1947-ben megjelent Le caporal épinglé ('Az elcsípett káplár; film: .1 Renoir, francia, 1961), c. vaskos hadifogoly-krónikájának köszönheti, amelyben szemléletesen, pompás lélekismerettel, de túl részletezően elevenítette fel hadi élményeit. Sikeres volt az 1951-ben Interallié-dij'pú jutalmazott Bande á part- ('Külön csapat') c. regénye is. Színdarabbal is próbálkozott: Mutinerie á bord ('Lázadás a fedélzeten', 1953). Több elbeszéléskötete jelent meg: Objets perdus ('Elveszett tárgyak', 1949); La Béte Mahousse ('Mesebeli szörnyeteg', 1951); Histoires sous le vent ('Szélfútta történetek', 1944); Le machin ('Az izé', 1955); valamint csapongó krónikás kötetei és humoreszkjei: Bátons dans les roues ('Gáncsoskodások', 1953); Cheveux sur soupe ('Tehénen a gatya', 1954); Saladé verte ('Zöld saláta', 1957); Tirelires ('Perselyek', elb., 1980). O Perret az a jellegzetesen jobboldali francia író- és hírlapírótípus, aki az anarchizmussal kacérkodik. Vagányosan fantasztikus-szatirikus hangja olykor a M. Ayméére emlékeztet, műveit azonban sokszor a túlírtság és a laza szerkezet jellemzi. O Magyarul: 1
Perrein [perenJ, Michéle (La Réole, 1929. okt. 30.—): francia írónő. Bordeaux-ban 410
PERZS
írásban, a költészetben elsősorban a személyes fejlődés regisztrálását tartotta fontosnak. Agresszív, tárgyilagos, józan, szellemes, lélektanilag találó, közvetlen hangú modernista költészete élesen elütött a kor neoromantikus holland verselésétől. Költészetében lázad a halál ellen, cinikus, gyengéd, de sohasem érzelgős, pszichológiailag érzékeny. Legfontosabb műve erősen önéletrajzi ihletésű Het land van herkomst ('Az eredet földje', 1935) c. szabálytalan regénye, amely fiktív visszaemlékezésekből, naplótöredékekből, levelekből és hagyományos regényrészletekből áll össze. A főhős, akárcsak maga a szerző, dandy és világfi, ^aki párizsi jelenét és indonéziai múltját összehasonlítva keresi a választ e kérdésekre: „Ki vagyok?" és „Ki voltam?". A műben helyet kapnak Malraux-xal folytatott beszélgetései, amelyekben megmutatkozik a marxizmussal való szembenállása. A radikális moralista du Perron élesen támadta a kicsinyes kispolgári holland társadalmi és irodalmi életet, de élesen szembeszegült a fasizmus térhódításával és a személyesen megismert gyarmatosítással is. A közéleti és magánszférában egyaránt az emberi méltóság védelmét tartotta a legfontosabbnak. Erkölcsi, politikai nézeteit nagy vihart kavart De smalle mens ('A keskeny ember', 1934) c. esszékötetében fejtette ki. Több folyóirat szerkesztésében vett részt, ezek közül a legjelentősebb a barátjával, M. ter /íra&kal közösen alapított Forum (1932—1935). Részt vett a KI. Marin által alapított Die Sammlung c. német emigráns irodalmi folyóirat szerkesztésében. O Irodalomkritikájában tudatosan vállalta az ösztönösséget, a szubjektivizmust, ízlését meghatározta antipolgár volta. Kortársakról írt esszéi közül kiemelkedik az igen kemény hangú Uren rnet Dirk Coster ('Orák Dirk Costerrel', 1931), melyben leszámol a retorikus humanizmussal. A világirodalom nagyjai közül elsősorban Stendhalt és a 18. sz. francia irodalmát kedvelte, a régebbi holland irodalomból a sokat támadott Multatulit tartotta a legnagyobbnak, szellemi rokonának, róla szóló írásai nemcsak kitűnően dokumentált tanulmányok, hanem szenvedélyes védőbeszédek is, így pl. a De man van Lebak ('A lebaki ember', 1937). O Kritikai munkásságának hatása igen jelentős, nézetei egészen a negyvenes évek végéig meghatározták a holland irodalmi ízlést. O Perron mint alkotó és kritikus egyaránt a 20. sz.-i holland irodalom egyik központi személyisége, akinek érdemeit külföldön főleg francia nyelvterületen méltányolják.
nla (Gyurkó L., Mai francia elbeszélők, 1959). Bajomi Lázár Eridre Perret [pere], Jean Louis (Lausanne, 1895—): svájci francia író, műfordító. Hoszszú éveken át Helsinkiben tanított francia irodalmat, s eközben a finn irodalom legjobb franciao.-i közvetítője is lett. Legjelentősebb munkái a Kalevala francia fordítása (1931) bevezető tanulmánnyal, s a nagyszabású Panorama de la littérature contemporaine de Finlande ('A kortárs finn irodalom panorámája', 1936); Portrait de la Finlande ('Kép Finnországról', 1937). Rengeteget fordított még ezen kívül is, így például Kivi, Sillanpaa, Waltari könyveit, és lefordította Mannerheim tábornagy memoárjait. Szávai János Perrin [peren], André (? ?—): francia író. A Mario c. első regénye után jelent meg az 1955-ös L'indifférent ('A közömbös') c. kisregénye, melyben egy párizsi kamasz különös sorsát írta meg: a tizenhat éves Michel, egy Szent Antal negyedbeli kisiparos fia, valamilyen álomvilágban él, kóros bezárkózottságban, egyetlen gondja fegyvergyűjteménye. Harmadik könyvével: Le pere ('Az apa') 1956-ban elnyerte a Renaudot-díj&t. Egy külvárosi (belleville-i) munkásfiú első kilenc évét írta meg benne, egy elromlott házasság poklában nagy megjelenítő erővel, de egyszerűen, őszintén. Művében felsejlik az egész század eleji Párizs munkáskörnvezete, háttérben az anarchista mozgalommal. Bajomi Lázár Endre Perron [peron], Edgár du (írói név); Charles Edgár du Perron (teljes családi név); Du Perron (írásváltozat); Duco PerIcens; Angéle Baedens; Cuil Bodor; .Joseph Joséphan; Kloot van Neakema (álnevek); (Meester Cornelis, ma Gedong menu, l)jakarta mellett. 1899. nov. 2.— Bergen. Hollandia, 1940. máj. 14.): holland költő, író, esszéista, kritikus. Ahogy magáról mondta, származására nézve francia, neveltetését tekintve indonéziai úrifiú. nyelve és szokásai szerint pedig holland. Huszonegy éves koráig .láván élt. majd néhány évig családja belgiumi kastélyában lakván, irodalmi kört szervezett maga köré. Miután családja elvesztette vagyonát. 1933-tól 1936-ig Párizsban élt, ahol bohém újságíróként barátságot kötött többek között P. Piával és A. Malraux-val, aki neki dedikálta Az ember sorsa c. regényét. 1936-tól három évig Indonéziában lakott, ahonnan súlyos betegen tért vissza Hollandiába. Szívbetegség következtében, fiatalon halt meg. O Az 411
PERZS
Mo.-on gyakorlatilag ismeretlen. O Egyéb fő művei: Poging tot afstad ('Kísérlet a távolodásra', költ^-ek. 1927); Parlando (költ.ek, 1930); Microchaos (költ.-ek, 1932); De grijze dashond ('A szürke dakszli', költ.-ek, 1941). O Gyűjt, kiad.: Verzamelde werken 1—7. ('Összegyűjtött művei', 1954—1957); Briefwisseling ('Levelezés', 1962—1967). O Magyarul: 1 vers (Eörsi I., Németalföldi költők antológiája, 1965). O írod.: G. M. 's-Gravesande: Edgár du Perron (1947); W. L. M. E. van Leeuwen: Drie vrienden (1947); H. A. Gomperts: Jagen om te leven (1949); G. Stuiveling: Stukproeven (1950); A. Deprez: Edgár du Perron, zijn leven en zijn verk (1960): S. Vestdijk: Gestalten tegenover mij (1962); J. H. W. Veenstra: D'Artagnan tegen Jan Fuselier (1962); J . Oversteegen: Vorm of vent (1969). Dámokon Katalin Perrot [pefoj, Jean Charles (Malesherbes, 1925. ápr. 23.—): francia nyelvész. Egyetemi tanulmányait Párizsban végezte, ahol többek között A. Sauvageot tanítványa volt. 1950 óta előbb Párizsban, majd Montpellier-ben és újra Párizsban egyetemen tanít. Korai munkái a görög és latin nyelv grammatikájával foglalkoztak, majd a magyar mondatról, esetrendszerről és igekötőkről írt tanulmányokat, melyek közül a legfontosabb a csak magyar nyelven megjelent Adalékok a meg igekötő funkciójának vizsgálatához a mai magyar nyelven (GorilovicsT., 1966). Saját kutatásai mellett jelentős tudományszervező munkát folytat, tanulmányai magyarországi folyóiratokban is megjelennek. O Főbb művei még: La linguistique ('A nyelvészet', 1953); Dérivés latina en -men et -meritum ('A -men és -mentum képzős latin szavak', 1961). Kitüntetései között szerepel a Magyar Népköztársaság Zászlórendje. Kicsi Sándor A ndrás
tokkal dús La vie de... ('...élete') c. monográfiái érzékletesen ábrázolják a kort és a művészt: Van Gogh (1955); Cézanne (1956: Wessely L., Cézanne élete, 1969); Toulouse-Lautrec (1958: Bajomi Lázár E., Toulouse-Lautrec élete, 1971); Manet (1959: Réz P„ Manet élete. 1971); Gauguin (1961: Keszthelyi R. és Lontay L., Gauguin élete, 1969): Renoir (1964: Réz P., Renoir élete, 1977); Seurat (1966) életéről szóló könyvei sok nyelven jelentek meg. Összegező készségének nagyszerű bizonyítéka L'art moderné á travers le monde ("Modern művészet szertea világon', 1963). O Életművét 1963ban a Ville de Paris irodalmi nagydíjával jutalmazták. O írod.: Dobossy L.: Élet és művészet (ismertetés H. Perruchot La vie de Seurat c. életrajzáról, Nagyv, 1967, 8.). Bajomi Lázár Endre Perry [peri], Bliss (Williamstown, Mass., 1860. nov. 25—Exter, N. H.. 1954. febr. 13.): amerikai (USA) irodalomtörténész, egyetemi tanár. író. Szülővárosa egyetemén szerezte meg bölcsészeti fokozatait, és járt a berlini és strassbourg-i egyetemekre is. 1886tól 1893-ig a Williams Egyetem, 1900-ig a Princeton Egyetem angol irodalom profeszszora volt. 1899-től tíz éven át szerkesztette az Atlantic Monthlyt. 1907-től 1930-ig a Harvard Egyetem angol professzoraként működött, szerkesztett és írt. Szerkesztői tevékenységében igényes és sikeres volt, egyetemi tanárként minden idők egyik leglelkesebb és legkitűnőbb előadójaként tartották számon. Számos akadémia és társaság tagja és dísztagja volt. Önéletrajzát 75 éves korában adta ki A nd Gladly Teach ('És örömmel taníts', 1935) c. O Főbb művei még: The Broughton Ilouse ('A Broughtonház'. reg., 1890): Salem Kittredge and Other Stories ('Salem Kittredge és más történetek". 1894); The Powers al Play ('A hatalmak játék közben', reg., 1899); The Amateur Spirit ('A műkedvelés szelleme', tan., 1904); Walt Whitman (tan., 1906); Carlyle (1915); Study of Poetry ("Tanulmány a költészetről", 1920); Emerson Today ("Emerson ma', tan., 1931). O írod.: I. Stone és R. Kennedy (szerk.): We Speak fór Ourselves (Atlantic Monthly, 1954. jún.).
Perruchot [ per üso], Henri (Montceau-lesMines, 1917—1967. febr. 18.): francia művészeti író. Pályáját szépprózával kezdte; négy szépen megírt regény, illetve elbeszéléskötet (Le mailre d'homme, 'Emberremek', 1946; Patrice, 1947: Les grotesques, 'A furák', 1948; Sous la lumiére nőire, 'A sötét fényben', 1948) és néhány sikerült esszé (PortPerry [peri], Grace (Melbourne, 1927. Hoyal, 1947); La haine dets masques (Monther- jan. 26. ): ausztrál költőnő. Orvosi tanullant, Camus, Shaw), 'Gyűlölt álarcok', 1955) mányokat folytatott a sydneyi egyetemen. után megtalálta azt a műfajt, amelyben Gyermekorvosi, majd orvosi praxisa mellett remekelt: megírta a századforduló nagy megalapította a South Head Press kiadófrancia festőinek életét. Pompás környezetvállalatot és a Poetry Australia c. folyóirafestéssel. a társadalmi vonatkozások feltértot. amelyek révén sok fiatal költőt juttaképezésével, családtörténeti és életrajzi adatott szóhoz. O Versei egy passzivitásba 412
PERZS
süllyedt lélek vándorlásait rögzítik, mely erőtlen-kábán nyúl emberi kéz után, hogy magányát feloldja. Miközben a költő szüntelenül benső énjét fürkészi, rá-rátör a mulandóság szorongató tudata. A Frozen Section ('Fagyott metszet', 1967) c. kötetében a szeretet és a halál örök birkózását énekli meg. Az utóbbi időben az ausztráliai lét identitásproblémái is megjelentek verseiben. O Főbb művei: 1 AmtheSongs You Sing ('Énrólam szólnak énekeid', költ.-ek, 1944); RedScarfCPirossal', költ.-ek, 1963); Two Houses ("Két ház', költ.-ek, 1969); Black Swans at Berrima ('Fekete hattyúk Berrimán', költ.-ek, 1972); Berrima Winter ('Berrimai tél', költ.-ek. 1974); Journal of a Surgeon's Wife ('Egy sebészorvos feleségének naplója', költ.-ek, 1975). Lánczi Katalin—Mohay Béla
1862. ápr. 16.—Riga, 1901. márc. 28.): lett író. Vasúti tisztviselő volt. A hetvenes években kezdte pályáját, ezópuszi tanmesékkel, amelyek könyv alakban is megjelentek: Pazinas ('Ismerősök', 1899), majd több kötet realista elbeszélést adott ki a kisemberek hétköznapjairól. O Főbb művei : Mélgala konverzacijos várdnica ('Mélgalis társalgási szótára', humoreszkek, 1889); Akrobats ('Az akrobata', elb.-ek, 1893); .4cis kritosi burti ('Szembeötlő betűk', elb.ek, 1893). O Gyűjt, kiad.: Kopoti raksti 1— 2 ('Összegyűjtött művei', 1937); Rasszkazi ('Elbeszélések', 1954, oroszul). Bojtár Endre
Persius [persziusz]; Persius Flacrus, Aulus (Volaterrae, 34. dec. 4.—Róma, 62. nov. 24.): római költő. Életéről pontos adatokat tudunk, mivel fennmaradt az az életrajza, Perry [per/J, Jacques (írói név); Jaeques amelyet Valerius Probus vagy Suetonius Xoél Jean-Marie Touchard (családi név); állított össze. Lovagi származású apját (Neuilly-sur-Seine, Párizs köz., 1921. jún. tízéves korában veszítette el. Tizenkét éves 15.—): francia író. Jogi tanulmányokat koráig Persius Volaterraeben tanult, majd végzett Párizsban, de kezdettől irodalmi Rómába ment, és Remmius PalaemónnéA tevékenységet folytatott. 1971-től a Syndi- folytatta grammatikai, Verginius Flavuscat des Ecrivains (írók Szindikátusa) nevű nál pedig retorikai tanulmányait. Tizenhat szervezet főtitkára. O Sötét pesszimizmus- éves korában Annaeus Cornutus baráti körésal telített regényéért — L'amour de rien hez csatlakozott, ahol alapos filozófiai kép('A semmi szerelme', 1952) — megkapta a zésben részesült. Kora ifjúságától kezdve Renavudot-díjdX. Legnagyobb sikerét a Vie közeli kapcsolatban állott korának egyik d'un paien ('Egy pogány élete', 1966; a híres költőjével, Caesius BassussíáX. Ilyen francia könyvkereskedők díja) c. regénytri- szellemi környezetben sokoldalúan képzett, lógiájával aratta. Egy kifinomult ösztö- elmélyült stúdiumokra alkalmas költővé nökkel, festészeti tehetséggel rendelkező, vált. Erkölcsi fejlődésére, világfelfogásá,,teljes" életre vágyó ember kísérletét írja le nak alakulására nagy hatással volt Thrasea az elidegenedés legyőzésére. O Ujabb műPaetus, ki korának egyik legnagyobb sztoivei derűsebb hangulatúak. O Egyéb művei: kusa és a Nero alatti ellenállás ideológiai IM grandé idée ('A nagy ötlet', reg., 1959); La vezéralakja volt. Mintegy tízéves barátsábeauté á genoux ('A térdelő szépség', reg., guk alatt kiérlelődött benne az a sztoikus világszemlélet és erkölcsi követelményrend1966); La peau dure ('Kemény bőr', reg., 1967); La liberté en croupe ('A kuporgó szer, mely alkalmassá tette arra, hogy a szabadság', reg., 1969; film: ua., E. Molinaro, szatíra legnagyobb sztoikus képviselőjévé váljék. Később Senecával is megismerkefrancia, 1970); Itue du Dragon (dokumentumreg., 1971); Mére Paradis ('Paradis dett, de nem találta szimpatikusnak. A Via Appia nyolcadik mérföldkövénél fekvő biranyó', reg., 1972); Le trouble-source ('Bajforrás', reg., 1975); L'íle d'un autre ('Más tokán hunyt el gyomorbajban. Végrendeletében könyvtárát és vagyonát CornutusrA szigete', reg., 1979); L'abbé Don Jüan. La vie et les amours de Don Jüan de Watteville, hagyta, aki a könyvtárat megtartotta, az homme d'épée, moine, pacha, ambassadeur anyagiakat pedig átengedte Persius nővéreinek. O Mint költő keveset és lassan 1618 1702 ('I>on Jüan abbé. Watteville-i Don Jüan; vitéz ember, szerzetes, pasa, alkotott. Életrajza megemlíti Vescio c. római tárgyú tragédiáját és egy bizonytalan c. nagykövet élete és szerelmei, 1618—1702', útirajzát, valamint egy költeményét Caecireg., 1980); Le coeur de l'esc,argót ('Csigaszív', 1985). Dévényi Levente na Paetus feleségéről, az idősebb Arriáról, aki férjének is példát mutatva önkezével vetett véget életének. E műveit azonban Perse: -*Saint-John Perse Cornutus tanácsára a család megsemmisíPérsietis [perszietiszj (írói név); Kárlis tette. Szatíráinak Cornutus adta meg a kihúzva belőlük néhány Zemitis (családi név); (Krona-Irsu Siljáni, végső simítást 413
PERZS
veszélyesnek tűnő utalást Néróra és a korabeli politikai viszonyokra —, majd Caesius Bassust bízta meg kiadásukkal. Hat szatírája, bár vékonyka kötetet tölt meg, igaz dicsőséget szerzett számára, amint ezt Quintilianus tanúsítja. Első szatírájában elárulja a nagy titkot: egy kissé mindenki szamár. Jól megmutatkozik ez a korabeli irodalomban: olyanok is mitológiai témákról motyognak, akik még latinul sem tudnak. Tehetségtelenségüket különleges dekadens témákkal palástolják. A másodikban a tettetett vallásosság és álszemérem vámszedőit állítja pellengérre, akik tiszta értelemért és jó hírért imádkoznak, de közben nagybátyjuk halálát várják. A részegségben töltött éjszaka után nem ízlik a munka, állapítja meg a harmadikban, majd megadja a helyes célt, amelyért élni érdemes: ismerjük meg a dolgok lényegét, helyünket a világban. A negyedikben önismeretre szólít fel: mindig a mások hibáját lessük, mert félünk a sajátunktól. Az ötödikben Cornutus tanításaival érvel az igazi szabadság mellett, a hatodikban pedig Caesius Bassusnak tárja fel az anyagi javak élvezésének helyes módját: rút dolog a fösvénység, de nem kevésbé rút a pazarlás sem. Persius verseit egyéni ízléssel és sajátos költői nyelvvel megfogalmazott szigorú sztoicizmus feszíti; magukon viselik az alexandriai kisköltészet esztétikai jegyeit, de a horatiusi kidolgozás igényességét és Lucilius féktelen indulatát is. Egyes kutatók felfedezni vélik benne a korabeli mimus, a retorikai deklamáció és a cinikus diatribé hatását, s nem is jogtalanul. Persius nehéz szerző, de tudatosan vállalja a nehezen érthetőség kockázatát; nem a tömegnek szánja verseit, hanem azoknak, akik szeretik és értik az igaz szót. Őt nem a nyereségvágy indítja írásra, hanem a való élet (Prol. 1—3). Feltehetőleg ezt értékeli benne Martialis, amikor kijelenti, hogy Persius egyetlen könyve többet ér, mint Marsus egész Amasonisa (Epigr. 4, 29). E szavakból nyilvánvaló, hogy Persius egy emberöltővel halála után már klasszikussá vált. Később is sokan olvasták: a 4. sz.-ban kommentálták. A késő császárkorban -*szkholionokat fűztek a szatíráihoz, melyek folyton szaporodva a 12. sz.-ban kommentárrá terebélyesednek Cornutus neve alatt. Számos kézirata négy késő antik kódexre vezethető vissza, melyek közül az egyik a szatírákon kívül a ->choliambusban írt prológust és a szkholionokat is tartalmazza. A középkorban mint moralista nagy tekintélyt vívott ki magának; közkedveltsége a 19. sz.-ig tartott. Ekkor nehézkes stílusa miatt lebecsülve háttérbe szorult. Napjainkban éppen
sajátos költői stílusa teszi vonzóvá. O Kiad.: O. Jahn: Persius. Saturarum liber. Cum scholiis antiquis (1843); F. Villeneuve: Persius. Satirae (1918); W. V. Clausen: Persius, A. F.—Iuvenalis. D. /.: Saturae (1959); latin nyelvű kommentárral: Némethy G.: Persius Flaccus. Satirae (1903). = Kiad. és német ford.: O. Seel: Die Satiren des Persius (1950). O Kiad. és magyar ford.: Kis J.: Persius Aulus Flaccus Szatiráji magyarul és deákul (1829); Muraközy Gy.: Persius Flaccus Szatírái — Saturae (Horváth I. K. előszavával, 1961). O írod.: Hegedűs I.: Persius (EPhK 16, 1892); Némethy G.: Persius hat szatírájához (EPhK 26, 1902); C. S. Dessen: Iunctura Callidus acri (1968); H. Erdle: Persius. Augustische Vorlage und neronische Uberformung (1968); E. Paratore: Biografia e poetica di Persio (1968); J . C. Bramble: Persius and the programmatic satire (1974). Adamik Tamás personificatio: —• megszemélyesítés perspektíva en a pillanatban miért feltűnőek, bizonyosan nagyon elcsodálkoztak volna azon, hogy a sors oly különös szeszéllyel ültette őket össze a pétervár varsói vonat egy harmadik osztályú szakaszába. . . "
perspektíva váltás: az elbeszélő nézőpont megváltoztatása egyetlen művön belül. Legegyszerűbb formája, az első személyű elbeszélésmód harmadik személyűvé váltása (vagy fordítva) már az ókori epikus művekben — pl. Gilgames-eposz, Odüsszeia — előfordul, itt azonban még nem, vagy csak igen ritkán azzal a céllal, hogy megteremtse a többrétegű szemlélet lehetőségét: az énelbeszélő ugyanis a mű világának szempontjából éppoly „mindentudó", mint a harmadik személyű. Tudatos kísérletek a perspektívaváltás alkalmazásában rejlő művészi lehetőségek kiaknázására a reneszánsz idején kezdődtek, főként a keretes elbeszélések szerzőinek (Boccaccio, Chaucer) műveiben, de szép filmvágásszerű váltások vannak egyes fabliau-kban is. A regényben a 18. sz. óta vált mind általánosabbá az elbeszélő nézőpont megváltoztatása, elsősorban a levélregényben, ahol a műfaj formai alapelve — több fiktív szerző esetén — a szempontok váltogatása. A későbbiekben, a szubjektum fokozódó előtérbe kerülésével két irányban bontakozott ki a perspektívaváltás szerepe az irodalomban. 7. mint az én önkifejezésének eszköze, melynek segítségével feltárul, hogyan tükröződik a világ az emberben; és ennek mű vészetfi lozófiai vetületeként 2. mint az elbeszélő mindentudó voltával szemben kifejezett bizalmatlanság megnyilvánulása. Minthogy az elbeszélői szerep ironikus megkérdőjelezése elsősorban a romantikus szerzők leleménye volt, szinte természetes ellenhatásként tették követelménnyé a naturalista írók a következetes, egységes perspektíva alkalmazását, A 20. sz.-i regényirodalom egészére azonban a gyakori, sokszor rendkívül bonyolult nézőpont-váltogatás jellemző. Általában a teoretikusok véleménye szerint az eposzhoz a mindentudás perspektívája tartozik, a novellához a kívülálló megfigyelőé, a regénynek pedig a perspektívaváltás a sajátja. O A perspektívaváltás többnyire a sokoldalú bemutatást, az ábrázolásmód elmélyítését, megélénkítését szolgálja. Dosztojevszkij pl. A félkegyelmű elején a főszereplőket teljesen közömbös helyzetben lépteti fel, majd egyszerre, a szerzői
Th. Storm lm Sonnenschein ('Napfényben') c. elbeszélésének alakjait a kívülálló szemével láttatja, egyetlen szereplő kivételével: benne ui. az elbeszélő önmagát rajzolja, puszta belülről láttatással. Más íróknál gyakori fogás, hogy míg a legtöbb szereplőt a mindentudás perspektívájával mutatják be, egy-egy alakot más perspektívával mintegy homályban hagynak, s ezzel emelik ki őket környezetükből valamely meghatározott céllal. Ismert példa J . Galsworthyé: a hőseit kívül-belül tökéletesen ismerő szerző egyik nőalakját a Forsyte Sagában csupán néhány vonással, külsődlegesen jellemzi, s ezáltal tudatosan valami titokzatos és démoni aurába vonja, O A 20. sz. végi olvasó sokszor egyhangúnak és fárasztónak érzi az egyetlen perspektívához való ragaszkodást, még akkor is, ha a legújabb irodalomban éppen a merev kizárólagossággal alkalmazott perspektíva érzékelteti a hős magányosságát, elidegenedettségét (pl. P. Handke: A rövid levél és a hosszú búcsú). O (->elbeszélő nézőpont, forma, ismétlés) O írod.: P. Lubbock: The Craft of Fiction (1921); W. Wickardt: Die Formen der Perspektive in Dickens' Románén (1933); E. Lám mert: Bauformen des Erzáhlens (1955); H. Seidler: Die Dichtung. Wesen—Form— Dasein (1959); L. D. Rubin, Jr.: The Teller in the Tale (1967); M. Iíutor: Essais sur le román (1969). Kovács Endre Perspektive: -> Jugoszlávia irodalma perspicuitas [perszpikttitász] (latin 'átlátszóság', 'világosság', 'érthetőség'): a közelmúlt retorikájának és stilisztikájának összefoglaló elnevezése a helyesség, (a magyarban) a magyarosság, a szabatosság és a világosság fogalmára, O 1. Az antik retorikában kétféle alkalmazási területét különítették el. Mint gondolatalakzat az elokúció (és a narráció) eleme, az invenció és diszpozíció, sőt a pronuntiatio (a beszéd fonetikai világossága) része, s mindezekben s mindezek által a közölnivaló gyors, pontos megértését, érthetőségét hivatott biztosítani: tehát a gondolati, nyelvi, kiejtési világosság, érthetőség. Ezzel kapcsolatban gyakran használták az „oratio aperta" (nyílt, világos beszéd) kifejezést; a narráció területén a „narratio aperta v. lucida"
415
PERZS megjelöléssel találkozunk. Ennek feltétele, hogy egyrészt sem többet, sem kevesebbet ne mondjunk, mint amennyi a pontos megértéshez kell, másrészt hogy az olvasóbanhallgatóban a lehetséges mértékig ugyanazokat a tárgyi, fogalmi, gondolati, érzelmi vonatkozásokat hozzuk létre, melyeket közölni akarunk. Következésképpen a perspicuitasban az —•annotáció dominál a -*konnotác,ió\&\ szemben (noha ez utóbbi sincs teljesen kizárva). Régebben ezt úgy fejezték ki, hogy a perspicuitas nem zárja ki az -*ornátust, de nagy judíciummal kell kezelni, s úgy hogy ez utóbbi ne menjen az értelem, a gondolat rovására. Az —• ismétlés például olykor megengedett, de sokkal jobb, ha nem mondjuk többször is azt, ami az első közléskor is világos. O A retorikai perspicuitasnak a latin retorikában fontos követelménye volt a ,,latinitas": a (latin) beszéd, nyelvhasználat törvényeinek, szokásainak betartása. A latinitas követelmény a grammatikában is, de nem kevésbé a legalkalmasabb, leginkább odaillő, értelmileg legpontosabb szó megválasztásában, amit úgy fejeztek ki, hogy a szó „tulajdonságai" pontosan tükrözzék a dolog (res) sajátságait. Ez a beszédbeli magától értődöttséget hozza magával, miközben a szót nem mint virtust (nyelvi erényt) fogjuk fel, hanem mint pontos szemantikai utalást. Mindennek csúcsa a „találó kifejezés", aminél ti. szignifikánsabb nincs. E második — nyelvhasználati — perspicuitasnak „hibái", „vétkei" (improprium&i) felsorolhatatlanok: a nem találó szinonimika, a nyelvhasználatból kikopott szavak (archaizmus), fiktív vagy neológ szavak, a csak szűk körben hasznait (familiáris, táji vagy argó-) szavak, a mű- és szakszavak (mesterségekben, szakmákban, tudományokban stb.), mindezek gátolják a zavartalan nyelvi kommunikációt. Tulajdonképpen a szolecizmus és a vitium minden fajtája idetartozik. Bizonyos határok között és funkciók esetében azonban ezek virtusként használhatók. O 2. A perspicuitas általában a nyelvi erények (virtus) fogalma alá tartozik, ami nem rontja le Quintilianusn&k a perspicuitas-félék három fajtára való felosztását: a) apertum; b) obscurum; c) ambiguum. Vagyis két fő veszély fenyeget: a homály és az ambiguitás (kétértelműség). Tegyük hozzá a racionális egyhangúságot, mert — bár a perspicuitas a gondolat világossága — túlzásba vive már nem erény többé. Ugyanígy hibához (vitiumhoT.) vezet az -*•ornatus, a -*díszítés minden túlzása, pl. a hibás -*detrakció: a túlhajtott rövidítés. O 3. A perspicuitas kérdései nagyon fontos szerepet játszanak 416
az alapvető fontosságú érthetőség, közérthetőség problémáinak a mindennapi beszéd és a művészi kifejezés szintjén való megítélésében. O (-»stilisztika) Martinlcó András persuasio: -* meggyőzés Persut (írói név); Pjotr Grigorjevics Persutkin (családi név); (Pajguszovo, 1909—?, 1943): szovjet mari költő. A tanítóképző elvégzése után a Mari Könyvkiadóban dolgozott, majd a Mari Kutatóintézet munkatársa lett, s több folklórgyűjtő expedíció tevékeny résztvevője volt. A háborúban súlyosan megsebesült, fogságba esett, s koncentrációs táborban pusztult el. O A harmincas évek végén jelentek meg első versei. A mari irodalom egyik legjelentékenyebb közéleti lírikusa volt, akinek számos költeménye vált tankönyv- és antológiaszemelvénnyé. Életében négy önálló verseskötetet adott közre. O írod.: Piszatyeli Marijszkoj ASZSZR (1978). Domokos Péter Perszaiosz; Persaios; Persaeus (latinos név); (i. e. 4—3. sz.): kitioni görög filozófus, a sztoikus Zénón egyik legnevesebb tanítványa. Antigonosz Gonatasz makedón uralkodó udvarában élt. Diogenész Laertiosz tíz művének címét említi, közöttük Platón Törvények c. munkáját kritizáló kommentárját. Más forrásokból úgy tudjuk, megírta mestere életrajzát is. Művei, bár hatottak az utókorra, nem maradtak fönn. O írod.: H. von Arnim: Stoicorum Veterum Fragmenta (1903); M. Pohlenz: Die Stoa. Geschichte einer geistigen Bewegung (1—2. köt., 1955—1959); Sztoikus etikai antológia (1983). Steiger Kornél Perszész; Persés; Perses (latinos írás): a peloponnészoszi iskolához tartozó görög epigrammaköltő, valószínűleg az i. e. 4—3. sz. fordulóján élt. Thébai származású, öszszesen kilenc verse ismert, ezek nagy része fiktív sírfelirat. Egy epigrammája Delphoi, ill. Apollón dicséretére íródott. O Kiad. és irod.: A. S. F. Gow—D. L. Page: The Greek Anthology. Hellenistic Epigrams (1—2. köt., 1965). O írod.: W. Peek: Perses 6. (RE, 19. köt., 1938, 977. hasáb) Karsai György perszonális elbeszélés: —»harmadik személyes elbeszélés perszonális regény énregényben. Az ilyen regénynél az egész mű helyes értelmezése annak feltárásán múlik: milyen vonások jellemzik a perszonális médiumokat, mennyiben azonosulhat velük az olvasó stb. O A perszonális regény a 18. sz. második felétől kezdve mind nagyobb népszerűségre tett szert. Kialakulását és gyors elterjedését három tényezővel szokták magyarázni: 7. az objektivitásra törekvés fokozódásával; 2. egy meghatározott perspektíva szigorú és következetes betartásával; 3. a tudatalatti világra vonatkozó ismeretek körének tágulásával. A regényírói követelményként jelentkező objektivitás és személytelenség F. Stanzel szerint Flaubertnél bontakozott ki határozott formában; E. Auerbach méltán mondja róla, hogy nála „a realizmus pártatlan, személytelen és tárgyias". A 19. sz. végén H. James késői regényei, The Awkward Age ('A kamaszkor'), The Ambassadors ('A nagykövetek'), The Wings of the Dove ('A galamb szárnyai'), The Golden Bowl ('Az aranytál') a perszonális regény jellegzetes példái. A 20. sz.-i perszonális regényben egyre világosabbá válik a „perszonális médium" teljes elszemélytelenedése: F. Kafka, A. RobbeGrillet. Nathalie Sarraute regényeiben figyelhető meg e folyamat. Űj vonalát jelenti e regénytípus modern fejlődésének a tudatfolyam-regény számos alkotása: ezekben a külső történések teljesen háttérbe szorulnak, viszont a belső történések, benyomások, gondolatok, emlékezések, asszociációk kerülnek egyidejűleg, rövid időszak kereté28 Világirodalmi lexikon X.
ben kozeppontba. O A magyar irodalomban ez az alkotásmód leginkább Németh L. írásművészetére jellemző. Az Iszony és az Égető Eszter középpontjában egy emberi tudat- és érzelemvilág részletesen elemző leírása áll, s körülöttük fokozatosan bomlik ki a környező világ képe. (-»még: átélt beszéd, belső monológ, gondolatfolyam). O (—> regény, elbeszélő nézőpont) O Írod.: W. Kayser: Entstehung und Krise des modernen Romans (1955); E. Lámmert: Bauformen des Erzáhlens (1955); F. Stanzel: Die typischen Erzáhlsituationen im Román (1955); W. Kayser: Wer erzáhlt den Román? (Neue Rundschau, 1957); K. Hamburger: Logik der Dichtung (1958); H. Pongs: lm Umbruch der Zeit (1959); E. Auerbach: Mimesis — Dargestellte Wirklichkeit in der abendlándischen Literatur (1959); H. Seidler: Die Dichtung. Wesen — Form — Dasein (1959); H. von Doderer: Grundiagen und Funktion des Romans (1959); W. Kayser: Das sprachliche Kunstwerk (1960); F. Stanzel: Typische Formen des Romans (1964). Kovács Endre perszonifikáció; personificatio: —• megszemélyesítés Perticari [pertikáriJ, Giulio (Savignano, Pesaroköz., 1779—S. Costanzo, Fano köz., 1822): olasz költő, író, filológus. Grófi család sarja, V. Monti veje. Életét a napóleoni háborúk változásai töltötték ki; nem meglepő, hogy dicshimnuszt ír Napóleonhoz, üdvözli a római király születését; ugyanakkor 1814-ben tisztelgett a Rómába visszatérő VII. Pius előtt Prigioniero Apostolico ('A fogoly pápa', 1814) c. háromrészes énekével. Nyelvészeti írásaiban hitet tett a toszkánon alapuló, de szélesebb körű, a helyi nyelvekből is gazdagodó olasz irodalmi nyelv mellett. Foglalkozott Raynouard nyomán a latin nyelv felbomlásával és a neolatin nyelvek kialakulásával is. Javasolta, állítsanak fel olasz irodalomtörténeti tanszéket a római egyetemen. O Művei még: Cantilena di Menicone ('Menicone dala', versek, 1816); Degli serittori del Trecento e. de.' loro imitatori ('A 14. század íróiról és követőikről', tan., 1818); Dell'amor patrio di Dante e del suo libro intorno al volgare eloquio ('Dante hazaszeretetéről és könyvéről, a »De vulgari eloquentia«-ról', 1820). O írod.: G. S. Scipioni: Giulio Perticari, letterato e cittadino (1888); M. Vitaié: La questione della lingua (1960; 1978). Herczeg Gyula
417
Pertini [pertini], Sandro (Stella, Savona köz., 1896. szept. 25.—): olasz újságíró.
PERZS
politikus. Jogi és államtudományi doktor, az 1. világháborúban géppuskás főhadnagy. 1918-ban lépett be az Olasz Szocialista Pártba, s kezdte munkásságát a pártsajtóban, amiért Savonában már 1925-ben elítélték. 1926-ban tízhavi börtönnel büntették, amiért legendássá lett vállalkozásával pártja ősz vezérét, F. Turatit Olaszo.-ból egy lélekvesztőn Korzikára szöktette. Ezután maga is emigrált, Francio.-ban munkásként dolgozott, titkos rádióadójáért ott is elítélték. 1927-ben hazatért, de felismerték, és ezúttal tizenegy évre ítélték. Ebből hét évet töltött ki, utána nyolc évig kényszerlakóhelyen élt. 1943. aug.-ban szabadult, P. Nennive 1 újjászervezte pártját, melynek ettől fogva egyik vezetője. 1943. szept. 8-án a római Porta Piánál fegyveresen harcolt a németek ellen, az SS okt. 25-én elfogta, de megszökött. Milánóban is megszervezte páicját, majd a frontvonalon keresztül Firenzébe ment, ahol részt vett a felkelésben. 1944. okt.-ben megint a frontvonalon keresztül ment Északra vissza, megszervezni az 1945. ápr.-i győztes offenzívát. 1946-ban az alkotmányozó nemzetgyűlésbe választották, a törvényhozásnak azóta is tagja, majd a szenátus elnöke. 1978-tól 1985-ig az Olasz Köztársaság elnöke. O Mintapéldánya, tollal és fegyverrel egyszerre, a kombattáns újságírónak. Az illegális újságírásnak is mestere lévén, 1947ben a nagy genovai munkáslap, az II Lavoro élére került, illetve többször oda is tért vissza. 1945—1946-ban és 1950—1952-ben pártja központi lapjának, az Avantif-nak főszerkesztője: publicisztikájával és szervezőerejével a történelmi orgánumot újra múltjához méltó szintre emelte. Az államfői posztra a személyét és tollát egyaránt körülvevő általános tisztelet emelte; Pertini személyében először került az olasz állam élére hivatásos újságíró. O írod.: C. Rossehi: Scritti politici e autobiografici (1944). Rónai Mihály Andi ás Perttunen, Arhippa Iivananpoika (1754— 1840): finn népi énekmondó. A kivételes emlékezettel és stílusérzékkel rendelkező parasztember Latvajárviben élt. 4123 sor ősi versmértékű kalevalai runót tudott. Lönnrot 1834-ben az ő előadásában jegyezte fel a Kalevala központi részéhez tartozó szampó-ciklust, a Lemminkejnen-epizódot és a kérők versenyét. Gombár Endre Pertwee [pőtui], Roland (Brighton, 1885— Sandhurst, 1963. ápr. 26.): angol dráma- és regényíró. A képzőművészeti akadémia elvégzése után festőként kezdte pályáját,
de sorozatos kudarcok után lemondott a festésről és színésznek állt. Drámái még életében jelentős sikert arattak. Témája a magánélet hétköznapjai. Realista szemléletű darabjait teatralitástól mentes, egyszerű stílus jellemzi. Tévéfilm-sorozatokat és több nagy sikerű filmet is írt (pl.: Az út Singapore-ba, USA, 1931; Megbánás nélkül, USA, 1935; A hét hold madonnája, angol, 1945; Karnevál, angol, 1946). O Főbb művei: Out to Win ('Fel, győzelemre', dráma, D. C. CalthroppaX, 1921); Hells Loose ('Pokoli zűrzavar', dráma, 1929); Heat Wave ('Hőhullám', dráma, 1929); A Prince of Románcé ('Álomherceg', dráma, 1932); Such an Enmity ('Ki látott már ennyi gyűlöletet', dráma, 1936); Master of None ('Senki tanítómestere', önéletr., 1938); Lovers and Loosers ('Szeretők és vesztesek', reg., 1941); School for Spinsters ('Vénlányok iskolája', dráma, 1947); Rough Water ('Nyugtalan víztükör', dráma, Michael Pertweeve 1, 1951); The Story of Willie Syme ('Willie Syme története', nlák. 1957). O Magyarul: 1—1 elb. (Kosáryné Réz L., Új Idők, 1927, 2.; Berend M.-né, SzínhÉlet, 1937, 17.); Dzsungel (színmű, Faragó S., Belvárosi Színház, 1930. nov. 8.). Gellért Marcell Perucho [perwcso], Joan (Barcelona, 1920. nov. 7.—): katalán író. Jogi tanulmányokat végzett, és bíróként dolgozik. O Alkotói fejlődésére a spanyol és a katalán kultúra egyaránt hatott. Munkásságát versekkel kezdte — fontosabb kötetei: Sota la sang ('A vér alatt', 1947); El médium ('A médium', 1954); El país de les meravelles ('Csodaország', 1956) — és későbbi, prózai alkotásaiban is ízig-vérig költő maradt. Műveiben a szürrealizmus, a szimbolizmus és a mágikus realizmus jegyei figyelhetők meg, egyik korai regényének címe pedig a Drakula-történet angol szerzőjének hatásáról árulkodik: Amb la técnica de Lovecraft ('Lovecrafti technikával', 1956). Racionálisan felépített regényei — sajátos ellentmondásként — vámpírokkal, szörnyekkel, fantomokkal teli álomvilágot ábrázolnak. Vonzódik a középkori témákhoz, és gyakran merít régi legendákból és babonás hiedelmekből is. A Llibre de cavalleries ('Lovagregény', 1947) egy, a jelenben és a középkori Görögő.-ban játszódó kalandsorozat egymásba mosódó látomása. A Les histöries naturals ('Természetes történetek', reg., 1960) romantikus meséjét már finom gúnnyal fűszerezi. Elbeszélései a Roses, diables i somriures ('Rózsák, ördögök és mosolyok', 1965), az Aparicions i fantasmes ('Látomások és kísértetek', 1968) és az 418
PERUI
Histöries apócrifes ('Apokrif történetek', 1974) c. kötetekben jelentek meg. O Művei még: /ncredulitats i devocions ('Hitetlenség és ájtatosság', karcolatok, útirajzok, 1982); Les aventures del cavaller Kosmas ('Kosmas lovag kalandjai', reg., 1982); Pamela ('Pamela', reg., 1983). Asbóth Lászlóné
zadon át, A krónikaírók tevékenysége mellett hamar jelentőségre tett szert a színház: Limában 1546-tól, Potosíban 1555-től mutatták be a legkedveltebb spanyol darabokat, részben kecsua nyelven. A 17. sz. folyamán a spanyol aranyszázad színházának közismert repertoárja mellett helvi darabok is színre kerültek (L. de las Llamoperui irodalmi formák: A spanyol hódítás sas). A 17. sz. prózáját előbb M. Rosas de előtt a mai Peru területén virágzó inka Oquendo, majd J. del Valle Caviedes szatíirodalom speciális formáit -*inka irodalom. rái, továbbá D. de Córdova Salinas didaktikai, vallási művei, I). Dávalos y Figueroa A Perui Alkirályság a spanyol korona egyik „regényvázlatai" fémjelzik. Az 1630 táján legféltettebb gyarmata három évszázadon megjelenő és gyorsan uralomra jutó barokk át: kiemelkedő alkotások születnek a barokk L. de Góngorát, P. Calderón de la Harcát és jegyében, a rövid színházi műfajok terén F. de Quevedót követi (L. A. de Oviedo (loa, entremés) és a misticismo keretében. Herrera, .1. de Peralta és J . de Espinosa Minden téren a spanyol aranyszázad hatása Medrano 1632?—1688?). A barokk befolyáérvényesül ( -*spanyol irodalmi formák). A 19. sz.-ban a romantikával együtt lép fel a sát tükrözi az ekkortájt leírt kecsua nyelvű costumbrismo, majd körülbelül a modernis- Ollantay dráma is. A Spanyolo.-ban jelenradval egy időben jönnek létre az első jelen- tős misticismo fő alakjai az álnéven ismert Clorinda és Amarilis, akiket Anónimas tős alkotások az indigenismón belül, amely a 20. sz. folyamán a legerősebb irodalmi peruanasnak ('Perui névtelenek') is neveznek. A 18. sz.-ban az addig uralkodó spanyol áramlattá növekszik a túlnyomórészt indián barokkot a francia klasszicizmus váltotta lakosságú országban. Az 1. világháború után a haladó, forradalmi értelmiség egyrészt a fel. Az átmenetnek egész Latin-Amerikánéphez akarja közel vinni a kultúrát ( Re- ban legérdekesebb képviselője P. de Peralta Harnuevo (1663—1743). A színház ugyanforma Universitaria-mozgalom), másrészt a korabeli Európa egyik legharcosabb irány- akkor továbbra is az aranyszázad befolyása zata, a futurizmus körül alakul ki jelentős alatt maradt, A 18. sz. második felében költőcsoport. Az általában ma is realista jelentkeztek a felvilágosodás első írói (P. de Olavide y Jáuregui 1725—1804). Az 1821alapokon álló perui irodalomban is jelentben kikiáltott függetlenség után a romankeznek egyéb tendenciák, amelyek közül külön kiemeljük a —>simplismo irányzatát. tika meghonosodásával alakult ki a nemInotai András zeti irodalom. Előkészítői M. Melgar (17901815) és F. Pardo y A liaga (1806 1868), csúcsa pedig M. A. Segura. A 19. sz. második Peru irodalma: a mai Peru területén kialakult irodalom. F. Pizarro 1531 —1533- felében kiteljesedő romantikus mozgalom vezéralakja a költészetben és a színházban as hódítása előtt Peru mintegy 500 éven át C. A. Salaverry (1830—1891), a prózában az inka kultúra központja volt. Ebből az N. Aréstegui (1826—1869). Őket követte a időből számos kecsua nyelvű irodalmi emperui irodalom máig is egyik legkiemelkelék maradt fenn (-*inka irodalom). Az ország lakosságának 46%-a ma is a kecsua, dőbb egyénisége, az amerikai kifejezésmódra törekvő, múltat és jelent egységbe forill. részben az aimará nyelvet beszélő indián, rasztó R. Palma (1833—1919). Mellette további 44%-a mesztic, és csak 9%-a fehér. megjelenik azonban kortársa, M. González Az irodalom elsősorban spanyol nyelven Prada (1848-1918), aki ateista és Marx alakult ki, de a kecsua nyelvű művek sem eszméinek tisztelője. O az indigenismó s ritkák. O A Mexikó meghódítása után újabb kincseket rejtegető területekre vágyó egyben a modernismo úttörője hazájában. A túlnyomórészt indián lakosságú ország spanyol hódítók fantasztikus civilizációt csak ekkor vette észre az indiánt, aki addig találtak Peruban. Ezt írták le a hódítókkal hősies felkelései ellenére is (1535—1537, együtt érkező (P. Cieza de León, 1518— 1742 és az ezt követő partizánháború, majd 1560, A. de Zárate, F. López de Jerez, 1504 1539) vagy már itt született (R. de a híres 1780-as Túpac Amaru-lázadás) csak elvétve és egzotikumként szerepel a romanLizárraga, F. Guamán Poma de Ayala tikusok munkáiban. Az öneszmélést a Chile 1526?—1613? és elsősorban az inka Garcilaso de la Vega 1539—1616) krónikaírók, elleni tragikus kimenetelű háború váltotta ki (1879—1883), melynek során Peru gazhumanisták. Az 1533 és 1821 között fennálló Perui Alkirályság Dél-Amerika vezető dag salétrommezőket és fontos kikötőket veszített el. A nemzeti öntudat keresése politikai—kulturális hatalma három évszá27*
419
PERZS
niega), a városi kisemmizettek (J. IHezCanseco), az indián (J. M. Arguedas, 1911 1969) és a perui őserdő f F. Romero). Ekkor alkotja első latin-amerikai horderejű esszéit L. A. Sánchez (1900—). A 2. világháború után egyre inkább gazdasági—politikai függőségbe kerülő ország két legjelentősebb, világirodalmi rangú prózaírója .1. M. Arguedas és M. Vargas Llosa, a költészet pedig az ötvenes években A. Romualdo, W. Delgado, J . Sologurenés C. G. Belli, majd A. Cisneros és a fiatalabbak műveiben túljut a „tiszta" és az „elkötelezett" költészet korábbi ellentétein. O Magyarul: Szobor a tengeren. Mai perui költők, anto., (1976); Vasárnap a gyékény ketrecben. Perui elbeszélések, anto. (1982). O Irod.: J . C. Mariátegui: Siete ensayos de interpretáción de la realidad peruana (1928); L. A. Sánchez: La literatura peruana (1951); L. Monguió: La poesía postmodernista peruana (1954); A. Cometta Manzoni: El indio en la novela de América (1960); Teatro peruano contemporáneo (41964); A. Tamayo Vargas: Literatura peruana (1965); Horányi M.: Öt perui költő (Nagyv, 1975, 9.); Horányi M.: „A otra cosa". Útkeresés a mai perui költészetben (FK, 1976, 4.). Inotai András
csak a népet adó indián tömegekben vezethetett eredményre: az indigenismo első jelentős alkotása Clorinda Matto de Turner (1854—1909) Aves sin nido ('Madarak fészek nélkül', 1889) c. regénye. Mellette E. Zola naturalizmusa talált jelentős követőre Mercedes Cabello de Carbonera (1845—1909) személyében, aki a főúri osztályok korruptságát leplezi le. A 20..sz. elejét a modernismo térhódítása jelzi. Két fontos költője J. S. Chocano (1875—1934) és J. M. Eguren (1882—1942). A modernista prózából indult ki a fantasztikus irodalom, melynek kiemelkedő képviselője C. Palma (1872— 1946). Emellett azonban erős realista tendencia is érvényesült a regény területén (E. Lépez Albújar, 1872—1966). A modernismo elzárkózásával szemben a M. González Prada hagyatékán felnövő fiatal értelmiségi nemzedék 1919 elején létrehozta a Reforma Universitaridt. A mozgalom haladó politikai programmal és a nép műveltségi színvonalának emelésével lépett fel, és a két világháború közti perui irodalomra jelentős befolyást gyakorolt. A húszas évek irodalmának fő fóruma a Flechas ('Nyilak', 1924) és az Amauta (1926—1930) c. folyóirat. Utóbbi vezetője a kiváló marxista történész és esszéíró, J. C. Mariátegui (1895—1930). Mellette Marinettit követő futurista nemzedék lépett színre A. Hidalgó (1897—1967) vezetésével, aki később új irodalmi irányzatot is létrehozott simplismo néven, és a költészetet apolitikus irányba vitte, akárcsak a modernismon nevelkedett, de később új formai megoldásokat kereső A. Spelucin (1897—) és R. Pena Barrenechea (1893— 1939). J. C. Mariátegui mellett a haladó perui irodalom vezetője az ország világhírű költője, a latin-amerikai avantgarde egyik legnagyobb alakja, C. Vallejo (1892—1938) lett. A prózát a realizmus kiteljesedése (V. García Calderón), a kritikai realizmus megjelenése (C. Falcén) és az inka hagyományokra visszanyúló costumbrismo (A. Valdelomar) jellemezte. A harmincas évektől elvált a költészet és a próza fejlődésének útja: előbbi alig foglalkozott társadalmi kérdésekkel: régi spanyol formákat egyesített új metaforákkal (M. Adán), az egymást váltó európai izmusokat követte (X. Abril), a neoromantika f E . Pena Barrenechea), a szürrealizmus (C. Moro) vagy filozofikus témák fE. A. Westphalen) felé fordult. Csak néhányan ábrázolják az indiánokat (L. F. Xammar). Ugyanakkor a regényben C. Alegría (1909—1967) munkásságában kiteljesedik a kritikai realizmus, egyre nagyobb teret kapnak a társadalmi—-politikai aktualitások (V. Vegas Seminario, R. Arci-
Perumbánátruppadai: —• Pattuppáttu Perundévanár (9. sz. k ): tamil (India) író, műfordító. A késői —>szangam\roáa\om egyik kiemelkedő képviselője. Többek között az Ettuttohai második antológiájának, a Kurundohain&k korabeli kiadásához, valamint a hetedik antológiához, az Ahandnúruhoz és a nyolcadik antológiához, a Puranánúruhoz ő írta az invokációt. A —• Mahábhúrata első tamil fordítója (Báradavenbá), ez a legjelentősebb műfordítói munkája. O Irod.: K. Zvelebil: Tamil Literature (1974). Major István perungáppijam: a szanszkrit mahákávja (—• kávja) tamil megfelelője. O tamil irodalmi formák) Perungausiganár: -> Pattuppáttu Perutz fperuc], Leo (Prága, 1882. nov. 2.—Bad Ischl, Ausztria, 1957. aug. 25.): osztrák író. Nagyiparos zsidó családból származott. Az 1. világháborúban a közös hadsereg tisztjeként vett részt, majd írásainak élt Bécsben. 1938-ban Palesztinába emigrált, Tel Avivban élt. írói világa a valóság és a kísérteties álom történéseit egybecsúsztató, G. Meyrinkre emlékeztető epikai fantasztikum körébe vezet, amely420
PERVI nek nyelvi megjelenítése — szikár jelzésszerűségével — Kafka intenzitására utal vissza. Történelmi regényei is kedveltek voltak. Művészi igényét ugyanakkor nem tartja következetesen, gyakran engedményt tesz az olcsó izgalomnak, aminek 20-as évekbeli olvasottságát köszönhette. A 2. világháború után ponyva jellegű műveivel együtt elfelejtették jelentős alkotásait is. Az osztrák kiadók a 70-es években tettek kísérletet életművének feltámasztására. Az újra kiadott művek között szerepel Zwischen neun und neun (1918: Bolgár I., Kilenc és kilenc között, 1920) c. regénye, amely az egyensúlyát vesztett öngyilkosjelölt 12 óráját játssza végig álomszerű találkozásaiban és hallucinációiban. O Egyéb főbb művei: Die dritte Kugel ('A harmadik golyó', reg., 1915); Das Mangobaumwunder (reg., P. /Vaw&kal,1916: Barabás B., A mangófa csodája, 1917); Der Marquis de Bolibar (reg., 1920; n. n., Bolibár márki, 1928); Der Meister des Jüngsten Tages ('Az Utolsó ítélet mestere', reg., 1923); Wohin rollst du, Ápfelchen ('Hová gurulsz, almácska', reg., 1928); Der schwedische Ritter (reg., 1936: Benedek M., A svéd lovas, 1938); Nachts uníer der steinernen Brücke — Ein Román aus dem altén Prag ( Éjjel a kőhíd alatt — Regény a régi Prágából', 1953). Komáromi Sándor Pervencev, Arkagyij Alekszejevics (Nagut, Sztavropoli ter., 1905. jan. 26.—): szovjet orosz író. Pedagóguscsaládból származik. Ifjúkorában dolgozott üzemben, volt újságszerkesztő, közben elvégezte a műszaki egyetemet. A 2. világháború éveiben az Izvesztyija tudósítójaként járta a frontokat. O 1937 óta publikál. Kocsubej (1937: E. Sultson I., Kocsubej, 1950) c. első, kétkötetes regényében a polgárháború éveiben egy, főként a Kubányban és Sztavropolban tevékenykedő legendás hősnek állít emléket. Ugyancsak az Októberi Forradalom és a polgárháború eseményeiből merítette a Nad Kubanyu( 1938—1940: Gergely V., Kubány, 1954) c. kétrészes regényének témáját. Haditudósítóként szerzett élményanyagát a Gyargyejszkije viszoti (Megtartott magaslatok', 1944) c. elbeszéléskötetében és az Ognyennaja zemlja (1945: Kalocsay S., Tüzes fold, 1950) c. regényében dolgozta fel. A Cseszty szmolodu (1948: Gáspár E., Csillagod a becsület, 1949; uő, Komszomolbecsület, 1952) magyarul is nagy sikert aratott regényéért Állami-díjait kapott (1949). A regény témája a szovjet emberek háborús helytállása. Különösen szépen, romantikus lendülettel ábrázolja a szovjet
ifjúság heroizmusát. A háborús témák meghatározóak írásművészetére: Sesztynadcataja veszna ('Tizenhatodik tavasz', elb.-ek, 1956); Gyevuska sz Tamanyi ('A tamanyi lány', elb.-ek, 1959); Matroszi ('Matrózok', reg., 1961). A szocialista építésről szól Olivkovaja vetv ('Olajág', 1965) c. regénye. Néhány írására jellemző a személyi kultusz éveit meghatározó sematikus ábrázolásmód. Különösen érezhető ez a Tretyij udar ('A harmadik csapás', 1948) c. filmforgatókönyvön. Kétségtelen, hogy ebben és néhány más munkájában a leegyszerűsítés, a nivellálás jellemzi figuráit és konfliktushelyzeteit egyaránt, súlyosbítva nyelvi sematizmussal is. Sokat utazott, úti élményeit több kötetben is közreadta: V Koreje ('Koreában', 1950); V Iszlangyii ('Izlandban', 1952); Vihod v okean ('Kijárat az óceánhoz', 1958); Razgovor o kulturnom cseloveke ('Beszélgetés a művelt emberről', 1959). O Művei még: Geroi Sipki ('A Sipkaszoros hősei', forgatókönyv, 1955); Csornaja búrja ('Fekete vihar', reg., 1974). O Gyűjt, kiad.: Szobranyije szocsinyenyij ('Összegyűjtött művek', 1977—1979); Magyarul még: 1 vers (Gáspár E., Válogatott műfordítások, 1956). Sz. Szabó László Pervic [pervity], Muharem (Humici, 1934. ápr. 11.—): szerb kritikus. Az élő, modern irodalmat kíséri figyelemmel, de az irodalmi hagyományokkal is foglalkozik (mint pl. M. Nastasijevic munkásságával). A Politika c. napilapban számos színikritikát publikált. Pervicnek a friss irodalmi áramlatok mellett elkötelezett kritikáját a jó megfigyelőképesség jellemzi. O Főbb művei: Premijera. NöSa drama u nasem pozoriétu ('Premier. A mi drámánk a mi színházunkban', esszék, 1978); Pripovedanje i miMjenje. Vidovi savremenog srpskog romana ('Elbeszélés és gondolkodás. A modern szerb regény fajtái', 1978). O Magyarul: 1 tan. (I. Andric elbeszéléseiről. Borbély J „ Híd, 1962, 2.). DraSko Redjep Pervigilium Veneris [pervigilium venerisz); ('Venus virrasztása'); (3—4. sz.): Venus kultikus ünnepére írott késő római szerelmi költemény. Az istennő kozmikus hatalmát magasztaló, panteista életörömmel és tavaszváró szerelmi mámorral átitatott vers az Anthologia iMtina anyagában maradt fönn. Impresszionista jellegű képalkotása himnikus emelkedettséggel, a mitológiai motívumok és a klasszikus irodalmi reminiszcenciák a népköltészet frissességével ötvöződnek. Ritmusa hajlékonyan simul a tárgyhoz: a 93 trochaikus
PERZS
tetrameterbő\ álló költeményt szabálytalanul visszatérő refrén tagolja gondolatilag lezárt egységekre. Formavilága csakúgy, mint a tavasz és a szerelem megéneklése, a középkori költészet előképeként hat. O Kiad., angol ford. és kommentár: L. Catlow: Pervigilium Veneris (1980). O Magyarul: Venus virrasztása (Marticskó J., Római költők antológiája, 1963). O írod.: I. Cazzaniga: 'Saggio critico ed esegetico Intomo al Pervigilium Veneris' (1953); Ritoók Zs.: Zur Komposition des Pervigilium Veneris (Acta Classica Universitatis Scientiarum Debreceniensis 10—11. köt., 1974—1975, 133—138. old.). Varga András Pervik, Aino (felvett név); Aino Raud (családi név); (Rakvere, 1932. ápr. 22.—): észt írónő. Finnugor nyelvészetet tanult a tartui egyetemen, ezután kiadói, majd televíziós szerkesztőként dolgozott. 1964 óta szabad foglalkozású író, Tallinnban él. O A hatvanas évek eleje óta publikál, főként ifjúsági elbeszéléseket, regényeket ír. A magyar irodalom egyik legismertebb észt népszerűsítője, többek között Mikszáth K. és Somogyi Tóth S. műveinek fordítója. O Főbb művei: Öhupall ('Léggömb', ifj. reg., 1969); Kunksmoor ja kapteen Trumm ('Kunksmoor és Trumm kapitány', gyermekreg., 1975); Kaetud lauad ('Terített asztalok', reg., 1979). Fehérvári Győző Pervomajszkij, Leonyid Szolomonovics (írói név); Ilja Slomovics Hurevics (családi név); (Konsztantyinohrad, ma: Krasznohrad, 1908. máj. 17.—Kijev, 1973. dec. 8.): szovjet ukrán költő, író. Könyvkötő fia. 1917-től 1920-ig a konsztantyinohradi gimnáziumban, 1920-tól 1922-ig ipariskolában tanult, majd miután 1924-ben belépett a Komszomolba, Zacsepiliv járás falusi művelődési házának könyvtárosa, a dubnói munkásklub olvasótermének vezetője lett. Párt- és Komszomol-szervezetekben működött, és több újság szerkesztőségében titkárként dolgozott. A Pluh és Molodnyak irodalmi szervezetekhez csatlakozott, műveit már 1924-től kiadták. Attól kezdve, hogy első elbeszéléskötete — Komsza (a Komszomol beceneve) — 1926-ban megjelent, a szovjet ukrán irodalom élvonalában mint annak egyik megalapítója és sok műfajú művelője szerepelt haláláig. 1928ban Töröko.-ban, 1932-ben a Pamír-fennsíkon járt, a harmincas években benső barátság fűzte Zalka M.-hoz, a 2. világháborúban haditudósítóként járta a frontokat, s érkezett 1944 őszén Mo.-ra, ahová,
miután még Ausztriában is gyarapította frontélményeit, később is visszalátogatott. Életének utolsó három évtizedét Kijevben s a Kijev környéki Irpenyben élte le. A szovjet ukrán irodalomnak olykor megbírált, de mindig nagynak elismert alkotója. O Költői tehetségénél fogva az oly ellentétes irányzatok, a pályakezdésének idején dívó formakeresés és utóbb a szocialista realizmus közepette, mindig magasfokú művészettel tudott alkotni, s mint műfordító: újraalkotni. Makulátlan őszinteségénél, racionalitásánál fogva sem korai, az avantgarde idejére eső alkotásaiban, sem a lenini normákra épülő kezdeti szocialista építés, a személyi kultusz korában, majd a XX. pártkongresszust követő időszakban nem írt le olyant, ami nem tiszta meggyőződéséből fakadt volna. Valamennyi műfajban és műfordításaival magas színvonalat ért el. Mindezekért nemcsak az ukrán, hanem a szovjet irodalomnak is kiemelkedő alakja, fél évszázad szovjet irodalom fejlődésének tanúja és építője volt. Hazánknak legjobb szovjet íróbarátja és propagandistája. O Pályakezdő elbeszéléseivel, melyek a polgárháború után jelentkező fiatalság, az ún. Komszomolnemzedék világát mutatják be, Terpki jabluka ('Fanyar almák', 1929) c. lírai kötetével és Tripilszka trahegyija ('A tripoljei tragédia', 1929) c. elbeszélő költeményével, a polgárháború egyik megrázó epizódjának történetével debütált a költészet terén, amely — bár közben mindinkább a dráma felé fordult Kommolci ('Komszomolisták', 1930), Vahramova nyics ('Vahram éjszakája', 1934) stb. — élete végéig fő műfaja marad: Hitari ('Gitárok', 1931), Herojicsnyi baladi ('Hősi balladák', 1932), Kljatva v sztepu ('Eskü a pusztán', 1940) c. köteteit háborús lírája követte: Priszjaha vojina ('Katonaeskü', 1941), Sljahivijni ('A háború útjai', 1942), Zemlja ('A föld', 1943), a gyűlölet kora után pedig a népek barátságának új korszakát képviselte Scsasztya dija vszih ('Boldogság mindenkinek', 1955) c. kötete. Prózaíró időszaka után életművét Szpomin pro bliszkavku ('A villámlás emléke', 1964) és Drevo piznannya ('A tudás fája', 1972) c. verseskötetei összegezték. Háború utáni prózai művei közül megemlítendők: Materin szolod kij hlib ('Az anya édes kenyere', 1960) és Zamiszty virsiv pro kohannya ('Szerelmes versek helyett', 1962) c. novellagyűjteményei és Dikij med (1963: Radó Gy., Vadméz, 1969) c. regénye, amelyben valójában prózára teszi át mindazt a háborús élményét, melyet annak idején a lírai mű422
PERZS fajban örökített meg. Műfordítóként Z hlibini, Balagyi narogyiv Szvitu ('A mélyből. A világ népeinek balladái', 1960) e. gyűjteményével, valamint H. Heine, J . Fuíík, de leginkább Petőfi S. műveinek tolmácsolásával gazdagította az ukrán irodalmat. O Petőfi költészetével a 30-as években Zalka M. ismertette meg, S e barátság gyümölcse volt az első ukrán nyelvű Petőfi-kötet (1938), melyet további, egyre bővülő kiadások követtek (1949, 1959, 1973). A magyar téma Pervomajszkij saját műveiben Uhorszhi rapszogyiji (1934— 1935: Hidas A., Magyar rapszódia, Sarló és kalapács; 1936, Radó Gy., Magyar rapszódiák, Ukrán költők, 1971) c. versciklusával kezdődik, majd Mo. felszabadításának idején, a fronton írt V Kunszentmartonyi, de piszav ti virsi (1944: Radó Gy., Petőfi Sándorhoz, Magyar Újság, 1945) c. verssel folytatódik, melynek két sora: „Találkoztunk, bár száz év választ széjjel, / Köztünk nincs per, testvérié tett a k a r d " számos újraközlésben a magyar—szovjet barátság jelszava lett. Munkásságát 1944-ben Államidíj]a\ jutalmazták. Magyar tárgyú riportsorozata: Z uhorszkoho scsodennika (1956: Grigássy É„ Két földi Budapest határában, Népszava, 1960), elbeszélése: Kava poBudapestszki (1960: Gergely V., Pesti fekete, Nagyv, 1960; Hámori J „ Kávé Budapesten, Új Élet, 1963) és levélváltása: Aurelu Kárpáti (1961: Kárpáti Aurélhoz, Magyar Nemzet, 1961). O Gyűjt, kiad.: Tvori ('Művei', 1958—1959); Tvori ('Művei', 1968—1970); Vibranyi tvori ('Válogatott művei', 1978). O Magyarul még: a hazánk felszabadulása utáni első szovjet verseskötet: Liszt z Budapesta (1945: Radó Gy.. Budapesti levél, 1945); 2 elb. (BallaL., Grigássy E„ Ukrán elbeszélők, 1968); 10 vers (Hidas A., Radó Gy„ Szabó L„ Ukrán költők, 1971); 13 vers (Bella Gy., Képes G., Tandori D., Szovjet Irodalom, 1978, 2.); 22 levél (S. Nyiró J., Szovjet Irodalom, 1981, 5.); 9 vers (Kalász M., Szentmihályi Szabó P,, S. Benedek A., Szovjet Irodalom, 1981, 5.); 1 megemlékezés (n. n„ Szovjet Irodalom, 1984, 5.). O írod.: Radó Gy.: Pervomajszkij és a magyar irodalom (Látóhatár, 1965, 3 4.). " Radó György
Utólagos filológiai munkával egyes középperzsa művekről (Drakht i ászárig, Ajádgár í Zárérán) megállapítható, hogy verses mintákat követtek, ritmikus prózai sorokat és versbetéteket tartalmaznak. A verselési technika valószínűleg a hangsúlyos szótagok váltakozásán alapult (Henning). A sorok szótagszáma változó volt, rím és asszonánc ritkán található. O Az iszlám hódítás első évszázadaiban (8—9. sz.) ezt a hangsúlyos verselési technikát felváltotta a valószínűleg az araboktól átvett időmértékes verselés. Az újperzsa nyelvű klasszikus irodalom az arab -*arúd (perzsául aráz) verselési szabályait, metrikai képleteit alkalmazza. Ugyanakkor feltűnő, hogy a perzsák nem elsősorban az arabok legkedveltebb sorformáit használják, hanem az arab költészetben mellékes jelentőségű, sokszor csak a verstanokban variánsként szereplő formákat részesítik előnyben. Ennek oka lehet a két nyelv eltérő költői kiaknázhatósága, egy-egy jelentős költőegyéniség teremtette divat; de lehet az is, hogy a tudós muszlim verstanírók az eredetileg perzsa versmértékeket csatolták hozzá az arab verstan kész épületéhez. Akárhogy is történt, minthogy a perzsa — tömérdek arab jövevényszava ellenére nyelvtanában és hangtani szerkezetében az arabtól teljesen különböző (indoeurópai) nyelv, az arab versformák látszólag szolgai átvétele is újat, igazi szintézist teremtett a legnagyobbak: Firdauszí, Szádi, Háfiz stb. költészetében. O A perzsa költészet szigorúan időmértékes: a sor szerkezetét csakis a szótagok fonetikai minősége szabja meg: a szavak értelmének, retorikai vagy grammatikai hangsúlyának a versmértékhez köze nincs. Verstani egység (láb) és értelminyelvtani egység (szó) között tehát nincs szükségképpen megfelelés (ahogy pl. a hexameterben sincs): Dahák rá-
| csapott nyom
| ban, elfog-
(Firdauszí,
| ta ót
ford. Devecseri G.)
A klasszikus perzsa nyelv szigorúan megkülönböztette a rövid és hosszú magánhangzókat; ezt a mai kiejtés csak nyomokban őrzi, de a klasszikusokat ma is így olvassák. A rövid és hosszú szótagok rendszere alapjában megegyezik a görög (latin, magyar) szótaghosszúság elveivel, de míg Európában csak két fokozatot különböztetünk meg (1 morás rövid, 2 morás hosszú), vagyis a „hosszú" hosszúságának nincs felső határa (olt, oltsd, értsd, értsd meg, egyaránt 2 morás hosszú), addig a perzsában ún. „túlhosszú" (3 morás) szótagot is számon
perzsa irodalmi formák: Az iszlám kor előtti (közép)perzsa irodalom fennmaradt emlékei a prózai műfajokhoz tartoznak (vallási kommentárok, vizionárius, apokaliptikus, didaktikus, történeti irodalom és gwóma-gyűjtemények). Kifejezetten verses (verssorokra és strófákra szedett) művek eredeti kéziratokban nem maradtak fenn. 423
PERZS
tartunk. Magyarra vetítve ez azt jelentené, hogy holdról helyett holdöról, szóltak helyett szólötak volna skandálandó, egy „verspótló" rövid magánhangzó betoldásával. A perzsa költészet e megkülönböztetéssel az európainál szigorúbb, pedánsabb időmértéket használ, egyben azonban lemond a rugalmasság, a variáció egy eszközéről. Verstani szempontból minden perzsa szótag egy és csakis egy mássalhangzóval kezdődik. A szótagok hosszúsági típusai: (C = mássalhangzó, V = rövid magánhangzó, V = hosszú magánhangzó): Rövid (1 morás): CV Hosszú (2 morás): CVC, CV, Túlhosszú (3 morás): CVCC, CVC, CVCC A verssor bait ( -*arab irodalmi formák) két azonos képletú félsorból fmiszrá) áll. A félsor utolsó szótagja mindig hosszú. A félsorok ritmusképlete egy versben végig azonos. Enjambement nincs: a sor-, ill. félsorhatárnak egyben szó-, sőt szintagmahatárnak is kell lennie. A félsorokat hagyományosan lábakra osztják, ezek azonban inkább az európai ütem fogalmának felelnek meg. Az utolsó láb sok képletnél csonka (katalektikus). A legkedveltebb perzsa versmértékek ismertebb változatainak egy-egy félsora (zárójelben a teljes sor leggyakoribb lábszáma):
rím van, asszonánc nincs. A költemények két rímelési típusa: a) monorím (visszatérő rím): minden verssor (azaz minden második félsor) végén ugyanaz a rím fut végig, az első két félsor azonban egymással is rímel [Edi, xti, xa, xei . . . ). Ez a rövidebb műveket jellemzi, b) páros rím (masznaví): a soron belül a félsorok egymással rímelnek, de a sorok egymással már nem (aa, bb, cc . . . ) . Ez a hosszú (epikus, didaktikus) művek sajátja, pl. Firdauszí, Rúmí). A szabályos rím után rímtoldalék (radíf) állhat, ez mindvégig ugyanaz a szó, ill. elem (rag, képző), pl. vártak — jártok, vagy: kába volt — lába volt. A strófaszerkezetet legjobban a ghazai és a ruhái közelíti meg. O (->még arab irodalmi formák, perzsa irodalom) O Irod.: F. Rückert: Grammatik, Poetik und Rhetorik der Perser (1827); P. N. Khánlari: Vazn-e ser-e fárszi (1958); L. P. ElwellSutton: The Persian Metres (1976). Nádasdy Ádám O Műfajok: A strófaszerkezet igen ritka. tarzsi-band: 5—10 párversből álló, azonos metrikai képletű versszakok, melyeket egy minden versszak végén visszatérő azonos párvers („refrén") fűz össze (aa/xa/xa . . .xa/bb) (cc/xc xc/bb/ /dd/xd . . .xd/bb) stb. tarkíb-band: Az előző strófaszerkezettől abban tér el, hogy a visszatérő párvers mindig más (aa/xa.. .xa/bb/ / cc/xc. . .xc/ dd/) stb. O A perzsa irodalomban egészen a 20. sz.-ig döntően a verses (lírai és epikus) műfajok uralkodtak. A kevésbé elterjedt és népszerű prózát is sokszor átszövik verses betétek (Szádi: Gulisztán). A költészetet mindvégig erős formalizmus és tradicionalizmus jellemzi, azaz a metrikai képletekhez, versformákhoz és az ismert témákhoz való hűség. Eleinte a 9—10. sz.-ban az első verselők még meglehetősen szabadon kezelik a metrikai képleteket, sok a variáció és licencia (Lazard), később azonban elképzelhetetlen a prozódisták (pl. Samsz-i Qaisz) által aprólékosan kidolgozott metrikai szabályoktól, az egyes versformák megkívánta tartalmi felépítéstől való eltérés. O A klasszikus perzsa költészet első jelentkezésekor elsősorban a kifejezetten arab mintára írt panegirikus -*qaszída volt túlsúlyban, később egyre népszerűbb lett a misztikus-szerelmes tartalmú ->ghazal (13. sz.). Az epikus műfajok közül eleinte a hősi (Firdauszí), a romantikus (Nizámí), majd a misztikus-filozofikus (Attár) témákat megverselő ->masznaví kedvelt. A 14—15. sz. után a költői műfajokat továbbra is az erős formalizmus jellemzi, az elődök nyelvi, tartalmi megfogalmazásának tökélye azon-
hazadzs (8) ramal (8) ramal (6) mudzstassz (8) muzári (8) 1 mutaqárib (8)
1
(-)
radzsaz (8) munszarih (8) khafif (6) Az epigrammaszerü -*rubáí mindössze négy rövid sorból áll; leggyakoribb sorformái:
A rím minden perzsa költemény elengedhetetlen része, a költői virtuozitás egyik próbaköve. A rímek gyakran több szótagosak, olykor szinte -^szójátékok. Csak tiszta 424
PERZS
ban hiányzik. A költészet fogalmát kimeríti a metrikai szabályok hibátlan követése, az ismert témák megverselése. A klasszikus költészet eszményeinek szívós továbbélését mutatja, hogy a 18. sz.-ban a perzsa költészet megújítását meghirdető reformista neoklasszicista irányzat (Bázgast-i adabi) az „eredeti", hamisítatlan klasszikus minták felélesztését és szolgai utánzását hirdeti. Az irányzat képviselői formai újításokra nem törekednek, csupán a „stílus" megreformálását igénylik. Egészen a 20. sz.-ig nincs jelentős változás ebben a tekintetben. Irodalomtörténeti (verstani) elemzések kimutatták (pl. Lazard), hogy a formai megújítást hirdetők, a „szabadvers" művelői (Nimd Jusidzs, Foruq Farrokhzád stb.) is még jobban kötődnek a régi klasszikus formákhoz: bár verseikben számos a formai újítás (rím nincs, változó szótagszámú sorok), a régi klasszikus ritmikai képletek még sokszor felismerhetők a verssorokban. O A prózai műfajokat Iránban csak a 19. sz. második felétől, elsősorban nyugat-európai hatásra kezdik művelni. Legnépszerűbb válfaja a novella. Mind a regény, mind a drámai műfajok, perzsa hagyományokkal nem bírván, lassan hódítanak teret. O írod.: F. Rückert: Grammatik, Poetik und Rhetorik der Perser (1827); W. B. Henning: A Pahlavi Poem (BSOAS, 1950); P. N. Khánlari: Vazn-e sere fárszi (1958); G. Lazard: Les premiers poétes persans 1—2. (1964); L. P. ElwellSutton: The Persian Metres (1976); F. Thiesen: A Manuel of Classical Persian Prosody (1982); G. Lazard: La versification de Foruq Farroxzád (Studia Iranica 12, 1983). Jeremiás Éva
perzsán kívül Irán területén élő egyéb újiráni (kurd, beludzs stb.) és nem újiráni (török, mongol stb.) nyelveket beszélő népeket is. A modern indo-árja terminus a Pandzsábban letelepült árja törzsek neve (-*szanszkrit irodalom). A „perzsa" elnevezés (1935-ig az ország hivatalos elnevezése is Perzsia) Irán egyik DNy-i tartományának, az óperzsa Akhaimenidák székhelyének a nevéből (latinul Persis, perzsául Fársz) származik. Az iráni nyelvek közül a nyelvtörténet mindhárom fázisában kiemelkedik a perzsa, gazdag nyelvi és irodalmi emlékeivel. Egyéb ókori iráni nyelvek irodalmára csak csekély számú saját emlékből, vagy/és közvetett forrásokból következtethetünk. így a kronológiailag legrégebbi csoport (óiráni) nyelveit beszélő népek irodalmára részben közvetett forrásokból (méd, szaka), részben eredeti nyelvemlékekből (óperzsa feliratok; Aveszta) következtethetünk. A méd epikus hagyományra és vallásos költészetre görög szerzőknél (Dinón, Ktésziasz Knidiosz) találhatók utalások, míg a szaka törzsek epikus költészetének nyomai késői utódjuk, az oszétek nemzeti eposzában (Nárt eposz) találhatók meg. Az óiráni kor (i. e. kb. 8—4. sz.) legterjedelmesebb nyelvi és irodalmi emléke a kb. i. e. 7—4. sz.-ban KeletIránban keletkezett zoroasztriánus szövegek gyűjteménye, az -* Aveszta. O óperzsa irodalom: óperzsa nyelven csak az akhaimenida királyok (i. e. 559—331) ún. ékírásos sziklafeliratai maradtak fenn, melyek elsősorban mint nyelvészeti és történeti források jelentősek. Az óperzsa ékírás megteremtése és a legjelentősebb feliratok állítása Dareiosz (i. e. 521—486) nevéhez fűződik. Első és legterjedelmesebb felirata a behisztuni (5 oszlop, 414 sor, magyar ford.: Harmatta J „ ókori keleti történeti chrestomathia, 1965, 311—320. o.), melyet megtervezett felépítése (bevezetés: az uralkodó genealógiája, Auramazdá isten támogatása; tárgyalás: a birodalom tartományainak elsorolása, Dareiosz hatalomra kerülésének története, az uralkodásának első három évében végbement események elsorolása; befejezés: fohász Auramazdához), és az erkölcsi meggyőződéstől átfűtött tényszerű hang jellemez. Ennek a feliratnak mintáját követik, fordulatait ismétlik a későbbi feliratállítók (Xerxész, II. Da-. reiosz, I—III. Artaxerxész) is. Közvetett forrásokból, főként görög szerzőktől (Sztrabőn, Xenophón, Hérodotosz) következtethetünk egy gazdag epikus költészet meglétére is, ebből azonban semmi sem maradt fenn. O írod.: G. Dumézil: Légendes sur les
perzsa irodalom: a mai Irán területén, továbbá Közép-Ázsiában, Indiában és Pakisztánban élt népek által az utóbbi két évezredben létrehozott perzsa nyelvű irodalom. Története a perzsa nyelvtörténet szakaszainak megfelelően három nagy korszakra osztható: óperzsa irodalom, középperzsa irodalom és újperzsa (klasszikus és modern) irodalom. Á nyelv (perzsa vagy fárszi) az indoeurópai nyelvcsalád indoiráni ágába, azon belül iráni csoportjába tartozik, annak legjelentősebb tagja. Az „iráni" klon versformában írt szerelmi dal. Tematikailag a ->nirathoz hasonlít, de míg a niratban a költő mindig táj leírásba ágyazva szól szerelméről, ebben nincs tájleírás, továbbá a nirattal szemben a phleng jao bizalmas szerelmi vallomás. Bizalmas jellegével magyarázzák azt, hogy számos phleng jao szerzője ismeretlen. Az első phleng jaók a 17. sz-ban születtek, de a műfaj csak a 18—19. sz.-ban vált divatossá. Művelői közül ismert Csaopraja Pra Klang, Mahaszak, Szunthon Phu, Kun Phurn és Szathit Damrong. O (—>thai irodalmi formák, szerelmi költészet) O írod.: P. Schweisguth: Étude sur la littérature siamoise (1951). Bögös László
Phlóriosz és Platzia Phlóré (14. sz. második fele): bizánci verses regény. A történet első feldolgozása a 12. sz.-i francia -*Floire et Blancheflor c. francia népkönyv. A Nyugat-Európában rendkívül elterjedt téma egy 14. sz.-i olasz változatát dolgozta át görögre az ismeretlen szerző, valószínűleg a Peloponnészoszon, egy olasz feudális főúr udvarában. A görög átdolgozó a regény cselekményén és a római egyház hatalmát propagáló tendenciáján nem változtatott, anyagát azonban retorikus díszekkel, morális elmélkedésekkel és néhány új epizóddal gazdagította. Formája tizenöt szó tagos vers, phjongszidzso: -*szidzso terjedelme mintegy 1800 sor. A fordítás a beszélt nyelvhez közelálló népies nyelven Phlegón; Publius Aelius Phlegon; Phlegon készült, és több más hasonló művel együtt Trallianus Paradoxographus (latinos névérdekes emléke a görög irodalom továbbéléalakok); (Tralles, ma: Aydin, Töröko., i. sz. sének azokon a területeken, amelyeket nyu2. sz.); görög történetíró, paradoxographus (—>paradoxografia). Hadrianus (117—138) gati hódítók elragadtak Bizánctól. O Kiad.: É. Kriarasz: Vasziki Vivliothiki (1955). O császár libertinusa volt. Olimpiai játékokírod.: H. G. Beck: Geschichte der byzantiról szóló krónikája a győztesek adatait, a nischen Volksliteratur (1971). jóslatokat és csodálatos dolgokat sorolja fel az 1.-től a 222. olimpiáig (i. sz. 140). Kapitánffy István Néhány töredékét ismerjük. Helytörténeti, földrajzi leírásai (Rómáról, Szicíliáról) elphlüax; flidk-bohózat; phlyax (latinos név); vesztek. Ránk maradt Peri thaumaszión fabula Rhintonica: ógörög drámai műfaj. A ('A csodálatos jelenségekről') c. munkája népi phlüax a népi dór komédia Dél-Itália — mindenféle furcsaságok, csodák fantasz- görögök lakta vidékein kialakult népi váltikus gyűjteménye; és Peri makrobión ('A tozata, bohózatfajta. Nevét fő típusfiguráhosszú életű emberekről') c. írása — 100 járól, a bőbeszédű, szapora nyelvű, fecsegő évesnél idősebb emberek felsorolása. O Phlüaxról kapta, a bővizű források mitolóKiad.: F. Jacoby: FGrHist (1—3. köt., giai megszemélyesítőjéről, aki Dionüszosz 1923—1958); A. Giannini: Paradoxographoisten környezetéhez tartozik; ugyanezért rum Graecorum Reliquiae (1967) O Magyaszínjátszóit is phlüaxoknak nevezték. Kirul: 1 nla (Révay J., A boldog vadászok. alakulása az i. e. 7—6. sz.-ra esik. Két délGörög novellák, 1959); 2 nla (Révay J., A itáliai görög város: a spártai alapítású, leány meg az isten. Görög szerelmes novel- apuliai Tarasz (Tarentum), valamint a luca523
PHLYA niai Poszeidónia (Paestum) környékén terjedt el leginkább, amint ezt az ún. phlüax vázák itteni leleteinek sokasága bizonyítja. Hasonló leletekből állapítható meg az is, hogy Szicíliába a műfaj csak az i. e. 6. sz.ban hatolt be, s itt kevésbé volt népszerű. A spártai dikélonnak egyik régibb típusa rögződhetett benne, amely még a mitológiai elemeknek nagyobb teret s a mitológiai személyeknek középpontibb szerepet biztosított; ennek megfelelően a phlüaxban a mimiku8 táncjelenetek is fontosabbak lehettek. Az istenségeket bemutató tánc jeleneteket a dikélonbó1 ismert szophisztész magyarázta, feltárva a bemutatott isteni cselekvések jelentését s a bennük megnyilvánuló szándékokat; a szophisztész itt valószínűleg Phlüax személyét alakította. Az istenjelenetek halandók jeleneteivel váltakoztak, amelyek emberi tettek és szándékok alakulását mutatták meg rövid párbeszédes részekkel átszőve, s az emberi cselekvést és szándékot dionüszoszi istenségek ártó vagy jóindulatú befolyásával hozták összefüggésbe. A párbeszédes részek egyik résztvevője is a Phlüaxot alakító szophisztész volt, aki Dionüszosz akaratát képviselte. A népi phlüax meglehetősen durva komikuma azoknak az állati vonásoknak a leleplezésén alapult, amelyek az emberek magatartását is meghatározzák: a dionüszoszi termékenységkultusz trágárságai, étvágy- és emésztésmotívumai s a félelmes és féktelen állat ostobaságának motívumai vaskos formákban jelentkeztek benne. O A mitikus elemek erős hangsúlya alkalmassá tette ezt a népi phlüaxot arra, hogy irodalmi —• ndtosztravesztiák hordozójává legyen. Ilyen esteiemben emelte irodalmi műfajjá a népi phlüaxot fíhinthón az i. e. 3. sz. elején, abban az időben, amikor az ú j komédia és a -*mirrwsz a mítosztravesztiát már teljesen kiszorította a színjátékok tematikájából. Rhinthónnak 38 phlüaxáról tudunk, 9 címét ismerjük, sezek Euripidész-tragédiák paródiáit sejtetik darabjaiban. A hilarotrogódiának vagy latinul fabula Rhintonicán&k is nevezett irodalmi phlüax ezek szerint Epikharmosz irodalmi dór komédiáinak olyan felújítása lehetett, amely az újkomédia hatására a párbeszédes jelenetekre helyezte a fő hangsúlyt, ezekbe azonban irodalmi célzásokat szőtt, s előadásában talán (a kardalok pótlására) a mimosz vívmányát: a színjátszó parodizáló képességeit is kiaknázta. Rhinthón témái és alakjai közt a jól ismert nagyevő Héraklész és ravasz Odüszszeusz mellett megtaláljuk a dikélonb&n is előforduló gyümölcstolvajt, az élelmes rabszolgát és útitársát, Xanthiaszt, aki az
ú j komédiából ismert figurákat idéz, s a mimoszbó\ származó ú j típusokat is, így az öreg életmű vészt és a kacér hetérát. Az irodalmi phlüax későbbi művelői között emlegetik Szkiraszt, Blaiszoszt, Szótadészt, Alexaszt, Pürészt, Alexandroszt, Szópatroszt, Xenarkhoszt, Theodóroszt stb.; állítólagos követőik azonban többnyire mimoszszerzőknek bizonyulnak, akik esetleg a hilaródia mimoszválfaját művelték, s nem hilarotragódiák'At írtak. O Töredékek: G. Kaibel: CGF (1899). O (—* görög dráma) O írod.: Sommerbrodt: De phlyacographis Graecis (1875); H. Reich: Der Mimus (1903); A. Körte: Komödie (RE, 11. 1. köt., 1921, 1207—1275. hasáb); E. Wüst: Mimos (RE, 15. 2. köt., 1932, 1727—1764. hasáb); F. Stössl: phlyakes (RE, 20. 1. köt., 1941, 296—306. hasáb); H. Herter: Vom dionysischen Tanz zum komischen Spiel (1947); K. Lever: The Art of Greek Comedy (1956). Lázár György—Muzslay László phlyax:
-tphlüax
Phoibammón; Phoebammon (latinos írás); (Egyiptom, 5. sz.—uo., 6. sz.): görög retorikai szakíró. Valószínűleg retorikatanár volt, életéről közelebbit nem tudunk. Thuküdidész szövegéhez írt, bizonyára stilisztikai jellegű magyarázatai éppúgy elvesztek, mint a bizánci korban legfőbb retorikai tekintélynek számító Hermogenész egyes műveihez készült kommentárjai. Fennmaradt viszont ez utóbbiak egyikéhez írott, önálló tanulmánnyá kikerekedő bevezetése, melyben az irodalmi -+ mimézis elméletét fejti ki és igazolja, főképp újplatonikus érvekkel. Ezen kívül ránk maradt még egy kivonat a beszédalakzatokat tárgyaló munkájából. O Kiad.: L. Spengel: Rhetores Graeci (3. köt., 1856; a beszédalakzatok); A. Brinkmann: Phoibammon: Peri mimészeósz (Rheinisches Museum 61, 1906, 117—134. old.). Kapitánffy István Phoinix; Phoenix (latinos írás); (Kolophón, i. e. 4—3. sz. fordulója—?): görög költő. I. e. 287 és 281 között Kolophón lakóit Lüszimakhosz, a makedón hadvezér áttelepítette Epheszoszba, ezt az eseményt Phoinix panaszdalban örökítette meg. Legalább két kötetre való iamboszverset írt, de csak néhány, künikus (-•cinikusok) szellemet árasztó töredéke maradt ránk. Poszeidipposzhoz címzett versében a szerencse forgandóságáról, a vagyon hiábavalóságáról énekel, és minden gazdagságnál többre t a r t j a a lélek kiművelését. Hasonló tartalmú a dúsgazdag asszír Ninoszról szóló verse is: a halál után az arany mit sem ér. Érdekes
524
PHOMK szokást mutat be a Korónisztai ('Varjúval koldulók'), amely a koldusok énekét jegyzi le. Költeményeinek nyelve Hippónax hatását mutatja, valamennyi ismert töredéke -*choliambnsokb&n íródott. O Kiad.: J.U. Powell: Collectanea Alexandrina (1925). O Magvarul: 3 vers (Kárpáthy Cs., Görög költők antológiája, 1982). O Irod.: G. A. Gerhard: Phoinix von Kolophon (1909); W. Riemschneider: Phoinix 6. (RE, 20. 1. köt., 1941, 423—424 hasáb). Németh György Phókosz Szamiosz; Phókos Samios; Phocus (latinos írás); (Szamosz, Görögő, i. e. 6. sz.—Athén?): görög író. Tengeri hajósok számára gyakorlati csillagászati kézikönyvet fNautiké asztrológia) írt. hexameterekben; ugyanazt más források a filozófus Thalésznek tulajdonítják. A költeményből csak néhány töredék maradt ránk. O Kiad. és irod.: H. Diels—W. Kranz: Die Fragmente der Vorsokratiker (1. köt., 1961). Czúth Béla Phókülidész; Phókylidés; Phocylides (latinos írás); (Milétosz, ma Palatia mellett, Töröko., i. e. 6. sz. közepe): görög költő. Életéről közelebbit nem tudunk. Hexameterekben írt gnómái erkölcsi tanácsok. Talán elégiái formában is alkotott. Az arisztokratikus elvekkel szemben egyfajta poliszpolgári jólét eszményét hirdeti. Egyik nevezetes költeményében a különféle természetű nőket különféle állatoktól származtatja. Neve alatt fennmaradt egy hosszabb tanítóköltemény is, ez azonban kései hamisítvány (Pszeudo-Phókülidész). O Kiad.: B. Gentili—0. Prato: Poetarum elegiacorum testimonia etfragmenta (1979). O Magyarul: 6 vers (Csengery 1., A görög líra gyöngyei, anto., 1933); 16 töredék (egy kivételével valamennyi fennmaradt szövege, Kerényi G., Görög költők antológiája, 1982). O Irod.: W Kroll: Phokylides (RE, 20. köt., 1941, 503—510 hasáb). Ritoók Zsigmond
kikiáltott Laoszi Népi Demokratikus Köztársaság kormányának egészségügyi miniszterévé nevezték ki. O A hatvanas évek második felében jelentkezett prózai írásaival, amelyeket a Lao Hakszat kiadó jelentetett meg. Az ő műve a haladó lao irodalom első regénye, a Si noj ('A kis Szí', 1969). Ebben művészi eszközökkel mutatta be egy falucska elkeseredett parasztjainak a régi elnyomó rendszer elleni felkelését. Főhősei a szegényparaszt Szali és leányai: Thitna és Szi. Bár miniszteri teendői miatt kevés ideje jut az írásra, 1981-ben újabb művel jelentkezett: Kom hak ('A szerelem') c. regényét, mint az előszóban közölte, Petőfi Szabadság, szerelem! c. költeményének hatására írta. Az ihlető verssel egy francia nyelvű Petó/i-kötetből ismerkedett meeg. A Kom hak főhőse egy szegény parasztfiú, aki menyasszonyát a faluban hagyva, csatlakozott a francia gyarmatosítókkal szembeni fegyveres ellenálláshoz. A fiatalember a francia hódítók 1954-es távozása után nem tette le a fegyvert, hanem folytatta a küzdelmet az amerikai imperializmust kiszolgáló jobboldali erők ellen is. Menyaszszonya azonban nem várt rá, férjhez ment máshoz. Ekkor a fiú megesküdött: bár szerelmét elvesztette, hazáját nem árulja el. A kitűnő jellemábrázolást nyújtó mű nagy sikert a r a t o t t . O Irod.: Laosz (oroszul, 1980). Bögös László Phomkong, Khamma (Csampaszak tart., 1928—): lao (Laosz) költő, író, politikus. Az ország déli részén született, szegényparaszti családban. A francia gyarmatosítók elleni harc idején (1948—1954) a forradalom központjába, Sam Neuába ment, ahol a lakosságot harcra mozgósító kon lam versek írására kérték fel. 1959 és 1975 között a Neo Lao Hakszat lapja, a Lao Hakszat főszerkesztője volt. A Laoszi Népi Demokratikus Köztársaság megalakítása után, 1975-től egy ideig nagykövet volt Phnom Penhben. 1977 óta vesz részt a kormányzati munkában. Előbb az ipari és kereskedelmi miniszter helyettese volt, 1982-től pedig tájékoztatási miniszterhelyettes. A számtalan kon lam versen kívül több elbeszélést is írt. Első elbeszélése, a Farig döar, kao ('A kilencedik hónap hulláma') 1960-ban jelent meg a IMO Hakszatbam. Az elbeszélés az 1959-es eseményeket eleveníti fel, amikor a jobboldali erők felrúgták az első nemzeti egységkormanvról kötött megállapodást, és felújították b hazafias erőkkel szembeni fegyveres harcot A> elbeszélés főszereplője egv fiú, aki a kilencíedik hónapban megaradt Mekong folyó lao pártjáról thaiföldi pártjára, a
Pholsena, Khamlüang (Szavannakhet, 1940—): lao (Laosz) író. orvos, politikus. Az 1963-ban Vientianéban politikai gyilkosság áldozatául esett Kinim Pholsena külügyminiszter fia. Középiskolai tanulmányait Vientianéban végezte el. majd Párizsban szerzett orvosi diplomát Az apja által 1960-ban alapított Santvphap (A Béke és Semlegesség Bizottsága) tagjaként apja meggyilkolása után csatlakozott a Neo Lao Hakszal irányította forradalmi mozgalomhoz. 8 a felszabadított övezetek központjában. Saw Neuaban telepedett le. A forradalmi har< győzelmével 1975 rtecemloerében 525
PHONG
hazafiak egyik táborába átvitte a harcra mozgósító parancsot. A hazafiak fegyveres harcát felvillantó elbeszéléseinek gyűjteménye Khao tom tyi ao pün ('Forrázott rizssütemény puskáért') c. 1969-ben jelent meg. O írod.: Laosz (oroszul, 1980). Bögös László Phongszávadán ('Történeti források'): thai (Thaiföld) kéziratgyűjtemény. Az egykori főváros, Ajutthaja burmai kézre kerülése és elpusztítása (1767) után megmaradt forrásművek (krónikák stb.) eredeti kéziratainak, ill. másolatainak gyűjteménye. Kiadásukat Damrong kezdeményezte 1914-ben; eleinte az ő válogatásában jelent meg a 77 kötetes Prahum Phongszávadán ('Történeti források gyűjteménye', 1971), amely egyéb — Thaiföld és az egykor fennhatósága alá tartozó szomszédos területek kultúrájával és történelmével foglalkozó — munkákat is felölel. O írod.: K. Wenk: Prachum Phongsáwadán (Oriens Extremus, 9. köt., 1962). Bögös László Phorónisz; Phorónis (i. e. 7—6. sz.): görög epikus költemény. Hőse, az argoszi Phoróneusz, „a haladó emberek apja", egyesek szerint az első ember, kultúrhérosz volt, aki a hagyomány szerint a Peloponnészoszon élt. 0 telepítette össze az embereket, s voltak, akik szerint a tüzet is ő adta az embereknek. Hogy mindebből az eposz mit tartalmazott, nem tudjuk. A tűzről és a kovácsmesterségről volt benne szó, de nem úgy látszik, mintha az eposz szerint is Phoróneusz lett volna a tűz feltalálója, Csak kevés töredékét ismerjük. O Kiad.:G. Kinkéi: EGF (1878). O írod.: G. L. Huxley: Greek Epic Poetry (1969). Ritoók Zsigmond Phosphoros [foszforosz] (görög 'Fényho zó', 'Hajnalcsillag'): 1810 és 1813 között Uppsalában kiadott svéd irodalmi folyóirat. A svéd romantika legjelentősebb irodalmi körének, az Auroraförbundetnek ('Auróraszövetség') havonta megjelenő folyóirata volt, Az A uroraförbundet 1808-ban korábbi irodalmi körökből szerveződött meg. A felvilágosodás és a klasszicizmus költészetét elutasítva a „költészet általános megújulását", a görögök és a németek nyomán a művészet úgymond eredeti tisztaságának visszaállítását hirdette. Folyóiratuk, amely alapján a kör tagjait foszforistáknak is nevezték, szépirodalom mellett kritikákat és tanulmányokat is közölt, Az Auroraförbundet és a lap vezető egyénisége P. I). A. Atterbom volt. ő írta a folyóirat első számában a programadó előszót és néhány jelentős
költeménye is itt jelent meg. Atterbom mellett a kör tagjai közül C. Livijn (1781— 1844), V. F. Palmblad (1788—1852) és Júlia Nyberg (1785—1854) működése volt számottevő. Az uppsalai kör erősen arisztokratikus, akadémikus jellege, a német metafizikához, közelebbről Schellinghez és a jénai romantikát reprezentáló Schlegel testvérekhez kapcsolódó szellemi orientációja határozta meg a folyóirat jellegét is, a jénai romantikával ellentétben azonban a foszforisták nem állították a középkor és a katolicizmus iránti szenvedélyes érdeklődést tevékenységük homlokterébe. Ezért a Phosphoros — jelentősége ellenére — igazi népszerűségre sohasem tett szert, Figyelembe kell venni még azt a tényt is, hogy 1809-től Svédo.-ban sajtószabadság volt, ez az irodalmi élet megélénküléséhez, új, a Phosphorosszal konkuráló fórumok kialakulásához vezetett, így L. Hammarsköld vezetésével, aki egyébként a Phosphoros számára is dolgozott, a jóval zsurnalisztikusabb, közvetlenebb Polyfem c. folyóirat lényegében a foszforistákhoz hasonló irányvonal mellett aktuálisabb témákat vetett fel csipkelődő, szatirikus hangnemben; a Götiska Förbundet (->Gót Szövetség) pedig folyóiratában, az Idunában a svéd romantika egy egészen más irányának adott hangot. A Phosphoros szerepét később más folyóiratok vették át; kritikai részét a Svensk litteraturtidning (1813—25), szépirodalmi részét pedig a népszerűbb Poetisk kalender (1812—1822) folytatta. O írod.: S. Magnusson: Det romantiska genombrottet i Auroraförbundet (1936); E. Hellsten—I. Wallin: Den unge Atterbom och romantiken (1954). Mását András Phótiosz; Phótios; Photius (latinos írás); (Konstantinápoly, 820 k.—?, 890 után): konstantinápolyi pátriárka, író. A képrombolás idején szüleivel együtt száműzték, a képtisztelet helyreállítása után családja a főváros előkelői közé tartozott. Nem tudjuk, hol s hogyan szerezte bámulatos műveltségét, melyet már fiatalon mint tanár kamatoztatott. Emellett császári titkár is volt, Nem készült egyházi pályára, ám egy politikai fordulat váratlanul a keleti egyház élére emelte. Első patriarkátusa idején (858— 867) éles harcban állt az elmozdított elődjét támogató pápasággal, s ez a római és a konstantinápolyi egyház között szakításhoz vezetett. Jelentős szerepe volt a szláv népek térítésének megszervezésében. Egy újabb belpolitikai fordulat után azonban megfosztották méltóságától és száműzték. 877-ben újra elfoglalhatta a pátriárkái trónt, 526
PHRAL
s Rómával kiegyezett. 886-ban újból száműzték. Halálának helye és éve vitatott. A keleti egyház szentként tiszteli. O Gazdag irodalmi munkássága elsősorban tudományos jellegű: a filozófia és a teológia mellett foglalkozott joggal, filológiával, még egyes természettudományos kérdésekkel is. Nagy olvasottságának, széles körű érdeklődésének emléke a fiatalkori Bibliothéké ('Könyvtár') c. munkája, melyre Müriobiblon ('Számtalan könyv') c. is szoktak hivatkozni. Ez egyfajta olvasónapló, melyben 279 művet ismertet, ókori és középkori, világi és egyházi — köztük eretnek — szerzőktől. A legkülönbözőbb tematikájú írásműveket veszi sorra, még lexikonok is vannak köztük, csak a költészet és a drámairodalom hiányzik. Nem elégszik meg a tartalmi összefoglalással, hanem méltatja a szerző világnézetét, sőt írásművészetét is jellemzi. Számos, azóta elveszett antik vagy kora bizánci műről kizárólag Phótiosz ismertetéséből van tudomásunk. Terjedelmes nyelvi-stilisztikai szótárt készített az antik auktorok és a Biblia olvasásához Lexeón szünagógé ('Szavak gyűjteménye') c., ennek első teljes kézirata csak 1959-ben került elő a görögő.-i Zavorda kolostorban. Első száműzetésének idején készült írásokból áll az Amphilolchia c. gyűjtemény: közel 3(X) rövidebbhosszabb értekezés Amphilokhosz küzikoszi püspök által felvetett problémákról. Ebben sok tanulmány a Biblia egy-egy helyének az értelmezésével foglalkozik. Messze megelőzi korát azzal, hogy az allegorikus írásmagyarázat helyett nyelvi-filológiai módszert alkalmaz. Á pápasággal folytatott vitájának legjelentősebb műve: Logosz peri tész tu hagiu pneumatosz müsztagógiasz ('Értekezés a Szentlélek tanításáról'), melyben elsőnek veti fel a következő évszázadokban sokat vitatott ún.filioque-kérdést, azaz helyes-e a latin egyház hitvallásának az a kitétele, hogy a Szentlélek a Fiúistentől is származik. A latinok ellen írt néhány vitairata szerzőségét vitatják. Terjedelmes munkát szentelt a paulikiánus eretnekség cáfolatának is. Jelentős szónok is volt, ránk azonban csak egy 17 beszédet tartalmazó gyűjtemény maradt. Levelei érdekes fényt vetnek a kor egyházpolitikai és politikai viszonyaira, de ezekben gyakran közvetlenül megnyilatkozik a szerző személye is. Eddig mintegy 300 levelét publikálták különböző munkákban, gyűjteményes kiadásuk nincsen. Phótiosz az irodalmi emlékekben rendkívül szegény ,,sötét századok" után a bizánci művelődés fénykorának kezdeményezője és első nagy alakja. O Kiad.: J . P. Migne: PG (101—104. köt., 1860); R. Henry:
Photius, Bibliothéque (1—7. köt., 1959— 1975) (szövegkiadás és francia fordítás, az utolsó kötet még hiányzik); B. Laurdasz: Phótiu Homiliai (1959) (a szentbeszédek szövege). O Magyarul: 1 részlet (Ritoók Zs., Régi görög hétköznapok, 1960, 192. old.); 1 részlet (Sarkady J., Görög vallás, görög istenek, 1974, 272. old.); egy levélrészlet (Berki F., A bizánci irodalom kistükre, 1974). O írod.: J. Hergenröther: Photius, Patriarch von Constantinopel (1—3. köt., 1867—1869) (igen részletes, de szempontjai elavultak); H.-G. Beck: Kirche und theologische Literatur im byzantinischen Reich (1959); H. Hunger: Die hochsprachliche profáné Literatur der Byzantiner (1978). Kapitánffy István Phra Aphajmani ('Aphajmani herceg'), klasszikus thai verses kalandregény. A thaiföldiek körében még mindig népszerű, 50 ezer soros, mitológiai elemekkel átszőtt, fantasztikus kalandregény szerzője Szunthon Phu (1786—1855). A* költemény megírását 30 éves korában határozta el, amikor garázdaság miatt Phuttalötla király börtönbe záratta. A börtönben megérlelve a történet körvonalait, el is kezdte a költemény írását, de csak hányatott élete utolsó szakaszában, Nang Klao király egyik leányának biztatására készült el nagy művével. Szuthat király két fia — Aphajmani és Szi Szuvan — kalandjainak története elejétől a végéig a költő fantáziájának szüleménye, de vállalkozására a népi legendák — a Ramakien, a Szuvanhong, a Phimszurivong és a Kaki — is ösztönzően hatottak. O írod.: P. Schweisguth: Étude sur la littérature siamoise (1951); Sunthon Bhu: The Story of Phra Abhai Mani TransIated by Prem Chaya (1952); V. Kornyev: Lityeratura Tailanda (1971). Bögös László P'hraja P'hra Klang: —• Csaoparja Pra Klang Phra Lak Pra Lam ('Laksmana és Ráma'): lao (Laosz) eposz, a szanszkrit —> Rámájana lao változata. Három szövegváltozata ismert. A legteljesebb az, amelyet Vo Thu Tinh talált a Vat Kang Tha pagodában (Vientiane köz.). Ez 44 fejezetből áll, és alapvetően különbözik az eredeti Rámájanától, de a khmer -*Ream Kertitől és a thai ->Ramakientól is. Az eredetiből benne csupán az alaptörténet maradt meg, színhelye pedig a Mekong völgye és Közép-Laosz. Nemzeti jellegét nemcsak a folklórból átvett epizódok és a lao versformákban szerkesztett párbeszédek, hanem Közép-Laosz 527
PHRAL
állat- és növényvilágának leírása is erősíti. Jele neteiből gazdagon merített a lao képzőműveszet (közülük említésre méltó a Vat Oup Muong pagoda 34 freskója). O Írod.: Vo Thu Tinh: Phra Lak Pra Lam (1972). fíögös László Phra Lo: thai (Thaifold) elbeszélő költemény két királyi család gyermekeinek tragikus szerelméről. A 15. sz.-ban keletkezhetett, szerzője ismeretlen. Szövegét egyes kutatók szerint Boromatrailok király (ur. 1733—1754) két lánya jegyeztette le először. Egy 17. sz. végén szerkesztett tankönyv, a Chindamani már idéz belőle. Hőse a címadó Phra Lo herceg, aki szépségéről messze földön híres volt, még a vándorénekesek is megénekelték. A hír eljutott a szomszédos ország két szép hercegnőjéhez is, akik az egyik vadászat során eltévedt herceget az erdők szellemének segítségével kertjükbe csalogatták, és szerelemre gyújtották. Mivel azonban a két család ellenséges viszonyban volt egymással, a hercegnők bosszúálló anyja embereivel a hercegre rontott, és megölette őt, a harc során azonban a hercegnők is elpusztultak. O Stílusa tiszta, a tragédiába torkolló cselekmény művészien szerkesztett. Versformája a thai -*lilit. O Irod.: P. Schweisguth: Étude sur la littérature siamoise (1951). Bőgős László Phra Mahamontri: -* Mahamontri Phra Naraj (1632—1688): thai király, költő. Uralkodása idején tárultak ki a királyi udvar kapui a külföldiek előtt. Udvarában nagy megbecsülésnek örvendtek a költők. Néhány kedvelt pártfogoltjával verssorokban, két- vagy négysoros -*khlong versekben levelezett. Ezért mondták, hogy udvarában mindenki versben beszél. Maga és udvarának több tagja, Horat Hibodi, Maharatcsakru, Szi Prat — kiváló költők voltak. Ezekben az évtizedekben vallási tanulmányok, himnuszok, ódák születtek, s kibontakozott a világi témájú irodalom is. Uralkodásának idejét (1657—1688) a klasszikus thai irodalom aranykoraként tartják számon. Több művet tulajdonítanak neki, de szerzősége csak a Samutthakhot egy részét illetően biztos. E verses regény írását Maharatcsakru kezdte el. Phra Naraj folytatta, és a 19. sz. közepén Paramanucsit fejezte be. Ez a thaiaknál gyakori irodalmi együttműködés érdekes példája. Phra Naraj is ->vannap hröt versformában folytatta a költeményt, de eltérő stílusa jól észrevehető. Feltehetően tőle maradt fenn a Rarnakier egy-egv epizódját feldolgozó néhány khtoru, versformajú rövid költemény is. O
Irod.: P. Schweisguth: Étude sur la littérature siamoise (1951); V. Kornyev: Lityeratura Tailanda (1971); F. J. Moore: Thailand (1974). Bőgős László Phrantzész, Geórgiosz Geórgiosz
Szphrantzész,
Phra Ratna Muni: -*Thepmoli phraszisz: -* ékesszólás Phrünikhosz; Phrynichos; Phrynichus (latinos írás); (Athén, i. e. 6. sz. közepe—?, i. e. 476 után): görög költő. I. e. 511 és 508 között győzött (valószínűleg először) tragédiaversenyeken. 492-ben bemutatott, Milétosznak a perzsák által történt elfoglalásáról szóló darabjáért (általában Milétu halószisz, 'Milétosz elfoglalása' c. szokás emlegetni, de a címet nem tudjuk biztosan) pénzbüntetésre ítélték. A darab ti. oly megrázóan festette a milétosziak szenvedéseit, hogy a közönség hangos sírásra fakadt. A költő célja Themisztoklész politikai elgondolásával összhangban az volt, hogy a perzsák ellen keltsen hangulatot, Athén perzsabarát elemei viszont azon a címen, hogy a népet keservére emlékeztette, elítéltettek. Másik híres darabjának, a Phoinisszain&k ('Phoinikiai nők', i. e. 476) a szalamiszi győzelem volt a tárgya. Mitológiai tárgyú darabjai közül az Alkésztisz Euripidész hasonló tárgyú darabjára hatott, a Danaidesz ('Danaiszok'), talán Aiszkhüloszra. ő szerepeltetett először nőket darabjaiban. Nyelvezete édességét, táncai múvésziességét, a táncalakzatok sokféleségét Arisztophanész a századvégen is magasztalva emlegette. A darabok zenéjében az aulosznak, úgy látszik, nagy szerepet adott, amit a kortárs Pratinasz támadott. Csak kevés töredékét ismerjük, ezek alapján úgy látszik, hogy a párbeszédes részek ión nyelvezetűek voltak. O Kiad.: B. Snell: Tragicorum Graecorum fragmenta (L köt., 1971). O Irod.: A. Lesky: Die tragische Dichtung der Hellenen (1972). Ritoók Zsigmond Phrünikhosz; Phrynichos; Phrynichus (latinos írás); (Athén, i. e. 5. sz, első fele—?, i. e. 5. sz. vége): görög költő, az attikai ókomédia második vonalbeli képviselője. A 430-as évek közepétől lépett fel, 429-ben győzött először, később sem sokszor. Tíz darabjának címét ismerjük, mindegyikből csak rövid töredékeket. Monotroposz ('Remete', i. e. 414) c. darabjának főszereplője a világtól visszavonult, Timón típusú embergyűlölő volt. A Muszai ('Múzsák', i. e. 405) egy költői versenyről szólt, melyben való528
PHÜLA
színűleg a Múzsák voltak a döntőbírók. A költő a kultúra kérdéseivel különben is szívesen foglalkozott, neves politikusokat viszont nem támadott. A kortársak verselését rossznak tartották, töredékeinek csekély száma nem teszi lehetővé, hogy eldöntsük, igazuk volt-e. O Kiad. és angol ford.: J . M. Edmonds: The Fragments of Attic Comedy(\. köt., 1957). O írod.: W. Schmid: Griechische Literaturgeschichte {IV/1. köt., 1946). Ritoók Zsigmond Phrünikhosz Arabiosz; Phrynichos Arabios; Phrynichus Arabius (latinos írás): bithüniai (Kisázsia) görög lexikográfus, atticista (~*atticizmus), Marcus Aurelius és Commodus uralkodása idején. Irodalmi működése főleg stilisztikai kérdéseket ölel fel, az általa helyesnek tartott stílusirányzat, az atticizmus védelmében írta Paraszkeué szophisztiké ('Szofisztikus felkészülés' ti. a szónoklatra) e., 36, más beosztás szerint 72 könyvből álló művét, amelyet egészében Commodus császárnak ajánlott, az egyes könyveket azonban irodalmi barátainak. A mű a helyes irodalmi stílus számára ajánlott kifejezéseket gyűjtötte össze, sokszor azonban egész kommák&t és kólonókat is közöl. Stilisztikai normának az i. e. 5—4. sz. atticista íróinak nyelvét tekinti, Menandroszét, amely szerinte már a nyelvi hanyatlás felé mutat, elutasítja. Művét csak néhány töredékéből és Phótiosz kivonatából ismerjük. Másik ránk maradt műve Eklogé rhématón kai onomatón ('Igék és főnevek kiválasztása'), amely alfabetikus jegyzék az attikai igék, ill. főnevek, kifejezések helyes és helytelen (nem attikai) használatáról. E. Fischer, a mű modern kiadója úgy véli, hogy a korábbi nézetekkel ellentétben, a mű nem rövidített állapotában maradt ránk. O Kiad.: I. Bekker: Anecdota Graeca (1. köt., 1814) (a Paraszkeué-kivonat szövege); I. de Bories: Phrynichi Sophistae Praeparatio Sophistica (1911) (a Paraszkeué-kivonat és a töredékek szövege); E. Fischer: Die Ekloge des Phrynichos (1974). Bárczi Ildikó—Szlávik Gábor phu [fú] ('fújni'): a kínai -*fu hatása alatt kialakult és prozódiáját tekintve azzal megegyező vietnami költői műfaj. A kínai irodalmi iskolán nevelkedett vietnami költők vulgarizált kínai írással írva, egészen a 20. sz.-ig használták (->még cu). Míg azonban a kínai fu elsősorban a leíró és a tanköltészet formája, addig a vietnami phu elmélkedő jellegű. A vietnami irodalomban évszázadokon át kedvelt volt a világi témájú meditáció, melynek során a költők 34 Világirodalmi Lexikon X.
529
a múlt dicsőségének tanulságait, a kor bajainak keserűségét vagy sikereinek örömét phu formában adták elő. Truong Hán Siéu (?—1354) is e formában dicsőítette a mongol támadók elleni győzelmet. Dqng Trán Cón a 18. sz. közepén ugyancsak phu formában írta Chinh Phu Ngám ('A katonafeleség panaszai') e., 477 soros költeményét, A 20. sz. elején Nguyen Truong Tó, Phan Bői Cháu, Ngó Dúc Ke és Ho CM Minh alkotott modern szellemű phu-meditációkat. O (-^vietnami irodalmi formák, meditáció) O írod.: ©áng Thái Mai: La littérature vietnamienne (Europe, 1961. júl.—aug.). Bögös László Phukan, Nílmani (1880—1964 után): aszszámi (India) költő, esszéíró. Költészete elvont filozófiai líra. 1942-ben politikai állásfoglalásáért bebörtönözték; börtönélményeit tartalmazza Dzsindzsiri ('Bilincs', 1951) c. verseskötete. O Egyéb verseskötetei: Dzsjótilcaná ('Fénysugár', ?); Mánaszí ('Szellemi szépség', 1942); Gutmáli ('Jázmin', 1950); Szandhání ('Kereső', 1952). O Prózája (pl. Szállítja Kalá, 'Irodalmi vázlatok') olyan, mint a szenvedélyes költészet, gyakran hiányzik belőle az elemzőkészség. O írod.: B. K. Barua: History of Assamese Literature (1964). Vekerdi József Phukan, Prábín Csandra; P. Ch. Phookan (1912—): asszámi (India) drámaíró. O Kál parinaj ('Tragikus házasság', 1935) c. darabja a hindu —muzulmán kapcsolatokkal foglalkozó realista színmű. Manirám Déván (1948) c. tragédiája, amely a 19. sz.-i szabadságmozgalmak során kivégzett címszereplőről szól, nagy sikert aratott. Vekerdi József Phülarkhosz; Phylarchos; Phylarchus (latinos írás); (i. e. 3. sz.): görög történetíró. Származása bizonytalan: Athénban, Sziküónban vagy Naukratiszban (Egyiptom) született. Élete nagyobb részét valószínűleg Athénban töltötte, működése a század második felére esik. A Szuda-lexikon 6 művének címét sorolja fel, ezek közül csupán a Hisztoriai ('Történetek') c.-ből maradtak fenn töredékek. A szamoszi Durisz történeti munkáját folytatta, Pürrhosz peloponnészoszi hadjáratától és halálától (i. e. 272) III. Kleomenész spártai király haláláig (i. e. 220—219) vezetve az eseményeket 28 könyvben (~*biblion). Művének fő vonalában hazai eseményeket dolgoz fel, ennek kapcsán azonban az egész görög világot bevonja a tárgyalásba, egyfelől — a régi ión történetírás nyomán — geográfiai, etnográfiai kitérőkkel, másfelől szórakoztató betétekkel,
PHÜSZ
anekdotákkal, érzelmes történetekkel tar- költőbizottságban közreműködött a Rámákítva az elbeszélést, mindezt moralizáló jana thai változata, a —*Ramakien legteljetendenciával, emocionális hatásra törekedve. sebb változatának megalkotásában. O írod.: Az ún. tragikus történetírás' képviselője; P. Schweisguth: Étude sur la littérature ebben is Durisz nyomdokain halad. Az siamoise (1951). Bőgős László atticisták (-+atticizmus) emiatt megsemmisítő kritikával nyilatkoztak róla, műve Phuttalötla; II. Ráma (uralkodói név); pusztulásához valószínűleg ez is hozzájá(Bangkok, 1767. febr. 24.—uo., 1824., ?): rult. Polübiosz szintén igen hevesen bírálta, thai király, költő, színműíró. Mint Phuttaennek oka főként Phülarkhosz Kleomenész- jotfa király legidősebb fia 1809-ben került a képe lehetett, amely Polübiosz szerint túlzó trónra. A Csa&n-dinasztia második uralkoés történethamisító; ő maga az ellenpárt dója II. Rámaként is ismert. A művészetek (Aratosz) csodálója volt. Lesújtó ítélete és az irodalom nagy műveltségű pártfogója, ellenére használta Phülarkhosz művét, mely hazája egyik legkiválóbb költője volt. Műegyébként erre az 50 éves időszakra az vei egy részét az udvarában maga köré egyetlen, az egész hellén világ történetét gyűjtött költőkkel közösen alkotta. Külöátfogó munka. O Phülarkhosz ábrázolásá- nösen szívügyének tartotta a királyi színban a kiemelkedő személyiségekre koncent- ház, a lakhon naj megújítását, a repertoár rál, egyes alakok megrajzolásában a legen- kiszélesítését. Az udvari színház számára daképzés nyomai is felfedezhetők (Pürrhosz dolgozta át az ->Inao és a -+Ramakien c. mint „második Akhilleusz", Kleomenész legendákat. E két jelentős színdarabon glorifikálása). Művészi célja az 'egységes' és kívül a népnek játszó lakhon nok színházteljes' lehetett. Töredékeket, kivonatokat nak is írt néhány darabot, amelyek közül a PlutarkhosznkX (aki Polübioszhoz hasonlóan legnépszerűbb a Szang Thong ('Aranykürt'). bírálja, de használja), a naukratiszi AthéO írod.: P. Schweisguth: Étude sur la naioszn&X, HéliodórosznéA találunk. O Kiad.: littérature siamoise (1951). Bőgős László F. Jacoby: FGrHist (II.C köt., 1926). O írod.: E. Schwartz: Fünf Vortráge über den physei makra syllabe: —• természetes hoszgriechischen Román (1896); H. Peter: Wahrszú szótag heit und Kunst. Geschichtsschreibung und Plagiat im klassischen Altertum (1911); T. Physiologus (latinos címalak); PhüszioloW. Africa: Phylarchus and the Spartan gosz (görög cím); Physiologos, Fiziológus Revolution (University ofCalifornia Publi(átírásváltozatok); (görög 'természeteations in History, 68, 1961). Tar Ibolya tudós'): a középkorban számos nyelven elterjedt vallásos-szimbolikus természetrajphüszei: -*jelviszony zi munka. Legkorábbi változata görög phüszei makra szüiiabé: -*természetes hosz- nyelvű, s valószínűleg Alexandriában keletkezett a 2. sz.-ban. Népszerűségét a szú szótag bizánci irodalomban nemcsak nagyszámú Phuttajotfa; I. Ráma (uralkodói név); kézirata bizonyítja, hanem az is, hogy mint (Ajutthaja, 1736. márc. 20.—Bangkok, a könyvnyomtatás korának népkönyveit, 1809?): thai (Thaiföld) király, költő. A újból és újból átdolgozták, kibővítették és a palotalázadással eltávolított Thonburi ki- kor igényéhez igazították. így szinte minrály hadvezérét, Csakri tábornokot 1782- den kézirat eltér a másiktól, mégis a ben ültették a trónra, a Phuttajotfa királyi gyűjtemény történetének egyes szakaszai nevet halála után kapta. A Csakri-dinasztia elkülöníthetők. Az első változathoz hatodik királya, Vacsiravut az európai ural- közelálló szövegeket nevezzük I. redakciókodóházak hagyományaira gondolva el- nak; az ún. II. redakció az 5—-6. sz.-ban keletkezett. A l i . sz.-ban, foltehetőleg az rendelte, hogy a dinasztia királyait a tiszteletteljes Ráma névvel illessék. így utóla- athószi szerzetesség körében jött létre a III. gosan nyilváníttatott I. Ráma királynak. ún. pszeudo-baszileioszi redakció. Ismeretes Huszonnyolc évig tartó uralkodása alatt egy késő bizánci verses feldolgozása is. Az hozzájárult az irodalom felvirágoztatásá- újabb szövegváltozatok nem szorították ki hoz. Az államügyek intézése mellett idejé- a korábbiakat, hanem egymás mellett éltek nemcsak a bizánci időkben, hanem később nek egy részét versek írásával töltötte. A vezetésével munkálkodó költőbizottság- is, az újgörög irodalom első századaiban. O gal leíratta az ősi népi színjáték, a —>lakhon A Physiologus a különböző nyelvekre szövegeit, megőrizve ezzel az utókor szá- történt fordításokkal a középkori világiromára. Maga is írt verses színdarabokat az dalom egyik legelterjedtebb műve lett. A udvari színház, a —>lakhon naj részére. A szír fordítás maga is több változatban 530
PIANO
terjedt el, a legkorábbi az 5. sz.-ban készült, Az egyik szír változatot később arabra fordították. Korainak tekintjük a kopt és az etióp fordítást is. Örményre a 7—8. sz.ban fordították le görögből a gyűjteményt, s az örmény szöveg szolgált a grúz fordítás alapjául. Az orosz, cseh és szerb változatok egy korai bolgár fordításon keresztül, míg a román változat közvetlenül készült a görögből. Gazdag utóélete van a műnek a latin középkorban is, amelynek képviselői az 5. sz.-ban fordították le a Physiologust. Ezen a területen gyakran a bestiarium címet viseli. A nyugat-európai népnyelvi fordítások mind a latinból készültek. O Az egyes fejezetek egy-egy valóban létező vagy mesebeli állattal, ill. kivételképpen növénnyel vagy ásvánnyal foglalkoznak. Bevezetőként egy bibliai idézet szerepel. Ezután következik 'a természettudósra' való hivatkozással az állat, ill. növény vagy ásvány sajátságainak ismertetése. Itt ritkán találkozunk azokkal a tudományos megfigyelésekkel, amelyek Arisztotelész és Theophrasztosz munkáiból ismertek; ezek helyett túltengenek a rendkívüli, csodás elemeket tartalmazó népies hiedelmek, a természeti jelenségek antropomorfizálása. Forrásként a hellénisztikus görög ->paradoxográfia alkotásai, ezek között is talán a mendészi Bólosz írásai szolgáltatták ehhez az anyagot. A sajátságok ismertetése után árok értelmezése következik a keresztény tipológia jegyében, amennyiben az ismertetett lény vagy sajátosságai Krisztusra, a Szentlélekre, a keresztény emberre, a bűnre, az ördögre stb. utalnak előképként. A fejezetet azután többnyire moralizáló intelem zárja le. O A mű igen nagy hatást gyakorolt a középkor gondolkodására, irodalmára, művészetére. Egyházi szónokok és költők egyaránt felhasználták szimbolikáját, sőt még tudományos igényű szerzők is befolyása alatt álltak, pl. Geórgiosz Piszidész (Hexaémerón c. műve) vagy Sevillai Szent Izidor, Albertus Magnus. Középkori könyvillusztrációkon, címereken, pecséteken lévő szimbolikus ábrázolások tanúskodnak arról, hogy ez a szimbólumrendszer a kor művelődésének közkincse volt. A gótikus templomok allegorikus szobordísze is a Physiologus segítségével fejthető meg. Nyugat-európai utóéletéről -•még bestiarium. O Kiad.: F. Sbordone: Physiologi Graeci (1936); D. Kaimakis: Der Physiologus nach der ersten Redaktion (1975). Latin ford.: J. Pitra: Specilegium Solesmense (3. köt., 1855). Magyar ford. és irod.: Physiologus (Horváth S„ Ethn 32. évf. 1921, 1-^40. old.); ua (Mohay A., 1986); magyarul még: 8 részlet 34*
(Horváth J., A bizánci irodalom kistükre, 1974). O írod.: Moravcsik Gy.: A Physiologus és a csodaszarvas-monda (Körösi Csorna Archívum, 1. köt., 3—4. sz. 1923—1924); F. Sbordone: Ricerche sulle fonti e sulla composizione del Physiologus greco (1936). Kapitánffy István Pi Zsi-hsziu; P'i Zsi-hiu; Pi Hszi-mej; Pi Ji-sao (névváltozatok); (Hsziangjang, ma Hupej tart., 834?—881?): kínai költő, író. O Szegény, közrendű családból való, hányatott életű, széles műveltségű írástudó volt; fiatal korában sokat kóborolt, remeteéletet élt. Költőbarátai révén költői tehetségére a fővárosban fölfigyeltek. 867-ben hivatalnokvizsgát tett, elnyerte a csinsi rangot, és különböző tisztségeket töltött be az udvarnál. Egyes források szerint csatlakozott Huang Csaónak, a parasztfelkelés vezérének a hadseregéhez (877), de Huang saját személye elleni gúnyt vélvén felfedezni egyik versében, kivégeztette. O Költészetére nagy hatással voltak Po Csü-ji versei. -*Jo fu stílusban írt költeményeiben kemény hangon ostorozza a társadalmi igazságtalanságokat; e szenvedélyes hangú társadalombírálat emeli ki a Tang-kor végének költői közül. O Magyarul: 1 vers (Illyés Gy., Kínai szelence, 1958); 1 vers (Demény O., KKK, 1967). Kalmár Éva Piachaud fpjásd], René Louis (Genf, 1896—uo., 1941): svájci francia költő, fordító, kritikus. írói tevékenysége mindvégig három síkon folyt. Első verseskötetét: Les jaurs se suivent ('A napok követik egymást') 1917-ben adta ki, az utolsót: Le chant de la mort et du jour ('A halál és a nappal éneke') 1937-ben. Rendszeres színikritikusi működése mellett mint drámafordító is jelentős; az ő fordításában adta elő a Comédie Fran$aise Shakespeare Coriolanusát, és még számos Shakespeare-művet fordított. Figyelemre méltóak költőien szép zsoltárfordításai (Psaumes, 'Zsoltárok', 1932). Szávai János
531
piano, verso [pjáno verszo] piéce á écriteaux piéce á machines [pjesz á mástnj (francia 'gépezetes színjáték'): francia színjáték. Látványos, meglepő és elkápráztató technikai eszközökkel megjelenített drámai alkotás, mely hatását az új — főként itáliai és francia eredetű —, a barokk színházra, jellemző színpadi gépezetekre, díszletekre alapozta. A 17. sz.-i Párizsban terjedt el G. Torelli és G. Vigarini itáliai építészek, szcenikusok működése nyomán, akik ez idő tájt egy sor párizsi színházat építettek át, modernizáltak (Théátre du Marais, Petit
PIECE világszerte. Formailag a társalgási színművek között leggyakoribb a ,,jól megcsinált darab". O (-*francia irodalmi formák, dráma) Muzslay László
Bourbon, Palais Royal). O A technikai hatásokra alapozott színművek diadalát általában közepes irodalmi színvonalú művek — C. Boyer, De Visé — Th. Corneille darabjai, valamint egy sor allegorikus jezsuita iskoladráma— jelezte. A forma egyik legsikeresebb darabja volt P. Corneille: Toison d'or c. látványos darabja, melyet 1660-ban mutattak be XIV. Lajosén Mária Terézia (IV. Fülöp lánya) házassága alkalmából. O A forma későbbi otthona a Salle des machines lett (a Tuileriákban építette fel a legújabb gépezetekkel ellátott óriási színháztermet G. Vigarini, 1662-ben). O (francia irodalmi formák) O írod.: V. Barbaret: Le Sage et le Théátre de la Foire (1887); M. Albert: Les théátres de la Foire 1660—1789 (1900). Muzslay László
piéce en monologue [pjesz an monolog] (francia 'monológos színmű'): 18. sz.-i francia jelenet, monodráma. Rövid, egy vagy két jelenetből álló egyfelvonásos volt, melynek minden szerepét ugyanaz a színész játszotta, A játékformát a párizsi Foire színház honosította meg 1707-ben, hogy fel tudja venni a harcot a monopolizált színházakkal szemben, azonban hamarosan az egész országban népszerűvé vált. Kedveltségében nem csekély része lehetett a vásári komédiások sok, hasonló egyszemélyes játékának, melyek hagyománya erősen élt a közönségben. O (-+francia irodalmi formák, egyszemélyes színjátékok, vásári komédia) O írod.: V. Barbaret: Le Sage et le théátre de la Foire (1887); M. Albert: Les théátres de la Foire 1660— 1789 (1900). Muzslay IAszló
piéce á tiroir fpjesz á tiruórj (francia 'fiókos színjáték'); Schubladenstück: Verkleidungsstück: a francia és német színjátszásban elterjedt bohózat. Virágkorát a 18. sz. közepétől a 19. sz. közepéig élte, eredete az itáliai commedia dell'artéhoz, valamint a vásári komédia, a vándor színjátszás látványos vígjátéki műfajaihoz kapcsolódik. O Egységes meséje, összefüggő cselekménye általában nincs, vagy igen laza szövetű, mraszerű — természetesen a revünél sokkal szerényebb külsőségek között előadva. A lazán felfűzött jelenetsort sokszor egyetlen — mindig más és más alakban megjelenő —, villámgyorsan át- meg átöltöző s szerepkörét, alakításait bravúrosan váltogató színész személye fogta össze. A műfaj egyik legismertebb, Európa-szerte kedvelt darabját, J . L. Deinhardstein: Garrick Bristolban c. komédiáját 1838-ban — EgressyG. közreműködésével — hazánkban is nagy sikerrel mutatták be. O ( -+francia irodalmi formák, német irodalmi formák, vígjátékok) O írod.: V. Barbaret: Le Sage et le théátre de la Foire (1887); M. Albert: Les théátres de la Foire 1660— 1789 (1900). Muzslay László
Piechal [pjehal], Marian (Lódz, 1905. aug. 24.—): lengyel költő, esszéíró. 1928 és 1930 között a lódzi Meteor elnevezésű csoport tagja volt, majd a Kwadryga c. folyóirattal volt kapcsolatban. Versesköteteiben érdekes ötvözetét teremtette meg a klasszicizáló formának és a lázító-elkötelezett munkásköltészetnek (Krzyk z miasta, 'Kiáltás a városból', 1929; tíarsc popiolu, 'Egy marék hamu', 1932; Srebrna waga, 'Ezüstmérleg', 1936). Háború utáni versei közt a történetfilozófiai-reflexiós művek dominálnak (Nowa wiosnaum, 'Új tavasz', 1954; Miasto nadziei, 'A remény városa', 1964). O Gyűjt, kiad.: Miara ostateczna ('A végső mérték', költ.-ek, 1965). O Egyéb főbb művei: 0 Norwidzie ('Norwidról', eszszék, 1937); Diabei za skóra ('Az ördög a bőrödért', szatírák, 1959); Byc ('Lenni', költ.-ek, 1969). O Gyűjt, kiad.: Dzien i epoka: Wybor wierszy 1925—1975. ('Napok és korok', vál. versek, 1979). Bojtár Endre
piéce bien faite [pjesz bjen fetj (francia 'jól megcsinált d a r a b ' ) : dramaturgiai meghatározás a drámaírás hatásos (hatásvadászó) fortélyait, a színház és színpad technikai lehetőségeit, valamint a közönség kegyeinek elnyerését egyaránt figyelembe vevő ,Jól megcsinált darabokra"'. O A meghatározás kialakulása a 19. sz. első harmadára tehető. A romantikus színház eszközeit silányítva felhasználó, inkább szellemes, könynyed hangvételükkel, mint — a szokványostól sohasem különböző cselekményépítkezésükkel feltűnő darabok legismertebb szerzőjeként E. Scribe-et tartják számon
piede fpje'de ( ' l á b ' ) : olasz verstani fogalom. 1. A klasszikus időmértékes verselés verslába. O 2. Összetett strófaszerkezetek ( ->ballata, canzone, canzonetta, villotta) első főrészének egy vagy több (általában 2 vagy 3) sorból álló alapegysége, mely egyszer vagy kétszer ismétlődik változatlan vagy módosult rímelrendezésben. A ballaták piedéi (melyeket mutazionénak is neveznek) egy vagy kétsorosak, előbbi kétszer ismétlődik (aaa), utóbbi egyszer (abab vagy abba); a ->volta követi őket. A canzone és 546
PIEMO
canzonetta piedéi együttesen a -*frontét alkotják. A villotta piedéi kétsorosak, egyszer ismétlődnek, utánuk volta és -*nio következik. Formai, sőt genetikus szempontból is egy-egy piedének tekinthető a -»szonett oktávjának két négysoros szakasza. O (—>olasz irodalmi forrnák) Tótfalusi István Piedra y Cielo [piedrá i szieloj (spanyol 'kő és ég'): kolumbiai költői irányzat, amely nevét a fenti elnevezésű irodalmi folyóiratról kapta. Ez jelentette meg 1939-ben és 1940-ben fiatal kolumbiai költők verseit, amelyek valóságos irodalmi forradalmat idéztek elő: szakítottak a dekadens, eltévelyedett nacionalizmussal, és a figyelmet az ország valódi igényeire és problémáira összpontosítva, új típusú latin-amerikai realizmust fogalmaztak meg, amelynek értéke máig is viták tárgyát képezi. A folyóirat körül tömörült írócsoportot J. Rojas (La ciudad sumergida, 'Az elsüllyedt város'), C. Martía (Territorio amoroso, 'Szerelmes terület'), A. Camacho Ramírez (Presagio del amor, 'A szerelem előjele'), E. Carranza (Seis elegías y un himno, 'Hat elégia és egy himnusz'), T. Vargas Osorio (Regreso de la muerte, 'Visszatérés a halálból'), G. Valencia (El ángel desalado, 'A szárnyatlan angyal') és I). Samper (Habitante de su imagen, 'Képzeletének lakója') alkotta. Az említett folyóirat a fenti munkákat jelentette meg. O írod.: J. Rojas: Cuadernos de Piedra y Cielo, 1939— 1940 (1971). ' Inotai A ndrás piemonti irodalom: a mai Olaszo. északnyugati részét alkotó terület nyelvjárásban, ill. irodalmi olasz nyelven létrejött irodalma. A 13. sz. óta használják a Piemonte (a latin Pedemontium 'a hegyek lábánál') elnevezést. A savoyai grófok (1416 óta hercegek) házasság révén a 11. sz. közepén szerezték meg Piemontot. A tulajdonképpeni Piemontban még a 15. sz.-ban is jelentékeny volt a francia nyelv és kultúra súlya. A 13., 14. és 15. sz.-ban Piemont (és Liguria) alig vett részt az olasz politikai és kulturális életben. Az első ismert költő G. Alione (1460?—1521) szülővárosa nyelvjárásában, Asti piemonti nyelvén írt tíz bohózatot; francia nyelvű verseiben C. Marót hatása fedezhető fel. Alione elkülönítette magát a lombardoktól, ill. Észak-Itália kultúrájától, sőt egy 660 sorból álló költeményében támadta az olasz-lombard szokásokat, a városi életet. A 16. sz.-ban Kmanuele Filiberto herceg a firenzei I. Cosimo de' Medicihez hasonlóan erősen centralizált államot 35*
épített ki; vele kezdődött meg a Savoyaiház tényleges uralma. Emanuele Filiberto 1560-ban rendeletileg megszabta a nyelvhasználatot; a jog és a közigazgatás nyelvében a latin helyett az Alpoktól keletre az olaszt, nyugatra a franciát kellett használni. Maga a herceg még szívesebben fejezte ki magát spanyolul és franciául, mint irodalmi olasz nyelven, jóllehet a fővárost Chambéryből áthelyezte Torinóba. O Az olasz félsziget a 16. és 17. sz.-ban kénytelen volt a francia—spanyol hatalmi versengés politikai és gazdasági következményeit elviselni, a torinói udvar azonban a két nagyhatalom közt ügyesen biztosította függetlenségét; magához vonzotta az írókat és költőket főleg azokból a tartományokból, amelyek spanyol uralom alatt álltak: Nápolyból, Szicíliából. G. B. Marino (1569—1625) követte Torinóba P. Aldobrandini bíborost 1608-ban; az írók barátja, Carlo Emanuele uralkodó herceg a Szent Móric és Lázár renddel tüntette ki Marinát, aki 1615-ig maradt a hercegi udvarban; több alkotása fűződik Torinóhoz, jóllehet nem tisztázott körülmények miatt ugyanott börtönbe is került. Carlo Emanuele környezetéhez sok neves irodalmi személyiség tartozott; T. Stigliani (1573—1651), az antimarinisták vezére csak viszonylag kevés időt töltött az udvarban, de A. Tassoni (1565—1635) már udvari szolgálatba lépett, s Piemontban az olasz függetlenség zálogát látta; két élesen spanyolellenes Filippicájában (1615) támadta III. Fülöp spanyol királyt; azzal vádolta, hogy beavatkozik a piemonti hercegség ügyeibe. A torinói születésű E. Tesauro (1592 1675) élete szorosan összeforrt az udvarral (a későbbi II. Vittorio Amadeo nevelője is volt, külföldi követségekben is járt), ő a piemonti nemzeti öntudat és a Savoyaiakhoz való hűség első öntudatos irodalmi letéteményese. Esztétikai művei mellett igen jelentősek Piemont történetével foglalkozó, spanyolellenes értekezései. O A spanyol örökösödési háború területi gyarapodáshoz juttatta Piemontot; megszerezte ui. Szardíniát, keleten pedig a termékeny Monferratót, ill. Alessandriát, Tortonát és Novarát. Egyúttal pedig az uralkodó herceg felvette a szárd királyi címet. A nemzeti öntudat erősödése a 18. sz. második felében most már a francia művelődés ellen irányult; a spanyol fenyegetés a múlté lett. O C. Federici (1749-^1802) irodalmi olasz nyelven alkotó piemonti vígjátékíró kora népszerű szerzője volt, aki a 19. sz. első felében Mo.-on is hatott. A 18. sz. végének szabadságvágya ugyanakkor gyengítette és megkérdőjelezte a torinói udvar abszolu-
547
PIEMO
tista rendszerét. V. Alfieri (1749—1803), aki nemcsak szülővárosát, Astit hagyta el, hanem a francia hatás alá került Piemontot is, azért, hogy öntudatos olasszá váljék. Bejárta a kontinenset, majd Toszkánában telepedett le; az olasz klasszikusokból tanult, hogy képes legyen szabatosan írni irodalmi olasz nyelven. Tizenkilenc tragédiájában a királyok elleni gyűlöletet és a szabadságszeretet hirdette; tézisei az abszolút államforma ellen irányultak, s ellentétesek voltak pl. Racine,-é\al, aki a feudális hűséget ajánlotta. Művei hátterében a nyomasztónak ítélt piemonti viszonyok bírálata áll; ám példáit más államok távoli, ill. olykor közeli eseményeiből meríti. Az 1784-ben írt és 1788—89-ben kinyomtatott L'Etruria vendicata ('Megbosszult Etruria') c. eposzában Lorenzino vagy Lorenzaccio de' Medicit dicsőítette, aki 1537-ben meggyilkolta Alessandro de' Medicit, Firenze első uralkodó hercegét. Franciaellenes versei beletartoznak abba az áramlatba, amely az olasz nemzeti öntudat erősítését szolgálja. O Fokozatosan kibontakozott az olasz állami egység gondolata is; ebben nagy részt vállaltak a piemonti gondolkodók. G. F. Galearii Napúmé (1748— 1830), a szárd királyság magas rangú pénzügyi tisztviselője és közgazdasági szakírója 1794-ben megjelent művében még a pápa vezetésével képzelte az olasz államok szövetségét oly módon, hogy azok viszonylagos önállósága megmaradjon. A saluzzói születésű S. Pellico Börtöneim c. műve nagy hatással volt az olasz nemzeti mozgalmakra; drámai munkásságában Alfierit követte, célzásaival Ausztria lombardiai uralmát támadta. C. Balba (1789—1853), az 1848-ban Torinóban megalakult alkotmányos kormány első miniszterelnöke a szövetség vezetéséből azonban már kizárta a pápát, Az egyszerű származású torinói pap, V. Gioberti (1801—1852), akinek 1833-ban mazziniánus volta miatt el kellett hagynia Piemontot, s csak 1848-ban térhetett vissza (ám akkor a piemonti politikai élet első vonalába került), híres I)el primato morale e civile degli italiani ('Az olaszok erkölcsi és szellemi elsőbbsége', 1843) c. művében az olasz egységet már Piemont katonai közreműködésével és irányításával képzelte el (bár a pápát névleg vezetőnek javasolta). C. Balba után V. Gioberti is piemonti miniszterelnök lett 1848-ban, és erős tevékenységet fejtett ki az Ausztria elleni háború kapcsán a piemonti befolyás megerősítésére KözépOlaszo-ban. A Rinnovamento civile d'Ttalia ('Olaszország szellemi megújulása". 1851) 548
c. művében, politikai végrendeletében Piemontot jelölte ki az olasz egység létrehozására, és a szárd királyt javasolta az egységes olasz állam fejének. M. D'Azeglio (1798— 1866) 1849-ben lett Torinóban miniszterelnök. A mérsékelt beállítottságú államférfi két hazafias ihletésű történelmi regény sikeres szerzője is volt, Ausztriában látta az olasz egység legnagyobb akadályát, s támogatta az ún. első felszabadító háborút 1848ban, míg ellenezte 1860-ban Garibaldi vállalkozását s a nájxjlyi királyság megdöntését. Gioberti örökségét C. Cavour (1810—1861) vette át. Cavour híre, egyszerűségre törő, lényegre mutató parlamenti beszédei révén már értelmezhetjük a ,,piemonti stílust", amelyet jellemezni fog a retorika kerülése, a világos, pontos mondatszövés. O Torino 1861 1865 között az egységes Olaszo. első fővárosa volt, 1865—1870 közt Firenze volt a főváros, majd 1871-től Róma. A piemonti írók a korábbi századok patrióta hevülete helyébe a belső viszonyok elemző feltárását állították sokszor ironikus, szatirikus hangvétellel, máskor pedig múltba révedő nosztalgiával. Kialakult egyfajta, a piemonti kisvárosok társadalmi rétegeit ábrázoló realizmus, amely nem idegenkedett a nyelvjárás használatától sem. A. Brofferio (1802—1866), aki 1848-ban a parlamenti demokrata ellenzék vezére és Cavour engesztelhetetlen ellenfele volt, nagy népszerűségre emelkedett piemonti nyelvjárásban írott ironikus-szatirikus, olykor hazafias hangvételű költeményeivel. V. Berttezio (1830—1900), újságíró, lapalapító és jiarlamenti képviselő, nagyszámú, jobbára a kisemberek világával foglalkozó regény és színpadi mű szerzője, főként piemonti nyelvű vígjátékaival lett nevezetes; kiemelkedik közülük az olasz színpad jeles alkotása, az 1863-ban Torinóban bemutatott: Le miserie d' monsú Travet ('Travet úr nyomorúsága'), amely a cifra nyomorúság kálváriáját viszi színre. A szerzők a nyelvjárás révén nyomatékosították a piemonti öntudatot, de most már az egységes Olaszo. kultúrájában. G. Faldella (1846—1928). politikus és újságíró írói pályáját a piemonti paraszti világ ábrázolásával kezdte; piemontiként élte meg a római jjarlamentben eltöltött éveket, élményeket is; jelentései mintha egy idegen országból származnának, hasonlóan pl. a Gazzetta Piemontese c. lapnak 1873-ban küldött bécsi beszámolóihoz. E. Calandra (1852—1911) La bufera ('A vihar'. 1898) c. nagy regényében az 1798—1799-es eseményeket ábrázolta. G. Gozzano (1883 1916) költészetét áthatotta a múlt századi piemonti regényes világ és a vidéki élet
PIENV békéje, csendje iránti vágy. Világos, áttetsző, retorikától mentes, prózai hangvétele a D'Annunziót és követőit jellemző pompázatos és dagályos stílus korszakában jellegzetesen utal a piemonti stílus visszafogottságára, a józan szerkesztés kedvelésére. Ez a múltból következetesen átívelő vonal érvényesül századunk három legnagyobb piemonti írójánál, az egyetemes olasz irodalom nagyságainál is. M. Soldati (1906—) film- és TV-rendezőként tevékenykedett; regényeket és színdarabokat adaptált az olasz televízió számára; számos prózai kötet után írta meg kiemelkedő Le due cittá ('A két város', 1964) c. terjedelmes regényét, amely a közép-európai ízlés szerinti szabályos család- és generációs regény, ill. korkép, amely 1912-ben kezdődik, és fél évszázadot fog át. A cselekmény eseményesen halad előre; a sok szereplő megoszlik Torino és Róma közt; kitűnő alkalom az író számára, hogy mint a torinói jezsuiták neveltje, piemonti szemszögből vizsgálja a főváros sajátos lelkületét, lakossága ízlését, kapcsolatrendszerét, beállítottságát. C. Pavese több művében jelenítette meg Torinónak és környékének világát; műveiben a paraszti élet tragikus feszültségekkel terhes viszonyai az erkölcsi tisztaság és felemelkedés lehetőségeként mutatkoznak meg. Jóllehet ő maga az olasz ellenállásban konkrétan nem vett részt, a tisztességes cselekvés szabályait abban találta meg. Tömör és világos prózája, amely talán amerikai szerzők fordítása közben is alakult antiretorikussá, csatlakozik a hagyományosan egyszerű piemonti prózastílushoz. Ugyanez mondható el B. Fenoglio (1922—1963) novelláiról és regényeiről, amelyek a Langhevidék partizánharcait örökítik meg. A harc eleven hétköznapjai, az Ellenállásban természetespolitikai nézetkülönbségek mellett Fenoglio mesterien szemlélteti a piemonti t á j a t . Mindezzel folytatja és kiteljesíti a tényszerűségre, a konkrét ábrázolásra, a stiláris realizmusra hangolt piemonti irodalmi hagyományt. O Feltétlenül említést érdemel a piemonti irodalmi kritika. Előfutára a torinói születésű, de sokáig Londonban élt G. Baretti híres Frusta letterariája ('Irodalmi korbács', 1763—1765). A pozitivista irodalomkritika világhírű orgánumát, a máig mértékadó Giornale Storico della Letteratura Italianát 1883-ban Torinóban R, Renier, F. Novati és A. Gráf alapította. P. Gobetti (1901—1926) eszmei vezetése alatt antifasiszta írónemzedék nőtt fel, pl. L. Ginzburg és G. Einaudi, akinek 1933-ban alapított könyvkiadó vállalata fon-
tos szellemi bázissá vált. O (~+olasz irodalom) Herczeg Gyula Pien Cse-lin (Csiangszu tart., 1910—): kínai költő, műfordító, a modern kínai líra „nyugatos" irányzatának kiváló képviselője, Ch. Baudelaire, A. Rimbaud, St. Mallarmé, W. B. Yeats, W. H. Auden, T. S. Eliot és mások műveinek értő tolmácsolója. Keveset, de nagy műgonddal írt. A nyugat-európai impresszionista-szimbolista líra világlátásának, stílusjegyeinek hatását tükröző versei egykor a nyugati verselés technikai (metrikai és prozódiai) lehetőségeinek kiaknázásáról, sikeres meghosszabbításáról tanúskodnak. Ő volt a kínai szonett egyik megteremtője. Az el magány osodott egyén belső problémáit tükröző s eleinte szigorúan kötött formákban megnyilatkozó lírája a későbbiekben oldottabbá s a külvilág, a társadalom problémái iránt is fogékonyabbá vált. O Gyűjt, kiad.: Si-nien sicsao ('Tíz év versei', 1940). O Magyarul: 4 vers (Szerdahelyi I„ Donga Gy., Modern kínai költők, 1961). O írod.: M. Loi: Roseaux sur le mur (1971). Galla Endre pien-hszi li-liu:
japán
irodalom
pien ven: a régi kínai irodalom két műformája (az eredetiben két különböző módon írva): 1. ('változtatott prózai mű'): 9—10. sz.-i elbeszélő —*paj hua nyelvű műfaj, verssel váltakozó prózában. Legtöbbször buddhista szútrák vagy legendák népies feldolgozása, de olykor a kínai történelem egyes epizódjait vagy mondáit énekli meg. A klasszikus kínai regény és színmű legkorábbi ismert őse. A műfaj létezése évszázadokon át feledésbe merült, csak századunk elején fedezte fel P. Pelliot neves francia sinológus Stein A. útmutatása alapján a Kanszu tartománybeli Tunhuang kolostora barlangkönyvtárában fennmaradt példányait. O írod.: A. Waley: Ballads and Stories from Tun-huang (1960). O 2. p'ien wen ('párosított prózai mű'); sze-liu ven ('négyes-hatos (szótagszámú) prózai mű'): régi kínai kötött prózastílus. A 4—6. sz.ban keletkezett. Jellemzői a választékos, sokszor keresett nyelvezet, olykor rímelő négy-négy vagy hat-hat szótagos mondatpárok szoros gondolatpárhuzamokkal. Az egész régi kínai irodalom folyamán filozófiai műtől hivatali beadványig minden műfajt műveltek e stílusban. Mesterkéltsége olykor erős visszahatást szült: a Tangkorban Han J ü és követői ellene indították a -»fcM-ven-mozgalmat; a $Ztt7w/-korban Ou549
PIEQU
jang Hsziu és Sze-ma Kuang is felléptek ellene. A stílus azonban művelőket talált egészen a császárság bukásáig. Csongor Barnabás
O Verseskötete még: Apanda ('Összegyűjtött versei', 1—2. köt., 1975^1976)' O Magyarul: 1 versrészlet (Kopp Éva, Világirodalmi Antológia, VI. 2. köt., 1962); 1 versrészlet (Papp Á., Somogyi Néplap, 1965, máj. 8.); 7 vers (Tandori D., Galamb özönvíz után. Ciprusi költők antológiája, 1986). Papp Árpád
pie quebrado [pie kebródo] {spanyol 'törött láb'): spanyol verstani fogalom. Olyan rövid, rendszerint négy vagy öt szótagból álló sor, mely hosszabb sorok közé ékelődik (pl. octava italiana de pie quebrado).
Pieridisz-Filippu, Jorgosz; Giórgos Philippu-Pieridés; Pieridisz-Filippu, Jórgosz (új átírás); (Dali, 1904—): ciprusi görög író. Ifjúkorát Kairóban töltötte, 1946-ig élt és dolgozott ott mint gyapotkereskedelmi hivatalnok. I vamvakidesz ('A gyapotmunkások', reg., 1945) c. művét arabra, Szkliri keri ('Nehéz idők', 1963) c. gyűjteményének elbeszéléseit pedig oroszra és románra fordították. 1954-ben megszervezte az ammohosztoszi Népkönyvtárat, melynek 1971-ig igazgatója volt. O Elbeszélései sötét tónusúak, társadalmi feszültségektől terhes környezetben küszködő kisemberekkel, akiknek világát belülről ismerte; halovány reménysugaruk. hogy a sorsukban közös szociális igazságtalanságon, kiszolgáltatottságon összefogással képesek változtatni. O Elbeszéléskötetei még: Diijimata apo ti Meszi Anatolisz ('Elbeszélések a Közel-Keletről', 1949); Aszalefti keri ('Mozdulatlan idők', 1966). O Magyarul: 2 nla (Révész M., A tűz titka. Ciprusi elbeszélők, 1985). Papp Árpád
Piera [pj^rá], Josep (Beniopa, Valencia, 1947. máj. 30.—): katalán költő és író. Tanítóképzőt végzett, majd hat év pedagógusi gyakorlat után művelődési előadóként helyezkedett el. A katalán írószövetség egyik alapítója és vezéralakja. O A 70-es évek elején spanyol nyelvű versekkel jelentkezett. 1974-től csak katalánul ír. Költészete a szülőföld mediterrán tájához kötődik, az egyéni és a közösségi múltban gyökerezik, és a trubadúrok, Ausiás March és a spanyol arany század alkotóinak a hatását mutatja. Regénye, a Rondalla del retorn ('A visszatérés regéje', 1978) egy emigrációból hazatérő író visszaemlékezéseinek laza füzére. Naplójegyzeteit El cingle verd ('A zöld szirtfal', 1982) címmel adta ki. Műfordítóként hispániai arab költőket ültetett át katalánra. O Fő műve^ Renau: la pluja ascla els estels. Renou ('Dörej: az eső a csillagokat hasogatja. Dörej', 1976); El somriure de l'herba ('A fű mosolya', 1980); Mel-o-drama ('Édeskés dráma', 1981); Brutícia ('Szenny', 1981). Faluba Kálmán
Pierre: -»még Péter, Petrus, Pietro
Pieridisz, Theodoszisz; Theodosés Pieridés; Pieridisz Theodoszisz (új átírás); (Ceri, 1908—Prága, 1970): ciprusi görög költő. Tanulmányait Párizsban végezte, majd évekig élt Kairóban és Alexandriában, ahol a Hellén c. folyóiratot szerkesztette 1945-től 1946-ig. Szülőszigetére visszatérve tevékenyen vett részt az angolellenes függetlenségi küzdelmekben. Sok üldöztétésben volt része, 15 évet töltött emigrációban, javarészt Csehszlovákiában, ahova nem sokkal a halála előtt, elhatalmasodott tüdőbetegségére gyógyulást remélve tért vissza. O Első verseskötete Xerome emisz na tragudume ('Mi is tudunk énekelni', 1937) c. jelent meg. Költői hírnevét 9 részes Kipriaki Szimfónia ('Ciprusi Szimfónia', 1956) c. poémájának köszönheti, melyet népe szabadságküzdelmei ihlettek. Művészetében megtalálhatók mind a hagyományos költői eszközök és formák, mind a harmincas évek görög avantgarde törekvései. Kutatásokat végzett a ciprusi /Ifcrííasz-mondakör (—>Akritasz-dalok) témájában, újgörögre fordította Arisztophanész Béke c. darabját, 1954-ben.
Pierre de Saint-Cloud fpjer dö szenklií], (12. sz. második fele): francia költő. A -*Róka-regény (Román de Renart) legrégibb és legjobb darabjainak (branc,he-a,'mak, ->roman) szerzője. Eletét nem ismerjük; művelt, latinul jól tudó és a pereskedési ügyekben is járatos költő. Szabics Imre, Pierre-Quint [pierkent], Léon (Párizs, 1895—uo., 1958. jún. 22.): francia író, irodalomtörténész, kritikus. A szürrealistákkal indult, az 1930-as években a rövid életű Le Grand Jeu csoportjához tartozott, Irodalomtörténészként, mint pontos, megbízható tanulmányok, monográfiák szerzőjét tartják számon. A HankissJ. és Molnos L. által szerkesztett Anthologie de la poésie hongroise ('A magyar költészet antológiája', 1936) c. kötet munkatársa volt. O Főbb művei: Marcél Proust; sa vie, son oeuvre ('Marcel Proust élete és művei', tan., 1925); Lautréamont et Dieu ('Lautréamont és az Isten', tan., 1930); André Gide; sa vie, son oeuvre ('André Gide élete és művei', tan., 1932);
550
PIETI
Proust et la stratégie littéraire ('Proust és az irodalmi stratégia' — Proust leveleivel kiegészítve, tan., 1954). Jancsó Júlia Piers Plowman [ptoz plaumen], {'Piers, a szántóvető') a Canterbury mesék melletti legfontosabb középkori angol irodalmi alkotás (The Vision Concerning Piers Plowman, 'Látomás, melyben Piers, a szántóvető szerepel') főalakja. Alliteratív költemény, melynek három változata ismert, különböző hosszúságban (2500—7300 sorig). Bár a legújabb kutatások kétségbe vonják a szerzőségét, az elterjedt nézet szerint W. Langland írta 1360—1399 között. A leghosszabb változatban a költő a Malvern-hegyen bolyong, mikor allegorikus látomásai támadnak. Látja az Igazság tornyát és a Rossz földalatti börtönét — köztük egy mezőt (a Világot) tele emberekkel. A következő vízióban a Megvesztegetés, az Ész, a Tudomány és más absztrakt fogalmak találkoznak, végül a Tudomány prédikációjának hatására az „emberek ezrei'' kelnek útra, hogy megkeressék a Szent Igazságot, Az utat nehéz megtalálni, megjelenik Piers Plowman, s felajánlja, kalauzolja őket, ha segítenek földjét felszántani. Ezután a munkák megbeszélése következik, s a IX. részben (melyet már más szerzőnek tulajdonítanak) a történet új fordulatot vesz; az emberek a Jótettet keresik hiába. Bár a kifejezés erejében eléri az elsőt, a másik két változatnak széteső a szerkesztése. Az alaptörténethez hozzáadott látomások az egyház romlásáról, a szegénység érdeméről és a szerelem felsőbbrendű erényéről szólnak. O Fontosabb kiadások: N. W. Skeat (szerk., A, B, C szövegek, 1886); uő. (modern szövegváltozat, 1905); H. W. Wells (ua„ 1935). O Irod.: G. A. Thomas: A Study of the Influence of Piers Plowman (1927); A. H. Bright: New Light on Piers Plowman (1928); D. Aers: Piers Plowman and Christian Allegory (1975). M. Nagy Péter Pisták [pjenták], Stanislaw (Wielkowies, 1909. aug. 3.—Varsó, 1964. jan. 27.): lengyel költő, író. Élményei meghatározóan szülőföldjéhez kötötték. Emlékei mese-látomásokká sűrűsödnek; ez sajátos impresszionista hangulatot teremt. O Fő művei: Wiersze zebrane ('Összegyűjtött versek', 1964); Opowiadania wybrane ('Válogatott elbeszélések', 1966). O Magyarul: 3 vers (Kónya L„ Vihar B„ Lengyel költők antológiája, 1951); 1 elb. (Mészáros I., Mai lengyel elbeszélők, 1952); 5 vers (Tandori D,, A lengyel avantgarde furcsa története, 1982). Kovács István
Pietaris [pjetariszj, Vincas (Ziürius-Gudeliai, 1850. okt. 9.—Usztyuzsnaja, Oroszo., 1902. okt. 3.): litván író. Oroszo.-ban volt gyakorló orvos. Elbeszéléseiben a litván falu életét ábrázolta, főként a felemelkedő gazdag paraszt és az orosz államhatalom összeütközését. Az első litván történelmi regényben (Algimantas 1—5, 1904—1905) a 13. sz.-i államalapítási küzdelmeket festette le megkésett romantikával. Forrásértékűek viszszaemlékezései (Is manó atsiminimu, 'Emlékeimből', 1905). O Gyűjt, kiad.: RaStai ('Művei', 1921—1940). Bojtár Endre Pieterkiewicz [pjeterkjevics], Jerzy; PietrIciewicz (névváltozat); (Fabianki, 1916. szept. 29.—): lengyel költő, író, műfordító, irodalomtörténész. A háború előtt az Okolica Poetów költőcsoporttal állott kapcsolatban, 1939 óta Angliában él. O Főbb művei: Poematy londynskie i wiersze przedwojenne ('Londoni poémák és háború előtti versek', 1965); Five Centuries of Polish Poetry ('A lengyel költészet öt évszázada', műfordításantológia. 1960). Kovács István pietizmus etrarkista költemények mellett Carminum libri quattuor ('A versek négy könyve', 1553) c. kiadott latin versek egészítik ki irodalmi munkásságát. O írod.: G. Bertoni: Poeti e Poesie del Medio Evo e del Rinascimento (1922). Varga András
Pigrész; Pigrés; Pigres (latinos írás); (Halikarnasszosz, i. e. 5. sz. első fele?): görög költő. Egy bizonytalan hitelű híradás szerint testvére volt Ártemisziának, hazája bennszülött (kariai) uralkodónőjének, és pentameterek beiktatásával bővítette az Iliászt, Egy elveszett és egy fennmaradt „homéroszi" eposzparódia (Margitész, Batrakhomüomakhia = Békaegérharc) írójaként is szerepel a hagyományban, ám ez a tradíció aligha megbízható. O Kiad.:G. Kinkéi; Epicorum Gra.ec.orum fragmenta (1 köt.. 1877): T. W. Altén: Homeri opera (5. köt., 1964). O
Pignotti [pinvottij, Lorenzo (Figline Valdarno, Firenze köz.. 1739. aug 9. Pisa. 1812. máj. 5.): olasz író. költő, orvos. A pisai egyetem tanara és rektora volt Mint udvari történetíró megírta a Storia della Toscana sivo al Principalo ('Toscana története a fejedelemségig') c., amely liberális felfogása 557
PIHUA
tén görög eredetű (a poiétész 'költő' héber megfelelője). A pijjut a zsidó istentisztelet egyes szertartásaival párhuzamosan jött létre, azok illusztrálását, költői megfogalmazását szolgálta, így nem véletlen, hogy a fennmaradt alkotások többsége a mai —•imapi huang: —• kínai színjáték könyv keretében őrződött meg. Létjogosultságát is ennek köszönheti, eredetileg a piimata alfavitika: -*abecedarium kántor (hazan) számára íródott. A jeruzsápiitaridesz: ciprusi népi énekmondók és lemi Szentély és a város — mint politikai és versszerzők. Ünnepeken ma is közkedvelt- vallási centrum — pusztulása (i. sz, 70) után kezdték meg ugyanis a -*jávnei iskola ségnek örvendenek; jelentős szerepük volt a bölcsei a zsidó imarend összeállítását, s ez gazdag újgörög nyelvű népköltészeti hanagyjából II. (Kis) Hillél idejében (az i. sz. gyomány megőrzésében. O (-»dalnok:) 4. sz. közepén) nyerte el mai formáját, Ettől Papp Árpád kezdve a költők (pájtánók) feladatává lett Pijet, Georg Waldemar (Berlin, 1907. az egyes imaszövegek, aktuális bibliai szafebr. 14.—): német (NDK) író. Fiatalon kaszok ( Tóra, párásá, pászuq) díszítése, csatlakozott a kommunista mozgalomhoz. bővítése, irodalmi feldolgozása. ElőszereTehetségével a munkásszínjátszás területén tettel verselték meg a talmudi legendákat jelentkezett. 1928-tól a Proletár Forradalmi ( ->agada) és vallástörvényeket ( -»haláha,) írók Szövetsége elnökségében dolgozott. 1933 is. A középkorban komoly költői versenyeutáni évei az illegalitás, az üldöztetés jegyé- ket is rendeztek egy-egy liturgiái szakasz, ben teltek el. 1945 után újságíróként műkö- téma megéneklésére. A meglehetősen nagy dött Berlinben, volt banktisztviselő is. Je- számmal keletkezett művek már a gáoni lenleg írásainak él. O Proletárszínjátszó korban (->gáoni irodalom) szükségessé tetpróbálkozását követően ifjúsági elbeszélé- ték ezek kanonizálását, beépítését a hétseket írt, majd a hangjáték műfajában köznapi—szombati, ill. az ünnepi imakönyvalkotott. A hangjáték történetébe főként be (ezek héber neve: szidur 'rendezés', ill. Mietskaserne ('Bérkaszárnya', 1931) c, damáhzor 'ciklus'). így Amrám (875 k.) és rabjával írta be nevét. Később e területen Szaádja gáon (892-—942) korától kezdve a is inkább az ifjúság számára írt. Néhány pijjutok maguk is az imakönyv kanonizált kései kötetében történeti anekdotákat fűz (befogadott) elemei vé váltak. O A pij jutcsokorba. Tgen termékeny szerző. O Egyéb nak a középkor folyamán rendkívül sok fő művei: Kreuzer unter Rot ('Cirkáló vörös fajtája, mondhatni műfajon belüli műfaja lobogó alatt', dráma, 1927); Die Strasse der alakult ki. Ezek azonban létrejöttüket szinte Hosenmatze ('A kölykök utcája', elb.-ek, teljes mértékben az ünnepi és szombati imák 1929); Wiener Barrikaden ('Bécsi bariká- sokféleségének köszönhetik. A legrégibb dok'. elb.-ek, 1930); Pferdejunge Krischan pijjutfajta minden bizonnyal a kerovot ('Krischan, a lovászfiú', hangj., 1960); I)ie ('közelítések', pontosabban 'áldozatbemuProviantkolonne ('A hadtáposzlop', elb.-ek. tatás'; ritkábban használatos egyes számú gyűjt, köt., 1963); Der Verdacht ('A gya- alakja: krová), amely még az áldozathelyetnú', reg., 1963); Die Bastschuhe und die tesítő ima sajátosságait őrzi (vö. Zsoltárok Diplomaten ('Háncscipők és diplomaták', könyve 141:2). Szintén régi pijjutfajta a anekdoták, 1970); Die Bőmbe unterm Beit -yjocér, amely az ünnepi liturgiában a ('Bomba az ágy alatt', anekdoták. 1972); reggeli imádság része lett. Legtöbbje a Smá Prozess für Lenin ('Per Leninért', anekdo- Jiszraél, a legfontosabb zsidó imádság előtt ták és helyzetképek, 1974). és után szerepel. A Smone eszré ('TizenKomáromi Sándor nyolc' áldásmondás) elnevezésű imában épített pij jutok neve amidá ('állás' közben pijjut Sivasankara Pillái, Thakazsi Pillái, Vengatarama Irámalingam: -*Rámalingam Vengatarama Pillái, Námakkal pillaittamizs; pillaitamil {'gyermek-tamil'): a Visnu-kultuszhoz kapcsolódó, Krisna isten gyermekkorával foglalkozó középkori tamil költői műfaj (-*prabandha), később kiskorú emberi hősökről szóló leírás. O (-*tamil irodalmi formák) Pillalamarri Pina Vírabhadra (15. sz.): telugu (India) költő. Két elbeszélő költeménye maradt fenn: a Sakuntalá Parijanam ('Sakuntalá házassága') Kálidásza drámájának, ill. a M ahábhhárata egyik epizódjának a feldolgozása, a fízüaimini Rháratam ugyancsak a Mahdbhárata egyik epizódjának feldolgozása. Major István Pillát [pillát], Ion (Bukarest, 1891. márc. 31.—uo., 1945. ápr. 17.): román költő, esszéíró, műfordító. Előkelő bojári családból származott. A középiskolát Bukarestben végezte. 1905-től Párizsban földrajzot és történelmet, később jogot is hallgatott, s tanári oklevele mellé jogi diplomát is szerzett. Párizsban személyes kapcsolatba került francia szimbolista költőkkel, s itt ismerkedett meg 1912-ben A. Macedonskival; ez az ismeretség elhatározó jelentőségű volt költészetének további alakulására. 1914ben tért vissza Bukarestbe, s egyik szerkesztője lett a Flacára c. folyóiratnak, majd társszerkesztője volt (T. Arghezive 1) a Cugetul Románesc c. irodalmi lapnak. 1920ban a Párizs környéki béketárgyalásokon tagja volt a román küldöttségnek. Ezután folyóirat-szerkesztőként dolgozott haláláig. O Középiskolás korában írt versei a sámánátoristák hatását mutatják. Párizsi éveitől kezdve parnasszista és szimbolista verseket ír, kedveli az egzotikus témákat. Verselését gondosan megválasztott ritmus és rímelés, finom művű strófaszerkezet jellemzi. Elegáns formaművész, különösen a két háború közti korszakában, amikor képzeletvilága, témaválasztása és verselése a neoklasszicistákkal rokonitja. Nagy műveltségű költő; a kortárs francia, német, angol költészetet eredetiben olvassa, és kitűnő esszékben rajzol róluk maradandó arcképet. Baudelaire, Mallarmé, J . Moréas, Fr. Jammes, 564
Saint-J ohn Perse, P. Valéry, P. Claudel, R. M. Rilke, G. Trakl, Shelley, Whitman stb. verseinek fordítója. O Főbb verseskötetei: Visári págine (1912: Áprily L, Bárányi F., Bede A., Pogány álmok, válogatás, 1966); Eternitáti de-o clipá ('Pillanatnyi örökkévalóságok', 1914); Amágiri ('Ámítások', 1916); fírádiná intre ziduri ('Kert kőfalak között', 1919); Pe Arge§ in sus ('Föl az Arge^en', 1923); Limpezimi ('Tisztaság', 1928); Portrete lirice ('Lírai arcképek', eszszék, 1936); Tradi{ie §i irumalie ('Hagyomány és újítás', esszék, 1936); Caietul verde ('Zöld füzet', 1936); Tárm pierdut ('Elveszett part', 1937); Poeme intr-un vers ('Egysoros költemények', 1940); Umbra timpului ('Az idő árnyéka', 1942). O Gyűjt, kiad.: Poezii / — / / / . ('Versek I—III', 1944). O Magyarul még: 12 vers (Szemlér F., Franyó Z.. Jánosházy Gy.. A román irodalom kistükre. IV/a köt., 1964); 1 vers (Garai G., Szabadkikötő, anto., 1966); Egyenes mérleg (vál. leölt.-ek, Áprily L., Bárányi F., Bede A. stb., 1974); 1 vers (Weöres S-, Egybegyűjtött műfordítások, 1976). O írod.: Szemlér F.: Modern román költők (ErdHel, 1933. 654—657.); Szemlér F.: Fordítók műhelve (Igaz Szó, 1965, 9.); Domokos S.: Ion Pillát költészetéről (Utunk, 1966, 11.); Dávid Gy.: Ion Pillát emlékezete (Igaz Szó, 1966, 3.). Domokos S.: Ion Pillát (Pogány álmok, 1966); C. Ciopraga: Universul poetic al lui Ion Pillát (Cronica, 1967, 29—32. sz.); Pomogáts B.: Ion Pillát (Nagyv. 1967, 6.); Domokos S.: Huszonöt éve halt meg Ion Pillát (Nagyv, 1970, 10.); M. Zaciu: Ion Pillát (Utunk, 1981. 12.). Domokos Sámuel Pillecijn [pileszejn], Fillip de; Pillecyn (névváltozat); (Hamme, 1891. márc. 25.— Gent, 1962. aug. 7.): flamand író. Leuvenben germán filológiát tanult. Az 1. világháborúban önkéntesként harcolt. 1918—1919 között újságíróként dolgozott, majd 1941ig tanár volt. Belgium német megszállása alatt az oktatási minisztérium munkatársaként tevékenykedett, ezért a 2. világháború befejezése után négyéves börtönbüntetésre ítélték. O írói munkássága két szakaszra bontható: 1944 előtti és utáni időszakra. Az első periódust erősen neoromantikus történelmi témaválasztás, ennek megfelelő hangulatú stílus jellemzi. Szívesen választott katonahősöket. Ide sorolható: De rit ('A lóháton tett utazás', nla, 1927): Blauwbaard ('Kékszakáll', reg., 1931); De sóidat dohán ('Johan, a katona', reg., 1939). 1935-ben megjelent Hans van Malmédy c. regénye lélektani indíttatású, fájdal-
PILNY mas hangulatú, érzelmes stílusban íródott. Élete végén — csalódottsága és kiábrándultsága ellenére — továbbra is figyelemre méltó műveket alkotott. E második korszakának egyik fó műve: Jan Tervaert (1947) c. regénye, amelynek témájáért ismét a flamand nemzet múltjához fordult. O Pillecijn művészete védőbeszéd az emberi igazságosság és az egyszerű, vidéki élet védelmében. Műveit többször fordították németre és franciára, összegezve a 2. világháború alatti tevékenysége ellenére jelentős írónak tekinthető. O Egyéb fő művei: Monsieur Hawarden ('Hawarden úr', nla, 1935); Schaduwen ('Árnyak', nla, 1937); Mensen achter de dijk ('Emberek a gát mögött', reg., 1949); De veerman en de jonkvrouw ('A révész és a fiatalasszony', reg., 1950); Rochu.s (reg., 1951); Vaandrig A. Serjacobs ('A. Serjacobs zászlós', reg., 1952); Aanvaard het leven ('Megérkezett az élet' reg., 1956). O Irod.: A. van Wilderode: Filip de Pillecijn (1960). Keller Anna Pilnyak, Borisz Andrejevics (írói név); Vogau (családi név); (Mozsajszk, 1894. okt. 11.—1941, más adatok szerint 1937): szovjet orosz író. Apja állatorvos volt, volgai német telepesek leszármazottja. Anyja tanár; szláv és tatár eredetű, régi nemesi családból való. Gyermek- és ifjúkorát vidéki kisvárosokban töltötte. A kisváros világa műveinek visszatérő színhelye lett. Gyerekkorától tudatosan készült az írói pályára. 1909-ben publikált először Vesznoj ('Tavasz szal') c. egy lírai miniatűrt, de csak 1915-től figyeltek fel műveire. Első elbeszéléskötete, a Sz poszlednyim parahodom i drugije rasszkazi ('Az utolsó hajóval és más elbeszélések', 1918) a tízes évek jellegzetes témáit variálja A. Csehov, I. Bunyin, B. Zajcev modorában: a kisvárosi élet fojtogató légköréről, furcsa figuráiról, homályos elvágyódásról, elviselhetetlen sorsokról ír. Második novelláskötetében (Biljo, 'A múlt', 1920) már feltűnik a régi kerékvágásból kizökkent Oroszo. képe, a forradalom témája. A forradalom éveit nagyrészt Kolomnában töltötte. De közben éhesen, lerongyolódva maga is marhavagonokon utazva járta be a polgárháború káoszában vergődő Oroszo.-ot. Az új élmények, a széthulló régi világ apokaliptikus képe, a tömegek történelemformáló mozgása megrendítik világképét és radikálisan megváltoztatják művészi szemléletmódját, Szakított az orosz próza klasszikus vonalával és a szovjet orosz avantgarde próza úttörője lett. Golij god (1921: Kántor P., Meztelen év. 1979) c. művével az elsők közt kísérelte meg bevonni az epikai formák
világába a forradalom hatalmas témáját. A téma lírai frissessége szétrobbantotta a realista formát. Az expresszionizmus és akonstruktivizmus sajátos változata az új prózapoétika. Pilnyak alapvető újítása a montázstechnika, amely az ún. rubljenaja próza ('hasított próza') alapja. Pilnyaknak nem csupán témája, hanem látásmódja, stílusa, műfaja is a forradalom. Pilnyak rendkívül termékeny író, de nemcsak sokat írt, hanem ugyanazt sokféle formában tette közzé: „Elbeszéléseim és kisregényeim hol ilyen, hol olyan formában jelentek meg, az elbeszélésrészletek olykor kisregények feje : zetei lettek, a kisregények pedig elbeszélésekre hullottak szét" — írta a Meztelen év előszavában. Ez is a konstruktivista montázstechnikából fakad. Pilnyaknak sok utánzója akadt már első irodalmi sikere után is. De ő maga is — leplezetlenül, sőt idézetek tömegével demonstrálva irodalmi példákhoz kötődött (főleg A. Belijhez, A. M. Remizovho7j, D. Sz. Merezskovszkijhoz és J. Zamjatyinhoz). Az 1920-as években az ún. útitársak közé sorolják, és gyakran kritizálják hol romantikus neoszlavofil nézeteiért, hol anarchizmusáért és kultúrpesszimizmusáért, hol amiatt, hogy írásain átüt a pszichoanalízis ösztönelmélete. Pilnyak ugyanis a forradalmat nem szociális drámaként, hanem természeti kataklizmaként fogja fel és éli át. A káoszra, a destruktív oldalra, az ázsiaiságra, a barbárságra, az államellenességre helyezi a hangsúlyt. Úgy véli, hogy Október áttörte az T. Péter álltai Oroszo.-ra kényszerített európai kultúra vékony rétegét, és a népet visszavitte a maga Péter előtti „természetes állapotába". A természeti kataklizmaként felfogott forradalom az embereket is természeti lényekké változtatta: felszabadította bennük az állatot, az ösztönt (a „hóvihar" és a „farkas" visszatérő jelképei a forradalomnak Pilnyak prózájában). Ezért kapcsolódik össze nála a forradalom a nemiség témájával (Ivan da Darja, 'Kéküstökű csormolya', 1923; Ivan—Moszkva, 1926: (Jeliért H., Tvan Moszkva, Mai Orosz Dekameron, 1936), s ezért szerveződnek az emberi sorsok oly gyakran fiziológiai események (születés, közösülés, éhség, halál) köré. Ahogy kultúrafelfogásában a spengleri „Nyugat alkonya" tézis kísért, ebben a zoológiai erotikában a freudizmus hatása ismerhető fel. 1922-ben Németo.-ban, 1923ban Angliában töltött hosszabb időt. Berlinben a Nakanunye c. szmenovehista lap munkatársa. De Moszkvába visszatérve nyilvánosan szakított a folyóirattal: „Aki Oroszországgal tart, annak Oroszországban a helye'' — írja nyílt levelében. A szkíta 565
PILNY
barbárság-romantika jegyében történelmi párhuzamok felé fordult új regényeiben (Poveszty Petyerburgszkaja, 'Pétervári elbeszélés', 1922; Tretyja sztolica, 'A harmadik főváros', 1923). De Angliából visszatérve megváltozik szemléletmódja (Sztarij szir, 'Öreg sajt', 1924), és Ázsiáról az európai kultúrára, a faluról a városra, az ösztönösségről a szervezettségre, az anarchiáról az új államiságra, az orosz muzsikról a munkásosztályra került a hangsúly értékrendjében, bár változatlanul mitizált formában (Masini i volki, 'Gépek és farkasok', 1926). 1926-ban jelent meg Poveszty o nyepogasennoj lunye ('Elbeszélés a ki nem aludt holdról') c. műve a Novij Mirben. Az elbeszélés politikai botrányt váltott ki, mert Frunze halálának körülményeit tárgyalta egy korabeli, pletykaszinten terjedő verzió szerint. Voronszkij nyilvánosan utasította vissza a neki ajánlott művet, a Novij Mir szerkesztősége pedig ,,nyilvánvaló és durva hibának"' nevezte közlését, 1929-ben egy másik politikai botrány miatt leváltották az írók Összoroszországi Szövetsége elnöki tisztjéről is. Ugyanis a NEP-korszakot meglehetősen fekete színekkel ábrázoló művét Berlinben jelentette meg (Krasznoje gyerevo, 'Mahagóni', 1929). Pilnyak nemcsak szépirodalmi műveiben élt szívesen a dokumentarizmus eszközeivel, hanem az önálló dokumentarista műfajoknak is mestere. Számtalan utazását útinaplókban, riportkötetekben örökítette meg (Anglijszkije rasszlcazi, 'Angol elbeszélések', 1924; Kornyi ja ponszkovo szolnca, 'A japán nap gyökerei', Kamnyi i kornyi, 'Kövek és gyökerek', 1934; O'kej, 1933: Soproni A., Oké, 1983). A szaporodó útinaplók azonban Pilnyak elbizonytalanodását is jelzik. 1929-ben ő is megkísérli végrehajtani életművében a „nagy fordulat o t " a termelési téma és a realista stílus jegyében, ám nagyrészt sikertelenül. A szocialista építés témájának szentelt műveiben ( Volga vpadajet v Kaszpijszkoje morje, 'A Volga a Kaszpi-tengerbe ömlik', 1930; Szozrevanyije plodov, 'A gyümölcs beérése', 1936) ekletikusan keveredik első korszakának stílrealizmusa és a konstruktivista periódus lázadó poétikája, formabontása. Legfigyelemreméltóbb műve ebből az időszakból, a Szoljanoj ambar ('Sóraktár', 1937) befejezetlen maradt, Az orosz forradalmi mozgalom történetét akarta feldolgozni benne egy kisváros életének tükrében. A korszak irodalmi tudatában elfoglalt helyét jól mutatja, hogy 1929-ben nyolc kötetben jelentették meg életművét. 1935-ben Izbrannije rasszkazi c. válogatott
elbeszéléseit adta közre.. 1937-ben koholt vádak alapján letartóztatták. 1941-ben halt meg valamelyik büntetőtáborban ismeretlen körülmények között. Az ötvenes évek végén rehabilitálták. 1976-ban jelent meg oroszul válogatott elbeszéléseit és a Meztelen év e. kisregényt tartalmazó gyűjteményes kötet. O Pilnyak a régi típusú orosz értelmiség elbeszélőjének indult, 1918 előtti műveiben nincs semmi szokatlan, rendkívüli. További életműve, legalábbis 1929-ig azonban annyira rendhagyó, hogy még műfajilag sem tagolható. Maguk a könyvek csak alkalmi és külső formát kölcsönöznek annak a folyamatos prózának, amely a forradalomról szól. s bármely pontján művé — elbeszéléssé, kisregénnyé, regény-eposszá, parabolává — kristályosítható. Kezdetben a rombolás pátosza hatotta át Pilnyak prózáját is. A mértéktelenség cselekedete, a forradalom az ő prózáját is mértéktelenné, olykor mérték nélkülivé tette. Ahogy szétvetette a régi világot, úgy vetette szét Pilnyak prózájában a régi poétikát: „Színhely: nincs színhely. Hősök: hősök nincsenek. Oroszország, Európa, az egész világ, a hit, a hitetlenség, kultúra, hóviharok, orkánok, az Tstenanya képe." (A harmadik főváros). A történet, az epikai alakok, az elbeszélő hang, a stílus részeire hullik, a szerző „vágja meg" és illeszti egymáshoz a „síkokat". Á „töredékek önálló életet élnek, s lehetővé teszik összeötvözésük és szétbontásuk n + 1 kombinációját" (V. Gofman). A konstruktív szabadság elve közelíti ezt a prózát a filmhez, különösen Eizenstein montázselméletéhez. A lényeg itt is az, hogy magát a jelképet (a művészi jelentést) nem az egyes elemek, hanem a jelek összeillesztése, a konstrukció hordozza. Pilnyak nem „kollektív" prózát ír, amivel az 1920-as években, a tömegeket hőssé formáló forradalom hatására sokan megpróbálkoztak, hanem „elszemélytelenített" prózát. Hőse: a természeti kataklizmaként ünnepelt forradalom. Tárgya: a felrobbant és ezer darabkára hulló régi Oroszo. A forradalmi robbanásnak nem a történelem a foglalata, és nem a történelem ad neki értelmet. Ellenkezőleg: a forradalom az író világképében történelemellenes tett — mintegy „átlyukasztja" a történelem burkát, transzcendens erő. Pilnyak azonosul ezzel az erővel, élvezi a pillanat történelmen kívüliségét. Innen ezeknek a műveknek fantasztikus-misztikus, groteszket, naturalizmust, lírai érzelmességet vegyítő szimbolikája. Pilnyak először csak esztétikailag fogadta el a forradalmat. Joggal írta magáról: „én — lényegében anarchista vagyok, aki félig tréfásan, félig
566
PILON
komolyan úgy határozza meg magát, mint bolsevik, de nem kommunista" (Tri brata, 'Három testvér'). A forradalom ,,személy telenített" és „transzcendens" felfogása nemcsak a pilnyaki próza kompozíciós szabadságában, műfaji meghatározatlanságában, nyelvének hangsúlyozott anyagszerűségében jutott kifejezésre, hanem az epikai alakok értékrangjában is. Pilnyak hőseinek nincs pszichológiája vagy sorsa: szerzői tézisek jelzései, „algebrai jelek", más irodalmi hősök változatai, önmagukban közömbös alakok. Önállótlanságuk épp a forradalom e kozmikus-mitikus felfogásából következik: az egyének ki vannak szolgáltatva az életükbe robbanó hatalmas erőnek — vagy azonosulnak vele, és csupán véletlenszerű „inkarnációit" alkotják, vagy elpusztulnak nyomása alatt. Az új poétika egyik jellemző vonása a prózanyelv kiemelt anyagszerűsége. Az anyagszerűség egyrészt a szerzőhöz viszonyítva mutatkozik meg: a szerző hol publicistaként, lírikusként, filozófusként, hol pedig kommentátorként, dokumentátorként jelenik meg az adott történéssel szemben. Másrészt a hősökhöz viszonyítva nyilvánul meg: a történésnek nincsenek saját szubjektumai (a káosz elnyeli őket), illetve csak transzcendens szubjektuma van (természet, állat). Továbbá Pilnyak számára közömbös, hogy önmagától vagy másoktól, irodalmi művekből vagy természettudományi munkákból, szertartáskönyvekből idéz. Az „idézet" sajátos nyelvi metszet, amelyből a montázs készül. Ezen a műfajilag átmeneti prózapoétikán Pilnyak szemléletének átalakulása sem változtat. Hiszen a „szkíta romantikát" (amely történetileg a hadikommunizmus korszakának felelt meg) a NEP-korszak idején felváltó „nyugatosság" megőrzi a mitizáló szemlélet alapelemeit, csak hierarchiájukat a konstrukció ideológiai elvét — változtatja meg: az államnélküliség kaotikus szabadságát, az ázsiai Oroszo. ünneplését az új államiságba, a proletárfegyelembe, a „bőrbekecsesek" szervezőerejébe vetett hit, a ,,muzsik"ésa „farkas" imádatát a ,,gép"és a „város" imádata váltja fel. Lényeges változás Pilnyak poétikájában csak 1929 után következik be. A mitizáló szemlélet alól kicsúszik a sajátosan orosz talaj, amely művészileg olyan termékennyé tette. Pilnyak saját kisrealizmusának eklektikus restaurálásával kísérletezik (pl. a freudizmushoz kötött pszichológiai motiváció ezentúl csak a negatív hősök belső világát közvetíti). Pilnyak ezzel csak osztozott az 1920-as évek irodalmi avantgarde-jának általános sorsában. Kísérletező prózájának újrafelfe-
dezése az 1970-es években következett be. 0 Művei még: Avtobiografija ('Önéletrajz', Piszatyeli, 1928); Szoljanoj ambar. Glavi iz romana ('Sóraktár. Fejezetek egy regényből', Moszkva, 1964, 5.); Dvojnyiki ('Hasonmások', 1983). O Gyűjt, kiad.: Szobranyije szocsinyenyij ('Összegyűjtött művei', 1929—1930); Izbrannoje ('Válogatott művei', 1976). O Magvarul még: 1 elb. (Bonkáló S„ Nvug, 1926' 16.); 1 elb. (Bonkáló S„ Budapesti Szemle, 1927, 593.); 1 reg.-részlet (Bonkáló S„ Budapesti Szemle, 1929, 621.); 1 nla (Berényi L„ Vasárnap, 1933, 14.); I elb. (L. T„ Sarló és Kalapács, 1934, 16.). O írod.: A. Bljumenfeld: K iszkussztvu szlova (Gorn, 1923, 9.); J. Tinyanov: Lityeraturnoje szevodnya (Russzkij Szovremennyik, 1924. 1); P. Sz. Kogan: B. Pilnyak (Novij Mir, 1925, 11.); V. Sklovszkij: B. Pilnyak (LEF, 1925, 3.); Bonkáló S.: B. Pilnyak (Nyűg, 1926, 16.); B. Pilnyak. Sztatyi i matyeriali (1928); A. K. Voronszkij: Lityeraturnije portreti (l. köt., 1928); V. Polonszkij: Sahmati bez korolja (Ocserki o szovremennoj lityerature, 1930); Vajda S.: Az ötéves terv, a nagy jelen és a kintrekedt író (Korunk, 1931, 1.); Gró L.: B. Pilnyak (Munka, 1932, 23.); P. Palijevszkij: Ekszperimentalnaja lityeratura (Voproszi lityeraturi, 1966, 8.); L. Kuzmieh: Language and stylistic Characters of B. Pilnyak's Növel The Naked Year (Dissertation Abstracts, 1967, XXVIIT.); Sükösd M.: Pilnyak (Az új szovjet irodalom, 1967); V. Novikov: Tvorcseszkij puty B. Pilnyaka (Voproszi lityeraturi, 1975, 6.); A. Fiáker: Az orosz avantgarde kérdéséhez (Az újnak tenni hitet, 1977); Kántor P.: B. Pilnyak és a Meztelen év (Utószó, Meztelen év, 1979); Szilágyi Á.: Pilnyak prózája (Vság. 1981,9.). " ' Szilágyi Ákos Pilon [pilon], Edmond (Párizs, 1874— uo., 1944): francia író, költő. Irodalmi pályafutását novellákkal kezdte, amelyek az Echo de Paris-ban, a Merc.ure de Francéban és egyéb lapokban jelentek meg. Később a múlt nagynevű szereplőit és különböző korok erkölcseit, városokat, tájakat bemutató munkákat írt; érzékletes stílusa sok olvasót szerzett neki. 1925-ben a Lasserredijjal, 1940-ben a Francia Akadémia Irodalmi Nagydíjával tüntették ki. O Néhány novellája az 1910-es években megjelent a Pesti Napló ban. O Főművei: Lespoémesde mes soirs ('Estéli verseim', 1896); La maison d'exil ('A száműzött háza', 1898, versek); Muses et bourgeoises de jadis ("Hajdani múzsák és polgárasszonyok', 1908); Portraits tendres et pathétiques ('Szelíd és szenvedé567
PILON Canada francais (1966); G. Marcotte: Le temps des poetes (1969). Dévényi Levente
lyes arcképek', 1909); La vie de famille au dix-huitiéme siécle ('A családi élet a 18. sz.ban', 1923); Vieux portraits, jeunes visages ('Régi arcképek, fiatal arcok', 1929); Belles de jadis ('Hajdani szépasszonyok', 1935); Dames et cavaliers ('Hölgyek és lovagok', 1936); Pélerinage de guerre jadis et de nos jours ('Háborús zarándoklat hajdan és napjainkban', 1947). O Magyarul: 1—1 nla (Pesti Napló, 1913, 54, 146, 187; 1914, 13.); 1 vers (Tóth J.; Bajomi Lázár E.: Párizs, 1960). Dévényi Levente Pilon [pilon], Jean Guy (Saint-PoIycarj>e, Kanada, Québec tart., 1930. nov. 12.—): francia nyelven alkotó kanadai költő, irodalomszervező, kritikus. 1954-ben fejezte be jogi tanulmányait a montreali egyetemen. Ügyvéd volt, majd a kanadai rádió rendezője, 1960-tól irodalmi műsorfelelőse lett. A Conseil des Arts Québec (Québeci Művészeti Tanács) irodalmi vezetője. Tanulmányai, kritikái leginkább a Le Devoir c. lapban jelennek meg. Az ő nevéhez fűződik az Hexagone kiadó, majd 1959-ben annak a Liberté c. folyóiratnak az alapítása, amely tömörítette a québeci költők dinamikus csoportját (G. Carle, 0 . Marchand, L. Portugais, Héléne Pilotte). O Pilon költészete R. Char és A. Grandbois hatása alatt indult, nem intellektuális jellegű, a szó, a nyelv csodája bűvöli el, örömét leli a dolgok megnevezésében, amely a világ újrafelfedezését jelenti számára. Formailag nem újító, de tiszta, melodikus verseinek dinamikus, egyéni kifejezésmódja hatásosan érzékelteti hazájával való egységét, az álomvilág, a fények játéka, a szerelem által keltett érzések báját. O Munkássága elismeréséül megkapta a Québec Tartomány IXját (1955); a következő esztendőben a David-díjat. 1968-ban a Kanadai Királyi Társaság tagjai sorába választotta. O Művei: Lafiancée du matin ('A reggel menyasszonya', versek, 1953); Les cloitres de l'été ('A nyár kolostorai', versek, 1954); L'homme et le jour ('Az ember és a nappal', versek, 1957); La mouette et le large ('A sirály és a nyílt tenger', versek, 1960); Kecours au pays ('Visszatérés a hazához', versek, 1961); Pour saluer une ville ( Egy város köszönj/ésére', versek, 1963); Solange (reg., 1966); Cornme eau retenue ('Mint a feltartóztatott víz', versek, 1969); Silences pour une souveraine ('Hallgatások egy uralkodónőért', versek, 1972). O Magyarul: 1 vers (Gereblyés L., Nagyv, 1968, 1.); 5 vers (Sediánszky J., Óda a Szent Lőrinc-folyóhoz. Québec mai francia költészete, anto., 1978). O írod.: P. de Grandpré: Dix ans de vie littéraire au
Pilot, Marian (Siedlików, 1936. dec. 6. ): lengyel író. Művei a 20. sz.-i lengyel irodalomnak abba a máig élő — vonulatába illeszkednek, mely ,,falusi prózának" nevezhető. Nagyszerűen alkalmazza a magyar olvasó számára is igen ismerős népi eredetű elbeszélési technikákat. Az élő beszéd ihlette történetek bővelkednek anekdotikus mozzanatokban. O Az írót nem a lengyel falu társadalmának mindennapjai érdeklik, világát a mélylélektan felől közelíti meg. O Főbb művei: Panny szczerbate ('Fogatlan hölgyek', elb.-ek, 1962); Sien ('Kapualj', reg., 1965, 1966-ban Pisták-díjat kapott); Opowiesci éwiqtojanskie ('Szent Iván-napi elbeszélések', 1966); Majdan ('Piactér', reg., 1969); Pantalyk ('Zavar', elb.-ek, 1970); Zakaz zwalki ('Szemetelési tilalom', reg., 1974); Karzel pierwszy, król tutejszy. Tani, gdzie much nie ma ('Az első törpe, az itteni király. Ott, ahol nincsenek legyek', elb.-ek, 1976); Wykidajlo ('Kidobólegény', elb.-ek, 1980); Cizba. Opowiadania i opouneície ('Tülekedés', elb.-ek és kisregények, 1981); W sloncu, w deszczu ('Napfényben, esőben', reg., 1981). O írod.: B. Grzeszczuk: O stylu prozy Mariana Pilóta (1978); J . Dabrowski: Konice Karnawalu (Nowy Wyraz, 1979, 10.). Pálfalvi Lajos Pilpai: -*•Hidpai pilpul canzone strófáira emlékeztetett (~+diesi nélkül). Az epodo sorszámban is rövidebb, de sorai is inkább hetesek és ötösök, kevés tizenegyessel. A 17. sz.-ra a pindarica ode elvesztette klasszikus mértéktartását, pátosza üres dagállyá lett, művelői rászolgáltak B. Manzini csípős kritikájára:
Pimenta [pimentá], Alberto (Porto, 1937. dec. 26.—): portugál költő. Tanulmányait Coimbrában végezte. Tizenhat évig lektorként dolgozott a heidelbergi egyetemen. Német, olasz és portugál folyóiratokban publikál. O Versei a konkrét költészet, vizuális költészet képviselői közé sorolják. O Művei: Os Entes e os contraentes ('Lények és ellenlények', költ.-ek, 1971); Corpos Estranhos ('Idegen testek', költ.-ek, 1973). Lukács Laura Pimenta [pimentá], Alfredo (írói név); Alfredo Augusto Lopes Pimenta (teljes név); (Guimaráes, 1882. dec. 3.—Lisszabon, 1950. okt. 15.): portugál író és filozófus. Irodalmi működését mint költő kezdte: Na Tőrre da Ilusáo ('Az illúzió tornyában', 1912); Este é o Livro das Quiméras ('Ez a chimérák könyve', 1922); Poesias em Prosa ('Költemények prózában', 1924). Jelentékenyebb mint politikai író és gondolkodó. Számtalan vitairatában mint a monarchista párt szóvivője a liberalizmus ellen harcol; történelmi munkáiban a nemzeti múlt több reakciós szereplőjét igyekszik rehabilitálni. O Fő művei: Elementos da História de Portugál ('A portugál történelem elemei', 1930); Estudos Filosóficos e Críticos ('Bölcsészeti és kritikai tanulmányok', 3 köt., 1930, 1935, 1958); A Revolucáo de um Pensamento ('Egy gondolat forradalma', 1935). Rónai Pál
. . .e zagyva, fellengős szóáradattól véli magát mind egy-egy Pindarosznak. . .
Az alábbi példában (G. Chiabrerátói, aki a 17. sz.-ban is megőrizte a műfaj nemesebb hagyományait) megfigyelhetjük, hogy a vers első sorával induló hasonlat mily nagy ívben fogja át a strófa és antistrofa összesen húsz sorát, és zárul az epodóban:
Pi Mónin: -»Mónin Pi
Strófa Ahogy, midőn kelet felől a napnak arany ösvénye tárul, s Alpok havánál vakítóbb kezével a hajnal magát koronázza fénnyel, s a csillagok hónából rózsás és lila fellegek fakadnak. a harmat drága cseppje, az ftg folyékony gyöngye Földanyánknak keblére hull, s virág szépsége támad, hová dúsan pereg le
pinakesz (görög pinax 'tábla, jegyzék' többes számú alakja): katalógusszerű jegyzék a görög irodalomban. Korai formája a dráma- és kardalelőadások listája, a -*didaszkáliák. Az antik irodalomtörténet alapját vetette meg Kallimakhosz Pinakesz tón en paszé paideia dialampszantón kai hón szünegrapszan ('A művelődés egész területén híres emberek és műveik jegyzéke') c. 120 könyvből (-*biblion) álló munkája, amely alfabetikus elrendezésben és műfaji szempontok szerint osztályozva foglalta össze az alexandriai könyvtár katalogizált anyaga
Antistrofa úgy, Hybla mézétől át- s átitatva hinti lágyan a nyelvem harmatát a nagy Arany Liliomra, mely babérral lón győztesen befonva, 569
PINDA
radt epinikionj a (498-ból), a 10. Püthói óda a thesszáliai Hippokleaszn&k szól, azt azonban nem tudjuk, vajon később is kapcsolatban állt-e Thesszál iával. O Munkásságának első szakaszában főleg egy-egy isten kultuEpodo szához közvetlenül kapcsolódó költeményeket (paianokat, dithüramboszokat) írt. EbKarját magasra tárja szűz szép Klió, s kezével ből a korszakból (kb. 490) származik az a űzze thébai dárda paian is, amely a delphoibeli Theoxenia s szárnyas idő a tunya feledést el számára íródott, és amellyel Pindarosz erőa szem határig, sen megsértette az aiginaiakat. A paian ban és mint az árvíz földet elönt, terjedjen egyre jobban ugyanis az áll, hogy Neoptolemoszt, az Guise dicsősége számtalan dalokban. aiginaiak héroszának, Aiakosznak a leszármazottját Apollón halálra sújtotta Delphoi(Az óda Guise herceget dicsőíti La Rochelle ban a szentélynél, mivel Trójában megölte bevétele alkalmából.) Az olasz pindaroszi az oltárnál menedéket kereső öreg Priaóda formáját vette át a francia P. Ronsard moszt. Ettől függetlenül Pindarosz egész és a Pléiade más költői a 16. sz.-ban. O (—>olasz irodalmi formák, óda) O írod.: A. életében szoros kapcsolatban állt Aiginával, és a sértést később (7. Nemeai óda Sommariva: La lirica pindareggiante in 31—49.) igyekezett is jóvátenni, amennyiItalia da Orazio a Chiabrera (1904); I. Neri: ben Neoptolemosz hősiességét és a halála II Chiabrera e la Pléiade francese (1920). után Delphoiban őt övező tiszteletet emelte Tótfalusi István ki. O Szicíliával már 490-ben kapcsolatban pindarikon hendekaszüllabon: -*pindaállt: a 6. Püthói óda az akragaszi Xenokraroszi tizenegyes tész (Thérón türannosz öccse) számára készült. LTgyanebből az időből származik az pindarismo [pindárizmo]; pindarizmus: akragaszi Midasz auloszversenyen aratott Pindarosz görög költő utánzása; Itáliában győzelmére írott 12. Püthói óda is. O A kialakult költői irányzata 16. sz.-ban. Célja perzsa háborúk idejét, amikor hazája, Théba a pindaroszi ódaköltészet felelevenítése volt; az ellenség oldalára állva a görögség ellen ebből az indítékból fejlődött ki a -*pindafordult, Pindarosz valószínűleg (legalábbis rica, ode műfaja, amely az olasz odeköltészet részben) Aiginában vészelte át. Erre abból legkorábbi változata. O (-»olasz irodalmi következtethetünk, hogy e korszakból szárformák) mazó ódáinak nagy része aiginai bajnokot Pindarosz; Pindaros; Pindarus (latinos ünnepel. Ha Thébával nem is szakította meg a kapcsolatot, kétségtelenül helyteleírás); (Kiinoszkephalai, a boiótiai Thébai mellett, i. e. 522 v. 518'— Argosz, i. e. 422 nítette hazája állásfoglalását (109. töredék). A perzsák leverése után örvendezett, hogy a v. 438): görög lírikus, kardalköltő. Életéről ,,Tantalosz-kő" elkerült Hellasz feje fölül, és kevés megbízható adatunk van. Négy életünnepelte az artemiszioni (77. töredék), rajz maradt fenn róla, ezek közül egy papiruszon került elő, egy a Szuda-\exikori- szalamiszi (5. Iszthmoszi óda 49.) és plaban, valamennyi késő antik vagy bizánci, taiai (1. Püthói óda 77.) győzelmeket. O Az sok bennük a mesés elem. Pindarosz vala- igazi hírnevet Pindarosz számára szicíliai melyik Püthói játék évében született, i. e. sikerei hozták meg. 476—474 között Szicí522 vagy 518 jöhet számításba. Előkelő liában tartózkodott Hierón szirakuzai és Thérón akragaszi türannosz udvarában. családból származott, de sem apja, sem anyja nevét nem tudjuk biztosan. Az 5. Hierónt dicsőíti az 1. Olimpiai óda, a 3. Püthói ódában (75—76. sor) az Aigeidák&t Olimpiai óda pedig Thérónt. Ugyancsak Thérónhoz szól a 2. Olimpiai óda is, mely (régi thébai nemesi család) nevezi atyáinak, de nem tudhatjuk, hogy ezt személye- tartalma szerint nem is epinikion, hanem sen saját magára érti-e, vagy pedig általá- vigasztaló, bölcselkedő költemény. Pindanosságban, költő és thébai polgár lévén te- rosz Szicíliában valószínűleg találkozott kinti őket őseinek. O Fiatalkorában Athén- Bakkhülidészszel és Szimonidészszel is. O be küldték, ahol zenét tanult Apollodórosz- Hazatérte után háza mellett Rheiának és tól és Agathoklésztő\. Athénban kapcsolatba Pánnak emeltetett szentélyt, amit még került az Alkmeonidákkal, a 7. Püthói óda Pauszaniasz is látott. O Pindarosz ekkor Megaklész kocsiversenyen aratott győzel- már dicsősége tetőfokán állt, egész görögországban ismerték, és mindenfelől érkeztek mét dicsőíti. O Pindarosz élete folyamán hozzá a megrendelések. Szicíliával fennsokat utazott, sok görög városállammal tartott kapcsolatai azonban gyengültek kapcsolatba került. Legkorábbi fennmas az apollói kellem cseppjét esőzi nem múló szavakban; és most királyi fődre koszorút fonni oly nemes virágból lantom szavára mind elédbe járul Helikon égi nője.
570
PINDA
egyáltalán nem epinikion, hanem a tenedoszi Arisztagorasz prütaniszi hivatalba lépése alkalmából íródott. O Az epinikionok mellett a papiruszleletekből számos fragmentum ('töredék') is napvilágra került. Ezek között jelentős mennyiségben találunk paianokat, ezenkívül szerepelnek himnuszok, dithüramboszok, partheneionok. A többi műfajból meglehetősen kevés maradt fenn, számos rövidebb fragmentum műfaja bizonytalan. A fennmaradt töredékek összhangban vannak az epinikionokkal, így ez utóbbiak alapján is helyes képet alkothatunk Pindarosz munkásságáról. O Az ódák felépítését vizsgálva a következő fő elemekkel találkozunk: győzelem (csak röviden érintve, esetleg a korábbi győzelmek említésével); a győztes dicsérete (általában nem elsősorban személyének, hanem hazájának, származásának szól); a győzelmi dicsőség ünneplése; a költői művészet dicsérete; a mítosz. O Az ódák szerkezete nem lineáris, a költemény magva keretbe van foglalva. Ezt a magvat általában a mítosz alkotja. A felépítés nem szigorú, de gyakori a hármas tagozódás: bevezetés, közepén a mítosz és befejezés. A bevezetést a mítosz szal és a mítoszt a befejezéssel valamilyen átmenet kapcsolja össze, az átmenet gyakran ugyanannak a (sokszor nagyon is fontos) szónak a segítségével történik (pl. az 1. Olimpiai ódában ez a szó a kleosz, 'hírnév'). O Pindarosz magát vátesz-költőnek tekinti, aki hivatását az istenektől kapja, és ezzel együtt szent feladatát és kötelességét: hirdetni az igazságot és az arra érdemeseknek a dicsőséget (4. Olimpiai óda 1—3. sor, 3. Olimpiai óda 7.). Hite szerint az olyan költő, aki csak a költői mesterfogásokat ismeri, mindössze károgó holló, míg a valódi költő Zeusz madara (2. Olimpiai óda 77 94.) Az isteni inspirációval a költő olyan tudást kap, amely összehasonlíthatatlanul több az emberi tudományoknál (61. töredék), és mások számára nem elérhető (9. paian). Ahhoz, hogy a tömeg megértse, tolmácsra van szükség (2. Olimpiai óda 86—87.). Ez a tudás elsősorban Apollóntól származik, a Múzsák közvetítésével. Tartalma is szent: az istenek és héroszok tetteinek és az ember túlvilági sorsának ismerete. Ezért érthető, hogy prófétának (6. paian 6.), az istenek hírnökének (6. Nemeai óda 59.) nevezi magát, a „bölcs" pedig egyenértékű nála a „költő" szóval. O Első pillantásra önellentmondás, hogy Pindarosz a költészetet egyrészt szent hivatásnak, kultikus tevékenységnek tartotta, másrészt viszont pénzért árulta művészetét, és ódáiban bárkinek a dicsőítésére vállalkozott, aki megfizette,
(valószínűleg az ellene folytatott intrikák következtében, Id. 2. Püthói óda 74.). így Hierónnak a püthói játékokon futásban aratott második győzelmét (472), majd olimpiai kocsiverseny-győzelmét (468) már nem Pindarosz énekelte meg. Hierónhoz szóló utolsó ódája 470-ből származik (1. Püthói óda). O Pindarosz, bár Thébához mindig hű maradt, Athén nagyságát elismerte, mint erről a 76., 77. töredék tanúskodik. A hagyomány szerint a thébaiak Athén dicsőítése miatt ezer drachmára büntették meg, az athéniak viszont proxeniával ('vendégjog') és magas pénzösszeggel jutalmazták. O A 460-as években írt epinikionjai között szerepelnek rhodoszi (7. Olimpiai óda), korinthoszi (13. Olimpiai óda), kürénéi (4., 5. Püthói óda) megrendelésre írottak. A 4. Püthói óda végén síkraszáll a száműzött Damophiloszért, amiért alighanem elvesztette a kürénéi király kegyét, mert a 460-as olimpiai győzelmének megéneklésére már nem kapott megbízást. O Aiginával egész életén keresztül jó kapcsolatban maradt, utolsó fennmaradt költeménye (8. Püthói óda, 446-ból) is ennek a városnak szól. O Argoszban halt meg, a hagyomány szerint egy szeretett ifjú ölében. Mivel állítólag 80 évet ért meg, ennek 442-ben vagy 438-ban kellett történnie, aszerint, hogy melyik születési dátum helyes. Hamvait leányai hazaszállították, síremléke még Pauszaniasz korában is állott. Házát a költő iránti tiszteletből állítólag még Nagy Sándor is megkímélte. O Pindaroszt a klasszikus korban már időszerűtlennek tartották, arisztokratikus felfogása éles ellentétben állt az i. e. 5. sz.-ban uralkodó demokratikus nézetekkel. Annál nagyobb figyelmet szenteltek neki az alexandriaiak. Akkor meglévő műveit a bizánci Arisztophanész (Arisztophanész Büzantiosz) osztotta be 17 könyvre. A Vita Ambrosiana ('Szent Ambrus életrajza') szerint ezek a következők voltak: himnuszok, paianok (egy-egy kötet), dithüramboszok, proszodionok, partheneionok, hüporkhémák (két-két kötet), még egy-egy könyv partheneion, enkomion, thrénosz és 4 könyv epinikion. Az egész műből szinte csak ez utóbbi 4 kötet maradt fenn. Ezekben az epinikionok a versenyjátékok szerint vannak felosztva: az első kötet az olimpiai, a második a püthói, a harmadik a nemeai, a negyedik az iszthmoszi versenyekre írott ódák. Eredetileg a nemeaiak álltak az utolsó helyen, és ez az oka annak, hogy ide a végére osztottak be egyéb költeményeket is: a 9. Nemeai óda sziküoni, a 10. Nemeai óda argoszi versenyen aratott győzelmet énekel meg, a 11. Nemeai óda pedig 571
PINDA holott nyilván tisztában kellett lennie megrendelőinek sokszor ugyancsak súlyos emberi fogyatékosságaival. Mintha csak erre válaszolna Pindarosz a 2. Iszthmoszi óda elején, ahol szomorúan emlegeti, hogy valaha a Múzsa nem volt nyereség vágyó, és beletörődéssel veszi tudomásul, hogy most már a költészetben is a pénz szava a döntő. Ezt a szakaszt a közfelfogás szerint Pindarosz a vetélytársai, elsősorban Rakkhülidész és Szimonidész ellen írta, de nehéz elképzelni, hogy ne gondolt volna magára is, hiszen a sorok pontosan ráillenek saját költészetére is. Valószínűnek látszik, hogy saját sorsát siratja, mert olyan korban él, amelyben a költő rákényszerül, hogy művészetét pénzért áruba bocsássa. Mindemellett Pindarosz ódáiban aránylag ritkán dicséri a győztes személyét, maga a személy inkább csak ürügy és kiindulópont ahhoz, hogy saját ideáljának, az istenekhez hasonlóvá vált hérosznak a dicsőségét énekelje. O Mivel a versenyjátékok maguk is kultikus eredetűek, Pindarosz a győzelemnek a sporteseményen messze túlmenő kultikus jelentőséget tulajdonít. A győzelem körülményeiről, sőt magáról a győztes személyéről nem esik sok szó. A mítosz játssza a központi szerepet, melynek terjedelme különböző lehet, az is előfordulhat, hogy a szó szoros értelmében véve hiányzik (pl. a 2. Nemeai óda), de a mitológiai háttér ebben az esetben is jelen van. A kapcsolat a győzelem és a mítosz között meglehetősen változatos formákat ölt: a győztes ősei (pl. Tamidák: 6. Olimpiai óda), a győzelem helye (1. Olimpiai óda), a győztes lakhelye (7. Nemeai óda: Aigina-Aiakidák) stb. Pindarosz azáltal, hogy az adott eseményeket a mitológiai eseményekkel párhuzamba állítja, ezeket is a mítosz színtjére emeli. Az ódákban a dicsőítendő győzelem helyébe az istenek és héroszok tettei kerülnek, mintha a győzelem ezekkel lenne egyenrangú és mintha ezek megismétlődnének, vagy megismétlődésükre legalábbis lehetőség lenne. Ezért az ódákban a múlt és a jelen egymástól valójában nem is különül el (ez felületes olvasás esetén nagyon is zavarosnak tűnhet). A győztesre ezért a mitologikus alakok dicsőségének fénye hull, és megnyílik előtte az út, hogy sorsukban is részesüljön. A halhatatlanság az, ami az istenek és héroszok sorsát messze az embereké fölé helyezi. Az emberek és istenek eredetileg egy nemzetséget alkottak, de utóbb teljesen különváltak: az egyik osztályrésze semmit sem ér, a másiké pedig az örökkévalóság (6. Nemeai óda eleje). Pindarosz héroszaira, mint Pelopsz, Akhilleusz, Kadmosz, Tó,
Szemeié éppen az a jellemző, hogy átlépték az embereket az istenektől elválasztó határt, elnyerték a halhatatlanságot. Ez általában nehéz küzdelmek, szenvedések árán történt. Pindarosz ezzel nemcsak az általa megénekelt bajnokok elé állít példát, hanem a hallgatóság elé is. Azt azonban, aki nem t a r t j a tiszteletben ezt a határt, kemény büntetés éri. Ezt a vétket követi el Tantalosz, aki másoknak is ad az ambróziából (1. Olimpiai óda 61—64.) és Aszklépiosz, aki feltámaszt egy halottat (3. Püthói óda 56.). Mindkettő beleavatkozott az istenek dolgába (az egyik gőgből, a másik nyereségvágyból), és ezért bukniuk kellett. O A költő mindenkit mérsékletre int (3. Püthói óda 61—62., 1. Olimpiai óda 114.), senki se törekedjék többre, mint amit a sors kiszabott neki. A legmagasabb csúcsot csak a királyok érhetik el (1. Olimpiai óda 113.), király azonban Pindarosznál nemcsak az uralkodót, hanem az emberek közül a legkiválóbbat is jelenti (vö. 133. töredék). Az ember önmagában senki és semmi, híres kifejezése szerint csak egy árnyék álma, az emberi boldogság sem ér semmit, mert egy szemvillanás alatt elmúlik, az életnek egyesegyedül az isteni fény adhat ragyogást és boldogságot (8. Püthói óda 92—97.) O Pindarosz vallásossága mind a homéroszitól, mind pedig a hésziodoszitól erősen elüt. Igazán fontos szerepet nála csak két isten játszik: Zeusz, mindenek ura (5. Iszthmoszi óda 52—53.) és Apollón, aki minden tudás forrása: a gyógyítás mesterségének, a költő művészetének és a prófétálóképességnek (5. Iszthmoszi óda 63.). A többi isten erősen háttérbe szorul, a kisebb istenségek, mint pl. a Khariszok leginkább csak valamilyen tulajdonság megszemélyesítéseként szerepelnek. Az is alapvető különbség a homéroszi felfogással szemben, hogy Pindarosz szerint az embernek istenekről csak jót illik mondania (1. Olimpiai óda 35.), ezért a régi mítoszokat helyenként meg is szépíti, mint pl. Pelopsz esetében (1. Olimpiai óda). O Már korábban is láttuk, hogy a halhatatlanság kérdése az istenek és héroszok tetteit megéneklő mítoszokban Pindarosznál központi jelentőségű. Pindarosz túlvilágképe nem egységes. Találunk benne homéroszi elemeket (aiónosz eidólon — az élet képmása, 131. töredék), az eleusziszi misztériumokra jellemző felfogást (a beavatottaknál halál utáni boldogságot — pl. 137. töredék) és orphikus-püthagoreus elképzeléseket (halál után ítélet, büntetés a rosszaknak, a jóknak jutalom, de vissza kell térniük a Földre, csak három kifogástalan élet után kerülnek Kronosz várába, a Boldogok szi572
PINDA
getére, ahol Radamanthüsz kormányoz: 2. Olimpiai óda 57—58.). Más helyeken azokat, akik teljesen megtisztultak, Perszephoné előző életük után kilenc év múlva újra felküldi az életbe, mint fenséges királyt, hőst vagy bölcset, az emberek ezeket azután szent héroszoknak nevezik (133. töredék). O Pindarosz stílusa a tartalomhoz illően ünnepélyes. Versei tele vannak metaforákkal, hasonlatokkal, költői képekkel, amelyek tartalma gyakran szintén vallásos. Ilyen pl. az arany, amelyről tudjuk, hogy minden vallásban szimbolikus a jelentése, ez a legfenségesebb, az istenihez legjobban illő anyag. Az arany Pindarosz költészetében mindig valami numinózusnak a jelenlétét mutatja, és általában isteni beavatkozáshoz kapcsolódik. Kiemelt helyen szerepel az 1. Olimpiai ódában, mindjárt az első sorban, ahol rögtön a ragyogás járul hozzá (a tűzé, majd a Napé), és a 6. Olimpiai ódában, ahol ez az óda első szava. Az aranyból alkotott különböző szóösszetételek minősítik lépten-nyomon az isteneket. Az arany mindig megjelenik ott, ahol Pindarosz az isteneknek az emberek életébe történő beavatkozásáról beszél. Az Athénától kapott aranyzablával fékezi meg Bellerophón a Pegazust (13. Olimpiai óda), Pelopsz a Poszeidontól kapott aranyfogator győzi le Oinomaoszt (1. Olimpiai óda), Artemisz arany nyilakkal öli meg az asszonyokat (3. Püthói óda 9—10.). Az arany szimbolikus jelentőségét gyönyörűen ábrázolja a 7. Olimpiai óda 39—51.: a rhodosziakra, miután letértek a helyes útról, és elfeledkeztek az istenekkel szembeni kötelezettségükről, hogy visszatérjenek a jóhoz, Zeusz aranyesőt hullat, és ugyanakkor Athénától megkapják a művészeteknek mindenki mást felülmúló ismeretét. Az eső, akárcsak a fény, a magasabb szférából való származásnak a jelképe minden mitológiában. A fény szimbolikája Pindarosznál ugyancsak fontos szerepet kap. A fénnyel kapcsolatos jelzők mindig a tisztaságot, a bűntől való mentességet jelzik, pl. 129. töredék 1., 6. Olimpiai óda 72—73., 9. Püthói óda 89— 90. A fény istennőjét, Theiát dicsőítik az 5. Iszthmoszi óda első sorai is. Metaforáit és hasonlatait a lét jelenségeinek egészéből meríti: a mindennapi életből, a különböző foglalkozási ágakból, a művészetekből, a természet és a csillagok világából. Pesthy Mónika O Pindarosz a kardal dór nyelvjárásában ír, amelyet különösen az elbeszélő részekben sok epikus elem színez. Boiótiai dialektusának hatása alig mutatható ki. Pindarosz a
költészet kifejezőerejét igyekszik minél magasabb fokra emelni. Művészi eszközei a hanghatások, az igékkel szemben a tartalmilag magvas főnevek kiemelése, a dolgok lényegét megragadó képek alkalmazása; a művészi szórend, a metcmímiák, metaforák, kontrasztok; a lényeges kiemelése és a lényegtelen elem hátravetése. A költemény szerkezete a díszítőelemek mögött olykor csak nehezen ismerhető fel. A költő törekszik a műfaj állandóan visszatérő elemeinek lehető legnagyobb variációjára (a legkülönfélébb versmértékek megválasztása, az ismétlődő mítoszmotívumok változatos kezelése). Minden ódának önálló versmértéke van, a nagy változatosság ellenére világosan kirajzolódik két alaptípus: a daktiloepitritus és az aiól-jambikus mérték alkalmazása. Csak hat epinikion monosztrofísztikus, a többit a sztrophé-antisztrophé-epodosz triász (hármasság) alapján építi fel. Ez az aab szerkezet ugyanolyan sorrendben többször is ismétlődhet. Az ódákat pengetős hangszer és aulosz kíséretével adták elő, nem tudjuk, csak felváltva vagy együttesen is alkalmazták-e ezeket a hangszereket. Az ódák dallama — egyetlen kétes hitelességű töredéken kívül — nem maradt ránk. O Bakkhülidészen kívül kortársaira alig volt hatással. Költői műfaja már életében kiment a divatból. A hellénisztikus kor fedezte fel ismét, a rómaiak, így Horatius számára is ő számított a legjelesebb lírikusnak. O Az epinikionok&t még a bizánci korban is olvasták és kommentálták. Az első nyomtatott kiadás 1513-ban jelent meg. Zwingli a pindaroszi erkölcsiséget tartotta nagyra. Melanchton latin prózában fordította le. Franciao.-ban Ronsard és a Pléiade-kör számára Horatius mellett mintaképnek számított. Mivel az ódák szigorú ritmikai rendjét csak a 19. sz. elején ismerték fel, a költőben a szándékos homályt és a féktelen lelkesedést csodálták. Ez volt az alapja a divatos „pindarizálásnak". Éppen ezért állt a felvilágosodás értetlenül szemben a költővel. Voltaire az ódákat mint senki által sem értett, de mindenki által csodált költeményeket utasította el. A 18. sz.-i német dithürambosz-költészet, majd Goethe és Hölderlin lelkesedett Pindaroszért, Hölderlin több ódát le is fordított. Nálunk Rájnis .1., Fábchich J. és Kazinczy F. fordításaival kezdődik Pindarosz műveinek magyar tolmácsolása. O Műveiben számos zenei vonatkozású említés található, melyet a zenetörténet becses forrásként tart számon. Az első Püthói ódát (Hölderlin átköltésében), a szöveg szabad felhasználásával, E. Wellesz zenésítette meg üde an 573
PINDA
die Musik ('Óda a zenéhez') e., két énekhangra és kamarazenekarra írott művében. 0 Kiad.: B. Snell—H. Maehler: Pindari carmina cum fragmentis (1—2 köt., 1975— 1980); C. M. Bowra: Pindari carmina cum fragmentis (1947). O Magyarul: Fábchich J.: Magyarra fordított Pindarus, Alceus, Záffo (1804); Csengery J.: Pindaros (1929); 3 vers (Trencsényi-Waldapfel I., Görög költők, 1942); 4 vers (Kazinczy F., Fábchich J., Rájnis J., Homér és Osszián. Versfordítások Faluditól Arany utánig, 1. köt., 1957); 9 vers (Jánossy I., TrencsényiWaldapfel I., Görög költők antológiája, 1959); 7 vers, 3 töredék (Jánosy I., Kálnoky L., Széphajú khariszok tánca, 1960)); 11 vers (Trencsényi-Waldapfel I., Bede A., Jánosy I., Görög költők antológiája, 1964); 1 vers (Devecseri G., Arany lant, 1979); 10 óda (Kálnoky L., Bede A., Jánosy I., Görög költők antológiája, 1983). O Írod.: Fináczy E.: Pindaros élete és költészete (EPhK, 1884, 225—237; 468—475; 668—682; 786— 802. old.); A. F. Villemain: Pindar szelleme és a lantos költészet (1887); Hornyánszky Gy.: Pindaros (1891); F. Dornseiff: "Pindars Stil (1921); U. v. Wilamowitz-Moellendorff: Pindaros (1922); H. Frankéi: Pindars Religion (Die Antiké, 1927); J. Duchemin: Pindare, poéte et prophéte (1955); J. H. Finley: Pindar and Aeschylus (1955); E. Thummer: Die Religiositát Pindars (1957); E. L. Bundy: Studia Pindarica (1—2. köt., 1962); G. Méautis: Pindare le dorien (1962); Moravcsik E.: A koszorú mint költészetszimbólum Pindarosnál (AntTan 1963, 167—179. old.); C. M. Bowra: Pindar (1964); B. Forssman: Untersuchungen zur Sprache Pindars (1966); R. Hamilton: Epinikion. General Form in the Odes of Pindar (1974); J. Horváth: Idioszen koinó (Annales Univ. Bud. 1975, 39—43. old ); J. Horváth: The Language of Pindar (Annales Univ. Bud. 1976, 3—11. old.). Tegyei Imre pindaroszi tizenegyes; pindar ikon hendekaszüllabon (görög): a sajátos elemekből épülő időmértékes aiol verselés egyik, önálló sorfajként is használatos -+kólon'yd. Külső kólonbővítéssel jött létre: egy ->baechius és egy fejetlen -*hippónakteus kapcsolata. A múzsáknak karnagya táncra szólít • (idézi HéphaÍMztión, ford. Lázár Gy.)
O írod.: R. Volkmann—H. Gleditsch: Rhetorik und Metrik der Griechen und Römer (1901); U. von Wilamowitz-Moellendorff: Griechische Verskunst (1921): 1). Korzeniewski: Griechische Metrik (1968). Szepes Erika 574
Pindemonte, Giovanni (Verona, 1751. dec. 4.—uo., 1812. jan. 23.): olasz író, esszéista. I. Pindemonte költő bátyja. Magas rangú állami hivatalnok volt Velencében; liberális politikai állásfoglalása miatt elmozdították tisztségéből. Franciao.-ba ment, majd Milánóban és Veronában élt. Színműveiben a klasszikus francia dráma alapelveit igyekezett példaképével, Shakespeare-rel egyeztetni. Kedvelte a részletes és romantikus színpadképet. Számos drámáját az olasz és klasszikus történelemből merítette; ezek közül leghíresebb az I baccanali ('A bakkhanáliák', 1788) és a iVajsd/eow-ellenes L. Q. Cincinnato ('L. Q. Cincinnatus', 1796). Színháztörténeti jelentőségű műve: Diswrso sul teatro italiano ('Beszéd az olasz színházról', 1804). Lírai költeményeiben hazafias hangokat is megüt, pl. a La Repubblica Cisaípina ('A cisalpin köztársaság', 1797) c. és a Le (mibre napolitane ('A nápolyi árnyak', 1799) c., tercinákb&n írt poémájában; ebben emléket állít a köztársaság vértanúinak. O Gyűjt, kiad.: Componimenti teatrali ('Színpadi művek', 4 köt., 1804 1805); Poesie e lettere ('Versek és levelek', 2 köt., 1883). O írod.: C. Pugliesi: Giovanni Pindemonte nella letteratura e nella storia del suo tempó (1905); M. Petruceiani: Giovanni Pindemonte nella crisi della tragédia (1966). Rónai Mihály András Pindemonte, Ippolito (Verona, 1753. nov. 13.—uo., 1828. nov. 18.): olasz költő és drámaíró. Főnemesi családból származott, G. Pindemonte öccse. 1788 őszén Párizsba utazott; tíz hónapot töltött ott, és szemtanúja lett a nagy francia forradalom kitörésének. A forradalmat hosszabb költeményben magasztalta: La Francia ('Franciaország', 1789). Londonon, Berlinen, Bécsen keresztül érkezett vissza hazájába 1791-ben. Későbbi itáliai utazásai után visszavonultan élt Veronában és az irodalomnak szentelte magát, i796 nyarán villáját a francia csapatok feldúlták, s ugyanez évben volt tanúja Velence francia, majd osztrák megszállásának. S ő, aki a francia forradalmat ujjongva üdvözölte, a jakobinus diktatúrával már szembefordult. Meghasonlottságának fájdalmas dokumentuma az All'ombra di Voltaire ('Voltaire árnyához') c. szonett. O Falusi tárgyú, angol mintára borongós hangulatú költeményeket (Poesie campestri, 'Falusi költemények', 1788, köztük a híres La melanconia, 'A melankólia' c. óda), Horatius nyomán pedig szatírákat és verses episztolákat írt (Sermoni, 1819). 1778-ban Rómában, az Accademia deli'Arcadia körének hellenista vonzásában kezdett bele
PINER
csodás élete és kiválóságai', 1574); Los treynta cinco Diálogos familiares de la Agricultura Christiana ('A keresztény mezőgazdaságról való harmincöt meghitt dialógus', 1589; modern kiad.: Biblioteca de Autores Espanoles, 161 163., 169., 170. köt., 1963— 1964). O írod.: M. Blanco: Ensayo biobibliográfico del P. Jüan de Pineda (Liceo franciscano, 6. évf., 19953); J. Meseguer Fernández: Jüan de Pineda, clásico de la lengua (a Diálogos familiares. . . 1. kötetének bevezetője, 1963). Dorogman György
Homérosz Odüsszeiájának fordításába. Az elkészült művel általános elismerést aratott; ez máig a mértékadó olasz Odüsszeia. Abarrite c. önéletrajzi regénye (1790) szatirikus jellegű. I Sepolcri (1807: Császár F., A sírok, A világirodalom története, 1886) c. költői levele válasz Foscolo azonos című, neki ajánlott híres elégiájára, de nélkülözi ennek költői szárnyalását. Hat tragédiáján Alfieri hatása érződik, de igazi drámai erővel adós marad. írói munkássága átmenet a régi, klasszicizáló és az új, romantikus irány között: Horatius és Ossian egyaránt közel állt költészetéhez. O Főbb művei még: La Fala Morgana (költ., 1784); Dissertazione su i giardini inglesi ('Értekezés az angol kertekről', esszé, 1792); Antonio Foscarini (verses nla, 1792); Teresa Contarini (verses nla, 1792). O Gyűjt, kiad.: Poesie originali di Ippolito Pindemonte ('Ippolito Pindemonte eredeti költeményei', 1865); Prose ('Prózai írások', 1817); Le piú belle pagine di Ippolito Pindemonte ('Ippolito Pindemonte legszebb írásai', 1930). O Magyarul: 1—1 vers (Császár F., Olasz költőkből, 1857; Rónai M. A., Nyolc évszázad olasz költészete, 1957). O írod.: 0 . Bassi: Fra classicismo e romanticismo. Ippolito Pindemonte (1934); F. Riva: Ippolito Pindemonte. Ragioni storiche di una malinconia (Studi storici veronesi, 1954); W. Binni: II «grave stil nuovo» del Pindemonte (Preromanticismo italiano, 1959). Jászay Magda—Rónai Mihály András Pineda fpinedá], Jüan de (írói és szerzetesi név); Jüan Pérez de Pineda (családi név); (Madrigai de las Altas Torres?, 1521?— Medina del Campo, 1599?): spanyol író. Ferences rendi szerzetes. Igen művelt, az egyházi és a világi irodalomban egyaránt járatos teológus volt. Los treynta libros de la Monarchia Ecclesiastica o História universal del mundo ('Az egyházi monarchia harminc könyve, avagy Égyetemes világtörténet', első részleges kiad.: 1576 [8 könyv]; első teljes kiad.: 1588) c. művében több mint ezer szerzőt idéz vagy kivonatol első kézből, magából a forrásból. Szókincse egyes kutatók szerint még CervantesénéX is nagyobb, neve szerepel a Spanyol Királyi Akadémia Catálogo de autoridades c. kiadványában. Történetíróként — kellő forráskritikája híján nem mindig megbízható. Nevéhez fűződik P. Rodríguez de Lena Libro del Passo honroso defendido por el excelente cauallero Suero de Quinones c. munkájának kiadása (1588). O Főbb művei még: Vida y excellenciás maravillosas del glorioso S. luan Baptista ('A dicső Keresztelő Szent János
Pineiro [pinyejro], Abelardo (Havanna, 1927—): kubai költő, író. A havannai egyetemen jogot tanult. Tanulmányait félbeszakítva, az USA-ba ment, ahol 4 évig különféle munkákból tartotta fenn magát. Itt ébredt fel érdeklődése a társadalmi kérdések és az irodalom iránt. Hazatérve, befejezte jogi tanulmányait, és ügyvéd lett. A Batista-diktatúra idején számos, a rendszer által üldözött hazafit védett. Ez idő tájt kezdett írni, kisszámú versét napilapokban adta közre. Az 50-es évek közepén Európába ment, Sokat utazott Lisszabontól Moszkváig; huzamosabb ideig Franciao.ban élt. Itt írta El descanso ('A pihenő', 1959) c. regényét, amely a munkások egységes fellépésének szükségességét hangoztatja az elnyomó erőkkel szemben. 1961 végén hazatért Kubába, és bekapcsolódott a kiadói munkába. O Műve még: Ingmausch y otras Banderas ('Ingmausch és más Zászlók', költ.-ek); En mi Barrio ('Az én városnegyedemben', költ.-ek). O Magyarul: 1 vers (Végh Gy., Nagyv. 1961, 12.). Sáfár Judit
575
Pinera [pinyerá], Virgilio; Pinera Llera (teljes név); (Cárdenas, 1912. aug. 4.— Havanna, 1979. okt. 18.): kubai költő, író, műfordító. Apja földmérő, anyja tanítónő volt, A család nehéz anyagi körülményei miatt Guanabacoába, majd Camagüeybe költözött. 1936-ban beiratkozott a havannai egyetem bölcsészkarára, s még ebben az évben megjelent egy verse J. R. Iiménez kubai antológiájában. 1937-ben ismerkedett meg J. Lezama Limával. 1938-ban befejezte tanulmányait, és kapcsolatba került a progresszív kubai értelmiséggel. 1941 ben kezdte el írni a Cuentos fríos ('Hideg mesék', 1956) novelláit. 1939 és 1941 között az Espuela de Plata ('Ezüstsarkantyú') c. folyóirat munkatársa. 1941-ben jelenik meg Las Furias ('A fúriák') c. verseskötete. 1944-ben Poéta c. folyóiratot alapít, amelynek azonban csak két száma jelenik meg. Cikkeiben a kor irodalmi folyóiratait, a
PINER
kubai társadalom kispolgári mentalitását támadja. 1944-től kezdve a nagy hatású Orígenes folyóirat munkatársa. 1946-tól tizenkét éven át Buenos Airesben él, először mint a város kulturális bizottságának ösztöndíjasa, majd mint a kubai konzulátus munkatársa, végül mint az Argos kiadó szerkesztője és fordítója. Itt kerül kapcsolatba a Sur ('Dél') c. folyóirat körével, többek közt J . L. Borges-szel, s itt köt barátságot Witold Gombrowicz-csal, s ő ez utóbbi Ferdydurke c. regényét fordító bizottság elnöke. 1948-ban utazik először az Egyesült Államokba és Európába, s ez évben mutatják be a kubai színház történetében korszakos jelentőségű, Élcctra Garrigó (Dés M., ua., Kötélen a Niagara felett, anto., 1982) c. drámáját. 1949-ben jelenik meg Falsa Alarma ('Vaklárma') c. darabja, amely Ionesco egy évvel később bemutatott Á kopasz énekesnőjének formai törekvéseit előlegezi. 1950-ben mutatják be Jesús (Bene A., Jézus, 1973) c. darabját. 1952-ben a Siglo XX kiadónál megjelenik első és talán legfontosabb regénye, a La carne de René ('René húsa'). Egy novelláját 1955-ben J. L. Rorges beválogatja Cuentos breves y extraordinarios ('Rövid és rendkívüli történetek') c. antológiájába. 1956-tól 1958-ig a Ciclón c. folyóirat szerkesztőségi titkára. 1959-ben, a kubai forradalom győzelme után visszatér hazájába, és a Lunes de Revolución ('Forradalmi Hétfő') c. lap munkatársa lesz, majd 1960-tól 1964-ig az Ediciones R. kiadó igazgatója. 1961-ben, majd 1964—1965-ben ismét Európába utazik. 1968-ban megkapja a Casa de las Américas díját Dos viejos pánicos ('Két vén rémség') darabjáért, amelyet 1969-ben Bogotában, 1970-ben pedig Mexikóvárosban, a II. Latin-amerikai Színházi Fesztiválon, majd Madridban, Buenos Airesben és New Yorkban mutatnak be nagy sikerrel. Élete utolsó éveiben kiadói fordítóként működött; lefordította Madách drámáját, Az ember tragédiáját is: La tragédia del hombre (Havanna, 1978 és Bp., 1978). O Pályája a R. Fernández Retamar & Ital transzcendentalistáknak nevezett, J. Lezama Lima köré csoportosult költőkével együtt indult. Nagy műgonddal megformált, keserű, olykor szarkasztikus hangvételű verseiben a világ sivárságát, az emberi sors végzetszerűségét és abszurditását elemzi könyörtelen racionalizmussal. Novellái a műfaj legjobb darabjai közé tartoznak nemcsak hazájában, hanem az egész spanyol nyelvterület kortárs irodalmában; ugyanez áll drámáira is. Prózai műveinek stílusa egyszerű, egyidejűleg klasszikus és kollokviális, szereplői a
társadalom peremére szorult lények. Kritikusai Quevedóval, Kafkával és főleg Goyával rokonítják tömör, a puszta tényekre szorítkozó, sokszor csak egy-két oldalas, nem megfogalmazásukban, hanem látásmódjukban barokkos novelláit. Drámái az egzisztencialista, ill. az abszurd drámához állnak közel, ugyanakkor a kubai, tágabb értelemben a latin-amerikai valóságból nőttek ki. Madách fő művéről írt tanulmánya először magyar fordításban jelent meg: Madách en espanol (XVI Festival Internacional de Teatre de Sitges 14—23 octubre 1983; Scholz L., Madách spanyolul, Kortárs, 1980, 2.). Egyes művei angol, francia, olasz, német, orosz lengyel román fordításban is megjelentek. O Főbb művei még: La pintura de Portocarrero ('Portocarrero festészete', esszé, 1942); La Isla en peso ('Megméretett sziget', poéma, 1943); Pequenas maniobras ('Kis manőverek', reg., 1963); Presiones y diamantes ('Nyomások és gyémántok', reg., 1967); La vida entera ('A teljes élet', versek, 1969); El filántropo (dráma, 1960: Boros J., Az emberbarát, 1983). O Gyűjt, kiad.: Teatro completo ('Összes drámái', 1960). O Magyarul: 2 nla (Benvhe J., Latin-amerikai elbeszélők, anto., 1970); 1 elb. (Bede B., Magvar Szó, 1983, dec. 11.); 2 nla (Székács V., Tóth É., Új Tükör, 1984, jún. 3 ). O írod.: J. Rodríguez Feo: Una alegoría de la carne (Ciclón, 1955, 1.); J . A. Portuondo: Bosquejo histórico de las letras cubanas (1962); Józsa P.: Elektra, avagy a cselekvés problémája (Vság, 1965, 1.); R. Leal: Dos viejos pánicos (Casa de las Américas, 1968, 49.); C. Vitier: Lo cubano en la poesía (1970); J. Bianco: Pinera, narrador (bevezető az El que vino a salvarme című kötethez, 1970); C. Fernández Moreno (szerk.): América Latina en su literatura (UNESCO—Siglo XXI, 1972, 4 1977). Tóth Éva
576
Pinero fpim'rouj, Sir Arthur Wing (Islington, 1855. máj. 24. — London, 1934. nov. 23.): angol drámaíró. Portugáliából Angliába települt zsidó családból született. Szülei jogi pályára szánták, ő azonban a színpadot választotta, s előbb Edinburghben, majd a londoni Globe és Lyceum színház társulatának tagjaként ismerte meg az angol közönség 1874 és 1881 között. Első drámaírói sikereit vígjátékaival és bohózataival aratta: The Magistrate ('A magisztrátus', 1885); The Schoolmistress ('A tanítónő', 1886); Dandy Dick ('A favorit', 1887). Életművének legjelentősebb állomásához éles társadalomkritikai hangvételű, tézisdrámáinak ( play of ideas') sorával érkezett: The
PINGE
lírájával hívta fel magára a figyelmet. Ugyancsak akkortájt népszerű elbeszéléseiben is elsősorban az érzelmek (az anyai szeretet, a gyermekkor érzelmi világa) és a hangulatok (a természet szépségei) megörökítője. Mint több költőtársára, rá is főleg R. Tagore hatott, akitől fordított is. O Gyűjt, kiad.: Ping Hszin ven-csi ('Ping Hszin művei', 1—6. köt., Sanghaj, 1982). O Magyarul: 7 vers (Miklós I \ , Donga Gy., Modern kínai költők, 1961). Galla Endre
Second Mrs. Tanqueray (vígj. 1895: Fái J. B., Tanqueray második felesége, Vígszínház, 1899. febr. 14.; film, angol, 1953); The Notorius Mrs. Ebbsmith ('A rosszhírű Mrs. Ebbsmith'. 1895); Trelawney of the Wells ('A Wells-család Trelawney-je', 1898). Pinero polgári tragédiái Robertson és Jones szalondrámái, Gilbert és Suliivan szatirikus operái mellett egyértelműen az angol színház megújulása felé mutattak. Sokat tanult európai kortársaitól, Ibsentől, de még inkább a francia Seribe-tői, s őt is az ún. jól épített dráma (well-made play) mestereként ünnepelték. Drámai karakterei, helyzetei, jól poentírozott dialógusai a színházat értő, avatott szerzőre vallanak. Számos színpadi művét vitték filmre a némafilm korszakában és később. O Vígjátékai még: Sweet Lavender ('Édes levendula', 1888); Lady Rountiful ('A bőkezű hölgy', 1892); The Cabinet Minister (1892: Prekop G., A miniszter; kézirat: SZI); The Princess and the Butterfly ('A hercegnő és a pillangó', 1898). O Gyűjt, kiad.: The Social Plays of Arthur Wing Pinero ('Arthur Wing Pinero társadalmi színművei', szerk.: C. Hamilton, 4 köt., 1917—1922); The Collected Letters of Sir A. W. Pinero ('Sir A. W. Pinero összegyűjtött levelei', szerk.: ,J. P. Wearing, 1976). O Magyarul még: Aeneas papa (vígj., Mihály J., Vígszínház, 1898. okt. 29.); Lord Quex (vígj., Deréky G., Nemzeti Színház, 1906. dec. 29.); A tökéletes feleség (színmű, Sebestyén K.—Sztáray Margit, Vígszínház, 1906. nov. 3.); Ne váljunk el (vígj., Hevesi S.—Ódry Á., Nemzeti Színház, 1912. okt. 4.). O írod.: H. H. Fyfe: Sir A. W. Pinero's Plays and Players (1930); W. D. Dunkel: Sir Arthur Wing Pinero (1941); J. Russel Taylor: The Rise and Fali of the Well-Made Play (1967). Kocztur Gizella
Pingali Laksmikántham: -> Laksmikántham, Pingali Pingali Szúrana: -*Szúrana, Pingali Pingaud fpengdJ, Bemard (Párizs, 1923. okt. 12.—): francia író és kritikus. 1946-ban végezte a Tanárképző Főiskolát. A nemzetgyűlés hivatalnoka volt, honnan — amikor aláírta az ún. ,,121 "-ek" híres tiltakozását az algériai háború ellen — egy időre felfüggesztették. Több folyóirat (La Table ronde, Les Temps modernes, La Quinzaine Littéraire stb.) munkatársa. Pályáját szépprózával kezdte, mint a nagy hagyományú „lélektani regény" olyan folytatója, ki a mai zaklatott, szorongásos világban vizsgálja a házasság buktatóit. Erről szól első regénye (Mon beau navire, 'Szép hajóm', 1946) és a második is (L'amour triste, 'Szomorú szerelem', 1950), amelynek hatása érezhető később több író regényén (F. Nourissier, F. Sagan) is. Következő regénye (Le prisonnier, 'A rab', 1958), amelyben az elmagányosodott ember sorsát írta meg, bizonyos közeledést jelent az „új regény" irányzathoz. Ugyanez évben jelent meg Madame de La Fayettei-ről szóló munkája, mely a lélektani regény nagy elindítójának kitűnő monográfiája. Ettől kezdve főleg, mint esszéíró aratott sikert, s Szabolcsi M. méltán állapíthatta meg, hogy „Sartre körének egyik legtehetségesebb kritikusa". 1960ban az ő gondos szerkesztésében jelent meg az Ecrivains d'aujourd'hui ('Mai írók') c. becses antológia, amely két évtized rej)rezentatív íróit ismertette, illetve mutatta be. 1965-ben Inventaire ('Leltár') c. bocsájtotta közre művészeti értekezéseit. O Magvarul: 1 kritika (Fáber A., A francia „új regény", 2. köt., 1967). O Írod.: A. Fiénaud: Notre inhabileté fatale. Entretiens avec Bemard Pingaud (1979). Bajomi Lázár Endre
ping: -*lü si Ping Hszin (írói név); Hszie Van-jing (családi név); Ping Hszin nü-si, Nan-sv, (írói névváltozatok); (Fukien tart., Minhou, 1900. okt. 5.—): kínai költőnő, elbeszélő. Hagyományos és modern (keresztény) neveltetésben részesült. Tskoláit Pekingben (1914— 1923) és az USA-ban (1923— 1926) végezte. Később egyetemeken (Kínában, Japánban) tanított, 1949 óta különböző társadalmi és politikai testületekben tevékenykedik, a Kínai írószövetség titkárságának tagja, O Az 1920-as években a modern kínai líra első művelői közé tartozott, Fan-hszing ('Csillaghalmaz', 1921) és Csun-suj ('Tavaszi vizek', 1922) c. köteteinek hangulatfestő 37 Világirodalmi lexikon X.
Pinget [penzse], Róbert (Genf, 1919. júl. 19.—): francia író. Jogot tanult, majd festeni kezdett. 1946óta Párizsban lakik. 1950ben rendezett kiállítása után felhagyott a 577
PINGH
festéssel, s csak az irodalomnak él. Rövid ideig Angliában tanított rajzot és franciát, írói pályáját az ,,új regény" kiadójánál 1951-ben megjelent novelláskötetével kezdte. 1972-ben hazánkban járt. Első regénye (Mahu ou le matériau, 'Mahu avagy a nyersanyag", 1952) hőse egy csomaghordó, aki egyúttal maga az elbeszélő (Pinget műveiben a főhős mindig narrátor is!), aki — mint az írónál általában — belegabalyodik mondókájába. Legmaradandóbb prózai műve alighanem az 1957-es Graal flibuste (Bajomi Lázár E.. Kalóz Grál, 1966, Bajomi Lázár E. utószavával). Baga c. következő regényében (1958) a* zsarnokságot vette célba; líaga Proteusként át meg átalakul: király, remete, sőt apáca! Az 1959-es Le fiston ('Fiacskám') c. regényében egy részeges apa leveleket ír világgá ment fiának, remélve, hogy a falu pletykái hazacsábítják. Az 1962-es L'inquisitoire ('A faggatás') megkapta 1963-ban a Kritikusok díját és majdnem elnyerte a Fémina-díjat, amelyet végül az 1965-ös Quelqu'un ('Valaki') meg is hozott a szerzőnek. Az előbbiben egy süket öreg állandóan félreválaszol az őt kihallgató nyomozónak egy bizonytalan bűntényről. Az utóbbi szintén agg hőse egész napját egy eltűnt papírdarab keresésével töltve nyakig belegabalyodik a históriába. Színpadi műveket is írt: 1960-ban a Théátre National Populaire mutatta be a Lettre morte ('Holt betű') c. darabját, amely tulajdonképpen a Le fiston drámai változata. (A színmű S. Beckett Az utolsó tekercs c. darabjával együtt került bemutatásra. Pinget fordította egyébként franciára Beckett Ali that fali c. darabját ^ További színművei közül az 1962-ben be.nutatott Architruc ('Főfőizé') c. egyfelvonásosát 1971-ben aComédie Fran^aise is játszotta. A darab tulajonképpen a Baga sűrített színpadi változata. La manivelle (Bajomi Lázár E.: A verkli, kézirat) c. világsikerű 1960-as hangjátékát, amelyben két vén ember kesereg a környezetszennyeződéses világ múlásán, Becketi fordította angolra. Az 197l-es Abel et Bela ('Ábel és Béla') c. roppant szellemes darabban két színész felvázol egy darabot (Bp.-en 0. Hussenot mutatta be). O Pinget műve ellenáll minden osztályozásnak, bár általában a nouveau románba sorolják. Egészséges humora és szeszélyes iróniája azonban nem olyan sötét, mint a hozzá egyébként közelálló Becketté, s művészete egészen más. mint Robbe-Grillet kietlen mértanisága. H. Michaux-hoz is szokták hasonlítani, de ő nem olyan engesztelhetetlen, nem kiált, hanem csak mosolyog. Dús képzelete és nyelvi ereje Rabelais-ra emlékeztet, külö-
nösen a Kalóz Grál esetében. Talán „elliptikus realistá"-nak nevezhetnők: a helyzetek valószerűek, hétköznapiak, de ugyanakkor balladai homályba borulnak. Az élet szerinte — félreértés és magány, de humora megmenti a halálos pesszimizmustól. O Egyéb művei: Le renard et la boussole, ('A róka meg az iránytű', reg., 1953); Clope au dossier ('Csikk az irattartóban', reg., 1961); lei et ailleurs ('Itt és másutt', színmű, 1961); L'hypothése ('A feltevés', színmű, 1961); Autour de Mortin ('Mortin körül', párbeszédek, 1965); Le Libera ('A Libera', reg., 1968); Identité Suivi de Ábel et Bela ('Azonosság', két színmű, 1971); La Passacaille ('Passacaglia', reg., 1971); Fable 'Mese', kisreg., 1971); Cetté voix ('E hang', g., 1975); L'apocryphe ('Álemlékirat', reg., 80); Monsieur Songé (memoár-reg., 1982); Le harnais ('A hám', memoár-reg., 1984). O Magyarul még: Esztétikai álelvek (Vajda A., A neoavantgarde, 1981). O írod.: Albert (3.: A Nouveau Román válsága és a megoldás (R. Pinget L'inquisitoire c. regényéről, Nagyv, 1964,4.); Erdélyi I.: Az ,,új regény" sodrában (R. Pinget Quelqu'un c. regényéről, Nagyv. 1967, 1.); Szegedy-Maszák M.: A regény társszerzője az olvasó (R. Pinget La Passacaille c. regényéről, Nagyv, 1971, 1.); V. Mereier: The New Növel from Queneau to Pinget (1971). Bajomi IAzár Endre
578
ping hua; p'ing hua (átírásváltozat): kínai prózaforma. A kínai regény legrégibb, i. sz. 12—13. sz.-i alkotásainak címében fordul elő műfaji megjelölésként. Jelentése 'értékelő elbeszélés' vagy 'egyszerű formában való elbeszélés'. O A ping-hua regények történelmi tárgyúak, tulajdonképpen csak a történetírók krónikáinak vulgáris nyelvű, kissé regényesített átültetései. O (—>kínai irodalmi formák, regény) Csongor Barnabás Pinhász ben Jákob hakohén (Kafra, 8. sz. második fele): héber nyelven alkotó palesztinai liturgiái költő. Szaádja őt is említi a legkorábbi liturgiái költők között Agrón c. szótárában. Egyik akrosztichon')ábó\ kiderül, hogy Kafrából származik. Liturgiái költeményei, pijjut\a\ (~>pijjutköltészet) palesztinai vonatkozásokról árulkodnak. Irodalmi alkotásainak egyedüli lelőhelye a geniza. Nevezetes a Kiddus jeráhim ('A hónapok megszentelése') c. kompozíciója a 12 hónapról. Előttünk sokszor ismeretlen, palesztinai marásokból merít. Stílusa világos, nyelve tiszta. E. Fleischer készül közzétenni eddig előkerült darabjait. O írod . M. Zulay: Mitteilungen des Forschungsinstit u t s f ü r Hebráische Dichtung (1., 1933); A.
PINKE
elbeszéléstechnikailag egyaránt kiemelkedő mű, rövid idő alatt négyszer adták ki, 12 nyelvre fordították le, és az NSZK-ban tv-változat is készült belőle. O További művei: En el tiempo de los tallos verdes ('A zöld fűszálak idején', reg., 1969); El salto ('Az ugrás', reg., 1972); Seno ('Anyaméh', reg., 1972); Recuerda, oh, recuerda ('Emlékezz, ó, emlékezz', reg., 1975); Históriás de la guerra interminable ('Történetek a befejezhetetlen háborúról'); Guía secreta de Vizcaya ('Titkos vizcayai útikalauz', 1975); Antonio B. ('Antonio B.'); El Rojo ('A vörös férfi'). Sáfár Judit
Scheiber: The Qedushta of Pinhas for Asser Teasser (JQR, 1951/52); uő: Sné pijjutim leszukkot (I. Goldziher Memóriái Volume 2., 1958); E. Fleischer: Sirat hakódes haivrit bimé habénájim (1975). Scheiber Sándor Pinheiro Chagas [pinyejru ságás], Manuel Joaquim (Lisszabon, 1842. nov. 13.—uo., 1895. ápr. 8.): portugál író, költő. Katonatiszt, majd politikus. 1871-től 1892-ig a képviselőház tagja, neves szónok, 1883-tól 1886-ig tengerészeti miniszter. O Az irodalomban elkésett romantikus, A. F. Castilho tanítványa. Nagy terjedelmű és jóformán minden műfajra kiterjedő munkásságának ma már csak irodalomtörténeti jelentősége van. Poéma da Mocidade ('Az ifjúság költeménye', 1865) c. könyvéhez A. F. Castilho írta híres utószavát, amely az ún. „coimbrai kérdést" (->Coimbrai iskola), a romantikus és realista iskolák harcát váltotta ki. Mint történész megírta 8 kötetben hazája történetét: História de Portugál ('Portugália története', 1869—1874); egy 16 kötetes Dicionário Popular ('Népszerű szótár') c. szótárt is szerkesztett. O Főbb művei: Tristezas á Beira-Mar ('Búsongás a tengerparton', reg., 1866); Ensaios Críticos ('Kritikai tanulmányok', krit., 1866); A Morgadinha de Valflor ('A valflori birtokosnő', színmú, 1869): Duas Flores de Sangue ('Két vérvirág', tört. reg., 1875). Rónai Pál Pinilla García [pimljá gárszmj, Ramiro (Bilbao, 1922. szept. 13.—): spanyol író. Szülővárosában a tengerészeti szakiskolában tanult, majd két évig hajógépészként dolgozott. Ezután Bilbaóban egy gyermekkönyvkiadónál lektor. Első irodalmi sikerét FA ídolo ('A bálvány', 1958) c. kisregényével aratta, amelyért az El Mensajero első díját kapta (1958). 1961-ben megjelent Las ciegas hormigas (Tomcsányi Judit, Vak hangyák. 1984) c. regénye, amely ugyanebben az évben N adat-díjat nyert, nemzetközi elismerést szerzett az írónak. A regény egy baszkföldi parasztcsaládnak a megélhetésért folytatott könyörtelen küzdelmét jeleníti meg, képet adva az elmaradott gazdasági, társadalmi viszonyokról, de kritikusan ábrázolva a spanyol parasztságot is. Szuggesztív módon mutatja meg az egyszerű emberekben levő őserőt és mindent legyőző akaratot, ugyanakkor érzékelteti tehetetlenségüket is a társadalmi viszonyokkal szemben, valamint azt a lélekromboló hatást, amelyet az 1950-es évek Spanyolo.-ában gyakorolt az emberekre az elnyomó rend. Nyelvileg és 37*
Pin i Soler [piniszulé], Josep (Tarragona, 1842. máj. 11. —Barcelona, 1927. jan. 31.): katalán író. Az asztalosmesterség kitanulása után Madridban szerzett bölcsészdiplomát. Politikai okokból 1865 és 1888 között kénytelen volt külföldön (Franciao.-ban és Belgiumban) élni. Szépírói tevékenységének kezdetét és egyben csúcsát naturalisztikus hangvételű regénytrilógiája képezi (La família dels Garrigas 'A Garriga család', 1887; Jaume, 1888 és Niobe, 1889). Ugyanebben az első alkotói korszakában írta a naturalizmus, a szokásfestés és a könnyed szalonkomédia irányzatai közt megoszló színműveit. A Nouc.entisme jelentkezésekor áttért a folklorisztikus, többnyire felületes útleírások műfajára (Vária 'Erről-arról', 3 köt., 1903—1906). 1910és 1921 között humanista szerzőket fordított katalánra. Kiemelkedő Erasmus-fordítása (Elogi de la follia, 'A Balgaság dicsérete', 1910). O N. Oller munkássága mellett Pin i Soler összességében egyenetlen életműve alkotja a mérsékelt, városi témákat feldolgozó, Zolára kevéssé emlékeztető kezdeti katalán naturalizmus alapjait. O Irod.: M. Solá: Előszó (J. Pin i Soler: De les terres mediterránies, 1966). Carles-Jordi Guardiola
579
Pinkerfeld, Anda; Anda Amír (férjezett név); Pinkerfeld-Amír (Rzeszów, Lengyelo., 1902. jún. 26. ): héber nyelven alkotó izraeli költőnő, írónő. Apja mérnökként dolgozott az Osztrák-Magyar Monarchia had vezetőségénél. Anda a lvovi (lembergi), a varsói és a lipcsei egyetemen tanult. 1923 óta Izraelben él. 1947-ben kiküldetésben felkereste a németo.-i és lengyelo.-i haláltáborokat. Ez az utazás mély nyomot hagyott későbbi költészetében. Fia, Aharon Amír (1923—) izraeli költő, író és műfordító, a -*Kánaániták elnevezésű írói csoport egyik vezéralakja. O Anda Pinkerfeld első verseskötete (Piesni zycia, 'Szerelmi dalok", 1921) lengyelül jelent meg. Később. I". C.
PINSZ
Grinberg hatására kezdett héberül írni. „Tiszta költészetének" témái a természet szeretete, romantikus érzelmek és az anyaság. Legismertebb, hosszabb lélegzetű költeményében (Ahat, 'Egy', 1953) egy deportálásból megmenekült és Izraelbe került leány életét és tragikus halálát dolgozza fel. Ém sakulá ('Gyermekétől megfosztott anya', 1961) c. poémájában az egyéni fájdalom általános emberi érzéssé nemesedik. Gyermekversei (Al me todá? 'Miért jár köszönet?', 1981) is nagyon népszerűek. O További főbb verseskötetei: Jamimdovevim ('Suttogó napok', 1929); Juval (1932); Dudáim ('Mandragórák', 1943); Gadis vaómer ('Kazal és kéve', 1949; 1961); Kokhavim bidelí ('Csillagok egy vödörben', 1957); Uvkholzot ('És mindezek ellenére', 1980). O Magyarul: 5 vers (Patai J., Múlt és Jövő, 1930. júl.— aug.); 2 vers (Schnabel L., Mai héber költők, anto., 1943); 4 vers (Gréda J „ Mai héber izráeli költők, anto., 1971). O írod.: A. Kohén: Szofrim ivrijim bné zmanénu (1964); Anda (emlékkönyv, szerk. Z. Beilin, 1977); R. Ben-Joszéf: Sirá amitit. Al siré Anda Amír (Moznájim, 1980, 6.). Raj Tamás Pinszki, Dávid (Mogilev, Ukrajna, 1872— Haifa, Izrael, 1959): jiddis nyelven alkotó, ukrajnai származású, amerikai (USA), majd izraeli író, drámaíró. Moszkvában és Vityebszkben nevelkedett. Tanulmányait Bécsben, később Berlinben végezte. Varsóban telepedett le, ahol tanárként működött. Itt került kapcsolatba — a századvég mozgalmas irodalmi életében — J . L. Pereccel, akinek követőjeés munkatársa lett. Különböző folyóiratoknak és a Jidise biblioték ('Zsidó könyvtár') c. könyvsorozatban dolgozott. Pereccel és Spectorr&l szerkesztette a Jomtov bletlekh ('Ünnepi füzetek') c. kiadványt. Részt vett a munkásmozgalomban. 1896-ban Berlinbe, majd 1899-ben New Yorkba települt. Itt baloldali jiddis lapok szerkesztőségében, majd a kisinyovi pogrom (1903) hatására cionista szervezetekben tevékenykedett. 1949-től haláláig Izraelben élt. O Első szatirikus elbeszélése (Der grojszer mentsnfrajnd, 'A nagy emberbarát', 1894) még Varsóban látott napvilágot. Egy évvel később már antológiát szerkesztett a korabeli jiddis írók és költők műveiből (Literatur un lebn, 'Irodalom és élet', 1895). Drámái, amelyeket a jiddis nyelvű színházak világszerte játszottak, nagy népszerűségre tettek szert. Ezek közül a legértékesebb a Der ojcar ('A kincs', 1905) c. Pinszki egyik héberre fordított műve (Hajehudí hanichí, 'Az örök zsidó'; jiddis változata: Der ejbike jid, 'ua.', 1926) volt a jelenleg Tel Avivban
működő, híres Habimá színház nyitódarabja (Moszkva, 1906). Esszéi és irodalmi kritikái is értékesek. O Gyűjt, kiad.: Drámen ('Drámák', 1—5., 1918—1920). O Magyarul: 1 elb. (n. n., Világ, 1911, 52.). O írod.: Dávid Pinszki (emlékkönyv, kiad. M. Singer, 1960); S. Liptzin: Flowering of Yiddish Literature (1963); Ch. A. Madison: Yiddish Literature (1968); J. A. Fishman: Never Say Die (1981). Raj Tamás Pinszkij, Leonyid Jefimovics (Bragin, Mogiljovi kormányzóság, 1906. nov. 6.—): szovjet orosz irodalomtörténész. 1924-tól falusi tanító volt. 1930-ban elvégezte a Kijevi Népművelési Főiskola irodalom szakát. 1936-ban védte meg Rable i realizm reneszansza ('Rabelais és a reneszánsz realizmusa') c. kandidátusi értekezését. 1937től sok éven át világirodalmat adott elő a moszkvai egyetemen. Daniéról, Cervantesról, Rabelais-ról, Shakespeare-ről, Villonról írott tanulmányaiban újszerű reneszánszfelfogás körvonalazódik (Realizm epohi vozrozsgyenyija, 'A reneszánsz korának realizmusa', 1961). Műközpontú elemzéseiben a műfajok, műformák változásainak, különbségeinek feltárása a korszak értéktudatának összefüggéseibe ágyazódik. Fő kutatási területe a nyugat-európai irodalom története és elmélete, főként a reneszánsz és a 17. sz. irodalma. Munkáiban egész sor elméleti fogalom eredeti értelmezésére tesz kísérletet (komikum, szatíra, tragikum, fabula, szüzsé). O Főbb művei: Reneszánsz i barokko ('Reneszánsz és barokk', Masztyera iszkussztva ob iszkussztve, 1. köt., 1937); Isztoricseszkij román V. Szkotta ('W. Scott történelmi regénye', W. Scott: Pjortszkaja kraszavica, 1958); Marlo i jevo ,,Doktor Faust" ('Marlowe és az ő „Doktor Faustusa", Marlowe: Tragicseszkaja isztorija doktora Fauszta, 1959); Poezija F. Vijona ('F. Villon költészete', F. Villon: Sztyihi, 1963); F. Villonén Russie ('F. Villon Oroszországban', OeuvresetOpinions, 1963,2.); Rable v novom oszvescsenyii ('Rabelais új megvilágításban', Voproszi lityeraturi, 1966, 6.); Poszleszlovije k knyige ,,0. Mandelstam: Razgovori o Dante" ('Utószó O. Mandelstam: Beszélgetések Dantéről c. könyvéhez', 1967); Tyeatr vremenyi ('Az idő színháza', Voproszi lityeraturi, 1968, 6.). O írod.: V. Kozsinov: Talantlivaja rabota (Voproszi lityeraturi, 1962, 5.). Szilágyi Ákos Pintér fpmtörj, Harold (London, 1930. okt. 10.—): angol drámaíró. Állítólag portugál (netán magyar?) származású, munkásnegyedbeli, szegény zsidó család fia. A
580
PINTH
középiskola elvégzése után két színművészeti főiskolába is beleunt — inkább azonnal színésznek állt; 1949-től 1958-ig dolgozott a pályán. Első egyfelvonásosait egyetemi színpadoknak írta. 1958-ban a The Birthday Party (dráma: Bányay G., A születésnap, Drámák, 1975; Szolnoki Szigligeti Színház Szobaszínháza, 1980. dec. 7.; film: W. Friedkin, angol, 1968) dörgő bukása miatt nehéz helyzetbe került, ebből a BBC hangjátékosztálya segítette ki szerződésekkel, bemutatókkal. 1960-ban visszavonhatatlanul befutott a The Caretaker (színmű, Bartos T., A gondnok, Mai angol drámák, anto., 1965; Miskolci Nemzeti Színház. 1966. nov. 28.; Pesti Színház, 1978. jan. 4.; film: 1962.) révén. Kitűnő filmforgatókönyv-író (rendszeresen dolgozott Joseph Losey-val), rutinos tévé-szerző. Sikerrel mutatkozott be rendezőként (1973-tól a National Theatre rendezője), de ha színészként vállal szerepet, az már szenzációszámba megy. Televízióra dolgozta fel Proust: Az eltűnt idő nyomában c. regényét: Proust Screenplay ('Proust forgatókönyv', 1977). Tucatnyi színházi, televíziós és filmdíj nyertese: a readingi (1970), a birminghami (1971), a glasgow-i (1974), a stirlingi (1979) egyetem díszdoktora. O Politikailag az antifasizmus és a pacifizmus, művészileg Kafka és Beckett hatott rá. Bőven elemzett, immár klasszikussá vált első korszakának művei: The Room ('A szoba', egyfelv., 1957); The Dumb Waiter( 1957: Elbert J., Az étellift, A játszma vége, Modern egyfelvonásosok, anto., 1969; MTV, 1964; Debreceni Csokonai Színház, 1976. febr. 16.; Ődry Színpad, 1977. okt. 20.); A Slight Ache (rádiój., 1959: Varannai A.. Fgy kis fájdalom; Magyar Rádió, 1978; Csataszimfónia, Külföldi hangjátékok, anto., 1979); valamint a már említett A születésnap és A gondnok a félelem és a fenyegetettség drámái. A szoba vagy a kertes ház menedék a benne lakónak, de ez a menedék bizonytalan, bármikor jöhet valaki vagy valami kívülről, és ez súlyos veszélyt jelent. Aki itt nyíltan érezne vagy beszélne, kiszolgáltatná magát, tehát a barátságot, a szerelmet a fölülkerekedés vágya vezérli, a dialógus óvatosan kerüli a közlést. O A második korszak, amelynek nagy értéke a The Homecoming (1965: Kéry L., Hazatérés, Drámák, 1975; Kaposvári Csiky Gergely Színház Stúdiója, 1980. máj. 16.; Katona József Színház, 1983. ápr. 15.; film: 1971), kommersz terméke a The Lover (1963: L. Sándori Á., A szerető, Drámák, 1975; MTV, 1975; Ódry Színpad, 1975. dec. 6.) vagy a Tea Party (1965: Osztóvits L., Teadélután, Drámák, 1975) — a fenyege-
tettség és a hatalmi harc motívumait a szerelem elemző ábrázolásának rendeli alá. A harmadik korszak: Ixindscape (1968: Köröspataki Kiss S., Tájkép, Drámák, 1975); Silence (1969: Osztovits L., Csönd, Drámák, 1975); Old Times (dráma, 1971: Ungvári T., Régi idők, Nagyv, 1971, 12., Dunaújvárosi Kamaraszínpad, 1975. febr. 3.; ódry Színpad, 1978. nov. 2.) nem hagyja el a korábbi témákat, de elsősorban a valóság és az emlékezet mibenlétét kutatja általuk, nagy költői erővel. Pintér a nyelv, a színpadi szöveg művésze. Aprólékos gondossággal reprodukálja a külváros és a villanegyed beszédmódját; dialógusa teli van váratlansággal, kontraszttal, humorral; igen nagy az atmoszférateremtő ereje; újabban zeneiségével tűnik ki. 1981-ben filmfgkv-et írt J. Fowles The French Lieutenant's Woman c. regényéből. 1982-ben tűzték műsorra nálunk rádióra alkalmazott egyfelvonásosát: Family• Voices (1982: Vajda M., Családi hangok, 1982; Nagyv, 1983, 5.). O Egyéb művei: A Night Out ('Görbe éjszaka', hangj., 1960); The Collection (tévéj., 1962: Bárd 0.né 'A kollekció' SZÍ.); Sketches ('Vázlatok', 1959—1964; a Magyar Rádió bemutatta közülük a The Black and White és a Last to Go (Raab Gy., Sötét és világos, Utolsónak megy el) c.-eket 1974-ben; Monologue (egyfelv., 1972); No Man's Land ('Senki földje', színmű, 1975); Betrayal (drámák, 1978: Bátki M., Árulás, Senki földje, 1982); Poems and Prose 1949—1977 ('Versek és próza, 1949—1977', 1978); The Hothouse (dráma, 1980: Bátki M., A melegház, Nagyv, 1981, 4.; Kaposvári Csiky Gergely Színház, 1981. márc. 6.); Other Places ('Más helyek', 3 egyfelvonásos, 1982; ezek között szerepel a Family Voices is). Players ('Játékosok', 2 monográfia, 1983). O Gyűjt. kiad. magyarul: Drámák (Bányai G., Bartos T., Elbert J. stb., 1975). O Magyarul még: Az utolsó pohár (dráma, Bátki M., Mozgó Világ, 1984, 9.). O irod.: J . R, Taylor: Anger and After (1962); M. Esslin: The>eopled Wound, The Work of Harold Pintér (1970); Mihályi G.: Harold Pintér (Az angol irodalom a huszadik században, 1970); K H. Burkman: The Dramatic World of Harold Pintér: Its Basis in Ritual (1971); Osztovits L.: Utószó (Harold Pintér: Drámák, 1975); A. P. Hinchliffe: Harold Pintér (1981). Mesterházi Márton Pinthus [pintuszj, Kurt (Erfurt, 1886. ápr. 29.—Marbach am Neckar, Stuttgart köz., 1975. júl. 11.): német esszéista és kritikus. Freiburgban, Berlinben, Genfben és Lipcsében tanult germanisztikát, filozó581
PINTO
Jeromos-kolostorban a szentírástudomány tanára. 1572-ben rendje provinciálisa. Élete végén Spanyolo.-ba száműzték, amiért felemelte szavát a spanyol uralom ellen; ott is halt meg. (Egy legenda szerint megmérgezték.) Rendkívül népszerű, csak a l6. sz.ban több mint 20 kiadást megért Imagem da Vida Cristá ('A keresztény élet képe'; I. rész 1563, II. rész 1572) c. műve 11 párbeszédet tartalmaz egy Doktor, vagyis teológus és egy Polgár, vagyis laikus között. Bár gondolatain megérzik a platonizmus hatása, párbeszédei nem a platóni eszmecserére emlékeztetnek, hanem inkább a montaigne-i esszéformára: a laikus hívő rövid kérdései csak ürügyül szolgálnak a teológus hosszú elmélkedéseihez. Témái az egyházi ékesszólás közhelyei: az igazi filozófia, a vallás, a magános élet, az igazság, a meghalás tudománya, a valódi és hamis javak, s ezeket részben igen széles körű műveltségre valló idézetek tömegével, részben rengeteg, már barokk zsúfoltságú költői hasonlattal világítja meg. Ezek a szinte öncélú, nagy költői szépségű párhuzamok és stílusának zeneisége biztosítják helyét a portugál irodalom klasszikusai közt. O írod.: A. Soares—F. Campos: Prosadores Religiosos do séc. XV I (1950). Rónai Pál
fiát és történelmet. 1933-ig a Rohwolt és a Kurt Wolff kiadók lektora volt. 1933-ban, miután a nácik eltiltották az írástól, az USA-ba emigrált, 1941-tól hat éven át a washingtoni kongresszusi könyvtár színházi gyűjteményét gondozta, 1947-tól 1961-ig mint a Columbia Egyetem tanára színháztörténetet oktatott. O Főleg színházi és filmkritikus volt. Híressé M enschheitsdammerung ('Az emberiség hajnala', anto., 1920) c. könyvével vált, amely mindmáig az expresszionista líra legnevesebb, a háború után több ízben újra kiadott gyűjteménye. Das Kinobuch ('Könyv a moziról', 1913) c. könyvében az elsők között foglalkozott az új művészeti ág esztétikai problémáival. O Gyűjt, kiad.: Der Zeitgenosse. Literarische Portráta und Kritiken ('A kortárs. Irodalmi arcképekés kritikák', 1971). O Magyarul: 1 tan. (Koczogh A., Az expresszionizmus, anto., 1964). O írod.: Kurt Pinthus zum Gedáchtnis (Jahrbuch der Deutschen Schillergesellschaft, 1975). Salyámosy Miklós Pinto [pintu], Delgado Joao (Tavira?, 1583?—Amszterdam, 1633 v. 1654): portugál költő. Költő apja és nagyapja hatására Lisszabon művelt köreit látogatta. 1616ban Franciao.-ról dicsőítő verseket írt. Az Inkvizíció elől Flandriába menekült, később honosítási levelet szerezve Rouenban telepedett le, ahol a júdaizmus tanait hirdette. A város izraelita közösségének szellemi vezére volt. 1627-ben verseskötete (modern kiad. 1954) jelent meg, melyet Richelieunek ajánlott. O Számos elbeszélő költeményt írt. A próféták magyarázatával is foglalkozik, ingadózva a költői parafrázis és a szent témák autentikus értelmezése között. Az Ibér félsziget legjobb biblikus költői között tartják számon. B. Machado Petrarca egyik fordítójának vélte, összeté\ esztve nagyapjával. Spanyol nyelven is írt. O Művei: Poéma de la Reina Ester ('Eszter királynő poémája'); Ijamentaciones del Profeta Jeremiás ('Jeremiás próféta siralmai'); História de Rut y varias poesias ('Rút története és más költemények'). O írod.: Sousa Viterbo: Notícia acerca da vida e obra de J . Pinto D. (1910); A. D. Fisherek: Las fuentes bíblicas de las Lamentationes de Joao Pinto Delgado (Tbérida, Rio, Ano III., 1961, dec. 6.). Pump Andrea
Pinto [pintu], Julio Louren^o (Porto, 1842. máj. 24.—uo., 1907. máj. 6.): portugál regényíró és esszéista. Jogot végzett. Kormányzósági titkár, majd több tartomány kormányzója volt. O A naturalista iskola követője. Zola utánzója ennek nagy költői ereje nélkül. Regényeinek Balzac hatására a Cenas sa vida contemporánea ('Jelenetek a mai életből', 1879-től) gyűjtőcímet adta. Estética Naturalista ('Naturalista esztétika', 1884) c. tanulmánykötete bár a realizmus és a naturalizmus közt nem tesz különbséget, világosan fejti ki e két rokon iskola elméleteit, O Főbb művei még: Margarida (reg., 1879); Vida Atribulada ('Nehéz élet', reg., 1880); 0 Senhor Deputado ('A képviselő úr', reg., 1882). Rónai Pál Pinto [pinto], Manuel Maria (Yungas de la Paz, 1872—Buenos Aires, 1942): bolíviai költő, történész. Jogot tanult La Pazban, majd Buenos Airesben ügyvédi gyakorlatot folytatott. Barátságot kötött R. /Janóval. L. Lugones&zeX, s a modernismo követője lett. 1899-ben megalapította a Resurgimiento c. folyóiratot, melyet a modernista versek mellett a Bolíviáról szóló írásoknak szentelt. O A szavak művésze, modernista zenei hangzásra törekszik. Verseire jellemző a parnasszista műviség, de hiányzik belőlük
Pinto [pintu], Heitor (Covilhá, 1528?— Toledo, 1584?): portugál egyházi író, szerzetes, teológus és moralista. 15 éves korában lépett be a belémi Jeromos-kolostorba; Coimbrában tanult teológiát, s 1543-tól a 582
PINYA
az a hajlékonyság, harmónia, ami valóban nagy költővé tehette volna. Legjelentősebb költeményeiben a nativista, kecsua kultúrán alapuló költészetet műveli. Pl.: Acuarelas ('Akvarellek', költ.-ek, 1892); Viridario (költ.-ek, 1900). Sokkal ismertebb mint történész. Munkáiban a kontinens problémáit, hazája sorsát vizsgálja. Pl.: Bolívia y la triple política internacional ('Bolívia és a hármas nemzetközi politika', 1902); El conflicto del Pacífico ('A csendes-óceáni konfliktus', 1918). O írod.: R. Villarroel Claure: Elogio de la crítica y otros ensayos (1937). Inotainé Bonifert Mária Pintor, Giaime (Róma, 1919—Castelnuovo a Volturno, Campobasso köz., 1943. dec. 1.): olasz esszéista. Alakja az utókor szemében szinte az egész antifasiszta értelmiségi ifjúságot személyesíti meg. Cikkeit, esszéit — S. Quasimodo, A. Lattuada, G. Ferrata, R, De Grada és mások írásainak társaságában a Corrente di Vita Giovanile c. milánói hetilapban közölte, s már egészen korán az olasz gondolati próza egyik legnagyobb ígéretének tekintették. 1940-től fogva jelent meg G. Bottai fasiszta nevelésügyi miniszternek Primato c. folyóirata; Pintor is itt publikált. E körben annál nagyobb megütközést keltett, hogy amikor 1942. okt. 7— 11. közt a nácik megrendezték Weimarban az „európai írók kongresszusának" nevezett hírhedt összejövetelt, az oda szóló meghívást a másik neves ifjú antifasiszta író, E. Vittorini társaságában Pintor is elfogadta. Hazatérve olyan cikkben számolt be róla, amelyet még a Primato sem mert közölni (Pintor posztumusz kötetében jelent meg). 1943 őszén, alighogy megkezdődött a németek és olasz fasiszták elleni partizánháború, Pintor ennek egyik legelső hőse lett. A legvakmerőbb vállalkozásokat hajtotta végre, s miután Dél felől többször teremtett összeköttetést az első latiumi partizánalakulatokkal, utolsó ilyen útja a német aknamezőn életébe került. Tudta, mi vár reá. Az a levele, amelyet indulása előtt öccséhez intézett, azóta az olasz irodalom állandó antológiadarabja: ,,az olasz értelmiség ifjú nemzedékének testamentuma, a háborúnak talán legszebb s legmagasabb rendű dokumentuma" (F. Parri). O Gyűjt, kiad.: II sangue d'Európa. 1939—1943 ('Európa vére. 1939—1943', 1950). O írod.: M. Mila: Ricordo di Giaime Pintor (1947); L. Pasqualini—M. Saccenti: Due Risorgimenti (1961); R. Zangrandi: II lungo viaggio attraverso il fascismo (1962). Rónai Mihály András
Pinto Saraiva, Joao: ~*Saraiva, Joao Pinto Pinütosz; Pinytos, Pinytus (latinos név); (i. sz. 60 k.): görög epigrammaköltő. Talán a Kis-Ázsia északnyugati részén fekvő Bithüniából származott, életéről más adatunk nincs. Szapphó ról szóló sírversét a Görög Antológia (-* Anthologia Graeca) őrizte meg. O Kiad. és irod.: H. Beckbv: AG (1—4. köt., 1964); H. I). L. Page—A. S. W. Gow: The Greek Anthology. The Garland of Philipp (1—2. köt., 1968). O Magyarul: 1 epigramma (Szabó I., Koszorú. 1830; Reményi E„ GEer. 1887; Ponori Thewrewk E„ GAE, 1891; Somlyó Gy., Míg élők közt leszel élő, 1980). Németh György Pínyajev, Ivan Danyilovics (Napolnoje, 1923. szept. 14.—): szovjet erze-mordvin költő, író. A középiskola padjaiból egyenesen a frontra vezetett az útja. 1951-ben végzett a Csuvas Pedagógiai Főiskolán. O 1950-től vesz részt a mordvin irodalmi életben. Életművének meghatározó élménye a háború, a kétnyelvű (erze-mordvinul és oroszul is író) költő verseinek, versesköteteinek témáit háborús élményei jelentik. Jelentős regénye a Sla gyivizija vperjod ('A hadosztály előre vonult', 1968—1971). Muzsesztvo ('Férfiasság') c. 1961-ben közreadott poémáját a mordvin irodalom klasszikus alkotásaként tartja számon az irodalomtörténet. O Verseskötetei: Mirnij razgovor ('Békés beszélgetés', 1953); Moja podpisz ('Aláírásom', 1956); Szireny ('Orgonavirág', 1958); Cseloveku nado bity kraszivim ('Az ember legyen szép', 1968); Otcovszkaja rubaska ('Az atyai ing', 1973). O írod.: Piszatyeli Szovjetszkoj Mordovii (1970); Isztorija mordovszkoj szovjetszkoj lityeraturi (1971); Domokos P.: A fiatal írásbeliségű uráli népek szépirodalmáról (Hel, 1972). Domokos Péter Pinyaszov, Jakov Makszimovics (Mordovszkaja Poljana, 1914. jan. 11.—): szovjet moksa-mordvin gyermekíró, író és költő. Parasztcsaládból származik, gyermekkorát falun töltötte, majd Szaranszkban tanítóképzőt végzett 1932-ben. Később Moszkvában nyomdai—kiadói szakemberré képezte magát. Szerkesztői munkát végzett, majd a háború első napjától az utolsóig katonai szolgálatot teljesített, O 1929-ben jelent meg első verse. 33 önálló kötetet publikált több kiadásban is mintegy 3 millió példányban. Verseit, meséit, elbeszéléseit
583
PINYO
a zene érvényesült', versek. 1978). O Magyarul: 3 vers (Hajnal G., Végh Gy., Mai német líra, anto., 1966); 1 nla (Gáli J., Égtájak, anto., 1970); 1 nla (Vermes M., interjú a halállal, anto., 1971); 1 tan. (Hajnal G., Ihletés mesterség, 1972); 2 vers (Arató K., A sóragyogású bánat, anto., 1973); 1 nla (Majtényi Z., Szerelmesek, anto., 1975); 3 vers (Hajnal G., Új kalandozások, 1980); 1 vers (Tandori D., Lombos ágak szívverése, anto., 1983). O írod.: H. P.: Hinweise, Erláuterungen, Proben, Üaten (1966). Salyámosy Miklós
számos nyelven szólaltatták meg a SZUban is, a szovjet határokon túl is. O Főbb művei: Erjafsz panzsi ('Az élet virágzása', költ.-ek 1931); Keljgoma kizot ('Kedves évek', költ.-ek, 1933); Sztaka jatt ('Szigorú ösvények', reg., 1966); Bjaskomanya ('Dudácska', elb.-ek, 1968). O írod.: Piszatyeli Szovjetszkoj Mordovii (1970); A. G. Boriszov: Hudozsesztvennij opit naroda i mordovszkaja lityeratura (1977). Domokos Péter Pinyol [pinyolj. Ramon; Pinyol i Balasch (teljes név); (Cornellá, Barcelona, 1950. jún. 22.—): katalán költő. Tanár, a barcelonai egyetem bölcsészettudományi karán szerzett diplomát. Szerelmi és hazafias témájú, a nyelvi és a formai gazdagságra tudatosan törekvő költészete A. March, J . V. Foixés J. Brossa hatását mutatja. O Fő művei: Remorde rems ('Evezők zaja', 1972); Rovell de mala plata ('Rossz ezüst rozsdája', 1973); Occit enyor ('Megölt vágy', 1974); Alicates ('Fogó', 1978). Faluba Kálmán Piontek, Heinz (Kreuzburg in Oberschlesien, ma: Kluczbork, Lengyelo., 1925. nov. 15.—): német (NSZK) költő, prózaíró és esszéista. Katonai szolgálat és amerikai hadifogság után Bajoro.-ban élt, 1948 óta irodalmi tevékenysége jövedelméből. O Elsősorban mint lírikus jelentős. Sajátossága a líra elprózaiasodása ellen tudatosan képviselt, a modernséget azonban nem teljesen kizáró tradicionalizmusában van. Későbbi verseiben alkalmazkodik a kötetlen formához. Legszebb verseit a természethez kapcsolódó hangulatlíra körében találjuk, bennük sokszor alaptónusként az ő esetében kétszeresen elvesztett gyermekkor iránti nosztalgia dereng fel. Másutt eredeti lírai módon a lét alapvető kérdései felé nyit ajtót. Elbeszélő műveit is az emlékezés vagy legalábbis az én forma közvetítésével melankolikus líraiság jellemzi. O Főbb művei: Die Fart ('A gázló', költ.-ek, 1952); Mit einer Kranichfeder ('Egy darutollaP, költ-ek, 1962); Der weisse Panther ('A fehér párduc', rádiój., 1962); Die mittleren Jahre ('A középső évek', reg., 1967); Die Erzahlungen. Gesammelte Erzáhlungen. ('Elbeszélések. Összegyűjtött elbeszélések', 1971); Tot oder lebendig ('Holtan vagy elevenen', versek, 1971); Gesammelte Gedichte ('Összegyűjtött versek', 1975); Dichterleben ('Költőélet', reg., 1976); Wintertage, Sommernachte ('Téli napok, nyári éjszakák', elb.-ek, 1977); Tráumen, Wachen, Widerstehen ('Álmodni, ébredni, ellenállni', feljegyzések, 1978); Wie sich Musik durchschlug ('Ahogy
Piotrovszkij, Adrián Ivanovics (Vilno, ma Vilnius, 1898. nov. 20.-1938)): szovjet orosz irodalom-és színháztörténész, műfordító. 1923-ban fejezte be tanulmányait a pétervári egyetem klasszika-filológia szakán. O A Művészettörténeti Intézet színházi osztályán kezdett dolgozni, jelentős szervezői és elméleti tevékenységet fejtett ki a tömegszínjátszás szervezetének kialakításában, a szovjet színházi reform megszervezésében. Számos értekezésében foglalkozott a görög—római színjátékok, különösen az antik komédia szerkezeti sajátosságaival. A törvénysértések áldozata lett, halála után rehabilitálták. O Gyűjt, kiad.: Tyeatr. Kino. Zsizny ('Színház. Film. Élet',' 1969). O Egyéb művei: Za szovjetszkij tyeatr! ('A szovjet színházért!', 1925); K tyeorii szamogyejalyelnovo tyeatra ('A műkedvelő színház elméletéhez', 1926); Antyicsnij tyeatr ('Antik színház', 1931); Komegyii Arisztofarva ('Arisztophanész komédiái', 1—2. köt., 1933); O írod.: Sz. L. Cimbal: Adrián Piotrovszkij (1969). Horváth Tibor Piotrowski [pjotrovszkt], Andrzej (Lwów, 1931, nov. 30.—): lengyel költő, író, műfordító. A varsói egyetem szláv filológiai tanszékén végzett. Á 2. világháború idején a SZU-ban, a Közel-Keleten, majd Angliában harcolt, 1947-ben tért vissza hazájába. O Első versei 1951-től jelentek meg folyóiratokban, 1957-ben a fiatal írók Pietrzakdíjával jutalmazták. Verseinek fő jellegzetessége az elvont gondolatiság, a meditatív hang. O Műfordítóként Fr. Halas költészetén és B. Hrabal prózáin kívül több antológia összeállításával és szerkesztésével is hozzájárult a cseh és szlovák irodalom lengyelo.-i megismertetéséhez. O Főbb művei: Oczy sniegu ('A hó szemei', versek, 1956); Przerazenia ('Borzongások', versek, 1959); Prosba o A?ine. ('Könyörgés Annáért', elb.-ek, 1962); Nasze stwarzanie swiatów ('Világteremtéseink', versek, 1963); Ballady o obojgu ('Balladák mindkettőről', versek, 584
PIOVE
1965); Zuzanna w kapieli ('Zsuzsanna a fürdőben', versek, 1967); I)o ziemi ('A föld felé', versek, 1969); Ávnadeciwa ('Tanúságtételek', versek, 1971). O Műfordításkötetei: Wiqcej niz miloéé. WyMr opowiadan pisarzy czeskich ('Több, mint szerelem. Cseh írók válogatott elbeszélései', 1964); Królewskie wolne miasta. Wybór opowiadan pisarzy slowackich ('Szabad királyi városok. Szlovák írók válogatott elbeszélései', 1971). 0 Magyarul: 1 vers (Képes G., Fordított világ, anto., 1973). Balogh Magdolna Piovano Arlotto (írói név); Arlotto Mainardo vagy Mainardi (családi név); (San Cresci a Maeiuoli, Fiesole köz., 1396—uo., 1483 vagy 1484): olasz elbeszélő. Firenzei hajókra szegődött el papnak, s úgy járta be Flandriát, Franciao.-ot, Angliát, később szülőfaluja papja lett. A szó szorosabb értelmében elbeszélő volt, mivel az ő ajkáról — s nem tollából — származó elbeszélések Facezie del Piovano Arlotto ('Arlotto plébános tréfái') c. gyűjteményét ismeretlen, baráti feljegyző hagyta az utókorra. Ez az anekdotafüzér a korai reneszánsz eleven realizmusú gyűjteménye; a plébánossal megesett jeles dolgokat az ismeretlen jóbarát jóízűen, derűsen s fűszeres-tanulságosan jegyezte fel. Az egész európai anekdotakincset befolyásoló gyűjteményt valamelyes hitelességgel 1884-ben adták ki először, ezt csaknem száz kiadás követte, legjobb G. Folena 1953-as, nyelvészetileg megalapozott kiadása, érdekes, gondos utószóval. O Magyarulr l elb. (Rónai M. A., Itália virágos kertje, 1964). Rónai Mihály András Piovene, Guido (Vicenza, 1907. júi. 27.— London, 1974. nov. 12.): olasz író, újságíró. Grófi családból származott, gyermekkorát az atyai házban töltötte. 16 éves korától élt Milánóban, ahol egyetemi tanulmányait is végezte; itt szerzett filozófiából dipíomát, Korán eltávolodott a filozófiától, és az irodalom felé közeledett. Első novelláskötetét 1931-ben publikálta La vedova allegra ('A víg özvegy') c., ajánlása G. A. Borgesének szólt. Első irodalmi kísérleteivel párhuzamosan újságírói tevékenységet is folytatott: németo.-i tudósítója volt a firenzei Pégasoés a milánói Ambrosiano c. lapoknak. Munkatársa volt még a Solariának, a Primulán &k és a Pannák; utóbbinak 1935-ben, a megszűnés évében G. De Robertissze\ együtt szerkesztője is lett, Több más folyóiratban főként az USA-ból és Európa több országából küldött útibeszámolóival jelentkezett. (Az USA-ban szerzett élményeit i953-ban De America, 'Amerikáról' c. kö585
tetben publikálta.) 1941-ben nagy hatású művet tett közzé: a levélregény formában írott Lettere di una novizia ('Egy apácanövendék levelei') c., mellyel bekerült a kor irodalmi életének sűrűjébe. Egy Rita nevű apácanövendék tragédiába torkolló szabadulási kísérletének történetét beszéli el a mű, mely a látványos cselekmény mögött az emberi önismeret problémáját feszegeti. (Film: A. Lattuada, Olaszo., 1960). Harmadik kötete 1943-ban jelent meg: a La gazzetta nera ('A fekete krónika') c. keretes szerkezetű regényben fiktív gyilkosságok elkövetői szólalnak meg. Az író azonosul a szereplőkkel, így belülről éli át tettüket és motivációjukat. Szintén az erkölcs kérdései foglalkoztatják a Pietá contro pietá ('Szánalom szánalom ellen', 1946) c. regényben: a főhősnő Anna szerelmi élete és a háború élményei szövik át a filozófiai szintű elmélkedéseket. O Fő műve az 1957-ben megjelent Viaggio in Itália (Lontay L., Utazás Itáliában. 1971), mely csak hazájában több mint húsz kiadást ért meg. Az író célja az országjárással az volt, hogy felderítse: mennyiben épült újjá Itália a háború óta, milyen fejlődés tapasztalható az építkezésben, gazdasági életben, kultúrában, és milyen tennivalók várnak még az országra. Az utazás közben szakértő szemmel elemzi a műemlékeket, szerető gonddal figyeli az embereket, részletező finomsággal írja le a tájakat. (A magyar kiadás Reismann J. azóta világhírűvé vált fotóival jelent meg.) O Nagy vihart kavaró kötetében, a La coda di paglia ('Vaj a fejen', 1962) c.-ben összegyűjti addig megjelent legszebb újságcikkeit, s az előszóban utólagosan mentegetődzik a fasizmus alatt írt cikkei miatt. ,,Ellenregény" a Lefurie ('A fúriák', 1963), mely a megjelenés évében heves támadások után megkapta a Viareggio-díj&t: az önéletrajzi elbeszélést minduntalan feldúlják a lelkiismeret-furdalások és önmardosások, látomások és víziók. Önéletrajzi ihletésű a Le stelle fredde ('Hideg csillagok', 1970) c. regény is, mely Strega-díj&t kapott, O Főbb művei még: / falsi redentori ('Hamis megváltók', reg., 1949); Processo deli'Islam alla civiltá occidentale ('Az iszlám pere a nyugati kultúra ellen', tan., 1957); Retour de Russie (francia, 'Visszatérés Oroszországból', útirajz, 1960); Madame la France (1966); La gente che perdé Oerusalemme ('Az emberek, akik elveszítették Jeruzsálemet', tan., 1967); L'Italia ('Olaszország', esszé, 1971); II nonno tigre ('Tigris-nagypapa', reg., 1972); L'Európa semilibera ('A félig szabad Európa', esszé, 1973); Veritá e menzogna ('Igazság és hazugság, reg.-töredék,
PIOZZ
zott, iskolái elvégzése után vándortanító, majd réngazda volt. írásaiban a lule-lapp nyelvjárás jokkmokki változatát használta. O Fő műve önéletírása, amely először a lappkutató H. Grundstrom fordításában svédül jelent meg (En nomád och hans liv, 'Egy nomád élete', 1933), majd svéd-lapp eredetiben: Jáhttee saamee viessoom ('Egy lapp élete', 1937) c. A kitűnő megfigyelőtehetségről és ízes, gyakran humoros elbeszélőkedvről tanúskodó mű pontos képet ad a hegyi lappok életmódjáról, szokásairól, hiedelmeiről. O írod.: H. Grundstrom: Lapsk-svensk-tysk ordbok tiII Anta Piraks Jáhttee saamee viessoom (1939). Voigt Vilmos
1975); Inverno de un uomo felice ('Egy boldog ember tele', elb.-ek, 1977). Szepes Erika Piozzi, Mrs. H. L. S. ->Thrale, Mrs. Pipin, Alekszandr Nyikolajevics (Szaratov, 1833. jún. 4.—Szent-Pétervár, 1904. dec. 9.): orosz társadalomtudós, irodalomtö^énész. Nemesi-papi család fia, Csernisevszkij unokatestvére, aki ifjúkorában nagy hatást gyakorolt rá. A szaratovi gimnázium elvégzése után a kazanyi és a pétervári egyetem történelem-filológia tagozatán fejezte be tanulmányait 1853-ban. 1860-ban professzorrá nevezték ki, 1861-ben a diákságot sújtó reakciós nyomás miatt azonban otthagyta az egyetemet, s az Otyecsesztvennije zapiszki, majd a Szovremennyik c. folyóirathoz került. 1867-tól haláláig a Vesztnyik Jevropi munkatársa volt. 1898-ban az Akadémia rendes tagjává választották. O Az orosz kultúrtörténeti irányzat legjelentősebb képviselője. Rendkívül gazdag életművének mintegy 1200 alkotása a társadalomtudományok szinte minden területét átfogóan érinti. 1 sztorija szlavjanszkih lityeratur (V. SzfXiszovicswsA, 'A szláv irodalmak története', 1879—1881) c. könyvében a déli és nyugati szláv irodalmak fejlődését tekinti át. Máig maradandó monográfiája, az Isztorija russzkoj etnografii ('Az orosz etnográfia története', 1890—1892), az első nagyszabású és önálló néprajztudományi munka hazájában. Irodalmi és társadalomtörténeti műveiben az ősi szokások s a nemzetközi öntudat előtérbe helyezésével kiszélesítette az eddigi kutatások szféráját, olyan fontos tényekre irányította a figyelmet, amelyeket az ún. esztétikai iskola nem akart elismerni (régi orosz mesék, elbeszélések, apokrif irodalom). Mindennek kapitális összegzése az Isztorija russzkoj lityeraturi ('Az orosz irodalom története', 1911—1913), amely hatalmas, egészen eredeti tényanyagra épül. O Bár élete végéig a mérsékelt liberális-felvilágosult nézetek híve maradt, tudományos kutatásaival és fordításaival (Hettner, Guyau) jelentősen hozzájárult a 19. sz.-i orosz nemzeti önismeret elmélyüléséhez, Oroszo. kultúrtörténeti felvirágzásához. O Magyarul: 1 részi. (Karancsy L.: Irodalmi élet Oroszországban, 1964). O írod.: A. Veszelovszkij: A. Ny. Pipin (1905); P. Szakulin: A. Ny. Pipin (1905). Világhy József Pirak [pí'rakj, Anta (írói név); Anta Pavvasson Pirak (eredeti családi név); (Tuorpon, Svédo., 1873. nov. 8.—1949 előtt): svédo.-i laj>píró. Nomád családból szárma-
piramisszövegek (i. e. 25. sz.): vallásosmágikus feliratok, varázsigék, az egyiptomi irodalom legrégibb, nagy terjedelmű emlékei. Az V. dinasztia utolsó királya, Unisz alatt jelennek meg szakkarai piramisának falain. Egyes részek azonban kétségtelenül régebbi időre mennek vissza. (A piramisszövegek tehát nem a IV. dinasztia nagy piramisaiban találhatók.) A VI. dinasztia királyai és egyes királynék is felírták ezeket piramisaikba, az Óbirodalom államának bukása után pedig közemberek is alkalmazhatták koporsóikon. Egyes részei a Halottak Könyvébe is bekerültek. O Részletesen lefestik az elhunyt király túlvilági sorsát. Az egyiptomi hit szerint a varázsigék hatására a múmiakötelékek feloldódnak, s a király megkezdi ve-mélyekkel teli utazását az ég felé. A legnagyobb gondot a túlvilágra történő átkelés okozza. Vagy az égi révész szállítja át, vagy Thot veszi szárnyára, esetleg maga repül, mint a madár. Egyes változatok szerint a tömjén füstjén lebeg felfelé, néha a sugarakon jut fel, vagy létrán éri el úticélját, ahol maga is istenné válik: az istenek társaságába kerül. A különböző szövegek között meglehetősen nagy eltérések vannak, ismeretesek olyan részletek is, melyekben a halott királynak dolgoznia kell a másvilágon. Az írásmágia érdekes példái is megfigyelhetők. Az élőlényeket ábrázoló hieroglifákat olyan alakban vésték fel, hogy esetleges megelevenedésük esetén se árthassanak a halottnak (embereknél pl. csak a felső test körvonalait, kígyókat kettévágva stb.). A piramisok feliratai komoly irodalmi értéket is jelentenek. Különösen lenyűgözőek azok a természeti képek, melyek a király halálának hatását mutatják be a világmindenségben: ,,Az eget felhők borítják, a csillagok elsötétednek, az ívek megrendülnek, a fold csontjai remegnek." Másutt a hajnalpírt a
586
PIRAX
vörösborhoz hasonlítják: „Borral terhes az ég, mikor megszüli az ég a leányát, a hajnalt". O Kiad.: K. Sethe: Die altágyptischen Pyramidentexte (1908—). O írod. és ford.: K. Sethe: übersetzung und Kommentár zu den altágyptischen Pyramidentexten (é.n.); S. A. B. Mercer: The Pyramid Texts in Translation and Commentary (1952); Kákosy L.—Varga E.: Egy évezred a Nílus völgyében (1970). Kákosy IAszló Pirandello, Luigi (Girgenti, ma Agrigento, 1867. jún. 28.—Róma, 1936. dec. 10.): olasz drámaíró, elbeszélő, költő, filozófusesztéta. A 20. sz. színház- és drámatörténetének egyik legnagyobb hatású alakja. Módos szicíliai polgári család leszármazottja. Apja kénbánya-tulajdonos és kénnagykereskedő volt. Otthonában eleve úgy várták el, hogy ő is folytassa az elődök kéntermelő, -feldolgozó, -árusító mesterségét, őt azonban kora ifjúságától fogva az irodalom, a nyelvészet és a filozófia izgatta. Ez már korán feszültséget teremtett a csökönyösen tanulni akaró, a gazdasági tevékenységtől idegenkedő fiú és családja között. Szívós kitartásával mégis elérte, hogy szellemi pályára indulhasson, vállalják a távoli városokban folyó tanulás költségeit, sőt egyetemi tanulmányainak befejeztével kiléphessen a családi cégből, csupán mint a bánya és a hozzá tartozó üzemek örökös résztulajdonosa kapjon járadékot a családi vagyon jövedelméből. Az alapfokú és a középiskolákat szülővárosában, majd Palermóban végezte. Egyetemi tanulmányait is Palermóban kezdte, de nem találta kielégítőnek a tananyag tudományos színvonalát, és másodéves korában, 1887-ben átiratkozott a római egyetemre. Ez időben elsősorban a nyelvészet érdekelte, de figyelme egyre inkább a filozófia felé fordult, és közben költőnek készült. Rómában azonban két évet sem tölthetett: egy diáktársa védelmében olyan indulatosan fordult az egyetem vezetősége ellen, hogy eltanácsolták. Nyelvészeti igénye döntötte el, hogy Németo.-ban folytassa tanulmányait. 1889-ben beiratkozott a bonni egyetemre, ahol két évvel később, 1891. márc. 21-én doktori címet nyert a Girgenti-környéki szicíliai nyelvjárásról német nyelven írt disszertációjával. Még egy évig olasz nyelvi lektor volt a bonni egyetemen. Ez idő alatt tökéletesen elsajátította a német nyelvet, alapos ismerője lett a német irodalomnak is. Érzel mi élete eddig is szenvedélyesen hullámzó és botrányokkal teljes volt, még otthon, szüleinek határozott akarata ellenére eljegyezte magát egy nála idősebb leánnyal. Ez — a családi ügyekben
szembeszegülés a szülői akarattal — a szinte még középkori módon patriarchális Szellemű szicíliai polgári körök szemében felháborítóbb és lázadóbb magatartást jelentett, mint a nyílt ellenszegülés az egyetemi felettesekkel. Pirandello a romantikusan vállalt szerelmet és házassági ígéretet Bonnban egyszeriben elfelejtette egy katonatiszti családból származó német leány, Jenny Schultz Lander szerelméért, ám ennek a nem kevésbé regényes kapcsolatnak is véget vetett. Bonnban írta 1890-ben a Pasqua di Gea ('Gea húsvétja') c. összegyűjtött és német menyasszonyának ajánlott verseit, melyek kötetben 1891-ben láttak napvilágot. Az ugyancsak Bonnban írott Elegie renane ('Rajnai elégiák') 1895-ben jelent meg, és egy évvel később nyomtatták ki Livornóban Goethe római elégiáinak olasz fordítását, Pirandello műveként (Elegie románé.:, 1896). A néhány bonni esztendő alatt megszállottja volt a tanulásnak, filológusi aprólékossággal mélyedt el a filozófiában: amúgy is pesszimizmusra hajló érzelmi és értelmi világát megragadta és némiképpen élete végéig befolyásolta a századvég értelmiségére egyébként is igen nagy hatású Schopenhauer, de nem kevésbé fontos tudatvilágának fejlődése szempontjából az angoí pozitivista H. Spencer is, akinek nem egyszer aprólékosságokba vesző tényelemzése megfelelt Pirandello nyelvészeten edzett, olykor a részletekbe vesző alaposságának. A pesszimista kerüli bármiféle remény hitvallását, a pozitivista mellőzi az alaposan megismert részletekből kialakítható igazán átfogó nagy általánosításokat. Itt rejtőzik Pirandello egyre jobban bontakozó megfigyelőerejének, kíméletlen kritikájának filozófiai alapvetése, innen van az is, hogy képtelen minden, akár morális, akár immorális út vállalására. Ugy idegenedett el a polgárságtól, hogy nem tudott közeledni a szocializmushoz, s idős korában keserűen fordult el a fasizmustól is, amely pedig Pirandellót a maga nagy lángelméjeként dicsőítette volna. Ez a mindentől való idegenkedés függetlenítette minden kortársától, s erőt adott ahhoz, hogy nagyon keserves évtizedek bánatait és sikertelenségeit lankadatlanul átvészelve viszonylag későn mégis kiharcolja magának a világhírt. O 1892 végén hazautazott Bonnból, majd rövid otthoni, szicíliai tartózkodás után végképp Rómába költözött. Már római évei kezdetén megismerkedett L. Capuanáxal, az olasz verizmus „atyjával", aki elméleti fejtegetésével, műveivel is döntően befolyásolta a fiatal Pirandello pályáját. Capuana hatására írta első regényét 1893 587
PIRAX
nyarán, mely csak 1901-ben jelent meg a római La Tribuna folyóiratban: L'Esclusa (Déry T., A kitaszított, 1938) c., könyv alakban 1908-ban. 1894 januárjában, 27 éves korában, feleségül veszi a Pirandello család üzlettársának, a Portulano családnak Maria Antonietta nevű leányát. A házasság végül is a patriarchális családi akarat eredménye volt: a két bányatulajdonos érdekközösségének családjogi megerősítése; nyilván ez volt a feltétele, hogy gyakorlatilag kiszakadva a cégből, megkapják a vagyon jövedelméből a számukra kiszámított részesedést és a rendszeres járadékot. Az üzleti szövetségből származó házasság azonban végzetes lett Pirandello számára. Amíg a járadékból élhettek, a férj folytathatta irodalmi — egyelőre csaknem kizárólag költői — munkásságát. 1897-ben bekövetkezett a családi tragédia: a kénbánya beomlott, menthetetlenül elpusztult, a vállalat tönkrement, vége volt a vagyonból származó jövedelemnek. Pirandello felesége eleve labilis lelkiéletű volt, az elszegényedés hírére kitört rajta az elmebaj. Egyik tünete volt a szakadatlan féltékenység, leskelődés férje után, és emellett a kényszerképzetek egész rendszere alakult ki nála. Ez időre azonban már a férj igazán szerelmes lett az asszonyba, aki három gyermeket szült neki (az egyik idővel S. Ijindi néven író lett). Pirandello több mint húsz éven keresztül nem engedte elmegyógyintézetbe feleségét, ő maga is otthon beilleszkedett az asszony kényszerképzetrendszerébe. Felesége csak 1919-ben került elmegyógyintézetbe, és ott is halt meg. Ez a gyötrelmes magánélet sok mindenben előkészítette Pirandello későbbi emberábrázoló módszereit, a lélekhasadás, az elmebetegség, az életben való szerepjátszás, valamint a józanul kritikus elme állandó együttlétezésének feltárását. A családi tragédiát több mint két évtizedes szakadatlan anyagi gond kísérte. Pirandello 1897-től az olasz irodalom tanára lett egy római tanítóképzőben; főállása mellett sokféle irodalmi segédmunkát, kiadói, szerkesztőségi tennivalókat vállalt. 1898-ban irodalmi lapot alapított Ariel c. Szorgalmasan jelenteti meg évenként novellásköteteit, verskötetet 1901-ben állít össze Zampogna ('Pásztorsíp') c. Az Aridben teszi közzé első színpadi művét 1898ban, ám a novellákból színpadra adaptált darabok után első igazi drámai sikerét 1916-ban aratta Pensaci, Giacomino ('Gondold meg, Giacomino') c. művével. Sikere volt az ugyanabban az évben bemutatott Liolá-nak (ua., Debreczeni F., Világszínház, 1963; ua., Barna T., 1983) is, bár mindkét
darabot eredetileg szicíliai tájszólásban írta. Később szicíliai nyelvjárásban megjelent műveit le kellett fordítania olaszra, hogy hazájában közérthető legyen. Q.J.92l-ben bemutatják a Sei personaggi in cerca d 'autore (Karinthy F., Hat szerep keres egy szerzőt, Vígszínház, 1925. dec. 23., Szính. Élet, 1927, 29; Füsi J., Hat szereplő szerzőt keres, 1983, film: G. de Lullo, Olaszo., magyar bemutató: 1974) c. színjátékát. Ezzel mindenestől megváltozott Pirandello élete. A zajos világsiker egyszeriben otthon is, külföldön is az élő drámairodalom első sorába emelte. Ettől kezdve haláláig gondtalanul, de továbbra is szakadatlan alkotómunkában élt. Felesége halála után igazi boldogságra talált női szerepeinek kitűnő alakítójában, Marta Abbéban. Ez a művésznő volt a lelke annak a színháznak, amelyet Pirandello művei előadására szervezett, és amellyel vendégjátékok sorozatát tartották a nagyvilágban. 1925-től kezdve néhány év alatt a társulat Londonban, Párizsban, húsz német városban, Zürichben, Bécsben, Prágában, Budapesten, azután egy sor dél-amerikai nagyvárosban vendégszerepelt lelkes ünneplés és nagy anyagi siker közepette. O 1924-ben belépett az Olasz Fasiszta Pártba. A mindig is apolitikus Pirandello ezt amolyan állampolgári illendőségnek tartotta. De rövid idő alatt, felismerve a fasizmus lényegét, elhatárolta magát a legcsekélyebb politikai megnyilvánulásoktól is. Addigi viszolygó idegenkedése a polgárságtól és a polgárság elleni eszméktől kiterjedt a fasizmusra is. 1934ben megkapta a Nobel-díjat. Erre az időre már megint magányos. Világdicsőségben, de keserű kiábrándultságban halt meg 69 éves korában. Kívánságára Agrigentóban temették el egy sziklába falazva azon a tanyán, ahol született. O Pirandello életművében éles választóvonalakkal különül el költői, prózaírói és drámaírói korszaka. Igaz, már fiatal költő korában is írt néhány novellát, prózaíró korában is írt már drámákat, de 1904-től kezdve nem írt több verset, 1921 után pedig novellát. Novelláinak számát ugyan ki akarta egészíteni 365re, hogy a gyűjtemény az év minden napjára olvasmányt adjon a novellák kedvelőinek de ez a végső 15 éve mégis csaknem kizárólag a drámaírásé. Filozófiai-esztétikai elmélkedő cikkei és tanulmányai végigkísérték egész írói életét. Elmélkedései az emberi tulajdonságoknak és az ezeket torzító külső hatásoknak egyszerre tragikus és komikus küzdelmét vizsgálják az egyéniségek és magatartások alakításában. Pirandello az életnek ezt az egyszerre tragikus és 588
PIRAX
komikus szemléletét nevezte ,,humor"-nak, a kétfelől ábrázolást ,,humorizmus"-nak. Élesen megkülönböztette a maga vágyait élni akaró személyiséget és a külső, társadalmi torzítások folytán kialakuló és cselekvő egyéniséget. Merőben két különböző fogalomnak tekintette a komikumot és a humort. A tiszta komikumot ugyanolyan egyoldalúnak vélte, mint a tiszta tragikumot. Sokat foglalkozott ennek a humorizmusnak irodalmi, főleg drámai megvalósíthatóságával. Ezek a gondolatok hatottak egész korára és utókorára, a különböző avantgardista törekvések ugyanolyan sokat tanultak belőle, mint Brecht és a szocialista dráma vagy Molnár F. és a kor legjobb polgári társalgási színjátékai. O A költő Pirandello nem hozott létre jelentékeny alkotást. Legfontosabb mozzanat költészetében az elkülönülés mind a klasszicizmust romantikával vegyítő, a liberális korszak hazafias pátoszát őrző Carducci hatásától, mind a századfordulón a futurrzmust igen nagy hatással meghirdető Marinettitő) és körétől. Tulajdonképpen idegen D'Annunzio túlfűtött szecessziójától is, ámbár korai verseiben Carducci stílusának ugyanúgy felismerhető a hatása, mint D'Annunziéé, mellettük az érzeimes-romantikus Boitóé és a szocializmussal rokonszenvező emelkedett hangú humanista költőé, A. Gráfé. Ezektől a hatásoktól azonban egyre inkább megszabadult, de mire valamennyi kortárs költőtől végképp elidegenedik, be is fejezi a versírást, amelytől valójában idegen volt egész művészi alkata. Kétségtelen azonban, hogy verseinek komor kiábrándultságában, a hamis boldogságot adó hazugságok elleni indulatokban, a természetes ösztönök pogány vállalásában már benne rejtőzik a későbbi elbeszélő világa is, sőt nem egy színjátékának problémafelvetése is. Mintha bevezetőül versekben vázolta volna fel mindazt, amit később prózában és színpadon kiteljesítve megvalósított. O Pirandello már diákkorától kezdve kísérletezett novellákkal, ámbár még jó ideig azt hitte, hogy a vers az igazi önkifejezési formája. A próza időszerű irodalmi hatás eredményeként vált igénynyé benne. A költészetben, ha egyes költők stílusa hatott is rá. igyekezett mindenkitől különbözni. A novellaírásra azonban a naturalizmus sajátos olasz változata, az éppen Szicíliában kifejlődő verismo késztette. A már említett Capuaná n kívül G. Verga kemény parasztnovellái és Don Gesualdo mester c. regénye tárják fel először DélItália és elsősorban Szicília elmaradottságát, nyomorát, a korábbi gaz-
dasági struktúrák és a fejlődő kapitalizmus konfliktusát. Mellette F. I)e Roberto lélektanilag árnyaltabb alakjai hívták fel figyelmét művészi erővel a reménytelen helyzetben élő emberek egyéni megpróbáltatásaira. Vergán és De Róbertén át közvetve, de azután közvetlenül is Flaubert és Zola is befolyásolta a verista elbeszélőnek induló Pirandellót. Ugyanakkor egyébként is filozofikus gondolkodására döntően hatott a francia pszichológus, A. Binet Les altéra tions de la personnalité ('A személyiség változásai') c. fontos műve. Ez a Binetfogalmazta lélektani mechanizmus fontos kiindulópont volt Pirandello tov ábbi fejlődésében. A lélektani szempont következtében különítette el magát a naturalizmus biológiai determinizmusától, amely oly jellemző Zolára., Vergára, sőt jó ideig Ibsenre is. Másrészt a személyiségváltozás lélektani lehetőségei készítik elő a személyiségnek és a társadalom torzította egyéniség kettősségének Pirandellóra oly jellemző látásmódját. Amikor később, már a századfordulón egyre inkább prózát írt, már túllépett a verizmus komor esetlegességein, már kialakult benne az a humorizmus, amely egyszerre látja ugyanannak a jelenségnek tragikus és komikus voltát. Ez a kettősség természetesen gyakran a groteszkben ismeri fel a jellemzőt. 1894 és 1904 között hat novelláskötetet tett közzé; majd hosszabb szünet után 1909 és 1919 közt újabb tizenöt novelláskötete jelent meg. Élete folyamán összesen 246 novellát írt, melyek közül a szicíliai tárgyúak mellett fontosak a római kisemberek világába vezető elbeszélések. A novellák hősei saját keserves sorsuk szorításában viselkednek furcsán, komikusan, groteszkül. Már első regényében, A kitaszítottban egy ártatlanul hűtlenséggel vádolt asszony olyan helyzetbe kerül, hogy kénytelen lesz valóban hűtlenné lenni, de attól fogva már férje is és mindenki más elhiszi hazugságát, és hűségesnek tartja. Aki az igazmondásában és igaz törekvéseiben megszégyenül, végül a hazugságban megdicsőül. Tulajdonképpen komikus történet, csak éppen nagyon tragikus. Ezt nevezi Pirandello humornak. Amikor az I vecchi e giovani (Bíró S., Öregek és fiatalok, 1942, TV-sorozat: M. Leto—R. Rossio, Olaszo., magyar bemutató: 1983) c. regény 1909-ben folytatásokban megjelenik, észre sem vették, s az 1913-ban újra írott, könyv alakban is kiadott regényre se nagyon figyeltek fel. Azóta az utóbbi évszázad egyik legnagyobb olasz történelmi-társadalmi regényének értékelik. Ez az egyetlen regénye, amely széles körű társa589
PIRAX
ború kellős közepén az elmaradt szicíliai parasztvilágot a maga természetes ösztöneivel, álszemérem nélküli erotikájával paradicsomi idillként mutatja be. Sikere még nem volt, de botránya igen. Egyháziak és világiak versenyt háborodtak fel az erkölcstelennek ítélt játékon, amelyben Liolá megcsalja az öreg Simonét, aki mindenáron gyereket akar fiatal feleségétől. Akkor nem is lehetett tovább játszani. Ma ezt is szerzője remekei közt tartják számon. Pergő dialógusú, szellemes színjáték a L'uomo, la bestia e la virtú (1919: Heltai J „ Az ember, az állat és az erény, 1925), mely nagv sikerrel játszott darab volt nálunk sokáig, a remek fordításnak köszönhetően. A teljes érettséget a Hat szereplő szerzőt keres-se\ éri el. Ez, ha tetszik, groteszk játék, ha tetszik, jelképes történet, szinte tanmese arról, hogy az emberek nem élhetik a maguk igazi életét, a művészet sem segíthet: a szereplők szerepeit nem lehet megírni, a körülmények kényszerítenek, és az egyéniségek saját személyiségük rovására teszik, amit nem is akarnak cselekedni. Játszható bohózatnak, de tragédiának is. Pirandello „humor"-ának alighanem ez a csúcspontja. Legjobb, legszebb, legnagyobb drámai műve a közvetlenül ezután keletkező Enrico IV (1922: A. Widmar, IV. Henrik, 1941; Füsi J., ua., 1969). A kritika ettől kezdve világszerte az egész színházi világ nagy újítójának tekintette. Egy szerelmében csalódott dúsgazdag arisztokratát valamikor baleset ért egy jelmezes lovasmulatságon, zavarodott elmével tért magához, és valóságnak hiszi jelmezét. A középkori német császárnak, a Canossát járt IV. Henriknek volt öltözve. Ettől kezdve vidéki kastélyában éli a középkori császár életét, és környezete alkalmazkodik ehhez a tévképzethez. Ennek a helyzetnek élménybeli múltját nyilván azokban az években kell keresnünk, amikor a szerző alkalmazkodott elmebeteg felesége téveszméihez. A beteg azonban közben meggyógyul, és most már csak játssza az őrültet, mert így inkább élhet saját személyiségének megfelelően, mint az épeszű emberek lélektorzító körülményei közt. Fölényesen játszik vendégeivel, akik ostobán alkalmazkodnak a hazug jelmezekhez. Egyszer azonban ellátogat hozzá az a nő, akiben csalódott, férjével, az egykori hűtlen baráttal, aki elszerette tőle. Az ő alakoskodó ál részvétüket nem bírja elviselni az álőrült, és indulatában megöli a férfit. Ezzel végérvényesen magára kényszerítette az őrültség jelmezét, Hiszen, ha kiderül, hogy meggyógyult, akkor gyilkos. így azonban szegény
dalomkép egy történelmi korszakról. A múlt század kilencvenes éveiben indulatok hajtotta paraszti foldfoglaló mozgalmak kezdődtek Szicíliában. Á hatalom vérbe fojtotta ezeket a próbálkozásokat. Pirandello alig egy évtizeddel később már valódi történelmi regényt épített fel, amely érdekes alakokkal és mozgalmas eseményekkei ábrázolja, hogy Garibaldi nemzedékének nagyszerű eszméi, haladó kezdeményezései hogyan sikkadnak el rövid évtizedek alatt az elsivárosodott és korrupt polgári hatalom útvesztőiben. Az „öregek", az elkeseredettek valamikor még Garibaldi felszabadító katonái voltak, de harcuk nem járt azzal az eredménnyel, hogy kiemelkedjenek a nyomorból. A „fiatalok", az apák harcainak haszonélvezői, lázadó csőcseléket látnak azokban, akik valójában letéteményesei a Garibaldi-örökségnek, ha a Garibaldit nemzeti hősként bálványozok nem lőnék halomra őket. Ebben a tragikus történethalmazban is ott lappang Pirandello „humora": ezek a régi kitüntetéseiket hordó öregemberek képviselik valójában a haladást, míg velük szemben a polgári haladásról, Garibaldi eszméiről lelkendező „ifjúság" egy elbürokratizálódott, a tülekedő üzletelést segítő, valódi fejlődést akadályozó, igen kisstílű, álliberalizmust valódi babonasággal vegyítő reakciós hatalmi réteg. O Legnagyobb sikerű regénye az II fu Mattia Pascal (1904: Déry T., Mattia Pascal két élete, 1935) amelynek kivételesen már megjelenése idején is volt kritikai és közönségvisszhangja. Egy fiatalember sajátos története, akit egy álhír folytán halottnak hisznek. Megszabadult saját mag4tól, kezdhetné az életet vágyai szerint, de a másik életben sem élhet másképpen, mint ahogy a személyiségét torzító körülmények kényszerítik. Ebben és a Si gira (a Nuova Antologidh&n folytatásokban 1915-—1916, majd megváltozott címen: / quaderni di Serafino Gubbio operatore, 1932; Fáy E. B„ Forog a film, 1927) c. regényében, amely egy filmoperatőr vallomása az élet és a filmjáték összekeveredéséről, készülődik legerőteljesebben a későbbi drámaíró. De a regényeknél is világosabban fejlődik a drámai látásmód a novellákban. Hét regénye közül nálunk sikert aratott még a Suo marito (1911: Brelich M., Foglalkozása férj, 1943) és az Uno, nessuno e centomila (1926: Brelich M., Az ezerarcú ember, 1943). O Pirandello voltaképpen már elbeszélő korában is drámai látásmódú. Nem egy drámája korábbi novella dramatizálása. így első bemutatott színpadi műve, a Liolá is. Ez 1916-ban, vagyis a világhá590
PIRCK elmebeteg, aki előtt hajlongani kell, mint középkori császár előtt. E művével Pirandello a drámatörténet legnagyobbjai közé került. O Drámai műveinek értéke azonban igen egyenetlen: a kabarétréfák groteszk ötleteitől a formai kísérletezéseken keresztül az igazi nagy tragédiáig terjed ez a skála. Világnézeti tudatosítást vagy éppen útmutatást sehol sem ad az életmű: a bizonytalanság, a kiúttalanság, a reménytelenség fanyar lángelméjének alkotása. Politikailag sehová sem sorolható: polgárellenes, de nem baloldali; nem baloldali, de nem is jobboldali; humanista, de nem hisz az emberben. O Összes műveinek gyűjt, kiad.: az ,,I Classici Contemporanei Italiani" sorozatban 6 kötetben: Saggi, poesie, scritti varii ('Esszék, költemények, különféle írások', 1960); Novelle per un anno ('Novellák egy évre', 2 köt., 1964); Maschere nude ('Meztelen álarcok', színművek, 2 köt., 1965); Tutti i romanzi ('összes regényei', 1966). O Magyarul még. 1 nla(Honti R., Nobel-díjas írók antológiája, 1935); Pirandello legszebb novellái (Gáspár M., 1936); A szűk frakk (n. n., reg., 1941); Az ostofta ember (Füsi J., dráma, 1947); 1 nla és 1 részlet a IV. Henrikből (Füsi J., Widmar A., Az olasz irodalom kincsesháza, 1942); Színművek és novellák (Füsi J., Kismártón A. stb., 1962); A kitaszított — Elbeszélések (Déry T., Füsi J., Lengyel P. stb., 1966); 2 vers (Képes G., Olasz költők antológiája, 1966); 1 nla (Nemeskürty I., Dél-európai népek irodalma, 1967); 1 elb. (Biernaezky Sz., Világosság, 1973, 2.); Szicília fényei. Hellavita. Sakkmatt. Egyfelvonásosok (Végh Gy., 1978); Színművek (Barna I., Fáy É. B., Füsi verslábként nem fordul elő az antik költészetben, nem alkot -*podikus verset. Csak helyettesítő lábként szerepel főként jambus és trocheus helyett, de állhat —• megfelelésben más ritmusegységekkel is. O írod.: R. Volkmann—H. Gleditsch: Rhetorik und Metrik der Grieehen und Römer (1901); 1). Korzeniewski: Griechische Metrik (1968); W. K. Wimsatt: Versification Major Language Types. Sixteen Essays (1972); Szepes E.—Szerdahelyi I.: Verstan (1981). 'Szepes Erika Pir Sultan Abdal (Sivas, 16. sz.): oszmántörök, költő. Saját elbeszélése szerint a Sivas környéki Banaz faluból származott, eredeti neve Haydar volt, s családja Jemenben tartózkodott. A verseiből és a hagyományból merített adatok szerint I. Tahmasb (1524—1579) iráni és Nagy Szüleymán (1520—1566) oszmán uralkodó idején élt. Részt vett egy síita lázadásban, melynek során a lázadás elfojtásával megbízott Hizír Paqa elfogta, börtönbe vetette, és Sivasban felakasztatta. O Egyszerű, népnyelven írt, síita hitét áradó lírával megfogalmazó nefesei (vallásos költeményei) évszázadokon át egész Anatóliában, Azerbajdzsánban és Ruméliában a síiták és bekta^ik egyik legfőbb olvasmányát képezték. A költő a bekta^i—síita irodalom legnagyobb lírikusai közé emelkedett; KözépAnatólia falvaiban ma is mesélik legendáit. A róla szóló irodalom tetemesnek mondható. Életéről színmű íródott, amelyet 1969-ben mutattak be Ankarában. O Verseinek és legendáinak tudományos kiad.: A. Gölpinarli—P. N. Boratav: Pir Sultan Abdal (1943). Műveinek legutóbbi kiadása fíütün tyiirleri ('Összes versei') c. 1971-ben jelent 38*
Piru fpíruj, Alexandru (Márgineni, 1917. aug. 22.—): román irodalomtörténész és kritikus. G. Cálinescu tanítványa és munkatársa, együtt szerkesztették a Jurnáiul literar c. folyóiratot. 1966 óta Bukarestben egyetemi tanár. O A román irodalomtörténet kiváló ismerője és összegző művelője. Fontos írókról, irodalmárokról írt értékelő monográfiát: Viata lui G. Ibráileanu ('G. Tbráileanu élete', 1946), Opera lui G. Ibráileanu ('G. Ibráileanu életműve', 1959), Liviu Rebreanu (1965), Costache Negruzzi (1966). Ezek valamint Poe{ii Vácáreqti ('A Vácáre^ti-költők', tan., 1966) c. művei kimagaslóak. Korszakokat, stílusirányzatokat átfogó tanulmányai a román irodalomtörténet alapműveinek tekintendők. 1961-ben tette közzé a Literatura romána veche ('A régi román irodalom'), 1964-ben a Literatura romána premoderná ('A modern kor előtti román irodalom'), majd 1975-ben Poezia romána contemporaná 1950—1975 ('Kortárs román költészet 1950—1975') c. tanulmányköteteket. O Főbb művei még: Panorama deceniului literar románesc 1940—1950 ('Az 1940—1950-es évtized román irodalmának áttekintése' tan., 1968); Cearta ('Veszekedés', reg., 1969); Introducere in opera lui I. Eliade Rádidescu ('Bevezetés T. Eliade Rádulescu életművébe', tan., 1971); Varia ('Változat', tan., 1972—1973); Analize sinteze critice ('Kritikai elemzések és szintézisek', 1973); Reflexe si interferente ('Észrevételek és átfedések', tan., 1974); Istoria literaturii románé de la inceput pina azi ('A román irodalom története kezdettől napjainkig', 1981). Márton Gyöngyvér Pí§a [pisa], Antonín Matéj (Volyné, 1902. máj. 1Ö.—): cseh költő, irodalomtörténész, kritikus. Miután bölcsészeti tanulmányait (cseh és német nyelv és irodalom) doktorátussal befejezte, belépett a szociáldemokrata párt központi orgánuma, a Právo lidu szerkesztőségébe, és annak kultúrrovatát vezette 1928-tól 1938-ig. Ezután két évig a Národní práce c. lapnál, 1942-től 1945-ig a lap könyvkiadó vállalatánál dolgozott, majd egy évig ismét a Právo lidu szerkesztője, 1948-tól 1951-ig a Práce kiadóvállalat szerkesztője. 1952-től 1954-ig az Irodalomtörténeti Intézet tudományos munkatársa, ezután, nyugalomba vonulásáig, az írószövetség kiadójának szerkesztője volt. O A húszas évek irodalmi mozgalmainak egyik vezéregyénisége, J . Wolker bizalmas
595
PISAC barátja és harcostársa (Wollcer hozzá intézett levelei, Listy pfiteli, 'Levelek barátomhoz', 1950 — értékes forrásanyagul szolgálnak), a proletárköltészet programjának egyik megalapozója. De nem sokáig t a r t o t t ki e mellett az irányzat mellett (mint ahogy előzőleg az expresszionizmus mellett sem), és nem csatlakozott a poetizmushoz mint a proletárköltészet művelőinek többsége, hanem minden irányzattól függetlenítve magát, egyéni hangú, énközpontú, tragikus világlátásból fakadó verseket írt, és az évtized második felében költőként egészen elhallgatott. Annál intenzívebben folytatta kritikai, irodalomtörténészi és irodalomelméleti munkásságát, amelyet érzékeny elemzőkészség, a műalkotás specifikus sajátságaira összpontosított figyelem és az értékhierarchia fölépítésére irányuló törekvés jellemez. A harmincas évek második felében nagy hévvel küzdött a cseh irodalom egy részében jelentkező szélsőjobboldali tendenciák, és a német megszállás alatt a demokratikus hagyományokat tagadó torzítások ellen. Háború utáni tanulmányaiban egy-egy tartós hatású irányzat jellemzése kapcsán annak fejlődéstörténeti jelentőségét emelte ki és néhány jelentős író művészi és emberi arcképét rajzolta meg. O Főbb művei: Dnem a nocí ('Éjjel és nappal', költ.-ek, 1921); Hurící dám ('Az égő ház', költ.-ek, 1925); Otalcar Theer (monográfia, 1928); Proletár ská poezie ('A proletárköltészet', tan., 1936); Josef Hora (monográfia, 1947); Národní umélec ivan Olbracht ('Ivan Olbracht nemzeti művész', monográfia, 1949); Stopami poesie ('A költészet nyomában', tan.-ok, 1962). O Magyarul: 1 vers (József A., Cseh és szlovák költők antológiája, 1936). O írod.: F. (Jötz: Jasnící se horizont (1926); uő: Básnicky dnesek (1931); J. Fucík: Stati o literature (1951). Zádor András
polgársággal szemben a munkásosztályba mint forradalmi erőbe helyezi bizalmát, és a szigorú katonai fegyelem szükségességét hangoztatja Saggi storici-politici-militari sull'Italia ('Történeti-politikai-katonai tanulmányok Itáliáról', 1858), Saggio sulla rivoluzione ('Tanulmány a forradalomról', 1894) és Testamento politico ('Politikai végrendelet', 1880) c. műveiben. A. Romano által (1937) kiadott levelezése fontos kordokumentum, de eszméinek is foglalata. O írod.: A. Romano: Carlo Pisacane prosatore politico e teorico della guerra (Rassegna storica napoletana IV, 1936). Jászay Magda Pisaisa és Istar; Piéaiéa, IStar (tudományos átírás): hettita epikus töredék. Pisaisa, a Hegy, megerőszakolja Istar istennőt, s hogy megengesztelje, letérdel előtte, és két történetet mond el neki; az egyikben a Viharisten legyőzi a Tengert, a másikban a Hegyek legyőzik a Viharistent. A mítoszt szórakoztató olvasmánnyá feldolgozó töredék a keretes szerkezet egyik ritka példája az ókori keleti irodalomban. O írod.: J . Friedrich: Zu einigen altkleinasiatischen Gottheiten ( J K F 1952, 144—153. old.). Komoróczy Géza Pisán, Christine de: —>Christine de Pisán Pisavári, Adib (?, India, 1844 Teherán, 1930): perzsa költő, történész. Indiából menekült Iránba. Apját és rokonait a nyugati határvidéken az angol-indiai csapatokkal vívott harcban veszítette el. Többéves vándorlás után, Szabzevárban két évig (1870— 1872) hallgatta korának neves filozófusát, Hádi Szabzevárit. 1882-tól véglegesen Teheránban telepedett meg. Az ún. alkotmányos mozgalom támogatója volt, patrióta. Az angol gyarmatosítók iránti gyűlölete az azokkal szemben álló németek pártjára állította. O Nagy műveltségű történész volt, az iszlám kori történelemről számos publikációja jelent meg. Költői munkássága a hagyományos klasszikus iskolát követte, de verseinek egyéni színt adott kora haladó mozgalmával együttérző, nacionalizmustól fűtött hangja. Firdauszí Sáhnárnéjának mintájára írta meg II. Vilmos német császár és generálisai harcáról a Qeiszar-náme ('Császár könyve', kiadatlan) c., 14 ezer párversból álló eposzát, melyben a német „lovagok" lándzsával, pallossal (a Sáhnáme hősei mintájára) harcolnak. Anakronisztikusnak ható költészete ellenére műveltsége, szegénységet választó életmódja miatt a hagyományos iskola elis-
Pisacane [piszakáne], Carlo (Nápoly, 1818. aug. 22.—Sanza. Salerno köz., 1857. júl. 2.): olasz forradalmár, politikai író. Részt vett az olasz szabadságharcban 1848-ban; 1849-ben a Római Köztársaság hadseregének vezérkari főnöke. Megírta a forradalom történetét Guerra cvmbattuta in Italia neyii anni 1848—1H49 ('Az 1848— 1849-ben Itáliában vívott háború', 1851) c. Ezután emigrációban élt: 1857. jún. 28-án a nápolyi forradalmárokkal egyetértésben kis csapatával [>artra szállt Sapriban, Salerno vidékén, hogy forradalmat robbantson ki. de a karhatalmi erőkkel szemben alulmaradt, és ekkor öngyilkos lett. írásaiban főleg forradalmi elméletét és szocialista elveit fejti ki. A 596
PISZA mert alakjaként tisztelik. O Kiad.: Diván (4200 perzsa, 370 arab párvers és elméleti dolgozatok, Abdorraszuli, 1928). O Irod.: B. Alavi: Geschichte und Entwicklung der modernen persischen Literatur (1964). Jeremiás Éva
világosodásig, 1972); M. Castri: Per un teatro politico (1973); H. Goertz: Erwin Piscator in Selbstzeugnissen und Bilddokumenten (1974); J . Willet: The Theatre of Erwin Piscator (1978); G. Buehler: Bertolt Brecht, Erwin Piscator (1978); K. Gleber: Theater und öffentlichkeit (1979). Salyámosy Miklós
Piscator [piszkátor], Erwin (Ulm, 1893. dec. 17.—Starnberg, 1966. márc. 30.): németszínházi rendező. 1914-ben lépett először színpadra Münchenben. Az 1. világháborúban katona volt. Először Königsbergben (ma: Kalinyingrád, SZU) a Tribunal színpadán 1919—1920-ban mutatkozott be rendezőként. 1920-tól 1931-ig Berlinben, 1931től 1936-ig az SZU-ban, 1939-ig Párizsban, majd 1951-ig New Yorkban élt és működött. Ettől kezdve újból Németo.-ban (NSZK) tevékenykedett, 1962-től haláláig a nyugat-berlini Freie Volksbühne intendánsa volt. O Legjelentősebb életszakasza az 1920-as évekbeli. Ekkor Berlinben a legmodernebb baloldali színházi törekvések és színjátszás legnevesebb harcosa volt, együttműködött a színpadi tervezésben W. GropiusszsX és «J. Heartfielddel, a színjátszás megújítása terén kezdeményezőleg B. Brechttel és más baloldali, ill. kommunista színpadi szerzőkkel. Többek között F. Wedekind, G. Kaiser, A. Paquet, E. Welk, E. Toller, C. Zuckmayer, W. Mehring, F. Wolf darabjait vitte színre, 1927-ben és 1929-ben a saját színházában. Ő alkotta meg az utcai vagy üzemben játszott színház, a proletár színház valóságát és elméletét, vezette be a szimultán színpadot, a vetített képeket és feliratokat, a revüszerűséget, ezen belül a prózai darabokban énekelt ,,song"-okat és az epikus színház fogalmát, s ezen az „irányzat szolgálatában álló dokumentum-színház"-at értette. Megkísérelte a klasszikusok, így pl. Schiller aktualizálását. „Politikai színház' ra törekedett, mint ahogy ezt hasonló című (Politisches Theater, 1929: Gál Zs., Sz. Szántó J., A politikai színház, 1963), azóta mindmáig sokszor kiadott elméleti műveiben megírta. A 2. világháború után is a legmodernebb szerzők darabjait vitte színre. M. Frischtől és B. Brechttől R. Hochhuthig és P. Weissig. O Egyéb műve: Trotz alledem! ('Mégis!', színmű, 1924). O Gyűjt, kiad.: Schriften zum Theater ('írások a színházról', 1968). O Magyarul még: 1 tan. (n. n„ 100%, 1927. dec.); 1 tan. (Justus P., Munka. 1929. jún ); 1 tan. (Dienes L., Korunk, 1929, 10.); 1 tan. (Czine M., A naturalizmus, anto., 1967). O Irod.: H. J. Fiebach: Erwin Piscator (1965); Ungvári T.: Új dramaturgiák (Vság, 1965, 3.); Csehi Gy.: Erwin Piscator (Felvilágosodástól fel-
PiSút [pisút], Milán (Liptószentmiklós, 1908. febr. 16.—Pozsony, 1984. máj. 8 ): szlovák irodalomtörténész, kritikus, egyetemi tanár. O Széles látókörű munkásságának középpontjában a romantika és főleg a ^tár-iskola áll. Három legjelentősebb műve: Poóiatky básnickej skoly Stúrovej ( 'A Stúriskola kezdetei', 1938); Jankó KráV (1957) és Romantizmus v slovenskej literatúre ('Romantika a szlovák irodalomban', 1974). Számos tanulmánykötete jelent meg, rekonstruálta J. Král' torzóként fennmaradt Dráma sveta ('A világ drámája', 1948) c. ciklusát; ő adta ki e forradalmi romantikus költő mindmáig legteljesebb gyűjteményét Súborné dielo ('Összes művei', 1952) c. Két egy népszerűsítő és egy tudományos-irodalomtörténeti — mű szerkesztésében vett részt (1960). Számos elő- és utószót írt, pl. Fábry Zoltán és a csehszlovákiai magyar költők szlovák kiadásaihoz. O Magyarul: (több elő- és utószón kívül) Petőfi Sándor és Jankó Král (1965); A romantikus tett az irodalomban (1975) c. tanulmánya jelent meg. O Irod.: Sziklay L.: Milán Pisút és a magyar irodalom (1968); Zborník F F U K (1970); CsandaS.: Az irodalmár Milán Pisút 60 éves (Új Szó, 1973, 40 ); Fried I., Milán Pisút köszöntése (Napjaink, 1978, 3.). Sziklay László Piszarev, Alekszandr Ivanovics (Znamenszkoje, 1803. júl. 26.—Moszkva, 1828. márc. 27.): orosz drámaíró, műfordító, színikritikus. Nemesi családból származott. Ny. A. Polevoj')&\. a Moszleovszkij tyelegraf szerkesztőjével vitatkozva azt hangoztatta, hogy a színház feladata elsősorban a szórakoztatás, nem pedig az erkölcsök nemesítése. Komédiáit és bohózatait (egy részük külföldi színművek átdolgozása és fordítása), amelyek színpadi megjelenítésre kiválóan alkalmasak és rendkívül szellemesek, Oroszo.-szerte nagy sikerrel játszották. O A következő gyűjteményes kiadásokban szerepel: Sztarij russzkij vogyevil. 1819—1849 ('Régi orosz bohózat. 1819—1849', 1937); Russzkij vogyevil ('Orosz bohózat', 1959); Sztyihotvornaja komegyija konca XVIII — nacsala XIX vekov ('Verses komédia a 18. sz. végén és a 19. sz. elején', 1964). Papp Mária 597
PISZA Piszarev, Dmitrij Ivanovics (Znamenszkoje, 1840. okt. 14. — Dubbeln, ma Jurmala város része, Lett SZSZK, 1868. júl. 16.): orosz publicista, irodalomkritikus. Nagy kultúrájú nemesi család sarja. A pétervári gimnázium elvégzése után (1852—1856) beiratkozott a Pétervári Egyetem történelem-filológiai karára. 1860-ban a túlfeszített munka és szerelmi csalódása következtében súlyos idegkimerüléssel került kórházba. Piszarev már 1859 elejétől publikált a Rasszvet c. folyóiratban. Miután 1861-ben kandidátusként befejezte tanulmányait, aktívan közreműködött a Russzkoje szlovo folyóirat kiadásában, annak vezető kritikusa és társszerkesztője egészen 1866-ban történt betiltásáig. 1862-ben a cári kormány intézkedésein felháborodva egy maró pamfletet készített, amelyben a cári család hatalmának megdöntésére szólított fel. 1862. júl. 2-án letartóztatták, és a Péter-Pál-erődbe zárták. 4 évet töltött a börtönben, de engedélyezték számára az írást és cikkeinek kinyomtatását. Majd 40 tanulmányt készít e t t a börtönben, és csupán kettőnek a kiadását tiltották be, ezek egyike pl. Csernisevszkij Mit tegyünk? c. regényéről szólt. Amnesztiával szabadult, 1866. nov. 18-án. Szerkesztőtársával új folyóirat — Gyelo — megjelentetésén fáradozott, de a sikertelen kísérletezés után elfogadta Ny. A. Nyekraszov felkérését, hogy működjék közre az Otyecsesztvennije zapiszki szerkesztésében. Néhány cikket el is készített, de egészségi állapota egyre rosszabbodott. Halálát 28 éves korában mégis véletlen esemény okozta: fürdés közben a tengerbe fulladt. O Piszarev rövid pályafutása alatt sokat és sokfélét írt. Kortársai közül sokan bőbeszédűnek tekintették. Publicisztikai tevékenységében társadalompolitikai, filozófiai, szociológiai és pedagógiai kérdésekkel is foglalkozott. A természettudományok eredményeit közvetlenül akarta alkalmazni a társadalmi életre és az irodalomra is. Az irodalmi művektől is a tudomány és a felszabadító eszmék terjesztését igényelte, az esztétikát, a művészi formát jóformán semmibe vette. Mivel maximalista volt, nemcsak küzdött a „tiszta művészet" szemlélete ellen, hanem ennek a képviselői közé sorolta mindazokat, akik nem vettek részt a felszabadító harcban. Puskin i Relinszkij ('Puskin és Belinszkij', 1865) c. cikkében még Puskint is a „tiszta művészet" képviselőjének tekintette, Belinszkijt pedig „esztétikai miszticizmussal" vádolta. A Belinszkijrő\ mondottak tulajdonképpen I)obroljubovra is érvényesek, őt is „esztétikai elfogultsággal" gyanúsította, hiszen nagyon
is eltért véleményük Osztrovszkij Vihar c. drámájának, Turgenyev A küszöbön c. könyvének és Szaltikov-Scsedrin szatirikus műveinek megítélésében. Az orosz irodalomban csupán két regény váltott ki belőle igazi megértést és együttérzést, Turgenyev Apák és fiúk és Csernisevszkij Mit tegyünk? c. műve. Mint a korai pozitivizmus képviselője, túlzottan is a célszerűség, hasznosság elvéből indult ki. A természettudományoktól várta a társadalmi egyenlőtlenség és az ellentmondások kiküszöbölését. Ebből ered az utilitarizmus és prakticizmus kultusza is, továbbá a szellemi tevékenység és a művészet valamiféle megvetése, lenézése, hiszen ezek nem hatnak közvetlenül a társadalom anyagi és politikai feltételeinek tökéletesedésére. Eszményét az Apák és fiúk Bazarovjában látta megtestesülni, aki szemben állt az esztétizáló, ezért henye és káros arisztokratizmussal. Benne mindenekelőtt a „realista" vonásokat kereste. Razarov (1862) és Realiszti (1864: Mányik P., Realisták, részlet, Az orosz irodalom kincsesháza, anto., 1947; Erdődi J., ua., részlet, Világirodalmi Antológia, 4. köt., 1956) c. tanulmányaiban szemléletesen fejtette ki elveit. A Mit tegyünk? c. regény ihlette Miszljascsij proletariat (1865: Meszerics I., Szellemi proletariátus, A szocialista realizmus, anto., 1971) c. cikkének megírására. Nem értett mindenben egyet Csernisevszkij)e\, de úgy érezte, hogy ez a regény túllép a Bazarov-féle magányosságon. legkedvesebb írója Heine volt, róla elmélkedve írta, hogy vannak, akik a „gondolat titánjai", ők nap mint nap tevékenykednek a társadalmi haladás érdekében, a „szeretet titánjai" viszont a történelmi sorsfordulók idején lépnek elő, és az „ésszerű önzés" indítékaitól vezérelve küzdenek a társadalomért. Piszarev gondolatai sokszor elnagyoltak, megállapításai túlzottak, de a találó és szellemes megfigyelések, kitűnő vitakészsége olvasmányossá teszik írásait, amelyek nélkül az orosz társadalom fejlődését és az orosz irodalom 19. századi alakulását aligha lehetne megérteni. V. I. Lenin igen tehetségesnek tartotta Piszarevet, és nagyra értékelte szerepét az orosz forradalmi mozgalom szempontjából. O Gyűjt, kiad.: Polnoje szobranyije szocsinyenyij ('Összes művei', 1909—1913); Szocsinyenyija ('Művei', 1955—1956) O írod.: Ny. Mihajlovszkij: Szocsinyenyija I). I. Piszareva (Polnoje szobranvije szocMnyenyij, 10. köt., 1913); J . A. Szolovjov: D. T. Piszarev (1922); V. Kirpotyin: Radikalnij raznocsinyec D. I. Piszarev (1934); V. V. Vorovszkij: Dmitrij Ivanovics Piszarev (Iro598
PISZA
dalmi esszék, kritikák, 1961); L. A. Plotkin: D. I. Piszarev. Zsizny i tvorcsesztvo (1962). Rév Mária
végzi. A Püyerscsik ('Pétervári lakos', 1852), Lesij (1853: n. n., Az erdei ördög, Szegedi Napló, 1879, 225—239.), Plotnyicsja artyel ('Ácsszövetkezet', 1855) c. elbeszéléseiben olyan muzsikok tűnnek fel, akik büszkék, okosak és nyakasok. A falu életéről olyan hiteles képet fest, hogy történelmi korrajznak is beillene. Kortársai sokszor úgy vélekedtek, hogy Piszemszkij nem is tud vonzó, pozitív emberekről írni. Némileg bizonyítják is ezt a vidéki nemesekről és csinovnyikokról szóló művei: Komik ('A komikus', 1851), Bogatij zsenyih ('Gazdag vőlegény', 1851), M-r Batmanov (1852), Sztaraja barinya ('öreg úrnő', 185'7). Elbeszélésének gyűjteményes kiadása 1856-ban jelent meg, egyöntetű elismerést aratva. A. A. Grigorjev új irányzat kezdeményezőjét látta benne, akinek szemlélete különbözik a naturális iskoláétól, ugyanis a magatartás indítékait nem a környezet hatásában, hanem az emberek természetében keresi. A. V. Druzsinyin úgy vélekedett, hogy Piszemszkij kötete új utat tört az egész orosz irodalom számára, Ny. G. Csernisevszkij véleménye szerint az író a gogoli hagyományokat folytatta, ám a mondandó nem ,,lírai kitérőkből", hanem az ,,egész mű értelméből bomlik ki". Legjelentősebb regénye a Tiszjacsa dus ('Ezer lélek', 1858). A könyv a jobbágy reform előtti vidéki élet átfogó körképe, alakjai elevenek és színesek. Benne Piszemszkij bírálja a nemességet: pl. Ramenszkij herceg alkuba bocsátkozik még a becstelen kupecekkel is. A cselekmény középpontjában az egyetemet végzett Kalinovics alakja áll, az ő törekvéseit, csalódásait ábrázolja az író. Hőse szerelmét is karrierjének rendeli alá, még baksist is elfogad, később azonban az igazság bajnoka lesz. Kalinovics joggal bukik el az egyenlőtlen harcban, hiszen egyetlen ember képtelen megváltoztatni a korrupt hivatali rendszert. így a regény fő témája nem a magánélet tragédiája, hanem a hős társadalmi elképzeléseinek meghiúsulása, bár Dobroljubov véleménye szerint ezt nem eléggé motiválja az író. A Gorkaji szugybina Piszemszkij legjobb színdarabja. A darabot 1863-ban mutatták be, a szociális körülmények pontos tükrözésén kívül meggyőzően tárja fel hőseinek érzelmi életét, a parasztcsaládot sújtó tragédiát. Az 1861. évi jobbágyreform után Bezrilov álnéven jelentetett meg írásokat, amelyekben gúnyolja a haladás képviselőit, ellenzi a további reformokat, változásokat. Vzbalamucsennoje more ('Háborgó tenger', 1862— 1863) c. regényében elítéli az ifjú, progreszsziót szorgalmazó nemzedéket, s e törekvések gyökerét az orosz nemesség cselekvőképte-
Piszemszkij, Alekszej Feofilaktovics (Ramenye, Kosztromai kormányzóság, 1821. márc. 23.—Moszkva, 1881. febr. 2.): orosz író. Régi orosz nemesi család sarja. A kosztromai gimnázium elvégzése után (18341840) a Moszkvai Egyetemen végzett matematikusként 1844-ben. Hosszabb-rövidebb megszakításokkal kb. 10 évig állami tisztviselő volt Kosztromában és Moszkvában. 1854-ben Pétervárra költözött. Baráti kapcsolatba került a Szovremennyik szerkesztőségének munkatársaival, különösen A. V. DruzsinyinnsA, művei azonban megjelentek az Otyecsesztvennije zapiszki és a Bibliotyeka dija cstyenyija c. folyóiratban is. 1860-ban a Gorkaja szugybina ('Keserű osztályrész' 1859) c. drámájáért elnyerte a Tudományos Akadémia díját. 1857-től a Bibliotyeka dija cstyenyija szerkesztésében segített Druzsinyinnak, majd 1860-tól átvette a folyóirat szerkesztését. 1862-ben hosszabb utat tett külföldön, utána Moszkvában telepedett le. I t t rövid ideig a Russzkij vesztnyik szépirodalmi rovatát irányította. Hamarosan nézeteltérései támadtak főszerkesztőjével, Kaikom al, és 1866-ban újra állami szolgálatba állt, ezúttal Moszkvában. Nehezen viselte el, hogy népszerűsége egyre hanyatlik, ezért örömmel töltötte el 25 éves írói jubileumának a megünneplése 1875-ben, amelynek szervezését a moszkvai írók kezdeményezték. O Piszemszkij első nyomtatásban megjelent műve Nyina c. elbeszélése, 1848-ban látott napvilágot, de az író a későbbiekben gyűjteményes kiadásaiból kihagyta. Első regénye a G. Sand hatását mutató Bojarscsina ('Bojáruralom', 1858) még 1846-ban elkészült, de a cenzúra sokáig nem engedélyezte közzétételét. Ebben különösen a tragikus asszonyi sorsot mutatja be tartaimasan és sokoldalúan, megvilágítva a jellem formáló körülményeket is. A hírnevet Tyufjak ('A tutyimutyi', 1850) c. kisregénye hozta meg számára. Művének hőse, Pavel Besmetov ki akar törni a nyomasztó provinciális életből, elvégzi az egyetemet, a professzori pályára készül. Egyszer azonban meglátogatja súlyosan beteg édesanyját, és elmerül az álmatag vidéki élet ingoványában. 1852től jelentek meg parasztokról szóló elbeszélései. Ez a téma akkor már nem hatott újdonságként az orosz irodalomban, de Piszemszkij ábrázolta először a városba felkerülő parasztot, a jobbágyot, akiben hatalmas alkotóerő lakozik, és tevékenységét nem a megszokott falusi környezetben 599
PISZA
lenségében véli ielieaezni. A nemesek és csinovnyikok világát ugyanolyan elevenen és ugyanolyan erőteljes kritikai éllel ábrázolja, mint azt az előző munkáiban tette. A haladó közvélemény határozottan elítélte ezt a regényét, de kijózanítóan hatottak rá a eári rendszer megtorló intézkedései is. A Ljugyi szorokovih godov ('A negyvenes évek emberei', 1869) c. művének indítéka az orosz társadalom égető kérdéseinek, a valóság alakulásának újabb értékelése. Ebben maga is kész elfogadni azt az utópista elméletet, mely szerint a rendiséget fel lehet számolni a cárizmus megőrzése mellett. Az ismételt összegezés eredménye a V vodovorotye ('Örvényben', 1871) c. regény, amelyben már differenciáltabban ábrázolja a különböző rétegek képviselőit, kevesebb előítélettel közelíti meg őket. Életének utolsó évtizedében Piszemszkijt az élősködők, haszonlesők világa foglalkoztatja, néhány színdarabot és egy regényt szentelt e témakörnek: Mescsanye ('Kispolgárok', 1877). Utolsó művében történelmi témát elevenített fel, a Maszoni ('Szabadkőművesek', 1880) cselekménye a 19. sz. 20—30-as éveiben játszódik. A terjedelmes regényben ostorozza az erkölcsi normákkal való visszaélést, csak a szabadkőművesekben fedez fel erkölcsi tartást. Mély nyomot hagytak az orosz irodalom történetében Piszemszkij paraszthősei és a valóságot érzékenyen és hűen tükröző mély életismerete. O Gyűjt, kiad.: Polnoje szobranyije szocsinyenyij ('Öszszegyűjtött művei', 1895—1896); Piszrna ('Levelek', 1936); Szocsinyenyija ('Összegyűjtött művei', 1956); Pjeszi ('Színművek', 1958); Szobranyije szocsinyenyij ('Összegyűjtött művei', 1959). O Irod,.: F. Jevnyin: A. F. Piszemszkij (1945); Ny. G. Csernisevszkij: Ocserki iz kresztyanszkovo bita A. F. Piszemszkovo (Polnoje szobranyije szocsinyenyij, 1948); D. I, Piszarev; Piszemszkij, Turgenyev i Goncsarov (Szobranyije szocsinyenyij, 1955); Pszihologicseszkoje napravlenyije v Htyerature krityicseszkovo realizma. I. Sz. Turgenyev, I. A. Goncsarov, A. F. Piszemszkij, A. Ny. Osztrovszkij (Razvityije realizma v russzkoj lityerature, 1973). Rév Mária Piszin, Aljakszej Vasziljevics (Viszokij Borok, 1920. márc. 22.—?, 1981. aug. 27 ): szovjet belorusz költő. Az újságíró szak elvégzése után nyugat-belorussziai lapoknál dolgozott, Versei 1938-tól jelentek meg. Első verseskötete Nos dzeny ('A mi napunk') c. 1951-ben látott napvilágot. O Főbb kötetei: Szinyi ranak ('Kék reggel', 1959); Szonecsnaja pavodka ('Napfényes ára600
dás', 1962); Maje meridijani ('Délköreim', 1965); Tvaje dalonyi ('Kezed', 1967). O Magyarul: 3 vers (Dudás K., Csillagok órája, anto., 1980); 1 vers (Polgár I., Szovjet Trodalom, 1984, 2.). Misley Pál Pisztin, Ilja Ivanovics (Troicko-Pecsorszk, 1907—?, 1951): szovjet komi prózaíró. Korán árvaságra jutva rendszeres tanulásra nem gondolhatott. A húszas évek közepétől Komszomol-, majd pártmunkát végzett, később a komi nyelvű rádióadások egyik vezetője s egyben a komi irodalom havilapjának, a Vojviv kodzuvnak egyik szerkesztője volt. O 1925-től publikált, elbeszéléseinek, drámáinak és regényeinek élményanyagát eseményekben gazdag élete szolgáltatta. Műveiben a korra jellemző kérlelhetetlen és differenciálatlan gyűlölettel ábrázolta a „rosszat", általában az „osztályellenséget", amellyel a hibamentes „jót" (szegényparasztot, proletárt, funkcionáriust) állította szembe. Mindazonáltal jó tollú és tehetséges író volt, korán bekövetkezett halála miatt a komi irodalom számos, be nem váltott ígéreteinek egyike. O Gyűjt, kiad.: Börjöm gizsödjasz ('Válogatott művek', 1960). Domokos Péter pisztisz; pistis: -*meggyőzés; érvelés Pisztisz Szophia (görög 'Hit, Bölcsesség') (i.sz. 3. sz.): kopt nyelven fennmaradt gnosztikus irat. Vita tárgyát képezi, hogy eredetileg koptul írta-e meg szerzője vagy pedig görögből fordították. A terjedelmes, a gnosztikus iratok átlagos hosszúságát jóval meghaladó szöveg négy részből áll. O A bevezetés azt az evangéliumoktól eltérő adatot közli, hogy Jézus feltámadása után még tizenegy évig tanított. Egy alkalommal, miután tanítványaival együtt az Olajfák hegyén tartózkodott, hatalmas fényözön közepette az égbe szállt. A természet erői megrendülnek, a tanítványok már attól félnek, hogy bekövetkezik a világvége, akkor azonban Jézus visszatér hozzájuk, és bejelenti nekik, hogy ezentúl nyíltan, és nem hasonlatokban fogja megtenni nekik kinyilatkoztatásait. Tanításainak fő részét (1. és 2. rész) a Pisztisz Szophia sorsának ismertetése alkotja, aki „a Nagy Láthatatlan huszonnégy kisugárzásának egyike". A sötétség erői a káoszba csalják. Pisztisz Szophia kétségbeesett fohászokban könyörög segítségért, s végül Jézus szabadítja ki. Később megint üldözőbe veszik a gonoszság erői. de Jézus újra megmenti. A 3. részben a túlvilági szenvedésekről szóló tanítások olvashatók. A 4.
PITAV rész eredetileg valószínűleg önálló mű volt, cselekménye nem kapcsolódik az előbbihez. A feltámadás után Jézus az óceán partján tartózkodik tanítványaival. Imájának — mely részben varázsszavakból áll — hatására tanítványaival együtt levegőbe emelkedik. Ekkor igazi valójában látják meg a természetet. A következő tanítások, melyekben nagy szerepük van asztrológiai elemeknek, a túlvilági bűnhődés különböző formáit és a gonosz szellemeket írják le. A mű a gnózis sajátos világszemléletét tükrözi, e vallásfilozófiai irány késői szakaszához tartozik, számos, egyiptomi vallásból átvett elemet is tartalmaz. A fény és sötétség ellentétének kihangsúlyozása iránti hatásra utal. O Az irat a 18. sz. végén tűnt fel Európában. A pergamen kódexet, mely a szöveget megőrizte, első ismert tulajdonosáról, A. Askew angol orvosról, Codex AskevÁanusnak nevezik. 1785-ben a British Museum birtokába került. O Kiad.: Pistis Sophia (C. Schmidt: Coptica 2, 1925); PisztiszSzophia (C. W. Till, 1954). O Ford.: C. Schmidt—W. Till: Koptisch-gnostische Schriften 1. (1962); Kákosy L.: Fény és káosz (1984). O (—• kopt gnosztikus iratok) Kákosy László
ken át a rádió munkatársa volt, a kubai forradalom győzelme után az írószövetség alelnöke lett. O Prózája jelentős helyet foglal el a 20. sz.-i kubai novellisztikában. Realista elbeszélései a harmincas, negyvenes, ötvenes évek világát ábrázolják. Mint költő szürrealistaként indult, majd hosszú időre elhallgatott. Első verseskönyvét, az 1948-ban publikált Corcel de fuegót ('Tűzparipa') tizenhárom év múlva követte a második, Las crónicas ('A krónikák') c. kötete. Számos tanulmánykötetet írt. O Főbb művei még: Tobías ('Tóbiás', elb.-ek, 1955); Poemas y cuentos ('Versek és elbeszélések', 1965); História tan natural ('Annyira természetes történet', költ.-ek, 1971). O Magyarul: 1—1 nla (TellérGy., Cápauszonyok, anto., 1966; Benczik V7., Kígyóölő ének, anto., 1973; Gulyás J., Harci dal három ütemben, anto., 1978); 1 előszó (Dorogman Gy., Harci dal három ütemben, anto., 1978); 1 vers (Simor A., Fegyverek szomorú éjszakája, anto., 1982). Simor András Pitarra Serafi: —>Soler, Frederic Pitaval, Francois Gayot de (Lyon, 1673— 1743): francia bűnügyi író. Katonáskodott, majd jogot tanult, 1713-ban ügyvéd lett. Főműve, mely szerzőjének nevéről műfajt teremtett (ti. azóta is pitavalnak neveznek minden hasonló gyűjteményt és feldolgozást): Causes célébres et intéressantes avec des jugements des cours souveraines qui les ont décidées ('Híres és érdekes pörök, a bennük ítélkezett független bíróságok ítéleteivel', 20 köt., 1734—1743). Számtalan egykorú és későbbi krimi forrása, illetve ihletője, regényben és színpadon egyaránt. Pitaval művét F.-A. de Garsault 1757-ben kivonatolta, F. Richer pedig 1772—1788 között 22 kötetben folytatta. A legjelentősebb német Pitaval-krónikát nem kisebb költő ültette át 1792-ben, mint Fr. Schiller; híres riportgyűjteményének aztán 1931-ben E. E. Kisch adta a Prager Pitaval ('Prágai Pitaval') címet. Az első magyar nyelvű kivonatos kiadást — Pitaval, azaz világhírű bűnesetek tára (2 köt., 1868) — azóta még több is követte, de az első igényes magyar gyűjteménnyel, azaz nem fordítással, hanem Mo.-on megtörtént esetek irodalmi színvonalú, élvezetes előadásával Békés I. szolgált (Magyar ponyva-Pitaval, 1966), az egyes bűncselekményeket mindjárt a ponyva tükrében is bemutatva, s a magyar ponyvának valóságos irodalomtörténetét adva, kiváló költőink és íróink Kiss J., Gárdonyi C., Szép E. — ifjúkori, pénzkereső
Pitakat számúin pricsitanyija plágium; plágium (latin 'emberrablás, emberkereskedelem' szóból): más szerzői alkotásának sajátként való feltüntetése. A fogalom Martialis költői hasonlatára épül, melyben versét plagiarius ('emberrabló, lélekkufár') által rabszolgaságba hurcolt gyermekhez hasonlítja. Mai tartalmát a -*• szerzői jog kialakulásával nyerte; A. Leyser wittenbergi tanár 1740-ben a római jogi fogalmat továbbfejlesztve plágium litterarium ('irodalmi plágium') elnevezést használt, büntetőjogi védelmet kívánva adni a szerzőnek. A tágabb erkölcsi értelmezéstől eltérően jogilag csupán a szerzői jogi védelem alatt álló művek saját néven, tudato-
Plácido [plászidoj (írói név); Gábriel de la Concepción Valdés (családi név); (La Haba608
PLANC san történő, teljes vagy részleges, forma szerinti vagy tartalomszerű átvétele minősül plágiumnak. Nem plágium más műből merített ötlet önálló, egyénien eredeti feldolgozása. O (-* irodalom és jog, szerzői jog) O írod.: Benard A.—Tímár I.: A szerzői jog kézikönyve (1973). Boytha György Plahurisz, Jannisz; Giannés Plahourés; Plahúrisz, Jánisz (új átírás); (Nea Ionia, 1951—): görög költő, újságíró, városszociológus. Költészete paraszti sorú családjának élményvilágából építkezik: harsány tónusú hangütéseit nagy formafegyelmével egyensúlyozza. Eredeti színű és érzékenységű, ösztönös tehetségű lírikus. O Kötetei: Szto delta ton oniron ('Az álmok deltájában', 1973), Hronia kalokeriu {'Nyáridő', 1977); Parathira szto fosz ('Ablakok a fényre', 1985). O Magyarul: 3 vers (Petri Gy., Mozgó Világ, 1983, 2.) Szabó Kálmán plainte [plent] : siralom, panaszdal, keserves ének, elégia, planctus. A középkori francia trouvére-költészetben a siratódal műfajának elnevezése; a provence-i trubadúrköltészetben neve planh. 0(-»planctus) Dömötör Tekla plakett: -»kiáltvány Plakotari, Alexandra; Alexandra Plakotaré; Plakotári, Alexándra (új átírás); (Isztambul, 1902—): görög költőnő. A posztszimbolista irányzat erősen intellektuális töltésű lírikusa, klasszikus egyszerűség és lapidáris kifejezésmód jellemzi verseit. O Főbb kötetei: Lirizmi (Lirizmusok, 1939); MeszoUmgi (1958); Pinelopi (Pénelopé, 1962). Szabó Kálmán Piamák:
expresszionizmus
Plamen (írói név); Geister, Iztok (Lasko, 1945. aug. 20.—); szlovén költő, publicista és ornitológus. O A ljubljanai egyetem jogi fakultásán szerzett diplomát. O A modern szlovén költészet radikális irányzatához tartozik. Egyike volt az „OHO" (1968-tól „Katalog") elnevezésű avantgarde csoport megalapítóinak. Merész kísérletező, reista költészetében a pop-art, a konkrét költészet és a japán haiku elemei keverednek. A totális költői szöveg megalkotására törekszik amelyben a szavak minden külső beavatkozástól mentes, közvetlen jelentésbeli kapcsolatban vannak egymással. Az „OHO" (ill „Katalog") csoport tagjakent számos kísérleti jellegű kiadványban közreműködött (mint pl.: Eva, 1966, Pericu39 Világirodalmi Lexikon X.
reieracirep, 1969). 1979-ben Haiku c. jelentette meg fordításait a japán költészetből. Madártani szakkönyveket is ír. O Fontosabb művei: Beseda érta ('Szóvonal', költ.ek, 1966); Embrionalna knjiga ('Embrionális könyv', költ.-ek, 1967); Pegam in Lambergar ('Pegam és Lambergar', költ.-ek, 1968); Zalostna majna ('Pásztormejnó', költ.-ek, 1969); Ikebana (költ.-ek, 1969); Pesmi ('Versek', vál., 1972); Parjenje éevljev ('Párzó cipók', költ.-ek, 1977). O Magyarul: 1 vers (Ács K., Napjaink éneke, anto., 1967); 1 vers (Tandori I)., Hogy is állunk, anto., 1984). Gyetvai Mária Plan: —•osztrák irodalom és irodalmi formák Plana [pláná], Alexandre; Plana i Santaló (teljes név); (Lérida, 1889. febr. 21.— Banyuls de la Marenda, Roussillon, 1940. máj. 7.): katalán kritikus, író. Jogi tanulmányokat folytatott Barcelonában, de kora ifjúságától kezdve az irodalmi tevékenység töltötte ki az életét. O Mintegy 350. a katalán napi sajtóban megjelent könyvbírálata jelentős új szerzőknek (pl. J . Pia, J. M. Sagarra) adott bátorítást. Antologia de poetes catalans moderns ('Modern katalán költők antológiája', 1914). c. válogatása érzékenyen jelzi a századforduló utáni években végbement gyökeres ízlésváltozást, a klasszicizáló noucentisme irányzatának térhódítását, A 20-as évektől kezdve elsősorban mint film- és művészetkritikus dolgozott. T á j leíró költészete és lélektani ihletésű prózája terjedelmében és hatásában kevésbé jelentős. O Főbb művei még: Sol en el llindar ('Napfény a küszöbön', költ.-ek, 1915); Contrabaedecker ('Ellenútikönyv', költ.-ek, 1918); A l'ombra de Santa Maria del Mar ('A Santa Maria del Mar árnyékában', kisreg., 1923); Les valors del nostre Renaixement ('Reneszánszunk értékei', válogatott krit. írások, 1976). Faluba Kálmán Planche [plans], Gustave (Párizs, 1808— uo., 1857): francia kritikus, folyóiratszerkesztő. A francia romantikus mozgalom kezdeti szakaszában fontos szerepet töltött be, mint a Le Globe, La Revue des Deux Mondes, Le Journal des Débats és a 1' A rtiste munkatársa. George Sand barátjaként eleinte megértéssel viseltetett a romantikusok iránt, ami a későbbiekben kifejezett ellenségeskedésbe csapott át. A romantikát „beteg művészet"-nek tartva „az értelem derűs békéjé"-t emelte eszményként az irodalom és művészet elé. Neoklasszicista esztétiká609
PLANY ház, 1837. okt. 4.); Az eladó lány (vígj., Fái J . B., Nemzeti színház, 1879. szept. 7.). O írod.: J. P. Simpson: J. R. Planché (Theatre, 1880. aug.); D, MacMillan: Planché's Early Classical Burlesques (Studies in Philology, XXV., 1928); uő: Burlesques with a Purpose, 1830—1870 (Philological Quarterly, VIII., 1929); S. V. Troubridge: Gilbert and Planché (Notes and Queries, 1941).
ja, amely V. Hugó és A. de Musset „külsődleges költészete" ellen „spiritualista" reakciót követelt, nagy hatást gyakorolt Franciao.-ban, de Mo.-on is. Portraits littéraires ('Irodalmi Portrék', 1836, 1846—1849), Nouveaux portraits littéraires ('Üjabb irodalmi portrék', 1854) és Portraits d'artistes ('Művészportrék', 1853) c. esztétikai eszményei és az élő irodalmi-művészeti fejlődés között egyre növekedett a távolság és a feszültség. O írod.: M. B. Bras: Gustave Planche, sa vie, son oeuvre de critique d'art, son oeuvre de critique dramatique (1936); M. Regard: L'adversaire des romantiques, Gustave Planche (I—II. 1955); P. Grate: Deux critiques d'art de l'épopée romantique: Gustave Planche et Théophile Thoré (1959). Reisinger János Planché [plansé], James Robinson (London, 1796-^-1880): angol drámaíró, író. Angliába menekült hugenották leszármazottja volt, A Herald Office-ban (kitüntetések hivatala) dolgozott, ahol hamarosan hazája leghíresebb kosztüm-, ill. öltözékszakértője lett. Ma is haszonnal forgathatók History of British Costumes ('Brit kosztümtörténet', 1834) c„ ill. A Cyclopaedia of Costume, or Dictionary of Dress ('Kosztümismertető, avagy ruha-lexikon', 2 köt., 1876—1879) igen alapos és szakszerű munkái. 72 eredeti -*extravaganzá]& mellett 96 olasz, spanyol, francia, német és régi angol színművet adaptált kitűnő mesterségbeli tudással. Irodalmi búvárkodása mellett foglalkozott archeológiával, fordított francia és német tündérmeséket, útleírást adott ki Descent of the Danube from Ratisbon to Vienna ('Leereszkedés a Dunán Ratisbonától [Regensburg] Bécsig', 1827) c., valamint Pursuivant of Arms, or Heraldry founded upon Facts ('A hírnöki tiszt, avagy tényeken alapuló heraldika', 1852)) c. heraldikai szakkönyvet, O A színművek sorsára jellemző egyik darabja, amelyet német eredetiből dolgozott át angolra, majd ezt fordították, azaz dolgozták át ismét németre, s ezt a német változatot fordította le Kolosy J. magyarra: XII. Károly Rügen szigetén (Nemzeti Színház, 1838. jan. 14.). 1872-ben jelent meg önéletrajza: The Recollections and Refledions of Planché: A Professional autobiography (Planché visszaemlékezései és észrevételei: Hivatalos önéletraj; 1872). O Gyűjt, kiad.: The Extravaganzas o f J . R. Planché 1825—1871 ('J. R. Planché extravaganzái 1825— 1871', szerk.: T. F. D. Crocker és S. Tucker, 5 köt., 1879). O Magyarul még: Foster testvérek (dráma, W. Rowley után, Joannovits D., Nemzeti Szín610
planctus [planktusz] (latin 'siratóének', 'gyászdal'); siralomének; lamento (olasz); planh (provanszál); plainte (francia); planto, llanto (spanyol); plany (katalán); pranto (portugál) (elnevezésváltozatok): középkori siratóének, gyászdal. Nincs kötött formája: sequentia, lai és refrénes forma egyaránt lehet. A 10—11. sz. táján terjedt el Európaszerte, virágkorát a 13. sz.-ban élte. Egyik f a j t á j a valamely híres és tisztelt személy (patrónus, fejedelem) halálára költött ének, legkorábbi példái a Planctus Caroli (Nagy Károly halálára, 814), majd egy másik Károly fia, Hugó halálára (844), A trubadúrok által művelt planctusokat —•planh, plany. Szokásos volt nagy muzsikusok elsiratása is tanítványaik által. Az első ismert ilyen mű Machaut halálára (1377) készült. O Másik fajtája a Mária-tisztelethez kapcsolódik. Ez kezdetben egy lírai sequentia volt, és mint ilyen a nagypénteki istentisztelet részét képezte, később mind világibb énekké, lírai helyzetdallá vagy dramatizált jelenetté alakult, melyben Mária a kereszt alatt meg-megújuló kitörésekben panaszolja el bánatát az őt vigasztaló Jánosnak. Egyetlen énekes is recitálhatta, de dialogikus, ill. kórussal felelgető előadási formája is volt. A műformára jellemző sajátos versforma nem alakult ki, a forma és a téma variálásának azonban számtalan példáját ismerjük. Legrégebbi fennmaradt magyar darabja az Ómagyar Mária-siralom (1280—1310 között), ez Geoffroi de Breteuil Planctus Sanctae Mariae ('Szűz Mária siratóéneke') c. latin nyelvű sequentiájának szabad átdolgozása, fordítása. Az ismeretlen magyar átdolgozó kétütemű sorfajt alkalmaz, de a szótagszám szabad. Páros rímek, gazdag alliteráció jellemzi. O Harmadik fajtája valamely közösség sanyarú sorsát panaszolja. Ilyen pl. a mo.-i latin nyelvű költészet jelentős alkotása, a Planctus destrudionis Regni Ungariae per Tartaros ('Siralomének a tatárdúlta Magyarországról', 1241 v. 1242) a tatárjárás borzalmairól. O A planctus jelentős szerepet játszott az európai vallásos színjátékok kialakulásában. O (-»gyászdal, sirató) O írod.: G. C. Taylor: The English Planctus
PLANU Mariae (1907); Horváth J.: A magyar irodalmi műveltség kezdetei (1931); Hont F.: Az eltűnt magyar színjáték (1940); P. Tosci: Le origini del teatro italiano (1955); H. Kindermann: Theatergesehichte Europas (1959—1970); RMDE (1. köt., 1960). Muzslay László
mosz) O írod.: J . L. Klein: Geschichte des Dramas (1864—1876); I. Behrens: Die Lehre von der Einteilung der Dichtkunst (1940). Planudész, Maximosz; Maximos Planudés; Maximus Planudes (latinos írás); (Nikomédeia, 1255—Konstantinápoly, 1305 k.): bizánci tudós, filológus. A konstantinápolyi Khóra, majd az Akataléptosz kolostorok szerzetese. „Szellemisége és személyes kapcsolatai révén az európai humanizmus bizánci előfutárai közé tartozik" (Krumbacher). Egyike volt azon kevés bizánciaknak, akik ismerték a latin nyelvet és irodalmat. Planudész a legtekintélyesebb bizánci filológus, a Palaiologosz-kor tudományosságának kezdeményezője. Ezt nemcsak levelei bizonyítják, hanem elsősorban szövegkiadásai (Hésziodosz, Szophoklész, Euripidész stb.) és az ókori szerzőkhöz írt szkholionjai. Irt egy grammatikát, egy szintaxist, számos retorikai gyakorlatot és kb. 120 levelet. Átdolgozta az Aiszóposz életéről szóló népkönyvet, és kiegészítette az Anthologia Palatina c. epigrammagyűjteményt (—*Anthologia Planudea). Költői munkásságából említésre méltó egy pásztori idill — a műfaj ritka volt Bizáncban. Összeállított egy gyűjteményt különböző ókori szerzők — Platón, Arisztotelész, Sztrabón, Pauszaniasz, Dio Cassius stb. műveiből, ezenkívül egy közmondás- és szólásgyűjteményt. Görögre fordította a IHcta Catonis c. gyűjteményt, Cicero, Ovidius, J . Caesar és Boethius néhány művét, továbbá Szent Ágoston De Trinitate ('A Szentháromságról') c. munkáját és PseudoAugustinustó\ a De duodecim abusionum gradibus ('A bűnök tizenkét fokozatáról') c. értekezést. Korábban Aquinói Szent Tamás fordításokat is tulajdonítottak neki, de ezt újabb kutatások megcáfolták. Fordításaival Planudész hozzájárult ahhoz, hogy a bizánciak jobban megismerjék a nyugati gondolkodást, ami ösztönzőleg hatott a bizánci teológia fejlődésére. Matematikával is foglalkozott. Pszéphophoria kat' Indusz ('Az indek számolástudománya') c. munkájában a bizánciak közül elsőnek alkalmazza a nulla fogalmát. Természettudományos érdeklődését tanúsítja többek között egy urológiai traktátus. O Kiad.: Levelek: M. Treu: Epistulae (1886—1890); Grammatika és szintaxis: L. Bachmann: Anecdota graeca (2. köt., 1828); Pszéphophoria: C. J . Gerhardt: Das Rechenbuch des M. Planudes (1865); Teológiai írások: Migne: PG (147. köt., 967—1178 old.). O Magyarul: 1 részlet az Aiszóposz életéből (Sal-
planétaoédula: főként vásárok alkalmával állatok (papagáj, tengerimalac) segítségével kihúzott, jóslatot tartalmazó kis cédula. Az egész európai kultúra ismeri, maguk a szövegek a jóslatirodalom klaszszikus műveit használják fel. A cédulák gyakran képpel is díszített, olykor verses alkotások. A horoszkóp és a -*csízió megoldásait követik, ezért szerepeltetik az időjárást és emberi sorsot befolyásoló bolygókat (planétákat). O írod.: Györgyi E.: Planétacédulák (Néprajzi Értesítő, 1971, 53.). Voigt Vilmos plangh: ->planh planh [plany] eszélni róla: mert az igaz vitézség hordozója, Richárd angol király is elveszett. Ó Istenem, mi kár, mi gyászeset! Hideg a szó, s minő félelmetes! A szíve kő, akit nem tör meg ez! (ford. Molnár I.)
A fennmaradt mintegy 40 planh nagy része a 12—13. sz.-ból származik. O (-^provanszál irodalmi formák, planctus). O írod.: H. Springer: Das altprovenzalische Klagelied (1895). Tótfalusi István planipedaria: latin mimoszjáték. Előadói a tragikus színjátékok színészeivel ellentétben saruban léptek a dobogóra, innen származik a játékok elnevezése: „lapostalpúak". O (~+latin irodalmi formák, mi39*
611
PLANY gó Á., A bizánci irodalom kistükre, antö., 1974). O írod.: C. Vendel: Planudes, Maximos (RE, 20. 2. köt., 1950, 2202—2253. hasáb). Olaser Tamás plany [pldnyj (katalán 'sirám', a provanszál planh katalános írásmódja): katalán trubadúr siratóének. A többi provanszál irodalmi formához hasonlóan, a középkori katalán költők a planh-1 is művelték, sőt, a műfaj egyik legeredetibb darabját a katalán Guillem de Berguedá írta 1180 és 1185 között. Consirós cant e planc e plor ('Búsan éneklek, panaszkodom és sírok') kezdetű költeményében őszinte fájdalommal beszél annak a Pon$ de Mataplanának a hősi haláláról, akit előzőleg öt versében tett a legkegyetlenebb gúny tárgyává. A műfaj hagyományos kereteibe jobban illeszkedik Cerverí de Girona 1276-ban írt két költeménye. Az egyik I. Jakab aragóniai király, a másik a költő hűbérura halálát siratja. Faluba Kálmán Plas [plászj, Michael van der (írói név); Bernardus Gerardus Franciscus Brinkel (eredeti családi név): (Hága, 1927. okt. 23.—): holland költő újságíró Kereskedőcsaládból származik. 1949-től az Elseviers Weekblad szerkesztője Nagy hatással volt rá W. H. Auden, E E. Cummings költészete. Verseinek témája a földi és túlvilági élet ellentéte. Érzelmes-romantikus stílusú verseiben gyakran szerepelnek vallásos motívumok. Amerikai költők verseit is fordította. O Fontosabb művei Dance for you ('Tánc neked', költ.-ek. 1947), Een hemelop aarde ('Fö)di mennyország', költ.-ek, 1955); De dag van morgen ('A holnapi nap , költ.ek, 1958); Achter de rattenvanger ('A patkányfogóban, költ.-ek, 1959), Schuinschrift ('Sikamlós írás, szatírák. 1971); Gedichten ('Versek', 1974); Het tweede schuinschrift ('A második sikamlós írás', szatírák, 1974). Keller Anna Plaszkovitisz, Szpirosz Spyros Plaskovités; Plaszkovitisz, Szpirosz (új átírás), (Korfu, 1917. jún. 6.—): görög regényíró, elbeszélő. O Jogot tanult, bírói pályán tevékenykedett, haladó szellemű megnyilatkozásaiért többévi börtönbüntetést szenvedett az 1967—1974-es diktatúra alatt. O Az 1950-es években feltűni egzisztencialista indíttatású irányzat markans képviselője. Elsó elbeszéléskötetét To jimno dendro ('A kopár fa'. 1952) még lírai tónus jellemzi, de későbbi köteteiben, amelyek közül kiemelkedik az / gonatizmeni ('A térdre kényszerítettek', 1964) c. má r az erkölcsiség kérdései
fő helyet kapnak, s jórészt olyan típusokat ábrázol, akiket az élet méltatlanul sújtott, de integritásukat megőrizték. Eddigi fő műve To fragma ('A gát', 1960) c. regénye Camus és Kafka nyomán egy veszélyhelyzet s a veszéllyel szembeszálló főhős dilemmájának ábrázolása a félelem és a bizonytalanság légkörében. Újabb elbeszéléskötete To szirmatoplegma ('Szögesdrót', 1974) a diktatúra éveinek kíméletlen társadalomkritikájával tűnik ki. Legújabb regénye, I poli ('A város', 1980) is progresszív. Műveit számos nyelvre fordították. O Magyarul: 1 elb. (Szabó K„ Égtájak, anto., 1968), 1 elb. (Szabó K., A ló és a repülő. Mai újgörög elbeszélések, 1969). Szabó Kálmán plasztikusság; plaszticitás: a műalkotás anyagszerűsége és szemléletessége. Művészeti ágaktól függetlenül érvényes, általános esztétikai elv. Az irodalomban a legkülönbözőbb értelemben használatos és érvényes. O 1. Epikai műben az alakok egyénítéséről, világuk, környezetük sokoldalúságáról, plaszticitásáról beszélünk a leírás, & jellemzés, az ábrázolás szemléletességéről; mindezek összefüggésben állnak a művészi anyag valóságfelidéző erejével. O 2. A lírai költészetben egyrészt a vers képi világának. metaforikus eszközeinek szemléletességéről lehet beszélni, másrészt a vers anyagszerűségéről, ami elsősorban a nyelvi erő szintjétől függ. A nyelvi erő, anyagszerűség a vers érzéki gazdagságában, zeneiségében jelentkezik. A szemléletesség a költemény képi, közvetlen rétegének többértelműséget, gazdag jelentéstartalmakat takaró sajátosságával kapcsolatos C 3. A drámai műnem esetében részlegesen érvényes az, ami a másik kettőre érvényes. Itt a plaszticitás speciális értelme a színpadszerűséggel függ össze: a drámai akció, a drámai párbeszéd, a jelenetezés a legkülönbözőbb színpadi elemek egyensúlyban tartása, a központi konfliktus összes vonatkozásának kifejtése, különböző szinteken való „lejátszása", a drámai összeütközés, ellentét és feloldás rétegeinek -»kiegyenlítődése;: pl. Shakespeare párhuzamos szerkesztés-elve, az analogikus jelenet- és jellemformálás. O A fogalom esztétikailag nem körülhatárolt, elsősorban funkcionálisan alkalmazható, nem pedig egyetlen probléma vagy jelenség ismérveként, mert valójában minden egyes jelentős műalkotás önmagában egyszeri módon valósít meg egy bizonyos hasonlíthatatlan plaszticitasminőséget. E minőség gyakran paradox módnr valósul meg előfordul, hogy a mű egészének plaszticitását, a probléma kidol612
PLATE gozottságát, szemléletességét éppen a homályban hagyott, motiválatlan, elejtett, kifejtetlen részletek, jelenetek, egységek szolgálják. A nagy tömbök módszere az epikában egy mélyebb formaegység kedvéért felerősít, kiélesít, részletez bizonyos motívumokat, mozzanatokat, másokat pedig elhagy, homályban hagy, alkalmazza a megszakítást. Mindez az alkotói szelekcióból következik, amely végül egy olyan sűrített jelenségcsoportot dolgoz fel, amelynek eredménye a műalkotás intenzív egyetemessége (->totalitás). A 19. sz.-i nagy regényekhez, Balzac, Flaubert, Tolsztoj, Thackeray stb. műveihez képest a 20. sz.-ban fokozódik a motiválatlan, homályos részletek tendenciája, a részletező, közvetlenül plasztikus -+leírásók helyébe a -*belsó monológ, gondolatfolyam, kollázs, montázs stb. újfajta szemléletessége lép. A jelenségek közül olyan ú j szférák kinagyítása, éles ábrázolasa kerül előtérbe, amely önsúlyánál fogva lehetővé teszi a szemléletesség áttételesebb, közvetettebb érvényesítését, esetleg a külső, közvetlen kidolgozottság rovására is, mint pl. Beckett, Brecht drámáiban, ill. Kafka regényeiben. O írod.: G. Durozoi: Espace poétique et langage plastique (1977). Balassa Péter Platen [pldten], August von; PlatenHatlermunde (eredeti családi név) (Ansbach, 1790. okt. 24.—Siracusa, Szicília, 1835. dec. 5.): német költő, drámaíró. Elszegényedett családból származott. Szülei kívánságára a müncheni királyi udvarban katonai pályára lépett. 1814—1815-ben részt vett a Napóleon elleni felszabadító háborúkban. 1818-ban egyetemi tanulmányai ídejere felmentették a szolgálat alól. Előbb Würzburgban, 1819-től pedig Erlangenben tanult jogot, filológiát és filozófiát. Különösen nagy hatást gyakoroltak rá Schilling erlangeni előadásai. 1824-ben járt először Ttaliában. 1826-ban kérésére I. Lajos bajor király szabadságolta. Ettől kezdve kisebb megszakításokkal haláláig Itáliában élt. O Első versei alig különböztek a kor politikai divatköltészetétől: a felszabadító háborúk alatt hazafias dalokat írt, a becsi béke után pedig a német viszonyok gyökeres megváltozásába vetett reménye meghiúsulására reflektáló verseket. Igazi költővé érése egybeesett egyetemi tanulmanyai kezdetével. Fokozódó antimiIitarizmusa és despotizmusgyűlölete, másrészről katonai hivatasa s az udvartól függő helyzete egyre nagyobb szakadékot támasztott liberális világszemlélete és életkörülmenyei között. Ezért érzékelteti számos
verse oly hitelesen pesszimizmusát. A válságélményt több költeményben ellenpontozzák a szépségeszmény (pl. Tristan, 1823, magyarul 1959) s a gondosan megválasztott költői kifejezőeszközök. Platen a legkülönfélébb verses műfajokkal (dal, románc, ballada, óda, himnusz, ekloga, epigramma stb.) kísérletezett. Szívesen variálta a klasszikus strófákat, az arab költészet formái közül a -*ghazalokn&k két kötetet is szentelt (Ghaselen, 'Ghazalok', 1821; Neue Ghaselen, 'Új ghazalok', 1823). Verseiben gyakran idézte az antik és keleti világot, később az olasz városok vonzó szépségét (pl. Sorvette aus Venedig, 'Velencei szonettek', 1825). Platen költészetében 1830-tól ismét előtérbe kerültek a társadalmi és politikai kérdések. 1830—1831-ben írt Polenlieder ('Lengyel dalok') c. verseiben pl. a lengyelek szabadságharcának állított emléket. Verses vígjátékai közül a legjelentősebb a romantikus végzetdrámát szellemesen parodizáló Die verhángnisvolle Gabel ('A végzetes villa', 1826). O Verseire többek között Schubert, Schumann, Brahms komponált dalokat, Schumann, Mendelssohn, Wolf kórusműveket. O Egyéb fő művei: Der Schatz des Rhampsinit ('A Rhampsinit kincse', vígjáték, 1824); Der romantische Oedipus ('A romantikus Oidipusz', vígjáték, 1829). O Gyűjt, kiad.: Sámtliche Werke ('összes művei', 1910, 4 köt.); Tagebücher ('Naplók', 1896—1900, 2 köt.); Briefwechsel ('Levelezése', 1911— 1931, 4 köt.). O Magyarul: 2 vers (Vajthó L., Német antológia, 1916); 1 vers (Weöres S., Sorsunk, anto., 1942); 1 vers (Faludy Gy., Európai költők antológiája, 1946); 6 vers (Vajda E., Rónay Gy., Gáspár E., Márvány és babér, anto., 1947); 3 vers (Lator L., Vajda E., Vidor M., Világirodalmi Antológia, 1956); 1 vers (Görgey G., Vadászszerencse, anto., 1974); 13 vers (Weöres S., Eörsi I., Rónay Gy., Klasszikus német költők antológiája, 1977, 1. köt.). O Írod.: Barta M.: Platen Ágost mint drámai költő (1906); Th. Mann: August von Platen (Válogatott tanulmányok, 1970); Jürgen Link: Ártistische Form und ásthetischer Sinn in Platens Lyrik (1971). Tarnói László Plater [ple'törj, Alan Frederick (Jarrowon-Tyne, 1935. ápr. 15.—): angol drámaíró, televíziós szerző, kultúrmunkás. Hullban és Newcastle-ban végezte tanulmányait, építészmérnöki diplomát szerzett. Szakmájában 1961-ig dolgozott, azóta írásaiból él. Az észak-angol iparvidék, elsősorban a bányászok és a tengeri halászok írója; a 613
PLATE társadalmi problémákra érzékeny, elkötelezett baloldali; sokat tesz szűkebb hazája, különösen Hull kulturális életéért. O Rádióés tévéjátékokkal kezdte pályáját; néhány éven belül megszerezte a szükséges szakmai biztonságot. Legjobb realista munkáit: Excursion ('Kiruccanás', rádiój., 1966); Fred (rádiój., 1970) eleven emberábrázolás, szatíráit, pl. The What on the Landing (1967: Elbert J., Az a mizé a lépcsőházban, Magyar Rádió, 1972) jó tempó és humor jellemzi. Sajátos műfaja az észak-angol iparvidékről szóló, dokumentumokkal dúsított musical. A Close the Coalhouse Door ('Zárd be a szénraktárt', 1968) cíművel óriási sikert aratott: a környékbeli munkásság estéről estére zsúfolásig töltötte a színházat. Igen termékeny tollú író: volt olyan tévésorozat, amelybe három-négy tucat folytatást írt. Gyöngébb munkái sematikusak, túlírtak. O Egyéb művei: A Smashing Day ('Remek nap', tévéj., 1962; musical, 1965); Dont Builda Bridge, Drain the River ('Ne hidat építsetek, szárítsátok ki a folyót', dokumentum-musical, 1970); The Tigers A re Coming—OK? ('Jönnek a tigrisek, rendben?', musical, 1972); The Slow Stain ('A lassú folt', rádiój., 1974). O Magyarul még: Izgalmas este (tévéj., Elbert J . , Magyar Televízió, 1975. aug. 31.). O Irod.: J . R. Taylor: The Second Wave (1971). Mesterházi Márton Plath, Sylvia (Boston, Mass., 1932. okt. 27.—London, 1963. febr. 11.): amerikai (USA) költőnő, írónő. Iskoláit még az USAban végezte, többek közt a Smith Collegeban, ahol R. Lowell tanítványa volt, de 1956-ban férjhez ment T. Hugheshoz és 1959-ben Nagy-Britanniába költöztek. O Költői képekben gazdag, formailag szokatlan versei a szerelem és a halál fő kérdéseit járják körül. Hangjátékokat is írt, pl.: Three Women ('Három nő' 1968). Verseit férje szerkesztésében 1982-ben adt á k ki: Collected Poems ('Összegyűjtött költeményei') c., s az posztumusz Pulitzerdíj&t kapott. O Az ú j amerikai próza egyik legragyogóbb ígéreteként robbant be az irodalmi világba egyetlen regényével: The BellJar (1963-ban Victoria Lucas álnéven, majd 1966-ban s a j á t nevén: Tandori D., Az üvegbúra, 1977), amelynek megjelenési évében öngyilkos lett. Tettével igazolta a regény önéletrajzi jellegét: cselekménye Esther Greenwood amerikai diáklány egy évének eseményeit rögzíti egy szédítőnek ígérkező értelmiségi karrier lehetőségétől a sikertelen öngyilkosságon keresztül az ideggyógyintézeti kezelésig és az életbe vissza614
térés csekélyke esélyéig. A regénybeli Esther és az ő lelki vívódásait tárgyilagosan, elidegenítő aprólékossággal rögzítő írónő végig nem tisztázza, mi vezette az ösztöndíjas, pályázatnyertes lányt meghasonlásához, végzetes neurózisához. Ha nem is tudatosítja a tényeket, nem is kapcsolja a betegséghez, ott vannak azok a regényben, mint fenyegető tényezők a mű kezdő mondatában is: „Furcsa, fülledt nyár volt, azon a nyáron ültették villamosszékbe Rosenbergéket, és én nem tudtam, mit keresek New Yorkban." Itt a motívum a tágabb világ riasztó voltát jelzi, visszatérésekor Esther környezete is kegyetlenné válik, hiszen legjobb barátnője egyetért a kivégzéssel. S mintegy a villamosszék enyhített változataként sújtja a külvilággal szemben értetlen Esthert a cinikus pszichiáter elektrosokkja. Esthert a megoldhatatlannak bizonyuló személyes problémák is önértékelési zavarokhoz vezetik. Látszólag e világ lehetőséget kínál intellektuális karrierre, valójában azonban az amerikai társadalomban a nő célja csak a házasságkötés és gyermeknevelés lehet. A regény talán legfőbb motívuma a viaskodás a férjhezmenetellel (a szüzesség tudatos, szerelem nélküli feláldozása szükségszerűen nem örömet hoz, hanem nőgyógyászati beavatkozást), s szimbolikus jelentőségű, hogy a klinikáról távozó Esthert kikosarazott udvarlója fogadja ezzel a kérdéssel: „Kíváncsi vagyok, ki vesz el téged most már, Esther. Az után, hogy itt voltál." Ami nemcsak azt jelenti, hogy Esthertől valóban csak a férjhezmenést várja el a társadalom, hanem utal az amerikai élet másik jellegzetes kísértetére: a mindenkit hatalmába kerítő pszichiátriai gépezetre, amely nem gyógyít, csak stigmatizál. A regénybeli megoldhatatlan problémák az életben sem oldódtak meg: az írónő öngyilkosságba menekült előlük. O Művei még: The Colossus ('A kolosszus', költ.-ek, 1960); Ariel (költ., 1965); Uncollected Poems ('Össze nem gyűjtött versek', 1965); Crossing the Water ('A vízen át', versek, 1971); Winter Trees ('Téli fák', költ.-ek, 1971); Johnny Panic and the Bible of Dreams and other prose writings (1972, a címadó nla: Tandori D„ Majré Dzsoni és az Almok Bibliája, Pokolkő, anto., 1971); Letters Home ('Levelek haza', levelezése, 1950—1963-ból, szerk. és vál.: A. Schober Plath, 1977). O Magyarul még: Zúzódás (válogatott versek, Gergely A., Károlyi A., Franyó Z. stb., 1978); 8 vers (Tandori D., Lombos ágak szívverése, anto., 1983). O Irod.: Interjú a költőnővel (rövidített közlés P. Orr: A költő beszél c.
PLATE
kötetéből. Kada J., A líra ma. Vallomások, esszék, 1968); A. Alvarez: Beyond Ali This Fiddle (1968); Ch. Newman (szerk.): The Art ofPlath: ASymposium (1970); E. Aird: Sylvia Plath (1973); N. H. Steiner: A Closer Look at Ariel: A Memory of Sylvia Plath (1973); Mándy I.: Sylvia Plath (Nagyv, 1978, 12.); D. Holbrook: Sylvia Plath: Poetry and Existence (1976); M. D. Uroff: Sylvia Plath and Ted Hughes (1979); Gergely A.: Daddy, avagy az impulzus igazsága (A műfordítás ma, 1981). Szepes Erika Platina, il (szülőhelyének latinos formájából alkotott humanista név); Bartolomeo Sacchi (családi név); (Piadena, Cremona köz., 1421—Róma, 1481. nov. 21.): latinul író olasz történész, esszéista. Mantovában Ludovico Gonzaga őrgróf gyermekeinek nevelője; 1462-ben Francesco Gonzaga bíboros titkáraként Rómába került; TI. Pius még abban az évben a pápai brevék másolójának nevezte ki. Az 1464-ben trónra került utód, II. Pál azonban nem kedvelte, s börtönbe vetette; 1468 februárjától 1469 májusáig tartó börtönbüntetése alatt kínzást is szenvedett. Az 1471-ben megválasztott IV. Sixtus alatt ismét rámosolygott a szerencse: 1475-től vatikáni könyvtáros, ma is látható a Melozzo da Forli festette képmása a vatikáni képtárban. Pestisben halt meg. OMint könyvtárosnak nagy érdeme az első könyvkatalógus összeállítása. Értekezései közül a De Principe ('A fejedelemről') erősen hangsúlyozza a jólszervezett, állandó hadsereg jelentőségét: ezzel előre vetíti Machiavelli kedvenc gondolatát; a De optimo cive ('A kiváló állampolgárról') c. művében az aktív életet emeli ki, míg a Defalsoet vero bono ('A hamis és az igazi javakról') c. későbbi művében az aszkézist magasztalja. A De vera nobilitate ('Az igazi nemességről') c. dolgozatában a virtust, vagyis az egyéni képességet, talpraesettséget ismeri el az élet fő értékének. Tíz könyvből álló gasztronómiai értekezése 1480-ban nyomtatásban is megjelent Velencében De obsoniis ac de honesta voluptate et valitudine ('A finom falatokról, a tisztes gyönyörről és az egészségről', 1480) c. Megírta Mantova történetét a kezdetektől 1464-ig (História urbis Mantuae, 1466— 1469). Az 1474-ben elkészült IÁber de vita Christi ac omnium pontificum ('Krisztus és az összes pápa élete') ugyancsak megjelent nyomtatásban Velencében 1479-ben. A műnek nagy nemzetközi sikere lett, számos nyelvre lefordították, s még késői történészek, pl. L. Pastor is merítettek belőle, 615
jóllehet a szerző a kortárs pápákkal elég önkényesen bánt el (III. Callixtust és II. Piust csak dicséri, II. Pált, ellenfelét csak szidja; IV. SixtusróX pedig a hízelgő udvaronc hangján beszél). Kapcsolatban állt a magyar irodalomtörténetben jelentős szerepet játszott lengyel kancellárral, az olasz származású Callimachus Experienssze\. Herczeg Gyula Platón; Plató (latinos írás); (Athén, i. e. 5. sz. közepe—?, i. e. 386 után): görög költő, az attikai ókomédia termékeny képviselője. I. e. 410-ben győzött először. 28 darabot írt, ezekből csak töredékeket ismerünk. Darabjai jórészt a kor politikusait támadó politikai vígjátékok voltak, ő volt az első, aki darabjainak már a címében megnevezte a támadott politikust (Hüperbolosz, Peiszandrosz, Kleophón), a már a 4. sz.-ban, 393 körül írt Preszbeisz ('Követek') e műfaj utolsó képviselője volt. írt mítoszokat parodizáló darabokat (Daidalosz, Európé, Laiosz stb.), melyek már a középkomédia előfutárainak tekinthetők. Az ókomédiában egyébként oly gyakori obszcenitások nála ritkák. Nyelve kissé színtelen. O Kiad.: J. M. Edmonds: The Fragments of Attic Comedy (1. köt., 1957). O Magyarul: 1 töredék (Ritoók Zs., Régi görög hétköznapok, 1960). O írod.: W. Schmid: Griechische Literaturgeschichte (IV/1. köt., 1946). Ritoók Zsigmond Platón; Plató (latinos írás); (Athén vagy Aigina, i. e. 427—Athén, 347): görög filozófus. Apja, Arisztón révén Kodrosznak, anyja, Periktioné révén Szolónneik leszármazottja, Diogenész Laertiosz (Filozófusok életének és tanainak gyűjteményes összefoglalása, III, 4.) szerint eredeti neve Arisztoklész volt, a Platón nevet (görög platüsz, 'széles') gyermekkorában vagy később kapta széles válláról. O Ifjan verseket és drámákat írt, majd érdeklődése a politikai pálya felé fordult, amely arisztokrata származásánál fogva és politikus rokonai révén nyitva állt előtte. Ifjúkora két nagy politikai eseménye: a harminc zsarnok uralma (i. e. 404), amelyben nagybátyja, Kritiasz vezető szerepet játszott, majd a spártai segítséggel visszaállított demokrácia egyaránt viszolygással töltötte el. Amikor mesterét, Szókratészt 399-ben halálra ítélték azok a demokraták, akiknél Szókratész jóval bátrabban állt ki a demokrácia mellett a harmincak uralma idején, Platón elhatározta, végképp hátat fordít a politikának. Elhagyta Athént, és tíz évig utazott. Bejárta Dél-Itáliát, megismerkedett a püthagoreus filozófiai szektával, amelyben
PLATE szigorú-tudományos és politikai elitképzés folyt. Barátságot kötött a tarentumi Arkhütasz87.a\, akiről a hagyomány szerint a filozófus-uralkodó alakját mintázta. Megfordult Szicília szigetén, a szürakuszai udvarban, ahol korábban Szimónidész, Pindarosz és Aiszkhülosz is hosszabb időt töltött. 388-ban visszaindult Athénba, de útközben hajóját elfogták az aiginaiak a két város ekkor harcban állt egymással —, és Platónt eladták rabszolgának. A kiirénéi Annikerisz nemcsak kiváltotta őt, de a váltságdíj összegét nem is fogadta el a hazájába visszatért filozófustól. Ezzel a pénzzel alapította meg Platón az Akadémia-ligetben iskoláját, A platóni Akadémia püthagoreus mintára szervezett, zárt, kultikus közösség volt. Tanmenetére az Állam VIT. könyvének egyik leírásából (521c—535a) következtethetünk. Később Platón két ízben is visszautazott Szicíliába, hogy az ifjú II. Dionüszioszt megnyerje tanításának és filozófus-uralkodóvá tegye, de mindkét kísérlete kudarcba fulladt. O Életrajzát részint saját leveléből ismerjük (VTT. levél), részint Diogenész Laertiosz említett művének harmadik könyvéből. A kisebb, késő antik Platón-életrajzok K. Fr. Hermann Platón-kiadásának hatodik kötetében vannak összegyűjtve. O Valamennyi filozófiai műve fönnmaradt. Elsőként az alexandriai könyvtár vezetője, Arisztophanész Büzantiosz próbálkozott Platón műveinek megszerkesztésével: tizenöt iratot öt trilógiába foglalt. Alaposabban járt el az újpüthagoreus Thraszüllosz. Harminchat iratot kilenc tetralógiába rendezett, a műveket tematikus alcímekkel látta el, és megjelölte módszertani sajátosságaikat is, ekképpen: Első tetralógia: Euthüphrón. avagy a jámborságról, kísérletező. Szókratész védőbeszéde, etikai. Kritón, avagy arról, amit meg kell tenni, etikai. Phaidón. avagy a lélekről, etikai. Második tetralógia: Kratülosz, avagy a nevek helyességéről, logikai. Theaitétosz, avagy a tudásról, kísérletező. Szofista, avagy a létezőről, logikai. Államférfi, avagy az uralomról, logikai. Harmadik tetralógia: Parmenidész, avagy az ideákról, logikai. Philébosz, avagy a gyönyörről, etikai. Lakoma, avagy a jóról, etikai. Phaidrosz, avagy a szerelemről, etikai. Negyedik tetralógia: Alkibiadész, avagy az emberi természetről, bábáskodó. Második Alkibiadész, avagy a fohászkodásról, bábáskodó. Hipparkhosz, avagy a nyereség vágyó, etikai. Szeretők, avagy a filozófiáról, etikai. Ötödik tetralógia: Theagész, avagy a filozófiáról^ bábáskodó. Kharmidész, avagy a mértékletességről,
kísérletező. Lakhész, avagy a bátorságról, bábáskodó. Lüszisz, avagy a barátságról, kísérletező. Hatodik tetralógia: Euthüdémosz, avagy az erisztikus, cáfoló. Prótagorasz, avagy a szofisták, bizonyító. Gorgiasz, avagy a szónoklásról, cáfoló. Menón, avagy az erényről, kísérletező. Hetedik tetralógia: Nagyobbik Hippiasz. avagy a szépről, cáfoló. Kisebbik Hippiasz, avagy a tévedésről, cáfoló. Ión, avagy az Iliászról, kísérletező. Menexenosz, avagy temetési beszéd, etikai. Nyolcadik tetralógia: Kleitophón, avagy buzdító irat, etikai. Állam, avagy az igazságosságról, politikai. Timaiosz, avagy a természetről, természettudományos. Kritiasz, avagy Atlantiszról, etikai. Kilencedik tetralógia: Minósz, avagy a törvényről, politikai. Törvények, avagy a törvényhozásról, politikai. Epinomisz, avagy a filozófus, politikai. Tizenhárom levél, etikai. O A modern Platón-kutatás kezdeményezője, Fr. Schleiermacher az életműben egyetlen összefüggő filozófiai rendszert tételezett föl, s a dialógusokat e hipotetikus rendszer logikájának megfelelően három csoportba osztotta. Az első vagy „elementáris" csoportba tartozó művek a rendszer alapfogalmait világítják meg. A második vagy „közvetítő" csoport művei az alapfogalmak alkalmazását mutatják be, a harmadik vagy „konstruktív" csoportba a fölépített rendszert tartalmazó dialógusok tartoznak. Ám később K. Fr. Hermann álláspontja győzedelmeskedett, aki szerint a dialógusok a filozófus fejlődésének különböző állomásait tükrözik. Jelenleg három alkotói periódusra szokás fölosztani Platón életét: az ifjúkori vagy szókratikus, az érett vagy középső és az öregkori művek korszakára. Az első két korszak között föltesznek egy átmeneti periódust. Az egyes korszakokhoz tartozó művek a következők. O Ifjúkori művek: Apologia Szókratusz (Szókratész védőbeszéde. Télfy J . [Iván], 1858; Boros G„ 1884; Cvomlay Gy., 1893, 1943; Földi J., 1904; Devecseri G„ 1944, 1957, 1971, 1984); Kritón (Télfy J . [Iván], 1858; Boros G„ 1884; Gyomlay Gv„ 1893, 1943; Földi J „ 1904; Devecseri G., 1957, 1971, 1984); Ión (Ritoók Zs., 1984); Prótagorasz (Faragó L„ 1943, 1984): Lakhész (Nagy F„ 1943; Steiger K„ 1984); Lüszisz (Nagy F „ 1943: Steiger K„ 1984); Kharmidész (Papp J „ 1943, 1984); Euthüphrón (Boros G.. 1885; Simon J . S-, 1899; Gyomlay Gy., 1893, 1943; Kerényi G„ 1984). O Átmeneti korszak: Gorgidsz (Péterfy J „ 1893, 1943, 1984); Menón (Hamvas B„ 1943; Kerényi G„ 1984); Kratülosz (Szabó Á„ 1943, 1984); 616
PLATE
Euthüdémosz (Nagy F., 1943; Steiger K., 1984); Hippiasz elattón (Hamvas B., A kisebb Hippiasz, 1943; Kárpáty Cs., ua., 1984); Hippiasz meizón (Hamvas B., A nagvobb Hippiasz. 1943; Kárpáty Cs., ua., 1984); Menexenosz (Kövendi D., 1943, 1984). O Középső korszak: Szümposzion (Telegdi Zs., Lakoma, 1942, 1984; Magyaryné Techert M., ua., 1943); Phaidón (Gyomlay (Jv., 1893, 1943; Simon J. S., 1899; Földi J.'. 1904; Kerényi agón második felében, az —>antiszintagmá ban a pnigosznak vagy makronnak az antipnigosz vagy antimakron felelt meg. A pnigosz Arisztophanész A darázsok c. komédiájában: 621—630. sor, Arany J. fordításában: 592—597. sor. Lázár György
Pluzsnik, Jevhen Pavlovics; Pluzsnyik (oroszos névalak); (Kantyemirovka, 1898. dec. 26.—?, 1936. febr. 2.): szovjet ukrán 651
Pnyin, Ivan Petrovics (?, 1773—SzentPétervár, 1805. szept. 29.): orosz író, költő. Ny. V. Repnyin herceg törvénytelen fia. A Moszkvai Nemesi Kollégiumban, majd 1787—1789-ben a pétervári tüzérmérnöki kadétiskolában tanult. 1797-ig a hadseregben szolgált. 1798-ban A. F. Besztuzsevve\ közösen Szankt-Pe.tyerburgszkij zsurnal c. liberális eszméket népszerűsítő politikaiirodalmi folyóiratot adott ki. 1801-ben kapcsolatbakerült Ragyiscsevvel. 1802-ben belépett a Volnoje öbscsesztvo ljubityelej szlovesznosztyi, nauki i hudozsesztv nevű társaságba, mely 1805-ben elnökévé választotta. O Legjelentősebb műveiben, a
PO Voplj nyevinnosztyi, otvergajemoj zakonami ('A törvények által eltaszított ártatlanság kiáltása', 1802) címűben a házasságon kívül születettekre vonatkozó törvényeket, az Opit o proszvescsenyii otnoszityelno k Rosszii ('A felvilágosodás lehetőségéről Oroszországban', 1804) címűben pedig magát a jobbágyrendszert támadta. Követelte a parasztok személyi függőség alóli felszabadítását, de tulajdonosi jogaikat a föld birtoklására vonatkozóan tagadta. Monarchikus érzelmei nemzetének műveltségbeli gyarapodását csupán társadalmi rétegekben gondolkodva engedték elképzelni. Publicisztikus fogantatású lírája kiemelkedik a 18. sz.-i ragyiscsevi tradíciókat őrző hazafias költészet vonulatából. A francia felvilágosult gondolkodók (Holbach) tanítványaként természetfilozófiai költeményeiben deista meggyőződéssel vallotta az emberi értelem és személyiség szabadságát. Tematikai szempontból az orosz felvilágosodás késői periódusára jellemző kérdéseket vetett fel verseiben. O Gyűjt, kiad.: Szocsinyenyija ('Művei', 1934); Sztyihi ('Versei', Poeti-ragyiscsevci, 1935); Szocsinyenyija, ('Művei', Russzkije proszvetyityeli, 1. köt., 1966). O Magyarul: 1 vers (Lányi S., Irodalmi élet Oroszországban, anto., 1964). Papp Mária Po Csin; P'o K'in (átírásváltozat); Po Hsziu-po (névváltozat); (?—i. sz. 218): kínai költő. Kiváló tudásával, költői tehetségével fiatalon az udvarba került Cao Cao környezetébe. O Magyarul: 1 vers (Szerdahelyi I., KKK. 1967). Csongor Barnabás Po Csü-ji; Po Kü-ji; Po Lo-tien; Po Hsziang-san (névváltozatok); (Hszincseng, Honan tart., 772—Lojang, 846): kínai költő. Elszegényedett előkelő családból származott. Kiemelkedő tehetsége már gyermekkorában megmutatkozott. Fiatalon letette a felsőfokú államvizsgát, és a császári könyvtár kollátora lett; 808-ban a Hanlin Akadémia tagjává és császári tanácsadó cenzorrá nevezték ki. Egyenessége és szókimondása miatt azonban hamarosan lefokozták a trónörökös intésére rendelt mesterré. 815-ben távoznia kellett az udvartól, távoli vidékre, Csiangcsouba (a mai Csücsiangba) helyezték át helyettes alprefektusnak, három évvel később pedig Csungcsou kormányzója lett. Vidéki magányában taoista és buddhista tanokban merült el, és főként a költészetnek élt. Ekkor már országszerte ismerték verseit. 820-ban Mucung császár visszahívta az udvarhoz, majd
822-től három éven át Hangcsou kormányzója volt, vízszabályozási és gátépítési munkákat irányított a Nyugati Tó környékén. 825-ben Szucsouba helyezték át. 836-tól ismét magas hivatalt nyert az udvarnál: a trónörökös kisebbik tútora, majd az igazságügyek minisztere lett. 842ben visszavonult, és Hsziangsanban töltötte élete utolsó éveit. O A világos, áttekinthető költői stílus híve volt. Barátaival, elsősorban Jüan Csennel fölújították a j o f u dalok közvetlen stílusát. Hszinjo fu ('Üj jo fu dalok') c. 809-ben írt, 50 versből álló ciklusa előszavában írja: „Szavaim lényegretörőek és nyíltak, mert szeretném, hogy aki látja versemet, könnyen megértse mondandómat; beszédem egyenes és éles, mert szeretném, ha aki hallja versemet, komoly intésként fogadja; amiről e versekben szóltam, velejéig igaz és valós, hogy aki méltatja, hittel tehesse; verseim stílusa természetes és oldott, hogy zenekísérettel, dalként terjedhessenek." A társadalmi igazságtalanságokat ostorozó, a gazdagok fényűzését, a császári kegyencek képmutatását kigúnyoló korai költeményeit közvetlen, közérthető stílusban írta. Késői verseit nyugodt szemlélődés, sztoikus, filozofikus hangnem és kifinomult stílus jellemzi. Két leghíresebb elbeszélő költeménye, a Csanghe.n ko ('Ének az örök bánatról'), amely Hszüan-cung császár és Jang Taj-csen szerelmének tragikus történetét idézi fel, és a Pi-pajin ('A pi-pa hangszeren játszó öregasszony'), amelyben egy hajdan tündöklő énekesnő magányos, keserű sorsát panaszolja, már életében eljutott az országhatárokon túlra, Japánba is. Sokan utánozták elbeszélő költeményeit és virtuóz rövid verseit, amelyekben egy-egy hangulatot, tűnő érzést örökít meg leheletfinom költői eszközökkel. O összesen mintegy 3000 verse maradt fenn. Első gyűjteményes kötetét még életében adta ki barátja, Jüan Csen: Po-si Csang-csing esi ('Po úr művei a Csang-csing korszakból') c. Verseit szinte a világ minden nyelvére lefordították. O Későbbi gyűjt, kiad.: Po Hsziang-san si esi ('Po Hsziang-san összegyűjtött versei'). O Magyarul gyűjt, kiad.: Po Csü-ji versei (Weöres S„ 1952). O Magyarul még: 50 vers (Kosztolányi 1)., Idegen költők, 1937); 5 vers (Szabó L., Örök barátaink, 1958); 6 vers (Franyó Z., Évezredek húrjain, 1958); 5 vers (Illyés Gy., Kínai szelence, 1958); 98 vers (Bernáth I., Demény 0 „ Ecsedy I., KKK. 1967); 134 vers (Ecsedy I., KépesG„ Kosztolányi I)., Li Taj-po, Tu Fu, Po Csü-ji versei, 1976). O írod.: A. Waley: The Life and Times of Po chü-i (1949). Kalmár Éta 652
POCCI
Po Hszing-csien; Po Hing-kien; Po Csituj (névváltozat); (Hsziakuj, Senhszi tart., 775—Lojang, 826): kínai író, költő, Po Csüji fivére. O Letette az államvizsgát, császári tanácsadó cenzorrá nevezték ki, később a hadügyi hivatal külső tanácsnoka, majd a külföldi követeket fogadó hivatal titkára volt, az udvari viszálykodások visszavonulni kényszerítették, azontúl csak írással, régi könyvek rendezésével foglalkozott. O Művei jórészt elvesztek. Két csuan-csi-1. stílusú elbeszélése maradt fenn, melyekben a Tang-kori város jellegzetes alakjainak életét rajzolja meg. O Magyarul: Egy léha nőcske története (Viktor J., A sárkánykirály lánya, anto., 1956). Kalmár Éva Po Pu; Po P'u; Po Zsen-pu; Po Taj-szu (névváltozatok); Lan-ku hszien-seng ('Orchidea völgybéli mester', tiszteleti név); (Jücsou, ma Sanhszi tart., 13. sz.): kínai színműíró, költő. O A Kína északi részén uralkodó dzsürcsi Á'm-dinasztia magas rangú hivatalnokának a fia volt. A mongol hódítás idején elvesztette anyját. Együtt nevelkedett a kor neves költőjével, Jüan Hao-vennel, és életre szóló barátságot kötött vele. 1260-ban rangot ajánlottak neki az udvarnál, de nem fogadta el. Dél-Kínába utazott, Csiniingben (a mai Nankingban) telepedett le, csak a költészetnek és más kedvteléseinek élt. Idős korában mégis hivatalt vállalt. Az utolsó adat, melyet feljegyeztek róla, hogy 81 éves korában utazást tett Vejjangban. O A Jüan-kori ca csü 2 legnagyobb mesterei között tartják számon. Korabeli jegyzékekben 16 színművének címe szerepel, de csak háromnak a szövege maradt fenn. Leghíresebb műve a Vu-tung jü ('Eső hull a paulovnia-fára'), amely a Tang-ház'i Hszüan-cung császár és híres szép ágyasa, Jang Kuj-fej tragikus szerelmét jeleníti meg. Másik két fennmaradt színműve a Csiang-tou ma-sang ('A falon át látott lovas') és a Tung csiang esi ('Ami a keleti falnál történt') szintén romantikus szerelmi történet. Színműveinek dalbetéteiben (csü) és egyéb lírai költeményeiben (szan-csü) egyaránt nagy művészi erővel fejezi ki a szenvedélyes érzelmeket és a borongós hangulatokat. Verseinek gyűjt, kiad.: Tien-laj-csi ('Az ég pánsípjátéka', é.n., a cím idézet a -*Csuangce-ből). Kalmár Éva
1955. ápr. 19.): venezuelai író. A caracasi egyetemen politikai tudományokból doktorátust szerzett. 1919-ben börtönbe került, majd 1922-ben önként elhagyta az országot. Európában és Észak-Amerikában élt, a montreali egyetemen tanított. 1935-ben J . V. Gómez diktátor halála után hazatért, a szenátus elnöke (1939), munkaés kereskedelemügyi miniszter (1939— 1941) lett, majd 1944-ben nagykövetté nevezték ki. Ilyen minőségben dolgozott a SZU-ban és az USA-ban is. O Munkásságának, mely egészében véve „hadüzenet a modernismónak" (E. Anderson Imbert), legtermékenyebb szakasza 1913 és 1922 közé esik. „Stílusa Gorkij ábrázolóerejének és társadalmi hangsúlyának, Zola realizmusának és Eai de Queiros bölcs iróniájának hatására formálódott" (P. IXaz Seijas). Cuentos grotescos ('Groteszk elbeszélések', 1922) c. kötetében naturalista eszközökkel a Cróraez-diktatúra borzalmait, az erőszakot és tudatlanságot, a nyomort és barbárságot ábrázolja. Ugyancsak e kor közállapotaival foglalkozik a már 1927-ben megírt, de csak 1936-ban megjelent Memóriás de un venezolano de la Decadencia ('Egy venezuelai visszaemlékezései a hanyatlásra', reg.) és börtönéveinek vallomása, a La casa de los Abila ('Abiláék háza', reg., 1946). O Főbb művei még: Vidas oscuras ('Sötét életek', reg., 1915); El doctor fíebé ('Bebé doktor', reg.. 1916); Tierra del Sol amada ('Szeretett Napföld', reg., 1918). O írod.: R. Díaz Sánchez: Tres ciudades iluminadas por un novelista (Revista Nációnál de Cultura, 1953, máj.—jún.). Inotai András Pocci [poccsij, Franz von (München, 1807. márc. 3.—uo., 1876. máj. 7.): német író, költő, zenész, festő. Olasz származású arisztokrata család sarja, anyja neves festőnő, apja főudvarmester a bajor udvarnál, ő maga is több udvari cím birtokosa. A -*Fliegende Blátter munkatársai közé tartozott. Sokoldalú tehetsége révén a kor számos népszerű szórakoztató műfajában alkotott: bábjátékokat írt a bécsi Kasperltheater (-» Kasperl) számára, a Münchener Bilderbogen saját maga illusztrálta gyermektörténeteket publikált tőle, ezenkívül késő romantikus meséket, dalokat, színműveket is írt. O Főbb művei: Marchen ('Mesék', 1837—1839); Dichtungen ('Költemények', 1843); Alte und ne.ue Jágerlieder ('Régi és új vadászdalok', 1843)); Alte und neue Studentenlieder ('Régi és új diákdalok', 1852); Der Karfunlcel ( A karbunkulus', dráma, 1860); Der ivahre Hort ('Az igazi kincs', dráma. 1864); Samtliche Kasperlko-
Poble Catalá: -* modernisme Pocaterra [pokáterrá], Jósé Rafael (Valencia, Venezuela, 1888. dec. 18. Montreal, 653
POCHA
mödien ('Összes Kasperl-komédiák', 1909). O Magyarul: IArifári Tamás (átdolgozás, Rogoz O., 1928). O írod.: F. Wolter: Franz von Pocci (1925). Kocziszky Éva pochade [posód] ('vázlatos', 'odavetett'): francia jelenet. A 19. sz. közepe táján alakult ki, rögtönzött, vidám, szatirikus, ill. tragikomikus tréfa volt, melyet főként kis színpadokon, vásári komédiákon adtak elő sikerrel. A század végén a varieték és kabarék műsorán szerepelve kabarétréfává alakult. O (-+ kabaré, vásári komédia, rögtönzött színjátékok, francia irodalmi formák) O írod.: A. Henseler: Jákob Offenbaeh (1930). Muzslay László Poche [pohej, Klaus (családi név); Nikolaus Lennert (írói név); (Halle, 1927. nov. 18.—): német (NDK) elbeszélő, forgatókönyvíró. Kishivatalnok családban született. Fiatalon a frontra vitték. 1945 után sokféle foglalkozást megpróbált. 1950-től újságíró és sajtógrafikus volt, később a film területén dolgozott. Berlinben él. Rövidprózai írásait és riportköteteit követte a Der Zug halt nicht im Wartesaal (1965: Jólesz L., Nem a vonat jön érted, 1970) c., nemzetközi sikert jelentő regénye, amely háborús és a háború utáni években szerzett élményeit idézi. Ezt követő prózaírói hallgatása idején számos dokumentum- és játékfilm forgatókönyve fűződik a nevéhez. 1978-ban nyugati kiadónál jelentkezett új regénnyel: Atemnot ('Légszomj'), amelynek író hősén keresztül az NDK kulturális és belpolitikai életét bíráló számvetést készít több korszak tapasztalatairól. Komáromi Sándor Pochisvili, Morisz (Tbiliszi, 1930. jún. 11.—): szovjet grúz költő. Egyetemi tanulmányait 1954-ben végezte a tbiliszi egyetem bölcsészettudományi karán. Irodalmi folyóiratok szerkesztőjeként dolgozik. Első verseskötetét (Alublebi cvimasi, 'Esőáztatta meggyfák') 1957-ben jelentette meg, azóta rendszeresen publikál: versei mellett művészeti kritikákat és orosz nyelvből készült műfordításokat közöl. Kritikusai szerint ábrázolásmódját nagyban meghatározzák az érzékletes vonalak és színek, a festészet és a muzikalitás iránti szakmai vonzódása. 1971-ben kitüntették a Grúz Lenini Komszomol KB nagydíjával. O További verseskötetei: Guli daedzebsz gulsz ('Szívre váró szív', 1960); Hma ('Hang', 1966); Rcmena ('Hit', 1970); Me sentana var, ahalgazrdobav ('Fiatalság, én érted élek', 1974); Raduga szcsasztja (orosz cím: 654
'A boldogság szivárványa', 1976). O Magyarul: 2 vers (Rab Zs., Ivótülök, anto., 1974); 1 vers (Rózsa E., Szovjet Irodalom, 1977, 10.); 2 vers (Tandori D., Csillagok órája, anto., 1980); 1 vers (Somlyó Cy., Szovjet Irodalom, 1982, 12.). O írod.: E. Eligulasvili: Nyet, nye vpolgolosza (Lityeraturnoje obozrenyije, 1976, 4.). Pocius [pocjusz], Algirdas (Ketünai, 1930. aug. 28.—): szovjet litván író. 1952-ben szerzett tanítói oklevelet, majd a litván rádióban dolgozott, utána írószövetségi tisztségviselő lett. 1953-tól publikál. Elbeszéléseiben a falusi emberek lelkivilágának átalakulását ábrázolja a pszichológiai realizmus eszközeivel. O Főbb művei: liytmetis Uzgiriy, kaimé ('Hajnal Uzgiraiban', elb.-ek, 1955); iSeJiolika rakty, ('Tizenhat kulcs', elb.-ek, 1960); IMirpz migloje ('Ködben feloldódva', elb.-ek, 1972). O Gyűjt, kiad.: Randai medyje ('Sebhelyek a fán', elb.-ek, 1968); Vkusztmina ('A kömény íze', elb.-ek, 1974, oroszul). O Magyarul: 1 elb. (Szépe B., A csíkos trolibusz, Mai litván elbeszélők, 1970); 1 elb. (Bán P., Vasárnapi Új Szó, 1983, 38.). Bojtár Endre Pococke [pcwkofc], Edward; Eduardus Pocockius (Chivaly, 1604. nov. 8.—Oxford, 1691. szept. 12.): angol lelkész, bibliakutató, orientalista. Oxfordban a Corpus Christi College-ban tanult teológiát, majd Aleppóban (ma: Haleb, Szíria) az ottani angol közösség káplánjaként alkalma nyílt arra, hogy jól elsajátítsa az arab nyelvet. 1636-ban az oxfordi egyetem arab tanárának nevezték ki, később a héber tanszék vezetését is átvette. Az oxfordi Bodleykönyvtárban megtalált négy újszövetségi levelet, amely a szír verzióból (->Pesitta) addig hiányzott. 1651-ben összeütközésbe került a hatóságokkal, mert nem volt hajlandó Cromwell kormányára fölesküdni. O Munkássága elsősorban a szövegkiadás és -fordítás területén volt úttörő jellegű: Specimen Históriáé Arabum ('Az arabok története szemelvényekben', 1650) c. Abú 'l Faradzs al-1szfahánín&k az arabok eredetéről és szokásairól írott művét, Porta Mosis ('Mózes kapuja') c. Maimonides arab Misna-kommentárjának több részét adta ki latin fordítással (1655); legfontosabb műve G. Barhebraeus: Muhtasas taarih alduval ('A dinasztiák kivonatos története') c. munkájának kiadása latin fordítással kísérve: Gregorius Abulfaragii história compendiosa dynastiarum (1663). 1669-ben jelent meg hétnyelvű szótára Lexicon heptaglotton c. Jelentősek még kommentárjai
PODIU Micah ('Mikeás' ->Mika, 1677); Malac,hi ('Malakiás' -*Maleáki, 1677); Hosea (1685) és Joél (1694) prófétai könyveihez. A szintén Edward nevet viselő fia (1647—?) adta ki Ibn Tufail Riszálat Hajj ibn Jaqzán ('Hajj ibn Jaqzán értekezése') c. híres filozófiai regényét Philosophus Autodidactus ('Az autodidakta filozófus') e. latin fordítás kíséretében (1671). O Gyűjt, kiad.: Theological Works ('Teológiai művei', szerk., L. Twells, 2 köt., 1740). O írod.: J . Fück: Die arabischen Studien in Európa (1955). Eltér István
mesi családból származik. Lwówban tanult polonisztikát, majd katona lett. 1922-től Varsóban élt, 1944-ig mint a városi tanács irodalmi osztályának vezetője. 1945 után főleg Mickiewicz-kutatással foglalkozott. 1955-től a Mickiewicz Múzeum igazgatója volt. O Költészete — alig több mint félszáz vers — azokkal az orosz szimbolistákkal, elsősorban Blokk&\ mutat rokonságot, akiknek első fordítója és kiadója volt Lengyelo.-ban. Rendkívüli formafegyelmű műveiben a vallásos érzés a modern nagyváros reáliáival kerül összeütközésbe. O Gyűjt, kiad.: Wybór poezji ('Válogatott versei', 1960). O Főbb művei: Droga do Emaus ('Emausi út', költ.-ek, 1923); fíialorus ('Belorusszia', költ.-ek, 1924); Realia mickiewiczowskie 1—2. köt. ('Mickiewiczi reáliák', tan.-ok, 1952). O írod.: S. Pollak: Leonard Podhorski-Okolów (Obraz Literatury Polskiej. Literatura polska w okresie mi^dzywojennym, 1979). Bojtár Endre
Podbevüek [podbevsekj, Anton (Grm, 1898. jún. 13. Ljubljana, 1981. nov. 14.): szlovén költő, író. Ljubljanában végzett bölcsészetet. Újságíró, szerkesztő (1921— 1937), majd 1945-től 1952-ig a Szlovén Nemzeti Színház titkára, 1952-től pedig a Szlovén Tudományos és Művészeti Akadémia sajtóelőadója volt. Futurista költő; 1919—1920-ban nagy feltűnést keltett, sőt iskolát teremtett antimilitarista verseivel, a szocialista realizmus térhódításával azonban csaknem teljesen feledésbe merült. Egyetlen, inkább anarchista, mintsem humanista tartalmú, fantasztikus jelképrendszert alkalmazó szabad vers-gyűjteménye ismét visszatért az irodalmi köztudatba. O Műve: Clovek z bombami ('Ember bombákkal', költ.-ek, 1925). O írod.: F. Vodnik: Anton Podbevsek Ideja in kvaliteta, 1963). Stanko Janez
podikus vers; sztikhosz kata poda (görög 'vers lábak szerint'); lábvers: a görög-római időmértékes verselés egyik típusa, amelyben a sorozatosan ismétlődő metrikai egység valamilyen láb. Jellemzője, hogy a sort alkotó lábak bármelyike helyett állhat az illető lábat konvencionálisan helyettesítő láb, szemben az ütemver sse\, amelyben a helyettesítés csakis az ütemnek a konvenció által szentesített pontján lehetséges, így pl. a daktilikus hexameter lábvers, podikus vers, mert bármelyik lába helyén (az 5. kivételével) állhat a daktilust szokásosan helyettesítő spondeus, a jambikus trimeter azonban ütemvers, mert az ütemet alkotó két láb közül csak az első lehet spondeus. Ugyancsak lábvers a görög anakreóni hetes, a latin jambikus senarius és a jambikus octonarius is. O Podikus versként foghatók fel a hangsúlyváltó verselés azon formái, amelyek a hangsúlyos és hangsúlytalan szótagok váltakoztatásával imitálják az időmértékes lábakat. Ezek soha nem ütemversek, bármelyik ritmikai egységük helyett állhat (rendszerint az utolsó „láb" kivételével) valamilyen konvencionális megfelelés. Jellegzetes példája ennek a típusnak az olasz ->endecasillabo. O írod.: B. Snell: Griechische Metrik (1957); D. Korzeniewski: Griechische Metrik (1968); W. Th. Elwert: Versificazione italiana dalle origini da giorni nostri (1973); Szepes E.—Szerdahelyi I.: Verstan (1981). Szepes Erika
Podewils [podevilsz], Clemens (Bainberg, 1905. aug. 20.—Eberfing, 1978. aug. ?): német (NSZK) költő, író. Régi bajor főrangú család sarja. 1929—1934 között londoni, ill. párizsi sajtótudósító, majd brüsszeli sajtóattasé volt. Szolgált a 2. világháborúban. 1945 után Münchenben telepedett le. 1949—1975 között a Bajor Művészeti Akadémia főtitkáraként tevékenykedett. Konzervatív ízlésű írásaival először a 40-es években jelentkezett. Zriny (1954) c. magyar vonatkozású elbeszélést írt, és 1957-ben egy magyar versantológiát állított össze: lm Frührot — Gedichte der Ungarn ('Hajnalpírban — A magyarok versei'). O Egyéb főbb művei: Savan (költ.ek, 1948); Gedichte ('Költemények', 1967). O írod.: In memóriám. Ensemble. Internationales Jahrbuch, 10. 1979). Komáromi Sándor Podhorski-Okolów [podhorszki-okohív], Leonard (Rym, ma Belorusszia, 1891. dec. 21.—Varsó, 1957. jan. 4.): lengyel költő, fordító, iroda lom kutató. Belorussziái ne-
pódium (görög—latin 'talapzat, emelvény, dobogó'): 1. a klasszikus latin játszótér, a színpad alépítménye. O 2. modern 655
PODJA
értelemben minden olyan — többnyire díszlet, sőt háttérfüggöny nélküli — emelvény, mely valamilyen, általában egyszemélyes színjáték, ill. dramatikus vagy énekes produkció előadására szolgál. Újabban — főként irodalmi, ill. kísérleti színházak, valamint a műkedvelő előadások repertoárján — komplex színjátékszerű produkciók előadásán együttesek is rendeznek pódiumelőadásokat. O Főként szavalóesteken alkalmazzák, erre utal a versmondás, az előadóművészet pódium művészet néven is történő emlegetése. 0(->színpadformák, irodalom és előadóművészet) Muzslay László
kísérte figyelemmel. Utolsó éveinek legjelentősebb munkája Moja zsizny ('Életem', 1929—1932) c. önéletrajzi kisregénye. O Gyűjt, kiad.: Polnoje szobranyije szocsinyenyij ('Összes művei', 1927—1930); Izbrannoje ('Válogatott művei', 1955). O Magyarul: Gyötrődés és más elbeszélések (Radó Gy., 1953); 1 elb. (Szabó M., Kegyetlen szerelem, anto., 1969). O írod.: M. Gorkij: Szemjon Podjacsev (Szobranyije szocsinyenyij, 24. köt., 1953); PiszmaSz. P. Podjacsevu (uo., 29. köt., 1955, uo., 30. köt., 1956); V. Korolenko: Piszmo Sz. P. Podjacsevu (Szobranyije szocsinyenyij, 10. köt., 1956). Papp Mária
Podjacsev, Szemjon Pavlovics (Oboljanovo, 1866. febr. 8—Podjacsevo, 1934. febr. 17.): szovjet orosz író. Szegényparaszti családból származott. Technikumot végzett, majd alkalmi munkásként dolgozott. Az 1890-es évek végén visszatért szülőfalujába, és földműveléssel kezdett foglalkozni. O Mitarsztvo (1902: Radó Gy., Gyötrődés, 1953) c. elbeszélése, amelyre Gorkij és V. Korolenko is felfigyelt, jelentette számára az első sikert az irodalomban. A Po etapu ('Toloncúton', 1903) c. karcolatgyűjteményében és a Szregyi rabocsih ('Munkások között', 1904) c. elbeszélésében a hatalom önkényének kiszolgáltatott és kizsákmányolt, föld nélküli parasztmiliiók tragikus sorsát ábrázolta. Műveinek központi figurája a falusi szegény ember, aki véget nem érő kudarcai elől a városba menekül, ahol jogfosztott munkásként vagy otthontalan csavargóként tengeti tovább életét. Elbeszéléseiben a parasztság anyagi pusztulásának, lelki elesettségének és feszültségektől terhes életének megdöbbentő képét rajzolta meg (Tyma, 'Tudatlanság', 1908; Zlo, 1909: Radó Gy., Gonoszság, 1953; Zsizny i szmerty, 'Élet és halál', 1912). De nemcsak a paraszti lét poklát, hanem a „paraszti elmék megvilágosodását", politikai öntudatuk kibontakozását is bemutatta a munkások forradalmi propagandájának hatása alatt. Az Október előtti időszakban műveinek paraszt hősei lázadó magatartást tanúsítanak, pl. a Zabitije ('Megfélemlítettek', 1909) c. elbeszélés figurája polgári szabadságjogokat és politikai egyenlőséget követel mindenki számára. Á parasztság társadalmi igazságtalanságokkal szemben erősödő tiltakozása, háborúellenes és forradalomváró hangulatai tükröződtek a „feketeszázasok" uralmát és a sztolipini rendszert leleplező karcolataiban, elbeszéléseiben. A forradalom győzelme után a falu életének megváltozását
Podjavorinská fpodjavorinszkáj, Ludmila (írói név); Ludmila Riznerová (családi név); (Felsőbotfalu, 1872. ápr. 26.—Vágújhely, 1951. márc. 3.): szlovák költőnő, novella- és meseíró. O Sokgyermekes szegény család gyermeke; népe szervezéséért és neveléséért harcolt. Utóromantikus, kedvelt olvasmánya Puskin Anyeginja. Z vesny zivota ('Az élet tavaszából', 1895) c. verseskötetében a stúri epigonizmus neveltje, teli gyöngéd nőiességgel és zeneiséggel. Verses elbeszéléseiben a kisvárosi társadalmi élet megörökítője. Balady ('Balladák', 1930) c. kötetében a népköltészethez fordul mintáért. Novelláiban komoly társadalmi kérdéseket taglal, itt-ott az osztályharc problémáihoz is eljut. Gyermekversei is népszerűvé tették. O Magyarul számos ifjúsági verseskötete, mesegyűjteménye, ill. kisregénye jelent meg: Rácz O., Verses mesék (1953); Ulbrich Jné., Csip-csip (1957); Oszvald k., A kis béka (1964); 1 vers (Krcméry fi., Antológia szlovák költőkből, 1925); 1 mese (Fügedi E., Kis Építő, 1955). O írod.: Dejiny slovenskej literatúry (1960). Sziklay László Podoleanu [podoleánu], Ion (Ulmu, 1929—): szovjet moldáviai író. A kisinyovi tanárképző főiskolán szerzett képesítést, majd a moszkvai egyetem aspiránsa lett. Főiskolai előadóként és lapszerkesztőként is dolgozott. írásai 1949-től jelennek meg. O Szatirikus hangvételű novellisztika mellett kritikusi, irodalomtörténészi tevékenységet is folytat. Elbeszéléskötetei: Divulgátorul ('Hírharang', 1963); Traverse ('Talpfák', 1966). O Magyarul: 1 nla (Miszti L., Vízesés. Mai moldován elbeszélők, anto., 1972). Borza Lúcia Podolinszkij, Andrej Tvanovics (Kijev, 1806. júl. 3. uo., 1886. jan. 16.): orosz költő. Földbirtokos családból származott. 656
POE
A pétervári egyetem Nemesi Kollégiumában végzett 1824-ben. Egy ideig A. A. Gyelvig köréhez tartozott, publikált almanachjaikban. 1837-ben jelent meg a Povesztyi i melkijc sztyihotvorenyija ('Elbeszélések és kisebb költemények') c. műve, amellyel szinte be is fejeződött irodalmi pályafutása. Könyvének második kiadását (1860) ugyanis elutasítóan fogadta a kritika, költészetét Dobroljubov anakronizmusnak bélyegezte. Korai poémái Zsukovszkij romantikus költészetének utóérzéseként melodramatikus effektusokra épültek. Késői lírájának gondolati költeményei azonban már igazi mélységeket tártak fel. Halála után kiadták kisregényét (Zmej, 'Sárkány', 1886) és visszaemlékezéseit. O Gyűjt, kiad.: Szobranyije nyeizdannih sztyihotvorenyij ('Összegyűjtött kiadatlan versei', 1885); Sztyihotvorenyija ('Költemények', I. Kozlov, A. Podolinszkij, Sztyihotvorenyija, 'I. Kozlov és A. Podolinszkij költeményei', 1936). O Magyarul: 1 vers (Szabó E., Orosz költők, anto., 1891). O Irod.: Ny. A. Dobroljubov: Szocsinyenyija A. I. Podolinszkovo (Szobranyije szocsinyenyij, 6. köt., 1963). " Papp*Mária Podvárzacsov, Dimitár (Sztara Zagora, 1881. okt. 6.—Szófia, 1937. nov. >3.): bolgár költő, műfordító. Apja még szü'ritése előtt meghalt, így nehéz körülmények között nevelkedett: 1895-ig szülővárosában, majd 1896—1897-ben a haszkovói gimnáziumban. Tanulmányait anyagi okok miatt kénytelen volt félbeszakítani. 1897—1911ig tisztviselő Sztara Zagorában, Sumenben és Szófiában. 1909—1910-ben az Osza, majd 1911—1912-ben a Szmjah, 1914-ben pedig a bolgár szimbolisták folyóiratát, a Zvenot ('Láncszem') c. folyóiratot szerkesztette. Kora valamennyi tehetséges íróját megnyerte a folyóiratainak. Ö közölte N. Liliev, O. Debeljanov, J. Jovkov, K. Konsztantinovés G. Rajcsev írásait, 1919 és 1934 között cikkeit a Zora, Epoha, Csasz, Zname, Demokraticseszki szgovor, Makedonija és más lapok közölték. 1934—1936 között Elin Pelinne\ szerkesztette a Páteka c. gyermeklapot. 1936—1937-ben a Dnesz c. lap irodalmi szerkesztője volt. O Első versei 1898-ban jelentek meg. Szocialista ábrándokat tükröző korai versei közt jelentős helyet foglal el a paródia. Keserű, szkeptikus karcolatait, aforizmáit, humoros, szatirikus verseit és műfordításait, amelyekben könyörtelenül leleplezte kora fogyatékosságait, szinte valamennyi irodalmi lap közölte. Versei tökéletes formaművészetről tanúskodnak. Nosz ('Az orr') 42
Világirodalmi lexikon X.
c. verséért, amelyben Ferdinánd trónörököst tette nevetség tárgyává, folyóiratát (Szmjah) beperelték felségsértésért. Nem állt a forradalmi erők oldalán, de szatíráiban leleplezte a polgári társadalom erkölcstelen lényegét. Alig két tucat meghitt, bensőséges hangvételű verset írt (Na noja szin 'Fiamnak'; Zname 'Zászló'; liodina 'Haza'; Vojna 'Háború'; April 'Április'; Na padnalija drugar 'Elesett bajtársaimnak' stb.). Ezekben a versekben ő, akit a szimbolisták támogatójuknak tekintettek, idegen a szimbolizmus poétikájától. 1910-ben I). Debeljanovx s\ közösen válogatta és szerkesztette a nagy sikerű Bolgárszka antologiját ('Bolgár antológia'). Orosz és angol nyelvből készített műfordításai jelentősek. O Egyéb fő művei: Kak djavolát esete evangelieto ('Hogyan olvassa az ördög az evangéliumot', cikkek, 1932); Baszni ('Állatmesék', 1938). O Gyűjt, kiad.: Izbrani szácsinenija ('Válogatott művei', 1938— 1942); Izbrani proizvedenija ('Válogatott alkotásai', 1975). Juhász Péter Poe [pouj, Edgár Allan (Boston, Mass., 1809. jan. 19—Baltimore, Md., 1849. okt. 7.): amerikai (USA) költő, író. Szülei színészek voltak; apai nagyapja, az ír származású Dávid Poe, tábornoki rangig vitte a függetlenségi háborúban. Szülei közül angol származású édesanyja, Elizabeth Arnold volt a tehetségesebbik; a korabeli méltatások szerint egy sor klasszikus drámai főszerepet játszott el kiválóan. A költő nagy szemével, finom ívű orrával anyjára ütött külsőleg, s ő ezt a hasonlóságot büszkén emlegette, az öröklött művészi tehetséggel együtt. Edgár két és fél éves volt, amikor huszonnégy éves édesanyja, aki akkor már egymaga nevelte három gyermekét, tüdőbajban meghalt egy richmondi szállodában, egy ottani vendégszereplés alatt. Mivel Dávid Poe elszegényedett, a három gyermeket jómódú richmondi családok vették gondnokságukba. Edgár egy John Allan nevű dohány-nagykereskedő házába került, akinek felesége, a gyermektelen Frances sajátjaként nevelte fel a szép és értelmes kisfiút. 1815-ben Állanék Skóciába utaztak, majd Londonba költöztek, és csak 1820-ban tértek vissza Richmondba. Edgarban mély nyomot hagytak az angliai évek. Műveltségének is itt szerezte meg az alapjait, a kiváló Stoke Newington-i magániskolában. Ennek légköre, épülete, igazgatója tűnik fel oly elevenen a William Wilson (1841: Pásztor Á., ua., Túl életen és halálon, vál. elb.-ek, 657
POE 1934) c. elbeszélésben, amelyik a psziché kettősségének híres, mélylélektani metaforákban bővelkedő ábrázolása. A következő hat év a richmondi kamaszkoré. Edgár ebben az időben ragyogó egészségnek örvendett, és később büszkén emlékezett vissza futó- és úszógyőzelmeire és bátorságára. Érdemes már itt megjegyezni, tekintettel a Poe életmódját övező hamis legendákra, hogy a testgyakorlással haláláig sosem hagyott fel, eltekintve betegsége kényszerpihenőitől. Érzelmileg és szellemileg is korán bontakozott ki, s ebben szüleinek tehetsége kezdett megmutatkozni. Ekkor kezdett versírással foglalkozni; költészetének első ihletője rögtön a beteljesületlen szerelem és a halál volt. Iskolatársának fiatal édesanyjába lett szerelmes távoli kamaszrajongással, s az hamarosan meghalt. Edgár ifjúsága egyébként a tehetős déli úriemberé volt; jó iskolákba járt és a richmondi jó társaságban forgott. De már gyülekeztek a viharfelhők a feje fölött, s rövidesen végzetesen megsűrűsödtek. Allan azt akarta, hogy Edgár majd lépjen be ügyvédként a családi üzletbe, ő viszont egyetemet akart végezni, és már azt is eldöntötte, hogy költő lesz. Nem engedett, és 1826 februárjában beiratkozott a híres virginiai egyetemre Charlottesville-ben. A kérges szívű és kicsinyes Allan viszont úgy állt bosszút, hogy nem adott neki megfelelő járadékot, s még a tandíjat sem fizette meg neki. Allan unta beteges feleségét, s az évek során egyre jobban neheztelt a Francesés Edgár közti nagy szeretetre is. Edgár előtt egyre világosabb lett, hogy nagyapjának tett ígérete ellenére Allan sosem fogja őt törvényes fiává fogadni. Első nagy szerelmétől, Sarah Elmira Roystertől is e kijózanító fejlemények közben szakították el; míg az egyetemen tanult, egy gazdag, idős kérőhöz kényszerítették őt feleségül. Edgár, hogy megszerezze a tanuláshoz szükséges pénzt, kártyázni kezdett Charlottesville-ben, és természetesen veszített, Allantó\ könyörgött segítséget, de hiába. Kiváló eredményei ellenére ott kellett hagyja az egyetemet 1826 decemberében. Hátat fordított az Allan-háznak és Richmondnak is. 1827 márciusában Bostonba ment, és Edgár A. Perry néven beállt közlegénynek az amerikai hadseregbe. Most dőlt el, hogy nem lehet belőle „úriember": se rangja, se pénze nem lesz hozzá, holott az amerikai irodalomban ekkor a felső középosztály uralkodott. Poe-nak mostantól haláláig a betevő falatért is dolgoznia kellett szüntelen; az irodalmi élet prűd vezérei pedig pojácának, gyenge jellemnek vagy össze-
férhetetlen szörnyetegnek fogják bélyegezni, miközben potom pénzért vásárolják meg remekműveit és szerkesztői tehetségét. Természetéről sokkal hitelesebb tanúságot tesz az, hogy mint később Melville a tengerészek közt, ő a hadseregben kiválóan megállta a helyét, és két évi szolgálat után, 1829 áprilisában, tiszthelyettesként lépett ki, hogy beiratkozzék a West Point-i tiszti akadémiára. E két év egyik eseménye az első verskötet: Tamerlane and Other Poems ('Tamerlán és más költemények') 1827 májusában, Bostonban. A szerző: „Egy bostoni" — aki ezzel a gesztussal fizet meg a mostoha Richmondnak. A kötetben több híres lírai verse szerepel a címadó epikus verstöredék mellett, de ezeket Poe haláláig még többször átdolgozta. Lényegében egy tehetséges fiatalember zsengéi még ezek, és nem is keltettek figyelmet. De Poe önbizalmát ez nem rengette meg, mint ahogy az a hamarosan következő második kötet egyszerre szerény és gőgös előszavából kiderül, Al Aaraaf, Tamerlane, and Minor Poems ('Al Aaraaf, Tamerlán és kisebb költemények; 1829). Még a hadseregben szolgált, amikor 1829 februárjában meghalt Frances Allan. Ez átmenetileg és felületesen összebékítette Edgárt Allannel, aki segítette őt a tiszti akadémiára való bejutásban. 1829 nyarán már Balti moréban lakott, apai nagynénjénél, Mrs. Maria Poe Clemmnél. Nevelőanyja halála után röviddel ez a kiváló asszony újabb anyaként vette istápoló gondjába a költőt, és élete végéig egyetlen biztos érzelmi támasza maradt. Poe a következő nyáron megkezdte tanulmányait West Pointban, s az volt a reménye, hogy katonatisztként majd megteremti magának azt a rangot és biztonságot, amit Allan megtagadott tőle. De hamarosan kiderült, hogy nem neki való ez a pálya. Többször folyamodott Allanhez, hogy váltsa őt ki, de leveleire választ sem kapott. Végül szándékos szolgálati mulasztással kényszerítette ki menesztését a West Point-i akadémiáról, 1831 februárjában. Egyúttal azonban arra kérte — hiába — ezredesét, hogy adjon neki ajánlólevelet, mert az volt a célja, hogy belép az oroszok ellen küzdő lengyel nemzeti hadseregbe. New Yorkban kiadta versei harmadik kötetét: Poems, Second Edition ('Költemények, második kiadás', 1831), és nyáron visszaköltözött Baltimore-ba. Megkezdődött irodalmi pályája; ekkor írta első novelláit, melyek 1832-ben egy philadelphiai napilapban jelentek meg. Első nagy sikere a következő évben érte: a Ms. Found in a Bottle (1833: Bartos T., Palackban talált 658
POE
kézirat, Edgár Ailan Poe válogatott művei, 1981) c. novellájával száz dollárt nyert egy baltimore-i pályázaton. J. P. Kennedy, a pályázat egyik bírája felkarolja Poe-t. Négy novelláját kiadta lapjában, a richmondi Southern Literary Messengerben (1835), majd ugyanabban az évben maga mellé vette őt szerkesztőnek. Az 1831 és 1835 közti négy év a művészi beérés és az érzelmi biztonság korszaka Poe életében. Szerényen, de meghitt nyugalomban élt nagynénje védnöksége alatt, s annak lányát, Virginiát tanítgatta nagy örömmel, írásaival ő lett a családfenntartó. Allan, aki közben újra megházasodott, 1834-ben meghalt, de Poe-ra semmit sem hagyott. Amikor Kennedy mellé szerződött Richmondba, hosszú, fényes, de viszontagságos szerkesztői karrier kezdődött el. Bízvást állítható, hogy Poe volt korának legavatottabb és legbecs vágy óbb szerkesztője. Rengeteget írt, és írásaival — esszékkel, kritikákkal, novellákkal, versekkel — mindenütt az előfizetők sokaságát hódította meg. Richmondi két éve alatt csaknem száz publikáció alatt szerepelt a neve. Kiváló munkatársakat toborzott kiterjedt levelezésével. E szerkesztői megbízatások azonban két évnél sosem futották többre. Személyes nézeteltérések és sorsának baljós fordulatai mindig felborították a tulajdonossal való viszonyát. A pénz az övé volt, s a döntés, de sokszor még a dicsőség is — Poe-nak jutott a munka és a büszkeség. Kennedy már 1835-ben felmondott neki egyszer: ittasan állított be néhányszor a szerkesztőségbe. Nem volt alkoholista, hanem — mint orvosilag megállapították — már egy-két pohárnyitói is felfokozott lelkiállapotba került, Noha tudta ezt magáról, válságos pillanatokban ő sem tudta visszautasítani a társaságban természetes kínálást. Ekkor, 1835-ben Richmondban, attól esett kétségbe, hogy bátyja, a költő Henry Poe meghalt; a Baltimore-ban maradt Virginia pedig eljegyezte magát, s ő rájött, hogy szerelmes az unokatestvérébe. Ez utóbbi válság végül megoldódott, és 1836-ban hatósági engedéllyel Richmondban feleségül vette a tizennégy éves Virginiát, egy évvel meghamisítva a lány születési dátumát, 1837-ben New Yorkba költözött a család — Poe, Virginia, és Maria Clemm —, ahol Poe saját lapot szeretett volna indítani. A terv, amely haláláig újra és újra fellobbant benne, pénz híján sosem valósulhatott meg. Poe tisztában volt vele, hogy a nagykorúság küszöbén álló amerikai irodalomnak milyen létérdeke volna egy független — nem helyi érdekeket és ízlést 42*
képviselő — központi folyóirat. Egyik utolsó levelében is (1849, Sarah Whitmanhez) is arról írt: milyen csodálatos volna egy önálló lappal „megteremteni Amerikában az egyetlen kétségbe vonhatatlan arisztokráciát az intellektusét". Lap és állás nincs New Yorkban, de itt jelenik meg 1838 júliusában Poe egyetlen regénye, a The Narrative of Arthur Gordon Pym (Bart I., Arthur Gordon Pym nantucketi tengerész elbeszélése, E. A. Poe válogatott művei, 1981). Ekkor Philadelphiába költöztek, s az itt töltött hat év lett Poe pályájának legjobb korszaka. 1839-ben megjelent a The Conchologist's First Book ('A kagylótanász első könyve', tan.), és a Burton's Gentleman's Magazine-né\ lett szerkesztő. 1840-ben, ugyancsak Philadelphiában jelent meg novelláinak első, kétkötetes gyűjteménye: Tales of the Grote.sque and Arabesque. (1840: Babits M., Groteszk és arabeszk, 1929). Bennük a lélektani szimbolizmus olyan remekei mint a William Wilson (Pásztor A., ua., Túl életen és halálon, vál., 1934); a The Fali of the House of Usher (1839: Babits M„ Az Usher-ház vége, Groteszk és arabeszk, 1929; film: Az Usher-ház pusztulása,,!. Epstein, francia, 1928; Usher háza, R. Corman, USA, 1960); a Ligeia (1838: Babits M„ Nyűg, 1925; film: The Tomb of Ligeia 'Ligeia sírja', R. Corman, USA, 1964) és a Berenice (1840: Babits M., Groteszk és arabeszk, 1929). Mivel Burton önkényesen döntött néhány ügyben, és Poe nevét mint a folyóirat társszerkesztőjéét nem volt hajlandó kinyomtatni a címfejen, a költő innen is leköszönt, majd újabb meghiúsult lapalapítási kísérlet után a híres Graham's Magaziné irodalmi szerkesztője lett (1841 — 1842). Itt jelent meg, egy sor novella közt, a halálélményt elemző A Descent intő the Maelström (1841: Király Gy., A Maelström örvényében, 1921; Pásztor A., A Maelström poklában, Túl életen és halálon, vál. nlák, 1934); a detektívtörténet műfaját megteremtő Murders in the Rue Morgue (1841: Mikszáth K., Rejtélyes gyilkosság, Mulattató, 1875; Pásztor Á., A Morgue uccai kettős gyilkosság, Túl életen és halálon, vál. nlák, 1934; film: Murder in the Rue Morgue 'A Morgue utcai gyilkosság', J . Huston, USA, 1931; Phantom of the Rue Morgue, 'A Morgue utcai kísértet', USA, 1954; A Morgue utcai kettős gyilkosság, G. Hester, USA, 1971; A Morgue utcai gyilkosság, M. Holly, csehszlovák, 1975), amelyben először lépett színre M. Dupin; s a középkori haláltánc-víziót felidéző The Masque of the Red Death (1842: Babits M., A vörös halál álarca, Groteszk és arabeszk, 659
POE alkotói élmény lényegét képezik, ezt írta: „Ezek a lélekben csak a legnagyobb nyugalom időszakaiban keletkeznek (haj de ritkán!) — amikor a testi és mentális egészség tökéletes — és az időnek csak azokban a merő pillanataiban, amikor az ébrenlét világának határai összemosódnak az álmok világáéval". Feltűnik e leírásban a tudatalatti fontos szerepe — de az egészségé is. A hátralevő években — 1842-től 1849-ig — Poe termése kevesebb, de kiváló. 1843-ban jelent meg a The Gold Bug (nla: Tolnai V., Az aranybogár, Rejtelmes törtérietek, 1898; Várkonyi N„ ua., 1929; Pásztor Á„ ua., Túl életen és halálon, 1934; Ferencz Gy.: ua., Edgár Allan Poe válogatott művei, 1981) és egy gyűjteményes kötet: The Prose Romances of Edgár Allan Poe ('Edgár Allan Poe prózai költeményei', 1843; egyes darabjainak fordítása az egyes címeknél). A következő év hozta meg - a prózaíróé és kritikusé mellé — a költői hírnevet: megjelenik a The Raven (költ.: Kosztolányi D., A holló, Nyűg, 1913; Tóth A., ua., Nyűg, 1923; Radó Gy. ua., Nagyv, 1959, 1.; Babits M. ua., Edgár Allan Poe válogatott művei, 1981; film: I). W. Griffith, USA, 1909; USA 1915; USA, 1935; USA, R. Corman, 1963; a versről szóló irodalmi vitában Elelc A.-nak Kosztolányi I). válaszolt a Nyugat hasábjain, 1913); 1845-ben pedig, összes versei: The Raven and Other Poems ('A holló és más költemények'). Ugyanebben az évben meséinek háromkötetes gyűjteményét is kiadták New Yorkban és Londonban: Tales ('Mesék'). 1844től New Yorkban éltek, ahol Poe az Evening Mirror szerkesztője, majd 1845 őszén a könyvek tiszteletdíjából megvásárolta a Broadway Journalt, de a lap tíz hét után tönkrement. Poe ettől fogva független íróként, az újságírásnak hátat fordítva akart megélni, és Fordhamben, Manhattantől mintegy tizenöt kilométerre kis, kertes házat vásárolt 1846 májusában. A pénz azonban hamar elfogyott, és szinte éheztek. Meghalt Virginia; az ötéves feszültségnek vége lett, helyébe a fásultság léjKitt, és új tervek ellenére, a közelgő halál tudata. Élete utolsó két évében az Eurekán (1848) dolgozott, ezen a lenyűgöző logikai teljesítményű kozmogóniai szintézisen, és poétikai elveinek klasszikus kifejtésén, a The Poetic Princij)le-en (esszé, 1850: Takács F., A költőiségről, Kdgar Allan Poe válogatott művei, 1981). De ekkor írta meg a Ulalume-ot, az Annabei Leet (Lee Annácska) és a For Annié-1 (Anni) — legnépszerűbb lírai darabjait is (magyarul Babits M. fordításai). Az utóbbi kettőt új szerel-
1929; film: R. Corman, USA, 1964). Az 1838 és 1840 közt szinte az ismeretlenségből berobbanó három könyv, a novellák újabb sora, kritikusi és szerkesztői munkájának tekintélye ekkorra már komoly hírnevet szereztek Poe-nak az olvasók közt és irodalmi körökben egyaránt. A siker és a viszonylagos anyagi biztonság derűjét egyelőre a magánélet boldogsága kísérte, de 1842-ben megjelent a tragédia árnyéka: Virginia torkában, éneklés közben, megpattant egy ér. Meggyógyult, de az eset ezután többször is megismétlődött egyre mélyebb kétségbeesésbe rántva Poe-t. A sors félelmetes: tüdőbajban halt meg az édesanyja, aztán Frances Allan; és nem volt kétséges előtte, hogy ez a sors várt Virginiára is. Ez a voltaképpen felfoghatatlan, de szinte tragédiába illően világos szerkezetű végzet az egyik motívum, ami annyi elképesztő pszichoanalitikai spekulációnak adott tápot századunkban Poeról; mint sejthető, elsősorban a vérfertőzéskomplexum, az impotencia, de még a szeretett nők (Frances és Virginia) tudat alatti halálba kívánásának diagnózisát is megállapítani vélték költőnkről, tekintettel olyan betegesnek felfogott momentumokra, mint Virginia kora és a költővel való vérségi kapcsolata; arra, hogy Poe Anyának, Mamának szólította Maria Clemm-met. Mindez igaz lehet; de nemcsak a műveket és keletkezésüket nem magyarázhatja, de Poe érzelmi életének valóságos tartalmát sem. Aki ilyen spekulációkra vállalkozik, annak figyelembe kell vennie, hogy a testi és lelki nélkülözéseknek a múlt században a tüdőbaj volt a mindennapos következménye; hogy unokatestvérek házassága egyáltalán nem volt ritka; hogy a szükség nagyon gyakran hozta úgy, hogy az anya szerepét egy nagynéninek kellett ellátni, félig vagy teíjesen, és hasonló helyzet folytán például Emerson és Whitman is erősen kötődtek nagynénjükhöz. Virginia 1847 januárjában halt meg, s addig a reménykedés és a kétségbeesés egyre szűkülő spirálisán sodródott Poe élete maelströmjének mélyére, hogy egyre nagyszerűbb írásokkal lökődjék a felszínre az örvény szívéből. Ekkorról ismét több feljegyzés szól ivásárol, ő maga pedig kevéssel Virginia halála előtt ezt írta egy barátjának mentegetőzve: „Tébolyodott lettem, a rettenetesépelméjűség hosszú szüneteivel". Poe éppen hogy nem kereste a téboly állapotait, és tudta, hogy bennük legfeljebb szörnyű tapasztalatokat talál az ember, ihletet nem. Azokról a „lelki benyomásokról" (psychical impressions), melyek az ihletett képzelet adományai, s az 660
POE mek és új élet reménye éltette. Szerelmes volt a For Annié asszony-címzettjébe; ugyanebben az időben, 1848 őszén házasságot ajánlott Sarah Whitman költőnőnek; kikosaraztán öngyilkosságot kísérelt meg; majd meghallván, hogy ifjúkori szerelme, Elmira Royster megözvegyült, Richmondba sietett és 1849 nyarán el is jegyezte őt. Poe halálának körülményei oly megdöbbentőek, hogy az ő képzeletéhez és az amerikai politikai életről vallott nézeteihez méltók. Szeptember végén New Yorkba indult ügyeit intézni. Október 3-án Baltimore-ban az utcán, eszméletlen állapotban találták meg; október 7-én hajnalban halt meg eszméletét alig nyerve vissza. A feltevések szerint a beteg — talán agyhártyagyulladásban szenvedő — Poe-t erőszakkal leitatta egy választókat toborzó kortesbanda, s ebben az állapotában ez halálos delíriummal járt. O Poe otthontalan volt Amerikában, és óriási olvasótábora és nagy európai tekintélye ellenére az amerikai szellemi élet máig sem fogadta be őt. Amerika nem tudta elfogadni szegénység és balsors ilyen makacs szövetségét, mert eredendően sértette azt a dédelgetett eszmét, hogy aki törekszik, az boldogul. A sikermítosz éppen Poe életében kezdte meg tombolását; Poe pedig nemcsak hogy sikertelen volt társadalmilag, hanem mélységesen le is nézte ezt a felületes életeszményt, összes tartozékával együtt. Nem hitt a ké{>ességek egyenlőségében; nevetségesnek tartotta azt a hiedelmet, hogy a technikai haladás szükségképpen magával hozza az ember és a társadalom tökéletesedését; gúnyt űzött az utilitarizmusból és a pozitivizmusból, két filozófiai forrásból, amely ezt az etoszt táplálta: Kureka és The Colloquy of Monos and Una {'Monos és Una [az Egyedülvaló és az EgyJ beszélgetése', filozófiai esszé, 1841). Amerikát kegyetlennek és gyerekesnek tartotta, irodalmát reményteljesnek, de kiskorúnak, politikusait fajankóknak: The Man That Was llsed Up ('Az ember, akit elhasználtak', nla, 1842); The System of Doctor Tarr and Professor Fether (nla, 1845: Pásztor A., Dr. Kátrány és Toll tanár módszere. Túl életen és halálon, 1934; Babits M., Dr. Kátrány és Toll professzor módszere, E. A. Poe válogatott művei, 1981; film: Mansión de la Locura, 'Bolondokháza'. I. L. Moctezuma, mexikói, 1972). Igényessége és gőgje, ha lehet, még fokozta kivetettségét. De éppen ez a kérlelhetetlenség volt az egyik tulajdonsága, ami megnyerte művének Baudelaire és a francia szimbolisták rajongását.
Baudelaire a francia nyárspolgár önhittségével diadalmasan szegezhette szembe Poe kritikáját. O Szükség volt ördögökre, akikbe a sikeres polgár bele vetíthette a haladás, a józanság, az erkölcsösség és az egészség ábrándjából kihazudott rosszat: Poe volt az, akire Amerikában ez a szerep esett. „Hogy jóhírünket megmentsük, keltettük őrült hírét neki, annak az írónak, akinek klasszikus pontossága elől másképp nem tudunk elszökni," írja VV. C. Williams. Ő pedig — rejtőzködésből és a romantikusoknál oly gyakori szerepjátszásból — szeretett ködösíteni maga körül, s ezzel önkéntelenül a rágalmazók kezére játszott. Ráadásul első életrajzírója, R. W. Grisivold, a legendák eloszlatása helyett ravasz rágalmakkal, hitelesnek tűnő hazugságokkal adott nekik újabb tápot Poe műveinek 1850-es kiadásában. Noha a barátok már a halála utáni évtizedben megcáfolták Griswold hazugságait, egy évszázadnak kellett eltelnie, hogy az idő távlatával és a dokumentumok gondos mérlegelésével az igazi Poe-ról lefejthessük a maszkokat (H. Allén: Israfel, 1926; K. Campbell: The Mind of Poe and other studies, 1933; A. H. Quinn: Edgár Allan Poe, 1941). Ebben a tekintetben a pszichoanalitikai életrajzok is sok kárt okoztak — közülük J. Wood Krutch: Edgár Allan Poe: A Study in Genius (1926) és Maria Bonaparte: E. A. Poe (1933) munkái a leghíresebbek. Nemcsak az a hibájuk, hogy a művet, a szellemi jelenséget egy korszerűbb mítosz árnyékába kényszerítették a régi legendákéból, hanem hogy a dokumentumokat kellő óvatosság nélkül használták, főleg pedig, hogy a műveket és hőseik belső világát úgy tekintették, mint Poe pszichéjének spontán termékeit. Nem méltatták figyelemre, hogy Poe különösen megvetette a szubjektív, önfeltáró művészeket; az eszményi művet személytelennek, gyönyörű, s alkotójáról teljesen levált tökélynek szerette látni; és ez az esztétikai törekvés szembeötlő minden munkájában. A művész két fő tulajdonsága a képzelet és az érzékenység fejlettsége, a esöppben megérti a tengert, és empátiájával át tud élni minden emberi szerepet és helyzetet. Harmadik rendkívüli képessége a koncentráció; fel tudja idézni magában a vitális energiák mozgósításának azt a szintjét, ami a művek létrehozásához elengedhetetlenül szükséges. Elég művei teljes terjedelmét tekinteni, hogy belássuk: a kínos gonddal, lassan fogalmazó Poe szüntelen írással töltötte életének tizenöt aktív esztendejét. Ez pedig kizárja a kicsapongó
661
POE életmódot: írni sem ittasan, sem ópium hatása alatt nem lehet, sem pedig a mámort kísérő csömörben. Ivását már értékeltük. Az orvos barátok egyhangúlag cáfolják, hogy ópiumot szívott volna. Szedett viszont, akárcsak Coleridge, az akkoriban fájdalomcsillapítónak általánosan elterjedt laudanumot. A laudanum enyhébb formában felidézhet ópiumos tüneteket: lebegő víziós állapotot, az érzékek felfokozottságát és egymásba játszását. Az ópiumról akkoriban közkézen forgó ismeretek és a laudanum-kábulat élménye bőségesen elegendő lehetett Poe-nak ahhoz, hogy tökéletes hitellel ábrázolhassa az ópium hatását. Ami végül a szexualitást illeti, ne felejtsük, hogy a kor normái nem engedték meg ábrázolását, s hogy Whitman, még több mint húsz évvel Poe halála után is, elveszti állami hivatalát, mert felettese erkölcstelennek ítéli meg az emberi test és a szerelem leírását verseiben. Ebben Poe nem prűdebb — nem gyanúsabb — koránál. A halál és a szenvedő test ábrázolása viszont, akárcsak más romantikusoknál, annál gyakoribb műveiben, s ezek erotikus átfűtöttsége nyilvánvaló. Hogy a testiséget alantasnak találta, nemcsak saját gondolati rendszerébe illik szervesen, hanem az európai szellem egyik másfél ezer éves hagyományába is. Poe munkáinak kezdettől fogva a halál és a mulandóság volt két alapvető élménye: a kiűzetés a paradicsomból és az idő megszületése. E két mozzanat mitológiai jelképe és szüntelen megvalósulása életünkben nem más, mint a ,,földi szerelem". Ennyit a Poe-t övező régi és modern legendákról. Anatómiájuk sokat elárul a korról és a mi korunkról is, és felhívja a figyelmet műveinek valódi vonzalmaira. O Ha pályája rövid, műve csonka és egyenetlen volt is, Poe több műfajban alkotott remeket, poétikája pedig a modern irodalom egyik forrása lett. ö fogalmazta meg a francia szimbolisták révén diadalra jutott „tiszta költészet" elméletét, s írt melléje a negyvennyolc fennmaradt között egy tucatnyi halhatatlan verset. Ezek a kritika mai konszenzusa szerint a következők: a látomásos The Raven (A holló), The City in the Sea (Szabó L., Város a tengerben; film: angol—USA, 1965), Románcé (Kálnoky L., Ábránd), Dreamland (Babits M., Álomország); a személyesebb lírai versek közül az Alone (Tellér Gy., Külön) és a To My Mother (Kardos L„ Anyámnak) c. szonett; a Sonnet — to Silence (Tandori 1)., A csend szonettje); a dalok közül a To Helen (uő, Heléna), To One in Paradise (Babits M., Valakinek a Para-
dicsomban), Israfel (Gáspár E„ Izrafél) és az Annabei Lee (Babits M., Lee Annácska); a balladák közül a Lenore (Tandori D.), a Ulalume (Babits M.) és a For Annié (uő). Prózaverseivel műfajt teremtett: Silence ('Csend'), Shadow (Babits M., Árny), közvetlen hatással Baudelaire-ve és a prózavers olyan francia mestereire, mint Rimbaud, Lautréamont és Max Jacob, akiktől aztán W. C. Williams és Gertrude Stein révén került vissza a műfaj a modern amerikai költészetbe. E prózavers-hatásba kell sorolni meséinek prózastílusát is; ezeket maga is gyakran nevezte prózai költeményeknek. Á The Poetic Principle mellett a The Philosophy of Composition (esszé, 1846: Babits M., A műalkotás filozófiája, Groteszk és arabeszk, 1929) a legátfogóbb írása a versről, bár fontos megnyilatkozásokban bővelkednek kritikái és egyéb esszéi is. Poe szerint csak rövid vers van; azok a hosszabb költemények, amelyeket „egy ültünkben" nem tudunk elolvasni, tulajdonképpen rövid versek sorozatára bomlanak fel. Ennek oka az, hogy figyelmünk, pszichénk nem képes huzamos ideig arra a felfokozottságra, amit a vers kíván. A vers sikere ezért nemcsak esztétikai, hanem pszichikai okok miatt is a benyomás egységén ('unity of impression') múlik. Száműzni kell a didaktikus és moralizáló elemeket, mert a líra a fennkölt szépség birodalma, nem pedig a tudásé vagy az igazságé. A versnek nem leírnia, hanem sugallnia kell; intenzitását és sokrétűségét a zeneiség és a kontextus teremti meg. A vers legméltóbb témája az a fennkölt szépségű látomás („Supernal beauty"), amelynek keletkezéséről már idéztünk korábban. Ott a kozmosz felfoghatatlan szépsége és titokzatossága jelenik meg ezekben a látomásokban; a The Philosophy of Composition szerint viszont a legfennköltebb érzelem a melankólia, s ennek legalkalmasabb felindítója egy gyönyörű nő halála lehet — ez a tanulmány egyébként A holló állítólagos genezisét mondja el. Poe, szemben más romantikusokkal, a hangsúlyt nem a költőre, hanem egyfelől a mű objektív létezésére, szerkezetére és hatásmechanizmusára, másrészt a befogadás lélektanára helyezi, s ezzel a szimbolistákon túl olyan költők felfogására hatott, mint Mallarmé, Valéry vagy T. S. Eliot. Kritikai munkásságában, mely páratlanul igényes volt, ezeket a kritériumokat kéri számon amerikai kortársain, s azok természetesen mind kiesnek a rostán, a mesterségben bizonytalan R. W. Emerson csakúgy, mint a szentimentális H. W. Longfellow és a didaktikus anyol eposz. Ismeretlen szerző műve. Szövege kb. 1500 sorban, prózai formában a 13. sz.-i Crónica Generálban maradt fenn. Bernardo del Carpio az „anti-Roland": a monda szerint a mórok oldalára állt, és ezzel elősegítette a Karolingok roncevali vereségét. Ismert írók is feldolgozták a témát, így eposzban: A. Alonso: História de las hazanas y hechos del invencible Cauallero Bernardo del Carpio ('A legyőzhetetlen Bernardo del Carpio lovag tetteinek és hőstetteinek története', 1585) és B. de Balbuena: El Bernardo (1624); drámában: J. de la Cueva, Lope de Vega, J. E. Hartzenbusch, J. F. Pacheco. O írod.: T. T. Heinermann: Untersuchungen zur Entstehung der Sage von Bernardo del 666
POERI Carpio (1927); W. J . Entwistle: The „Cantar de Gesta" of Bernardo del Carpio (The Modern Language Review, 23. évf., 1928). Maróthy Jánosné Poéma de Fernán González [poemá de fernán gonszrflesz] ('Költemény Fernán Gonzálezről'): spanyol elbeszélő költemény. 1250 és 1270 között keletkezett a mester de clereda irányzata jegyében. Az arlanzai (Burgoshoz közeli) Szent Péter-kolostor egyik szerzetese írta cuaderna vía formában. Töredékesen maradt fenn. 740 négysoros szakaszból áll. A gót királyok felsorolásával indul, majd az arab inváziót rajzolja, melyet a Reconquista története követ, egészen Fernán González koráig. A legendás hírű kasztíliai grófot — akinek híre a Ciciével vetekszik — a navarrai király börtönbe veti, ahonnan a király testvére, dona Sancha menti meg, azzal a feltétellel, hogy Fernán González elveszi feleségül. Később a leóni király fogságából ugyancsak felesége szabadítja ki, ami egyúttal megteremti annak lehetőségét, hogy Kasztília — amely addig León fennhatósága alatt állt — függetlenné legyen. A főhőst vallásosság és Kasztíliának, szülőföldjének határtalan szeretete jellemzi, Kasztíliának a valamennyi spanyol királyság vezetésére való elhivatottságát hirdeti. Ezt az indokolja, hogy Kasztília képezi a mórok elleni háború fő erejét, és magát a régi vizigót (nyugati gót) birodalom örökösének tekinti. O A költemény forrása a -*Cantar del conde Fernán González c. eposz, de más gestákra is támaszkodik. História del Conde Fernán González, en verso ('Fernán González gróf verses története') c. első ízben 1863ben jelent meg B. J. Gallardo elképzelése alapján J. Sancho Rayón és M. R. Zarco del Valle által szerkesztett Ensayo de una biblioteca espanola de libros raros y curiosos ( Ritka és érdekes könyvek spanyol tárának mustrája') c. sorozat első kötetében. O Magyarul: 1 részlet (Orbán O., Spanyol költők antológiája, 1962); 2 részlet (Orbán 0., Hesperidák kertje, anto., 1971). O Irod.: G. Cirot: Sur le «Fernán González». Le théme de la femme qui délivre le prisonnier (Bullettin Hispanique, 1928 és 1931); I. F. von Dyherrn: Stylkritische Untersuchung und Versueh einer Rekonstruktion des «Poema de Fernán González» (1937); E. Correa Calderón: La leyenda de F. González. Ciclo poético del conde castellano (1946). Inotai András Poéma de Jósé: -* Poéma de Yúcuj
Poéma del Cid: -*Cid-ének Poéma de Yúfuf [poemá de jitszuf] (spanyol 'költemény Józsefről'); Poéma de Yúsuf; Poéma de Jósé; História de Yúsuf (címvariánsok): arab írásjegyekkel rögzített spanyol nyelvű költemény töredék. Az -*aljamia legrégebbi ismert dokumentuma. Cuaderna víáb&n írt 312 szakaszból áll. Egyiptomi József történetét beszéli el, de nem a Biblia, hanem a Korán alapján. Kézirata a 14. sz.-ból maradt fenn. Szerzője feltehetően Aragóniában élt mór. O Modern kiad.: Das Gedicht vom Erzvater Josef (G. Ticknor: Geschichte der schönen Literatur in Spanien, 2. köt., 1852); Poéma de Jósé (Biblioteca de Autores Espanoles, 57. köt., 1864, utánnyomat 1952). O Irod.: M. Schmitz: Über das altspanische Poéma de Jósé (Romanische Forschungen, 11. évf., 1901); R. Menéndez Pidal: Poéma de Yú^uf: materiales para su estudio (Revista de Archivos, Bibliotecas y Museos, 7. évf., 1902); J. SaroYhandy: Remarques sur le Poeme de Yúsuf (Bulletin Hispanique, 6. évf., 1904). Inotai András poeme d'humanité: -*gondolati költészet poéme en prose: poén:
prózaköltemény
csattanó
Poerio [poerio], Alessandro, báró (Nápoly, 1802. aug. 17.—Mestre, Velence m., 1848. nov. 3.): olasz költő. Apja a kalábriai származású híres ügyvéd és liberális nápolyi politikus, G. Poerio, akinek leánya, a költő húga a nagy írónak, V. Imbrianin&k felesége lett. Az ifjú Poerio követte apját a Bourbonok nápolyi visszatérésekor, 1815ben a firenzei száműzetésbe, öccsével, C. Poerióval együtt, aki utóbb szintén az olasz ügy mártírja lett. Az 1820-as forradalmi kísérlet bukása után — Rietinél a költő maga is fegyvert fogott — apjával a számukra kijelölt ausztriai kényszertartózkodási helyre, Grazba ment, ahol 1823-ig tartózkodott. Tanulmányait német egyetemeken végezte el; Weimarban Goethével is kapcsolatba került. A család 1823-ban engedélyt nyert, hogy Firenzében lakhassék, s Poerio itt, a Risorgimento híveinek szellemi környezetében Antologia c. irodalmi lapot indított. 1830-ban a júliusi forradalom hírére Párizsba ment, majd 1831-ben Marseille-be, ahol G. Pepe tábornok sikertelen összeesküvésében vett részt. 1835-ben apjával együtt hazatérhetett Ná-
667
POESI
polyba, de forradalmi verseinek kötetét 1843-ban Párizsban, s ott is névtelenül adatta ki; otthon persze elkobozták. Már országos nevű költő volt, amikor 1847-ben Rómában részt vett Negyvennyolc előestéjének mozgalmaiban, 1848-ban pedig G. Pepe nápolyi légiójának önkénteseként a velencei felkelők segítségére sietett. Ott kapta, Velence parti elővárosának, Mestrének határában osztrák golyótól 1848. okt. 27-én sebét, amelybe, miután jobb lábát amputálták, egy hét múlva belehalt. O Költészetének gondolati eleme az olasz történelmi témakör, ill. a Risorgimento politikai problémái; egyéb verseiben is igazi költői tűz lobog, amelynek heve ma is melegít. Nevét a nemzeti kegyelet költőként is okkal tartja fenn. O Gyűjt, kiad.: N. Coppola: Poesie ('Versek', 1970). O Magyarul: 1 versrészlet (Rónai M. A., Nyolc évszázad olasz költészete, 1957). O Írod.: F. Marx: Alessandro Poerio, ein Lebensbild mit lyrischem Anhang (1868); V. Imbriani: Alessandro Poerio a Venezia, lettere e documenti (1884); G. Petrocchi: Fede e poesia dell'Ottocento (1948); A. Borlenghi: I)ue esempi di lirica romantica: G. Sealvini e Alessandro Poerio (Fra Ottocento e Novocento, 1956); M. Fubini: La poesia di Alessandro Poerio (Romanticismo italiano, 1971). Rónai Mihály András
iratszám Quaderni internazionali ('Nemzetközi füzetek') alcímmel jelent meg. Antológia formában publikálta híres klasszikus és kortárs olasz és külföldi költők verseit, továbbá kritikai tanulmányokat, műfordításokat. A Poesia a szokásos iskolás vagy akadémikus fogalmazástól eltérő frissességgel mutatta be az olasz és külföldi líra egészét, és helyezett egymás mellé egymástól' eltérő, különböző korú és különböző irányzatokat képviselő szerzőket. A verseket gyakran kísérte tanulmány vagy magyarázó szöveg. O A kritikai tanulmányok közül fontos C. /íonak a francia vallásos költészetről írt tanulmánya, L. Vincentinek a 17. sz.-i német misztikáról, G. Gabrielinek a kortárs angol költészetről írt művei, de a -*crepuscolarismo költészetéről, a —*dolce stil nuovóról, az olasz szatirikus költészetről, és a 2. világháború utáni olasz költészetről megjelent tanulmányok is igen jelentősek. M. Lovas Judit poesia bernesca: -*berneszk poesia crepuscolare: -*crepuscolarismo Poesia Fidenciana [poézia fidenciánaj; Poesia Fidenziana (írásváltozat); ('Fidenziói költészet', C. Scroffa olasz költő Fidenzio Glottocrisio Ludimagistro írói nevéből): a —• makarónikus költészet egyik válfaja; jellemzője, hogy a költő általában humoros hatásra törekvő mondanivalóját —>keverékszók használatával éri el ( -»fidenziana, keverékpróza 2.; olasz irodalmi formák ).
Poesia [poezia] ('Költészet'): 1. 1905-től 1909-ig Milánóban megjelent olasz havi folyóirat. F. T. Marinetti és S. Benelli alapította. Fennállása rövid ideje alatt haladó irányzatú lap volt, szerepe volt a futurista mozgalom előkészítésében, sok fiatal olasz és külföldi irodalmár szerepelt munkatársai között. A hagyományhoz tapadt olasz szellemi életet akarta felfrissíteni különösen a külföldi avantgarde írók képviselőinek bemutatásával. A szabad vers terjesztésében is nagy szerepe volt; ebben S. P. Lucinire támaszkodott. A lap publikálta D'Annunzio, Pascoli, Ada Negri, A. Oriani, P. fíuzzi, V. Preti verseit, és ügyesen használta fel három nagyon jelentős munkatársának, A. Palazzeschinek, G. Gozzanónak és L. Folgorénak tehetségét, tudását. O 1909-re a futurista teóriákra épülő, a tradicionális poétika és különösen a felületesség, dilettantizmus ellen lázadó Poesia lelkes, vitázó kedve, témája kimerült, megszűnése is ezzel a kifáradással magyarázható. O 2. 1945 és 1949 közt háromhavonként megjelenő olasz folyóirat. E. Falqui alapította Rómában; először a római Novissima kiadó, később a milánói Mondadori kiadó adta ki. Minden folyó-
poesia pura [poezia pura] ('tiszta költészet'); a 20. sz.-i olasz lírában használatos esztétikai kifejezés. Utal egyrészt azokra a formai törekvésekre, amelyek a verset a -*l'art pour Vart elmélete szerint öncélúnak tekintik, másrészt azokra az 1930-as években kialakult formai kísérletezésekre is, amelyek az ermetismo ( —>hermetizmus) irányzatát jellemzik az olasz vers formai megújítására. A tiszta, tehát a formailag tökéletesnek tartott vers igénye először 1919-ben, a La Ronda folyóirat köré csoportosult költők körében merült fel annak az elvnek alapján, hogy a modern költészet alapvető problémája nem más, mint a költői formák és a stílus megújítása. A formának az alkotás középpontjába állítása tulajdonképpen visszahatásnak tekinthető a tízes-húszas évek divatos irányzata, a —• crepuscolarismo igénytelen pszichológiai intimizmusára, valamint a szin668
POESI
tén elterjedt költői módszernek, a naturalista jellegű frammentarismónak a lírai képalkotást korlátozó eljárására. A La Ronda költői a két említett irányzattal való leszámolást hirdetik, helyükbe állítva saját költői eszményüket: a poesia purát, amely formailag tökéletesen kicsiszolt, ideológiaigondolati síkon derűs és kiegyensúlyozott, mindenekelőtt azonban elegáns költészetet tart követendőnek. A La Ronda költői ugyanakkor sürgetik a költészet „örök rendjéhez" és az olasz líra legnemesebb hagyományaihoz: a Cinquecento költőihez, valamint a 19. sz. klasszikusaihoz való visszatérést: Manzonihoz és Leopardihoz. A IAI Ronda költői programja azonban akkor főként csak nemes óhaj és elv maradt, a tiszta költői stílus megvalósítása inkább a prózában sikerült, az ún. prosa d'arte íróinak nyelvezetében, míg az olasz líra új, tiszta formáinak kimunkálása egy évtizeddel későbbre, az ermetismo költőire maradt, Neményi Kázmér
poésie engagée fpoézi angazse] (francia 'elkötelezett költészet'): a, poésie pure ellentéteként alkotott kifejezés azoknak a költői műveknek az összefoglaló neve, amelyekben a költő tudatosan állást foglal valamely társadalmi osztály vagy réteg érdekei, haladó törekvései mellett. O (elkötelezettség; poésie pure) poésie fugitive [poézi füzsití'v] (francia 'tűnő költészet'): az —>anakreóni költészet francia követői egy csoportjának sajátos költészete. E „petits poétes" ('kis költők') könnyed verseit derű, játékosság, szellemesség és finom erotika jellemezte; kedvelték a tovatűnő hangulatok dallamos, zenei kifejezését, a francia rokokó költészet kis formáit. Legismertebbek a 18. sz. i A. Piron és J. B. L. Gresset. O (-*francia irodalom) Kovács Endre
poesía pura fpoeszia p«ra] (spanyol 'tiszta költészet'): a -* poésie pure spanyol megfelelője. Az irányzat egyik első művelője ,J. R. Jiménez volt. 1920-as években a -*•generáción del 27 tűzte zászlajára a tiszta költészet eszményeit. Ebben az időszakban olyan költők művelték, mint F. García Igorra, J. Cuillén, P. Salinas, G. Diego, R. Albertién L. Cernuda. O írod.: A. Blanch: La poesía pura espanola (1976). Dorogman György poesía transcendentalista [poesztá tránszszendentálisztá] (spanyol 'transzeendentalista költészet'): 20. sz.-i kubai költői irányzat, az Orígenes c. folyóirat körül csoportosuló költők mozgalma. A negyvenes években alakult ki. Legjelentősebb képviselője J. Lezama Lima. Művelői az egyén belső szabadságának lírai kifejezésére törekednek, az izolált Én világát tárják fel. A kubai hermetizmus költőinél leginkább T. S. Eliot és Saint-John Perse hatása figyelhető meg. Költői világuk mitológiai, történelmi utalásokban gazdag. Irracionalizmusuk gyakran a szabad asszociációs képrendszerben találja meg költői kifejezési módját. Hatásuk a kubai költészetben napjainkig érvényesül. O írod.: J. Lezama Lima: Las imágenes posibles (1948); R. Fernández Retamar: La poesía contemporánea en Cuba (1954); J . A. Portuondo: Bosquejo histórico de las letras cubanas (1962). Simor András
669
poésie pure fpoézi pürj (francia 'tiszta költészet'): A kifejezést elvétve márCh.-A. Sainte-Beuve, Oh. Baudelaire és S. Mailarmé is használta, de csak a késői szimbolisták egy részénél, majd P. Valérynéd és H. Brémond-nál vált általánossá. E két utóbbi, bár egymástól eltérően, elméletileg is megpróbálta meghatározni a törekvés lényegét. A fogalmat az irodalmi érdeklődés középpontjába H. Brémond abbé (1855—1953) La poésie pure (A tiszta költészet, 1926) c. könyve emelte. Az eredetileg az öt francia Académie együttes ülésén 1925-ben elhangzott előadás előbb megjelent a Les Nouvelles Littéraires-ben és élénk sajtóvisszhangot váltott ki. H. Brémond a költészet lényegének az elmondhatatlant (ineffable) tartotta, „Minden költemény specifikusan költői jellegét egy rejtélyes valami jelenlétének, kisugárzásának, átalakító és egységesítő tevékenységének köszönheti. Ezt nevezzük tiszta költészetnek" — írja. A költői olvasáshoz, hallgatáshoz nem elegendő, de nem is mindig szükséges a mű jelentésének tisztázása. A tetszés nem racionális, azért tetszik egy-egy idegen nyelvű vagy idegen szavakkal teletűzdelt vers is, mint például J. Racine vagy G. de Nerval egy-egy sora, amelyet nem értünk fejtegeti. Mereven szétválasztja a költészetet és a prózát, figyelmen kívül hagyva, hogy van költői próza és didaktikus költészet is. „Tanítani, elmesélni, festeni, borzongást kelteni, minderre bőségesen elegendő lenne a próza, ez a próza természetes tárgya. A sajátosan költői jelleg, az elmondhatatlan, a kifejezésben rejlik" — írja. A költészetet,
POESI
nűleg azért, mert a l'art pour l'art és a parnasszisták számára sem a vers-zene, sem az ihlet mágikus, misztikus jellege nem fontos, eszményük inkább a szabályos, tiszta kontúrokkal megformált vers. A poésie pure elméletéhez közelebb állnak E. A. Poe nézetei, aki szerint a költészet és az igazság teljesen elkülöníthető: a költészet célja a gyönyörködtetés, a tudományos munkáé az igazság. Ugyanakkor az alkotás folyamatában a zeneiséget, a ritmust — a 18—19. sz.-i ihlet-koncepciókkal ellentétben — tudatos, logikai, sőt matematikai eszközökkel kívánja elérni, akárcsak később Mallarmé és Valéry. Franciao.-ban Poe munkáit Baudelaire fordította és isJe suis fille de Minőn et de Pasiphaé mertette. Olvasmányai, valamint csalódása Brémond-na\ ellentétben úgy vélte, hogy e a 48-as forradalom és az utópiák „általános sor hidegen hagyna, ha nem tudnánk a eszméi"-ben magyarázza, hogy a francia mitológiából, ki Phaedra apja és anyja, s költő egy ideig az 1850-es években a költészet teljes autonómiáját hirdette. A forrahogy ez mit jelent számára. Más értelemben dalom éveiben még az „egyetemes életet használja a poésie pure-t P. Valéry. A tisztát fizikai vagy kémiai jelzőként fogja alkotó magasabb törvények" nevében jelenti ki: „minden irodalom, amely nem fel (pl. tiszta víz). Szerinte a poésie pure hajlandó együtthaladni a tudománnyal és eszmény, a nem költői elemektől tiszta a filozófiával, embergyilkos és öngyilkos (azoktól mentes) költészetet jelenti. „Mindig úgy véltem, s ma is úgy gondolom, hogy irodalom". Ugyanakkor elhatárolja magát ez elérhetetlen, s a költészet mindig erő- a minden autonómiát tagadó utilitarista feszítés ez eszmény megközelítésére. Amit szemlélettől is: „Hasznos-e a művészet? Igen. Miért? Mert művészet. Van-e ártalkölteménynek nevezünk, gyakorlatilag poémas művészet? Igen. Az, amelyik megzasie pure-fragmentumokból áll, amit a nyelv anyaga vesz körül" —- írja. Valéry elméle- varja az élet feltételeit". 1855 után azonban Poe végletes nézeteihez közeledik: „A tében a poésie pure a zeneiségre épül, míg költészetnek nincs más célja, mint önmaga; Brémond-nál a szubjektív élményre, a misznem is lehet más célja, s egy vers sem lesz tikumra. Mindkettőjük számára azonban oly nagy, oly nemes, olyannyira méltó a csak absztrakció, illetőleg elérendő eszmény vers nevére, mint az, amelyet szerzője a poésie pure. Valéry egyébként elégedetlen a terminussal, ezért helyette az abszolút egyedül a versírás kedvéért írt". Igaz, hozzáteszi: „Nem akarom azt állítani, hogy költészetet javasolja hasonló értelemben (—•abszolút költészet). A poésie pure elmé- a költészet nem nemesítheti meg az erkölcsöket, senki se értse félre szavaimat; a vers letileg próbálja megragadni és megfogalvégső hatásában a köznapi érdekek fölé mazni a költészet autonómiájáért a 18. sz. emeli az embert. Csupán azt mondom, hogy óta folyt harc eredményeit. Ezért hivatkozik H. Brémond Goethére, Schillerre, Shel- a költő, ha versében erkölcsi célt szolgál, lealacsonyítja költői erejét; s ilyen esetben, leyre, Keatsre, Baudelaire-re, akik ugyan fogadni mernék, hogy műve rossz lesz". nem formalista értelemben törekedtek a Baudelaire még egyensúlyt teremt szubköltészet autonómiájára, de hangsúlyozjektum és objektum, vers-zene és logikus ták, hogy a költemény nem redukálható a mondatszerkesztés között, „szuggesztív szavak racionális értelmére, s a mű megmágiája" tartalmazza az objektumot és a születése előtt a költő gyakran egy ritmusra szubjektumot is, a külső világot és a és egy dalra gondolt, s a költemény egészéművészt magát. Mallarmé nál ez az nek jelentése és hatása is függetlenedik az egyensúly megbomlik a szubjektum és a alkotó szándékától. Ezt a gondolatot csezeneiség javára. A szavak köznapi réli teljes autonómiára a ->l'art pour Vart kiábrándult játékossággal, majd a társa- értelmüktől eltérő használata, a szabályostól eltérő mondatszerkesztés, a kidalmi télok megvalósíthatatlansága miatt érzett kétségbeesett pesszimizmussal & pár- hagyásos mondatok s a vers-zene uralkodóvá válása ugyanazt a célt szolgálják: nás,tzisták (—*parnasszizmus) egyik cso„tisztább értelmet adni a törzs szavainak" portja. Sajátos módon a poésie pure teo(a köznyelvnek) s tükrözik Mallarmé költői retikusai rájuk nem hivatkoznak, valószíilletve a költészet befogadását a „mágikus sugárzással vagy teremtéssel" rokonítja, amely révén először nem a költő eszméit vagy érzelmeit tesszük magunkévá, hanem azt a lelkiállapotot, amely költővé tette, a homályos, nagy, a világos tudat számára megfoghatatlan élményt". Mindebből következik, hogy a romantikus ihlet-esztétikákból táplálkozó szemlélete a költészetet a misztikus élményhez közelíti. A végkövetkeztetés vitatható és bizonyíthatatlan. Nézeteit racionalista oldalról támadta P. Souday, aki az értelem elsődlegességét hangsúlyozta például Racine Phaedrájának híres sorával kapcsolatban:
670
POÉTA
arisztokratizmusát és -*hermetizmusk t. Mallarmé poésie pure-je a vulgárisnak érzett tömegkultúra ellen irányult és a költészet kivételes, ünnepi jellegének viszszaállítását célozta, valójában költészet és közönség súlyos konfliktusát mutatta. Mallarmé vers-zene elmélete (megnevezés helyett sugallni a dolgokat) dogmatikusan és mechanikusan jelentkezik az ->instrumentalizmush&n. Később a poésie pure elméletére hatással volt H. Bergson intuícióelmélete és vitalista filozófiája, hiszen a sugallás Bergson esztétikájának is egyik talpköve. E hatás jelentkezik T. de Vi.sonnál és H. Brémcmd-nál, aki nyugtázza, hogy a poésie pure-ről szóló vitát Bergson is érdeklődéssel figyelte. Költészet és próza merev szembeállításának akkora hatása volt a francia irodalomelméletben, hogy még J.-P. Sartre sem tudta magát alóla kivonni. Qu'est-que la littérature? (1947: Nagy G., Mi az irodalom? 1969) c. tanulmányában csak a prózát tartja mindenestül elkötelezettnek, a költészet szerinte valójában a poésie pure felé tart. Pedig Sartre írása előtt néhány évvel született meg az Ellenállás költészete, ami a lírára is igazolta J . Keats véleményét: ,,a Szép: igaz s az Igaz: szép". Sokan, így Th. Maulnier, vitatják a fogalom létjogosultságát, szerinte ,,a poésie pure terminus ellentmondásos, ha azt értjük rajta, hogy izolálni tudunk egy tiszta költői elemet, ha megpróbáljuk elválasztani az elektromosságot az anyag atomjaitól. A költészet lényege, hogy vegytiszta állapotban nem létezik és nem is képzelhető el". Hasonlóképpen vélekedik R. Caillois: „Attól félek, hogy a költő, abban a hitben, hogy a költészetet izolálni lehet, s elő lehet állítani egy tökéletes sűrítményt, súlyos félreértés áldozata lett. Megsemmisíti azt, amit meg akar tisztítani". Ez a veszély nemcsak a Brémond—Valéry-féle vegytiszta koncentrátumot fenyegeti, hanem mindazokat, akik a poésie pure-t általánosabban értelmezve olyan költészetet értenek rajta, amely programszerűen elhatárolja magát a társadalom és a politika aktuális kérdéseitől. Ebben az értelemben a poésie pure a 19. sz. végi és a 20. sz.-i költészet egyik jelentős törekvése világszerte, amely szemben áll a közéleti, politikai vagy elkötelezett költészettel. O (még poesia pura, poesía pura) O írod.: Th. Maulnier: Introduction á la poésie francaise (1939); H. Friedrich. Struktur der modernen Lyrik (1956); M. Raymond: De Baudelaire au surréalisme (1957);
A. Bosquet: Verbe et vert ige (1961); H. Lemaitre: La poésie depuis Baudelaire (1965). Fodor István poésie tonique: —• szóhanglejtéses verselés poesis: —• költészet poéta:
költő
poéta doctus [po^ta doktusz] (latin 'tudós költő'): olyan költő, aki született tehetségén kívül gazdag elméleti, irodalomtörténeti és mesterségbeli tudással rendelkezik; nagy műgonddal alkot hasonló képzettségű művelt közönség számára. A tudós költő eszménye akkor jelentkezett először, amikor maguk a költők is kezdték hangsúlyozni, hogy a született tehetség, az ihlet önmagában nem elég: igazán hatékonnyá csak az esetben válhat, ha tanultsággal és műgonddal párosul. A klasszikus görög irodalomban még isteni adottságnak, sajátos tehetségnek tulajdonították a verset: „Nem bölcsesség folytán költik, amit költenek, hanem valami természeti adottságnál fogva, bizonyos ihletettségben, mint a jövendőmondók és jósok" (Platón: Szókratész védőbeszéde, 7.). Egy emberöltővel később Arisztotelész már „költői mesterségről" beszél, s leírja szabályrendszerét. A hellénisztikus költők, elsősorban Kallimakhosz, már költői gyakorlatukban is bizonyos szabályrendszer betartására, tudós mívességre törekszenek. A költői tevékenység tudós műgondja oly sok aprólékos munkát ró az alkotóra, hogy eszményeit csak kisebb formákban tudja maradéktalanul megvalósítani. Kallimakhosz szerint „nagy könyv nagy baj", a „nagy folyam árja" sok szennyet hordoz magával. Kallimakhosz, az első poéta doctus eszményeit Rómában a —*neoterikusok örökítették tovább, élükön Catullussz&\. A kisköltészetet művelik, a -•da/t, az epigrammát, az -*elégiát, a kiseposzt. Egyetlen vágyuk, hogy egy „tökéletes" epigrammát, egy „tökéletes" kiseposzt írjanak. Catullus epigrammáiban nyomon követhető a tudós költői munkának az a rögös útja, amely a tökéletes epigrammához, az „Odi et amo" ('Gyűlölök és szeretek') kezdetű kétsoroshoz vezet. Ugyancsak Catullustó\ tudjuk, hogy költőtársa, Cinna kilenc éven keresztül írta Zmyrna c. kiseposzát (95. c.), ami — ha figyelembe vesszük, hogy egy epillion terjedelme 400—500 sor — meglehetősen hosszú idő. Catullus megkapja a költőutód-
671
POÉTA
tói a tudós jelzőt: docte Catulle (Martialis 8,73,8). Horatius Ars poeticájában a költő képzettségét a tehetségével helyezi egy sorba:
poetae novi: -*neoterikusok poéta eruditus [poéta eruditusz]; ('míves költő'): a 17. sz.-i olasz irodalomban használt latin elnevezés; olyan költőt jelöl, akinek célja — formaművészete eszközeivel — a közönség elkápráztatása. A költőt elméleti és formai felkészültsége a korabeli francia —>poeta doc,tushoz teszi hasonlóvá. O (-+ olasz irodalom III.)
„Nagy kérdés: remeket mi teremt, a tudás vagy az ihlet? Nem hiszem én, hogy az ihlet kincsei nélkül elég a szorgalom egymaga, sem hogy minden a puszta tehetség." (308 310, ford. Muralcözy Gy.)
Az Ars poetica egy másik helyén a tudást (sapere) nevezi a költészet forrásának (309), majd kilenc évben szabja meg az érlelés, a csiszolás időszakát (nonurnque prematur in annum: uo., 388), ahogy Cinna is. A késő császárkorban, amikor a grammatika és a retorika áthatja az irodalmat, a legtöbb költő tudósnak vallja magát: Ausonius, Claudianus, Prudentius. A legnyilvánvalóbban megmutatkozik ez Martianus Capella Philologia és Mercurius házassága c. művében, amelyben Philologia Apollóntól a hét szabad művészetet kapja ajándékba. Ez a felfogás áthagyományozódik a középkorba: a 12. sz.-ban J . Saresberiensis a poétikát a grammatika részének tekinti, és a született tehetség kibontakoztatásához elengedhetetlennek tartja a nevelés nyújtotta képzettséget és a tudományos tevékenységet. Véleményét olyan tekintélyekkel támogatja meg, mint Cicero, Horatius, Quintilianus. Ilyen előzmények után természetesnek kell tartanunk, hogy Dantét Vergilius kalauzolja az alvilágban, s a pokol tornácán Homéroszszsd, Horatiusszal, Ovidiusszal és LucanusszaX találkozik. A klasszikus poéta doctus ideálja a 17. sz.-i Franciao.-ban Boileau költészetében csúcsosodik ki, aki Ars poeticájában ismét a költő műveltségét, felkészültségét hangsúlyozza. Szélsőségesebb formában jelentkezik ez a tendencia E. A. Poe költészetelméletében; az általa képviselt —»poésie pure-ben felborul a tehetség és a tanultság horatiusi egyensúlya, az ihlettel szemben a tudatos, logikus alkotás elsőbbségét hirdeti. A magyar irodalomban a horatiusi tudós költő eszménye — a tehetség és a tanultság egybefonódása, egymást segítése — sok követőre talált, de talán legszebb gyümölcseit Babits M. költészetében termette. O írod.: E. Howald: Das Wesen der lateinischen Dichtung (1948); E. R. Curtius: Europáische Literatur und lateinisches Mittelalter (1948). Adamik Tamás
poéta laureatus: -*• koszorús költő: Poet Laureate
Poetae Latini minores: -> Római Antológia poetae neoterici: ->neoterikusok 672
Poethen [pótén], Johannes (Wickrath, Észak-Rajna-Vesztfália, 1928. szept. 13.—): német (NSZK) író, költő. Iskoláit Kölnben, majd Bajoro.-ban végezte. A 2. világháború alatt kisegítő repülőszolgálatos volt, azután Kölnben érettségizett 1948-ban, majd Tübingenben hallgatott germanisztikai előadásokat. Sokat utazott, 1963-ban hosszú görögő.-i utat tett, jelenleg Stuttgartban él mint rádiószerkesztő. O 1947 óta jelennek meg versei. A nyugatnémet P.E.N. elnökség tagja. Verseit több nyelvre is lefordították. O Szigorú formájú, terjedelmes versciklusai, rímtelen költeményei nehezen érthetők és magyarázhatók, nemegyszer az absztrakt festészethez hasonlíthatók. Absztrakt lírája Musil-idézetek felhasználásával, prózai formákba olvadóan idézi fel a mitikust, az álomszerűt, a gyermekien játékost a nagyvárosi ember életében. O Főbb művei: Gedanken in herbstlicher Zeit ('Gondolatok őszidőben', versciklus, 1947); Lorbeer über gestirntem Haupt ('Babér csillagos fejen', versek. 1952); Risse des Himmels ('Égi hasadékok', versek, 1956); Stille im trockenen Dorn ('Nyugalom a száraz tövis között', verseskötet, 1958); Ankunft und Echo ('Megérkezés és visszhang', versek és prózaversek, 1961); Gláubige Landschaft ('Hívő táj', versek, 1963); Wohnstatt zwischen den Atemzügen ('Pihenőhely a lélegzetvételek között', versek, 1966){ Gedichte 1946—1971 ('Költemények 1946—1971', 1973); Rattenfest im Jammertal. Gedichte 1972—1975) ('Patkányünnep a siralomvölgyben', költemények, 1972—1975', 1976): Der Atem Griechenlands ('Görögország lélegzete'-, esszé, 1977); Ach Erde du alte ('Ó te öreg föld', költ.-ek, 1978). O Magyarul: 3 vers (Tóth B., Mai német líra, anto., 1966). O írod.: J. P. Telgte: Der Lyriker Johannes Poethen und sein Werk in der deutschen Lyrik der Gegenwart (Universitas, 1971, 7.); H. Hartung: Johannes Poethen (Neue Deutsche Hefte, 1973, 4.) Bogdány Ferenc
POETI poetica: —•poétika poetica licentia:
licencia
poétika (görög poétiké tekhné 'költői mesterség, művészet'): Arisztotelész Poiétiké c. műve óta az irodalmi alkotásokkal foglalkozó, az idők során számos, többékevésbé egymástól eltérő ágazatra bomlott tudomány neve. O 1. Eredetileg, Arisztotelésznél az egyedi irodalmi művek bizonyos közös tulajdonságok alapján való csoportosításával, rendszerezésével foglalkozó tudományt jelenti: műfaj, műfajelmélet. O 2. Ugyancsak Arisztotelészig visszavezethetően az irodalmi alkotásoknak mint művészi produktumoknak a vizsgálatával foglalkozó diszciplína: -*irodalomesztétika. O 3. Ezzel szoros összefüggésben az irodalmi művekkel kapcsolatos elméleti kérdéseket tárgyaló tudomány: irodalomelmélet, irodalomtudomány. O 4. Szűkebb értelemben pusztán a költői — tehát nem prózai — alkotások létrehozásával és jellegzetességeivel összefüggő elképzelések, nézetek tudománya: -*ars poetica, költészet. O 5. Újabb elméletek szerint a sajátos céllal és módon alkalmazott nyelvi jelekkel foglalkozó tudomány: -*•irodalom és nyelvtudomány. poétikai funkció: -* esztétikai funkció poétikai lexikon: poétikai szakkifejezéseket és fogalmakat tárgyaló irodalomtudományi kézikönyv. Általában kiterjed a stilisztikára és az irodalomelméletre is. Mivel az egyes műfajok poétikája sokban különbözhet egymástól, műfajonként is elkészíthetők (elsősorban a regény, a dráma és színház, a film, valamint a mítoszok és mondák köréből készültek önálló lexikonok). Formai kérdéseket ritkán tárgyalnak önálló művek, a —>rímszótár vagy a különböző motívumokat, témákat felsoroló kézikönyvek (motívumindex, típuskatalógus, témajegyzékek) csak bizonyos fokig sorolhatók ide. O (-• irodalmi lexikon és enciklopédia, írói szótár, poétika, tárgy történet, stilisztika). O írod.: A. Preminger: Princeton Encyclopedie of Poetry and Poetics (1972). * Voigt Vilmos poétikusság: —• költőiség Poétique: -birodalmi sajtó poetizmus; poétizmus költészet Poigaiálvár: -*álvár Poimandrész (görög 'emberpásztor'); Poemander; Pimandrosz (átírásváltozatok); Hermu tu Triszmegisztu Poimandrész (teljes görög cím 'Hermész Triszmegisztosz Poimandrésze'): a legendás Hermész Triszmegisztosznak tulajdonított misztikus filozófiai dialógus, a -*hermetikus irodalom egyik jelentős, fennmaradt alkotása. Keletkezési ideje kb. az i. sz. 2—3. századra tehető. A görög nyelvű ún. „hermetikus corpus" első és leghíresebb darabja. Szereplői: Poimandrész és az „író" (Hermész Triszmegisztosz, 'Háromszorosan legnagyobb Hermész'). A traktátus kiindulópontjaként az író kifejti 679
POIME
fiai iratok egyikének tartották. A 15. sz.ban a híres firenzei platonikus filozófus, M. Ficino lefordította latinra (Mercurii Trismegisti liber de protestate et sapientia Dei, 'Hermész Triszmegisztosz könyve Isten tanúságáról és bölcsességéről', Treviso, 1471); e formában számos kiadást ért meg. Amikor a 17. sz. elején Casaubon bebizonyította, hogy a hermetikus iratok már a platóni dialógusok ismeretében készültek, a Poimandrész iránti érdeklődés is megszűnt, egészen a 19—20. sz. fordulójáig, amikor modern filológiai elemzése megkezdődött. A Poimandrésznak az ember felemelkedését leíró csodálatos költőiségű része ragadta meg Feuerbachot, aki a 19. sz. közepén írt, ,,A kereszténység lényege" című művében a Poiinandiész e helyét idézve illusztrálja az ember „kitágulásának" vallási jelenségét, amelynek értelmében „a földi ember halandó isten, a mennyországi isten viszont halhatatlan ember." A 20. sz. elején G. Apollinaire első verseskönyvének, a Le Béstiaire ou Cortége d'Orphée-nek kezdő versében idézi a Poimandrésznek azt a szép gondolatát, hogy a szó, a hang a fényből születik: „Bámuld e tündöklő hatalmat S nemes szépségét a vonalnak: Ez az a hang, melyet - hogy a fényből szüremlik Pimandroszában Hermész Triszmegisztosz említ." (Somlyó Gy. ford.)
A Poimandrész, mint a hermetikus irodalom általában, Mo.-on is ismeretes volt. Nemcsak az aranycsinálók képzeletét foglalkoztatta (Pottornyaiak, Szulyovszkyak, Szirmayak), akiknek Sáros megyei levéltárában Hermész Triszmegisztosz munkáinak azóta sajnos elveszett magyar fordításáról is szó esik, hanem ott szerepelt a legelső magyar filozófusok (Likai Skalich P., Laslcói Csókás P., Jeszenszky J., 16. sz.) olvasmányai között is. O Magyarul: 1 részlet (Hamvas B„ Anthologia humana, 1946); Poimandrész (Ladocsai G„ Apokrifek, anto., 1980). O Kiad. és irod.: R. Reitzenstein: Poimandres. Studien zur griechisch-ágyptisehen und frühchristlichen Literatur (1904); Hermu tu Triszmegisztu Poimandrész (A. Bargicius, 1924—1936); A. J . Festugiére. Corpus Hermeticum. 1. Collection des Universités de Francé (1960). Fóti László Poimén: ->Hermasz point of view:
nézőpont
poiotész: —• minőségi státus
Poirot-Delpech [puáro-delpes], Bertrand (Párizs, 1929. febr. 10.—): francia író és kritikus. Az École Normálé Supérieure növendéke volt, rövid tanári pálya után 1951-ben a Le Monde szerkesztőségébe került. Előbb riporter, majd törvényszéki tudósító, később színi-, végül irodalmi kritikus lett. Ma hetente írja, rendszerint két új műről szóló, nagy befolyásnak örvendő bírálatait. Első regényével (Le grand dadais, 'A nagy mamlasz') rögtön elnyerte az 1958-as Interallié-díj&t. A kispolgári ifjúság kérdéseivel szellemesen foglalkozó könyv hőse egy 18 éves diák, aki beleszeret egy meztelen táncosnőbe, kinek a szép testéért végül egy veszekedés során emberölést követ el. Ez a M. Carné híres Özönvíz előtt c. filmjének hangulatával rokon légkörű regény izgalmas, de kissé felszínes képet rajzol a válságos kor fiataljairól. Az 1960-as La grasse matinéé (Szent Heverdel napja') és az 1963-as L'envers de l'eau ('A víz fonákja') c. regényei után 1970-ben La folle de Lithuanie ('Litvánia bolondja') már címében is a giraudoux-i játékosságra kacsintó regényével elnyerte az Académie franqaise regény nagydíját: Nastanskáról, a litván nőről kiderül, hogy csak egy bolondos francia asszony képzeletében létezik. Ez a mesés hősnő a társadalom ellen lázongó, de csak álom- és téboly-,,megoldásokig" jutó szerző szószólója ebben a levélregényben, amely mellesleg krimi is, mert a sok váratlan fordulat során megölnek benne minden Dubois nevű egyént (ezek a Dubois-k jelképezik az átlag francia polgár mulyaságát). 1975-ben Les grands de ce monde ('E világ nagyjai') c., olykor kissé fárasztó és sokértelműen szertelen regényének az az alapötlete, hogy De Gaulle 1968 májusában nem Baden-Badenbe megy Massu tábornokhoz, h a n e m . . . egy párizsi metróállomáson piknikezik egy testőrével. A „kis forradalom" csak ürügyül szolgál a fölényes iróniával fogalmazó írónak, hogy a hebehurgya ábrándok tükrében támadja a talmi polgári létet ebben az olykor cocteauian játékos regényében. Egyik mulatságos jelenetében a Katolikus Intézet diákjai Isten létezéséről szavaznak, egy „balos" pap pedig lMutréamont-1 idézi. 1981-ben jelent meg IM légende du siécle ('A század legendája' — a cím ezúttal Hugót idézi) újfent gunyoros regénye, melynek főhőse, a fura nevű Ithiers Saint-Mars de Locquenay arisztokrata (tisztből lett „író") sok szellemességgel s még több bennfentes célzással
680
POKRO
meséli el a múlt félszázad történetét, ill. vezetőinek pletykahistóriáit (az egyik diktátor állítólag a fiúkat szerette már a szemináriumba l is, a másik meg impotens volt), de a ég'n kiderül, hogy a buta főúr elbeszélés* aí nasa írta. A legbriliánsabb a Malraux-nak szentelt kegyetlenül szatirikus fejezet. Poirot-Delpeeh kitűnő stiliszta, mondatai üdén röpködnek, velős villámokat szórnak, s Morand nagyra tartott irályára emlékeztetnek. O Egyéb művei: Said et moi ('Sai'd és én', riportreg., 1980); Marié Duplessis, la «I)ame aux Camélias» ('Marié Duplessis, a „Kaméliás hölgy", 1981). Kötetbe foglalva megjelentek a Le Monde-ban publikált irodalmi kritikái: Feuilletons, 1972—1982 ('Cikkek, 1972— 1982, 1982); L'été 36 ('36 nyara', reg., 1984). Bajomi Ijdzár Endre
majd pedagógiai főiskolát végzett, 1956ban a moszkvai Lunacsarszkij Színművészeti Akadémián szerzett diplomát, s haláláig rendezőként dolgozott. O Költészetét életöröm hatja át, eredetien fogalmazza meg a barátság és a hazaszeretet témáját. A modern póz- és frázismentes udmurt líra egyik első képviselője. Napjaink udmurt költői közvetlen elődjüknek tekintik. Fordított a klasszikus orosz és a szovjet irodalomból. O Verseskötetei: Todmatszkon ('Ismeretség', 1956); Malpaszkon ('Töprengés', 1959). O Gyűjt, kiad.: Pod nyebom tvoim ('A te eged alatt', oroszul, 1972). O Magyarul: 1 vers (?, Tiszatáj, 1958, 12.). O írod.: Domokos P.: Az udmurt irodalom története (1975). Domokos Péter
Poirters [pdrtersz], Adrianus (latinos keresztnév) Adriaan, Adriáén (az eredeti keresztnév írásváltozatai); (Oisterwijk, egyes források szerint 1605. nov. 2., keresztelés időpontja 1605. nov. 12.—Mechelen, 1674. júl. 4.): flamand író, költő, hitszónok. Korának ismert jezsuita prédikátora, a klasszikafilológia professzora volt. Egyike a szegényes 17. sz.-i flamand irodalom kevés említésre méltó alkotójának. Fő műve, a Het masker van de wereldt afgetrocken ('A világ levetett álarccal', 1644) c. —• emblémagyű]temény, amelynek rövidített változata egy évvel később IJdelheyt des werelts ('A világ hiúsága') e. jelent meg. Az e világi élet hívságairól humoros, ízes népi nyelvet használó, didaktikus célzatú versekkel irányította az ellenreformáció szellemében hívei figyelmét a lelki élet fontosságára és a túlvilágra. O írod.: E. Rombauts: Leven en werken van Páter Adriaan Poirters (1930).
Pokorny [pokorní], Jaroslav (Prága, 1920. nov. 13.—): cseh színházi teoretikus, író, műfordító. A háború alatt színházi dramaturg volt, a háború után színháztudományt tanult és filozófiai doktorátust szerzett, 1950—1957-ben a prágai színművészeti akadémiadocense, 1959—1961-ben a Csehszlovák Sajtóiroda (CTK) olaszo.-i tudósítója. 1962-től szabad foglalkozású író. A háború alatt lépett az irodalomba mitológiai tárgyú színdarabokkal és idegen irodalmi művek dramatizálásával; mindkét formában időszerű gondolatokat és érzéseket szimbolizált. Az 50-es évektől kezdve csupán színháztörténettel, színházelmélettel és műfordítással foglalkozik. A legkiválóbb mai cseh színházi szakértők egyike. Vizsgálódásai központjában elsősorban Shakespeare, az olasz klasszikus színház és drámairodalom, valamint az európai avantgarde színházkultúra áll. Sokat és kitűnően fordít görögből, latinból és főleg olaszból és németből. Több opera- és balettlibrettó szerzője. O Főbb művei: Plavci ('Hajósok', dráma, 1940); Kfídovy kruh ('A krétakör', dráma, 1947); Shakespearova doba a divadlo ('Shakespeare kora és a színház', tan., 1955); Shakespeare in Czechoslovakia ('Shakespeare Csehszlovákiában', tan., 1955); Dante (monográfia, 1966); Petrarca Francesco: Listy velkym i malym tohoto svéta ('Petrarca Francesco: Levelek e világ nagyjaihoz és kicsinyeihez', tan., válogatás, kommentárok, 1974). Vladimír Smetáíek
poissard stílus [puászár. . . J; genre poissard: francia irodalmi stílusirányzat, melyet J . Vadé kezdeményezett. A párizsi utca emberének nyers, vaskos beszédmodorát vezette be az irodalomba az unalmasan szépelgő polgári stílus ellentéte és ellensúlyozásaként. Egyfelől bizonyos friss, egészséges hangnak nyitott utat, másfelől polgárjogot adott a gorombaságnak. Pokcsi-Petrov (írói név); Mihail Petrovics Petrov (családi név); (Nisi-Kakszja, 1930. okt. 4.—Izsevszk, 1959. júl. 26.): szovjet udmurt költő. Mivel családi neve azonos az udmurt irodalom klasszikus, nagy írójáéval, M. P. Pefrouéval, a szeretett mester iránt érzett tiszteletből alkalmazta neve előtt a pokcsi ('kis') jelzőt. O Tanítóképzőt,
pokoljárás: ~*purgatóriumjárás
Pokrovszkij, Mihail Mihajlovics (Tula, 1869. jan. 2.—Kazany, 1942. aug. 10.): szovjet orosz nyelvész, irodalomtörténész. 1891-ben végzett a Moszkvai Egyetemen, majd ott 1895—1930 között professzor 681
POKRO
volt. F. F. Fortunatov és V. F. Miller tanítványa. 1929-ben a SZU Tudományos Akadémiájának tagja lett. Irodalmi érdeklődése középpontjában az antik irodalom állt. Több tanulmányában vizsgálta az antik világ és az új nyugat-európai irodalom kapcsolatát. Szerkesztésében jelent meg Plautus és Terentius komédiáinak első teljes orosz fordítása. Mint nyelvész a Moszkvai Nyelvészkör nézeteit képviselte. Kísérletet tett általános szemasziológia létrehozására az indoeurópai nyelvek összehasonlító-történeti lexikológiája és szemasziológiája alapján. O Főbb művei: Etyudi po Afinszkoj polityiki Arisztotelja ('Tanulmányok Arisztotelész athéni politikájáról', 1893); Szemasziologicseszkije isszledovanyija v oblasztyi drevnyih jazikov ('Szemasziológiai tanulmányok a régi nyelvek köréből', 1895); Matyeriali dija isztoricseszkoj grammatyiki latyinszkovojazika ('Adalékok a latin nyelv történeti nyelvtanához', 1899); Ocserki po szravnyityelnoj isztorii lityeraturi ('Az összehasonlító irodalomtörténet vázlata', 1905); Petronyij i russzkij folklor ('Petronius és az orosz folklór', 1930); Puskin i antyicsnoszty ('Puskin és az antik világ', 1939); Isztorija rimszkoj lityeraturi ('A római irodalom története', 1942). O Gyűjt, kiad.: Izbrannije raboti po jazikoznanyiju ('Válogatott nyelvészeti munkák', 1959). O Magyarul: 1 tan. (Gödény E., Lenin nemzedéke, anto., 1977). Pavlovszky Mária
történettudományban uralkodó idealizálás különféle válfajai ellen. Hangsúlyozta a történeti változás okait előidéző gazdasági és társadalmi folyamatok fontosságát. A történelmi események értékelésében gyakran sematikus és vulgármaterialista megoldások jellemezték. Ennek egyik megnyilvánulása volt, hogy túlértékelte a kereskedelmi tőke szerepét az oroszo.-i imperializmus kialakulásában. Bár munkássága utolsó szakaszában nézetei tökéletesítésén dolgozott, nem tudta leküzdeni elméleteinek sematizmusát. O Főbb művei: Russzkaja isztorija sz drevnyejsih vremjon ('Orosz történelem a legrégebbi időktől', 1910—1913); Ocserk isztorii russzkoj kulturi ('Az orosz kultúra történetének vázlata', 1915—1918); Gyelcabriszti ('Dekabristák', 1927); Imperialisztyicseszkaja vojna ('Imperialista háború', 1928). O Gyűjt, kiad.: Izbrannije proizvegyenyija ('Válogatott művei', 1965— 1967). O írod.: Pamjatyi M. Ny. Pokrovszkovo 1868—1932 (1932); művei bibliográfiája: Isztorik-marksziszt (1932, 1—2.). H. Tóth Imre Pol, Wincenty (Lublin, 1807. ápr. 20.— Krakkó, 1872. dec. 2.): lengyel író, költő, földrajztudós. Osztrák-francia származása ellenére kora lengyel politikai és irodalmi életének jeles képviselője. Első műve Goethe és Schiller, valamint az ekkor „felfedezett" galíciai népköltészet, s az induló lengyel romantikusok hatása alatt születtek. Az 1830. novemberi felkelés alatt írt versei, amelyeket Pieéni Janusza ('János dalai') c. 1835-ben adott ki, katonadalokká lettek, s későbbi verseinek is nem egy darabját érezte magáénak a nép. Több kötete — Pieén o naszej ziemi ('Ének földünkről', 1843); Obrazy z zycia iz podrózy ('Élet- és úti képek', 1845) — született úti élményeinek hatására. O Magyarul: 1 vers (Fodor A., Verses világjárás, anto., 1971); 1 vers (Fodor A., Mezsgyik, anto., 1980). Kovács István
Pokrovszkij, Mihail Nyikolajevics (Moszkva, 1868. aug. 29—uo., 1932. ápr. 10.): szovjet orosz történész, államférfi. Hivatalnokcsaládból származott. A Moszkvai Egyetemen tanult. Történettudományi nézeteinek kialakulására nagy hatással volt a marxizmus. Egyetemi tanulmányai elvégzése után különböző középiskolákban tanított. Ugyanakkor egyre aktívabban kapcsolódott be a munkásmozgalomba. 1907-től kezdve történettudományi kutatásokkal is foglalkozott. 1905-ben az Orosz Szociáldemokrata Párt tagja lett. Ugyanabban az esztendőben személyesen is megismerkedett Leninnel. Részt vett az 1905-ös forradalomban. 1907-ben Finno.-ba, onnan pedig Franciao.-ba emigrált. Hazájába 1917-ben tért vissza. Fegyveresen harcolt a szovjethatalom megteremtéséért, 1918-ban a Németo.-gal kötendő fegyverszünet tárgyalásait előkészítő küldöttség tagja volt. Elete végéig ellátta a népművelési népbiztoshelyettesi munkakört. 1929-ben lett a Szovjet Tudományos Akadémia tagja. O Tudományos munkáiban feltárta az orosz egyeduralom társadalmi szerkezetét. Fellépett a
Poláéek [polácsek], Karel (Rychnov nad Knéznou, 1892. márc. 22.—Auschwitz, 1944. okt. 19.): cseh író, újságíró, publicista. Fűszerkereskedő fia. Szülőhelyén megkezdett gimnáziumi tanulmányait a tanszemélyzettel támadt konfliktusai miatt meg kellett szakítania. Többek között azzal reagált történelemtanárának a hódító népek iránti lelkesedésére, hogy „Vizigót Revue"-t alapított és szerkesztett. Prágában tanult tovább, érettségi után tisztviselő lett, 1914-ben bevonult, a szerb ésagalíciai hadszíntéren szolgált, 1918-ban 682
POLAR
ismét tisztviselői állást vállalt; hivataláról, amelyet ,,a rendszeres hivatalnokoskodás hivatalá"-nak nevezett el, szatirikus elbeszélést tett közzé a Tribuna c. folyóiratban, mire azonnali hatállyal elbocsátották. A Capek fivérek, akikkel mindvégig a legszorosabb barátságban élt, bejuttatták a Nebojsa c. élclap, majd a Lidové noviny szerkesztőségébe, itt dolgozott a megszállás kezdetéig, amikor zsidó volta miatt meg kellett válnia újságírói hivatásától. 1943ban koncentrációs táborba zárták és egy év múlva gázkamrában megölték. O A két háború közötti cseh irodalom egyik legkiemelkedőbb és legkedveltebb képviselője. Általában humoros írónak tartják, és valóban a humor az a közeg, amelyben mondanivalója a legkifejezőbb formákat ölti; de ez a humor nem öncélú; arra szolgál neki, hogy írói érdeklődése fő tárgyát, a kispolgári világot a leghívebben és legérzékletesebben ábrázolhassa. Ezt kétféle megközelítési irányból teszi: egyrészt a tárgyilagos, elfogulatlan megfigyelő, másrészt az etikailag elkötelezett társadalomkritikus pozíciójából. Az előbbi látásmód eredményeképpen a kispolgár oly hiteles természetrajza tárul elénk, amilyenre nincs példa a cseh irodalomban, az utóbbi látószögből írott művek ezenkívül arra is figyelmeztetnek, hogy a mosolyogtató filiszteri sajátságok nagy veszélylehetőségeket hordoznak magukban. De az életmű legfőbb értéke az, hogy a kispolgáriságon keresztül általában az emberi kicsiség fogalmát konkretizálja, azoknak a jellemzőknek az összességét, amelyeknek a kispolgári mentalitás csupán egyik megnyilvánulási formája. Es éppen e kicsiség létezésének tudomásulvétele és eredetének megismerhetetlensége ellensúlyozza gyakran a mulattató komikumot tragikummal, de anélkül, hogy e két pólus groteszkké lényegülne. A humor a legkevésbé erőteljesen a harmincas évek második felében megkezdett és fő művének szánt hatalmas társadalmi regénypentalógiájában lép előtérbe. A ciklusból négy rész jelent meg: Okresní mésto ('Járási székhely', 1936); Hrdinové táhnou do bője ('Harcra kelnek a hősök', 1936), Podzemní mésto ('A fold alatti város', 1937); Vyprodáno ('Kiárusítva', 1939). Egyes értesülések szerint az ötödik rész is elkészült, de a német megszállás alatt nyoma veszett. Az egész életművet formai szempontból a mesteri nyelvkezelés jellemzi. A cseh nyelv minden rétegének tökéletes, egyedül K. Capekéwe 1 vetekedő ismerete és a figurák egyénítését szolgáló bravúros használata egyenértékű «z egyes munkák egyéb rendkívül becses 683
esztétikai elemeivel. O Egyéb fő művei: Povídky pana Koékodána ('Kockodán úr elbeszélései', 1922); Povídky izraelského vyznáni ('Izraelita hitű elbeszélések', 1926); Dűm na pfedméstí ('Egy külvárosi ház', reg., 1928, megfilmesítve); Hráéi ('Játékosok', kisreg., 1931, megfilmesítve); Muzi v offsidu (reg., 1931: Bóné A., Lesállásban, 1959, megfilmesítve); Hlavnípfelíéení ('Főtárgyalás', reg., 1932); Michelup a motocykl (reg., 1935: Bábi T., Michelup úr motorkerékpárja, 1965); Hostinec u kamenného siolu ('Vendéglő a Kőasztalhoz', reg., 1941, megfilmesítve); Bylo nás pét (reg., 1946: Tóth T., Öten voltunk cimborák, 1957). O Gyűjt, kiad.: Knihy Karla Poláéka ('Karel Polácek könyvei', 1937); ua. (1954). O Irod.: F. X. fiaida: 0 nékolika románech, které nechtéjí byt uméním (Saldűv zápisník, 1932—1933); Z. K. Slaby: 0 ceské satiíe (1959); P. Trost: Okresní mésto, Hrdinové táhnou do bője (Slovo a slovesnost, 1937); uő: Bylo nás pét (Slovo a slovesnost, 1947—1948). O Magyarul még: 1 elb. (Bojtár E., Cseh elbeszélők, anto., 1962). Zádor András Polan, Bohumil (írói név); Bohumil Cuhn (családi név); (Plzen, 1887. nov. 19.—Prága, 1973): cseh irodalomtörténész, kritikus. Noha a húszas évek végén egy verseskötetet is kiadott, munkásságának súlypontja kritikáin és monográfiáin nyugszik. Kritikáinak tárgya főként a színházkultúra, amelynek gazdagításához eredeti meglátásaival sokban hozzájárult. Monográfiáiban alapos szakismerettel és világirodalmi tájékozottsággal három hozzá közel álló cseh költő arcképét rajzolta meg eleven, élvezetes stílusban: S. K. Neumannét (Se Stanislavem K. Neumannem, 'Stanislav K. Neumannal', 1919); F. Srámekét (Fráűa Srámek, básník mládí a domova, 'Frána Srámek, a fiatalság és az otthon költője', 1947) és K. Tomaruét (Básník Karel Toman, 'Karel Toman, a költő', 1957). O Gyűjt, kiad.: Literární studie, medailony, náérty, glosy ('Irodalmi tanulmányok, arcképek, vázlatok, glosszák', 1964); Kritické stati o umelécké tvorbé kraje ('Kritikai tanulmányok a táj művészi alkotásairól', 1965). Zádor András poláris formula: ellenkező elemekből álló formula az irodalmi alkotásokban. Gyakori a hagyományos költészetben, mind a verses, mind a prózai epikában, főként kezdőformulák alakjában. A negatív ismétlés, ill. a természeti kezdőkép néhány válfaja ebből fejlődhetett ki. O Legjellemzőbb megoldása a mesékben (köztük a magyarokban is) maradt meg, mint mesekezdő: volt —
POLAR
nem volt (hol volt — hol nem volt), amely ismert egész Európában és számos kaukázusi, szibériai népnél is. O (—•formula) O írod.: J. Polívka: Slovanské Pohádky (1932); P. I). Uhov: Atribucii russzkih bilin (1970); E. Weiher: Der negatíve Vergleich in der russischen Volkspoesie (1972); N. Ro§ianu: Tradicionnie formuli szkazki (1974); J. M. Foley: Oral Traditional Literature (1981). Voigt Vilmos
különösen az indoeurópai nyelvekben azokat a kifejezéseket is, amelyek két szélső eset megjelölésével bizonyos választás lehetőségét fejezik ki, vagy olyan két ellentétes fogalmat jelölnek meg, amelyek közül ténylegesen csupán az egyik jöhet számításba. Ilyenek jtéldául: „élet-halál kérdése", „akarva-akaratlan", „alles Mögliche und Unmögliche" (német 'minden lehető és lehetetlen'), ,,by fair means or foul" (angol 'ha törik, ha szakad'); a költői poláris kifejezések közül pedig ilyen többek között Shakespeare, Hamletjében a harmadik felvonás monológjának a kezdete: „Lenni, vagy nem l e n n i . . . " (ford. Arany J.). O (—>antitézis). O írod.: Szathmári T.: A magyar stilisztika útja (1961). 0. Nagy Gábor
poláris kifejezés scooter ('Lady Godiva robogón', 1960) egy egész kötet címe. Költészete nagy hatással volt az 1960-as években a fiatal költőnemzedékre. A -*konkrét költészet útját járja: minden fogalom, absztrakt jelenség testet ölt lírájában; képek és szimbólumok vissza-visszatérő körforgása biztosítja az egyensúlyt az értelmi és érzelmi elemek között a Konkrété poézie ('Konkrét költészet', 1962) c. kötetében. Költői fejlődésének következő állomásai az Illusie et illuminatie ('Illúzió és illumináció', 1975) és a Taalfiguren IjTaalfiguren II ('Nyelvi alakzatok l/Nyelvi alakzatok II', 1983) c. kötetei, amelyekben új és új szimbólumokkal kísérletezik. Ezeknek az értelmezése sokszor komoly feladatot ró az olvasóra. Összefoglalóan megállapítható költészetéről, hogy szándékosan személytelen stílusa mondanivalójában segíti, az ember egyéni méltóságának és személyiségének védelmében, az élet elgépesedése, a nyelvi manipuláció ellen lép fel. O Polet I. Michiels, J. C. ten Berge és J . F. Vogelaar társaságában a holland prózának is megújítója. Prózaírói pályafutását meseírással kezdte: 1957-ben jelent meg a De Steen ('A kő') c. meseregénye, amelyet még ugyanabban az évben a Klein Kareltje wordt keizer ('Kis Karcsi császár lesz') c.
követett. A hagyományos holland regényformával szakító „realista fabuláit" egy Lokien nevű központi alak fogja össze. Lokien minden könyvben más személyiség, és mindegyik műben van ugyancsak váltakozó hasonmása. Első regénye, a Breekwater ('Hullámtörés') Lokien, a fiatal író kísérletéről szól, aki egy 60 éves embernek új nevet (Breekwater) és a névvel együtt új életet, egy második ifjúságot akar adni és elfeledtetni vele az öregségtől való félelmet. De a regény hősről kiderül, hogy az író árnyképe. A képzelet és a realitás egymásba szövődik: a regény képeit a képzelet szülte árnykép is elfogadja realitásnak. Verboden tijd ('Tilos idő', 1964) c. következő regényében Lokien műfordító, akit a saját maga által elképzelt testvér-hasonmások árnyakként követnek—üldöznek a múltban. Ha ezt a múltat a jelenben lerázza magáról, kitűnik, hogy a valóságos múlt nem mögötte, hanem még előtte van. Mannekino ('Emberek', 1968) c. regényében az író Lokient reklámszövegíróvá teszi. A meghatározó motívumok itt is ugyanazok: változás és szellemi újjászületés, kölcsönhatás képzelet és realitás között. A téma kibontása során gyakran támad feszültség a mű pszichologikus-realisztikus és szimbolikus rétegei között. A metamorfózisok sorozata a I)e sirkeelbewoners ('A körlakók', 1970) c. regényben folytatódik. Kbben a regényben az író problémái már politikai gyökerűek, Lokien és a másik két főszereplő szociális modellekké lesznek. Lokien hirtelen rádöbben arra, hogy ő voltaképpen történelemtanár, nős, gyerekei is vannak. Az is megdöbbenti, hogy őt viszont nem ismeri fel senki. Az egyes hősökre vonatkozó fejezeteket ebben a könyvben eltérő betűtípusok jelzik. A forradalmi változás, ami Lokient kiemeli a kapitalista „kényszertársadalomból", társadalmi helyzetét radikálisan módosítja, de az anarchisztikus erőszak a forradalom ellen hangolja. A politikai modellek vonzóereje és az emberi érzések közötti feszültséget történelmi és dokumentációs szövegek közbeiktatása realizálja. A regény végén, amikor a „kör bezárul", Lokien aktív baloldali ember, a fia azonban a politikai jobboldalhoz csatlakozik. A ciklus következő regényében, a De geboorte van een geest ('Egy szellem születése', 1974) c.-ben a színtér a 700 éves fennállását ünneplő Amszterdam. A főh Lokien tudatában aktualizálódnak a tö: nelmi események, kiegészülnek a jelen tényeivel. Múlt és jelen ütközései segítik a főhős tudatát betöltő zavar feloldását. környező világának jobb megértését. O Polet
687
POLEM
avantgardista drámaíróként mutatkozott be a De koning komt voorbij ('A király erre jön', 1965) és az Adam X (1973) c. darabjaiban. O Esszéinek egyik gyűjteménye a Literatuur als werkelijkheid, Maar welke? ('Irodalom mint valóság. De melyik?', 1972) c. kötete, melyet a Droom van de oplichter: werkelijkheid ('A szélhámos álma: valóság', 1977) követ. Polet a mai holland irodalom egyik legjelentősebb alakja, aki kritikusként és műfordítóként is számottevő munkásságot fejt ki, megemlítendő, hogy antológiát állított össze európai költők verseiből és egy holland -*science fiction prózaválogatást jelentetett meg Ander próza ('Más próza', 1978) c. O Expertise of De experts en het rode lampje ('Szakvélemény, avagy a szakértők és a piros lámpa', reg. 1978) c. művében az író állandó alakja, Lokien anyagot gyűjt egy regényhez, tehát a mű tkp. egy regény regénye. A múlt képei a jelennel keverednek. Középpontja ez a kérdés: az atombomba után talpra állhat-e az emberiség? O Egyéb műve: De poppen van het Abbekerker wijf ('Az abbekerki asszony babái', reg., 1983). O Magyarul: 4 vers (Bernáth I., Németalföldi költők antológiája, 1965); 4 vers (Dedinszky E., Álcázott fény. Tíz holland költő, 1981). O Gyűjt, kiad.: Personjünperson ('Személy/Nem-személy', költ.-ek, 1971); Adam X-en andere spelen ('Adam X és más darabok', drámagyűjtemény, 1975); Versem ('Versek', 1978). 0 írod.: P. Calis: Daling van temperatuur (1964). Rátöri Gyula Poletajev, Nyikolaj Gavrilovics (Odojev, 1889. aug. 5.—Moszkva, 1935. márc. 16.): szovjet orosz költő, író. 1918-ban belépett a Proletkult moszkvai csoportjába, 1920-tól a Kuznyica tagja lett, írásait a fővárosi lapokban publikálta. O Első köteteiben álom és valóság ellentétéből építette verseit, majd a Kuznyica költői programjától eltérve, az elvont retorikával és a kozmikus szemlélettel szemben az élet kis dolgai, a hétköznapok felé fordult egyébként szerény tehetséggel írt lírai és prózai munkáiban. O Főbb műve: Zseleznodorozsnyiki ('Vasutasok', elb.-ek, 1925). O Gyűjt, kiad.: Sztyihotvorenyija ('Versek', 1957). O Magyarul: 1 vers (Dalos Gy., Kort, 1977, 11.). O írod.: M. Sznyitkin: N. G. Poletajev (1962). Világhy József Polevoj, Borisz Nyikolajevics (írói név); Kampov (családi név); (Moszkva, 1908. márc. 17.—uo., 1981. júl. 12.): szovjet orosz író, publicista. Értelmiségi családból származott. Az ipari technikum elvégzése után a
tveri (ma: Kalinyin) textilkombinátban dolgozott. Irodalmi pályafutását a helyi lapok munkástudósítójaként kezdte. Első kötetére, melyben a NEP-korszak visszásságait leleplező cikksorozatát tette közzé Memuari vsivovo cseloveka ('Egy tetves emlékiratai', 1927) c., Gorkij is felfigyelt. 1928-tól hivatásos újságíróként működött, írásait a Tverszkaja Pravda (később: Proletárszkaja Pravda) és a Szmena hasábjain publikálta. Az igazi irodalmi sikert a Gorjacsij ceh ('Forró műhely', 1939) c. kisregénye hozta meg számára, amelyben az első ötéves tervek erőfeszítéseit idézte fel. A Nagy Honvédő Háború éveiben a Pravda haditudósítójaként járta a frontot; élete végéig a lap különtudósítója maradt. Háborús élményeiről beszámoló publicisztikai írásait Ot Belgoroda do Karpat ('Belgorodtól a Kárpátokig', 1945) c. kötetbe gyűjtötte össze. A háború után Nürnbergben született Poveszty o nasztojascsem cseloveke (1946: Madarász É., Egy igaz ember, 1947, film: ua., 1948) c. kisregénye, melyért 1947-ben Állami-díj)s\ tüntették ki, ismert íróvá tette. Műve külföldön és a SZU-ban 267 kiadásban, 42 nyelven jelent meg. 1948ban Prokofjev operát komponált belőle. Kisregényének rendkívüli népszerűsége dokumentalista hitelességre törekvő alkotói módszeréből fakad. A honvédő harcok áldozatos hazaszeretetről és a végső győzelembe vetett hit megtartó erejéről tanúságot tevő hőstípusának megteremtésére A. Mereszjev berepülő pilóta sorsa ihlette, aki, miután mindkét lábát elvesztette, rokkantan is tovább harcolt a győzelem napjáig. A háború kiapadhatatlan élményforrásként táplálta a hőskultusz eszméjétől áthatott művészetét. Mi — szovjetszkije ljugyi (1948: Zoltán L., Mi, szovjet emberek, 1950) c. elbeszéléskötetéért, a háborús hétköznapok megkapó líraiságú krónikájáért másodszor is Állami-díjyaX jutalmazták 1949-ben. Regényeiben és kisregényeiben újra és újra visszatért a szovjet nép történelmének önfeláldozást és hősiességet követelő fejezetéhez: Zoloto (1949—1950: Gergely V., Az aranv, 1951, film: ua., D. Vjatics-Bereznih, 1968, SZU); Vernulszja (1949: Rajna B., Egy sztálingrádi munkás, 1950); Glubokij til (1958: Justus P., Messze a front mögött, 1960); Doktor Vera ('Vera doktornő', 1966); Anyuta (1977). A szocialista építőmunka „közkatonáinak" életformáló lendületét ugyanolyan elismerő csodálattal ábrázolta, mint a hazát védelmező harcosok győzni akarását: Szovreme.nnyiki ('Kortársak', elb.ek, 1952, ebből válogatás: Gács A., (Jeliért Gy., Szirmai M.: Kortársaink, 1954), Na 688
gyíkom berege ('Vad parton', reg., 1962). A Szamije pamjatnije. Isztorija moih reportazsej ('A legemlékezetesebbek. Riportjaim története', 1980; részlet: Harsányi E„ Szovjet Irodalom, 1980, 2.) c. emlékezéseiben ifjúkori önarcképét rajzolta meg. Publicisztikus elkötelezettségű alkotói hitvallásának — ,,az élet tehetséges társszerző a művészet minden területén" — forrásvidékét is feltárta: a valódi újságírás „miközben az irodalomnak valami különös és nagyon hatékony eszköze marad, egyidejűleg a legmegbízhatóbb híd az élet és az irodalom között". Újságírói pályafutását írói munkásságával egyenrangú hivatásnak tekintette, mely kora legjelentősebb eseményeinek résztvevőjévé és legkiválóbb kortársainak ismerősévé avatta. O A Szovjet írószövetség titkári (1967-cől) és a Junoszty c. folyóirat főszerkesztői posztján (1962-től haláláig) társadalmi felelősségérzettől vezérelve sokat tett az új írónemzedék felneveléséért, a tehetségek kibontakoztatásáért. Nemcsak a szovjet közéletben, hanem a nemzetközi békemozgalomban is kiemelkedő szerepet játszott, mint a Szovjet Békealap elnöke és a Békevilágtanács Irodájának tagja. O Főbb művei még: Amerikanszkije dnyevnyiki (1956: Lengyel J., Amerikai napló, 1956); Za trigyevjaty zemel ('Hetedhét országon túl', 1956); 30.000 li po Kitaju ('30000 li Kínán keresztül', 1959); Blizko i daleko. Növije dnyevnyiki ('Közel és távol. Új napló', 1960); Szajanszkije zapiszi. Iz dnyevnyikov 1963 goda ('Szajáni jegyzetek. Az 1963-as naplóból', 1963); V bolsom nasztuplenyii. Dnyevnyiki vojennovo korreszpongyenta (1967: Farkas A., A nagy támadás, Naplójegyzetek, 1970); V koncé koncov. Nyurnbergszkije dnyevnyiki ('Végül. Nürnbergi naplójegyzetek', 1969); Szokrusenyije ,,Tajfuna". Iz zapiszok vojennovo korreszpongyenta ('A „Tájfun" összeomlása. Egy haditudósító feljegyzéseiből', 1971); Do Berlina 896 kilometrov. Iz zapiszok vojennovo korreszpongyenta ('Berlinig 896 kilométer. Egy haditudósító feljegyzéseiből', 1973); Szilueti ('Sziluettek', elb.-ek, 1974; részlet, Király Zs., Szovjet Irodalom, 1975, 7.); Szozidatyeli morej. Iz dnyevnyikov ('A tengerek teremtői. Napló', 1975); Biograficseszkije povesztyi ('Önéletrajzi kisregények', 1977). O Gyűjt, kiad.: Szamije blizkije. Izbrannije rasszkazi ('A legközelebbiek. Válogatott elbeszélések', 1961); Izbrannijeproizvegyenyija v dvuh tomah ('Válogatott művei két kötetben', 1969). O Magyarul még: 1 elb. (n. n„ A nagy ütközet, így láttuk mi, 1945); Kovácsok (kisreg., Hoffmann Ö., Ausch E„ 1949); Háborús országúton (elb.-ek, Gáspár 44
Világirodalmi I^exikon X.
E„ Lányi Sarolta, Radó Gy. stb., 1949); 1 elb. (KaszóK., Nők Lapja, 1952,41.); 1 elb. (Kovács L., Szovjet Kultúra, 1952, 12.); 1 elb. (Gurszky I., Béke és Szabadság, 1952, 47.); 1 cikk (Zappe L„ Szovjet Irodalom, 1977, 5.); 10 levél (Rajcsányi I., Szovjet Irodalom, 1983, 4.); 1 elb. (Zoltán L„ Rakéta, 1983, 46.). O írod.: B. Galanov: Borisz Polevoj. Krityiko-biograficseszkij ocserk (1957); E. Fehér P.: Budapesti beszélgetés B. Polevojjal (Élet és Irodalom, 1966, 40.); H. L. Zseleznova: Nasztojascsije ljugyi Borisza Polevovo (1978); Sz. Dangulov: Önportié és korkép (Szovjet Irodalom, 1980, 2.); E. Fehér P.: Búcsú Borisz Polevojtól (Élet és Irodalom, 1981, 29.); Borisz Polevoj emlékezete (Szovjet Irodalom, 1981, 11.); Ny. Kuprijanov: A tettek embere (Sfcovjet Irodalom, 1983, 4.). Papp Mária Polevoj, Kszenofont Alekszejevics (Irkutszk, 1801. aug. 1.—Tyuhmenyevo, 1867. ápr. 21.): orosz kritikus, újságíró. Ny. A. Polevoj öccse. 1825-től a Moszkovszkij tyelegraf munkatársa, 1829-től 1834-ig pedig titkos szerkesztője volt. A folyóiratban rendszeresen publikált cikkeket, recenziókat és fordításokat. 1835 és 1844 között a Zsivopisznoje obozrenyije c. folyóiratot szerkesztette. Szembehelyezkedett a földesúrinemesi hatalom egyes jelenségeivel, de megőrizte monarchista illúzióit. A romantika híveként tanulmányaiban a korabeli élet problémáira irányította az alkotók figyelmét, és az eredetiség követelményét hangoztatta. 0 napravlenyijah i partyijah v lityerature ('Irodalmi irányzatokról és csoportokról', 1833); 0 novom napravlenyii v russzkoj szlovesznosztyi ('Az orosz irodalom új irányáról', 1834). Az 1840-esévek végén csatlakozott a konzervatívok táborához, a Szevernaja pcsela c. folyóiratnak lett a munkatársa, támadta az irodalom demokratikus irányzatát és Belinszkij szellemi örökségét. 1856—1859ben képes folyóiratot adott ki Zsivopisznaja russzkaja bibliotyeka c. O Fő művei még: M. V. Lomonoszov (biográfia, 1887); Zapiszki o zsiznyi i szocsinyenyijah Ny. A. Polevovo ('Feljegyzések Ny. A. Polevoj életéről és műveiről', memoár, 1888). O írod.: J. Ny. Kuprejanova: Ny. A. i K. A. Polevije (Isztorija russzkoj krityiki, 1. köt., 1958). Papp Mária Polevoj, Nyikolaj Alekszejevics (Trkutszk, 1796. júl. 3.—Szent-Pétervár, 1846. márc. 6.): orosz író, újságíró, történész, műfordító. K. A. Polevoj bátyja. Kereskedőcsaládból származott. 1825-ben adta ki a Mosz-
POLEM hány művét német nyelven írta; ezekben jelentős kísérletet tett az orosz irodalom történetének részletes feldolgozására. O Főbb művei: Versuch einer vergleichenden Übersicht der devischen und slawischer Volkspoesie ('Kísérlet a német és a szláv népköltészet összehasonlító áttekintésére', 1864); Historische Skizzen des mittelalterlichen Dramas ('A középkori drámatörténeti vázlatai'. 1865); Geschichte der russischen Literatur seii den áltersten Zeiten ('Az orosz irodalom története a legrégibb időktől', 1900). O írod.: I. Strannik: La pensée russe contemporaine (1903); V. Brückner: Geschichte der russischen Literatur (1905). Havasi Ágnes
kovszkij tyelegraf c. folyóiratot, amelyet 1834-ben betiltott a kormány. A polgári gondolkodás egyik első képviselője volt Oroszo.-ban. A monarchia híve maradt, nem lépett túl a nemesi társadalom liberális-reformista bírálatán, az 1830-as évek politikailag reakciós légkörében azonban progresszív szerepet töltött be. 1838-ban Pétervárra költözött, vállalta a Szin otyecsesztva és a Szevernaja pcsela c. folyóiratok titkos szerkesztését. 1841—1842-ben sikertelenül próbálkozott a Russzkij vesztnyik c. folyóirat feltámasztásával. O Szépirodalmi műveinek központi problémája az orosz polgár helye a nemesi társadalomban. Polevoj hőse általában a harmadik rend képviselője, összeütközése a társadalommal tragikusan végződik. A polgári ideológia szószólóit romantikusan ábrázolja, vallásosságukat, erkölcsi tökéletességüket, patriarchális egyszerűségüket, patriotizmusukat szembeállítja az arisztokrácia erkölcstelen egoizmusával, „álkultúrájával", nemzetietlenségével az Abadonna (1834) és a Kljatva pri grobe Goszpodnyem ('Eskü a Szent Sírnál', 1832) c. regényeiben. Esztétikai szemlélete Schelling filozófiáján alapult, mely leegyszerűsítve, francia közvetítéssel jutott el hozzá. A klasszicizmus esztétikájával szemben a művészet történetiségének elvét vallotta. A művészetet a nemzeti öntudat megtestesülésének tekintette a kor és a társadalom meghatározott körülményei között. A romantikát mint népi, nemzeti sajátosságokat kifejező irányzatot üdvözölte. Polevoj demokratikus irodalomszemlélete a történelemről alkotott nézeteivel együtt formálódott, amelyek Guizot és Thierry hatását tükrözték. Már alapvető történelmi munkájának címe is: Isztorija russzkovo naroda ('Az orosz nép története', 1829—1833) polemizál Karamzin arisztokratikus-nemzeti történelemfelfogásával. O Gyűjt, kiad.: Szocsinyenyija ('Művei', 1903). O írod.: V. G. Belinszkij: Ny. A. Polevoj (Polnoje szobranyije szocsinyenyij, 9. köt., 1955); A. I. Herzen: O razvityii revoljucionnih igyej v Rosszii (Szobranyije szocsinyenyij, 7. köt., 1956). Papp Mária
Polezsajev, Alekszandr Ivanovics (Pokriskino, 1804 v. 1805. nov. 11.—Moszkva, 1838. jan. 28.): orosz költő. Apai ágon nemesi, anyain jobbágyszármazású volt. Anyja, Sztrujszkij penzai földbirtokos cselédje, a törvénytelen gyermek születése után házasságot kötött egy Polezsajev nevű szaranszki polgárral, majd visszatért Sztrujszkij birtokára. Polezsajev ötesztendős volt, mikor anyja meghalt. Apja, Sztrujszkij, Moszkvába vitte és beadta egy magánintézetbe. Törvénytelen származása egész életén át súlyos teherként nehezedett Polezsajev re. Mint közrendű, a moszkvai egyetem filológiai fakultására is csak szabad hallgatóként iratkozhatott be. Mivel apját időközben Szibériába száműzték jobbágyaival való kegyetlenkedései miatt, nagyszüleitől csak kevés és rendszertelen támogatásra számíthatott. A nélkülözések hatására többször is meg kellett szakítania tanulmányait. Az egyetemen nagy hatással voltak rá a szabadelvű diákkörök, amelyeket áthatott a cári zsarnokság gyűlölete. Első nyomtatásban megjelent verse egy O«sian-fordítás volt. Korai költészetére Zsukovszkij romantikus lírája és a dekabristák honpolgári pátosza nyomta rá bélyegét. Az eszmeközpontú dekabrista költészet ihletését tükrözi Valtaszar ('Baltazár') c. poémája, amelyet II. Miklós cárrá koronázása alkalmából írt 1825-ben, a keleti zsarnok pusztulásának bibliai legendáját idézve fel. Több verses elbeszélést írt. A leghíresebb és legnépszerűbb Szaska (1825) c. poémája, amely kéziratban terjedt a diákok közt. 1826 júniusában a Szaska kéziratát I. Miklós kezébe juttatták, akinek utasítására Polezsajevet kicsapták az egyetemről, és „örökös közlegényként" besorozták a cári hadseregbe. A Szaska a Jevgenyij Anyegin akkoriban megjelent első énekének komikus stilizálására épül, s bár nem parodizálja
Polevoj, Pjotr Nyikolajevics (Szent-Pétervár, 1839—uo., 1902): orosz irodalomtudós. Szülővárosában és Moszkvában irodalmat és filozófiát hallgatott; a Sorbonne-on és Cambridge-ben is tanult. 1864-től az orosz és a világirodalmi tanszéken oktatott Péterváron és Odesszában, majd orosz nyelvet tanított a varsói egyetemen. 1871-ben végleg Péterváron telepedett le. Kiválóan tudott franciául, angolul és németül. Né690
POLGA
Puskint, szakít a nemesi irodalom felfogásmódjával, Az életrajzi elemekkel átszőtt, diákosan szabadszájú, vásárian harsány poéma hőse nem az unatkozó és világfájdalmas ,,nemes úrfi", hanem a lázadó közrendű, a szabad diák. A lázongó diákszellem, a plebejus társadalomkritika és a leigázott egyéniség romantikus kitörési vágya hatja át a poémát. Realista társadalomrajza az önkényuralmi rendszer tartópillérei (a zsarnokság, a bürokrácia, az egyház) ellen irányul. Polezsajev katonáskodása súlyos megpróbáltatásokkal kezdődött. 1828-ban egy évet raboskodott a Szpasszkij-kaszárnya fold alatti kazamatáiban mint a Kritszkij fivérek titkos társasága ellen indított per egyik vádlottja. A börtönben írta Aresztant (A fogoly', 1928) c. poémáját, amelyben ateista motívumok csendülnek meg. Költészetének ettől kezdve az önkényuralom elleni harc lesz a fő mondanivalója. A börtönversek ciklusa mind tematikailag, mind formailag új színt jelentett a kor orosz költészetében . A keserves katonasorsot panaszló dalaiban új, frappáns formát teremtett (Peszny plennovo irokezca, Lothár L., Fogoly irokéz éneke, Klasszikus orosz költők, anto., 1. köt., 1966; Jescso nyecsto, Lothár L., Még valami, Klasszikus orosz költők, anto., I. köt., 1966). Négy évig szolgált a Kaukázusban. Erpeli (1830) és Csirjurt (1832) c. poémáinak azonban nem a nagyvilági élet forgatagából menekülő „felesleges ember" a hőse, hanem a katonaköpenyben senyvedő közlegény. E műveiben hű képet rajzol a hegyi törzsek életéről, s több lírai dalából kicsendül együttérzése a leigázott kaukázusi népek iránt. Más poémáiban (Vigye,nyije Bruta, 'Brutus látomása', 1833; Koriolan, 'Coriolanus', 1834) a zsarnokság ellen fellázadó magányos egyéniség alakját idézi fel. Sokat fordított, főként a francia irodalomból — többek közt— Voltaire, V. Hugó, A. Lamartine műveit. 1833-ban, miután tiszti állományba helyezését „legfelsőbb helyről" nem hagyták jóvá, még mindig közlegényként visszatérhetett Moszkvába. Ekkor ismerkedett meg A. I. Herzennel és Ny. P. Ogarjovval, akik nem sokkal később, nyugat-európai emigrációjukban Polezsajev betiltott műveinek első kiadói és méltatói lettek. Az üldözések, zaklatások, feljelentések Moszkvában is folytatódtak. A cenzúra megcsonkította és hosszabb-rövidebb időre betiltotta versesköteteit: a Razbitaja arfa ('Összetört hárfa') c. kötet Arfa c. csak halála évében jelenhetett meg, a Csaszi vizdorovlenyija ('A gyógyulás órái') c. kötet pedig csak 1842-ben. A börtön, a 44*
keserves katonaévek kikezdték egészségét, tüdőbajt kapott, 1838-ban néhány napra megszökött ezredétől, amiért kegyetlenül megvesszőzték. Nem sokkal később a lefortovói katonai kórházban meghalt. Irodalmi hagyatékának nagy részét barátja, A. P. Lozovszkij mentette meg. Helyét az orosz költészetben a dekabristák és Ny. A. Nyekraszov között jelölik ki. Dalait és románcait különösen a eitárfeldolgozások tették népszerűekké. Életműve és sorsa — mint a romantikusok többségénél — tragikusan eggyé váltak a kor tudatában. „Társadalmi, történelmi jelenség volt" — írta róla Belinszkij. O Gyűjt, kiad.: Polnoje szobranyije sztyihotvorenyij ('összes művei', 1939); Sztyihi i poemi ('Versek és poémák', 1957). O Magyarul még: 2 vers (Szabó E„ Orosz költők, anto., 1891); 2 vers (Havas E., Orosz klasszikus költők antológiája, 1961). O Irod,.: A. Ny. Pipin: Zabitij poet (Vesztnyik Jevropi, 1889, 3.); J . G. Okszman: Polezsajev pered szudom nyikolajevszkoj cenzuri (Ucsonije zapiszki viszsej skoli, 1921, 1. köt., 1.); V. V. Baranov: Szugyba lityeraturnovonaszledsztva A. Polezsajeva (Lityeraturnoje naszledsztvo, 15. köt., 1934); I. D. Voronyin: A. Polezsajev (Kritvikobiograficseszkij ocserk, 1954); V. G. Belinszkij: Sztyihotvorenyija Polezsajeva (Polnoje szobranyije szocsinyenyij, 6. köt., 1955); A. I. Gercen: Szobranyije szocsinyenyij (8. köt., 1956); Ny. A. Dobroljubov: Sztyihotvorenyija A. Polezsajeva (Szobranyije szocsinyenyij, 2. köt., 1962); Török E.: Orosz irodalom a XIX. században (1970); Ny. G. Belcsikov: Polezsajev (Russzkije piszatvéli, 1971). Szilágyi Ákos
691
Polgár, Alfréd (írói név, 1914-től családi név is); Pollak (eredeti családi név); (Bécs, 1875. okt. 17.—Zürich, 1955. ápr. 24.): osztrák író, újságíró, publicista, kritikus. Apja zeneszerzéssel is foglalkozó zongoratanár volt. A fiatal Polgár kitanulta a zongorakészítő szakmát, de élethivatásul az újságírást választotta. Kezdetben a Wiener Montagsblatt számára írt parlamenti és törvényszéki tudósításokat, majd egy újabb műfajjal, a színikritikával lépett élete végéig tartó szoros kapcsolatba. Színikritikusi pályája 1925-ben érte el tetőpontját: ebben az évben Berlinbe költözött, ahol a Die Weltbühne, ill. a Das Tagebuch munkatársa lett. 1933-ban zsidó származása miatt visszatért Bécsbe, az Anschluss után Svájcon át Párizsba menekült, innen pedig Franciao. náci lerohanását követően az USA-ba. Hollywoodban, ill. New Yorkban telepedett le, hamarosan elnyerte az ameri-
POLGA
kai állampolgárságot, a 2. világháború után több európai látogatást tett. 1951-ben megkapta Bécs város publicisztikai díját. O Bár vígjátékokat és novellákat is írt, igazán maradandót egy látszólag mulandó műfajban, a naphoz kötött -*tárcában, karcolatban, kritikában alkotott. Tárcái éles szemű helyzetmegítélésekre, látszólag hétköznapi dolgokra (forgalmas utcasarok, elromlott utcai óra, operai zenekar) épülnek. Lebilincselő stílusban, csevegőnek tűnő hangnemben képes akár a legkomolyabb témát is mélyreható alapossággal elemezni, könnyed szellemessége mögött tisztán látó, a társadalmi-gazdasági válságot, az élet visszás megnyilvánulásait szkepszissel, de egyben aggodalommal is szemlélő publicista rejtőzik, aki az újságírói pályát a szó szoros értelmében vett hivatásnak és szolgálatnak tekintette. Nagyszerű képet fest a gazdasági válság Berlinjéről. Strassen-Ecke ('Utcasarok', 1932) c. tárcájának ábrázolásmódja Fallada és Döblin nagy regényeiéhez hasonlítható. A következő évek eseményei próféciává tették alábbi sorait: , , . . . Nem lett minden anyagi érték látszólagos? Nem fogja a káosz a teli zsebűeket ugyanúgy elnyelni, mint azokat, akiknek üres a zsebük?" Ugyancsak kemény szavakkal, szarkasztikus éllel ítélte el a militarizmust és a háborút. O Irt azonban szórakoztató tárcákat, elbeszéléseket, vígjátékokat és operettlibrettókat is. Mint színikritikus a hagyományos színpadi műveket kedvelte, de az avantgardista színházzal szemben is megértéssel viseltetett. Kiemelkedik a kor híres színészéről és művészetéről írt esszéje (Max Pallenberg, 1921: Zalán P., ua., Kultusz és áldozat, A német esszé klasszikusai, 1981). Németre fordította Molnár F. Liliom c. drámáját (1912). O Főleg német nyelvterületen a kispróza klasszikusaként tartják számon, összegyűjtött tárcáit, újságcikkeit már életében is többször kiadták. Mo.-on elsősorban az 1920-as években a Pester Lloyd közölte számos írását. Jelenlegi ismertsége mélyen érdemei alatt marad. O Vál. művei: (lestem und heute ('Tegnap és ma', tárcák, 1922); An den Rand geschrieben ('A margóra írva', esszék, 1926); Orchester von oben ('Zenekar fentről', esszék, 1926); Ichbin Zeuge ('Tanú vagyok', tárcák, 1928); Schwarz auf Weiss ('Fehéren-feketén', tárcák, 1929); Hinterland ('Hátország', esszék, 1929); Bei dieser fíelegenheit ('Ebből az alkalomból', esszék, 1930); Inder Zwischenzeit ('Időközben', esszék, 1935); Der Sekundenzeiger ('A másodpercmutató', esszék, 1937); Handbuc.h des Kritikers ('A kritikus kézikönyve', 1938); Begegnung im Zwie-
licht ("Találkozás a félhomályban', elb.-ek, 1951): Standpunkte ('Álláspontok', karcolatok, 1953); lm Lauf der Zeit ('Az idők folyamán', elb.-ek, 1954). O Gyűjt, kiad.: Ja und Nein ('Igen és nem', kritikák. 1926 1927); Fensterplatz ('Ablak melletti hely', 1959); Prosa aus vier Jahrzehnten ('Négy évtized prózája', 1968); Lieber Freund! Lebenszeichen aus der Fremde ('Kedves Barátom! Életjelek idegenből.' Levelezése W. S. Schlammal. 1981). O Magyarul még: 1 elb. (Szentgyörgyi Anna. Kor, 1929. 3); 2 riport (n. n., Kor, 1931,3); 1 elb, (Sík J., Vig, 1959, 1); 1 elb. (Lányi Sarolta, Mai osztrák elbeszélők, 1967);'1 elb. (Bassa Gy., Rakéta, 1983, 39). O Írod.: X. Y. Z. (Weisz J.): Der Feuilletonist und sein Werk (Pester Lloyd Morgenblatt, 1922. júl. 21.); 11. Kimig: Alfréd Kerr Alfréd Polgár. Ein Vergleich (1950); H. Splittgerber: Feuilleton-Formen und Feuilleton-Tnhalt an den Beispielen von Auburtin und Polgár (1956); G. Fritsche: Die Kritiken Alfréd Polgars in der „Weltbühne" als Spiegel des Wiener Theaters 1906—29 (1964); H. Zohm: Wiener Juden in der deutschen Literatur (1964); U. Weinzierl: Er war Zeuge. Alfréd Polgár ein Leben zwischen Publizistik und Literatur (1978); E. Philipoff: Alfréd Polgár: ein moralischer Chronist seiner Zeit (1980). Somogyi Gyula polgárháborús irodalom: —•háborús irodalom polgári dráma; polgári színjáték: drámai műfaj. Kialakulása és megszilárdulása a drámairodalom fejlődésének egyik legjelentősebb időszaka. Közvetlen előzménye, egyben egyik legelső formája a polgári szomorújáték a 18. sz. második felében létrejött „kevert" műforma ((3. Lillo, G. E. Lessing, Goethe, F. Schiller, F. //ebbel), lényegében a -*középfajú dráma kialakulásához kötik, s további fejlődése is együtt halad a középfajú drámáéval, ám a fogalom tartalma sokrétűbb. Alakulása során történetileg határait a 19. sz. vége felé szokás megvonni — magába olvasztotta a polgárság új társadalmi és világszemléletét kifejező műformákat (comédie de moeurs, comédie larmoyante, comedy of h umours, comedy of manners, cselvígjáték, érzékeny játék, Rührstück stb.) csakúgy, mint a kor társadalmi drámáját, az újromantikus dráma törekvéseit és a társalgási színművet. Kezdeteikor — s legkitűnőbb szerzőinél később is — a feltörekvő polgárság számára a „polgáreszmény", a polgári erények megfogalmazását célozta, a polgári viselkedés-
692
POLGA
normák mintáinak, ill. hibáinak éles, gyakorta kíméletlen kritikája, sokszor a gúny, az irónia kifejeződése, még akkor is, ha történetesen a kigúnyolt szereplők az arisztokrácia köréből kerültek ki. A fogalomkör a 19. sz.-ban egy sor pusztán szórakoztatásra szánt formával gazdagodott (bulvárdarab, melodráma, bohózat). Történetileg tehát egy hosszú időszak szinte teljes drámairodalma tekinthető polgári drámának, s a meghatározás dramaturgiai elemzése — éppen a műformák sokszínűsége miatt — szintén elég nehéz. O A polgári dráma alapvető jellemzője, hogy cselekménye zömében valósághű, a realitás jegyében íródott, mondanivalója a lassan megerősödő, majd a társadalom irányításába mindjobban, akár erőszakosan is beleszóló polgárság problémáit fejezi ki. így nem véletlen, hogy a fogalom körébe tartozik a -*romantikus színház számos darabja csakúgy, mint a naturalista és realista színházé. Szórakoztató, ún. társadalmi formájának témavilága: szerelem, házasság (-törés), erkölcs, pénz, realistább ágának az egyén (karrier) szem bekerülése a polgári társadalom törvényeivel s az ebből adódó konfliktus. A két fő vonal azonban sokszor egyetlen darabon belül is szövevényesen összefonódik. A polgári társadalom erkölcsi problémáinak kritikája (érdekházasság, a nemek egyenjogúságának megítélése, a válás kérdése, nevelés stb.) jelentkezik. E. Augier, ifj. Dumas stb. társadalmi drámáiban (voltaképpen comédie de moeurs-ök), míg az egész társadalom álszent és hazug intézményrendszerének (pl. igazságszolgáltatás) bírálata áll Ibsenén Shaw jx)lgári drámáinak középpontjában. Az időszak színműveire jellemző a cselekmény és a hős dinamikus egysége: a figurák jelleme — gyakran lélektanilag hitelesen motiválva — a darab során a cselekménnyel együtt alakul, fejlődik, attól elválaszthatatlan. Formailag — éppen realitásigényéből fakadóan — hadat üzen a klasszikus tragédia, ill. vígjáték sablonos dramaturgiai megoldásainak. Legtöbbször prózában írott, természetellenesnek tartja a (még a klasszicista színházban is gyakorta alkalmazott) monológot, kerüli & félreszólást, színpadán legfeljebb ironikus hangvétellel jelennek meg szellemek, a romantikus színházbeW kezdetei után idegen tőle a patetikusság. A cselekmény menete általában egyenes vonalú, szerkezete zárt, logikus, viszonylag kis teret nyújt (eltekintve az ún. társalgási vígjátékoktól) a véletlen szerepének. O Jellemzőinek ismeretében egy történetileg a 18. sz. közepétől a 19—20. sz. fordulójáig (lényegében a realista színház, ill. a különféle
avantgarde színházi törekvések fellépéséig) tartó időszak színpadi termése sorolható a polgári dráma fogalomkörébe, melynek már ismertetett dramaturgiai jellegzetességein túlmenően — tematikája a polgári társadalom kérdéseire terjed ki, leghaladóbb irányzatai bírálják a társadalom egyes fonákságait, ill. intézményrendszerének hibáit, bírálatuk azonban mindig az egyén szempontjából hat, s nem ragadja meg az alapvető társadalmi (osztály) ellentmondásokat. O Legkitűnőbb magyar képviselője akinek munkássága a hazai polgári drámát az európai irodalom fővonalához kapcsolta Csiky ÍJ. volt. O (-* dráma, középfajú dráma) O Inni.: Névy L.: A drámai középfajok elmélete (1873); Szigligeti E.: A dráma és válfajai (1874); A. Eloesser: Das bürgerliche Drama (1898); M. Foth: Die Stellung des Dramas unter den Künsten (1902); Salamon F.: Dramaturgiai dolgozatok (1907); Gyulai P.: Dramaturgiai dolgozatok (1908); Lukács Gy.: A modern dráma fejlődésének története (1911); E. Ermatinger: Die Kunstform des Dramas (1913); E. Bernbaum: The Drama of Sensibility (1915); Sebestyén K.: Dramaturgia (1919); («. Geoffroy: La comédie bourgeoise (1922); A. Winds: Drama und Bühne im Wandel der Auffassung von Aristoteles bis Wedekind (1923); H. C. Bissel: I,es conventions de théátre bourgeois contemporain en Francé 1887—1914 (1930); W. P. Eaton: The Drama in English (1930); N. S. Wilson: European Drama (1937); J. Pinatel: Le drame bourgeois (1938); G. Freedley J. A. Reeves: A History of the Theatre (1941); R. Southern: Changeable Scenery (1952); S. Melchinger: Modernes Welttheater (1956); (5. Bumm: Humor und Satire in der bürgerlichen Asthetik (1959); B. H. Cark: European Theories of the Drama (1959); A. Nicoll: The Theatre and Dramatic Theory (1962); G. E. Lessing: Laokoón: Hamburgi dramaturgia (1963); Lukács Gy.: Az esztétikum sajátossága (1965); F. R. Münz: A dráma lényegéről (1965); Vajda György M.: Állandóság a változásban (1968); Fodor G.: A polgári dráma és a drámaelmélet kezdetei (MFilSz, 1969, 2.); W. Benjámin: A német szomorújáték eredete (Angelus Novus, tan.ok, 1980). Muzslay László
693
polgári eposz: —>eposz polgári színjáték: -»polgári dráma polgári szomorújáték: polgári környezetben játszódó, prózában írt -*tragédia, ill. átmenet a tragédia és a komédia között, mint ilyen bizonyos mértékig előképe, ill.
POLIZ
kapcsolódik a melodrámához is. O A klasszikus poétika szerint — a 18. sz. derekáig — a tragédia csak magas rangú személyek (királyok, fejedelmek, hősök) kalandjairól és bukásáról szólhatott, a polgár gyöngéi csak komédia középpontjába kerülhettek. Ez a ma nevetségesnek látszó szabály a feudális társadalom szerkezetéből fakadt, ugyanis a nagyszabású ügyekbe (államvezetés, háború stb.) polgárnak valóban nem volt beleszólása, s így a polgári élet konfliktusai a valóságban is szűk körben maradtak, ábrázolásukat leginkább a vígjátéki forma tette lehetővé. Az első polgári szomorújáték (G. Lillo: A londoni kalmár, 1731) még a „heroikus" tragédia verses formájához igazodik. Légkörét, lehetőségét az angol polgárság felemelkedése teremtette meg. A harmadik rendet szellemi értelemben a felvilágosodás emelte fel, s a francia forradalom juttatta tényleges hatalomhoz. Ebből az összefüggésből adódik, hogy a polgári szomorújáték első teoretikusa egy francia enciklopédista, Diderot. (3 hirdette először a tragédia és a vígjáték közé ékelődő komoly műfaj (genre sérieux) szükségességét; ha ez az egyik szélsőséggel tart rokonságot, legyen ,,komoly vígjáték" a neve, ha a másikkal, „családi tragédia" (tragédie domestique), amelynek „tárgya legyen jelentős, bonyodalma egyszerű, családi jellegű, álljon közel a valóságos élethez". A műfajt ugyanis nem a szereplők rangja, környezete szabja meg, hanem a mű hangneme, mondanivalója, a szenvedélyek és a jellemek ábrázolása. Az elmélet tehát jóformán kész, a gyakorlati igazolás azonban még várat magára, mert Diderot két színműve elég gyöngén sikerült. O Más oldalról indul az az első német polgári szomorújáték írója. G. E. Lessing (Miss Sara Sampson, 1755; Emilia Galotti, 1772), mikor a divatos francia klasszikusok helyett a jóformán elfelejtett Shakespeare tragédiáiban találja meg a kor emberéhez szóló formát: az ő természetességét, valóságábrázolását kell eltanulni. „Legmélyebben azok szerencsétlensége hatol szívünkbe írja később a Hamburgi dramaturgiában —, akiknek életkörülményei legközelebb állnak hozzánk." Az ő nyomdokain halad tovább Goethe (Clavigo; Stella stb.). A polgári szomorújáték legmaradandóbb darabja Schiller műve (Ármány és szerelem, 1784), amelynek konfliktusa a polgár és a nemes társadalmi ellentétéből fakad. Ilyen természetű konfliktus később is sűrűn felbukkan a német színpadok népszerű Ruhrstückjeiben. Az elnevezés a tragédia kihalásával értelmetlenné vált, s a 19. sz. során a műfaj beleolvadt a dráma műfajába. Utolsó jel694
legzetes képviselőjeként Fr. Hebbel Mária Magdolna (1844) c. művét szokás emlegetni. amelyben a polgári családfő már nem áldozat, hanem a tisztesség és az erkölcs nevében önnön családtagjainak szerencsétlenné tevője, de ennek a megjelölésnek is inkább csak az ő életművéhez s nem az amúgy is polgári jellegű drámairodalomhoz való viszonyban van értelme. O (~*dráma, polgári dráma, középfajú dráma) O írod.: H. Ulmann: Das deutsche Bürgertum in deutschen Tragödien (1923); J. Pinatel: Le drame bourgeois (1938); Vajda György M.: Állandóság a változásban (1968). Benedek András Polic [polityj, Nikola (Susak, 1890. nov. 26.—Volosko, 1960. okt. 15.): horvát költő. Építészetet tanult Zágrábban, majd a Novi list c. rijekai lap szerkesztője és könyvtáros volt. O Első verse 1911-ben jelent meg. Polic a költő A. G. MatoS tanítványai közé tartozott. Költészete a csend poézise, sok szempontból egyedülálló jelenség kora horvát irodalmában. Elénk, színes tárcáiban is érezhető A. G. Matos hatása. O Fontosabb művei: Juteraünji grad ('Tegnapi város', költ.-ek, 1936); Pjesme ('Versek', 1951). O Magyarul: 1 vers (Fehér F., Magyar Szó, 1963, 149.); 1 vers (Csuka Z., Adriai tengernek múzsája, anto., 1976). DraSko Kedjep Polió-Kamov fpolity-komov], Jankó (recine, 1886. nov. 17.—Barcelona, 1910. aug. 19.): horvát költő és író. A viharos életű Polic-Kamov az „elátkozott", a társadalomból kitaszított, megvetett költők közé tartozik, akiknek egész költészetét saját balsorsuk foglalkoztatja. Verseket, drámákat és esszéket írt. Rövid, bohém vándorélete során töredékeiben is erőteljes tehetségre valló életművet alkotott. Akárcsak V. Petkovié-Dis a szerb költészetben, PolicKamov is inkább csak előre vetítette egy modernebb költészet eljövetelét szabadverseiben, semmint megvalósította. IsuSena kaljuza ('A kiszáradt pocsolya', 1957) c. posztumusz regénye kétségkívül irányadó volt a modern horvát próza fejlődésében. O Egyéb fontosabb művei: IStipana hartija ('összegyűrt papír', költ.-ek, 1907); Psovka ('Szitok', költ.-ek, 1907); Na rodjenoj grudi ('Az anyafóldön', dráma, 1907). O Magvarul: 1 vers (Ács K„ Híd, 1960, 10.) DraSko Redjep Polidurí, Maria; Maria Polyduré; I'olidúri, Maria (új átírás); (Kalamáta, 1902 Athén, 1930): görög költőnő. Athénban jogi tanulmányokat folytatott, amelyeket fél-
POLIZ
behagyott, s teljesen a költészetnek szentelte magát. Súlyos tüdővész okozta korai halálát. O Egy átmeneti korszak jellegzetes hangulatlírája az övé a -*dimoticizmus hanyatlása idején s az avantgarde feltűnése előtt. Betegségének tudata s különösen Kariotakisz iránt érzett reménytelen szerelme táplálja ösztönös, impulzív, egyszerre életigenlő és halálvágyó, gazdag érzelemvilágot tükröző líráját. Csiszolatlan tehetségként robbant be a görög irodalomba, s életműve ma is szélsőséges viták tárgya. Erotikája kendőzetlen és természetes, formavilága kaleidoszkopikus, verselése zenei asszociációkkal teljes. O Művei: Trilli pu zvinun ('Elhaló trillák', költ.-ek, 1928); Iho szto haosz (Visszhang a káoszban, költ.-ek, 1929). O Gyűjt. kiad. és irod.: L. Zografu: Maria Polxduri. Ajxinda ('összes művei', 1961). O Magyarul: 5 vers (Végh Gy., Világirodalmi Antológia, VI/2. köt., 1962); 1 vers (Szabó K., Az újgörög irodalom kistükre, anto., 1971); 4 vers (Végh Gy., A bolond gránátalmafa. Újgörög költők antológiája, 1984). Caruha Vangelio polifónia, polyphonia (görög polü 'sok' és phóné 'hang' szavakból): /. Eredeti zenei értelme szerint a többszólamúságnak az a fajtája, amely a vokális vagy hangszeres szólamokat az ellenpontozás szabályai szerint társítja, vagyis dallammal szembe dallamot állít. II. Az eredetileg zenei szakkifejezést általában képes értelemben alkalmazzuk irodalmi alkotásokra úgy, hogy ezek komponenseit, faktorait, rétegeit-szintjeit, kifejezőeszközeit, eljárásait „szólamoknak" tekintjük, melyekből úgy jön létre a polifónia, mint a zenében, azaz a különböző természetű, jellegű, eredetű stb. alkotóelemek egyidejűleg, egymásnak ellenpontját képezve, sokszínű, harmonikus, bonyolult egységben fejtik ki esztétikai-művészi hatásukat. /. Nagyon tágan értelmezve minden irodalmi mű polifonikus, lévén sokszólamú nyelvi mű, mely egyidejűleg közvetít különböző természetű üzeneteket. I)e ez a körülmény még nem föltétlenül eredményez művészi értelemben vett polifóniát, 2. Mivel az irodalmi mű négy alapvető tényezőjén — író, mű, média, befogadó — kívül még sok más komponens is szerepet játszik egy mű létrejöttében, hatásában, esztétikai értékének megítélésében, a polifóniában ezeknek szinte végtelen számú párosulásai jelentkeznek. A polifónia legfontosabb válfajait is ezért csak nagyon megközelítő és esetleges módon lehet bemutatni, (a) Legelsőül kínálkozik az a fajta polifónia, melyet talán ontológiainak nevezhetnénk, je-
lezve ezzel, hogy minden irodalmi (s általában művészi) alkotásban egy időben, lényeget és létezést meghatározóan együtt van a valóság valamilyen tükrözése és az alkotóteremtő munka által létrejött egy- vagy többféle szubjektív, képzelet szülte, azaz fiktív elem. Ez a kétszólamúság annyira ősi, hogy természetesnek találjuk; de rögtön releváns lesz az egyik vagy a másik szólam, ha a másik rovására uralkodóvá válik. így például a mesében, a mitikus, vallási irodalomban a szubjektív-fiktív-képzeleti elem jó elkülönítő jegyül szolgálhat az irodalmi alkotásoknak valamely jellegzetes csoportjába való beosztásához. Az újabb kori irodalomban ugyanilyen, az objektív valóságot háttérbe szorító szólam lehet az álom, a hallucináció, a látomás, a vízió (bár minderre a legrégibb irodalmi emlékekből is van példa). Proust regénye pl. emlékmozaikokból épül fel, s valóságértéke csak az emlék szubjektivitásában gyökerezik. A két szólamot klasszikusan egyesítő irodalmi ontológia a 18. sz. végétől (Novális, E. T. A. Hoffmann, Vörösmarty, E. A. Poe stb.) századunkig elevenen él (Maeterlinck, Capek, Bulgakov, (íarcía-Márquez stb.). Másrészt eltolódhat a mű a kevés fiktív elemmel dolgozó, a képzeletit, mesést, misztikusát tudatosan elhárítani akaró dokumentum-, memoár- és riporíirodalom irányában. Valóság és fikció-képzelet eme kétszólamúsága a költészet mikroelemeit alkotó részecskékben, a mikrostruktúrákban is feltalálható az egyszerű metaforától, a képig és a szimltólum'ig mindenkor egységben van egy valóságos és egy „átvitt" jelentés. A. Lamartine mondata: „Ne pourrons-nous jamais sur l'Océan des áges / jeter l'anere un seul jour?" (Le lac), („Soha nem vethetünk horgonyt akár csak egy napra is az idők óceánján?") egészen mást is mond, mint a közismert szavak beszédbeli-nyelvi jelentése, valójában ezúttal is két „szólamról" van szó. O (b) A külső formában megnyilvánuló polifónia másik nagy területe a műfaji szabályok előírta struktúrába és közlésbe beiktatott új szólam vagy szólamok. így beszélünk lírai epikáról, drámai líráról, és lírai drámáról, epikai drámáról stb. A legfrappánsabb e műfaji sokszólamúság talán a balladában, melynek (Oreguss A.-tói származó) definíciója — tragédia dalban elbeszélve máig találónak látszik, s pontosan jelzi a ballada három műfaji szólamának egységét, A világirodalomnak talán legpolifonikusabb drámája (drámai költeménye) Goethe Faustja, melyben szinte elsorolhatatlan számban futnak egymás mellett, egységet alkotva, a legkülönbözőbb tartal695
POLIZ
világ eszközeit messze felülmúló artisztimi, formai, hangulati, valóságtükröző, sőt kummal (pl. Három királyok, Altató). verstani „szólamok". Ugyanez a többszólaEnnek legkönnyebben tetten érhető formámúság lelhető fel az olyan műfajokban, mint az elbeszélő költészet vagy a regény. A ja az archaizálás (pl. Th. Mann József—>• lovageposzok például egyaránt épülnek a tetralógiája, Ady E. Krónikás ének 1918ból. O (e) A polifónia forrásául szolgálhat meséből, mondából, lírai műfajokból, a az író vagy a költő (ill. műbeli képviselője) történetírásból és a folklór formáiból. De ez a sokszólamúság nem hiányzik a kisebb folyamatos vagy elég következetes jelenlétének jelzése, ill. érzékeltetése valaelbeszélő költeményekből sem (pl. Vörösmely más szólam mellett. Pl. minden komimarty M. Szép Tlonka, V. Hugó a Századok kus, humoros műben megtalálható a kinelegendája darabjai stb.). O (c) Másik gyavettetés mellett az írónak valamilyen kori előfordulása a polifóniának az irodalmi mértékű — esetleg csak formai — azonoalkotásoknak szintekre, rétegekre való struksulása a komikum, humor tárgyával. A turáltságában lelhető fel. így például lehet, humor kettős természetére (talán Jean hogy a felszínen egészen más esztétikai, Paul alapján) örökérvényűén mutatott rá ideológiai, magatartás- és funkcióbeli szóArany J „ amikor a humort mint az esőn lamot hallunk, mint a mélyebb rétegekben. átsütő napfényt, ill. a könnyes mosolyt, Sokszor például optimistának élünk át azaz egy azonosuló, megértő és egy eltávagy fordítva — egy alkotást, amely mély volító, bíráló, szomorú kettősség egységét rétegeiben éppen ellenkező filozófiát hordoz. értelmezte. Polifóniát teremthet epikai (Horatius, Villon, Puskin, Arany,), és sokan műben az elbeszélésmód, a perspektíva váltomások bőséges példával szolgálnak). Lehet a gatása, színpadi műben a narrátor alkalfelszínen valami játék s a mélyben tragédia mazása, máskor a színpad a színpadon (ez pl. a shakespeare-i polifónia egyik fő (dráma a drámában) sok további szála (vö. megjelenési módja). József A. Születésnapl. P. Weiss Marat halála). A dráma előadápomra c. versében a már-már túlzottan sa során még számtalan lehetőség van játékos forma alatt egy boldogtalan élet újabb és újabb „szólam" megteremtésére. fájdalmai, sérelmei hangzanak; Swift GulliIlyen pl. a közönségre kacsintó „félre" verje a kalandok szintjén lehet gyermekekjelzés, mely által a néző egy pregnánsan nek való mese, de egy más szinten keserű más valóság- és viszonyulás szemszögének társadalomkritika. Lehet a mű az egyik hatása alá kerül anélkül, hogy közben rétegében izgalmas krimi, a másik szólamot elszakadna a műtől. A „két színpados" pedig a rendkívüli mélységű pszichológia polifónia mélyebb (a nehezebben köalkotja (Dosztojevszkij, Maugham stb.). Tükvethető) formájában a szereplő egy időben rözhet a felszín az író részéről közönyt, követ két drámát: egy felszínit, a drámán impassibilitét, a másik réteg viszont mély belül is szimuláltat, és a szereplő belsejében emberségről, a hőse sorsával való azonosulásról, együtt szenvedésről vall (Flaubert, egy másik, „valóságos" tragédiát (A. Miller Az ügynök halála). Ezzel rokon a keretes Kosztolányi, Pirandello, Camus stb.). Az elbeszélés vagy a „kínai doboz"-szerű (többilyen polifóniának érdekes esete az, amikor szörösen betétes) írásmű, melyben van egy a klasszikus vers- vagy elbeszélésforma egy szélesebb — a belső(ke)t magában foglaló válságos, zaklatott, töredezett világ hordo— kör, és van(nak) belső, a külső üzenetébe zója (Byron, Vörösmarty, L. Tolsztoj, Ady beépülő kör(ök), mely(ek)hez a valóság, az stb.). Ez a megoldás sokszor egészen a értékelés, műélvezet más és más szintje ->paradoxonig mehet, amikor például a kapcsolódik. A külön világú keret, a betéfogolytábor iszonyú embertelenségéhez egy tiek) polifóniája különösen kedvelt a reneidilli világ, egy antik műfaj (az ekloga) és a szánsz és barokk színházban (misztériumhibátlan (antik) verselés szólamai alkotnak játékok, Shakespeare), a regény műfajában — már-már borotvaélen járó —- harmonipedig ilyen összetett polifóniában páratlan kus polifóniát Radnóti M. bori verseiben. O Cervantes Don Quijotéja vagy Rabelais mun(d) Újabb lehetőség van a polifónia kibonkái. O Mellőzve a polifóniának egyéb, takozására a hangnem (s a vele kapcsolatos felsorolhatatlanul sok változatát, mégis meg nyelvezet) terén. Az intellektuális, racionakell említeni az egyik alkotó struktúrában, lista fogantatású szólamot egy érzelmi, a verselésben alkalmazott kettősséget vagy pszichológiai, irracionális „dallam", a vátöbbességet. Leggyakoribb a klasszikusrosiast egy vidéki, a jelen idejűt egy, érezheidőmértékes és egy más elvű, hazai verselés tően a múltból származó kíséri, József A. egyidejű alkalmazása (-*szimultán verselés). több versében pl. a gyermekded, népi valláAz európai — főként vallásos, latin — sosságú vagy folklór szint alatt művelt, költészetben szinte kezdetektől megfigyelintellektuális elem húzódik az utánzott 696
POLIZ
hető, de az -*ambroziánus sor már világosan verselési polifóniát mutat, s ez töretlenül halad sok kombináción át napjainkig, az egyes irodalmakban más és más időben jelentkezve. (A magyar irodalomban a 18. sz. közepétől lehet ilyen értelemben polifonikus verselésről beszélni.) 3. Külön esetet jelentenek a polifónia problematikájában azok, melyekben a nyelvi közlés mellett a zene vagy más művészetek (grafika, festészet, film, tánc stb.) nyelvi eszközökkel az irodalmi költészeti mű egy-egy szólamává vannak transzformálva és az említett művészetek funkciójának feladatát (részben) vállalva, a nyelvi-fogalmi verbális közléssel egyidejűleg hatva hozzák létre a művészi élményt. Közöttük legbonyolultabb a zeneiség kérdése (beleértve az olyan eseteket is, mikor a hangszín hoz létre olyan információtöbbletet, mint pl. Verlaine Chanson d'automne (őszi dal) c. költeményében. Általában arról van szó, hogy zenei szólamként egy, a ritmusból kihallható önálló nyelv-dallam közvetít valamilyen közlést, mint pl. Áprily L. sok költeményében vagy az impresszionista költőknél. Nevezetes vívmány e téren E. A. Poe költészetének egy része, mely a verbális költészet, a gondolat és a zene egyenrangú, harmonikus kombinációja. O A nyelvi zeneiség azonban sok veszéllyel is jár; s ez vonatkozik a többi említett művészetre is. Az ugyanis kétségtelen, hogy a nyelvi irodalmi mű valóban képes közvetíteni olyan üzeneteket, melyekre általában és elsődlegesen csak egy más művészet képes, polifóniáról azonban legfeljebb abban a ritka s valóban magasrendű realizációban beszélhetünk, amikor a többféle művészet üzenete, közlése (természetesen transzformált és a verbális művészetre adaptált alakban) egy időben, egyforma érvénnyel funkcionál. Bár ez a közlésforma az írásművészet legmagasabb rendű formái közé tartozik, a legtöbb esetben elcsúszás, aránytalanság következik be az egyik vagy másik konstitutív faktor irányában, ez pedig a polifónia megbomlásával jár együtt. Gyakran előfordul, hogy a zenei funkciójú „szólam" „átveszi a prímet": a hangok sora, a szavak rendje inkább zenei követelményeknek van alávetve, elnyomja a nyelvi közlés vezérdallam mivoltát, a zenei fogantatású mondanivaló válik elsődlegessé, sokszor éppen öncélúvá. Ez már formalizmus, s bár sokan teljes értékű nyelvi művészetnek tekintik a csak hangok, szavak keltette hangulatot kifejező alkotásokat, polifonikusnak aligha tarthatjuk, mert a nyelvi közlés gondolati-tartalmi kommunikatív funkció-
ja elsikkad. O Más művészetek esetében ritkán kerül erre sor: a filmművészet technikája ugyan sokat kölcsönöz az irodalmi alkotásnak (pl. már 1906 körül Babits M. Mozgófénykép), de a nyelvi költészet funkciója folé sosem kerekedhet úgy, mint a zene. Mint a polifónia egyik szólama azonban már eddig is jelentősen gazdagította az irodalmi művészet számos ágát. O A táncművészet máig sem léphet túl azon a funkcióján (elsősorban a ritmusalkotásban), melyet a kezdetek óta a nyelv—dallam (zene) —tánc polifon egységében betöltött. O A képzőművészetek nyelvi transzformációja a leképzés, leírás funkciója jegyében csak igen korlátozott lehetőségek közt mozog, ezekkel, mint a polifónia egyik lehetséges szólamának kérdésével 1 a leírás, leíró költészet és a hangfestés foglalkozik. Az avantgarde költészetben voltak (s vannak) olyan kísérletek, melyek a nyelvi (gondolati, érzelmi, tartalmi) közléssel egyenrangúvá kívánták tenni a képzőművészeti fogantatású és funkciójú eljárásokat, pl. a nyelvi forma képszerű elrendezését, a szó kiiktatását (képvers, imaginizmus), de ezzel nem sikerült egyértelműen gazdagítani az irodalmi művészet polifóniáját. O (még -»polifonikus próza, polifonikus regény, költői nyelv, szövegszerkezet, parafrasztikus elemzés) O Irod.: O. Walzel: Gehalt und Gestalt im Kunstwerk des Dichters (1923—25); Fónagy I.: A stílus zenéje (Műhely, 1941 — 1942); W. Kayser: Das sprachliche Kunstwerk (1954); Fónagy I.: A költői nyelv hangtanából (1957); Szabolcsi B.: Dallam és vers (1960); Weöres S.: A vers születése (1964); Péczely L.: Tartalom és versforma (1965); R. Ingarden: Az irodalmi műalkotás (1977); Szegedy-Maszák M.: Világképés stílus (1980); Király T.: Intés az őrzőkhöz (1982); I. Fónagy: L-a ripetizione creativa (1982); Imre L.: A magyar verses regény (1983); Kovács Á.: Dosztojevszkij regénye (1983). Martinkó András polifonikus próza; polyphonic prose: ritmikus prózában írt költői mű. Á fogalom két 20. sz.-i amerikai költő munkásságához kapcsolódik. Amy Lowell kísérletezte ki a formát, nevét azonban J . G. Fletcher adta, aki egyszersmind újraértelmezte, áthangolta elődje kezdeményezéseit. Lowellt P. Fort példája ösztönözte; a francia költő prózai sorokban nyomtatott, ám ritmikus, rímes „balladái" nyomán alakított ki új, zenei formát. A polifonikus próza változatos metrumokkal, rímmel, asszonánccal, alliterációval ritmizálja, poétizálja a prózát. Lowell szabad ritmikájú beszédnek fogta fel, „mely 697
POLIZ
soha nem lesz sem tiszta próza, sem tiszta vers", s amely csupán alkotója „ízlésétől, érzésétől" függ. Törekvései elsősorban a Can Grande's Castle ('Can Grandé kastélya', 1918) c. kötetben mutatkoznak. Fleteker kötöttebb ritmustervvel ruházta fel a formát. Költői gyakorlatában e dikeió részint az angol ritmikus próza szabályosabb változatait, S. Th. Browne, Th. De Quincey, H. Melvitte prózanyelvét követi, részint a költemény akusztikus, fonetikai rétegét, hanghatását dúsítja fel „az asszonánc, a finom alliteráció, a rím és a visszatérés megannyi szépséges, zenei hatáseszközével". Legfontosabb kötete e nemben: Breakers and Gránit ('Kőfejtők és gránit', 1921). A polifonikus próza műfaji kerete, alapja tehát Loivellnél és Fletekernél egyaránt a lírai költészet, így az részben a szabad vers, részben a prózaköltemény tágabb jelenségkörébe illeszkedik. O írod.: E. B. Stephens: John Gould Fletcher (1967); J . Gould: The World of Amy Lowell and the Tmagist Movement (1975). liárdos László polifonikus regény: M. M. Bahtyinértelmezésében Dosztojevszkij művészi világkéjének és kompozíciós módszerének elsődleges sajátossága. A fogalmat Problemi poetyiki Dosztojevszkovo ('Dosztojevszkij poétikájának problémái', 1929) c. könyvében fejti ki. A zeneelméletből kölcsönzött és szűkebb értelemben már korábban is használt műszót Bahtyin mint a dosztojevszkiji regény univerzális magyarázó elvét kezeli. Megfogalmazásában: „Dosztojevszkij regényeinek legalapvetőbb vonása az önálló, egymástól elváló szólamok és tudatok sokasága, a teljes értékű szólamok igazi, gazdag polifóniája." A terminus jelentése legalább három síkon vizsgálható: a regénybe vont cselekményanyag; a hősszemlélet; az eszmeábrázolás vonatkozásában. O 1. Bahtyin egyetértőleg idézi a Dosztojevszkij-szakirodalom megállapításait a regény cselekménybeli szintjeinek széttartó elemeiről, a műfaji utalásrendszer nagyfokú heterogenitásáról, s ezt a jelenséget a regény „többvilágúságának" nevezi, amely egymással kibékíthetetlen világlátási módokat kapcsol össze magasabb egységben. A műfaji előzményeket tárgyaló részben Bahtyin a —*menipposzi szatírából és a művelődéstörténeti kategóriaként elemzett, ún. karneváli világszemléletből vezeti le az ellentétes valóságsíkokat szembesítő és koncentráló, a különböző hangnemeket és stílusminőségeket ütköztető dosztojevszkiji regényt. O 2. A polifónia poétikai elvének világképi megalapozottságát azonban főként a hősszemlélet, az em698
berábrázolás új módja tárja fel. Itt kristályosodik ki az a diehotomikus fogalomcsoport is, amelybe a polifónia illeszkedik. Az európai regény hagyományosan homofon természetű, vagyis anyagát a szerző személyes világképe, személyes szólama uralja: a megjelenített figurákat a szerzői beszéd meghatározza, tárgyiasítja, s ezáltal befejezetté teszi, „egyszólamúságának" megfelelően monologikus keretbe fogja. A polifonikus regény viszont nem dologi meghatározottságban jeleníti meg a hőst, hanem meghagyja neki a személyes öntudat és önértékelés jogát, azt a szabadságot, hogy „fönntartsa magának a róla elmondható utolsó szót." A hagyományos regény (sőt dráma) monologizmusával szemben a dosztojevszkiji regény dialogikus tendenciájú, vagyis a szerejjlői tudatok és szólamok folytonos kölcsönhatására, feszült vitájára és végső egymásra utaltságára épül. A dialógus dramatikus értelemben is Dosztojevszkij kedvelt poétikai eszköze, de Bahtyin a kompozicionálisan jelölt j)árbeszédnél jóval általánosabb, elvontabb jelentéssel használja a fogalmat, így lehet a dialógus magának a személyes tudatnak immanens tulajdonsága, de végső vágya, transzcendenciája is. A szerző szintén dialogikus aktivitással közelíti meg hőseit, róluk alkotott elképzelése egyszersmind elképzelés a „szóról" mint mindenfajta ténybeli determináltságon túlemelkedő szabad aktusról, a „tiszta szólamról". Bahtyin koncepciójában a jierszonális nyelvhasználat is az egyén lezáratlanságát, meghatározatlanságát fejezi ki. O 3. Végül polifonikus az eszmeábrázolás is. Szemben az eszmeregény három monologikus típusával: az ideologikus világlátás anyagszervező elvével, a szerzői eszmének egy hősben való kinyilvánításával (szócső-figura), valamint a műegészből levonható végkövetkeztetéssel, Dosztojevszkij azt mutatja be, hogyan válik az eszme mint prototípus az „emberben élő ember" individualizált eszméjévé. Regényeiben az eszme eleve dialogikus viszonyban van más eszmékkel, lezáratlan és interszubjektív mint maga a nyelv vagy a hős. Bahtyin tagadja, hogy az egyes eszmehordozó hősök között művészi értelemben hierarchikus viszonyt lehetne fölállítani. Bár a dosztojevszkiji megoldást az ideális ember. Krisztus alakjában látja, ennek az eszmei középpontnak, rendező elvnek a működése némileg homályban marad. O A polifonikus regény fogalmának kidolgozása a Bahtyin-féle történeti poétikai módszer maradandó teljesítménye. Kategóriái alkalmazhatók a 20. sz. több kiemelkedő regényére. Bár Bahtyin egyéb
POLIZ
interpretatum (1960). A munkálatokat T. Ayuso Maraznela irányítja. Komoróczy Géza
tanulmányaiból kitűnik, hogy a lírát monologikus műfaji rendszernek tekintette, Király I. az ő koncepcióját vette alapul a kései Ady-\\r&elemzésekor. O írod.: «J. Kristeva: Une poétique ruinée (1970); Fehér F.: Az antinómiák költője (1972); M. M. Bahtyin: A szó esztétikája (1976). Bárdos László
poliglott irodalom: két vagy több nyelvet használó irodalmi alkotások összessége (-* kétnyelvűség).
poliglott Bibliák; Biblia polyglotta (latin elnevezés): a -»Biblia „soknyelvű" nyomtatott kiadásai. A régi fordítások közzététele miatt és a szövegkritikai munka ma is fontos segédeszközeiként nevezetesek az alábbi poliglott kiadások: 1. Complutumi poliglotta; Alcalái poliglotta; Complutensis ('complutumi, ti. kiadás'); Biblia Políglota Complutense: F. Ximenez bíboros, toledói püspök vezetésével, A. de Zamora közreműködésével készült Alcalá (latinul Complutum) városban (Spanyolo., 1513—1517; megjelent 6 kötetben, 1520-ban vagy 1522-ben). A -unaszóra héber szövegén kívül Onkelosz —yTargum'ját, a —»Septuagintát, e két utóbbinak latin fordítását és a -» Vulgatát tartalmazza, valamint (külön kötetben) nyelvtant, szótárat és kommentárokat. O 2. Antwerpeni poliglotta; Biblia Regia (latinul 'királyi Biblia'): TI. Fülöp király kezdeményezésére nyomták Antwerpenben 1569 és 1572 között; a Complutumi poliglottától csupán abban tér el, hogy közli csaknem valamennyi ószövetségi könyv ->Targumját (1—8. kötet). O 3. Párizsi poliglotta: .1. Morin (1591 1659) irányításával 1629 és 1645 között készült, 10 kötetben. Az Antwerpeni poliglotta szövegein kívül a -*Pentateuchus arámi fordítását és arámi nyelvű parafrázisát (-*Targum), valamint a —• Pesittát és egy arab fordítást is közöl. O 4. Londoni poliglotta: I. Walton (1593— 1683) irányítása mellett készült Londonban (1654—1657, 6 kötetben). A Párizsi poliglotta javított szövegein kívül a —» Vetus Latina, az etióp és perzsa részfordítások szövegét, Pszeudo-Jonathán -+Targum\kt és a Pentateuchus jeruzsálemi -*Targumját tartalmazza. A szövegekhez a szövegváltozatok gyűjteménye csatlakozik. 1669ben E. Castellus Lexicon heptaglottum ('Hétnyelvű szótár') cím alatt még héber, káld—arámi, szír, szamaritánus, etióp, arab, perzsa szótárt is csatolt hozzá. A kiadvány a keleti nyelvek tanulmányozásában mérföldkövet jelentett. O 5. Biblia polyglotta Matritensia: 1947 óta folynak egy madridi poliglotta kiadásának munkálatai. Megjelent, a bevezetésen kívül, a Psalterium Visigothicum—Mozarabicum (1957) és a Psalterium Hieronymi de hebraica veritate
Polignac [polinyák], Melchior de (Kerbastic, Bretagne, 1857—?): francia publicista, műfordító. Ősi főnemesi család sarja, rokonságban a Károlyi grófokkal. Otthon, majd Amerikában szociológiai tanulmányokkal foglalkozott, s miután hazatért, több párizsi lap munkatársa volt. Justh Zs. meghitt barátjaként huzamosan tartózkodott a szenttornyai Justh-birtokon, ahol részt vett a nevezetes Justh-féle parasztszínház-kísérletben. Itt szerette meg a magyar költészetet, és kezdett magyar verseket prózában lefordítani. Ebből egy kötetre valót Poésies magyares ('Magyar versek', 1896, F. Coppée előszavával) c. adott ki Franeiao.-ban. „Rokonom, gróf Melchior de Polignac szerette a magyar népet, Petőfit fordította és ismerte egy kissé a viszonyainkat" — írta róla unokatestvére, Károlyi Mihály, akinek párizsi politikai tárgyalásait s kivált audienciáját Poincaré köztársasági elnöknél 1913-ban közvetítette, majd 1914-ben a háborús Franciao.-ban internált Károlyi hazasegítésében is közreműködött. Rónai Mihály András poligram: -*kriptoníma Polikarpov, Szergej Ivanovics (Kuzminka, ma Moszkva, 1932. aug. 30. ): szovjet orosz költő. Tanulmányait 1963-ban fejezte be a Gorkij Irodalmi Főiskolán, írásai azonban már 1950-től megjelennek. O A költő expresszív lírikus, szóhasználata nemegyszerelvont, vonzódik a szokatlan kifejezési formákhoz. Műfordítóként is ismert. O Főbb versgyűjteményei: Protalina ('Hóolvadásos terület'. 1962); Sztrenozsennie gromi ('Megbéklyózott villámok', 1964); Szolnce na koljoszah ('Gördülő napsugár', 1965); Tyerenui ('Toronyszobák', 1971); Rubezsi ('Határok', 1972); Kuszt nyeopalimij ('Az el nem égő bokor', 1976); Jaszeny ('Kőrisfa', 1976); Dusi pregyel zselannij ('A lélek vágyott határa', 1980). Horváth Tibor
699
Polikárp, Szmirnai Szent: —• Polükarposz polikatalektikus versmérték: a régebbi verstani szakirodalomban olyan katalektikus versmérték, mely több -*csonka ütemet, ill. -* csonka verslábat tartalmaz. Általában
POLIZ
a görög-római versrendszerben használatos megjelölés volt (bár nem minden metrikus által elfogadott ott sem); értelemszerűen alkalmazták azonban más versrendszerekre is. Attól függően, hogy a periódusban hány csonka verslábat feltételeztek, megkülönböztettek dikatalektikus (2), trikatalektikus (3), tetrakatalektikus (4), pentakatalektikus (5), hexakatalektikus (6) versmértéket; a dikatalektikus versmérték megkülönböztetendő a -*brachikatalektikus versmértéktő\: ez utóbbinál ui. — a feltételezés szerint a periódus utolsó két verslába csonka, míg az előbbinél sohasem lehet a két utolsó versláb a csonka. O (-*kataléxis) Kovács Endre O Az újabb verstani szakirodalom, amely az ütemegyenlőség koncepciójával szakított, az e koncepció alátámasztására szolgáló polikatalektikus versmérték fogalmát sem használja már. O írod.: Szepes E.— Szerdahelyi I.: Verstan (1981). Szepes Erika polimetrikus vers témája közvetlen formában valamely politikai-közéleti probléma. A politikum a világköltészet kezdeteitől napjainkig a leggyakoribb témakörök egyike, s bizonyára egyszerűbb lenne azon költők névsorának összeállítása, akik nem írtak ilyen költeményeket, mint azoké, akik igen. Még az ilyen tematikájú műfajok felsorolása is rendkívül terjedelmes katalógust eredményezne, hiszen az ókori, politikusokat dicsőítő -*enkómionoktó\, politikai elmélkedést tartalmazó ->szkolionoktó\ és -*csatadal jellegű harci elégiáktól a középkori ->chanson de croisade vagy -*sirventés formáin át a 20. sz. ->csasztuskáiig, a -* RO SZT A -ablakokig számtalan rövidebb-hosszabb ideig élő műfaj virágzott e témakörben, s ezeknek megfelelői természetesen az Európán kívüli irodalmakban is rendre megtalálhatók. O A műtípusok és formák e rendkívüli sokfélesége mögött azonban amint erre Lukács Oy. hívta fel a figyelmet — egy alapvető kettősség húzódik meg: a politikai költészet egyik válfaja az —•autonóm művészet része, másik válfaja viszont a napi politikai propaganda eszköze, az -+alkalmi költészet körébe
tartozó agitációs líra terméke. „Tömegpropaganda nem lehet meg érzéki, pregnáns és markáns összefogások nélkül — írja Lukács —: a tömegpropaganda plakátjai, versei ezt a célt szolgálják. ( . . . ) Azonban tudomásul kell venni, hogy a plakát, vagy a propagandavers sokszor igen hatásos pregnanciája csak véletlenül esik össze a festői, illetve költői értékkel. Ha megállítja az utcán a járókelőket, ha beléjük veri azt, aminek hirdetésére létrejött, tökéletesen teljesítette hivatását, teljesen függetlenül ennek a »véletlen« művészi értéknek meglététől vagy hiányától. Az összeesés csekély valószínűségének fóoka a tartalom prózaian szigorú, szűken körvonalazott meghatározottsága, mely túlságosan köti a művészi fantázia szabad mozgását. ( . . . ) A fantázia ilyen megkötése ( . . . ) a napi politikai élet kérdéseiben is szerepel. A napi pártpropaganda a legtöbbször bizonyos konkréten és szigorúan körvonalazott napi jelszavakat akar az emberek agyába vésni, ahol is a párt nagy történeti és világnézeti perspektívái a legtöbbször csak mint többé-kevésbé elmosott háttér szerepelnek." Az ->aktualizáció e formájával szemben az —•autonóm művészeti politikai költészet alkotásai általános érvényűek. „Még ott is — írja Lukács —, ahol műalkotások fontos szerepet játszottak a társadalmi életben — elég, ha a Marseillaise-re ( . . . ) emlékeztetünk —, a közelebbi vizsgálat azonnal fényt derít hatásuk sajátosságára: az emberekben szenvedélyeket hívnak életre, meghatározott tartalmakat, meghatározott irányokat stb. adnak nekik, ami az embereket képessé és alkalmassá teszi arra, hogy a társadalmi életbe beavatkozzanak, és bizonyos társadalmi tények ellen vagy mellett harcoljanak. Hogyha ezeket a tényeket a műalkotásban közvetlenül ilyen tényékként teszik közhírré, az természetesen — mind elméletileg, mind gyakorlatilag — rendkívül fontos határesetet jelent. De még ott is, ahol ez megtörténik, a hatás messze túlhalad az egyedi eseten", ahogyan a Marseillaise sem csak arra volt alkalmas, hogy a francia forradalom harcaiban lelkesítsen, hanem arra is, hogy az embereket arra indítsa: „az osztálytársadalmak minden elnyomottjának a felszabadításáért harcoljanak". O A pusztán agitációs költészet és az autonóm művészeti politikai költészet e kétféle hatásának mélyebben fekvő oka a szóban forgó alkotások értékstruktúrájának különbségeiben rejlik. Az agitatív mű uralkodó értéke a hatásérték, s annyit és úgy tükröz vissza a valóságból, amennyi a kívánt mozgósító hatás eléréséhez szükséges. Az 706
POLIT autonóm művészeti alkotásokban a helyzet fordított: itt a művészi igazság, a -*realizmus az értékstruktúra uralkodó mozzanata, s a hatásérték ettől függ, az ilyen mű csak úgy és annyira hathat, ahogyan és amennyire az igazsága ezt lehetővé teszi. O (-birodalom és politika, költészet) O Irod,.: Lukács Gy.: Pártköltészet (Irodalom és demokrácia, 1948); uő: Az esztétikum sajátossága (1965); Szerdahelyi I.: Az esztétikai érték (1984); Vita a politikai—közéleti költészetről (Palócföld, 1985). Szerdahelyi István politikai színház: a haladó baloldali mozgalmakhoz kapcsolódó színházi irányzatok összefoglaló elnevezése. Fő célja, hogy a színházat nyíltan és következetesen a politikai eszmék, ideológiai irányok szószékévé tegye. Az elnevezés a politikai színház egyik legkiemelkedőbb képviselőjétől, E. Piscatortó 1 származik, aki 1929-ben megjelent munkájában, a Politisches Theaterben részletes programját is meghatározza. Véleménye szerint a politikai színház nem a proletariátus számára nyújtott színházi produkció, hanem proletárszínház, nem valamilyen sajátos „proletár kultúra" közvetítője, hanem politikai propagandaeszköz, melyben minden színházi, művészi cél csuj)án függvénye lehet az ideológiai, forradalmi célnak, az osztályharc gondolatának és propagálásának. O Persze egészen tág értelemben mindenféle színjátszás politikai színház, amelyben azonban a politikum és a művészi megjelenítés elemei a legváltozatosabb arányban keverednek. A klasszikus görög dráma, kivált a mímosz játékok, bőségesen kihasználták a színházban rejlő politikai-propagandisztikus lehetőségeket, éppúgy, mint a középkor vallásos színjátékai. A reneszánsz és barokk színház csakúgy élt a színjátszás politikai fegyverével (iskoladráma), mint a lassan kialakuló polgári dráma különböző formái, különösen a romantikus és a naturalista színház. A progresszív, baloldali politikai színháztól mindezeket, a színjátszás politikai lehetőségeit kiaknázó irányzatokat azonban több, jelentős tényező különbözteti meg. Alapvető különbség, hogy míg a megelőző korok színházi ideológiája a fennálló társadalmi rend uralkodó osztályának eszméit visszhangozta, ill. egy feltörekvő s az idejétmúlt társadalmi rend ellen támadó osztály harci fegyvere volt (polgári dráma), céljai mindig csak egyetlen osztály ideológiáját propagálták s nem estek egybe a nagy dolgozó tömegek, a munkásság és a parasztság szemléletének, problémáinak feltárásával. Döntő különb45*
ség még az is, hogy egyedül a politikai színház vallja nyíltan az ideológiai célok elsőbbrendűségét a művészi megjelenítéssel szemben. O A különféle avantgardista, művészi irányzatok színházi törekvései némiképp eltérő képet mutatnak az előbbiekben felvázoltaktól. Szinte minden irányzat színháza erős politikai töltést hordozott (futurista színház, expresszionista színház, konstruktivista színház, szürrealista színház, egzisztencialista színház, neoavantgardista színház), amely azonban — az egyes művészi irányzatok alapvetően polgári fogantatása miatt — nem tudott haladó jellegűvé válni. Az izmusok színházi forradalma azonban nem maradt hatástalan a politikai színház alakulására. Egyes irányzatok jelentős képviselői szembefordultak a haladó mozgalmakkal, és nyíltan retrográd irányba tolódtak, míg mások a kezdeti eszmei tisztázatlanság zűrzavarából kikerülve mindinkább közeledtek a politikai színház progresszív irányvonalához. O A politikai színház fejlődése szorosan összefonódik a modern munkásszínjátszás problémáival is. A naturalista színház nyomán Európa iparilag fejlett országaiban a 19—20. sz. fordulóján erős fejlődésnek indult munkásszínjátszás a politikai színház alapvető bázisa lett. Berlinben 1898-ban alakult meg a Freie Volksbühne, s ezt követően egész Európában ún. „népszínházmozgalom" kapott lábra, melynek pl. Francio.-ban R. Rolland vált lelkes agitátorává és elméletírójává (Le Théátre de peuple, 1903). A haladó avantgardista irányzatok (főként az expresszionista és konstruktivista színház) stílusjegyeivel összefonódva a munkásszínjátszás az 1. világháborút követő években mindinkább nyílt politikai agitációvá, harcos és aktualizáló politikai színházzá alakult. Az első — erősen expresszionista hatást mutató — politikai színházat K. H. Martin alapította meg Berlin-Charlottenburgban Die Tribüné néven (1919). Munkássága átmenetet jelentett Piscator tevékenységéhez. Színházában — egyebek között — G. Büchner (Danton balála), F. Wedekind (Franciska), B. Brecht (Koldusopera), G. Hauptmann (Takácsok, Flórian Geyer, Az elsüllyedt harang), A. Strindberg (Húsvét) darabjai mellett műsorra tűzte E. Toller (A változás, A géprombolók), F. Werfel (Paulus a zsidók között), W. Hasenclever (Antigoné) műveit is. A német és az általános politikai színház talán legjelentékenyebb alakja, E. Piscator, szintén az expresszionizmus csapásán alakította ki politikai színházát, 1920—1921 között a berlini Proletárok Színházát,
707
POLIZ 1924—1927 között a Volksbühnét, 1927— 1929 között a Piscatorbühnét, 1930—1931ben a Wallner Theatert irányította a SZUbeli, franciao.-i, ill. amerikai emigrációjából visszatérve (1951) 1962—1966 között, haláláig, a nyugat-berlini Theater am Kurfiirstendamm igazgatója volt. Munkásságán az avantgardizmus hatása csakúgy érződik, mint a szovjet munkásszínjátszásé és drámairodalomé; ez a hatás azonban nem maradt egyoldalú, s Piscator működése nem egy vonásában meghatározta mind az avantgarde, mind a neoavantgarde színházi kísérleteit, mind a szocialista realista színházi tendenciák kialakulását. Színházai műsorrendjén szerepeltek — többek között — Gorkij (Kispolgárok, Éjjeli menedékhely), L. Tolsztoj (A sötétség hatalma, Háború és béke), R. Rolland (Eljő majd az idő), J. Ha&ek (Svejk), E. Toller (Hoppá, élünk!), E. O'Neill (The Moon of the Caribbees), F. Kafka (A per), J.-P. Sartre (A Jegyek, Altona foglyai), M. Frisch (Biedermann és a gyújtogatok), R. Hochhuth (A helytartó), P. Weiss (A vizsgálat) színművei, ill. dramatizálásai csakúgy, mint a klasszikusok közül F. Schiller (Haramiák), Moliére (Az úrhatnám polgár), Lessing (Bölcs Náthán), Shaw (Szent Johanna) művei. Amerikai emigrációjában dramaturgiai, színházi iskolájában tanult egyebek között T. Williams és A. Miller is, asszisztense volt J . Beck, a későbbiekben neoavantgardista Living Theatre vezetője. O Piscator expresszionista színház- és módszertana, interpretációs apparátusa az egész politikai színházra mély és maradandó hatást gyakorolt. A színpad szüntelen mozgása, a jelenetek és képek szüntelen, gyors váltogatása (->mo/ibiblion) állott, mindössze 12 töredék maradt fenn főként Sztrabón közvetítésével. A mű központjában Nagy Sándor állt, de ábrázolására jellemző a szorosan vett történeti események leírásán kívül a geográfiai, etnográfiai, zoológiai, botanikai érdekességek elbeszélése is. A terjedelmesebb természetleírást Onészikritosz és Nearkhosz mellett valószínűleg ő vezette be a Nagy íVtíredor-tÖrténetírásba. O Kiad.: F. Jacoby: FGrHist (1923—1930). O írod.: F. Gisinger: Polykleitos 7. (RE, 21. 2. köt., 1952, 1700—1707. hasáb). Tar Ibolya polünümia:
nűleg azzal a váddal, hogy a négyszázak tagja volt, és a demokrácia ellen fordult, Ekkor mondta el a szóban forgó védőbeszédet a középső fiú idős atyja jelenlétében. Polüsztratosz azzal védekezik, hogy a négyszázak félrevezették, ő mindig a néppel érzett, ezért választott 9000 polgárt az 5000 helyett. Mindig hűségesen szolgálta hazáját, s példáját fiai is követték. E beszédet feltehetően a család állította össze és publikálta azzal a céllal, hogy megingott egzisztenciájukat és tekintélyüket helyreállítsák. O Kiad.: L. Cernet—M. Bizos: Lysias Discours{ 1—2. köt., 1959—1962). O írod.: F. Blass: Die attische Beredsamkeit (1868): H. J . Mette: Polystratos 2. (RE, 21. 2. köt., 1831 32. hasáb). Adarnik Tamás
-tpolinimia
Polüsztratosz-beszéd (i. e. 411—410): a Lüsziasz-corpus 20. darabja, Lüsziasz szerzősége azonban nem valószínű, mivel egyrészt az ő beszédíró tevékenysége később kezdődött, másrészt e beszéd darabos, hevenyészett stílusa elüt Lüsziasz többi beszédének míves, egyszerű stílusától. O Polüsztratosz, akinek védelmében e beszéd elhangzott, 480-ban született előkelő gazdag családból. Egy ideig az Oróposz határkörzet kormányzója volt. Három fia a hadseregben szolgált, ahol kiváló katonaként érdemeket szereztek. Amikor a szicíliai vereség után az arisztokraták a hatalmat a négyszázak kezébe játszották át, Polüsztratoszt is beválasztották a négyszázak tanácsába, és megbízták azzal, hogy állítsa össze az 5000 teljes jogú polgárból álló nagytanács listáját; ő azonban 9000-t választott. Ezután Eretriába ment harcolni; közben azonban a demokraták megdöntötték a négyszázak uralmát, és vezetőit kivégezték. A visszatérő Polüsztratoszt felelősségre vonták, és súlyos pénzbüntetésre ítélték. 410-ben ismét perbe fogták, valószí724
polyphonic prose: -*polifonikus próza polyptichon: -»könyv polysindeton; polysyndeton: ton
-*poliszinde-
Poma de Ayala fpoma de ajalaj, Felipe Huamán (1534—1615): perui indián történetíró. Egy kacika és egy inka hercegnő gyermeke; rokona a mesztic Garcilaso de la Vega, El Incának és Pachacutinak. a másik két nagy indián származású perui történetírónak. Lévén az ugyan már hatalmát vesztett uralkodócsalád sarja, jól ismerte a birodalom történetét és hétköznapjait, ugyanakkor lehetősége nyílt a kora gyarmati viszonyok nagyobb áttekintésére. 1584-től 1614-ig írta Nueva crónica y Buen gobierno ('Üj krónika és Helyes kormányzás') c. kétrészes művét, amelyben számos, szájhagyomány útján fennmaradt mítoszt is megörökítve — Peru történelmét az ősidőktől az inka birodalom fennállásáig tekinti át a gyarmati spanyol és a tört kecsua fantáziadús keveréknyelvén. A „Peru alkotmánya" fejezetben a nép mindennapi életéről (gazdaságról, vallásról, hiedelmekről, ünnepekről) tudósít, Ismerteti továbbá a spanyol gyarmati rendszer felépítését, műkiklését, a bennszülöttek embertelen munkakörülményeit. O Természetes mesélőkészsége, népe sanyarú sorsa iránt érzett mély részvéte valamelyest ellensúlyozza a történetírói szempontok szerinti szövegelrendezés hiányát. O A kéziratot R. Pietschmann göttingeni professzor találta meg 1908-ban, Koppenhágában. Első fakszimile kiadása 1936-ban jelent meg, Párizsban. O Kiad.: Crónicas peruanas de interés indígena (Biblioteca de Autores Espanoles, 209. köt., 1968). Siposs András
POMER Pomar fpumáj, Jaume; Pomar i Llambies (teljes név); (Palma de Mallorca, 1943. júl. 29.—): katalán költő, irodalmár. 1967-ben jelent meg Tota la ira delsjustos ('Az igazak minden haragja', költ.-ek) c. kötete. Sajtótörténeti tanulmányában a mallorcai katalán nyelvű sajtó egy epizódját tárgyalja (L'aventura de „Nova Palma", 'A „Nova Palma" kalandja', 1976). Folyóiratokban jelentek meg írásai B. Rosseló-Pörcelró\ és LI. Villalongáró\. Carles-Jordi Guardiola Pombo [pomboj, Rafael (Bogotá, 1833. nov. 7.—uo., 1912. máj. 5.): kolumbiai költő, író, kritikus. Művelt, előkelő család sarja. Bogotában, a katonai főiskolán matematikát és építészetet tanult, de korán a politikai, majd az irodalmi pálya vonzásába került. 1855-ben az Egyesült Államokban teljesített diplomáciai szolgálatot. 1852ben megalapította a La Siesta irodalmi folyóiratot. Számos irodalmi és művészeti lap munkatársaként az egész hispán világ megismerte, szinte példátlan népszerűségre tett szert. A Kolumbiai Akadémia rendes, a Spanyol Királyi Akadémia levelező tagja volt,O A spanyol nyelvű irodalom egyik legjelentősebb romantikus költője. Előnytelen külseje hatalmas intelligenciával, lenyűgöző műveltséggel, éles szellemmel párosult. Ez a kettősség költészetében is kifejezésre jut: a magány, az elhagyatottság érzése melankolikus, meditatív strófákra ihleti, de klasszikus műveltsége, fantáziája, hazájához és a természethez való vonzódása az élet szépségei iránt is fogékonnyá teszik. Legszebb „tájverseiben": EnelNiágara ('A Niagaránál'), Noche de diciembre ('Decemberi éjszaka ), El valle ('A völgy'), De noche ('Éjszaka') teljes mértékben azonosul az általa megénekelt vidékkel, a természet és az emberi lélek hullámzásainak ritka összhangját teremti meg. A táj szinte tükörképe az emberi léleknek, az ember belső ellentmondásainak. Kevesen rajzolták meg ilyen mesterien, ekkora láttató erővel a népi típusokat, ünnepeket, szokásokat, mint Cuentos pintados y cuentos morales para ninos formales ('Színes és erkölcsös történetek iskolás gyerekeknek', 1854) c. gyűjteményének elbeszélései, melyek a latin-amerikai folklór legkitűnőbb alkotásai közé tartoznak. Költeményei, amelyekben a szonettektől kezdve a hősi eposzokig szinte valamennyi műfaj megtalálható, életében nem jelentek meg kötetben, Florencio álnév alatt megjelent kritikáit még eddig nem gyűjtötték össze. .Jelentős műfordító, Homérosz, Shakespeare, Byron, Comeille, V. Hugó, Goethe, Schiller műveinek kiváló tolmácsolója. O Gyűjt.
kiad.: Poesías completas ('összes versek', 1957). O Magyarul: 1 vers (Urbán E„ Dél keresztje, anto., 1957); 1 vers (Urbán E., Hesperidák kertje, anto., 1971); 1 vers (Tótfalusi I., Járom és csillag, anto., 1984). O írod.: J . M. Arrubla: Prosistas y poetas bogotanos (1938); I. Rodríguez Guerrero: Estudios literarios (1947). Inotainé Bonifert Mária Pomerancev, Vlagyimir Mihajlovies (Irkutszk, 1907. júl. 22.—1971): szovjet orosz író. 1928-ban fejezte be tanulmányait az irkutszki egyetem jogi karán. Tanított, dolgozott bíróságon, volt újságíró. O Elbeszéléseiben, regényeiben — a kortárs szovjet irodalomban szinte egyedülálló — aforisztikus stílusával, képszerű, gyakran a film szerkesztésmódjára emlékeztető cselekménybonyolításával sajátosan eredeti színt képvisel. Ob iszkrennosztyi v lityerature ('Az őszinteségről az irodalomban', Novij mir, 1953, .12.) c. — heves vitákat kiváltó cikkében elsőként bírálta a személyi kultusz időszaka irodalmának torzulásait. O Főbb művei: Docs bukinyiszta ('Az antikvárius leánya', reg., 1951); Zreloszty prisla ('Megjött az érettség', kisreg., 1957); Nyeumolimij notariusz ('A kérlelhetetlen jegyző', nlák, 1960); Nyeszpesnij razgovor ('Nyugodt beszélgetés', nlák, 1965); Csudogyeji ('Különcök', elb.-ek, 1968); Doktor Eske ('Eske doktor', reg., 1980). O Magyarul: 1 elb. (Karig S.: Ketten a lámpa alatt, 1967). Horváth Tibor Pomeranceva, Erna Vasziljevna (Moszkva, 1899. ápr. 19.—uo., 1980. aug. 11.): szovjet orosz folklorista, etnográfus, irodalomtörténész. 1922-ben fejezte be tanulmányait a Moszkvai Egyetem történelmi-filológiai karán. Első cikke 1929-ben jelent meg: K voproszu ob ingyividualnom sztyile szkazocsnyika ('A mesemondó egyéni stílusának kérdéséhez'). 1936-tól tanított a főiskolán, 1941 óta a Moszkvai Egyetem Filológiai Karán, 1960-tól haláláig a Tudományos Akadémia Etnográfiai Intézetének tudományos főmunkatársa volt, O A gyűjtőmunkát a húszas években kezdte el, majd fél évszázados tevékenysége eredeti és szemléletes anyagot nyújtott több mint 200 publikációjának megírásához. Kutatásaiban főleg a népmese, annak eredete, gyűjtése, sorsa, műfaja és összehasonlító elemzése foglalkoztatta, O Fontosabb művei: Russzkaja narodnaja szkazka ('Az orosz népmese', 1963; ezt a művet Berlinben is kiadták); Szugybi russzkoj szkazki ('Az orosz mese sorsa', 1965); Mifologicseszkijeperszonazsi v 725
POMFR russzkom folklore {'Mitológiai személyek az orosz folklórban'). Sz. M. Minccel együtt állította össze az orosz folklór tanulmányozásához azt az antológiát (1959, 1965), amelyet már két kiadásban jelentettek meg. Nevéhez is fűződtek azok a kutatások, amelyek az összehasonlító vizsgálódások alapján jelentős eredményekhez vezettek, különösen az epikai műfajok területén. Világviszonylatban is az egyik legautentikusabb népmeseszakértőnek tekintették. Figyelemre méltó Berlinben megjelent tanulmánya, A. N. Afanas'ev und die Brúder Grimm {'A. Ny. Afanaszjev és a Grimm testvérek', 1963); Szkazki A. Ny. Korolkova ('A. Ny. Korolkov meséi', 1969) c. kötete megjelent japán nyelven is. Rév Mária Pomfret [pomfrit], John (Luton, 1667— uo., 1702. nov.): angol költő. Egy lutoni vikárius fia. Egyetemi tanulmányait a cambridge-i Queens College-ban végezte, majd különböző egyházi tisztségeket töltött be. Fiatalon himlőjárvány áldozata lett. Egyetlen ma is élő műve a The Choice or Wish ('A választás vagy óhaj', 1700) c. vers, melyben a négysoros bevezető kívánságot hét rövid fejezetben kifejtett beteljesülés követi. Ebben az arany középút elvét felelevenítő, kifogástalan hősi párrímben írott költeményben Pomfret a gondtalan vidéki élet szellemi élvezetekkel fűszerezett bőségét és nyugalmát kívánja magáénak, a boldogság forrását pedig a mértékletességben, a lemondás képességében véli megtalálni. S. Johnson az angol irodalom legtöbbet forgatott olvasmányai között említi. O Gyűjt, kiad.: Poems ('Versek', 1699, 1790-ig 12 kiad.).0 írod.: S. Johnson: Lives of the Poets (1781); E. E. Kellett: Pomfret's 'Choice' (Reconsiderations, 1928). Lilik Laura Pomilio [pomilio], Mario (Orsogna, Chieti köz., 1921. jan. 14.—): olasz író. Olasz irodalomból doktorált L. Russo vezetése alatt. Jelenleg is tanít Nápolyban. Különböző nagyobb újságoknak is dolgozott, többek között a híres nápolyi folyóirat, a Le mgioni narrative elindítója és munkatársa. Éles kritikai meglátások jellemzik, amely tulajdonsága prózájában is megnyilatkozik erős keresztény erkölcsiséggel és a déli humanizmus elemeivel ötvöződve. Elbeszélő művészetében a tanulmányíró inspirációja mindig érezhető, és ez írói nyelvezetét inkább racionálissá, semmint képzeletgazdaggá teszi. Prózájának fő témáit a politikai élet, a vallásos hit, a katolicizmus, a lelkiismeret problémái és dolgai köréből
meríti. Legjobb írása a Viareggio-díj]al jutalmazott L 'uccello nella cupola ('Madár a kupolában', 1954), amely műve Pomiliót szinte klasszikussá tette a katolikus írók között. Jelentős műve Vercors nagyszerű kisregényére, A tenger csendjére emlékeztető IIcimitero cinese ('Kínai temető', 1958). Említésre méltó La compromissione ('A kompromisszum', 1965) c. Campiello-díjas regénye, amely az olasz vidék középszerű politikai életét láttatja hű realizmussal. II quinto evangelio ('Az ötödik evangélium', 1975) c. regénye igen nagy sikert aratott, hasonlóan az II Natale del 1833 ('1833 karácsonya', 1983) c. újabb regényéhez, amelynek kerettörténete Manzoni első felesége elvesztése miatti emberi drámája, fájdalma. A könyv másik fonala, mély mondanivalója, egyetlen, mindig aktuális kérdésbe sűríthető: Miért van fájdalom e világban Isten akarata ellenére? O Fiatal korában B. Cellini írásművészetével foglalkozott. Svevóról, Foscolóról, Vergáról, Pirandellóról írt tanulmányai is jelentősek. O Egyéb művei: II nuovo corso ('Az ú j futam', reg., 1959); Ilvicino ('A szomszéd', reg., 1971); II cane sull'Etna ('Kutya az Etnán', reg., 1978). O írod.: S. Battaglia: Mitografia del personaggio (1968); M. Bonanate: Pomilio (1977); V. Esposito: Pomilio narratore e critico militante (1978). Bakonyi Géza—M. Lovas Judit Pomjalovszkij, Nyikolaj Geraszimovics (Pétervár, 1835. ápr.*23.—?, 1863. okt. 17.): orosz író. Diakónus családjából származott. 1857-ben végzett a pétervári papi szemináriumban. A hittudományi szeminárium szelleme ellenállást váltott ki belőle az egyház obskurantizmusával és despotizmusával szemben. A Szeminarszkij lisztok szerkesztője és egyik szerzője volt. Nem a papi hivatást, hanem az irodalmat választotta. 1861-ben a Szovremennyikben publikálta Mescsanszkoje szcsasztye (Enyedy Gy., Kispolgári boldogság, 1968) és Molotov (Enyedy Gy., 1968) c. kisregényeit, amelyek ismertté tették a nevét. 1863-ban egy ciklust közölt Ocserki burszi (Grigássy É., Egy papnevelde életéből, 1968) címen, amelyet azonban nem fejezhetett be, Porecmnye ('Folyóparti emberek', 1863) c. elbeszélése és a Brat i szesztra ('Fivérés nővér', 1864) c. regénye is töredék maradt. O Pomjalovszkij világnézete és prózaművészete a forradalmi demokraták filozófiai—esztétikai nézeteinek hatása alatt formálódott. Gogolés a naturális iskola tradícióinak vonzásában alkotott, de már a raznocsinyec értelmiség sorsa került gondolkodásának középpontjába. Szatirikus 726
POMPE eszközökkel leplezte le ennek a rétegnek a társadalmi rendszer védelmezőivé váló képviselőit. Kisregényeinek főhőse, a plebejus származású Jegor Molotov, felismeri a raznocsinyecekben az ú j társadalmi erőt, de ő maga mégsem talál rá a népért cselekvés, a nép ügyéért folytatandó barc helyes útjára. A „becsületes csicsikovság" és a „kispolgári boldogság" ideáljai kapitulációra kényszerítik a valóság előtt. Pomjalovszkij a raznocsinyec fiatalság körében is észrevette a burzsoá meggazdagodásra irányuló törekvést. Molotovval szemben Cserevanyint állította, a nyárspolgáriság meggyőződéses ellenségét, viszont ez a hőse a pozitív életprogram híján kilátástalan pesszimizmusba zuhan. Az individuális tiltakozás kritikai ábrázolását folytatta Brat i szesztra c. regényében is, amelynek „tragikus embere" szintén nem képes a hasznos társadalmi tevékenység megvalósítására. Pomjalovszkij felvilágosítói pátosszal tárta fel a kort mozgató és a személyiséget is alakító gazdasági—szociális törvényszerűségeket. Az Ocserki burszi c. ciklusban, amely az 1860-as évek karcolatirodalmának egyik legkiemelkedőbb alkotása, a papi szemináriumot az önkényuralmi feudális rendszer tipikus termékeként mutatta be, tiltakozva a szabad ember eszményét eltorzító körülmények hatalma ellen. A haladó ifjúság üldözése idején Kanyikuli ('Vakáció') vagy Grazsdanszkij brak ('Polgári házasság') címmel társadalmi—erkölcsi ideáljainak védelmében készült regényt írni. Csernisevszkij és I). I. Piszarev magasra értékelte Pomjalovszkij munkásságát. Gorkij Pomjalovszkij ban a társadalmi változásokra művészileg érzékenyen reagáló írót tisztelte. O Gyűjt, kiad.: Polnoje szobranyije szocsinyenyij ('összes művei', 1935); Szocsinyenyija ('Művei', 1951); Szocsinyenyija ('Művei', 1965). O Irod.: M. Gorkij: Beszedi o remeszle (Szobranyije szocsinyenyij, 25. köt., 1953); I). T. Piszarev: Pogibsije i pogibajuscsije (Szocsinyenyija, 4. köt., 1956). Papp Mária
versének ez a legfontosabb vonása. Hosszú és termékeny életének utolsó jelentős alkotásában, a Monologues d'un solitaire ('Egy remete monológjai', 1870) visszaemlékezéseiben hangneme már szinte bizarr. Fordítóként a klasszikus latin szerzők (Cicero, Cornelius Nepos) kitűnő tolmácsolója és értelmezője volt. O Főbb verseskötetei még: Poésies ('Költemények', 1832); Les assassins ('Gyilkosok', 1837); Coleres (Haragok', 1843); Poeme de la mort ('Költemény a halálról', 1867). Jancsó Júlia Pomorszkij, Alekszandr Nyikolajevics (írói álnév); Linovszkij (családi név); (Navolok-Szkripunov, 1891. aug. 29.—): szovjet orosz költő. Ny. Pruzsanszkij író fia. Tizennégy éves korában a pétervári cukorkagyár munkása lett. 1908-ban jelentek meg első versei a munkássajtóban. 1910-től a Zvezda, 1912-től pedig a Pravda szerkesztőségének a munkatársaként dolgozott. Harcolt az Októberi Forradalomban. 1918-ban a tambovi proletkult elnökévé nevezték ki. 1925-ben a Zabajkalszkij rabocsij c. újságot szerkesztette. 1930-ban a Pravda irodalmi rovatát vezette. Verseit forradalmi pátosz és jövőben való romantikus hit hatja át, O Főbb verseskötetei: Pesznyi borbi ('A harc dalai', 1917); Cveti vosszlanyija ('A forradalom virágai', 1918); Revoljucija na ladonyi ('Tenyerünkön a forradalom', 1924); Ogony po vragu! ('Tüzet az ellenségre!', 1943); Rozsgyenyije pesznyi ('A dal születése', 1958). O Gyűjt, kiad.: Izbrannije sztyihi. 1908— 1934. ('Válogatott versek. 1908—1934.', 1935); Sztyihi ipoemi. 1908—1938. ('Versek éspoémák. 1908—1938.', 1938); Sztyihotvorenyija. 1908—1963. ('Költemények. 1908— 1963.', 1963). O Magyarul: 1 vers (Majtényi K„ Új Század, 1955, 12.). Papp Mária Pompéia [pomp^já], Raul (írói név); Raul d'Ávila Pompéia (teljes név); (Angra dos Reis, 1863. ápr. 12.—Rio de Janeiro, 1895. dec. 25.): brazil regényíró, költő és festő. Középiskolai tanulmányait Riode Janeiróban, a jogi fakultást Sáo Paulóban és Recifében végezte; egyidejűleg mint újságíró részt vett a rabszolga-felszabadítási kampányban. Utána Rio de Janeiróban élt bohém életet, míg a köztársasági kormány ki nem nevezte a hivatalos lap főszerkesztőjévé és a Biblioteca Nációnál igazgatójává. Beteges érzékenysége folytán többször került összeütközésbe írótársaival (0. Bi/ar-kal párbajt vívott) és feletteseivel. Önkezével vetett véget életének. O Első regénye Uma Tragédia no Amazonas ('Egy dráma az Amazonason') 1880-ban, 17 éves
Pommier fpomjej, Victor Louis Amédée (Lyon, 1804 -Párizs, 1877): francia költő, műfordító. A francia katolikus irodalom egyik érdekes alakja. Eredeti stílusú műveiben fellelhetők a vallási fanatizmus látomásos fogalmazásai, -— ez jellemzi élete főművét, a L'Enfer ('A Pokol', 1853) c. elbeszélő költeményét, amelynek kegyetlen költői ké]>ei H. Bosch festményeit idézik fel. Nem idegen tőle azonban a humoros hangvétel sem. Paris ('Párizs', 1866) c. hosszabb 727
POMPE
korában jelent meg. Cancoes sem Metró ('Mérték nélküli dalok') c. kötetének prózában írt költeményei Baudelaire és Gautier hatását mutatják. O Fő műve O Atenéu ('A gimnázium', 1888), amelyben serdülőkora emlékeit alakítja regénnyé. Ezt a könyvet tekintik a brazil naturalizmus legkiválóbb termékének. Az író a szatirikus és a karikaturista kíméletlenségével ábrázolja volt iskoláját; emberábrázolása szélsőségesen pesszimista, szereplői — iskolatársait és önmagát is beleértve — megvetést érdemlő nevetséges vagy visszataszító alakok. Az olvasó úgy érzi, hogy az író nemcsak nevelőin, hanem az egész emberiségen akar bosszút állni. A regény lazán összefüggő képek és epizódok sorozata, amelyek egységét a főszereplő személye és főleg a mű stílusa biztosítja. Ez a rendkívül modern, a Goncourt testvérek és Flaubert által befolyásolt barokkos és impresszionista írásmód meglepő képeivel, váratlan szókapcsolataival, árnyalatai gazdagságával szerzőjüket kortársai fölé emeli mint a brazil próza egyik nagy mesterét. O írod.: L. Tvo: 0 Universo Poético de Raul Pompéia (1963). Rónai Pál
ismert tőle egy archaizáló stílusú — Plautus és Terentius nyelvét követő — levélgyűjteményt, melynek szerzője állítása szerint a felesége, Plinius megítélése szerint ő maga volt. Bár Plinius hízelgően nyilatkozik róla, a valóságban a műkedvelő, átlag fölé nem emelkedő dilettánsok közé tartozhatott. Mivel írásai közül semmi sem maradt fenn, valódi jelentősége az irodalom szempontjából nem megítélhető. O írod.: M. Sehanz—C. Hosius: Geschichte der römischen Literatur (1935, 676. old.). Hollók János Pompeius Trogus [pompe'jusz troguszj (kb. i. e. 1. sz.—i. sz. 1. sz.): római történetíró. Az Alpokon túli Galliából származott, s nagyapja Pompeiustó 1 kapta meg a római polgárjogot. O Az Augustus korabeli római történetírásnak egészen egyedülálló alakja volt, aki a 44 könyv bői (~>liber) álló Históriáé Philippicae ('Történelem Philipposz óta') c. művében szembefordult az addigi, jobbára Róma-centrikus annalista historiográfiai hagyománnyal. A Justinus kivonatából ismert munka olyan egyetemes történelem volt, amely a legendás babiloni Ninustó1 kezdve adta elő a népek történetét, beleértve a keleti birodalmakat is. A szerző azt kívánta érzékeltetni, hogyan kapcsolódtak végül is össze a különféle civilizációk Philipposz, ill. Alexandrosz államában. E felfogás alapján nyerte el címét is a mű, amely egészében Augustus Octavianus'ig haladt tárgyalásában. Justinus nyomán feltételezhető, hogy a munka stílusa választékos, de világos volt, s a szerző nem kedvelte a fiktív beszédeket. Pontos forrásait nem ismerjük, de egyesek görög előzményekre gyanakszanak. így T imagenészre, a kardiai Hierónümoszra. Az artemitai Apollodórosz felhasználásával írhatta meg a párthusok történetét bemutató 40 41. könyvet. Készített egy könyvet az állatok történetéről is, mely Arisztotelészen alapulhatott. O Kiad.: (). Seel: Marrus Junianus Justinus. Epitoma historiarum Philippicarum Pompei Trogi (1935). O Német ford. és irod.: 0. Seel: Pompeius Trogus Weltgeschichte von den Anfangen bis Augustus. Im Auszugdes Justin (1972). O írod.: G. Forni: Valore storico e fonti di Pompeo Trogo (1958). Havas László
Pompeius Planta [pompejusz plánta] (i. sz. 1. sz. 2. fele): római történetíró. Lovagi származású katonatiszt, aki i. sz. 69-ben részt vett Otho és Vitellius polgárháborújában — valószínűleg az előbbi oldalán —, és megírta ennek történetét. Történetírói tevékenységét feltehetően Nerva és Traianus alatt fejtette ki, művéből egyetlen töredék maradt fenn. Jelentős karriert futott be, több kisázsiai provinciában és Egyiptomban helytartó volt. Utolsó híradásunk róla 99-ből származik. Nem bizonyítható, hogy azonos azzal a Plantával, aki ellen Maximus (Plinius barátja) egy röpiratot írt. O Kiad.: H. Peter: HRR (2. köt., 1906). Gesztelyi Tamás Pompeius Saturninus [pompejusz szaturnt'nusz] (i. sz. 2. sz. fordulója): latin költő, író. Kortársa és személyes ismerőse az ifj. Pliniusnak. Irodalmi tevékenységére vonatkozóan Plinius levélgyűjteményének egyik darabja (T, 16) az egyetlen forrás. E szerint írt verseket, melyek mind tematikában, mind stílusukban Catullus és Calvus költeményeit utánozták; közkézen forogtak a korabeli Rómában és tekintélyt biztosítottak számára szónoklatai; ismertek voltak történeti tárgyú munkái, amelyek világos szerkezetükkel, áttekinthető elrendezésükkel és tömör, ugyanakkor választékos stílusukkal beszédeit is fölülmúlták. Plinius
Pompignan [pompinyan], Jean Jacques Lejranc marquis de (Montauban, 1709— Pompignan, 1784): francia arisztokrata költő és drámaíró. Pályájának kezdetén szülővárosában mint ügyvéd, majd mint bíró működött. írói pályáját Didón ('l)ido', 728
POMPE
1734) c. tragédiájával kezdte, amely első és mindvégig talán legnagyobb sikerét jelentette. Poésies sac.rées ('Szent költemények', 1754) c. gyűjteményében biblikus témákat fogalmazott újra; ezt Voltaire kegyetlenül kigúnyolta. Héberből fordította többek között Dávid zsoltárait: Psaumes de Dávid. Költői és drámaírói munkásságáért az Académie franqaise 1759-ben egyhangúan tagjai közé választotta. Székfoglalójában a felvilágosodott filozófusokat támadta, amiért a megtámadottak — s ismét elsősorban Voltaire — gúnyos epigrammák sokaságával válaszoltak. A támadások visszavonulásra kényszerítették; életének hátralevő éveit birtokain töltötte, ahol még egy kötetnyi bölcselkedő költeményt alkotott: Odes chrétiennes et philosophiques ('Keresztény és filozofikus költemények', 1771), valamint lefordította Aiszkhülosz tragédiáit és Vergilius Georgicáját 1784-ben. Halála után feledésbe merültek művei. La Harpe fedezte fel újra, amikor egyik ódájában (Sur la mort de Jean-Baptiste Rousseau, 'Jean-Baptiste Rousseau halálára') néhány igazán költői, szép sorra lelt. Jancsó Júlia
Dahlmann: Pompilius 4. (RE, 21. köt., 1952, 2322—2323 hasáb). Havas László Pomponazzi [pompondcci], Pietro; Petrus PompoTiatius (latinos névváltozat); (Mantova, 1462. szept. 16.—Bologna, 1525. máj. 18.): latinul alkotó olasz filozófus, a reneszánsz materialiszti kus szabadgondolkodás képviselője. A padovai, majd később a ferrarai és bolognai egyetemen tanított. Az averroizmussal szemben aphrodisziai Alexander (3. sz.) Arisztotelész-értelmezését segítette tekintélyre. De immortalitate animae ('A lélek halhatatlanságáról', 1516) c. munkájában tagadta a lélek halhatatlanságát, s helyette az emberiség végtelen fejlődéséről beszélt. Materialista álláspontját Apologia vontra Contarenum ('Védőbeszéd Contarenus ellen', 1517) és Defensorium adversus Augustinum Niphum ('Védekezés Augustinus Niphus ellen', 1519) c. vitairataiban erősítette meg. O írod.: A. H. Douglas: The Philosophy and Psychology of Pietro Pomponazzi (1910). Varga András
Pompilius [pompiliusz] (i. e. 2—1. sz.): római tragédia- és epigrammaköltő. Varrótól megőrzött költeményében Pacuvius tanítványának és Ennius szellemi örökösének vallotta magát. Ez nemcsak a tragédia, hanem a szatíra műfajára is utalhat, mert Varró szerint Pompilius az efféle elegyes formát is művelte. E műfajban egy senarius&t ismerjük is, melynek magyar fordítása: ,,Ó, Sors, miért sújtsz rám ellenségesen". Egy neki tulajdonított szerelmi epigrammát talán Papinius írt. O Kiad.: 0. Ribbeck: Tragicorum Romanorum Fragmenta (1852, 1962); W. Morei: FPEL (1886, 1963). Havas László
Pomponius [pomponiusz], Marcus Bassulus (i. sz. 2. sz.): római komédiaíró. Traianusés Hadrianus uralkodása idején alkotott. Aeclanumból származott, egy itt talált sírfelirat őrizte meg 15 jambikus senariusból álló költeményét nevével együtt. A feliratból tudjuk, hogy lefordította Menandrosz néhány darabját, s maga is írt komédiákat . A klasszikus komédia {->fabula palliata) művelője volt, mely ebben a korban ritkaságszámba ment (ld. Juvenalis 1. szatíra 3. s.). Bánatában s testi fájdalmai miatt öngyilkossággal vetett véget életének. O írod.: H. Bárdon: La littérature latiné inconnue (2. köt., 1956, 217- 218. old.). Tar Ibolya Pomponius Bononiensis [pomponiusz bononifnsziszj, Lucius (Bononia, ma Bologna, virágkora i. e. 89 körül): római költő. Hogy a szatíra műfaját is művelte-e, bizonytalan. Hogy fabula togatát és -*fabula praetextát is írt, hihető. Ám igazi irodalomtörténeti jelentőséghez azzal jutott, hogy az előtte általában 'csak rögtönzésszerűen (s többnyire műkedvelőktől) játszott fabula Atellanát a műköltészet szintjére emelte. Mintegy 70 darab címe és kb. 200 sornyi töredék maradt fenn tőle. Ezekből kitetszik, hogy az oscus eredetű népi bohózat 4 sztereotip figurája (a komikus öreg Pappus, a ravasz púpos Dossenus és az együgyű balek két típusa, Bucco meg Maccus) mind fellépett színműveiben. A fragmentumok vulgáris nyelvezetről, az obszcenitást sem kerülő
Pompilius Andronicus [pompiliusz andronikusz], Marcus (i. e. 1. sz.): Szíriából származó római grammatikus. Felszabadított rabszolga lehetett. Epikureista volt, s mint e csoport több tagja, keveset törődött a hétköznapi valósággal. Tanító tevékenysége Rómában sikertelen volt, s ezért Cumaeban települt le. tgy neve nem véletlenül bukkanhat fel a közeli Herculaneum görög nyelvű anyagában. Szegénységében kénytelen volt eladni főművét, az Annalium Ennii elenchit ('Függelékek Ennius Évkönyveihez'). Ez nem egyszerűen tartalomjegyzék volt, hanem értékes magyarázatokat tartalmazott, mert Orbilius csak ezért vállalkozhatott közzétételére. Töredékei sem maradtak fent. O írod.: H. 729
POMPE durvább humorról és nemegyszer bohócos komikumról vallanak. A címek pedig (néhány töredékkel együtt) a családi élet, a közszereplés, a katonáskodás és az iparos meg földműves foglalkozás keretébe illeszkedő köznapi bonyodalmakra utalnak cselekményként, vagy parodizált mítoszfeldolgozást sejtetnek. O Kiad.: P. Frassinetti: Atellanae fabulae (1967). JSzádeczky-Kardoss Samu
Pomponius Secundus [pompdniusz szekundusz], Publius Calvisius Sabinus (?—i. sz, 67): római tragédiaíró. Kapcsolata vult Seianussz&\, ezért Tiberius alatt ellene is vádat emeltek. A politikai életbe csak Claudius uralkodása során térhetett vissza. 44ben pótconsul lett, majd 50-ben a germánok ellen tevékenykedett eredményesen. Claudius császár még színpadi megbecsüléséért is kiállt. Aeneas, Atreus és az Armorum iudicium ('A fegyverek megítélése') c. tragédiái főleg stílusukkal, kevésbé drámai hatásukkal tűntek ki. Csak töredékei maradtak fent. Az id. Plinius, Quintilianus, Tacitus sokra tartották. O Kiad.: 0. Ribbeck: Tragicorum Romanorum Fragmenta (1897). O Irod.: A. della Casa: Pomponio Secundo tragediografo (Dioniso, 1961, 2, 58—75. old.). Havas László
Pomponius Marcellus [pomponiusz raarcellusz], Marcus (i. sz. 1. sz. első fele): római grammatikus és szónok. Suetonius a latin nyelv zordon ellenőreként mutatja be, mint aki még perbeszédében sem elsősorban az ügyre összpontosította figyelmét, hanem inkább a hibás kifejezésmódot lobbantotta az ellenfél szemére. Kritikája Tiberius császárt sem kímélte, akinek azt mondta, hogy csupán az embereknek és nem az új szavaknak tud polgárjogot adni. Művei elvesztek. Asinius Gallus egy epigrammát írt ellene. O Irod.: H. Dahlmann: Pomponius 105. (RE, 21. 2. köt., 1952, 2411—2412. hasáb). Havas László Pomponius Mela |pomponiusz m d a j (i. sz. I. sz.): római földrajzi szerző. Hispániái származású volt, s Caligula alatt telepedhetett át Rómába, Claudius uralkodása alatt készítve el 3 könyvből álló geográfiai munkáját De chorographia vagy De situ orbis c. ('A világ leírása'). A bevezetésben elmondja, hogy a gömb alakú Föld a mindenség középpontja, a lakott világot (az északi féltekét) az :eán veszi körül s Európa, Ázsia, Afrika alkotja a három földrészt. A mű keretéül egy hajóút szolgál, melyben a szerző Gibraltártól Afrika, Arábia, KisÁzsia mentén, a Fekete-tengert körülhajózva, ismét Gibraltárba vezet, majd a harmadik könyvben az Atlanti-óceánra. Mindenekelőtt a partvidékről ad részletes leírást, a szárazföld belsejét csak felszínesebben érinti, sőt Európa és Ázsia belsejéről szinte semmit nem mond. Bőségesen merített elődeiből, így Hérodotoszból és Ephoroszból. Bár számos tévedés mutatható ki nála, munkája mégsem érdektelen, mert a tudományosság hiányát gondos retorikus előadásával igyekszik feledtetni. Ezenkívül tárgyalásába érdekes történeti, természettudományos és néprajzi részleteket is beilleszt, de figyelemmel van a mitológiára is. O Kiad.: H. Frick: De chorographia (1888, 1935). O Irod.: F. Gisinger: Pomponius 104. (RE, 21. 2. köt., 1952, 2360—2411. hasáb). Havas László
Poncé [ponszej, Aníbal (Buenos Aires, 1898. jún. 6.—Mexikóváros, 1938. máj. 18,): argentin esszéista, kritikus. Már egyetemi hallgató korában irodalmi folyóiratok munkatársa volt. A fiatal avantgarde reformnemzedék egyik vezéralakja, a Revista de Filosofía szerkesztője. 1936-ban megalapította a IMaléctica c. marxista folyóiratot. 1937-ben politikai nézetei miatt emigrálni kényszerült, a mexikóvárosi egyetemen tanított etikát, szociológiát, pszichológiát, O Esszéköteteiben hű képet fest kora irodalmi és művészeti személyiségeiről, hazája politikai mozgalmairól. Személyisége és munkái nagy hatást váltottak ki a fiatalabb generációk körében. O Főbb esszékötetei: La vejez de Sarmiento ('Sarmiento öregsége', 1920); La gramática de los sentimientos ('Az érzelmek nyelvtana', 1929); Sarmiento, constructor de la nueva Argentína ('Sarmiento, az új Argentína megalkotója', 1932); Educación y lucha de clases ('Nevelés és osztályharc', 1936). O Gyűjt, kiad.: Obras completas ('Összes művek', 1956). O Irod.: E. Troise: A. Poncé, laculturay el humanismo (1941); -I. Marinello: Ocho notas sobre Aníbal Poncé (1958); A. Yunque: A. Poncé (1958). Inotainé Bonifert Mária Poncé [ponszej, Manuel (Morelia, Michoacán állam, 1913—): mexikói költő. 1936ban pappá szentelték. Történelmet, irodalmat tanított. Több folyóirat munkatársa, a Trento c. folyóirat főszerkesztője. O A mexikói vallásos költészet megúfítója. Ciclo de vírgenes ('Szüzek ciklusa', 1940), Misterios jxira cantar t>ajo los álamos ('Nyárfák alatt éneklendő misztériumok', 1947), El jardínincrexble ('A csodálatos kert'. 1950) c.
730
PONCI versesköteteiben a hagyományos mexikói indián versformákat próbálja megtölteni vallásos tartalommal. 1950-ben abbahagyta a versírást, de 1962-ben megjelent egy újabb kötete: Cristo y Maria ('Krisztus és Mária') c. O írod.: J . Arellano: Las ventas de Don Quijote: ^Dónde están Novaro y Poncé? (Nivel, 1962, 48. sz.). Inotainé Bonifert Mária Poncé Aguilera fponsze ágilerá], Salomón (Antón, Coclé tart., 1868—1945): panamai író. Tanulmányait Bogotában végezte, a jogi és a politikai tudományok doktora. O Egyetlen megjelent elbeszéléskötetében (De la gleba, 'Göröngyökből', 1914) a realizmust és a naturalizmust egyeztetve próbálja összegyűjteni a század eleji panamai falvak jellemző életképeit, típusait. Olykor lírai hangulatú képekben emlékezik gyermekkorának idillikus világára, a nyugalom, a harmónia régen tovaszállt birodalmára (El árból viejo, 'Áz öreg fa'). Inotainé Bonifert Mária Poncé de León [ponsze de leon], Alberto (1919—): argentin költő. Neoromantikus verseket írt, amelyekben a kedvese iránti őszinte szerelmét, szenvedélyes vágyódását énekli meg. Tiempo de muchachas ('Leányok ideje', 1941) c. kötetében érzéki megjelenítő erővel, sokszor realisztikus képekben emlékszik vissza a kedvesével együtt töltött percekre. leghíresebb verse az Elégia profunda ('Bensőséges elégia'), melyben a múltba vesző, de benne mégis tovább élő kedvesét a történelmi romok felett lebegő, soha el nem enyésző hírnévhez hasonlítja. Inotainé Bonifert Mária Ponchon [ponson], Raoul; Pouchon (családi név); (La Roche-sur-Yon, Vendée, 1848. dec. 30.—Párizs, 1937. dec. 2.): francia költő. A legbohémabb bohém költő, P. Verlaine és J . Richepin cimborája (az utóbbival közös sírban nyugszik), ugyanolyan sok verset írt, mint V. Hugó, mintegy 150000 sort. 1886-tól 1920-ig a napilapokban közölte Gazettes rimées c. rímes krónikáit, amelyekben minden hírt megverselt, a búr háborút, a Gioeonda ellopását stb. G. Apollinaire 1909-ben azt írta róla: ,,ő az utolsó bacchusi költőnk". 1924-ben beválasztották az Académie Goncourt-ba. Alkalmi versikéit csak részben adták ki. O Művei: IM Mu.se au rxibaret ('Kocsmai múzsa', 1920); La Mu.se gaillarde ('Pajzán múzsa', 1939); La Muse vagabonde ('Kóbor múzsa', 1947 posztumusz). O írod.: M. Coulon: Raoul Ponchon, l'homme et l'oeuvre
(1927); Bajomi Lázár E.: A Quartier Latin (1971). Bajomi Lázár Endre Ponciánus históriája; Pontianus históriája, Hét bölcs mester, Hét bölcs története (címváltozatok): keleti (szanszkrit, perzsa) eredetű népkönyv, elbeszélésgyűjtemény, a világirodalom egyik legrégibb és legnépszerűbb -^keretes szerkezetű története. Végső forrása egy elveszett indiai (szanszkrit) könyv, amely azonban rendkívül sok keleti és nyugati költői feldolgozásból, változatból ismert. Indiai eredetét bizonyítja, hogy A. Maszúdí arab történetíró (meghalt 956 k.) a mű szerzőjéül egy Szindbád nevű legendás indiai bölcset jelöl meg (—>SzindIxíd-könyvek). Az elbeszélésgyűjtemény igen gyorsan terjedt már a kora középkorban, előbb perzsa környezetben, majd arabul, szírül, örményül és héberül (az egyik legismertebb héber változat címe Misié Szendebár, 'Szendebár meséi', kiad. és angol ford. M. Epstein, Tales of Sendebar, 1967). Héber közvetítéssel született meg korai görög fordítása (Szüntipasz; szokásos latinos írásmódja szerint Syntipas, kiad. Boissonade, 1828), sőt az Európa-szerte oly népszerű latin változat is (História septem sapientum sive de calumnia novercxdi, 'A hét bölcs története, avagy a mostoha rágalmairól'; első nyomtatott kiad. 1476). Áz európai irodalmakban a kerettörténet főszereplői immár Pontianus és Diocletianus római császárok lettek. A mese szerint Pontianus császár első házasságából született fiát, Diocletianust az udvartól távol hét bölcs tanítja a hét szabad művészetre (septem artes liberales). Az évek múltán hazatérő, szép termetű ifjút mostohaanyja el akarja csábítani, sikertelenül. Ezután az asszony rágalmakkal illeti és bevádolja a fiút apja előtt, Pontianus halálra ítéli fiát, majd a hét bölcs hét elbeszélése alapján hétszer megkegyelmez neki. Ám a mostoha mindannyiszor ellentörténettel cáfolja meg a bölcsek meséit, s így az apa hétszer megújítja a halálos ítéletet, Végül Diocletianus — a csillagok által megjövendölt kötelező hétnapos hallgatás után — megszólal, s egy újabb, tizenötödik történet segítségével tisztázza magát. A máglyára így a gonosz mostoha kerül. O A kerettörténettel együtt összesen 16 elbeszélést tartalmazó gyűjtemény előbb latin nyelven terjedt Európában, •majd rövidesen nemzeti nyelvekre is lefordították. így — többek között francia (Les romans des sept sages, 'A hét bölcs elbeszélései' és Dolophatos, 'ua.', kiad. Gaston, 1873) és olasz fordítása (—>Libro dei
731
PONDA Sette Savi di Roma), sőt török változata is készült. Németo.-ban népkönyv ként is terjedt; egyik német nyelvű feldolgozása H. von Rühelnek köszönhető (Diocletians Leben, 'Diocletianus élete', 1412). Magyarul — a latin nyelvű változat alapján — először Eberus Balázs nyomdász adta ki Bécsben (Ponciánus históriája, 1573: RMK, Hein richG., 1898). O Magyarul még: Ponciánus históriája, &Z&Zfthét bölcs mesternek beszédei, melyekkel a császár fiát hétszer mentették meg a haláltól (Össz. Lengyel D., Szent Hilárius Könyvek, 1943). O (-*perzsa irodalom, szanszkrit irodalom, Szindbádkönyvek) O írod.: Horváth J.: A reformáció jegyében (1953); Nemeskürty I.: A magyar széppróza születése (1963); uő: A magyar népnek, ki ezt olvassa. Az anyanyelvű magyar reneszánsz és barokk irodalom története 1533—1712 (1975). Raj Tamás Pondal Abente [pondól ábente], Eduardo (Ponteceso, La Coruna, 1835—La Coruna, 1916): gallego nyelven író spanyol költő. Santiagóban orvosi tanulmányokat végzett, és rövid ideig katonaorvosként dolgozott. Politikai állásfoglalására jellemző, hogy részt vett a conxói banketten, mely a munkások és diákok demokratikus testvériségének jelképes aktusa volt. O A múlt felé forduló romantikus költő. Verseit a tájnyelvi szélsőségektől mentes gallego nyelven írta. A Manuel Murguía történész által képviselt celtismo elmélet híve, mely szerint Galicia lakói etnikai eredetüket illetőleg kelták, kik jelenleg méltatlan szolgaságba süllyedtek. Költeményeiben újkori kelta bárdként szülőföldjének zord szépségei előtt hódol, és szenvedélyes hangon énekli meg a régi szabadságot, Epikus költeményét (Os Eoas) életében nem jelentette meg. O Gyűjt, kiad.: Queixumes dos pinos ('Fenyők zúgása', költ.-ek, 1886); Versos inorados ou esquecidos ('Ismeretlen vagy elfelejtett versek", 1960); Novos poemas ('Űj költemények', 1971). O Magyarul: 1 vers (Molnár T., Hesperidák kertje, anto., 1971). Nirschy Ott Aurél Ponge [ponzs], Francis (Montpellier, 1899. márc. 27.—): francia költő. Jómódú családban nőtt fel, apja bankigazgató volt. Beiratkozott az Ecole Normálé Supérieure-re, de miután megbukott az alapvizsgán, pályát változtatott és joghallgató lett, A háború végén behívták katonának, ennek az élménynek a hatására írta első —antimilitarista — verseit, melyeket a Le Mont blanc c. folyóirat közölt. A háború után 1922-től a N R F olvasószerkesztője volt — ebben az 732
időszakban csatlakozott egy rövid időre a szürrealistákhoz (1925—30). 1933-tól 1937ig az Hachette kiadónál dolgozott, 1937-ben szakított családjával és belépett a kommunista pártba. A 2. világháború alatt — R. Mars álnéven — részt vett az ellenállásban: az Action c. hetilap irodalmi rovatát szerkesztette. 1946-ban kilépett a pártból, majd két évig Algériában élt. 1952-ben az Alliance Francaise professzora lett. — Annak ellenére, hogy első verseit 18 évesen publikálta s később is közölt tőle költeményeket a NRF, munkásságát sokáig csak szűk baráti köre (Paulhan, Braque, Sartre, Camus) ismerte. „Felfedezését" $aríre-nak köszönhette, aki a háború után egy cikkében felhívta Le parti pris des choses ('A dolgok elfogultsága', költ.-ek, 1942) c. kötetére a figyelmet (J. P, Sartre: Situations I.). Sartre az egzisztencializmus költőjét fedezi fel benne, s annyiban igaza is volt, hogy Ponge életművében kezdettől fogva találhatók egzisztencialista vonások. Ő volt az a költő, aki annak születése előtt már „feltalálta" az egzisztencializmust. Ponge a tárgyak és az anyag költője. Ember és környezete között új viszonyt teremt, felfedezi újra a világ mindennapi valóságát. Líráját antilírának szokták nevezni, Proémes ('Proémák', 'Bevezetők', költ.-ek, 1948) c. kötetében maga is visszautasítja a költő nevet: „Ha van költészet a «nvelv művészete« értelemben, az csak bevezető lehet". Ponge állandóan a kifejezés falába ütközött, a szó egyszerre volt számára „kifejezési eszköz és akadály", s ennek leküzdésére alakította ki a költői ,,csendélet"-et. Ez a világ objektivitásának tárgyilagos, érzelemmentes megfogalmazása, alapja a leírás pontossága, a nouveau román előfutárának tekinthető. Ponge szakít a hagyományos költészetfelfogással, nem hisz a nyelv hatalmában, nem hisz abban az apollinaire-i tételben, hogy a költő a „világ karmestere". Szerinte „a költő úgy figyel a világra, mint egy szimfóniára, de nem hisz abban, hogy vezényelheti". Ponge a másság költője, költészete egy különleges absztrakciós művelet, melynek folyamán állandóan ütközteti a tárgyi világ és a nyelv struktúráját. Egyedüli célja, hogy minél pontosabb felvételt készítsen a világról. Claudel úgy értékelte verseit, hogy világot teremt azzal, hogy megnevez. Ponge a francia irodalomban egy évszázada jelenlévő prózaverset fejleszti tovább és forradalmasítja, egy új retorikát keres a nyelv poétikájának átértelmezése által. Ennek a kísérletnek az elméletét is megírta 1947-ben: Le carnet du bois de pin ('Fenyőfa-jegyzetfüzet', esszé). Az egzisz-
PONGY
tencialistáktól Porige útja szinte törvényszerűen a Tel Quel csoporthoz vezetett. A hatvanas évek elején vált a francia irodalomnak ismert alakjává, amikor három kötetben megjelentette addigi életművét: Grand Recueil I. Lyres, II. Méthodes, III. Piéces ('Nagy gyűjtemény: I. Lantok, II. Módszerek, III. Darabok, 1961). Az első könyvben a festőkről, írókról szóló tanulmányait, a másodikban poétikai fejtegetéseit, a harmadikban prózaverseit gyűjtötte össze. 1977-ben a Pompidou-központ nagyszabású kiállítást rendezett a tiszteletére. 1984-ben megkapta az Académie fran^aise költészeti nagydíját. O Művei: Douzepetits écrits ('Tizenkét kis írás', költ.-ek, 1926); La Guépe. Irruption et Divagations ('A darázs. Betörés és elkalandozás', költ.-ek, 1946); Note sur les otages ('Jegyzet a túszokról', 1946); Dix cours sur la méthode ('Tíz előadás a módszerről', 1947, a szójátékos cím Descartes-ra utal); Liasse ('Papírköteg', költ.ek, 1948); Des cristaux naturels ('Természetes kristályok', költ.-ek, 1948); Le verre d'eau ('A pohár víz', költ.-ek, 1949); My creative method ('Alkotómódszerem', esszé, 1949); L'araignée ('A pók', költ.-ek, 1952); La ragede Vexpression ('A kifejezés dühe', esszé, 1952); Le lézard ('A gyík', költ.-ek, 1953); Pour un Mcdherbe ('Malherbe helyett', esszé, 1965); Le savon ('A szappan', költ.ek, 1967): La fat>rique du pré ('Gyepgyár' 1971); Comment une figue de paroles et pourquoi ("Hogyan szófüge és miért', 1977). O Magyarul: 4 vers (Jékely Z., Weöres S„ Mai francia költők, 1958); 5 vers (Weöres S. Egybegyűjtött műfordítások, 1966); 1 vers (Somlyó Gy., Szélrózsa II., 1973); 1 vers (Bárdos L., Nagyv, 1982, 10.); 1 vers (Somlyó Gy., Az utazás, 1984). O írod.: Ph. Sollers: Francis Ponge (1963); Thibaudeau: Francis Ponge (1967); I. Higgins: Francis Ponge (1979); S. Martui: Francis Ponge (1981). Morvay Zsuzsanna Pongs [pongsz], Hermann (Odenkirchen, 1889. márc. 23 —Gerlingen, Baden-Württemberg, 1979. márc. 3.): német (NSZK) irodalomtörténész. 1922 és 1945 között különböző német egyetemeken (Marburg, Stuttgart, Göttingen) a német irodalomtörténet professzora volt. 1934-től a 2. világháború végéig J . Petersennel, ill. H. Naumann-nsd együtt szerkesztette az egyik legrangosabb német irodalomtudományi folyóiratot, az Euphoriont, amely ebben az időszakban Dichtung und Volkstum ('Költészet és népiesség') c. jelent meg. 1945-től a Stuttgart melletti Gerlingenben élt mint magántudós. O Szerkesztői és irodalom-
történeti munkásságával egyaránt a fasizmust támogatta. A Das Bűd in der Dichtung ('A költői kép', 1927—1973) c. négykötetes főművében a költői képalkotást az egyes költők (pl. St. George, R. M. Rilke) racionálisan megfoghatatlan legbelső lényegéből igyekszik levezetni. O Főbb művei még: Krieg als Vólksschicksal im deutschen Schrifttum ('A háború mint a nép sorsa a német irodalomban', tan., 1934); Wilhelm Raabe. Leben und Werk ('Wilhelm Raabe élete és művei', tan., 1958); Dichtung im gespaltenen Deutschland ('Költészet a kettészakított Németországban', tan.-ok, 1966, 2 köt.); Symbol als Mitte ('A szimbólum mint középpont', tan.-ok, 1977). Szász Ferenc pongyolaság: hanyagul pontatlan nyelvhasználat, a ->szabatosság ellentéte, a fegyelmezetlen gondolkodás nyelvi következménye. Tipikus formái a bőbeszédűség, a szűkszavúság, szavak és nyelvtani formák pontatlan használata, a körülményes fogalmazás. O A bőbeszédűségből vagy szószaporításból ered a szófölösleg ( —>pleonazmus): zenei hangverseny, pozitív fejlődés; a -*tautológia (azonos jelentésű szavak indokolatlan használata): „az optimális legjobb megoldást keressük"; töltelékszavak és -kifejezések céltalan használata: hogy úgy mondjam, kérem szépen, ugyebár; terpeszkedő kifejezések: előrelépést tehessünk, kiugrást hajtott végre; közhelyek használata: mondanivalóm súlypontját az képezi, hogy. . ., meg kell a szívnek hasadni. A szűkszavúságból származik az érthetetlenség vagy homály: kocsival sok vadat elejtettünk; -+ kétértelműség: „Nagy sikerrel olvasott föl az író műveiből az estélyen." (Maga az író vagy más?); értelmetlenség: „Gépjármű tanfolyamot indítanak fiatalok részére mindhárom nemből." (Csak két nem van; bizonyára a tanfolyamnak van három fajtája.) O Gyakori a szavaknak, kifejezéseknek, nyelvtani elemeknek pontatlan használata: „Vasárnap reggel kiterebélyesedett a futballpálya széle" (benépesedett?), ,, Végső ideje volt, hogy elment az orvoshoz" (legfőbb ideje; az utolsó pillanatban ment el az orvoshoz); „A növényvédő szerekből legtöbbet a tsz-ek kapták" (kaptak). A pongyola nyelvhasználatból sokszor -*•képzavar is támad: „Az ifjú írónemzedék nemegyszer kritikus szemmel nyúl hozzá a mai problémákhoz" (szemmel nem lehet hozzányúlni, különösen nem problémához). Felkapott, ún. -*divatszavak derűre-borúra való használata árt a gondolat egyéni és pontos közvetítésének: „kisebb-nagyobb problémák szoktak jelentkezni", „választéki problémák merültek fel",
733
PONIA
„gyártási problémák vannak", „kormányaink között léteznek problémákr", „(bukott tanulóról:) Kémiából volt probléma" (szabatosan: nehézségek, bajok, nézeteltérések stb.). A kelleténél körülményesebb fogalmazásból is sokszor ered pongyolaság: „A képviselő a parlamentben is szóvá tette azokat a panaszokat, amely panaszok a választók részéről elhangzottak" (szabatosan: „A képviselő a parlamentben is szóvá tette a választók panaszait."). O A pongyolaság elsősorban a helyes nyelvhasználat kérdése, legtöbbször azonban stílushiba is. Elsősorban az alsóbb stílusrétegekre és -változatokra jellemző, tehát pl. a bizalmasabb társalgási, familiáris stílusra, az alacsonyabb szintű publicisztikai stílusra. Egyes jelenségeit a szépirodalom a nyelvi jellemzésre használja föl. Szabó P. regényében a vőfély ilyen suta módon invitálja lagzira a csigacsináló társaságot: „Tgen tisztelt... csak azt akarom mondani, hogyhát. . . holnapután, azaz hogy még ótán, szerdán mindenki igyekezzík eljönni idejébe. Mert kurta a nap és hamar van este. Jóccakát kívánok mindenkinek" (Lakodalom). O (-^nyelvhelyesség, stílus) O írod.: Komlós A.: A pongyolaság művészete (Bécsi Magyar l T jság, 1922, okt. 29.); Halász Gy.: Pongyolaságok (Nyűg, 1925, II., 304— 308.); Kolozsvári Grandpierre E.: A pongyolaság mint eszmény (Magyar Csillag, 1943, TI. 298 -299.); Hernádi'M.: A közhely természetrajza (1973); uő: Közhelyszótár (1976). Szende Aladár Poniatowska [ponjátovszkáj, Elena (1933—): mexikói írónő, újságírónő. O Művei alapjául többnyire konkrét politikai események, valamint riportalanyok által elmondott élményanyagok szolgálnak. Tartalmuk, formájuk és stílusuk alapján inkább dokumentumszerű alkotásoknak tekinthetők, mint kifejezetten szépirodalomnak. O Művei: Hasta no verte, Jesús mío ('Amíg nem látlak, Jézusom'); Palabras cruzadas ('Keresztrejtvény'); La noche de Tlatelolco (reg., 1971: Csala K., Tlatelolco éjszakája, részletek, Kígyóölőének, anto., 1973); Fuerte es el silencio ('Erős a csönd', 1980); Gaby Brimmer (a címként szereplő személy egyben a könyv társszerzője is.) Dobos Erzsébet Ponifian [ponyicsan], Ján; Ján Rob-Ponióan (írói név); (Ocsova, 1902. máj. 15.—): szlovák költő, író, drámaíró, publicista és műfordító. Gimnáziumba Besztercebányán és Losoncon járt. Prágában jogot végzett, ügyvéd volt, majd — 1945 után — külön-
böző tisztségeket viselt, egy ideig a Tatran kiadóvállalat igazgatója volt. O Som ('Vagyok', 1923) c. verseskönyvét a szlovák proletárirodalom első kötetének tartják, benne pregnáns módon adott perspektívát a meglévő társadalom forradalmi átalakulására szocialista társadalommá. O A. Siráckyxal, I). Okálival, V. Clementiss7.e\ és másokkal a DA V c. folyóirat egyik alapítója volt, benne s ekkor megjelent köteteiben a városi proletariátus problémáiról s a SZU építőmunkájáról énekelt. A továbbiakban forradalmi pátosza elmélyült, a szülőföld, a nemzet, a természet szeretetét is magába foglalja. Költészete csúcspontjának Divny Jankó ('A különös — különc Jankó', 1941) c. poémáját tekintik, amelyben a 19. sz.-i romantikus J. KráV hasonló c. balladájára támaszkodva a múltra hivatkozik, miközben forradalmi felléj)ésre lázít. A felszabadulás után Povstanie ('Felkelés', 1946) c. ciklusával teremti meg a történeti események visszhangját. További kötetei: Demontáz (1929); Ve/,érné svetlá ('Esti fények', 1931); A nyara (1934); Póly ('Pólusok', 1937); Sen na medzi ('Álom a mezsgyén', 1942); Mesto ('Város', 1947); Na tepne Has ('A kor ütőerén', 1949); Riava neutícha ('Az ár nem csendesül el', 1958). O Prózája, melyet kezdetben kommunista folyóiratokba és újságokba írt, elsősorban a polgári társadalom ellentéteiről szól. Stroje sa pohli ('Megindultak a gépek', 1935) c. úgynevezett „kollektivista" regényében megkísérelte, hogy a kisparaszti környezetből s a falusi nyomorgók rétegeiből származó szlovák proletariátus tömeges fellé{)ését mutassa be, amely a kapitalista társadalommal szembeszállva ébred öntudatra. E műnek mintegy folytatása a Pavuéina ('Pókháló', 1945), amely a kapitalista társadalom további széthullását ábrázolja. Ebben a két regényében megkísérelte, hogy szélesebb alapokra helyezze a realizmus hagyományos ábrázolási módszerét. A kapitalista társadalom ellentmondásait s a forradalmi szocializmus megerősödését hagyományos eszközökkel mutatja be Jáno$íkovci f j á n o síkék', 1939, 1973) c. regényében. Néhány elbeszélés és karcolat után önéletrajzának első kötetét adta ki Búrlivá mladost' ('Viharos ifjúság', 1975) c,, amely az 1920—1938 között eltelt időt tekinti át. O Drámái közül a történelmet aktualizáló verses JánoSík (1941) a legfontosabb, amelyben az író ismét csak a népies-romantikus hagyományra támaszkodik. Annak mondai hőse itt mint haladó értelmiségi, szociális reformátor lép fel. O Neves műfordító, sokat ültetett át a magyar irodalomból is. Maja-
734
PONS kovszkij Lenin c. poémáját is lefordította (1970). O Gyűjt, kiad.: Tavaszi rapszódia (Illyés Gy., Monoszlóy M. D., Zala J., 1961). O Magyarul: 1 vers (Vozári D., Magyar írás, 1936, 2.); 1 nla (Sziklay L., Mai szlovák novellák, 1943); 2 vers (Keszthelyi Z., Raics I., Cseh és szlovák költők antológiája, 1953); 2 nla (Bóné A., őrtüzek a hegyekben, anto., 1959); 2 vers (Kiss K., Nagyv, 1959, 1.); 3 vers (Monoszlói M. D., Irodalmi Szemle, 1960, 3.); 3 vers (Illyés Gy., Nagyv, 1961, 6.); 16 vers (Dudás K., Illyés Gy., A modern szlovák líra kincsesháza' 1966); 1 vers (Urr I., Kort, 1970, I I ); 2 vers (Vozári D , A szomszéd kertje, anto., 1972); 1 vers (Dénes Gy., Új Szó, 1978, 286.); 2 vers (uő, Új Szó, 1978, 216.) 3 vers (Dénes Gy., Hét, 1982, 23.). O Irod.: Szalatnai R.: Három szlovák költő (1930); M. Pisút: Utószó (Illyés Gy., Monoszlóy M. I)., Zala J.: Tavaszi rapszódia, 1961); B. Smelková: Ján Rob Ponican. Personálna bibliográfia, 1970); M. Chorvát: Literárne diela J á n a Ponicana (1972); Duba Gy.: J a n Ponicán 70 éves (ISz., 1972, 6.); Szalatnai R.: Két költő — két forradalmár (Kort, 1973, 1.); Ritzkó B.: 1 tan. (ISz., 1979, 8.). Rudolf Chmel Ponna (10. sz.): szanszkrit és kannada nyelven alkotó kannada (India) költő. A dzsaina vallás híve volt. O Fő műve, a Sánti Purána ('Békepurána') a 16. dzsaina tírthankara ('útkészítő') történetét írja le, a Dzsinaksaramálá ('Dzsina kinyilatkoztatásainak koszorúja') pedig a dzsainizmus alapítójáról szól. Mindkét mű csampú formájú. Rdmakathá e., szanszkrit nyelvű műve nem maradt fenn. O Irod.: W. Schubring: Die Lehre der Jainas (1935). Major István Ponnja, U: Maung Pou Szi (családi név); (Sale, Magve tart., 1807—1868): birmán (Burma) költő, író. A .19. sz.-i birmán irodalom jelentős képviselője, Dharavadi király szolgájának a fia. A marapurui buddhista kolostorban nevelkedett, ahol a szerzetesi szigor és a kötetlen világi élet vágya között vergődött. Miután megvált a kolostortól, udvari költő lett. í r t birmán és szanszkrit nyelvkönyvet, történelmi, orvosi és vallási művet is. Irodalmi alkotásainak egy részét a királyi család kívánságára készítette. Művészi hírnevét azonban nem a rendelésre írt versekkel és tanulmányokkal vívta ki, hanem öt színművével. Színműveiben felhasználta az indiai buddhista dzsátakákat és a korabeli udvari szerelmi költészetet is. Mivel igen közelről ismerte, elsősorban a királyi udvar életét elevenítette meg. O
Színművei: Paduma (kb. 1855); Vethan daja; Jethe; Viza ja; Kavthala. O Irod.: Maung Htin Aung: Burmese Drama (1937). Bögös László Ponowa: -* expresszionizmus
2.
Pons fponszj, Josep Sebastiá (Ille-surTét, Roussillon, 1886. nov. 5.—uo., 1962. jan. 25.): katalán költő, író. A kétnyelvű, francia—katalán családi környezetből kikerülve, Perpignanban járt középiskolába, majd egy évet Spanyolo.-ban töltött, ahol .1. Verdaguer művei révén felfedezte a modern katalán irodalmi nyelvet, és ahol behatóan foglalkozott a klasszikus és a kortárs spanyol irodalommal. Montpellierben végzett bölcsésztanulmányok után délfranciao.-i városok gimnáziumaiban, később pedig a toulouse-i egyetemen tanított spanyol nyelvet és irodalmat, O A katalán irodalom legkiemelkedőbb franciao.-i képviselője. Elsősorban mint költő jelentős. Verseinek ihletője a roussilloni táj, a helyi hagyományok és a hitvesi szeretet. Szándékosan naiv, népi ihletésű, gondolati tartalommal fokozatosan telítődő költészetében megjelenik a Pireneusok lábánál elterülő, emberi léptékű táj, annak lakói, állatai és növényei, amelyeket a költő a teljes azonosulás derűjével szemlél és ír le. Feleségének 1933-ban bekövetkezett halála után hosszú ideig nem írt, és csak az 1950ben megjelent Conversa ('Beszélgetés') c. kötetében sikerült fájdalmát is beépítenie alapvetően kiegyensúlyozott, sztoikus életszemléletébe. O Katalán nyelvű költészete a szülőföld nyelvjárását emelte klasszikus rangra, és evvel bátorító példát mutatott Dél-Franciao. provanszál alkotóinak is. OFőbb művei még: Canta perdiu ('Énekelj, fogolymadár', költ.-ek, 1925); La littérature catalane en Roussillon au X VIP et au XV IIP siécle ('A roussilloni katalán irodalom a 17. és a 18. sz.-ban', tan , 1929); Cantilena ('Dalocska', költ.-ek, 1937); Misién de Sant Pere Urséol ('Orseolo Szent Péter misztériuma', színmű, 1952); Llibre de les set sivelles ('Hétkapcsos könyv', elb.-ek és visszaemlékezések, 1956). O Gyűjt, kiad.: Obra poetica ('Verses művei', 1976). O Irod.: Y. Rouquette: J . S. Pons (1963); F. Parcerisas: Soletat i consol (Els Marges, 1977, máj., 10. sz.). Faluba Kálmán Pons [ponsz], Maurice (Strasbourg, 1927. szept. 14.—): francia író. Bölcsészoklevelet szerzett, de inkább felcsapott színésznek, majd hírlapírónak. 1955-ben tűnt fol Virginales ('Virginálok') c., a gyermekkort idéző 735
PONSA
novelláival, amelyekből az egyik magyarul is megjelent (Lakits P., Balzac, Mai francia elbeszélők. 1959) és elnyerte a Grand Prix de la Nouvelle-t. 1958-ban megjelent Le cordonnier Aristote (Pödör L.: Arisztotelész, a varga, 1959) e. könyve kissé gide-i hatást mutató ..regény a négyzeten": egy író írja a könyv címét viselő művét, miközben elsodorja az algériai háború vihara. 1960-as, Le passager de la nuit (Kolozsvári Grandpierre E., Éjszakai útitárs, Nagyv, 1960. 11.) elkötelezett elbeszélés, akárcsak a korábbiak. 1965-ben adták ki Len saisons ("Az évadok ) c. regényét, amelyben hangot váltva, a realizmusról lemondva, swifti és kafkai látomásokat ír egy szörnyű faluról. 1967ben jelent meg Rom (Bajomi Lázár E.: Róza. 1971, Szántó P. rajzaival) c.. mulatságos regénye, mélyben holmi parázna alapötlet ürügyén maró szatírát fest egy militarista operettországról, olykor rabeíais-i vaskossággal, néha franee-i finomsággal, máskor ayméi kajánsággal. Következő műve (La passión de Sébastien A'., 'Sébastien N. szenvedélye". 1968) ismét humoros-gúnyos vénájú kisregény egy autójába szerelmes ifjúról. 1973-ban Mademoiselle B. ("B. kisasszony") c. regényében, amelynek hőse egy titokzatos lány, tulajdonképpen a Róza alapötletét variálta, kevesebb sikerrel. 1978-ban, ismét a fantasztikumot meglovagoló regényében, egy montmartre-i festő meg egy cirkuszi artistanő álomkalandjait meséli el. 1982ben újra megjelent 195l-es Pourquois pas Mélrobate ('Miért ne Metrobaték') c. kisregénye. kiegészítve ennek az elbeszélésnek a történetével. Angol fordítóként szép sikert aratott ,1. Arden és A. Miller darabjainak tolmácsolásával, s maga is írt Chto! ('Sto!', 1970) c. egy különös színművet, amely egy varázserejű orosz ál kalmárról szól. 1985ben jelent meg Douce-amére ('Keserédes') c. elbeszélés kötete. O írod.: Bajomi Lázár E.: utószó (Róza). Bajomi Lázár Endre Ponsard [ponszárj, Francois (Vienne, 1814. jún. 1.—Párizs, 1867. júl. 7.): francia drámaíró. Jogi tanulmányokat folytatott, majd vidéki bíróságokon dolgozott. Kezdetben a romantikus irodalom iránt érdeklődött, lefordította Byron Manfrédját franciára (1837). Legnagyobb sikerét 1843-ban bemutatott Lucrece (Egressy B., Lucretia, Nemzeti Színház, 1843. szept. 23.) c. klasszikus verses tragédiájával érte el. A siker jelezte, hogy a polgári közönség egy része elfordult a romantikától, s Ponsard-t mint az új, a neoklasszikus irányzat vezéregyéniségét ünnepelte. 1845-ben megkapta az Académie fran^aise Prix de tragédie-\it, 1855-ben
beválasztották az Académie francaise tagjai közé. A IT. Császárság éveiben modern polgári tárgyú vígjátékaival a hivatalos irodalom ünnepelt képviselője lett, a császár külön levélben biztatta irányzata folytatására. Közepes tehetsége és konformizmusa miatt művei ma már feledésbe merültek. O Főbb művei: Agnés de Méranie ( Merániai Ágnes', trag., 1847); Charlotte Corday (trag., 1850); L'honneur et l'argent (Országh A.. Pénz és becsület. Nemzeti Színház, 1853. máj. 25.); Labourse ('A tőzsde', vígj.. 1856); Ce qui piait auxfemmes ( Ami tetszik a nőknek', vígj., 1860); Le Hon amoureux ('A szerelmes oroszlán', dráma, 1866); Gálilée (1867: Paulay E., Galilei, Nemzeti Színház 1869. ápr. 2.). O Gyűjt, kiad.: Oeuvres complétes ("Összes művei", 3 köt., 1866—1876). O írod.: C. Latreille: La fin du théátre romantique et Franyois Ponsard (1899); H. Schrenker: Ponsard als Dramatiker und Lvriker (1913). Fodor István Pons i Gallarza [ponzigáljárzáj, Josep Lluis (Sant Andreu de Palomar, Barcelona, 1823. aug. 24.—Sóller, Mallorca, 1894. aug. 22.): katalán költő. Jogot és bölcsészetet tanult Barcelonában, majd haláláig egy Palma de Mallorca-i gimnáziumban tanított. A katalán irodalmi újjászületés, a Renaixenca mozgalmának aktív részese és népszerűsítője. A mallorcai romantika legmaradandóbb értékű költője és legkevésbé romantikus képviselője. Az Els tarongers de Sóller ('Sólleri narancsfák") és a L'olirera mallorquina ('A mallorcai olajfa") c. költeményeit, melyeket a Poesies ("Versek", 1879) c. gyűjteményes kötetben adott közre elegáns, klasszicizáló, érzelmi kitörésektől mentes. a tájat jelképes értelemben ábrázoló stílus, tökéletes forma és nyelvezet jellemzi. Asbóth ljászióné Ponson du Terrail [ponszon dü terájj, Pierre Alexis (Montmaur, Grenoble köz., 1829. júl. 8.—Bordeaux, 1871. jan. 20.): francia regényíró, publicista. 1853-tól megjelent vaskos regényével (Coulissex du Monde, 'A nagyvilág kulisszái') rendkívüli sikert aratott. Ettől kezdve számtalan regényt írt, amelyek gyakran egyidejűleg több újságban jelentek meg folytatásokban. Ezek a regényei a kalandor- és detektívtörténetek sajátos vegyületei. Nagyon gyorsan dolgozott, történeti tévedései, stílusának felületessége és pongyolaságai nagyrészt ennek következményei. Mégis mindig magával ragadta olvasóit lebilincselően gazdag és szertelen képzelőerejével, váratlan fordulataival, ötletes, bár gyakran valószínűtlen cselek736
PONTÉ ménybonyolításával. Legismertebb műve az Exploits de Rocambole ('Rocambole hőstettei', 1859— 1865—1877), amely először szintén folytatásokban jelent meg, később azután számtalanszor kiadták Franeiao.ban és külföldön egyaránt (az ebből készült legfontosabb filmek: Rocambole c. orosz, 1917; francia, 1926; francia, 1947; francia— olasz, 1962). O Magyarul több mint száz műve jelent meg, ezek közül is majdnem fele a Rocambole sorozatból. Jancsó Júlia Pontano, Giovanni vagy Gioviano; Jovianus Pontanus (latinos név); (Borgo di Cerreto, Spoleto köz., 1426. máj. 7.— Nápoly, 1503. szept. ?.): latin nyelven alkotó olasz humanista, költő, író, filozófus, államférfi. 1447-ig Perugiában végezte tanulmányait, majd ezeket megszakítva Nápolyban az aragóniai királyi dinasztia szolgálatában (1487-től kancellárként) jelentős diplomáciai feladatokat látott el. 1495-ben a franciákkal való béketárgyalások miatt elbocsátották hivatalából, azután már nem töltött be ilyen feladatokat, 1471-től a nápolyi humanista akadémia, a később róla elnevezett Accademia Pontaniana vezetője volt. O Klasszikus irodalmi reminiszcenciákban bővelkedő, szerelmi és természeti motívumokból építkező költeményeit reneszánsz életöröm hatja át, Charon (1491) c. szatirikus dialógusa határozott vonásokkal megrajzolt, szemléletes korkép, amelyben felvonulnak a kor jellegzetes alakjai. Vrania (1476— 1479) c. tomista fogantatású asztrológiai tankölteménye a reneszánsz kiterjedt didaktikus irodalmába illeszkedik bele. Megírta I. Ferdinánd Anjou Károly ellen vívott háborújának történetét (De bello Neapolitano, 'A nápolyi háborúról', 1494). Jelentősek eleven stílusban írott levelei és filozófiai munkái. Ez utóbbiak közül művelődéstörténeti érdekességénél fogva is kiemelkedik az éle (a facetia) elméletéről szóló De sermone ('A beszédről', 1509) c. értekezése. A Calabriai herceg, a későbbi II. Alfonz király nevelőjeként 1455-ben írta De principe ('A fejedelemről', nyomtatásban 1490) c. fejedelmi tükrét, amely előzménye Machiavelli A fejedelem c. művének. O Egyéb fő művei: Amorum libri ('Szerelmek könyvei', költ.-ek, 1455—1458); Meteororum libri ('Égitestek könyve', ért., 1457 1490); De hortis Hesperidum ('A heszperidák kertjeiről", tan. költ.. 1501); Aegidius; Antonius (dialógusok, 1501); De fortuna ('A szerencséről', ért., 1501); Eclogae ('Eklogák"). O Gyűjt, kiad.: Opera (1518—1519; 47
Világirodalmi Lexikon X.
3 kötet; 1520; 6 kötet; 1530—1540; 2 kötet); B. Soldati: Carmina (1902); E. Percopo: Lettere di Giovanni Pontano ('Giovanni Pontano levelei', 1907); C. Previtera: Dialoghi (olasz ford., 1943). O Kiad. és irod.: P. Tateo: I trattati delle virtu sociali (1965); M. De Nithile: I poemi astrologici di Giovanni Pontano. Storia del testo (1975). O Magyarul: 4 vers (Kardos T., Csorba Gy., Világirodalmi Antológia, 2. köt., 1955); 1 vers (Rónai M. A., Dél-európai népek irodalma, anto., 1967); 3 vers (Csorba Gy., Kettőshangzat, anto., 1976). O Irod.: I. Intravaja: La poesia di Giovanni Gioviano Pontano (1923); V. Tanteri: (íiovanni Pontano e i suoi dialoghi (1931); A. Altamura: Gioviano Pontano (1938); G. Toffanin: Giovanni Pontano fra l'uomo e la natura (1938); S. Mariotti: Per lo studio dei Dialoghi del Pontano (Belfagor, 1947); G. Tateo: Astrologia e moralitá in Giovanni Pontano (1960); V. Prestipino: Motivi del pensiero urnanistico e Giovanni Pontano (1963). Varga András Ponté [pontij, Péro da (13. sz.): gallegoportugál trubadúr. Bernardo de Bonaval tanítványa és barátja, III. Ferdinándés X. Alfonz udvarában működött. A provanszál iskolával szemben álló gallego irány egyik fő képviselője. A -*Cancioneiro da Ajudaés a —> Caneioneiro da Vaticana versgyűjteményeiben 52 költeménnyel szerepel: legtöbbjük maró szatírájú cantiga de escárnio; van köztük több cantiga de amor és cantiga de amigo és egy tencáo is. Legfontosabb azonban két, történelmi eseményekre vonatkozó verses krónikája, melyben Valencia és Sevilla bevételét dicsőíti és néhány nevezetesebb főrangú személyiséget elsirató gyászdala. Mindezekben figyelemre méltó formai készségről tesz tanúságot. O Magyarul: 1 vers (Gáspár E., Világirodalmi Antológia. 2. köt., 1955). Rónai Pál Ponté, II fii ponté] ek'. 1883); Fra Hytterne ('A kunyhókból', 1887); Skyer ('Felhők', 1890) a szegény parasztság szociális kiszolgáltatottságát ábrázolta, nem elégedve meg a puszta látlelettel, hanem a klasszikus novellaszerkesztés eszközeivel, írói kommentár nélkül feltárva e kiszolgáltatottságokait is: a gyakorlatilag korlátlan hatalmú egyház és (a provizórium, a hírhedt Estrup-kormány idején) a vele szövetséges csendőrállam erőszakkal gátolja meg a nép gazdasági, politikai és szellemi felemelkedését. A G. Rrandes által a hetvenes években meghirdetett „modern áttörés" 739
PONTO
programjának leghűbb beteljesítői, a szociális felháborodás, a valóságfeltárás, a javító szándék irodalmának legjobb, egyszerű tendenciózusságba sohasem fulladó darabjai ezek a tömör elbeszélések; szerzőjük mégis joggal tiltakozott egyoldalú értelmezésük ellen. Pontoppidan kora legaktuálisabb kérdését, a szabadság problémáját vizsgálta minden művében, de sohasem elvont elméleti módon, mindig konkrét társadalmi—lélektani folyamatokba ágyazottan. Ifjúkori novelláiban a legszembeötlőbb rabság, az anyagi javaktól való megfosztottság a fő téma. Később sokszínűbb és árnyaltabb lesz a kép, a szabadság lehetősége vagy hiánya központi szervező elvként bukkan fel mind a természeti, biológiai, lelki szférának, mind a politikai, vallási és financiális életnek a rajzában. O Ez a szemléletbeli és tematikai bővülés először a kisregényekben bukkan fel: a hosszabb elheszélésnyi terjedelmű írások részben kényszerből születtek, ugyanis a kiadójával kötött szerződés értelmében Pontoppidan nem írhatott 15 ívnél hosszabb művet; másrészt viszont előkészítették a századforduló táján készült nagy regényeket, az azokban szikárabban tárgyalt kérdéseket több oldalról, gyakran szatirikus vagy polemikus éllel járták körül. Jelentőségük ezért korántsem másodlagos, még ha a kétségkívül monumentálisabb epikus alkotások mellett az irodalomtörténet-írás hajlamos is mostohábban bánni velük. A kisregények fő tárgya az egyik címével a Det. store Spagelse többiét is megjelölve ("A nagy kísértet', 1907). Ez az összefoglaló elnevezése azoknak a kerülő úton, leikiismeretfurdalás, levetkezhetetlen előítéletek, megváltoztathatatlan beidegződések formájában jelentkező visszahúzó erőknek, amelyek a nevelés, a szülői ]>élda, a szűk látókörű környezet, a vallásos ideológia révén oltódnak az egyénbe, s nyomorítják meg annyira, hogy örökre képtelen lesz felszabadult, teljes életet élni. Rájuk hagyományozott hamis képzetek fogságában vegetálnak e művek szereplői, tragikus vétségük, hogy nem ismerik fel tévedéseiket, még önmaguk és mások sorsának tönkretétele után sem. Ha valami kibillenti őket megszokott álvilágukból, vagy gyilkosságban—öngyilkosságban keresnek menedéket. mint az I ng Kiskor (1885: Schöpflin A.. Mártha. az ördög leánya, 1919) hősnője, vagy visszahúzódnak, és újabb illúziólétet építenek maguknak, mint a Mimoser ('Mimózák', 1880) túlérzékeny lelkű kisasszonyai és a Vildt ('Vad', 1890) poétikus ifjú álmodozója. Mások, így pl. a Den gamle 740
Adam ('Az ősi Ádám', 1894) és a Hajsang ("Énekek éneke', 189(5) szereplői, nem látván át, hogy a szenvedélyek feltétlen elfogadásának, az ösztönös érzelmek követésének a százarifordulón oly divatos posztromantikus elmélete nem a személyiség kiteljesedését, hanem éppenséggel egyoldalú beszűkülését vonja maga után, a felületesen szerelemnek képzelt, valójában csak önmagukra figyelő vágyakozásba merülve próbálnak kitörni életidegenségükből, természetesen sikertelenül. Semmi elől nem védő búvóhely a családi otthon is, mert ha rejtőzködésre használják, igazi emberi tartalmát, az égvén korlátozottsága együttes meghaladásának mindig megújuló lehetőségét veszíti el, s bornírt hétköznapok szürkesége telepszik rá: ezt bizonyítja a házassággal foglalkozó kisregények legkitűnőbbje, a szimbolikus és realista ábrázolás páratlanul tömör ötvözetét nyújtó Den kongelige Oaest (1908: Hajdú H., A királyi vendég. Thora van Deken, 1929). Néhány műben azonban felcsillan a megoldás is. A metaforikus című l.sbjornen ('A jegesmedve', 1887) címszereplője, egy Grönlandra szegődött pap, nem kevés külső és belső küzdelem árán megszabadul illúzióitól, és értelmes cselekvésre módot adó életteret talál; a polgári házasság csődjére pedig, iróniáját a felvilágosodás egyik kedvenc műfajának, az utópisztikus mesének formai-stílusbeli felidézésébe burkolva, egyfajta matriarchális, a kötetlen nővér-fivér viszonyra alapított családmodell bevezetését ajánlja gyógyírként az író a Det ideale Hjeniben ('Az eszményi otthon', 1900). Ugyancsak érvényesnek tetsző választ adnak a kor kihívására Pontoppidan két művészkisregényének főalakjai, a Nattevugt ('Éjjeli őrjárat', 1894) festője, és a Han.s Kva.st og Melu.sine ("Hans Kvast és Meluzina', 1907) zeneszerzője, ám utóbb kimondatlanul is kiderül, hogy mind a festő prófétai attitűdje, mind a komponista sorozatos megalkuvások fejében kivívott sikere személyes kudarcot takar: az előbbi fájdalmasan nevetséges, az utóbbi szánnivalóan gerinctelen figura, akik a polgári társadalomban a művész számára kijelölt kényszerpályákon sodródnak végig, s választási lehetőségük csupán abban áll. hogy az integritás elveszítésének egyik vagy másik útjára lépnek. Az egyéni szabadság csak ábránd egy olyan korban, amely lényege szerint gátolja az embert helyzetének felmérésében és igazi belső természetének kibontakoztatásában — ez a kisregények közös végkicsengése. O Az addig kisebb valóságszeletekben bemutatott problémák először a kilencvenes évek főműve, a Det
PONTO
forjaettede Land (1891—1895: Hajdú H., Az ígéret földje, 1961, bev.: Bóka L.) c., eredetileg három részben megjelent regény lapjain kerültek tágabb horizontba. Emánuel Hansted, a könyv központi hőse pap ugyan, de a megváltás, amelyet keres, nem vallásos jellegű. Önmagát a népben, a népet }>edig a szabadságban akarja megváltani — ám mivel a népet is hamisan, nem annak valódi léte, hanem saját prekoncepciói felől közelíti meg, s az ,,ígéret földjét" is a maga igényei szerint képzeli, mindkét törekvése zátonyra fut a realitáson. Hiába áll be hivatalát otthagyva földművesnek, hiába nősül a parasztok közé, s igyekszik ügyüket képviselni; egészsége megroppan a szokatlan munkától, felesége, aki érzi, hogy Emánuel inkább csak felvállalta őt, mintsem hogy belső, lelki kapcsolata is lenne vele, elhagyja, a parasztok pedig, látva politikai tehetetlenségét, elfordulnak tőle. Az egyik szereplő „Don Quijote kísértetének" nevezi Hanstedet, pontosan megjelölve egyrészt erkölcsi feddhetetlenségét, másrészt azt, hogy a valósággal nem számoló morális tisztaság értéke és létjogosultsága igencsak kérdésessé vált. Emánuel nem egyszerűen önnön társadalmi helyzetének korlátai és általában a társadalmi rend, hanem a természet és az idő ellen lázad, az intézményesültség jellegét és saját múltját véli megváltoztathatónak, s akárcsak Ibsen tragikus hőseinek, neki is ez a tévedése okozza bukását. O A művészi zártságánál, egyetemességénél és sokrétűségénél fogva joggal Pontoppidan főművének tartott regény, a Lylcke-Per (1898—1904: Hajdú H., Szerencsés Péter, 1928, 2. kiad. Kardos L. előszavával. 1959) első pillantásra mintha csak társadalomrajzzá szélesített példázat formájában ismételné el annak a kis történetnek a tanulságát, amelyet Andersen rút kiskacsáról szóló meséje ellendarabjának szánt az író: „mi haszna, hogy valaki sastojásból kelt ki, ha baromfiudvarban nőtt fel", mondja az Orneflugt ('Sasröpte', elb., 1893). Per, ,,a huszadik századi férfi prototípusa" ugyanis egyaránt sikeres lehetne a társadalmi, a tudományos és a magánéletben, ám céljának valóra váltása előtt a döntő pillanatban megtorpan, a múlt benne tovább ható erői megbénítják. Ő azonban nem adja fel a szabadságért folytatott küzdelmet, s végül rátalál a számára egyedül lehetséges konkrét megoldásra: minthogy önmaga elől nem tud megszabadulni, saját személyiségétől kell megszabadítani, megóvni másokat, mégpedig úgy, hogy azok az ő poklainak megtapasztalása révén elkerülhessék a „kísérte-
tek" csapdáit, Tehát nem visszahúzódással, öngyilkossággal, hanem a közösség felé forduló, saját lehetőségeit a végsőkig bejáró példaadással haladhatja meg önmagát a polgári individuum. O Formája szerint is a kollektivitás irányába mutat Pontoppidan utolsó, modernsége miatt szerkesztetlennek tetsző nagvregénve, a De Dedes Rige (1912—1916: Hajdú H„ A halottak országa, 1966), amely nem egyetlen központi hős sorsán, hanem számos nagyszabású portrén keresztül mutatja be az első világháborút megelőző évek dán társadalmát. Némiképp Per életútját ismétli meg az egyik férfi főszereplő, s az író itt már nem mulasztja el felvázolni a szubjektív rezignációból fakadó segítőkészség ellenében működő tényezőket sem: az állandósult szorongással elegy fanatizmus ostoba gőgjét egy volt pap alakjában; a cselekvésképtelenséggé fokozódott túlreflektáltságot a női főszereplő képében, akit túlfeszített tudatosságának pillanatnyi szétpattanása hajt a nagy ellenlábas, az ösztön uralma alá, s idézi elő pusztulását; és a közösségeket szétziláló erőket a politikai élet rajzában. Ez utóbbi a regény nagy újdonsága és maradandóságának záloga. Pontoppidan a politika történetének azt a pillanatát ragadta meg, amikor a sajtó manipulációjának segítségével a hatalom megszüntette nyilvános jellegét, s ezzel elveszett a demokrácia lehetősége. A politikai uralom titkos, ellenőrizhetetlen klikkek kezébe került, a személyiség szerepe a belső pártharcokban szinte a nullára csökkent, a hivatalos társadalmi élet nem lehetett többé az egyén kibontakozásának talaja. O A szabadságlehetőségek ugyanilyen korlátozódásáról számol be a rövidebb terjedelmű, torzóban maradt Mands Himmerig ('A férfi mennyországa', reg., 1927), amelynek főszereplője mindenét feláldozza azért, hogy közéleti szereplésével segítsen hazája nyomorúságos állapotán, de kétségbeesve kell belátnia, hogy a manipuláció világában nemhogy az erkölcs és a jobbító szándék, de még az objektív igazság sem tud érvényre jutni. Szokásával ellentétben az író az első megjelenés után nem tömörítette, nem dolgozta át művét, nem húzta szorosabbra a cselekmény szálait, s ezért ezen a regényén túlságosan is érezhető az aktualitás, a polemikusság, a heves indulat felháborodott hangja, ami a művészi érték rovására megy. O Pontoppidan utolsó befejezett műve Erindringer ('Emlékezések', 1933—1940) c. önéletrajza, amely a gyermek- és ifjúkor hangsúlyosabb taglalásával az író szellemi érését, világképének kialakulását állítja középpontba, érzelmi életéről szemérmesen 741
PONTO
hallgat, s a századforduló dán kulturális és politikai eseményeiről szólva is mellőzi a személyes hangot. Még erősebben érződik ez a törekvés az önéletrajz negyedére csökkentett s részben átírt, Undervejs til mig selv ('Úton önmagamhoz', 1943) c. megjelent kiadásában, melynek utolsó oldalán Pontopiddan így búcsúzott olvasóitól: „Évek hosszú során át láttam el szolgálatomat, mint közkatona az emberi szellem örök szabadságharcában, . . . Bizonyára elérkezik az az idő, amikor ismét az értelem kormányozza a világot, s olyan életet teremt, amely miatt nem kell szégyenkeznie az embernek." O Pontoppidan a dán irodalom legnagyobb regényírója, ,,az élet és a társadalom kétségkívül európai rangú, született epikusa és kritikusa" (Th. Mann), akit ugyan már a Nobel-díj odaítélésekor is sokan „régimódi, Balzac-szerű realistának" tartottak, de a fő művei megírása óta eltelt csaknem évszázadnyi idő bebizonyította, hogy máig felül nem múlt teljességgel ábrázolta hazája valóságának tendenciáit, s szervesen illeszkedett abba a Kierfcegaard, Ibsen és Strindberg nevével fémjelzett skandináv vonulatba, amely a századforduló táján az önmaga problematikusságára ébredt polgár etikai öntudatának vizsgálatával megjelent az európai szellemi életben. Éles szemmel vette észre és megalkuvás nélküli realizmussal láttatta a bizonytalanná váló polgári rend felbomlása kapcsán előtérbe kerülő kérdéseket, amelyek századunkban sem veszítettek aktualitásukból: mennyiben választhatja meg sorsát az egyén? Túlléphet-e társadalmi, biológiai és pszichológiai determináltságán? Alkalmas-e az adott társadalom a személyiség önmegvalósítására? Ezekből a megfogalmazásokból kitetszik, hogy Pontoppidan mélyen átélte az individualizmus válságát, s konkrét etikai választ keresett kérdéseire. Mivel azonban korában az erkölcs ellentmondott a valóságnak, olyan sajátos írói szemléletet — az ún. ,,tvesyn"-t, kettős látásmódot — alakított ki, amellyel egyszerre ábrázolhatta, relativizmus nélkül, az erkölcs realitását a valóságban és a valóság realitását az erkölcsben. Alkotói iróniája sohasem az objektivitást kérdőjelezi meg, csupán eszköz annak megmutatására, hogy a valóság ugyan objektív, de szemlélői, megélői, minősítői sohasem azok. Munkásságának utolsó évtizedei arra az időszakra estek, amikor mind Dániában, mind külföldön az izmusok követői a leghevesebben sürgették a szakítást az elavulttá nyilvánított realista módszerrel, ezért hatása a következő írónemzedékekre nem volt jelentős. Azok a 742
második vonalbeli írók, akik a klasszikus realizmus eszközeivel dolgoztak tovább, már képtelenek voltak — az ábrázolt tárgy bonyolultabbá válása miatt — az életet a maga viszonylagos teljességében ábrázolni, s a pontoppidani kettős látásmód elsajátítása is túl nehéz feladatnak bizonyult számukra. Az irodalomtudományban viszont a közelmúltban az érdeklődés újabb fellendülése tapasztalható főként a nagy regények iránt, s ezek az olvasók körében sem veszítették el népszerűségüket. O Néhány elbeszélése névtelen fordításban a századfordulótól az 1. világháború végéig több újságban (Pesti Napló, Vasárnapi Újság) megjelent. Mo.-on elsőként Lukács Gy. figyelt fel Pontoppidanra, s még öregkori műveiben is többször idézte őt. A magyar kultúrába azonban még mindig nem épültek be művei, s ezen a helyzeten a tájékoztató jellegű, ám sajnos tárgyi tévedésektől sem mentes alkalmi előszók sem tudtak változtatni. O Egyéb művei: Sandinge Menighed ('Sandinge község', kisreg., 1883); En fíonde ('Egy paraszt', elb., 1888); Spegelser ('Kísértetek', kisreg., 1888); Kroniker ('Krónikák', elb.-ek, 1890); Folkelivsskildringer ('A népi élet rajzai', elb.-ek, 1890); Ileisebilder aus Dánemark (német ny„ 'Útiképek Dániából', 1890); Minder ('Emlékek', kisreg., 1893); Lille Rodhaette (1900: Hajdú H., Thora van Deken, 1929); De vilde Fugle ('Vadmadarak', színmű, 1902); fíorgmester Hoeck og hans Hustru (1905: Hajdú H., Hoeck polgármester és felesége. Thora van Deken, 1929); Aasgaardsrejen ('Hatalmas zűrzavar', színmű, 1906); Kirken og dens Maend ('Az egyház és fiai', tan., 1914); Et Kaerlighedseventyr ('Szerelmi történet', kisreg., 1918); En Vinterrejse ('Téli utazás', naplójegyzetek, 1920). O Versei összegyűjtve C. M. Woel: Henrik Pontoppidan c., 1945-ben kiadott művében jelentek meg. O A Det kongelige Gaest c. kisregényből S. Leopold szövegkönyvére H. Borresen komponált operát ugyanezzel a címmel 1919-ben; a Lille Rodhaette színpadi változatát Thora van Deken c. H. Bergstrem átírásában a svédo.-i Dagmarteatret mutatta be 1913ban, s ennek alapján ugyanilyen című film is készült Svédo.-ban 1920-ban. O Gyűjt, kiad. : Samlede Vaerker. Iiomaner og Fortaellinger ('Összegyűjtött művei. Regények és elbeszélések', 9 kötet, 1924—1930). O Magvarul még: A vándor visszatér (elb., Hajdú H., Thora van Deken, 1929); I elb. (n.n., Nyug., 1932, 1 ); 3 nla (Hajdú H„ Nobeldíjas írók antológiája, 1935). O írod,: V. Andersen: Henrik Pontoppidan (1917): K.
PONYV
K. Nicolaisen: Henrik Pontoppidan (Nyűg, 1929, 15.); Kassák L : Thora von Deken, H. Pontoppidan elbeszélései (Nyűg, 1929, 21.); P. C. Andersen: Henrik Pontoppidan. En Biografi og Bibliografi (1934); C. M. Woel: Henrik Pontoppidan (1945); H. C. Andersen: Digteren og Mennesket. Fem Essays om Henrik Pontoppidan (1951); K. Ahnlund: Henrik Pontoppidan (1956); K. V. Thomsen: Henrik Pontoppidans forfatterskab (1957); A. Joli vet: Les romans de Henrik Pontoppidan (1960); E. Bredsdorff: Henrik Pontoppidan og Georg Brandes (1964); uő: Henrik Pontoppidans Verháltnis zum radikalen Denken (Nordeuropa-Studien, 1969, 3.); Th. Skjerbaek: Kunst og budskap (1970); Lukács Gy.: A regény elmélete (1975); uő: Pontoppidan novellái (Ifjúkori művek, 1977); Miszoglád G.: A dán regény a XTX. században (FK, 1977, 1.); J. Hoímgaard: Pontoppidans oplevelse af den danske hojkapitalisme (Analyser af danske romaner, 1. köt, 1977); Ph. M. Mitchell: Henrik Pontoppidan (1979). Miszoglád Gábor pontos rím:
1552) a zenéről értekezik, a Discours du temps ('Értekezésaz időről', 1556) a naptárról folytat párbeszédet, a Mentire (1558) az asztrológiai hiedelmeket cáfolja. A legérdekesebb L'Univers ('A világegyetem', 1557) c. dialógusa, mely 1578-ban Premier curieux ('Első kíváncsi') és Second curieux ('Másodi k kíváncsi') e. két részben jelent meg újra, s melyben az ókori tanítások számbavétele szkepticizmushoz vezet. O Gyűjt, kiad.: Oeuvres poétiques complétes ('Összes költői művei', kiad. J. C. Lapp, 1966). O Magyarul: 2 vers (Rónay Gy., A francia reneszánsz költészete, 1956); 4 vers (Nemes Nagv A., Rónay Gy., 1962). O írod.: R. V. Merril: Platonism in Pontus de Tyard's Erreurs Amoureuses (Modern Philologv, 1937); S. F. Baridon: Pontus de Tyard (Í950); K. M. Hall: Pontus de Tyard and His 'Discours philosophiques' (1963). Csűrös Klára
tiszta rím
Pontus de Tyard [pontüsz de tjárj; Thiard (Bissy-sur-Fley, 1521—Bragny-sur-Saöne, 1605. szept. 23.): francia költő és filozófus. Teológiát végzett, 1553-ban apostoli protonotárius, 1578-ban Chalon-sur-Saóne püspöke lett. Élete nagy részét bissy-i kastélyában töltötte, a szíves vendéglátásokat tudományos búvárkodással váltogatva. Első verskötete, az Erreurs amoureuses ('Szerelmes tévelygések', 1549) M. Sceve hatását, a lyoni iskola misztikus neoplatonizmusát tükrözi (1552-ben lefordította Leon Hebreo Dialoghi d'amore c. értekezését). Ujabb kiadásaiban (1551, 1553, 1554, 1555) a mű néhány Ronsard-1 utánzó pindaroszi ódával gyarapodott, egy jelentős versben pedig - Chant en faveur de quelques excellents poétes de ce temps ('Dal korunk néhány kiváló költője tiszteletére') a Pléiade tagjait dicsőíti. 1553-tól be is került a ,,brigád" tagjai közé, de hatásuk nem volt tartós, a lyoni iskola hangját sosem nyomta el egészen. A költészethez csak 1573-ban tért vissza: Oeuvres poétiques ('Költői művek') c. gyűjteménye, a korábbiakon kívül Nouvelles oeuvres poétiques ('Ujabb költői művek') c. új, már Desportes finomkodó stílusára emlékeztető szerelmes verseket tartalmaz. Közben tudományos értekezéseket jelentetett meg dialógus formában: a Solitaire premier ('Első magányos', 1552) a furor poeticus platóni tanát elemzi Ficino interpretálásában, a Solitaire second ('Második magányos', 743
ponyva; ponyvafüzet: a népnek szánt alacsony színvonalú, olvasmányos írásmű, melyet igénytelen külsejű és olcsó nyomtatványként bocsátanak közre. Korábban földre terített ponyván, ill. ponyvasátor alatt árusították, innen a neve is. (Parasztságunk istória, levél névvel is illeti.) Elterjedését a könyvnyomtatás tette lehetővé, bár a szóbeliséggel való többszörös kapcsolata századokon át megmaradt. Időrendben a német Flugblatt (újságpótló röplap), a főként a Moritat és Bánkelsang (—»história 8.) hatása mutatható ki. 17—18. sz.-i nép könyveink többsége vallásos vagy szépirodalmi ponyva, mely a nemesség és polgárság igényeit elégítette ki elsősorban. A 18. sz. végétől, főként 1848—1849 után jutott el széles paraszti tömegekhez. A vallásos ponyva elsősége megmaradt ugyan, de mind nagyobb teret hódítottak a betyártörténetek, különféle bűnügyek és egyéb szórakoztató műfajok; az ismeretterjesztő és az ún. nemes ponyva jelentősége másodrendű volt. Mindenben az üzleti érdekek döntöttek. Megjelent a hivatalos ponyva is, a századfordulótól pedig a városi ponyvairodalom vált egyeduralkodóvá. — A 18. sz.-ban legtevékenyebb volt a váci nyomda, utóbb a fővárosiak (Bagó M., Bartalits I., Bucsánszky A., Méhner V., Rózsa K. stb) és néhány vidéki (Arad: Réthy L.; Debrecen: Okolicsányi J.; Mezőtúr: Csató L, Nagy K. stb.), rövidebbhosszabb ideig azonban szerte az országban működtek ilyen kiadók. A nyolcadrét alakú, 2-4, ritkábban 8 oldalas füzeteken a nyomda nem mindig volt feltüntetve, gyakran évszám helyett is ez állt: „nyomatott ebben az esztendőben", esetleg népieskedve: ,,kukoricza vetéskor". Egy-egy nyomda több-
PONYV féle műfajt is piacra dobott ugyan, bizonyos szakosodás mégis megfigyelhető: legtöbb szépirodalmat a váci, vallásos ponyvát a somogyi és a jászsági, históriát, utóbb pedig bűnügyi történetet Bartalits adott ki. A Révai-testvéreken kívül Méhner V. jelentetett meg sok nemes ponyvát, többek közt a Magyar Mesemondó-sorozatot is. O A terjesztés sokféle módon történt: korábban kompaktorok (könyvkötők), vásári árusok, majd az érdekelt históriások, énekes koldusok, rokkantak, búcsúvezetők stb. révén. Mozgékonyságukra jellemző, hogy a váci nyomda termékei már a 18. sz.-ban eljutottak Sopronig. A 19. sz.-ban a legkisebb példányszám átlagosan ezer körül volt, kelendőbb darabokból (Bogár I., A szatmárököritói tűzvész története, Orosz T. jászsági búcsú vezető vallásos énekei stb.) több tízezret is eladtak. Az ár nem mindig volt feltüntetve, néha ilyesféle szöveg pótolta: „vegyél meg édes atyámfia, meg nem bánod!" Az eladónak kevesebb, a kiadónak kb. tízszeres hasznot hajtott a ponyva. O Óvatosságból vagy a cenzúra miatt a szerző neve nem mindig volt feltüntetve, esetenként „egy baka-testvér, Jónás diák, egy versellő" stb. állt helyette. A szerzők többsége különben alsó pap, deák, kántor, tanító, kalendáriumkészítő, komédiás, nótárius, utóbb iparos, nyomdász, kiskereskedő, bazáros, históriás, búcsúvezető, vőfély stb. volt. Nevük után néha ez állt: „vándorlantos, dalnok, versíró, versfaragó" és hasonlók. ismertebb ponyvaszerző és históriás volt Herskovics M., Oldj I., Szedlák K„ Szilvássy K„ Szűcs Gy. stb., elvétve nők is akadtak: a csongrádi vak énekes koldusasz szony, Ijóczi Franci(ska). Az értelmiségiek közül a legtermékenyebb, a ]>esti Tatár P„ (Medve 1.) ügyvéd nevét egy fiatalabb vetélytársa is felvette; pörre is került a sor közöttük. A szerzői jog a ponyvairodalomban nem érvényesült, a visszaélés minden lehetséges módja előfordult: címváltoztatás, átírás, fordítás, összeolvasztás (pl. a Hunyadi Benedek ponyvaballada öt régi stílusú ballada keveréke) stb. igaz, a szerzők neve előtt inkább ez állt: „szerezte, szerkesztette, összeszerkesztette, összeírta", mint a rangosabb, egyértelműbb „írta" kitétel. O Vallásos ponyvaként bibliai történetek (Mária-legendák, bűnbánó Magdolna, a tékozló fiú stb.), szentek és búcsújáró helyek legendái és főként imádságok és énekek (búcsúsének, Mária-ének) jelentek meg. Valamennyi felekezet felhasználta ezt a lehetőséget, a hazai nemzetiségek nyelvére is elsősorban ezeket fordították. O A világi ponyva elsősorban szórakoztató jel-
legű volt: régebben széphistória (Árgirus, Genovéva, Szép Magelóna stb.), népkönyv (Hármas História, Hét bölcs mester stb.), históriás ének (Beregszászi Pál, Kádár István históriája), történelmi életrajz (Attila és Buda, Toldi, Kinizsi, Zrínyi, Rákóczi, majd Kossuth Lajos stb.), továbbá különféle vándormondák (Ahasvérus, Faust, Hatvani professzor stb.) jelentek meg. Világirodalmi remekek (Rómeó és Júlia, A velencei kalmár, Lohengrin stb.) is leszivárogtak, de nagyon nehéz a nyomokat követni. Kezdettől mindvégig népszerű volt az álmoskönyv, jóskönyv s főként a vőfélykönyv. A 18. sz. végétől váltak kedveltebbé a világi tárgyú népdalok és balladák. A régi stílusúakból viszonylag kevés jelent meg ponyván (Szálláskereső Jézus, Három árva, Fehér László), az újabbak viszont részben ponyvaeredetűek (Bogár Imre, Pápainé stb.), részben pedig kölcsönhatás eredményei; különösen szoros az összefonódás a betyárdalok és a betyárballadák esetében, A históriák és ponyvaballadák újították fel a régi epikus közhelyek egy részét (-—Ti jó szülők, ide hallgassatok! Kende József hírét hallott á t o k ? . . . ) , jellemzőjük a hitelességre törekvő látszat (— Az 1884. esztendőben Mi történt a gyulaji szérűskertben?...), az apró mozaik jelenetekből való szerkesztés stb. Mindezek hatottak újkori balladáinkra (pl. Farkas Julcsa) is. Szélső példái a „gyásztörténet" vagy „történeti dal" címe alá sorolt sok rémhistória, mely megfelelő hangzatos jelzők (borzasztó, hajmeresztő, iszonytató, szörnyű, véres stb.) kíséretében került a ponyvára. O Minden sekélyességük ellenére is, a ponyvanyomtatványok bizonyos szellemi igényeket kielégítettek, irodalmi értékeket is közvetítettek, utóbb pedig átmeneti, közvetítő formaként valósággal az újkori népköltészettel összefonódva fejlődtek. Sajnos, kevés gyűjtemény (Országos Széchenyi Könyvtár, Országos Szabó Ervin Könyvtár és néhány felekezeti gyűjtemény) őrzi a magyar ponyvakiadványokat. Katona Imre O A ponyva és a folklór kapcsolata kettős. Egyrészt folklór eredetű alkotások is megjelennek a ponyván. Itt mesék, fabulák, balladák, lakodalmi dalok vehetők számba, s praktikus mezőgazdasági tanácsok stb. is megtalálhatók. A ponyva —>folklorizmusa mégis csekélynek és felszínesnek mondható Másrészt a ponyvából terjedt el a betyár költészet tetemes anyaga, néhány helyi monda, novellamese, tanítómese, a vőfélykönyvek anyagából egész sor lakodalmi dal és rigmus, az egyházi népénekek számottevő 744
PONYV része, és általában is a helyi eseményekkel foglalkozó szerencsétlenség-, gyilkosságtörténetek és dalok (városi ballada) túlnyomó hányada. Amíg azonban a ponyvának a folklórra tett hatását szinte napjainkig megfigyelhettük, az újabb fejlemények milyenségéről semmit sem tudunk. O (-+ ballada, mese, monda, csízió, kalendárium, betyárballada, munkásfolklór, népkönyv, varázskönyv, irodalom és folklór, népiesség) O Irod.: Földes F.: Munkásság és parasztság kulturális helyzete Magyarországon (1941); Borbély M.: A ponyva, az író és az olvasó (Társadalomtudomány, 1942); I)égh L.: Népmese és ponyva (Nyr., 1946—1947); Takács L.: Históriások, históriák (1958); Pogány P.: Folklór és irodalom kölcsönhatása (1959); Ortutay Gy.: Jacob Grimm és a magyar folklorisztika (Ethn, 1963); Békés I.: Magyar ponyva Pitaval (1966): H. Sas J.: Emberekés könyvek (1968); KovácsM.: A könyv és könyvtár a magvar társadalom életében 1849-től 1945-ig (1970); Pogány P.: A magyar ponyva tüköré (1978). Voigt Vilmos O A névadó eredeti falusi ponyván kívül ide számítják a 20. sz.-i tömegirodalom rotációs nyomdagéfjeken, nagy példányszámban előállított termékeit is, melyek Mo.-on különösen a két világháború között váltak elterjedtekké. A ponyvaregényeket számos újság- és könyvkiadó vállalat tömegével dobta piacra, nem egy hetenként jelentetett meg újabb „kötetet". A ponyvairodalmat újságárusok, trafikok is árulták, kiterjedt bizományoshálózat terjesztette. Mint filléres, pengős regények s egyéb hangzatos sorozatelnevezések alatt típusokként elsősorban detektívtörténeteket, cowboytörténeteket, —• légiósregényeket tartalmaztak főként fordításban, kisebb részben hazai szerzők jól hangzó francia vagy angol álneve alatt. Elterjedt típus volt a társadalmi regény giccsé torzított formája, az édeskés vagy pikáns szerelmi és -*karriertörténet is, bár ezeket a kiadók inkább irodalomnak álcázva, igényesebb külsővel dobták piacra (-• bestseller, lektűr). E korszak ponyvairodalmának a cselekményes, gyakran izgalmas történettel való szórakoztatás (-• kalandirodalom) mellett legfontosabb vonása volt az élet nehézségeiről vagy kisszerűségéről való megfeledkeztetés szándéka: előkelő, gazdag, „világvárosi" vagy idilli, egzotikus, romantikus környezet; gonoszságon és akadályokon felülemelkedő, valószerűtlenül nagyszabású jellemek stb. A modern ponyva elvárosiasodott; elsősorban a városi kispolgárság szá-
mottevő részének kizárólagos olvasmányává lett. O A ponyvakiadás Mo.-on 1945 után a kiadók államosításáig tovább élt; ezalatt az időszerűségét vesztett „társadalmi" típus helyébe háborús, természetesen főként második világháborús kalandtörténetek léptek. Tért nyertek a -»kémtörténetek, -*gengsztertörténetek. E rövid időszakot követően a mo.-i ponyvakiadás tkp. megszűnt. A helyén keletkezett vákuumot azonban jó ideig semmi sem töltötte be. A 30-as, 40-es évek ponyvaregényeinek fellelhető példányai ronggyá olvasásukig jártak kézről kézre, a keresettebb füzetek feketepiaci ára az eredetinek tíz-hússzorosára emelkedett. O A kultúrpolitika első fontos lépése, hogy megnyerje a ponyva olvasóközönségét az irodalom számára, az Olcsó Könyvtár megindítása volt 1954-ben. A hetenként megjelenő sárga kötetek az egykori „Pesti Hírlap könyvek" ponyvasorozat külső formáját öltötték; de klasszikus és modern irodalmi műveket, elsősorban regényeket tartalmaztak. Az átlagosan 36 ezer példányban megjelenő kötetek ugyan fontos kultúrmissziót töltöttek be, de nem állítható, hogy a ponyva helyébe léptek volna; elsősorban a fiatal olvasók körében hódítottak. O Az 1960-as évektől újra kialakult bizonyos hazai lektűr-irodalom, ez azonban — főként külső jegyek miatt — nem nevezhető ponyvának. Az egykori heterogén tartalmi összetételű ponyvakiadás mai örökösének az 1956 után újra felbukkant fűzött kötésű, olcsó kiállítású detektívtörténetek kiadása tekinthető, bár a kiadás a műfaj legjavát igyekszik megjelentetni. Melléjük hasonló köntösben háborús és kémtörténetek is társultak. A művelődéspolitikai és üzleti okokból viszonylag magasra szabott áruk azonban olvasókörük eltolódását, s így a ponyva fogalmának alapos módosulását eredményezte. O (—• tömegirodalom, szórakoztató irodalom) Kováts Albert
745
O Külön története van a ponyvanyomtatványokban megtalálható illusztrációknak. Ezek nyomtatott eljárással készített képek, legtöbbször fametszetek, ritkábban rézmetszetek. Színezésük is gyakori. A dúcokat magukat is terjesztették, sőt exportálták is (pl. német nyomdákból Európa keleti és délkeleti részeire, francia nyomdákból Ibériába, az anyaországokból a gyarmatokra stb.), másutt utánozták, újrafaragták őket. (Pl. az oroszo.-i ilyen képek legkorábbi típusai túlnyomó részben német, kisebb mértékben északolasz dúcok átvételéből származnak.) Előzményként a vallásos iro-
PONYV dalom, általában véve a -*miniatúra tematikájajelentős. Több műfaj (ponyvaballada, ponyvalegenda, ponyvamonda) egyenesen elképzelhetetlen képek nélkül. A szentképek, bizonyos fogalmi tárgyak és ábrázolások (votív), általában a búcsú és az -*ünnep irodalma illusztrált, amelynek oka részben a szélesebb néptömegek írástudatlansága, másrészt az ikonográfiái hagyomány rendkívül kifejező volta. O A -+népkönyv, illetve a korai újság és hírlap (—*•irodalmi sajtó) illusztrációi kiadványról kiadványra vándoroltak, jelentősen befolyásolták nemcsak a naiv művészet legtöbb alkotóját, hanem a népies irodalom képviselőit is. Viszonylag jól ismerjük az európai alkotásokat a 16. és 19. sz. között, a távolibb (perzsa, kaukázusi, kínai, japán, indiai, indokínai, indonéz, arab, afrikai, latin-amerikai stb.) megnyilvánulásokról kevés az áttekintés, noha néhány területen (pl. Nigéria, Egyiptom, Mexikó stb.) ez a legismertebb képes forma, amely döntő módon befolyásolja a mai kultúra és tömegkultúra minden területét. O Az európai jellegű és a kapitalista nyomdai vállalkozásokkal összefüggő irodalomszociológiai jelenség párhuzamait megtaláljuk még a korai nem európai dúcokat használó nyomdászatban is (pl. Kína és ezzel összefüggésben Mongólia, Korea, Hátsó-India népszerű kiadványaiban, a japán metszetes illusztrációk terén, a mohamedán kultúra keleti részeiben, olykor önálló kezdemények nyomán is, mint pl. Szumátrán). O Tematikusan szinte határtalan a képek gazdagsága. Legkedveltebbek a híradásokkal kapcsolatban a természeti katasztrófák és szörnyetegek; a hadjáratok és ezzel kapcsolatos pusztulások; népszerű orvosi, állatorvosi, gyermekgondozási és étrendi tanácsok; a képzés és művelődés témái, beleértve az ábécéskönyvek és iskoláskönyvek illusztrációit; állami, politikai vagy vallási propaganda; a rablók és egyéb bűnözők bemutatása, olykor a hatóság által is használt formában (mint pl. a körözőlevelek és személyleírások); étkezési és receptillusztrációk; vicces képek, különösen a társadalmi és nemi tematika hangsúlyozásával; szólások és közmondások képszerű megjelenítése; karikatúrák és általában a politikai képek; nemzeti és párt jel vények, szimbólumok népszerűsítése; ornamentikaminták kastélyok és konyhák számára egyaránt; áruházi és fegyverkatalógusok; látképek és a képeslapok előzményei stb. O írod.: Hubay I.: Magyar és magyar vonatkozású röplapok, újságlapok, röpiratok (1948); Populáre Druckgraphik Europasvom 15. bis zum 20. Jahrhundert: P. Toschki: Italien 746
(1967); J . Adhémar: Italien (1968); \V. Brückner: Deutschland (1969); M. de Meyer: Niederlande (1970); A. D. I. Sanpere: Spanien (1971); J . Laver: England (1972); 0 . Baldina: Russzkije narodnije kartyinki (1972); V. E. Clausen: Skandinavien (1973); A. H. Mayor: Amerika (1974); C. ClaudonAdhémar: Russland (1975); C. C. Calza: Japan (1978). Voigt Vilmos ponyvaballada: a ballada irodalomszociológiai szempontból megkülönböztetett válfaja, amely a nagy tömegeknek szánt olcsó nyomtatványokban (—•ponyva) kerül terjesztésre. Tartalmilag és stílusát tekintve jól körülhatárolható; megtalálhatók benne a -* vallásos irodalom termékei és a borzalmakra és szerencsétlenségekre összpontosító újabb stílusú balladák is. A könyvnyomtatás elterjedésével (pl. a német -»Hánkelsang, az angol broadside ballad stb.) voltaképpen már a folklorisztikai bal ladagyűjtés előtt is ismert, annak forrása. Ahol viszont az írásbeliség csak később válik általánossá (pl. a ,,harmadik világ" irodalmaiban), a legújabb jelenségek és események is tárgykörébe kerülnek. Noha nem kizárólag városi műfaj (városi ballada), közönsége mégis egyre inkább a városi proletárokra és kispolgárokra korlátozódik, ily módon kapcsolata a -*munkásballada műfajával jelentős. Esztétikailag a szerencsétlenséget, véletlenszerűséget hangsúlyozza, még a gyilkosságokról is „objektív" képet igyekszik adni, gyakran lapos moralizálással, amelyet a későbbi -+protest song társadalmi mondanivalóval egészít ki (-»Moritat). Ezt használja fél az irodalom, pl. B. lirecht esetében (Koldusopera). O A —• munkásirodalom aktualizálja a témákat, nem változtat a harsány, egyértelmű és érzelmes feldolgozásmódon. O (-*•ballada) Voigt Vilmos ponyvairodalom: —•ponyva ponyvalegenda: a ponyvamonda keretein belül olyan vallásos alkotások összessége, melyek a korábbi —•legenda műfaját folytatják, gyakran annak egyes műveit egyszerűsített, népszerűsített formában teszik közzé. A könyvnyomtatásnak szinte kezdeteitől ismert, általában prózai és illusztrált műfaj, ismerjük azonban verses változatait is. Műfajilag és esztétikailag a ponyváé s a —•legenda sajátosságait követi, a szorosabb értelemben vett —•vallásos irodalom szempontjai az előállítás és az eladhatás lehetőségei alá rendelődnek. Megszövegezői, még inkább ezek forrásai a 18. sz. végéig rendsze-
POOGE
rint irodalmi igényű szövegek. Az egyházi propaganda és a terjeszthetőség szempontjai következtében a történetek „realisztikusabbak", ezzel egyszerre esztétikailag kezdetlegesebbek. O Nemcsak keresztény formái ismeretesek, Afrikában és Ázsiában mohamedán, Ázsiában buddhista párhuzamait is ismerjük. Voigt Vilmos
alkotásokat hozva létre, amelyek száma és jelentősége igen nagy, esztétikai elemzésük még várat magára. O A -* háborús irodalom számos alkotása sorolható ide, különösen ha az elbeszélt történet ellenőrizhetetlen, a (élkitűzés pedig egyértelműen a legszélesebb olvasóréteg befolyásolása. Voigt Vilmos
ponyvamese: a mese. műfaján belül a ponyva keretében elterjesztett alkotások összessége. Jellemzi az újabb mesei műfajok (novellamese, realisztikus mese stb.) kedvelése, amelyek közel állnak a karriertörténethez, ill. közvetlenül történeti eseményekre, szerencsétlenségekre vonatkoznak. Népszerűségüket fokozza, hogy általában illusztrációkkal jelennek meg, amelyek gyakran nemzetközi jellegűek és függetlenek az egyes történetek témáitól, más és más elbeszélések „ábrázolására" egyaránt használják őket. O A konkrét körülményeknek inkább látszatát, mint pontos bemutatását adják, ezt bizonyítja, hogy a -*ponyvámonda műfajával a közvetlen kapcsolat kevés. O (—>ponyva, mese) Voigt Vilmos
Ponz [ponszj, Antonio (Bechi, 1725— Madrid, 1792): spanyol irodalom- és művészettörténész. A San Fernando Szépművészeti Akadémia titkára. Fő műve a Viaje de Espana ('Spanyolországi utazás', 1772— 1794) c. 18 kötetes mű, amelyhez még a kétkötetes Viaje fuera de Espana ('Utazás Spanyolországon kívül', 1785) csatlakozik. A spanyol művészetek történetét dolgozza fel teljes mélységében. A kronologikus leíráson túl szigorú klasszicista szemlélettel elemzi és rendszerbe is foglalja a spanyol műalkotásokat, O írod.: J . de la Puente: La visión de la realidad espanola en los viajes de Antonio Ponz (1968). Rózsa György
ponyvamonda: a monda és általában véve a történeti irodalom alkotásainak műfaja a -*ponyva keretében. Sokkal ritkább az -*eredetmonda vagy -»helyi monda ilyen megjelenése, gyakori a —• ponyvaballada témáinak prózai előadása, valamint a háborúk, szerencsétlenségek, ritkábban a nagyszabású vállalkozások (mint pl. vasútépítés. távolsági expedíciók stb.) eseményeinek előadása. Kedvelt témája a szerencsétlenségek és gyilkosságok részletező bemutatása, itt kölcsönhatásban áll a -* betyár monda és általában a bűnügyi irodalom termékeivel. Mivel kiterjedhet háborúkra, szabadságharcokra, a munkásmozgalom eseményeire, néha kifejezheti a néptömegek spontán történetfelfogását is. Közvetlen propagandisztikus hatását több ízben is megkísérelték a proletárirodalom és a szocialista irodalom szolgálatába állítani (pl. az I. és TI. világháború eseményeivel kapcsolatban a szovjet, bolgár, jugoszláv népszerűsítő irodalomban; századunk más eseményeit illetően a japán, kínai, indonéz stb. ponyvairodalomban). O Az utóbbi évtizedekben a nemzeti küzdelmek múltját mutatja be főként Latin-Amerika irodalmában, aktuális társadalmi és politikai célkitűzések szolgálatába állították Ázsia és Afrika számos országában (Irán. Indonézia, arab országok, Szomália, Nigéria stb.), ezzel új, a tömegkommunikáció újabb formáit (film. rádió, televízió) is figyelembe vevő 747
Pöögelmann [pógelman], Hans (Aidu, Viljandimaa, 1875. dec. 30.—?, 1938): szovjet észt publicista, költő. Parasztcsaládból származott. Tanítóként, majd postai tisztviselőként tevékenykedett, 1901-től a Teataja c. haladó szellemű tallinni lap munkatársa volt. Aktívan részt vett a munkásmozgalomban és az 1905-ös forradalomban. 1907-ben Nyugat-Európába emigrált. 1909 és 1911 között illegális párttevékenységet folytatott a cári Oroszo.-ban. Ez idő alatt jelent meg szatirikus versgyűjteménye: Jamedad jooned ('Vázlatok', 1910). 191 l-ben az USA-ba emigrált, ahol az Uus Ilm c. észt nyelvű szocialista lapot szerkesztette. A februári forradalom után viszszatért Eszto.-ba. és az észt proletárforradalom egyik vezetőjévé vált. A polgári Észto. megalakulása után Szovjet-Oroszo.ba emigrált. Itt a nemzetközi munkásmozgalom különféle szervezeteiben dolgozott, 1938-ban a törvénysértések áldozatául esett. O Politikai publicisztikája mellett verseket is írt, összesen három kötete jelent meg. Lírája az észt proletárirodalom művészi erényeket is felvillantó érdekes kordokumentuma, Nevéhez fűződik a nemzetközi forradalmi mozgalom ismert indulóinak észt fordítása is (Internacionálé, Marseillaise). Válogatott verseit 1957-ben, a rehabilitálását követő évben adták ki Luuletused ('Költemények') c. O Egyéb művei: Kevadetuided ('Tavaszi szelek". 1926); Kirjandusliku.lt rindelt ('Az irodalmi front-
POOLE
Illés S., Nemzeti Színház. 1885. jún. 19.); Két Tempest kapitány (színmű, Mihály J., Vígszínház, 1898. máj. 25.). O írod'.: P. Fitzgerald: .John Poole, Author of Paul Pry (Gentleman's Magaziné, 1874, 13. sz.). Fabó Kinga
ról', 1933); Neile, kes ,,langesid vöitluses vendade eest ('Azoknak, akik elestek a harcban testvéreikért', 1936). Fehérvári Győző Poole [púiJ, Ernest (Chicago, 111., 1880. jan. 23.—New York, N. Y., 1950. jan. 10.): amerikai (USA) író, újságíró. A princetoni egyetem elvégzése után U. Sinclairnek segített regényeihez anyagot gyűjteni. Folyóiratok számára írt cikkeket a gyermekmunkáról és más nyomorúságokról. 1904ben a chicagói dokkmunkássztrájkról, 1905 után Oroszo.-ból a forradalom bukásáról közölt riportsorozatot. Első regényében The Voice of the Street ('Az utca hangja', 1906) az East Side nyomorultjaiért emelt szót, Legismertebb regénye: The Harbor ( A kikötő', 1915) is mély társadalomismeretről tanúskodik; proletárregény, amelv a bevándorlók fantáziájában élő Amerikáról szól. Az 1. világháború alatt sajtótudósítóként dolgozott Németo.-ban és Franciao.ban. 1917-ben Oroszo.-ba ment, ahol szocialista meggyőződése révén szoros kapcsolatba került a forradalommal. His Family ('Az ő családja', 1917) c., ugyancsak a bevándorlók problémáiról szóló regényéért Pulitzer-díj&t kapott. Oroszo.-ban szerzett élményeiből több regény is született, pl.: The Viliáge ('A falu', 1918); The Dark People ('A sötét emberek', 1918). Későbbi regényei nem igazolták fiatalkori képességeit. O Főbb művei még: Danger ('Veszély', reg., 1923); The Destroyer ('A romboló', reg., 1931); Nurses on Horseback ("Ápolónők lóháton', riportreg., 1932); The fíridge ('A híd', öné let r., 1940). Fabó Kinga
Poortinga [pórtingha], Ype (Rinsuma^ geest, 1910. máj. 28.—): fríz író, irodalomkritikus. Német nyelvet tanult Groningenben, doktori disszertációját a fríz népszínműről írta. A leeuwardeni Fryske Akademy igazgatóhelyettese volt, Műveiben szerencsés összhangot teremt széles történelmi, pszichológiai ismeretei és elbeszélőkészsége között. Regényeiben, novelláiban gyakran valós történelmi adatokra, saját forráskutatásaira támaszkodik. Fő műve Elbrich c. történelmi regénye (1947 1949), amelyben ügyesen ötvözi a 16. sz.-i Németalföld politikai és kultúrtörténetét népmondákkal és saját színes elbeszélő technikájával. 1976 óta fríz népmeséket publikál. O Egyéb fő művei: Ik haw in man stellen ('Megloptam egy embert', nla, 1966); Kin myn hynder hjir ek stálje ('Beköthetem ide a lovamat?', elb., 1970). O írod.: K. Dykstra: Lvts hánboek fan de Fryske literatuer (1977). Keller Anna Poot |pót], Hubert Korneliszoon (Abtswoude, Delft köz., 1689. jan. 29. Delft, 1733. dec. 31.); holland költő. Paraszti származású, autodidakta irodalmár, 34 éves koráig maga is gazdasága jövedelméből élt. Példaképeinek J. Vondel és P. C. Hooft költészetét tartotta. Első kötetének címét — Minnezangen ('Szerelmi énekek') - kiadójának kérésére M engelgedichtenra ('Vegyes versek", 1716) változtatta. Szerelmes verseiben idealizálja a szeretett nőt, szerelmük azonban, Poot példaképeinek és mintáinak megfelelően, csak az álmok világában teljesül be. Kifinomult stílusa, elmés szójátékai korának a görög mitológia iránti túlzott rajongását tükrözik. Az általa megverselt tájkép is inkább itáliai klasszikus eredetű, mint a holland realista hagyományokhoz kapcsolódó. Második kötete: Gedichten ('Versek', 1722) bibliai és alkalmi verseket tartalmaz. O Miután 1723-ban megszabadult a paraszti élet kötelékeitől, Delftbe ment. Sikertelenül próbált csak a költészetből megélni, rossz társaságba került, ivásnak adta fejét, végül visszatért a tanyájára. Ennek a próbálkozásnak és csalódásnak nyomait figyelhetjük meg az 1728-as Gedichten ('Versek') darabjain. Legismertebb három, játékos hangulatú, kettős értelmű mitológiai témájú verse: Mars
Poole [púi], John (1786—1872): angol író, drámaíró. Kora közönsége igen kedvelte darabjait, elsősorban komédia- és bohózatíróként ismert. Első színműve egy Shakespeare-átdolgozás volt: Hamlet Travestie ('Hamlet-travesztia', 1810). Dickens évjáradékot szerzett számára. Komédiáit a magyar színházak sikerrel játszották. O Főbb művei: Paul Pry (1825: Csiky Gergely, Pry Pál, 1882; Nemzeti Színház, 1879. máj. 18.); Twixt the Cup and the Lip ('Nem eszik olyan forrón a kását', vígj., 1827); Lodgings for Single Gentleman ('Legénylakás kiadó', komédia, 1829). O Little Paddington and the Paddingtonians ('A kis Paddington és a paddingtoniánusok', reg., 1839); Christmas Festivities ('Karácsonyi ünnepségek', mesék, rajzolatok, jellemrajzok, drámarészletek, 1845—1848). O Magyarul még: Stilton Timót (színmű, Edvi 748
POPAR
en Venus beddepraet ('Mars és Vénusz csevegése az ágyban'), De. verliefde Venus ('A szerelmes Vénusz') és De maen by Endymion ('A hold EndymionnáP). O Verseiben egymást váltják a keresetlen egyéni érzések leírásai korának divatos klasszikus-mitologikus, mesterkélt költői sablonjaival. Életművéből legmaradandóbbak természeti költeményei. Poot egyike a korabeli alacsony színvonalú, epigon jellegű holland irodalomból kimagasló kevés jelentősebb alkotónak. O Egyéb fő művei: Akkerleven ('Mezei élet', költ.-ek, 1720); Mengelgedwhten ('Vegyes versek', 2. köt.. 1727); Gedichten ('Versek' 3., posztumusz köt., 1735). O Magyarul: 1 vers (Kócsvay M., Németalföldi költők antológiája, 1965). O írod.: C. M. Geerars: Hubert Korneliszoon Poot (1954); M. A. Sehenkeveld-van der Dussen: Het diehtersehap van Hubert Korneliszoon Poot (1968). Keller Anna Pop, Ton (Mire^ul Mare, Máramaros m., 1941. júl. 1.—): román költő, irodalomkritikus, esszéíró. Egyetemi tanulmányait Kolozsvárott végezte, ahol jelenleg kortárs irodalmat tanít. A Steaua c. lapban lépett nyilvánosság elé 1959-ben. 1966-ban jelent meg első verseskötete Propunere pentru o fíntiná ('Ajánlat egy kútnak'). 1969-ben megjelent kötete Biata mea cumintenie ('Szegény józanságom') mint intellektuális költőt mutatja be. A hagyományos és a modern formai elemek egyaránt fellelhetők Ton Popnál. Költői világában 1. Alexandruüoz hasonlóan — nála is az erdélyi kultúra kap primátust. 1969-ben jelent meg főműve: Avangardismul poetic románesc ('A román avantgarde költészet'). Sem azelőtt, sem azóta nem jelent meg a román avantgardizmusról ilyen alapvető, komplex munka. Ez a munka nagy visszhangot váltott ki a román irodalmi életben. 1973ban Poezia unei genera[ii ('Egy költőnemzedék') c. esszékötetében, amely írószövetségi díjat kapott, a kortárs költészet ún. ,,lupta cu inercia" ('szembeszállás', "harc a közönnyel') generációjának képviselői kaptak helyet. Transcrieri ('Átírások', 1976) c. esszékötete a két háború közötti költészetet interpretálja egészen Blagáig és Baroviáig. 1977-ben a Gramaticá tirzie ('Késői nyelvtan') c. műve, 1980-ban N. SlánescuTÓ] szóló monográfiája jelent meg. O Magyarul: 3 vers (Borbély I., Igaz Szó, 19883, 2.). Szirbucz Zsófia
.Jelenleg a Luceafárul irodalmi hetilap szerkesztője. O Riportjai, cikkei Nu te lása niciodatá ('Sohase hagyd magad', 1966) és Propuneri pentru paradis ('Javaslatok a mennyországhoz', 1975) c. jelentek meg. A tizenévesek csínyekkel teli, álmodozó világába ad betekintést az írónő írószövetségi díjjal jutalmazott regénye, amelynek címe Serenada la trompetá ('Trombitaszerenád', 1969). O Magyarul: 4 nla (Réz P., Különös látogatás, anto., 1968); 1 nla (Bán I\, Égtájak, anto., 1979); 1 nla (Bán P., Utunk, 1980, 32.); 1 elb. (Bán P., Igazság, 1983. jún. 12.). Márton Gyöngyvér Pop, Simion (Valea Chioarului, 1930. szept. 25. ): román publicista és prózaíró. Filológiai tanulmányok után újságszerkesztő, rádióriporter. írói pályája 1952ben, riportokkal indult. 1964és 1968 között a román írószövetség alelnöke. Valamennyi művét a román hétköznapok valódisága ihlette. Orga de bambus. Románul unei aventuri ('Bambuszorgona. Egy kaland regénye', 1.966) c., Vietnamról szóló útleírásáért írószövetségi díjat kapott. Elbeszéléseiben, regényeiben háborús élményeket és a háború utáni évek küzdelmes hétköznapjait eleveníti föl. O Főbb művei: Paralela 45 ('A 45-ös párhuzam', rip., 1958); Pieton ín Guba ('Gyalog, Kubában', úti., 1963); Triunghiul ('A háromszög', reg., 1964); Criza de tirnp ('Időválság'. visszaérni., 1969); Amfora sabiná ('Szabin váza', elb.-ek, 1970); Nord ('Észak', rip.-ok, 1972); Marxul alb (rip.-ok, 1974: Forró L., Vajda B., Hófehér menet, 1974); dumai hellenic ('Hellén napló', úti., 1975); Fotograful de ingeri ('Az angyalfényképező', rip.-ok, 1980); Bestiariu. Zooroman ('Bestiárium. Állatregény', 1981). O Magyarul még: 1 1 nla (Bálint T., Igaz Szó, 1961. 3.. 345; Bodor P„ Utunk, 1964, 22.; Forró L., Utunk, 1974, 18.). Márton Gyöngyvér Popa, Marian (Bukarest, 1938. szept. 15. ): román irodalomtörténész, író. Gépipari szakközépiskolába járt, majd munkásként dolgozott. A bukaresti egyetem román szakát végezte el (1966). Jelenleg uo., a világirodalmi tanszéken adjunktus. O A mai román irodalom lexikonában, melyet egymaga írt, így jellemzi saját munkásságát: „természeténél és bizonyos módszertani óvatosságnál fogva ironikus alkat, becsvágya azonban mégis az, hogy a még folderítetlen vagy még kellőképp fel nem derített tárgykörökkel foglalkozzék, melyek ( . . . ) kivált a befektetendő munka mennyisége miatt nehezek". Szerzője több
Pop, Sánziana (Kolozsvár, 1939. jún. 24. ): román prózaírónő, publicista. Bukarestben filológiai tanulmányokat végzett. 749
POPAR
irodalomelméleti és -történeti értekezésnek s egy német nyelven közzétett román irodalomtörténetnek. O Fő műve: Dicfionar de literaturá romána contemporand ('Mai román irodalmi lexikon', 1971; 2. jav. kiad.: 1977). O írod.: Zirkuli P.: O oglindá infidelá (Via^a studenteascá, 1972, 9.); Kékedy L.: Popa Marian (Korunk, 1978, 2.); D. Culcer: Serii grupuri (1981). Zirkuli Péter Popa, Vaskó (Grebenae, 1922. júl. 29.—): szerb költő. Tanulmányait a háború miatt (amikor egy ideig táborban volt) csak 1949ben fejezte be a belgrádi bölcsészkaron. Hosszú ideig a NOLTT könyvkiadó munkatársa volt; Belgrádban él, nyugdíjasként. O Fellépése az 1950-es évek legelején M. Pavloviétyal egy időben — a felszabadulás utáni szerb irodalom és szellemi élet legfontosabb mérföldköve. Kiforrott, önálló költőként jelentkezett, s bizonyára emiatt összpontosult őrá a konzervatív, de akkoriban ..hivatalosnak" és „haladónak" számító kritika össztüze. Az ellenállások és támadások széles skálán mozogtak, a szokatlan képalkotás előtti értetlenség felháborodott hangjától és olcsó élcelődéstől a világnézeti-politikai diszkreditálásig. A polémiákban az új törekvések mellett egyrészt az egykori szürrealisták, másrészt az akkor fellépő fiatal kritikusok szálltak síkra, s ők is Popa költészetére hivatkoztak legtöbbet, csak éppen ellenkező előjellel, mint a konzervatívok; így a dogmatizmus és az új modernség harca nagyrészt Popa költészete körül dúlt, és dőlt el néhány éven belül a modernek javára. O Első korszakában (kb. 1943—1956) a második világháborút, a hidegháborút és a szocialista táboron belüli szakadást megélt nemzedék szorongása, létbizonytalansága, otthontalanságérzése határozta meg verseinek világképét és atmoszféráját. Ezek a súlyos élmények azonban nem közvetlenül vagy retorikus formában fogalmazódtak meg: csak következtetni lehet rájuk a versek érzelmi és gondolati akusztikájából. A versek közvetlenül a fenyegetett szerelemről. a hétköznapi tárgyak létének abszurditásáról, a halállal hol játékosan és humorosan, hol kernényen és dacosan szembenéző emberi tartásról beszélnek, vagy éppen a korszakot összegező lyre (1954: Weöres S., Játékok, 1968) e. ciklusban részben valódi, részben minta alapján kitalált játékok költői leírásában olvashatunk az abszurd és önpusztító „emberi színjátékról". Popa következő fázisa tulajdonképpen egyetlen kötet, a Sporedno nebo 750
('Mellékes ég', 1968), amelyben az addig evilági, sőt hétköznapi dimenziókban felrajzolt világképét kozmikussá terjesztette ki. A kötet sajátos, modern „világtörténeteposz", hatalmas képzelőerővel megalkotott költői mese egy elhibázott világ keletkezéséről, a benne dúló viszályokról és egy utópisztikus rendteremtési kísérletről, amelyről azonban kiderül, hogy hiábavaló volt. Popa olyan öntörvényű világot teremtett, hogy bár az egyes elemeket viszsza lehet vezetni történelmi és kulturális objektivációkra vagy civilizációs körökre, összességében a kötetet nem szabad (nem lehet) allegóriaként értelmezni, mert minden ilyen kísérlet leegyszerűsítés lenne. A harmadik korszakban, kb. az 1970-es évek elejétől publikált kötetekben, Popa visszatért a tárgyi szférába, ezúttal azonban nem a mai és hétköznapi világba, hanem a régmúlt, a történelem távlataiba. A költészet erejével meg tudta eleveníteni az idő sötétjébe vesző pogány szláv múltat (mint pl. a sánta farkasistenségről írott verseiben) és az ismert történelmet Szent Száva működésétől a rigómezei csatán és a török elleni felszabadító harcokon át a második világháború heroikus küzdelméig. Merészen modern és merészen hazafias költészet ez, de a maga nemében annyira újszerű, hogy a hazafiságot merev tradicionalista értelemben felfogóak között értetlenségbe, sőt ellenállásba is ütközött. Végül negyedik korszakában, kb. az 1970-es évek második felétől írott verseiben, Popa igazi meglepetéssel szolgált. Egész eddigi költészetében — egyetlen egy (!), korai szerelmes ciklust leszámítva az empirikus költői én tökéletesen rejtve marad; lírai hősök, „szereplők" (tárgyak, élőlények, történelmi és kitalált személyek) cselekedtek és beszéltek verseiben. Most viszont meghökkentő pontossággal és szemléletességgel előlépett a költő empirikus énje, gyermekkora, mindennapi életének apróságai, utazásai, barátai, véletlen ismerősei szinte naplószerű, olykor az anekdota vagy a vicc határát súroló verses feljegyzésekben, amelyekből — összességükben — a nagyváros, a modern civilizáció emberének élete rajzolódik ki. Ez a kép nem idillikus, érezhető a betoncivilizáció fullasztó levegőtlensége, de nem is lidéreszerű; a nyomasztó atmoszférát mindig feloldja az emberi derű, humor, bölcs felülemelkedettség egy-egy villanása. O Költészete kinyilatkoztatás jellegének, meggyőző erejének egyik forrása az, hogy Popa sohasem ír „egyes" verset; legkorábbi költeményei is cikíusdarabok, meghatározott hely-
POPAR
lyel a ciklusban (ezt sokszor a címeket helyettesítő számok jelzik), sőt maguk a ciklusok is kötetről kötetre egyre következetesebb költői logikával rendeződnek könyvvé, ami végül a „nagy ciklus"-kompozícióhoz vezetett. Újabb kötetei egyetlen nagy, megkomponált ciklusból állnak. Ugyanilyen következetes a stílus és a nyelvhasználat. Popa kezdettől fogva rövid, központozás nélküli szabadversdarabokból építi fel ciklusait és köteteit. Ezek a darabok a szó szerinti értés szintjén könnyen elolvashatóak, a sorok tördelése megegyezik az olvasás és a szemantika ritmusával. A friss, köznyelvi stílus, a humorés a csattanóra kihegyezettség végig leköti, sőt fokozza az olvasó figyelmét. Popa kreativitásának egyik legszembeötlőbb jegye, hogy ezzel a felületen mindig ugyanolyan, azonnal felismerhető és összetéveszthetetlen versformával olyan különféle, egymástól távol eső tartalmakat tud tökéletesen adekvátan megformálni, mint pl. a pogány mítoszvilág és nagyvárosi mindennapok, a középkori kolostorok pompája és a vendégmunkások barakkjainak nyomora. O Popa életműve a szerb költészet egyik kiemelkedő teljesítménye; világirodalmi jelentőségéről pedig számos nemzetközi díj. és verseinek a világ szinte valamennyi nyelvén megjelent fordításai tanúskodnak. O Egyéb művei: Kora ('Kéreg', költ.-ek, 1953); Ne/pofin-polje ('Nyughatatlan mező', költ.-ek, 1956); Uspravna zemlja ('Magasodó föld', költ.-ek, 1972); Vuéja so ('Farkas-só', költ.-ek, 1975); Zivo menő ('Élő hús', költ.-ek, 1975); Kuca nasred druma ('Ház az országút közepén', költ.-ek, 1975); Rez ('Metszet', költ.-ek, 1981). O Magyarul: Kéreg (vál. költ.-ek, összeállította PapJ., 1963); Ostromlott derű (vál. költ.-ek. Weöres S„ 1968); 9 vers (Ács K.. PapJ., Déri Á.. Fehér K„ Jung K.. Híd, 1976, 5.); 9 vers (Vujicsics D. Szt., Nagvv. 1982, 7.); 4 vers (Vajda G„ 7 Nap, 1982, 8.); 4 vers (Sáfrány T., Magyar Szó, 1983, nov. 5.). O írod.: V. Kazic: Poezija i poétika Vaska Popé (1972); 1). Antonijevic: Uspravna zemlja Vaska Popé (1976); Bori T.: Az érzés kérge alatt (Bori T.: Az ember keresése. 1960); Tornán L.: Vaskó Popa egy esszékötet tükrében (Híd, 1962, 5.); M. Pavlovié: A kőtől a világig (Vaskó Popa: Kéreg, 1963) és: Korok, nézetek, alkotások (1968); R. Zdrale: Vaskó Popa költészetének sajátos vonásai (Utunk, 1974, 7—8.); Milosevits P.: Vaskó Popa és a mai szerb költészet (dissz., 1979). O Bibliográfiák: G. Tesic: Bibliografska gradja o Vasku Popi (Razvitak, 1972, 8—9 ); D.
Moracic: Bibliografska gradja o Vasku Popi (Knjizevnost i jezik, 1974, 3.). Milosevits Péter Popa, Victor Ton (Birlad, 1895. jún. 29.— Bukarest, 1946. márc. 30.): román író, színházi szakember. Tasiban jogi és színművészeti tanulmányokat végzett. Harcolt az 1. világháborúban. Frontélményei ihlették drámáit, regényeit. Különféle napilapok színházi rovatszerkesztője, majd rendező, díszlettervező, dramaturg; népszínházat alapít, és létrehozza az első román bábszínházat. O 1920 és 1944 között a román epika és dráma figyelemre méltó képviselője. A drámaírás újszerű törekvéseit, elsősorban az expresszionizmus stílusjegyeit alkalmazza. Regényes életrajzai a román realista próza körébe tartoznak. Színpadi műveinek némelyikét ibseni mélységű konfliktus vagy a nemzedékek és nemzetiségek derűsen feloldott nézeteltérései jellemzik. Regényei közül a Sfirleazá cu Fofeazá ('Szárnyas búgócsiga', 1936); Maistorasul Aurél, ucenicul lui Dumnezeu ('Aurél mester, az Úristen inasa', 1939) c.eket a repülés ihlette és velük Popa a sz. eleji román pilótának, Aurél Vlaicunak állít emléket. Floare de otel ('Vasvirág', 1934) c. regénye háborús élményeket örökít meg. Elbeszéléseket tartalmaz Un om índurerat ('Egy lesújtott ember', 1973) c. posztumusz kötete. O Főbb művei még: C'iuta ('Azőzsuta', színmű, 1921); Ráspintia cearnare('A nagy válaszút', színmű, 1922); Muscata din fereastrá ('Muskátli az ablakban', színmű, 1928); Take, lanke si Cadir (vígjáték. 1933: Sombori S., Táke, Jánkeés Kadür, részlet, A román irodalom kistükre, IV/b, 1964); Velerimsi Veler Doamne (reg., 1933: Szegő Gy., Uram, irgalmazz, 1973; film: Osinda, ítéletidő, S. Nicolaescu, 1976, román); Acordfamiliar ('Családi összhang', színmű, 1936); Veverita ('Mókuska'. színmű, 1943). O Magyarul még: Micsoda zűrzavar! (komédia, Méliusz J.. Öt román vígjáték, 1964). O írod.: $t. Cristea: Victor Ton Popa (1973); V. Mindra: Victor Ton Popa (1975). Márton Gyöngyvér
751
pop-art; popular art e(1925); J . T . Krumpelmann:Schiller's Hoffnung and Pope's Essay on Man (Germanic Review, 1928. ápr.); S. Helsztynsky: Popé in Poland (Slavonic Review, 1928. jún.): A. Warren: Alexander Popé as Critic and Humanist (1929); E. Sitwell: Alexander Popé (1930); É. Audra: L'Influence fran^aise dans l'oeuvre de Popé (1931); A Popé Library. A Catalogue of Plays, Poems and Prose Writings by Alexander Popé (1931); Essential Articles for the Study of Alexander Popé (szerk.: M. Mack, 1964); F. M. Keener: An Essay on Popé (1975); J. Reeves: The Reputation and Writings of
Alexander Popé (1976); J . A. Winn: A Window in the Bosom. The Letters of Alexander Popé (1977). Péter Ágnes Poperecsnij, Anatoiij Grigorjevics (Novaja Ogvessza. Nyikolajevi ter., Ukrán SZSZK. 1934. szept. 22.—): szovjet orosz költő. A nyikolajevi pedagógiai főiskolán tanult. O Költészetében kiemelkedő helyet foglal el első gyűjteményében megjelent poémája, a Polnolunyije ('Holdtölte', 1959), mely romantikus költői hevületével tűnik ki. Ezt követő versesköteteiben — Csornij hleb ('Fekete kenyér', 1961); Orbita ('Bolygópálya', 1964) — elsősorban történeti témák foglalkoztatják. 1968-ban megjelent Gyevjatij krug. Sztyihi, balladi, poemi ('A kilencedik kör. Versek, balladák, poémák', 1968) c. versgyűjteményére a pontos zsánerképfestés és a balladai hangvétel jellemző. O Gyűjt, kiad.: Rosszija. Rogy ina. Ljubov ('Oroszország. Haza. Szerelem', 1968). O Műve még: Lik ('Arc', versek. 1982). O Magyarul: 1 vers (Polgár I., Szovjet Irodalom, 1985, 3.). Horváth Tibor Popescu [popeszkuj, Adrián (Kolozsvár, 1947. máj. 24.—): román költő. Filológiai tanulmányait szülővárosában végezte. Szerkesztője volt az Echinoxdiáklapnak, amely első verseit is közölte. Umbria ('Árnyék', versek, 1971) c. kötetének verseit élénk fantázia, éteri, egzotikus kitérők, kamaszos szenzibilitás és impresszionista játékosság jellemzik. O Főbb művei még: Focul si sárbátoarea ('A tűz és az ünnep', versek, 1975); Cimpiile magnetice ('A mágneses mezők', versek, 1976); Curtea medicilor ('Orvosok kara', versek, 1979); 0 mila sálbaticá ('Vad sajnálat', versek, 1983). O Magyarul: 1 vers (Lászlóffy A., Forrás, 1976, 2.): 3 vers (Németi R., igaz Szó, 1979, 4.); ! vers (Lendvay Éva, Nagyv, 1983. 8.); 1 vers (Szemlér K." Utunk. 1984, 331.). Márton Gyöngyvér Popescu [popeszkuj, Dumitru (Turnu Mágurele, 1928. ápr. 18.—): román költő, esszéíró. Közgazdasági tanulmányokat folytatott. Különböző la}K)k (Teleormanul liber, Contemporanul stb.) szerkesztője, majd a Scinteia tineretului és a Scinteia főszerkesztője. 1965-től fontos politikai megbízatásokat tölt be. 1976 óta a Román Kommunista Párt KB-nak titkára, O Esszészerű útleírásai 1962-ben Impresii de cálátorie in Egipt, Irak si Guba ('Egyiptomi, iraki és kubai útibeszámoló'), majd 1965-ben Drumuri europene ('Európai utak') c. jelentek meg. Politikai esszékötete a Biletul la 757
POPES
control ('Kérem a menetjegyet', 1965). O Művei még: Pentru cel ales ('A kiválasztottért', költ.-ek, 1968); Gustul simburelui ('A mag íze', költ.-ek, 1974); Raza de cobalt ('Kobaltsugár', költ.-ek, 1979); Pumnul qi palma ('Ököl és tenyér', reg., 1980). Márton Gyöngyvér Popescu [popeszku], Dumitru Radu (Váradpósa, 1935. aug. 20.—): román író. kritikus. Pedagóguscsalád gyermeke: apja. anyja tanító. Gyermekkorát jórészt az ölténiai Dánceuban töltötte, középiskolába Nagyváradon járt, egyetemi diplomát a kolozsvári bölcsészkaron szerzett 1961ben. Első versei a nagyváradi Crisana c. napilapban jelentek meg 1953-ban, majd a kolozsvári Steaua e. irodalmi folyóirat 1954től elbeszéléseit s színdarabjait közölte. 1970 óta az ugyancsak Kolozsvárt megjelenő Tribuna e. folyóirat főszerkesztője és a Kolozsvári írók Társaságának titkára. 1981 nyarán a Romániai írók Szövetsége elnökévé választották. O A hagyományos román próza és a modern regénytechnika minden vívmányát felhasználó, időnként az antik tragédiák komor légkörét, máskor a vásári bohózatok szatirikus és groteszk hangulatát idéző, laza, keretes szerkezetű, a román népi misztikából is merítő, nemegyszer a valószínűtlenség határát súroló, forgószínpadszerű regényeket s elbeszéléseket ír. Ezekben a román társadalomban (különösen a zárt paraszti közösségek életében) 1944 óta végbement óriási változások tudati, rendkívül ellentmondásos következményeit vizsgálja egyén és közösség egyszerre szövevényes (mert öröklött) és dinamikus (mert új keletű), ezért súlyos morális konfliktusokkal terhelt viszonylatában. Hasonló problematikájú drámáit nagy sikerrel játsszák a romániai színpadokon. írt néhány filmforgatókönyvet is. O Főbb művei: Fuga ('Menekülés', elb.-ek, 1958); Zilele sáptámínii ('A hét napjai', reg., 1959); U mbrela de soare ('A napernyő', elb.-ek, 1962); Vara oltenilor (reg., 1964: Fodor S., Oltyánok nyara, 1965); Fata de la miazázi ('A délvidéki leány', elb.-ek, 1964); Somnul pámintului ('A fold álma', elb.-ek, 1965); Dor (elb.-ek, 1966: Klumák I. és Kosály M., Vágy. 1966); Duios Anastasia trecea ('Szomorúan távozott Anastasia', kisreg., 1967; film: ua., A. Tatos, 1980. román); F. (reg., 1969); Ploaiaalbá (elb.-ek, 1968: Veress Z., Fehér eső, 1969); Aceqti ingeri tristi (dráma, 1970: HóraHona, Ezek a szomorú angyalok, kézirat, Magyar Színházi Tntézet); Cei doi din dreptul Tehet mu
758
cufatfl la pádure (reg., 1973: Fodor S., Akik csak az erdőt látták, 1974): Vínátoarea regalá (reg., 1973: Fodor S., Királyi vadászat, 1975); Teatru ('Színművek', 1974); 0 bere pentru ealul meu ('Egy sört a lovamnak', reg., 1974); Ploile de dincolo de vreme ('Időn túli esők', reg., 1976); ímpáratul norilor ('A felhők császára', reg., 1976); Virgule ('Vesszők', publicisztika, 1978); Via(a §i opera lui Tiron, B. — I. Iepurele qchiop ('B. Tiron élete és munkássága. I. rész. A sánta nyúl', reg., 1980); Ralconul (dráma: Fodor S., Az erkély Kortárs román drámák, anto., 1983); Pitiéül din grádina de vara (színmű. Páll Á., A kerti törpe, kézirat, Magyar Színházi Intézet): Luminile Paradisului ('A Paradicsom fényei'); Cesar, máscár iciul pira{ilor ('Cézár, a kalózok bohóca'). O Magyarul még: 1 nla (Réz P., Nagyv, 1962, 7.): 2 nla (Kántor Erzsébet, Tiszatáj, 1965, 12.); 1 nla (Réz P., Romániai elbeszélők, anto., 1965); A siker lovag (elb., Belia Gy., Különös látogatás. 1968); Az álom vagy hölgyválasz (színmű, Lászlóffy A., Az esti futár, anto., 1972); 5 vers (Franyó Z., Igaz Szó, 1973, 1.); A Vörös tenger (reg. részi., Fodor S., A túlélés iróniája, 1976); A vadludak (elb., Fodor S., Körutazás, 1977). O írod.: A naturalizmustól a korszerűségig (Nagyv, 1963, 8.); Réz P.: Utószó (I). R. Popescu: Vágy, 1966); N. Balotá: Labirint (1970); Beke Gy.: Tolmács nélkül (1972); E. Simion: Scriitori románi de azi I. (1974, 1978); M. lorgulescu: Rondul de noapte (1974); Románul románesc contemporan (1974); 1). Micu: l'eriplu (1974); Olasz S.: Egy keleteurópai regény — I). R. Popescu: Királyi vadászat (Tiszatáj, 1976, 3.); Belia Gy.: Dumitru Radu Popescu (Kritika, 1976, 12.); Krizsán L,: Egy dráma újraéled (Igazság. 1980, febr. 2.)'; M. Ghi^ulescu: Konvenciók nélkül (Színház, 1981, melléklet); Bogdán L.: Az okok misztériuma (Igaz Szó, 1982, 4.). Borsi-Kálmán Béla Popescu fpopeszkuJ, Florentin (LevaChiojdu, 1945. ápr. 3.—): román költő, publicista. Egyetemi tanulmányait Bukarestben végezte. Újságoknál, könyvkiadónál szerkesztő. Az 1970-ben megjelent első kötete Obsesia pásárilor ("A madarak megszállottsága', versek) a kortárs román líra manierista követői közé sorolja. O Kötetei még: Tara fíntinilor ('Kutak országa', versek, 1972); Mereu peregrinul ('Mindig a vándorlás', versek, 1973); Cuvinte de griu ('Búza-szavak', versek, 1975); Rapsodii la Vatra Mioritei ( Rapszódiák a Bárányka
POPES
hazájában', 1975). O Magvarul: 1 vers (Kürtös Gy., Előre, 1983, aúg. 23.). Márton Gyöngyvér Popeseu [popeszku], Petru (Bukarest, 1944. febr. 11.—): román író, esszéíró. Tősgyökeres bukaresti polgári értelmiségi családból származik. Középiskolai és egyetemi tanulmányait a román fővárosban végezte, 1967-ben szerzett diplomát a bukaresti egyetemen, angol—német szakon. Egy időben a Románia Literará c. irodalmi folyóirat szerkesztője volt. Jelenleg Angliában él. O írói pályáját költőként kezdte, első költeményei és esszéi a Viata Románeascá c. irodalmi hetilapban jelentek meg, első verseskötete pedig 1966-ban, Zeuprintre blocuri ('Lakótelepi isten') c. Ebben, miként Fire de jazz ('l)zsessz-szálak', 1969) c. verseskönyvében is, a hatvanas évek bukaresti ifjúságának életérzését fogalmazza meg modern, néhol keresett eszközökkel, zenei hatásra s „urbánus" atmoszféra teremtésére törekedve. Ugyanez a tudatos törekvés figyelhető meg Moartea din fereastrá ('Halál az ablakban', 1967) és Om ín somn ('Ember — álomban', 1970) c. novellásköteteiben, valamint Prins (1969: Belia Gy., Csapdában, 1973) c. regényében is. Ez utóbbiban az elidegenedés problémáját vizsgálja egy addigi életének középszerűségére, ürességére rádöbbenő, agydaganatban szenvedő fiatal mérnök utolsó hónapjainak megindító ábrázolásával, aki a vigaszt s egyben életének (és halálának) értelmét a szerelemben találja meg. Az egzisztencializmusnak (s a szerelemnek is) ugyanilyen kitüntetett hely jut Dühe ca mierea e glon[ul patriei ('Édes mint a méz a haza puskagolyója', 1961) és Sfírqitul bahic ('Bacchusi vég', 1973) c. regényeiben is. Ez utóbbiban azonban az írói tudatosság néhol hatásvadászatba csaj) át. O Egyéb művei: íntre Socrate Xantipa ('Szókratész és Xanthippé között', esszék. 1973); Sá creqli intr-un an át al\ii inír-o zi ('Nőj annyit egy év alatt, mint mások naponta', reg., 1973.) O Magyarul még: Hans Torberg háborúja (elb., Kálmán B., Égtájak, 1972). O írod.: G. Dimisianu: Prozatori de azi (1970); N. Ciobanu: Panoramic (1972); K. J.: Románia. P. Popeseu íTiszatáj. 1973, 12.); P. Georgescu: Printre cár^i (1973); M. Iorgulescu: Rondul de noapte (1974); Románul románesc contemporan (1974). Borsi-Kálmán Béla Popeseu [popeszku], Radu (Pope^ti, 1665?—Bukarest, 1729): román (havasalföldi) krónikaíró. Mint kora, az ún. prefanarióta (kb. 1575—1711), majd fanarióta
kor (1711—1821) számos vezető értelmiségije és politikusa, Havasalföldön megtelepedett görög vagy makedo-román család sarja. Apja, Hrizea Carida, a főkincstárnok tisztségéig vitte, ő maga pedig az első fanarióta uralkodó, Nicolae Mavrocordat (1716, 1719—1730) alatt az udvarbírói és a báni méltóságot töltötte be. 1723ban Rafail néven a bukaresti Radu Vodákolostorba vonult. O A román historiográfia és irodalomtörténetírás az ún. havaselvi krónikaírók közé sorolja, és az Istoriile domnilor Tárii Rumáneqti ('A havaselvi uralkodók históriái') c. háromrészes hivatalos krónika szerzőjének tartja, mely az udvari krónikák jellegzetes, a mindenkori fejedelmet magasztaló, az ellenfeleket pedig becsmérlő stílusában Havaselve (Munténia, Oláhország) történetét beszéli el 1290től Popeseu koráig. A krónika legértékesebb, középső része a Letopise{ul Bálenilor ('A Báleanu család krónikája'); ez nem csupán a korszak két vezető nemzetségének — a Cantacuzino és a Báleanu családok — (nagyjában-egészében az őshonosok és a levantei jövevények) küzdelmét mutatja be rendkívül érzékletesen, hanem leplezetlen indulatai, archaikus stílusa, népies fordulatai, szóképei miatt a havasalföldi (munténiai) román próza egyik ősforrásának tekinthető. O írod.: Bitay Á.: Munténia krónikairodalma a XVTT. században (A román iroddalom, 1922); N. Cartojan: Istoria literaturii románé vechi (3 köt., 1940—1945); G. Cálinescu: Istoria literará romána de la origini pina in prezent (1941); P. P. Panaitescu: Contribu^ii la istoria culturii románe^ti (1971); M. Zaciu (szerk.): Scriitori románi (1978). Borsi-Kálmán Béla Popeseu [popeszku]. Tudor (Konstanca, 1930. szept. 8.—): román író. Filozófiai tanulmányokat végzett. Kalandos, egzotikus történelmi regényei elsősorban az ifjúsághoz szólnak. Első regénye az Ultima aventurá ('Az utolsó kaland', 1957), amelyet a hatvanas és a hetvenes években egymás után követnek az ifjúsági sorozatokban megjelenő kötetek. O Főbb művei: Dragostea íncepe oricind ('A szerelem bármikor kezdődhet', reg., 1962); Drum fára intoarcere ('Nincs visszaút', reg., 1963); Vulpea iqi simte capcana ('A róka érzi a csapdát', reg., 1964); H. W. isi cautá umbra ('H. W. keresi az árnyékát', reg., 1965); Un dac la Roma ('Egy dák Rómában', reg., 1967); Doi domni fára umbrela ('Két úr ernyő nélkül', reg., 1971); Urcusul ('A kaptató', reg., 1975); Jolly-Joker sau Vráji-
759
i
POPOL
rata párt központi lapja, mely ma is megjelenik. Róma 1943. szept. 8. után bekövetkezett német megszállása alatt betiltották, és csak 1945-ben jelent meg újra. Az II Popolo a szó szoros értelmében pártközlöny, a kereszténydemokrata álláspontok hivatalos tolmácsolója. E szerepéből következik, hogy az irodalom és művészet kérdéseit is a maga szempontjai szerinti érdeklődéssel kíséri, e szempontok szorosabb vagy — pl. művészeti téren — tágabb alkalmazásával. Rónai Mihály András
torul ('Jolly-Joker vagy a Varázsló', dráma, 1980). Márton Gyöngyvér Popolo d'Italia, D [il popolo ditóliáj ('Olaszország Népe'): olasz napilap Milánóban, majd Rómában is. 1914. nov. 14-én indította meg B. Mussolini, az Olasz Szocialista Párt központi lapjának, az Avanti!-n&k addigi főszerkesztője, miután okt. 24-én kizárták a pártból, ahol a balszárny vezetője volt, az Avantü-ban a párt megkérdezése nélkül közzétett, pálfordulást jelentő, háborús beavatkozást sürgető (ún. baloldali intervencionista) vezércikke miatt. A gyors lapindítást intervenciós és valószínűleg francia körök tették anyagilag lehetővé. A lap címe G. Mazzini múlt sz.-i történelmi lapjának címét: L'Italia del Popolo ('A Nép Olaszországa') fordította meg, s alcímében még majdnem négy évig viselte a „szocialista napilap" megjelölést, Ezt csak 1918. aug. 1-én váltotta fel „a harcosok és termelők napilapja" szövegű alcím, majd a lap fokozatosan alakult át a fasiszta mozgalom s a belőle szervezett fasiszta párt központi orgánumává. Címe alatt az „alapította Benito Mussolini" szavak álltak, s így jelent meg a fasiszta rendszer bukásáig, 1943. júl. 25-ig. Lapján az alapító még kormányfő és diktátor korában is mindvégig rajta tartotta szemét, irányát megszabta, szerkesztésébe közvetlenül is beleszólt, annál is inkább, mert mindvégig megmaradt az újság tulajdonosának. Sajtótörténeti és stiláris szempontból számon tartják azokat a félreismerhetetlen, kalapácsütésszerű mondatokból összerótt névtelen glosszákat, amelyek mindig a lap azonos helyén jelentek meg, s amelyekről annakidején mindenki tudta, hogy szerzőjük a lap alapítója. Ezeket ,,a Popolo d'Italia mai számában írja" jelzéssel az egész olasz sajtó átvette, s számos alkalommal a külföldi is ismertette. Rónai Mihály A ndrás
Popol Vuh (maja-kiese 'gyékényen ülő indián bölcsek könyve'): maja-kiese mítoszgyűjtemény és krónika, amely a mai Guatemala területén élt kiese törzs hitvilágát és mitikus őstörténetét tartalmazza. Nemcsak alapvető forrásunk a Kolumbusz előtti indián civilizációk tanulmányozásához, hanem magas rendű irodalmi alkotás is. O Az eredeti képírásos könyv Amerika spanyol meghódítása idején megsemmisült. Népe szájhagyományai alapján 1530 k. jegyezte le latin írással, maja-kiese nyelven egy ismeretlen, keresztény hitre tért indián. Fennmaradása Fr. Ximénez spanyol dominikánus szerzetesnek köszönhető, aki a 18. sz. elején lemásolta és spanyolra fordította az indián kéziratát. Nyomtatásban először 1857-ben Bécsben jelent meg spanyol nyelven, azóta több kiadást és fordítástért meg. O A Popol Vuh két könyvre tagolódik, az elsőben kapnak helyet a világ teremtéséről, ill. a hősökről szóló történetek. A teremtési mítosz központi alakja Gukumatc, a 'tollas kígyó', amely más ősamerikai népek vallásában (a toltékoknál és az aztékoknál Ketcalkoatl néven) is szerepel. A két legfontosabb hős az isteni eredetű Hunahpú és Ixbalanqué, akik a jó szellemek segítségével legyőzik a rossz szellemeket. A vallási dualizmus egyébként is a maja hitvilág fontos jellegzetessége. Megjelenik a gyűjtögető-vadászó életmódból a földművelő társadalomba való átmenet mitikus ábrázolása. Rendkívül érdekes Hunahpú és Ixbalanqué önfeláldozása és feltámadása, ami az emberiség kialakulásának elindító mozzanata. Az első emberi generáció tagjai a kiese törzs ősei, akiknek mitikus történelmét, honfoglalását, valamint királyaik nemzetséglistáját a második könyv örökíti meg. Stílusára a költői képek bőségének és a nyelvi eszközök szűkös használatának kettőssége jellemző. Előadása ritmushangszer-kísérettel történt. O Kiad. és ford.: C. Scherzer: El principio de las antiguas históriás aqui en el Quiché (Fr. Ximénéz, História del
Popolo, II ('A Nép'): 1. az olasz kereszténydemokrata párt elődje, az ún. néppárt (popolarik) lapja, melyet 1923-ban Rómában alapított a pártvezér L. Sturzo G. DonatixaX, s amelyet a fasiszták 1925-ben elnémítottak, miután 1924 őszén Sturzo Londonba, 1925 végén pedig Donáti Párizsba emigrált. Ott Donáti az II Popolo szellemében szerkesztett 1926-ban II Giornale degli Italiani ('Az olaszok napilapja'), majd 1929—1931-ben Pungolo ('Ösztöke') c. emigráns lapot, O 2. 1943-ban. a fasizmus bukása (júl. 25.) után indult meg Rómában a második II Popolo, a kereszténydemok760
POPOL
origen de los Indios de esta provincia de Guatemala (1857); C. E. Brasseur de Bourbourg: Popul Vuh, le livre sacré et les myth.es de Vantiquité américaine (1861); L. Schultze-Jena: Das heilige Buch der QuichéIndianer (1944); W. Cordan: Das Buch des Rates (1973). O Magyarul: Popul Vuh. A maja-kiese indiánok szent könyve (Boglár L., Kuczka P., 1984). O írod.: G. Raynaud: Los dioses, los héroes y los hombres de Guatemala antigua y „Popol vuh" (1925); Leonhard Schultze-Jena: Popol Vuh (1944); Sylvanus G. Morley-D. Goetz: Popol Vuh (1950); W. Krickeberg (szerk.): Die Religionen des altén Amerika (1961); R. Girard: Le ,,Popol vuh", histoire culturelle des MayaQuichés (1972). Boglár Lajos poporanism [poporániszm] {'népiesség', 'poporanizmus'): a 20. sz. első évtizedeiben elterjedt román irodalmi irányzat. Célkitűzései közt 48-as eszmék, hagyományőrzés, demokratikus és nacionalista törekvések szerepelnek. Hívei elutasítják az iparosítást és az urbanizációt, elzárkóznak a szocialista mozgalmaktól. A paraszti társadalom realista ábrázolása és a nemzeti karakter kiemelése a poporanista írók elsődleges feladata. Elkülönülnek a korabeli sámánátorism idealizáló, reakciós nézeteitől. A poporanizmus teoretikusai: G. Ibráileanu, C. Stere és P. Rujor. A mozgalomhoz csatlakozó írók elsősorban a lakiban 1906ban indult Viata Románeascá nevű folyóirat körül tömörülnek. Itt közli írásait M. Sadoveanu, G. Topárceanu, G. Galaction, C. Hogas és mások. Az orosz narodnyik mozgalommal rokonítható. O írod.: I). Micu: Poporanismul „Via^a románeascá" (1961); Z. Ornea: Poporanismul (1972). Márton Gyöngyvér Popov, Leonyid Andrejevics (Jakutia, 1919— ): jakut költő, író, drámaíró. Tanító fiaként született. Pedagógiai főiskolát végzett. később is pedagógusként dolgozott. 1937-től jelentek meg művei, verseskötetek. verses elbeszélések. 1944-ben Sz. Danyi/ovval közösen adta ki novelláit a 2. világháború hőseiről. Gogol, Polevoj, Fagyejev regényeit fordította anyanyelvére, de más nyelvekből, pl. koreaiból is fordít. O Költeményeiben modern rímes formákkal próbálkozik. Mind verses, mind prózai alkotásainak középpontjában az ember áll és a világot átfogó emberi kapcsolatok. O Verseinek orosz gyűjteményes kötete: Szvet riad tajgoj ('Fény a tajgán', 1953). O írod.: Poezija szovjetszkoj Jakutvii (1955). ( '. Kőhalmi Katalin 761
Popov, Nyikolaj Ivanovics (Rzsev, 1902. dec. 17.—?, 1981. máj. 15.): szovjet orosz költő. Kalinyinban élt. O Korai verseiben a Felső-Volga síkságának természeti szépségekben gazdag tája tárul elénk megkapó líraisággal és expresszív erővel. Az aranykékben játszó vidék, a tágas mezők, a nyírfáktól fehérlő erdők leírása a nagy kortárs, Jeszenyin költészetére emlékeztet: Pesznyi ravnyini ('A síkság dalai', 1920), Ljon ('Len', 1949). Az 1950-es években megjelenő poémái és lírai költeményei sajnos túlnyomó többségükben elveszítik a képek kezdeti frissességét, újdonságát, színpompáját, álromantikus túlzásokban bővelkedő, sematikus ábrázolásmód uralkodik el rajtuk (Iiasszkazi Ivana Antonovicsa Lesznova 'T. A. Lesznov történetei', 1950; Poéma o kombajnyere, 'Poéma a kombájnvezetőről', 1952). 1960 után kiadott könyveiben a lírai hősök lélektani kitárulkozása a tájkép finom festőiségével találkozik — A szolnce vsztajot ('És felkel a nap', 1960); Csornaja ptyica ('Fekete madár', 1960). Sok verse népszerű dallá vált a Volga vidékén. Prózai munkái közül a Vetyer ('Szél', 1962) c. regény méltó említésre. O Egyéb verseskötetei: Pro ljubov moju ('Az én szerelmemről', 1954); Travi zvenyat ('Füvek csengenek'. 1960). Világhy József Popov, Nyikolaj Vasziljevics (Tvimkina, 1902. dec. 19.—Kudimkar, 1975,'nov. 8.): komi-permják költő. Parasztcsalád fia, felnőtt fejjel végezte el a középiskolát, majd helyi lapoknál dolgozott. A komi-permják nyelvű irodalom egyik megalapítója volt. O 1929-ben jelent meg első verse, 1935-ben első önálló verseskötete. Több, anyanyelvén közreadott kötete mellett válogatott verseinek orosz nyelvű gyűjteménye is napvilágot látott. Szép, tiszta nyelven írja le szülőföldje jellegzetes tájait, versbe foglalja politikai hitvallását, frontélményeit. Költészetében tovább él a komi-permják népi líra formai és hangulati világa is. Gyermekversek és karcolatok szerzője volt, fordított oroszból és a SZU más népeinek irodalmából is. O Verseskötetei: Tulisz dzoridzaszjo ('Virágzik a tavasz', 1935); Frontavöjsztyihhez ('Harctéri versek', 1942); Gimalan goddez ("Pusztító évek'. 1945); Rodnöj krajin ('A szülőföldön', 1948); Purina in biez ( Tüzek az erdei fennsíkon', 1953); Mijan ladorin ('A mi oldalunkon', 1962); Sondia kad ('Ragyogó idő', 1966). O írod.: X. V. Pahorukova: Putvi i problemi razvityija komi-permjackoj prozi (1977). Domokos Péter
POPOL Popov, Stale (Melnica, 1903. máj. 25.— Skopje, 1965. márc. 10.): macedón író. Indulattól duzzadó megfigyelő, prózája mind témájában, mind stílusában egységes, és harmonikusan egyesíti magában a néprajzi anyagot, valamint a társadalmi tematikát. Spontán, szülőföldje valóságát egyszerűen, a „népmese melegével" közvetítő elbeszélő. Regényeit belső kohézió nélkül, krónika szerkezetben, de nagy atmoszférateremtő és lélekábrázoló erővel írta. Életművével behozott a macedón irodalomba egy egész, addig távoli világot: a parasztságot, a maga tragikumával, ellenállásával; és egy egészen új irodalmi műfajt, a történelmi tárgyú szépprózát. O Fontosabb művei: Krpen zivot ('Megfoltozott élet', reg., 1952—1953); Tőle Pasa (reg., 1956); Kaleé-Anga (reg., 1958); Pomegu neboto i zemljata ('Ég és föld között', elb.-ek, 1963). O írod.: Dj. Stordelov: Stale Popov (1965). Vojislav Ilié Popov, Szerafim Alekszejevics (Zsesart, 1913. jan. 8.—): szovjet komi költő. Parasztcsalád fiaként már a szülői házban életre szóló barátságot kötött a könyvvel, de csak kemény és változatos munkával eltöltött h*t.sszú kitérő után kerülhetett vissza a betűk közelébe, miközben a frontot is megjárta, és súlyosan megsebesült, A törvénysértések időszaka, majd a Nagy Honvédő Háború erősen megtizedelte a komi írótársadalmat, Sz. A. Popov színre léj)ése idején szinte teljesen újjá kellett szervezni a komi irodalmi életet. A negyvenes években az egész szovjet irodalomban a háború volt a központi téma, s ennek legjelentősebb és legsokszínűbb megszólaltatója a komi irodalomban Sz. A. Popov. Napjainkban már a komi irodalom ,,nagy öregeinek" egyike, akinek költészetében még mindig dominál a közéleti és politikai tematika, de megszólalt benne a gyermekkorát felidéző, a komi fold szépségeit fölfedező magánember is. Több mint húsz önálló kötetében nyomon követhetők költővé fejlődésének állomásai, a fárasztó frázisoktól és jelszavaktól eljutott az egyszerű, t iszta, csiszolt formákhoz és az egyéni megfogalmazásig. O Főbb verseskötetei: Frontövöj tuj ('Ut a fronton', 1945); Mijan vojviv ('A mi északunk', 1948); Me szlavita mir ('A l)ékét dicsőítem', 1951); Druzsba jilisz sztyihjaz ('Versek a barátságról'. 1955); Lözsjenezs ulin ('Kéklő égbolt alatt', 1960); Kivburjasz ('Versek', 1976); oroszul: Utro na Vicseggye ('Reggel a Vicsegdánál', 1952); Vecsnij ogony ('Örök tűz', versek, 1974). O Magyarul: I vers (Geréb L., Romániai
Magyar Szó, 1948, 325.); 2 vers (Darázs E., Kormos I., A szovjet költészet antológiája, 1955); 2 vers (Tandori D., Medveének, anto., 1975). O írod.: Domokos P.: A zűrjén irodalom (FK, 1965). Domokos Péter Popov, Vaszil (Mindja, 1930. júl. 29.— Plovdiv, 1980. okt. 12.): bolgár író. 1952-tól haláláig szerkesztő volt a fíojno zname (1952—1953), a Nasa rodina (1953—1954), a Narodna kultura (1955—1957) és a Literaturen front (1964—1966, ill. 1971—1980) c. lapok szerkesztőségében. O 1962 óta publikált. A modern törekvések képviselője volt, írásain sokáig különösen Hemingway hatása érződött. A nagyobb pszichológiai közvetlenségre és hűségre való törekvés, az emberi tudat rejtett folyamatainak feltárása azonban elbeszéléseiben új formák kialakításához vezetett, a lélektani montázshoz, amelyben gyakran hiányoznak a logikai láncszemek, a gondolat egyik tárgyról vagy jelenségről a másikra siklik, a jelenből a múltba és múltból a jelenbe csap át, hogy egy nyugtalan állapotot, belső feszültséget érzékeltessen, az érzelmek hullámzását és a tudat folyamatait jelezze. Több mint másfél évtizedes próbálkozás után a sok idegen hatás között végre megtalálta a sajátját : a kis hegyi falvakban rátalált a számára igazán érdekes világra. O Főbb művei: Korenite ('A gyökerek', elb.-ek, 1967); Tova kraszivo csovecsesztvo ('Ez a szép emberiség', elb.-ek, 1971); Szpohojsztvie ('Nyugalom', elb.-ek, 1972); Vecsni vremena ('Örök idők', elb.-ek, 1973). O Magyarul: 1 elb. (Karig S., Bolgár elbeszélők, 1965); 2 elb. (Harsányi E., Még egyszer a delfinekről. Mai bolgár elbeszélők, 1973); 2 elb. (Karig S., Nagyv, 1983, 9.). Juhász Péter Popov, Vlagyimir Alekszandrovies (Izsma, 1934. jan. 1.—): szovjet komi költő. Tanárcsaládból származik. Bár gyermekkora nem volt mentes a megpróbáltatásoktól. útja az irodalomhoz simább volt, mint számos költőelődjéé: 1960-ban végzett a Gorkij Irodalmi Intézetben, majd szerkesztőségekben és kiadókban kezdett dolgozni. 1951 óta ír. Noha betegsége hosszabb szüneteket iktat pályájába, annak íve mégis emelkedő. A töprengő, vívódó és beteg ember gondjait, gondolatait komi nyelven kevesen szólaltatták meg olyan szinten és árnyalatokban, mint ő, sőt volt idő — éppen az elődök életében —, amikor a hasonló téma dekadensnek minősült, V. A. Popov tíznél is több önálló
762
POPOL kötetével a komi költők derékhadának (a forradalom utáni harmadik nemzedékének) (3. A. Juskov és Vanyejev mellett a legismertebb és legelismertebb tagja. O Főbb verseskötetei és poémája: Tuvszov jölöga ('Tavaszi visszhang', 1960); liara addziszim ('Újra találkoztak', 1964); Csukszaszjöni vojasz ('Keverednek az évek", 1968); I bara lun ('És újra a nappal', 1974). O Orosz fordítások: Kogda na szevere veszna ('Amikor északon tavasz van', versek, 1967); Mojo leto ('Az én nyaram', versek, 1970). O Magyarul: 1 vers (Tandori I)., Medveének, anto., 1975). Domokos Péter
Színművei egy eltűnőben lévő, csak az utca zsargonjában, anekdotákban megragadható életforma farce jellegű ábrázolásai. Popovié jelentőségét nagyban emeli, hogy új témakört fedezett fel a modern szerb drámairodalom számára. A háború utáni szerb irodalom egyik legtermékenyebb drámaírója. O Fontosabb művei: Sudbina jednog Carlija (gyermekreg., 1972: Fehér F., Charlie kandúr története, Újvidék, 1965); Carapa od sto petlji ('Harisnya száz szemből', farce, 1967); Druga vrata levő (dráma, 1969: Varga Z., A második ajtó balra, Híd, 1970, 9.). DraSko Redjep Popovié [popovicsj, Anton (Eperjes, 1933. júl. 27.—Pozsony, 1984. jún. 6.): szlovák irodalomtudós, esztéta. Egyetemi tanár volt, a filológiai tudományok doktora. Pályáját a Szlovák Tudományos Akadémia Világirodalmi Intézetében kezdte, majd a nyitrai Pedagógiai Kar tanára, dékánja volt. O Orosz—szlovák kapcsolattörténeti munkája: Ruská literatura na Slovensku v rokoch 1863—1875 ('Az orosz irodalom Szlovákiában 1863—1875', 1961) után a cseh és szlovák strukturalizmus, J . Mukafovsky és M. BakoS tanítványaként főleg műfordításelemzéssel és -elmélettel foglalkozott. O Főbb művei: Preklad a vyraz ('Fordítás és kifejezés', 1968): Strukturalizmus v slovenskej vede, 1931—1949 ('Strukturalizmus a szlovák tudományban 1931—1949', 1970); Poétika timdeckého prekladu ('A műfordítás poétikája', 1971); Umelecky preklad v ('1SSR ('A műfordítás a Csehszlovák Szocialista Köztársaságban", 1974); Problémy literárnej metakomunikácie ('Az irodalmi metakommunikáció problémái', 1975); Teória umeleckého prekladu (1975: Zsil ka T., A műfordítás elmélete, 1980); Dictionary for the A nalysis of Literary Translaiion ('Szótár a műfordítás elemzése számára', 1975); Tvorlta a rectpcia ('Alkotás és befogadás', 1978; társszerző: F. Miko)\ Interpretáció umeleckého textu ("A művészi szöveg interpretációja', 1981; társszerzők: P. Liba, P. Zajac, Zsilka T.); Komunikaéné projekty literárnej vedy ('Az irodalomtudomány kommunikációs projektumai', 1983). Karol TomiS—Sziklay László
Popov, Vlagyimir Fjodorovics (Harkov, 1907. júl. 28. —): szovjet orosz író. Martinászként kezdett dolgozni, majd 1938ban elvégezte a Donyecki Műszaki Főiskolát, és mérnöki képesítést szerzett. O Foglalkozása meghatározta írói munkásságát, témaválasztását. Műveiben a munkások és a műszaki értelmiség munkájával, jellemével, pszichikumával foglalkozik. Szinte költőien jeleníti meg a kohászok foglalkozásának szépségét, vall arról, hogyan edződik a munkásember jelleme. Legismertebb — magyarul is megjelent munkája a Sztal i slak (reg., 1948: Szekeres J., Acél és salak, 1950), amelyért 1948-ban Állami-díjat kapott. Ebben a művében egy illegális pártszervezet tevékenységét ábrázolja, és bemutatja egy vasgyári közösség életét a háború éveiben. A vasgyári munkások heroikus küzdelme mindvégig témája maradt: Romantyicseszkaja professzija ('Romantikus szakma', ocserk, 1955); Zakipela sztal ('Felizzott az acél', reg., 1955). O Egyéb művei: Iszpitanyije ognyom ('Tűzkeresztség', kisreg., 1958); Docseri. fíez szvigyetyelej ('Leánygyermekek. Tanúk nélkül', elb.-ek, 1963); Ljugyi, kotorih ja ljublju ('Az emberek, akiket szeretek', ocserkek, 1964); Razorvannij krug ('A szétszakadt kör', reg., 1966); Obretyos v boju ('Aki harcolni tud', reg., 1969); I eto nazivajetszja budnyi ('Ezek pedig hétköznapok", reg., 1976). O Gyűjt, kiad.: Szobranyije szocsinyenyij ('Összegyűjtött művei', 1973— 1974). O Magyarul még: 1 reg.-részlet (n.n., Szovjet Kultúra, 1950, 5.). K. Szabó László
Popovid |popovity|, Bogdán (Belgrád, 1864. jan. 1.—uo., 1944. nov. 7.): szerb kritikus és esztéta. Tekintélyes polgárcsaládban született, iskoláit Belgrádban végezte. Gimnáziumi tanulmányainak befejeztével főiskolai hallgató, majd tanársegéd lett (1885). Ösztöndíjasként hosszabb időt töltött Párizsban, a Sorbonne-on (1887—
Popovic [popovityj, Aleksandar (Ub, 1929. nov. 22.—): szerb író. 1950-ben jelentkezett először írásaival. Műveit a korszerű témaválasztás, az élénk köznapi nyelv alkalmazása, a mai polgári és kispolgári életforma szatirikus ábrázolása jellemzi. 763
POPOL 1892). Hazatérése után összehasonlító irodalomtudományt, francia nyelvet és irodalmat, valamint irodalomelméletet tanított a belgrádi főiskolán (1893—1905), majd egyetemen (1905—1929). Egy ideig volt a katonai akadémia előadója, és Djordje Karadjordjevic trónörökös nevelője is. 1901ben megindította a Srpski knjizevni glasnik c. lapot, amelyet 1904-ig maga is szerkesztett. Popovic nevéhez fűződik a P.E.N. Club, az Élő Nyelvek Társasága, a Collegium Musieum, a Franciaország Barátainak Társasága és a Strani pregled c. folyóirat megalapítása is,. 1914-ben lett a Szerb Tudományos Akadémia tagja, majd 1929ben a Belgrádi Egyetem avatta díszdoktorává. 1914-től 1918-ig Londonban élt. Jól tudott görögül, latinul, franciául, németül és angolul, de olaszul, spanyolul, oroszul és bolgárul is olvasott. Franciából, németből és angolból fordított. O Mint a modern szerb irodalomkritika megalkotója, teoretikus és esztéta, 1). Obradovic, V. Karadzié és Sv. Markovié után Popovic tette a legnagyobb hatást a szerb irodalomra és kultúrára. Az addig a német romantika befolyása alatt álló szerb költészetet és az orosz realizmus bűvkörében mozgó prózát Popovic fordította a nyugati, elsősorban a francia irodalom felé. Mint a klasszikus és a nagy európai irodalmak, a zene, a festészet, a szobrászat, a színjátszás és a táncművészet avatott tollú ismerője, emellett kitűnő társalgó és nagyszerű előadó, Popovic korának legműveltebb szerb írója volt. Hosszú párizsi tartózkodása, a nyugati kultúra fellegváraiba való gyakori utazgatásai, kulturált egyénisége, nagy és széles körű tudása, kifinomult ízlése, újszerű, később „belgrádi stílusnak" keresztelt írásmódja és végül, de nem utolsósorban saját nimbuszának ügyes ápolgatása tévén igen nagy tekintélyre tett szert a polgári társaságban. Inkább élőszóban kifejtett nézetei, semmint papírra vetett gondolatai tették két teljes évtizeden át szent és sérthetetlen döntőbíróvá az 1. világháború előtti Szerbia irodalmi és művészeti életében. Mindig szívesebben írt külföldi szerzőkről, mint hazaiakról. Kritikáiban európai mércével mérte az irodalmi műveket. Az esztétikai érzék fontosságának szüntelen hangsúlyozásával, az ízlés fejlesztésének, a kifejezésmód csiszolásának számonkérésével és a legjobb külföldi írók műveinek népszerűsítésével Popovicé a legnagyobb érdem a szerb irodalom európaizálódásában. művészi fejlődésében, esiszolódásában. A kor legjelentősebb szerb írói szinte kivétel nélkül az ő esztétikai nézeteinek szellemében 764
fejlődtek. Poétikájának esztétikai elveit az Antologija nove srpske lirike ('Az új szerb líra antológiája', 1911) c. művében alkalmazta teljességükben. Kezdetben H. Taine és J. M. Guyau, majd A. Bain követője volt. A társadalmi-utilitarista irodalomfelfogással szemben a gyönyörködtetést, az esztétikum, a szépérzék fejlesztését, az ízlésformálást, az ember lényének megnemesítését vallotta az irodalom feladatának. Az addig uralkodó, széles tömegekhez szóló népies szellem helyébe a belgrádi burzsoázia legműveltebb rétegeihez — amelyhez maga is tartozott — szóló európai arisztokratizmust hozta be a szerb irodalomba. Az öncélú művészet szellemében 1910 után egyre inkább mindentől különálló, független kategóriaként kezelte az irodalmat, túlságosan nagy fontosságot tulajdonított a művek legapróbb részleteinek is. Báriskolát teremtett a szerb irodalomban, a modern irányzatokkal való szembenállása miatt Popovic befolyása az 1. világháború után jelentősen csökkent. O Művei: Ogledi íz lcnjizevnosti i umetnosti ('Irodalmi és művészeti tanulmányok', 1914, 1927); Bomaráe, ('Beaum archais', 1925); Cla nci i predavanja ('Cikkek és előadások', 1932); fívaogleda iz teorijestila ("Két stíluselméleti tanulmány', 1900); Kstetiéki spisi ('Esztétikai írások', 1963). O írod,: S. Pandurovic: Bogdán Popovic (1931); I). M. Jeremic: Előszó (Ogledi i clanci iz knjizevnosti, 1963). Zivojin Boskov Popovic [popovityj, .lován (Kikinda, 1905. nov. 18.—Belgrád, 1952. febr. 13.): szerb író. 1930-tól Belgrádban élt, különböző folyóiratoknak dolgozott. Igen aktívan részt vett a munkásmozgalomban és a Népfront tevékenységében. Már a felkelés első napjaiban csatlakozott a partizánokhoz. 1942-ben Jugoszlávia Antifasiszta Népfelszabadító Tanácsának tagjává választották. 1943-tól a Slobodna Vojvodina c. lapot szerkesztette. A felszabadulás után a Vajdaság Népfelszabadító Főbizottságának titkárává nevezték ki. 1945-ben Belgrádba költözött, és attól kezdve a Nemzeti Színházban dolgozott mint dramaturg. A Borba c. lap munkatársa és a Knjizevne novine alapító szerkesztője volt. O Popovic expresszionista versekkel jelentkezett az irodalomban (Hadzija vcénosti, 'Az örökkévalóság zarándoka', költ.-ek, 1925;, Ples nad prazninom, 'Tánc az üresség fölött', költ.-ek, 1926), de már igen korán csatlakozott a forradalmi, a társadalmilag elkötelezett irodalmat művelő alkotók csoportjához. Popovic irányzatossága tudatos volt,
POPOL
elméleti és publicisztikai munkáiban, amelyeket főként az 1931-től 1932-ig általa szerkesztett StoZer c. folyóiratban publikált. harcolt a haladó szellemű irodalomért. Az irodalomnak az osztálytársadalom beli szerepéről alkotott nézetei a két világháború között és közvetlenül a 2. világháború alatt kiadott elbeszéléseiben és verseiben öltöttek testet. A mindvégig elkötelezett Popovié az aktuális politikai harc szolgálatába állította irodalmi munkásságát, ilyen módon nem is hozott létre kimagasló értékeket, de néhány maradandóan impresszív vers és elbeszélés is akad irodalmi hagyatékában. O Egyéb főbb művei: fíeda mura da bude ('Rendnek kell lenni', elb.-ek, 1932: részlet ford. és tan.: Csuka Z., Kalangya, 1932, 6.); Lica naprolazu ('Elhaladó arcok', elb.-ek, 1944); Istinite legende (elb.-ek, 1944: Herceg J., Igaz legendák. Újvidék, 1959); Pesme ('Versek', 1944). O Magyarul még: Djura Jaksié és kora (n. n., I)éli Csillag, 1948, 4.); 1 elb. (n. n„ uo., 1948, 11.); 1 vers (Gál L., Híd, 1949. 5.); 1 elb. (n. n., Jugoszláv elbeszélők. Újvidék, 1950); 1 elb. (Herceg J „ Híd. 1956, 4.); 1 vers (Laták I., Magvar Szó, 1962, 45.); 1 vers (Lőrinc P., Híd.' 1974, 5—6.); 2 vers (Ács K., uo.. 1975, 11.); 1 vers (Brasnyó T., Magyar Szó, 1977, 173.); 1 elb. (Herceg J „ uo., 1977, 180.); I prózarészl. (Herceg. zenet, 1980, 5.). O írod.: Herceg J.: Jován Popovicsról (Herceg J.: Papírhajó, Újvidék, 1953); Sl. 7, Markovié: Knjizevno delo Jovana Popovica (Knjizevnost i jezik, 1957, 3—4.); V. Gligoric: Jovan Popovic (Savremenik, 1958, 7.); Bori I.: A kapcsolatok avatott ápolója ^Magyar Szó, 1975, 315.); J. VeselinovZarko: Forradalmi • mozgalmunk építője (uo.); Gerold L.: A színházi kritikusról (uo.); Z. V.: Jovan Popovic születésének 70. évfordulójára (Magyar Szó, 1975, 323.); Juhász G.: Jovan Popovic, a forradalmár és író (Üzenet, 1976, 1—3.). Zivan Milisavac Popovic [popovity], Jovan Sterija (Versee, ma: Vrsac, 1806. jan. 13.—uo., 1856. márc. 10.): szerb író. Á gimnáziumot Verseeen, Karlócán, Temesváron és Pesten végezte, majd Késmárkon jogot hallgatott. Tanulmányainak befejezése után tanárkodott, az ügyvédi vizsga letétele után pedig ügyvédként működött Versecen. 1840-ben meghívták tanárnak a szerbiai Kragujevaera, a Líceumba. A rákövetkező esztendőben Szerbia akkor legmagasabb szintű iskolájával ő is Belgrádba költözött. 1842ben a kormány a Művelődésügyi Minisztérium élére állította. Ebben a minőségében 765
1848-ig munkálkodott a szerbiai iskolarendszer és közművelődés megszervezésén. Nyugalomba vonulása után haláláig Versecen élt, magányosan, a világtól elvonulva. O J . St. Popovic a 19. sz. elején iskoláit és az egész szerb irodalmat uraló klasszicizáló szellem hatására kezdett cl verselni. Még mint diák számos ódát írt professzoraihoz, ismert személyiségekhez. Egyidejűleg az akkori legnépszerűbb szerb regényíró, M. Yidakovié hatására nemzeti drámákat írt, amelyeknek témáját a szerb királyság virágzásának és bukásának idejéből merítette. Igen gyorsan kiszabadult azonban a nemzeti romantika mágikus igézetéből, és a valóság félé fordult. Már 1830-ban jelentkezett első vígjátékaival, amelyek azonnal meghozták számára a kortársak elismerését. A későbbiek is rendre igazolták vígjátékírói tehetségét, Tvrdica vagy Kir Janja (1837: Zsugori, Lévay E., Szí kézirat) e. művéért J>edig egyenesen „szerb Moliére"-ként tisztelték. Komédiáival egy időben írta Román bez romana ('Regénytelen regény', 1832, megj.: 1838) c. prózai művét, amelyben leszámol a szentinientalizmussal és a korai romantikával. Szülővárosának, Versecnek az Osztrák— Magyar Monarchia perifériáján élő kispolgári kereskedőrétegét ábrázolta vígjátékaiban, amelyhez csak Bécs és Pest külvárosainak élete és kultúrája jutott el. Az eredeti tőkefelhalmozás korában a feltörekvő társadalomban különböző egészségtelen tendenciák jelentkeztek, köztük az uralkodó osztályok, a német és a magyar nemesség viselkedési formáinak, életvitelének kritikátlan utánzása. Ezeknek a törekvéseknek káros hatása különösen a gazdag családok fiatal nőtagjain mutatkozott meg, akiket a Monarchia metropoliszaiban neveltettek, hogy hazatérve szüleik vagyonának és tekintélyének élő jelképei legyenek. Onnan egy már letűnt kor romantikus-szentimentális irodalmának bűvöletében a nemességnek a vidéki kereskedők mindennapjaitól teljesen elütő életstílusa utáni vágyat hozták magukkal. Ezért J. St. Popovié vígjátékaiban szinte kivételjnélkül a nők a cselekmény hordozói, e visszájára fordult társadalom legjellemzőbb képviselői. Kiválik azonban a sorból a Tvrdica, amelyben a szerb-cincár kereskedő portréját rajzolta meg a skrupulusoktól és humánus érzésektől mentes emberek korlátlan gazdagodásai lehetőségeinek idején. Tvrdica ja, bár a világirodalomba sem címét, sem témáját tekintve nem hozott újat, igen találó képet fest a 19. sz.-i Monarchia szerb társadalmáról, szemléle-
POPOL tesen megformált alakokat vonultat fel a szerb polgárság felemelkedésének korszakából. Az 1848—1849-es forradalom eseményei és zűrzavarai ihlették Rodoljupci (részlet: Dudás K., Hazafiak, A szerbhorvát irodalom kistükre, anto., 1969) c. vígjátékát, amelyben visszatért szülővárosa, Versec 1848 viharában hatalomvágytól fűtött (akár a magyarok, akár a szerbek oldalán álló) polgáraihoz, akikkel együtt élte át maga is a forradalmat. A többihez hasonlóan ebben a művében sem csak a motívumokat, hanem még a részleteket is a való életből merítette. Csaknem krónikái hűséggel tartotta magát a történelmi tényekhez: ,,A jelen színművet nem én találtam ki. hanem minden elemét, még magukat a szavakat és a kifejezéseket is az életből, ill. az újságokból merítettem." Ezzel a művével ,,a szerb mozgalom nem hivatalos történetét", azaz annak sötétebbik oldalát igyekezett ábrázolni, hiszen „mindaz, ami jó volt, bekerül majd a történelembe". Ebben a színműben az író még egyszer, utoljára, ezúttal könyörtelenül, leszámolt kortársai gyarlóságaival. A 19. sz. szerb irodalmában a racionalizmust és a humánumot képviselő J . St. Popovic igyekezett korának élő lelkiismerete lenni, tréfával és szatírával orvosolni annak gyengéit, Élete végén azonban, abban a hitben, hogy erőfeszítései hiábavalóak voltak, csalódottan, elkeseredetten vonult vissza Versecre, és egyre inkább elfordult a világtól. 1854-ben Davorje ('Dalok') c. közreadott versei egy egész élet kudarca feletti mérhetetlen csüggedést fejeznek ki. Ezek a költemények, bár az ún. objektív költészet vonalát folytatják, eladdig nem tapasztalt filozófiai mélységekbe bocsátkoznak az egyén életének és helyzetének megfigyelésében, az általános emberi kapcsolatok szövevényében; az erőteljes költőegyéniségnek is maradandó bizonyítékai. Nemcsak az első szerb vígjátékírót, hanem az újabb kori szerb irodalom első nagy költőinek egyikét, a realizmus úttörőjét is tisztelhetjük a szerteburjánzott romantikus-szentimentális irodalommal szakító J . St. Popovic személyében. O Művei: Celokupna dela ("Összes művek', é.n.); Dramatski spisi ("Drámai művek', 1902—1909); Komedije. ('Vígjátékok', 1956). O Magyarul: Felfuralködott tök (Pokondirena tikva, vígj., n.n.. Újvidék, 1950); 1 vers (Csuka Z., A szomszéd népekkel való kapcsolataink történetéből. 1962); 1 vers (Carai G.. Jugoszláv költők antológiája, 1963); 1 vers (uő, Szabadkikötő, anto., 1966); 2 vers (Tótfalusi I., Garai 0., A szerb-horvát irodalom kis-
tükre, anto., 1969); 1 vers (Csuka Z., Csillagpor, Jugoszláv lírai antológia, 1971); Füllentő és hazug (Laza i paralaza, vígj., Létmányi I., kézir., Magy. Színházi Int.) O Irod.: T. Ostojic: 0 Jovanu St. Popovicu (Letopis Matice srpske, 1907, 241.); M. Tokin: Jovan Sterija Popovié (1956); 2. Milisavac: Savest jedne epohe (1956). Zivan Milisavac Popovié [popovity], Miodrag (Crna Trava, 1920. okt. 16.—): szerb író, irodalomtörténész. A belgrádi bölcsészkaron a szerb irodalom tanára lett, a romantika korával foglalkozik a legbehatóbban. Erről a tárgyról megjelent művei önálló ítélőképességéről és egyéni stílusáról tanúskodnak. O Főbb művei: Jedna pesma i jedna epoha ('Egy vers és egy kor', tan.-ok, 1954); Traganja za trajnim ('A maradandó nyomában', tan.-ok, 1959); Djura Danifié (monogr., 1959); Djura Jaksic (monogr., 1961); Vak St. Karadzic (monogr., 1964); Istorija srpske knjiievnosti. Roniantizam ('A szerb irodalom története. Romantika', 1: 1968, 2—3: 1972). Rosko Novakovic Popovic [popovityj, Pavle (Belgrád, 1868. ápr. 16.—uo., 1939. jún. 4.): szerb irodalomtörténész, kritikus. Polgárcsaládból származott, tanulmányait Belgrádban végezte (1889), majd gimnáziumi tanár volt Szabácson és Belgrádban (1891 — 1904). 1894től 1896-ig Genfben és Párizsban folytatta tanulmányait. Később a belgrádi főiskola (1904 1905), majd egyetem tanára lett (1905—1938). 1905-től 1906-ig a Srpski knjizevni glasnik szerkesztője volt, megalapította a Szerb Nyelvi és Irodalmi Társaságot (1910). Az 1. világháború idején Rómában, Párizsban és Londonban tartózkodott, ahol a Press Extracts c. bulletint szerkesztette (1916—1917) és a Jugoszláv Bizottság tagja volt. A Prilog za knjizevnost, jezik, istoriju i folklor c. kiadvány elindítója és szerkesztője (1921 — 1939), a Szerb Irodalmi Szövetség elnöke (1928—1937), a Szerb Tudományos Akadémia tagja (1921), 1924-től 1928-ig pedig a belgrádi egyetem rektora volt. O Popoviénak, aki inkább irodalomtörténész volt, mint kritikus, igen nagy szerepe volt a szerb irodalomtudomány fejlesztésében. Számos európai irodalom és nyelv ismerőjeként ahhoz az írógenerációhoz tartozott, amely a keleties, nemzeti forrásokból táplálkozó szerb irodalmat a századfordulón a nyugat-európai, elsősorban az angol és a francia irodalom felé fordították. Az irodalomtudományban elvetette a filológiai irányzatot, és moder-
766
POPOV vers (Brasnyó I., Híd. 1981, 1.); 1 vers (Ács K , Magyar Szó, 1982, 328.). DraSko Redjep
nebb módszereket, a francia mestereitől — Sainte-Beuve-tő\ és Gaston Parin-tói — átvett életrajzi módszert honosította meg. Az ő példájuk nyomán irodalmi és művészi szempontok szerint értékelte a műveket; tartalmukat, mondanivalójukat pedig írójuk életrajzával magyarázta. Francuski moralisti ('Francia moralisták', 1893) c. művével kezdte pályafutását, de csakhamar a szerb és a dubrovniki irodalom történetének szentelte magát. Tanulmányaiban, értekezéseiben és cikkeiben az összegyűjtött archív anyag és életrajzi adatok birtokában sok fehér foltot térképezett fel, a feudális és az újabb, 18—19. sz.-i szerb és a dubrovniki irodalom számos alkotójáról, valamint a népköltészetről gyarapította az ismereteket. Nagy műveltsége, tudományos érdeklődése és buzgalma ellenére sem tudott eszmeileg kiemelkedni a nacionalizmus szűk korlátai közül, mindvégig konzervatív, szerb soviniszta maradt. Ezáltal sok műve veszít értékéből, és ez a tény árnyékot vet egyébként megérdemelt tudományos tekintélyére is. O Főbb művei: 0 Gorskom vijencu ('A Hegyek koszorújáról', 1900); Iz knjizevnosti I—IV ('Az irodalomból T—IV.', 1906, 1919, 1926, 1938); Pregled srpske knjizevnosti ('A szerb irodalom áttekintése', 1909); J ugoslovenska knjizevnost ("A jugoszláv irodalom', 1918); La littérature yougoslave ('A jugoszláv irodalom', 1930); Milovan Vidakovic (tan., 1934); Rasprave i Hanoi ('Értekezések és cikkek', 1939). O írod.: D. Pavlovié: Pavle Popovic kao naucnik i knjizevni istoricar (Prilozi za knjizevnost, jezik, istoriju i folklor, 1959, 3—4.). Zivoj in BoSkov
Popovic [popovity], Vasa (Jazak, 1923. márc. 16.—): szerb költő, író. Újságíróként számos napilap és folyóirat munkatársa lett. Popovicot sajátos tolvajnyelven írt humoros elbeszélései emelik ki pályatársai közül. Míg versei nem lépik át a szentimentális bordalköltészet határát, addig éppen e nosztalgikus, bohém hangulatfestése révén tett szert egyéni stílusra a szerb prózában. Nagyobb kompozíciók iránt nincs érzéke, de mestere a rövid, lírai hangvételű, tárcaszerűen friss, élénk feljegyzések műfajának. O Fontosabb művei: Sremski zagrljaji ('Szerémségi ölelések', költ.-ek, 1952); Volite se ljudi ('Szeressétek egymást, emberek', elb.-ek, 1954); Serei se lepő smeje ('A szélhámos szépen nevet', poéma, 1954); Seretska putovanja ('Szélhámos utazások', riportok, 1954); Filip na konju ('Filip lovon', reg., 1960); Neéu da se SiSam ('Nem akarok megnyiratkozni', elb.-ek, 1964); Bice bolje. Priée iz zadnjeg dzepa ('Lesz ez még jobb is. Történetek a hátsó zsebből', karcolatok, 1973). O Magyarul: 3 elb. (B. S., Magvar Szó, 1957, 1., 121., 281.); 1 elb. (Bogdánffv S., Híd, 1958, 7—8.). DraSko Redjep
Popovic [popovity], Pavle (Ivangrad, 1923. aug. 18.—): szerb költő. 1954-től publikál. Költészetének központi témája a háború és az ember sorsa a modern világban. Nagy sikert aratnak mély gondolati tartalmú hazafias versei. O Fontosabb verseskötetei: Kamena Suma ('Kőerdő', 1957); Svetlosti i senke ('Fények és árnyak', 1958); Covekova bitka ('Az ember csatája', 1961); Zamke ('Csapdák', költ.-ek, 1973); Predeo iza reéi ('Táj a szavak mögött', 1976). O Magvarul: 1 vers (Fehér F„ Híd, 1960, 1.); 1 vers (Ács K., uo. 1960, 12.); 1 vers (uő, uo,, 1966, 1.); 1 vers (uő, Úí, 1966, 9.); 1 vers (Fehér F., Magyar Szó, 1973, 129 ); 2 vers (Lőrinc P., Híd, 1973, 6 ); 1 vers (Szűcs I., Magyar Szó, 1975, 342.); 1 vers (Brasnyó I., Magyar Szó, 1977, 131.); 1 vers (Fehér F., Üzenet, 1977, 9.); I vers (Domonkos I., Magyar Szó, 1978, 144.); 4 767
Popovic [popovity], Vladimír (Zára, ma: Zadar, 1910. febr.' 12.—): horvát költő. Mint a kommunista párt tagját 1933-ban hosszabb böntönbüntetésre ítélték. 1941től részt vett a népfelszabadító háborúban. O Első művei 1940-ben jelentek meg. Popovic költészete a klasszikus hagyományokat követi. Kiemelkedő helyet foglal el életművében az Oói ('Szemek') c. poéma, amelyben a népe fasizmus elleni harcának állított emléket. Ez a mű a háború egyik legjelentősebb költői dokumentuma a horvát irodalomban. O Művei: Svjetlo na pepelu ('Fény a hamun', költ.-ek, 1951); Lirske minijature ('Lírai miniatűrök', 1953); Povelja sna i jave ('Álom és ébrenlét okmánya', költ.-ek, 1956); Razmatranja ('Vizsgálódások', esszék, kritikák, 1979). O Magyarul: A ,,Hegyi virágkoszorú" (tan., n.n., Déli Csillag, 1947, 1—2.). DraSko Redjep Popovici [popovtcs], Dumitru (Dáne^ti, 1902. okt. 25.—Kolozsvár, 1952. dec. 6.): román irodalomtörténész, színműíró. Á bukaresti egyetem elvégzése után általános iskolában tanított. 1930—1934 közt román lektor volt a Sorbonne-on, s ugyanakkor a
POPOL
francia összehasonlító irodalomtudományi iskola neves képviselőinek hallgatója, tanítványa. Hazatérése után haláláig a kolozsvári egyetem professzoraként t a r t o t t irodalomtörténeti és komparatisztikai előadásokat (a román felvilágosodásról és romantikáról. Eminescuró\). Hegeliánus ihletésű rendszerének kidolgozásában M. Roques, (). Walzelés az orosz formalista iskola volt rá hatással. Azt vizsgálta, miként kapcsolódott a román irodalom ,,a nyugati művelődés üteméhez"; ennek az „integrációs törekvésnek", a felvilágosodástól Eminescuig tartó évszázados folyamatnak a szakaszait írta le alapvető műveiben: francia nyelvű irodalomtörténeti kézikönyvében (La Littérature roumaine á l'époque des Lumiéres, 'A román irodalom a felvilágosodás korában', 1945, románul egyetemi jegyzetként: 1938—1939), valamint EliadeRAdulescu- és Eminescu-monográfiáiban (Ideologia literará a lui I. Heliade Rádulescu, I. Eliade Rádulescu irodalmi eszmetana", 1935; „Santa cetate". Intre utopie si poezie, ',,A szent erőd". Utópia és költészet között', 1935; Poezia lui Eminescu, 'Eminescu költészete', 1969). Drámákat is írt, O Gyűjt, kiad.: Studii literare ("Irodalmi tanulmányok', 3 köt,, 1972—1978). O írod.: M. Bucur: Tstoriografia literará románeascá (1973); I. Em. Petrescu: Dumitru Popovici (M. Zaciu, szerk.: Seriitori románi, 1978). Zirkuli Péter
Puterea si Adevárul (dráma: Domokos G., Hatalom és Igazság, Kortárs román drámák, anto., 1983). Dupá furtuná ('Vihar után') c. művéből film készült (Nemuritoru, S. Nicolaescu, 1974. román). Filmjei még: Hazatérés, Orkán, Tűz a Dunán. O Magyarul még: 1 elb. (Éltető J., Igaz Szó, 1972, 2.). O írod.: Oláh T.: Stráinul (Utunk, 1955, 41.); Kakassy E.: Titus Popovici (Tgaz Szó, 1958, 10.); Panek Z.: A cselekvés mámorának könyve. Jegyzetek Titus Popovici új regénvéről (Utunk, 1958. 36.); Titus Popovici (Igaz Szó, 1959, 10.); Oláh T.: A Setea ról (Igaz Szó, 1959, 10.); 1). Micu N. Manolescu: Literatura romána de azi (1965); N. Ciobanu: Panoramic (1972); Beke Gy.: Tolmács nélkül (1972); M. Torgulescu: Rondul de noapte (1974); Románul románesc contemporan (1974); M. Zaciu (szerk.): Seriitori románi (1978). Horsi-Kálmán Béla Popovic Sapéanin fpopovity sapcsaninj, Milorad (Szabács, 1842. jún. 16.—Belgrád, 1895. febr. 14.): szerb költő, író. A korára jellemző szabadság—szerelem motívumot dolgozta fel költeményeiben, szerény tehetséggel és kevés leleménnyel. Művei közül a Selo u detinjskim spomenima ('A falu gyermekkori emlékeimben', 1866) c. idillikus költeményekből álló ciklus emelkedik ki. Mint elbeszélő elsőnek vezette be a szerb irodalomba a gogoli elbeszélésmódot és a jellegzetes turgenyevi hangulatot. Humoros elbeszélései a legjobbak. Ö Fontosabb művei: Pesme ("Versek", 1863, 1866); Zubori i vihori ('Madáresicsergések és viharok', költ.-ek, 1883); Pripovetke ('Elbeszélések', 1877—1887); Sanjalo ('Álmodozó', reg., 1888). O Magyarul: 8 vers (Szászy T., Szerb költőktől, anto., 1910). Dragisa Zivkovic
Popovici fpopoví'csj, Titus (Nagyvárad, 1930. máj. 16. ): román író. Tisztviselőcsaládból származik. Egyetemi tanulmányait Bukarestben végezte, 1953-ban szerzett diplomát a bölcsészkaron. A Művészetügyi Minisztérium vezető tisztviselője. Közéleti tevékenysége igen jelentős. O A társadalmi kérdésekre érzékenyebb erdélyi román széppróza legjobb eredményeit felhasználó s továbbfejlesztő, a modern regénytechnika vívmányaiból is merítő, alapjában véve azonban hagyományos szerkezetű regényeket írt. Többnyire külsődleges (inkább szociológiai) eszközökkel egyén és közösség bonyolult viszonyát boncolgatja a nagy történelmi sorsfordulók (fölszabadulás, földosztás) alantas érzéseket is felbolygató, végletekig kiélezett légkörében az erdélyi falu stilizált színfalai között. O Főbb művei.: Stráinul (reg., 1955: Nagy B.. Az idegen, 1957); Setea (reg., 1958: Bekény I., Éhség, 1960); Passacaglia (színmű, 1960: Kakassy E., Kása J., részletek, 1960); Columna ('Oszlop', filmnlák, 1968); Moartea lui Ipu (kisreg., 1970: Klumák T., Ipu halála. A túlélés iróniája c. kötetben, 1976);
Popovic Sapéanin fpopovity sapcsaninj, Pavle (Görgeteg, ma: Grgeteg, 1827—Treg, ma: Trig, 1847. dec. I.): szerb költő. Modorban (ma: Módra) és Pozsonyban folytatta tanulmányait, ahol csatlakozott L. Stúr pánszláv köréhez, és a szerb egyetemi ifjúság egyik vezére lett, Hazafias költeményei, bár számuk nem nagy, mégis nagy hatással voltak kortársaira. P. Popovic Sapcanin inkább epikus alkat volt, mintsem lírikus, ezért balladái a legjobbak (mint pl. Spasenija, 'Megmenekülések'; Putnici, 'Utazók'). Megpróbálkozott a novella műfajával is. Bozidar Kovaéek Popovkin, Jevgenyij Jefimovies (Petroosztrov, 1907. febr. 26.—Moszkva, 1968. 768
POPPE
odesszai népgazdasági főiskola jogi és közgazdasági fakultásán végzett 1923-ban. Drámaíróként kezdte pályáját (Kanun revoljucii, 'A forradalom előestéje', 1926; Zagovor ravnih, 'Egyenlők összeesküvése', 1926; Tovariscs Cackin i K°, 'Cackin elvtárs és Co.', 1926; Vragi, 'Ellenségek', 1927). Epikai próbálkozásai kezdetben sikertelennek bizonyultak, de tudománynépszerűsítő szépirodalmi alkotásai végül is meghozták számára a sikert. Első tudományos esszéjét a tiziológus T. P. Pavlov munkásságáról publikálta (1937: Eedor J., Pavlov, 1949). A Zakoni zsiznyi ('Az élet törvényei', 1940) c. kötetben a szovjet biológia és orvostudomány legkiválóbb képviselőiről írt esszéit tette közzé. O Fő művei: Zakoni rozsgyenyija ('A születés törvényei', 1941); Iszkussztvo tvorenyija (Márkus Gy., Liszenko, a természet átalakítója, 1950); Na granyi zsiznyi i szmertyi (n.n.,Élet és halál határán, 1952). Papp Mária
febr. 15.): szovjet orosz író. A Lomonoszov Egyetem irodalmi fakultásán végzett 1931ben. A Nagy Honvédő Háború alatt hadiújságot szerkesztett. 1957-től egészen haláláig a Moszkva e. folyóirat főszerkesztői tisztét töltötte be. 1923-ban kezdett publikálni. Az 1930-as években brosúrákat adott ki a pártmunkában szerzett tapasztalatairól. 1940-ben jelentette meg Bolsoj razliv ('A nagy áradat') c. elbeszélését, melyet később regénnyé dolgozott át (1955). A doni kozákság életét ábrázolta a kollektivizálás éveiben. A Szemja Rubanyuk ('A Rubanyuk család', 1947—1950) c. regényében, melyért Állami-díj\&\ tüntették ki (1951), egy patrióta ukrán család sorsán keresztül idézte fel a háborús eseményeket. Publicisztikai műveket, útirajzokat is írt: Csehoszlovackije vpecsatlenyija ('Csehszlovákiai élménvek', 1956); Na drevnyej zemlje Elladi ('Hellász ősi földjén', 1957); Nyeszentyimentalnoje putyesesztvije ('Egy nem érzelmes utazás', 1963); V doroge i doma. Putyevije zariszovki ('Úton és otthon. Útirajzok', 1964). Papp Mária Popovski [popovszki], Ante (Lazaropole, 1931. márc. 11.—): macedón költő, műfordító. Skopjében végezte az orvosi egyetemet, egy ideig orvosként dolgozott, majd a skopjei rádió és televízió szerkesztője lett. Eveken át betöltötte a Macedón írószövetség főtitkári tisztét. Költészete a történelemből és a mítoszokból táplálkozik, egyszerre meditatív és képszerű. Verseit gyakran ihleti a táj, a szülőföld szeretete. O Művei: Odblesoci ('Visszfények', költ.-ek, 1955); Vardar (költ.-ek, 1958); Samuil (költ.ek, 1963); Nepokor ('Engedetlenség', költ.ek, 1963); Triptihon (vál. költ.-ek, 1966); Makovi ('Pipacsok', vál. költ.-ek, 1969); Kamena ('Mint a kő', költ.-ek, 1972); Tajnopis ('Titkosírás', költ.-ek, 1975); Ljubopis ('Szerelmes versek', költ.-ek, 1980); Sina pesna ('Kék dal', költ.-ek, 1984). O Magyarul: 10 vers (Rab Zs., Nagy L., Csuka Z., Garai G., Dudás K., A szó születése, Mai makedón költők, anto., 1969); 3 vers (Csuka Z., Csillagpor, Jugoszláv lírai antológia, 1971); 1 vers (Csuka Z., Verses világjárás, anto., 1971); 1 vers (Szász J., Utunk, 1973, 18.); 1 vers (Nagy L., Versek és versfordítások, 1975); 2 vers (Garai G., Napkeltenyugta, 1976); 1 vers (Nagy L., Versek és versfordítások, 1978). Pavlovics Ágota Popovszkij, Alekszandr Danyilovics (Bolsoj Tokmak, 1897. dec. 17.—): szovjet orosz író. Részt vett a polgárháborúban. Az 49
Világirodalmi lexikon X.
769
Popper, Kari Raimund (Bécs, 1902. jún. 28.—): osztrák származású angliai filozófus. Tizenhat évesen már a bécsi egyetemre járt. Kapcsolatba került a munkásmozgalommal, a marxista eszmékkel azonban korán szembehelyezkedett. 1924-től bekapcsolódott az osztrák iskolareform-mozgalomba. K. Bühler pedagógiai intézetében dolgozott, majd tanítói állást vállalt. A Bécsi Körhöz fűződő, főként vitakapcsolatai 1926-ra nyúlnak vissza. 1928-ban doktorált, majd tanári diplomát kapott matematikából és fizikából. 1934 végén jelent meg híres könyve, Logik der Forschung ('A kutatás logikája', tan., 1935), mely már tartalmazza tudományfilozófiájának alapvonalait. A következő évben előadásokat tartott Londonban és bekapcsolódott F. Hayek szemináriumának munkájába. 1937-ben a hitleri fasizmus elől emigrált, Új-Zélandon lett egyetemi tanár. Itt írott két műve, The Poverty of Historicism ('A historicizmus nyomorúsága', tan., 1945) és The Open Society and its Enemies ('A nyílt társadalom és ellenfelei', tan., 1945) a társadalomtudományok totalitariánus módszertanát bírálja a filozófiatörténetben és a történelemben. 1946-tól a London School of Economics munkatársa, 1949-től a logika és a tudományos módszertan professzora. 1950-ben előadói körúton járt az amerikai Harvard Egyetemen és Princetonban. Ekkortól él a London környéki Pennben. Az 1960-as évekre esik iskolaalapítása a kritikai racionalizmus jegyében. 1963-ban jelent meg a háború óta írt tanulmányainak a gyűjteménye, a Con-
POPPE
jectures and Refutations: The Growth of Scientific Knowledge ('Feltevések és cáfolatok: A tudományos ismeret növekedése', 1963). 1969-ben a frankfurti iskola pozitivizmus-vitájában központi helyet foglalt el. 1974-ben jelent meg szellemi önéletrajza, 1975-ben pedig evolucionista tudáselméletének összefoglalása. Az 1970-es években a Popper-iskola felbomlott, illetve irányzatokra szakadt; Popper munkásságának elismerését jelzi azonban sok-sok díszdoktorsága, angol nemesi címe vagy francia akadémiai tagsága is. O Kari Popper elméleti munkásságának fő területe a tudományos megismerés módszerének vizsgálata. Szerinte a filozófia feladata nem a szavak jelentésének vizsgálata, nem fogalommagyarázat, hanem fogalmaink jelentésének világosabbá, pontosabbá tétele. Empirikusan nem igazolható eljárás a már tapasztalt jelenségekről a még nem tapasztalt esetekre következtetni, mert így a jusztifikálás csupán fel fogja tételezni, hogy amit tapasztaltunk, jó vezérfonal arra is, amit még nem tapasztaltunk, pedig pontosan ezt az állítást kellene igazolni. Popper nem hisz az általánosítás módszerében, hogy a megfigyelésből kiindulva indukciók hoznák létre a tudományos elméletet. Azt állítja, hogy előzetes fogalmi minta, konceptuális séma szerint kezdünk bármilyen megfigyeléshez és kísérlethez. Az ingerekre látens, velünk született elvárások formálta tudásunk szabályszerűségekként reagál, s így minden tudás az előzőnek, végső soron velünk születettnek módosulása, esetleg cáfolata. Nincs passzív tapasztalat, a feltevésnek vagy hipotézisnek meg kell előznie az észlelést, illetve megfigyelést. A tudomány problémákkal kezdődik és ér véget. A gyakorlati probléma bármely megformuIázása elméletet vezet be, ám a probléma lehet megérzett, nyelvet megelőző is. O Poppert tehát a problematikus tudás érdekli: tudásunk gyarapítása, vagyis a kutatás. Megmutatja, hogy e tudásunk a „próba, szerencse" tévedéskiküszöbölés révén alakul ki. A tudás pretudományos és tudományos fejlődése, növekedése között az a különbség, hogy tudományos szinten tudatosan kutatjuk tévedéseinket. A tudásnövelés eszköze, a tudomány módszere a kritikai vita, melynél nincs racionálisabb módszer. Az teszi racionálissá, hogy a tudás növelésével választani tud az elméletek közül bizonyos problémaszituációkban. A Popper által kidolgozott „falszifikációs folyamat" azt jelenti, hogy nem olyan próbáknak és ellenőrzéseknek vetjük alá elméleteinket, melyek igazolják őket, ha-
nem olyanoknak, melyek cáfolják, illetve cáfolhatják. Megcáfolt elméleteinket elvetjük, tudásunkat új elméletekkel igazítjuk ki, s ezeket is próbáknak vetjük alá. Ha kiállják is, cáfolatlan elméleteinket úgy kezeljük, mint amelyek előbb-utóbb megcáfolhatok, tehát feltevések, hipotézisek csupán. A tudományos elméletet prediktív erő jellemzi, s bár a nagyobb empirikus tartalom növeli az elmélet hamisságának valószínűségét, ugyancsak növelheti igazságtartalmát, azaz valószerűségét is. Mivel a tudás nem erős megalapozással indul, hanem bizonytalan kiindulópontokból, Popper a fallibilizmussal birkózó tudomány számára „a feltevések és cáfolatok" módszerét találja egyedül üdvözítőnek: Az evolúcióban is a környezet nyomására a leggyengébb elemek kiiktatása által valósul meg a folyamat. Az evolúció nemcsak a legjobb analógia a tudásra, de az emberi tudás maga is az evolúció átfogó folyamatának a része. Elméleteink cáfolatai új életutakat kényszerítenek ki: a jövő nem lesz ugyanolyan, mint a múlt; és igazolják a totális indukcióellenességet: az ismétléses logika nem változik, az ismétléses megfigyelésben a tudás nem gyarapodik. A tudás néhány jellegzetességét az állatoktól vettük, de a nyelv általi elméletformulázás képessége és a kritika túlhaladja az állati tudást. E túlléj)ést, transzcendenciát Popper az elméletek és problémák absztrakt, illetve absztrakciós világával és az e világgal interakciókban álló nem anyagi emberi énmaggal jellemzi. Két lényegesen különböző világhoz tartozónak tartja a „tartalmak" értelmében vett gondolatokat vagy magában való kijelentéseket és a „gondolati folyamatok" értelmében vett gondolatokat. A dolgok vagy fizikai tárgyak világát első. a szubjektív tapasztalatok vagy gondolati folyamatok világát második, az önmagában álló kijelentések világát pedig „harmadik világnak" nevezi. Ez utóbbi csak dekódoló tevékenységünk által, illetve alatt létezik. A tanulás során azonosítjuk a dolgokat önmagukkal, illetve a róluk szóló elméletekkel, osztályozásokkal. Az e folyamatbeli tudásunk a dolgok új vonatkozásainak feltárásával egyre nő, módosul. A folyton változó osztályozásoknak nem lehetséges olyan rendszere, mely tartalmazhatná önmagát, azaz nincs „abszolút tudás": az embert és tudását nem lehet sem megítélni, sem megtervezni a külső viszonyítást adó független, állandó, túlvilági ideavilág hiányában. O Popper szerint minden elméleti természet- és társadalomtudomány ugyanazt a módszert, a deduk770
POPPE
tív kauzális magyarázatot és a predikcióval történő ellenőrzést használja. Míg azonban a természet esetében vizsgálhatjuk a tények felfogását és feldolgozását irányító konceptuális séma igazságát, addig a történelemmel nem tehetjük ezt, mivel nem tartalmaz általános törvényeket. Az emberiség szélesen hömpölygő történelmi folyamának leírása lehetetlen, mert minden írott történelem csupán a totális fejlődés szűk aspektusainak története lehet. A társadalom nem tud egészként mozogni, így e nem létező mozgásnak törvényei sem lehetnek. Nincsen olyan történeti módszer sem. mellyel megállapíthatnánk a történelem belső rendszere felépítését, s mellyel irányíthatnánk e rendszert. És a statisztikán alapuló, valami egyedinek s nem egyetemesnek létét kifejező, nem feltétel nélküli trendekre se lehet tudományos előrelátásokat alapozni. Az alaklélektannal analóg alakfilozófia nem képes ,,a társadalom mint egész" megragadására — a részletek speciális vizsgálatának integrált, illetve szisztematikus és az egész folyamatot rekonstruáló módszerrel történő kiegészítése ellenére. A módszer logikailag is lehetetlen, mert ha a társadalom egészét vizsgálják, magát e vizsgálatot is tanulmányozniuk kellene, s így regressus ad infinitivumhoz jutnának. Az értelem és a tudomány növekedése a kölcsönös kritika útján történik, s tervszerű növelésének egyetlen módja olyan intézmények kialakítása, melyek biztosítják e kritika, vagyis a gondolkodás szabadságát. Az „emberi tényezőt" nem képes ellenőrizni egyetlen társadalmi intézmény sem. Ha mégis megpróbálja, zsarnokság lesz belőle, a gondolkodás szabad versenyének megszűnése, a tudomány vége. A társadalomtudományok a társadalmi haladás elősegítésére tett javaslatok kritikája által fejlődhetnek a legjobban. A popperiánus társadalommérnök a „fokozatos tökéletesítések" során történő kis kiigazítások és újrakiigazítások híve. Hatékonyságát növeli reformjának nyílt megítélése. A Popper által optimálisnak tartott társadalom tudományos közösség. Tagjainak közösen elfogadott célja a társadalompolitika kritikai és racionális kezelése. Popper cáfolja a totalitarianizmus, illetve a kritizálhatatlan kollektív gazdasági tervezés rendszerének elkerülhetetlenségét, a nagyarányú próféciák és a történeti metafizika módszerének érvényesítését. A tudományos előrelátás szerinte azt mutatja, hogy a jövő egyedül tőlünk, emberektől függ, akik viszont nem függünk semmiféle történelmi szükségszerűségtől. O Popper 49*
tudományfilozófiája nem igazolja az elméleteket, mégis az igazság felé akar haladni. Ismeretelméletének szkeptikus jellege ellentétes minden biztos és ellentmondást nem tűrő tudással. Tudás és tapasztalat racionális megközelítését szerinte nem alapozhatja meg sem logikai érv, sem tapasztalat. A racionalista attitűd irracionális döntésen, az észbe vetett hiten alapozódik. Popper ezzel fizeti meg az árát az ismeretelméleti stabilitás feladásának, s már társadalomfilozófusként sem ragaszkodik a múltbeli tapasztalatokra alapozott elvárásokhoz, egy-egy eseményminta jövőbeni folytatódásához. Inkább az elfogadott eljárások kritikájával, állandó felülvizsgálatával, tökéletesítésével foglalkozik. A tévedés szükségszerűségének elfogadásával vezette be a tudományos módszert a társadalom tanulmányozásába és vezetésébe. A történelmet az ilyen nyílt társadalomért folytatott civilizációs küzdelmek korszakaira bontva s az igazi nyílt társadalom létrejöttét a jövőbe helyezve Popper periodizációja olyan megkülönböztetéseket tesz az emberiség életében, melyek a történelem progresszív szakaszaival esnek egybe. O Egyéb főbb művei: The Logic of Scientific Discovery ('A tudományos felfedezés logikája, tan., 1959); Unended Quest. An Intellectual Autobiography ('Befejezetlen kérdezés. Intellektuális önéletrajz', 1974); Objective Knowledge. An Evolulioruiry Approach ('Az objektív tudásról. Evolucionárius megközelítés', 1975); The Self and Its Brain ('Az én és az agy', 1977); Postscript to Logic of Scientific Discovery ('Utószó A tudományos felfedezés logikájához', 1982). O Írod.: M. Oakeshott: Rationalism in Politics (1962); P. Winch: The Idea ofSocial Science (1963); M. Bunge (kiad.): The Critical Approach to Science and Philosophv (1964); R, Jeffrev: The Logic of Decision (1965); F. A. Hayek: Studies in Philosophy, Politics and Economies (1967); A. Wellner: Methodologie als Erkenntnistheorie. Zur Wissenschaftslehre Kari R. Poppers (1967); R. Wigand: Sozialwissenschaft und Gesellschaft in der Wissenschaftstheorie Kari Poppers (1967); H. Albert: Traktat über kritische Vernunft (1969); A. C. Michalos: The Popper—Carnap Controversy (1971); B. Magee: Popper (1973); R. J. Ackermann: The Philosophy of Kari Popper (1976); P. K. Feyerabend: Against Method (1978); Method (1978); H. M. Spinner: Popper und die Politik (1978— 1979); A. O'Hear: Kari Popper (1980); Darai L. M.: Kari Popper (1981). Darai Lajos 771
POPPE esztétikai nézeteit, és már az irányzat történetét is felvázolja. A populizmus, amit nevén kívül szinte semmi sem fűz a középés kelet-európai népi irányzatokhoz, a korabeli polgári pszichologizáló regény ellenlábasaként, bizonyos fokig a naturalizmus késői követőjeként jelentkezett. Egyik legfontosabb példaképe a századforduló körül élt Ch. L. Philippe. Lemonnier meghatározása szerint „populista egyrészt minden mű, mely a népről szól és másrészt minden könyv, mely a realista hagyományt követi". Célkitűzése tehát az egyszerű emberek — elsősorban a városi kispolgárság, lumpenproletárok, csavargók stb. — köznapi, sőt középszerű életének bemutatása, a „valóság tanulmányozása". Nem tart o t t a viszont fontosnak, hogy szerzői a nép soraiból kerüljenek ki (amint ez az H. Poulaille vezette proletáríróknál kritérium volt), és azt sem, hogy a művek a néphez eljussanak. A populizmus konzervatív irányzat; sem tartalmában, sem formájában nem hozott ú j a t . Nem elkötelezett, sőt kifejezetten apolitikus irodalom, az öncélú művészetet (a regény a regényért) hirdette. Társadalomkritikája többnyire megrekedt valamiféle álromantikus együttérzésnél, nem jutott el az okok és összefüggések feltárásáig. A populizmus meglehetősen jó fogadtatásra talált a húszas évek végének, harmincas évek elejének francia irodalmi közéletében, bár komoly ellenfelei voltak a proletárírók (pl. Poulaille) és a marxista kritikusok (pl. B. Jasienski) személyében. A rokonszenvet kiváltó programnyilatkozatokat azonban nem követték kiemelkedő művek, így az irányzat jelentősége rohamosan csökkent. Fellendítése céljából A. Coullet-Tessier 1931-ben megalapította a populista regény díját (Prix du Román Populiste), elnyerői azonban nem mindig tartoztak a populisták közé. fgy például az első kitüntetett, a proletárírók köréből való KI. I)abit sem, aki Hotel du Nord ('Külvárosi szálloda,' 1929) c. regényéért kapta a díjat. Megkapta később — többek között — J . Romains, H. Troyat és J.-P. Sartre is. A 2. világháború után feléledt irányzat ekkor sem^ kapott egységesebb idológiai arculatot. Uj vonásként jelent meg benne a szociográfiai szemlélet, a fiatalok sorsa iránti fokozott érdeklődés. De mindezek és a derűsebb, több humort megcsillantó stílus ellenére sem t u d o t t az irodalom perifériáján belül kerülni, és jelentősége elenyészett. O Írod.: H. Poulaille: Nouvel Age littéraire (1930); J . - P . A. Bemard: Le Parti communiste fran^ais et la question littéraire 1921 1939 (1972); M. Ragon: Histoire
Popper, Wilma (Győr, 1857. máj. 11.—?): mo.-i német írónő. Szülővárosában élt. Mo.-i német nyelvű napilapokban és folyóiratokban publikált. Elbeszéléseit és meséit számos kötetben is kiadta. Néhány magyar nyelvű írása is megjelent az Ország— Világ c. budapesti hetilapban. Sem meséiben, sem rövid novellisztikus rajzaiban nem tudott egyéni hangra találni. O Főbb művei: Márchen und Geschichten für grosse und tcleine Kinder ('Mesék és történetek nagy és kis gyermekek számára', 1891); Altmodische Leute ('Régimódi emberek', elb.-ek, 1894); Miniatűrén ('Miniatúrák', nlák, 1896); Sonderlinge ('Különcök', nlák, 1899); Gegen den Strom ('Az ár ellen', nlák, 1904); Wintersonne ('Téli napsütés', nlák, 1909); Auf Abwegen ('Mellékutakon', nlák, 1912); Fabeln und Parabein ('Mesék és parabolák'. 1926). O Magyarul: Különös emberek (n.n., elb.-ek, 1900). Szász Ferenc Poppius [poppiuszj, Abraham (Juva, 1793. okt. 30.—uo., 1866. jún. 19 ): finn költő, népköltészeti gyűjtő. A romantikus költészet első finn nyelvű művelője. Svéd zsoltárokat és Runeberg Maamme ('Hazánk') c. hazafias költeményét fordította finnre. O Főbb műve: Runoelmat ('Költemények', 1870). O Magvarul: 1 vers (Bán A., KatSz, 1897, 11.); 1 vers (Bán A., Finn költőkből, anto., 1939); 1 vers (Kovács T., Finn költők antológiája, 1973). Gombár Endre popular art: -*pop-art Populiste-díj; Prix Populiste: mus
populiz-
populizmus: francia irodalmi irányzat. Fénykora századunk húszas-harmincas éveinek fordulója. Elindítói: A. Thérive és L. Lemonnier. Az első populista programnyilatkozat 1927-ből származik (Thérive cikke a Comoedia febr. 3-i számában), de maga a populizmus elnevezés két évvel későbbi; a L Oeuvre 1929. aug. 27-i számában jelent meg, majd ugyanabban az évben könyv alakban is napvilágot látott Lemonnier Manifeste du román populiste-je ('A populista regény kiáltványa'), mely az addig névtelen irodalmi csoportosulásnak végül is a popul izmus nevet a d t a (eredetileg humilizmusnak vagy demotizmusnak akarták hívni). 1931-ben Lemonnier kiadta Populisme ('Populizmus') c. írását, mely sok részletében megegyezik a kiáltvánnyal, de részletesebben fejti ki a populisták 772
PORCH
de la Littérature Prolétarienne en Francé (1974); H. Clouard: Histoire de la littérature francaise (II. 1962). Karafiáth Judit
Cala Llamp ('A hold meg a Cala Llamp', 1963); Els escorpins ('A skorpiók', 1965); Els argonautes ('Az argonauták", 1968); Difunts sota els ametllers enflor (' H alottak a virágzó mandulafák alatt', 1970); Cavalls capa la fosra ('Alkonyati lovak', 1975); Les pomes d'or ('Az aranyalmák', 1980); Els dolgos murmuris del mar ('A tenger édes mormolása', dráma, 1981). Novelláskötete: El misteri de l'alzinar i altres contes ('A tölgyes rejtélye és más elbeszélések', 1982). O Gyűjt, kiad.: Teatre ('Színművei', 1965); Tots els contes ('összes elbeszélései', 1984). O Magyarul: 1 elb. (Tomcsányi Zsuzsa, Nagyv, 1985, 4,). Asbóth Lászlóné
poputcsiki: -nítitárs írók Poradeci, Lasgush (Pogradeci, 1899—): albán költő, műfordító. O Első versei 1921ben jelentek meg az albán emigránsok sajtójában. Vallja e Luleve ('Virágok körtánca', 1933) és Ylli i Zemrés ('A szív csillaga', 1937) c. versesköteteit Bukarestben adta ki. Az élettől és a társadalomtól elszakadó dekadens irányzat tehetséges képviselője volt, szimbolista költeményeiben a költő semlegességét, társadalomfölöttiségét, égi eredetét hirdette. Számos írásán M. Eminescu és N. Frashéri hatása érződik. O Csiszolt verssorai, tiszta és gazdag nyelvezete, formagazdagsága, bátor formaújításai az 1930-as évek egész albán költészetére hatást gyakoroltak. Maradandó irodalmi értéket elsősorban impresszionista táj leírásai képeznek. Schütz István
Porcéi y Salablanca [porszel i száláblrfnká], Jósé Antonio (Granada, 1720?— Madrid, 1790?): spanyol költő. Teológiát és kánonjogot tanult szülővárosában, majd a helyi San Salvador templom, utóbb a székesegyház kanonokja lett. Tagja volt a madridi Academia de! Buen Gusto-nak ('A jó ízlés akadémiája') és a granadai Academia del Tripode-nak. Spanyol királyi akadémiai tagsága vitatott. O Kortársai a század öt legjobb spanyol költője közé sorolták, mára ez az értékelés idejét múlta, csak mint kései Góngora-epigont tartja számon az irodalomtörténet. Ezt ő maga sem tagadta: El Adonis en cuatro églogas venatorias ('A négy vadászeklogából álló Adonisz', 1745) c. költeménye előszavában a nagy barokk költő tanítványának vallja magát. Életében csupán egy műve jelent meg: Gozo y corona de Granada en la proclamarión del Rey Don Carlos III ('Granada öröme és koronája III. Károly király trónralépésekor', költ., 1760). Említésre méltó még Juicio lunático ('Bolondos ítélet') c. munkája, melyben mint a Jó ízlés Akadémia ítésze szatirikus hangon nyilatkozik a felolvasott művekről, sajátjait sem kímélve. lefordította többek között Hoileau Le Lutrin c. szatirikus költeményét. O Gyűjt, kiad.: Poesías ('Versek', Poetas liricos del siglo XVTII, anto., 1. köt., Biblioteca de Autores Espanoles, 61. köt., 1869,21952). O írod.: A. del Arco: El mejor ingenio granadino del siglo XVIII: don Jósé Antonio Porcéi y Salablanca (Alhambra, 21. évf., 1918); E. Orozco Díaz: Porcéi y el barroquismo literario del siglo XVIIT (1968). Dorogman György
Porcéi [porszelj, Baltasar (Andratx, Mallorca, 1937. márc. 14.—): katalán író, újságíró. Félbehagyott kereskedelmi tanulmányok után mallorcai, majd barcelonai lapok egyre elismertebb munkatársa. 1975 és 1977 között az egyik legjelentősebb spanyol hetilap, a Destino főszerkesztője volt. O A kortárs katalán prózairodalom egyik kiemelkedő művelője, megújítója. Első irodalmi sikerét Els condemnats ('Az elítéltek', 1958) c. színművével aratta, de rövid drámaírói pályafutás után kiábrándult a színházból, és a regényírásnak szentelte magát. Regényeiben a valóság és a képzelet elemeiből összetevődő, mitikus, kaleidoszkopikus világot teremt, amelynek mélyén legtöbbször szülőfaluja mikrokozmoszát ismerhetjük fel. A kalandos utazás vissza-visszatérő motívuma, a múlt és az ősök kutatása, a gyermekkor színes fantáziái és a rejtett Oidipusz-komplexus sajátos hangulatot kölcsönöznek műveinek. Szenvedélyes utazó; távoli tájakon és szűkebb hazájában szerzett élményeiről számos riportkönyvben tudósít (China: una revolución en pie, 'Kína: forradalom állandó készenlétben', 1974), Viatge a les fíalears menors, 'Utazás a Kis-Baleárokon', 1968). Neves katalán személyiségekkel készített interjúit a Grans catalans d'ara ('Nagy katalán kortársak', 1972), c. kötet gyűjti egybe. O Fontosabb regényei: Solnegre ('Fény és árnyék', 1960); La lluna i el
Porché fporse'j, Francois (Cognac, 1877. nov. 21.—Vichy, 1944. ápr. 20.): francia költő, drámaíró, esszéista. Jogi tanulmányokat folytatott, ügyvéd volt. Első verseit 1902-ben közölte, s ezeket Ch. Péguy 773
PORCI
nyezetét támadja metsző nobilitas-ellenes éllel. Felteszik, hogy a költő az arisztokráciával szemben politizáló Marimhoz húzott. Disztichonos epignimmája hellenisztikus minta nyomán hatásos képalkotással gyújtó lángnak festi a szerelmet. A római irodalom neoterikus költőinek az előfutárai közé tartozhatott. O Kiad.: W. Morei: Fragmenta poetarum Ixüinorum (1927, 1963); K. Büchner: Fragmenta poetarum latinorum (1982, 57. old.). O Magyarul: 1 epigramma és 1 töredék (Barcza J.—Soós ,J., Gellius: Attikai éjszakák, 1905); I vers (Horváth T. K., Erósz és Ámor, 1957). O Irod.: .1. Granarolo: L'époque néoterique (Aufstieg und Niedergang der römischen Welt I. 3. köt., 1973). Szádeczky-Kardoss Samu
gyűjtötte kötetbe: A chaque jour ('Minden napra', 1904), Líráját kezdetben F. Coppée és E. Rostand hatása jellemezte. Hoszszabb oroszo.-i és skandináviai utazásainak hatása alatt írta következő két verseskönyvét, amelyek az egyén magányosságát éneklik meg: Au loin... peut-étre ('A távolban . . . talán', 1909) és Humus et poussiére ('Föld és por', 1911). Az 1. világháború ihlette több kötetnyi költeményét 1921-ben egyetlen cím alatt foglalta össze: Les commandements du Destin ('A Sors parancsai'). Formai szempontból érdekesek verses színművei, a Le chevalier de Colomb ('Kolumbusz lovag', 1922) c. tragédia és a La dauphine ('A trónörökösnő', 1921) e. vígjáték. Feldolgozta Jeanne d'Arc életét: La vierge au grand coeur ('A nemes szívű szűz', 1925). Irodalomtörténészként is számon tartják mint néhány érdekes, szubjektív tanulmány és életrajz szerzőjét: La vie douloureuse de Baudelaire ('Baudelaire fájdalmas élete', életr., 1927); Poétes franqais depuis Verlaine ('Francia költők Verlaine után', esszék, 1929); Verlaine tel qu'ilfut ('Az igazi Verlaine', életr., 1933). O Magyarul: Tolsztoj menekülése (megemlékezés, Szántó R., Munka, 1935, 46 ). Janesó Júlia
Por^bowicz [porénbovicsj, (Varsó, 1862. febr. 20. Lwów, 1937. aug. 24.): lengyel irodalomtörténész, műfordító. Á román nyelvek és irodalmak nagy tudósa, Dante teljes életművének lengyel fordítója. Munkásságával elősegítette a századvégi lengyel líra kibontakozását. A Lwówi Egyetem professzora volt, tanítványai közé tartozott L. Staff is. O Középkori tárgyú tanulmányokat, monográfiákat is írt, ő vezette be a lengyel irodalomtudományba a barokk és az újromantika fogalmát. O Fő művei: Antologia provansalska ('Provanszál antológia', műfordítások, 1887)^ Andrzej Morsztyn (monográfia, 1893); Piesni ludowe celtyckie, germanskie i romanskie ('Kelta, germán és román népdalok', műfordítások, 1909). Pálfalvi Lajos
Porcius Latro [porciusz latroj, Marcus (kb. i. e. 55—i. e. 4 vagy 3): az augustusi időszak kiemelkedő rétora, declamatora. A hispaniai Cordubából (ma: Córdoba) származott, s így szoros barátságban állt az id. Senecával. Előadásain nemcsak Maecenas, de Agrippaés Augustus is megjelent. O Bár időnként a meglepő dolgokat előnyben részesítette a helytálló tényekkel szemben, előadásmódja igyekezett életközeiben maradni. Folytonosan gyakorolta magát, s előadását nemcsak a gondolatok bősége, hanem a lelkesedés, a tűz, a csillogás és a harsány erőteljesség jellemezte. Egyes elképzeléseit a költő Ovidius is kölcsönvette. Egy időben neki tulajdonítottak egy jóval később keletkezett, Catilina elleni -*invektívdt, támadóbeszédet. O Irod.: R. Helm: Latro 49. (RE, 22. 1. köt., 1953, 233—235. hasáb). Havas LászlA
Porfirasz, Lambrosz; Lampros Porphyras; Porfirasz, Lámbrosz (új átírás); (írói név); Demetriosz Szipszomosz (eredeti név); (Hiosz, 1879. ápr. 12.—Pireusz, 1932. febr. 25.): görög költő. Polgárcsaládból származott. Jogi tanulmányait abbahagyta, állandó foglalkozás nélkül, a pireuszi csapszékekben töltötte idejét tengerészek, csavargók, rakodómunkások társaságában. O Ebből a világból adódik kevés számú versének téma- és hangulatvilága: ábrándozás, testetlen sóvárgás, mélabú szövi át mély zenéjű, oldott ritmusú szimbolista verseit. Az a pár költeménye, melyben emeltebb stílussal próbálkozik, mesterkéltnek hat. Életében egyetlen kötete jelent meg. O Művei: Szkiesz ('Árnyak', költ.-ek', 1920); I muszikesz fonesz ('Zenélő hangok', költ.-ek, 1934). O Magyarul: 1 vers (Papp Á., Négy évszak, anto., 1968): 3 vers (Szabó K., Papp Á., Az újgörög irodalom kistükre, anto., 1971); 1 vers (Papp A., Noé vesszeje, anto., 1972); 3 vers (Papp Á., Szabó K., A bolond
Porcius Licin(i)us [porciusz liciniuszj; (Róma, kb. i. e. 2. sz. vége, 1. sz. eleje): latin költő. Trochaikus sorokban írt irodalomtörténeti tankölteménye Accius nyomán tévesen a 2. pun háború korára teszi az irodalmi élet kezdetét (Livius Andronicus fellépését) Rómában. E mű leghosszabb fennmaradt töredéke Terentius sorsáról szól, ennek kapcsán ifjabb Scipiót és kör774
PORNO
gránátalmafa. LJjgörög költők antológiája, 1984). O írod.: B. Lavagnini: Trittico neogreco: Porfiras, Kavafis, Sikelianos (1954); Szabó K.: Sunt lacrimae rerum. Egy vergiliusi sor utóéletéről (Emlékkönyv az Eötvös József Kollégium 70. évfordulójára, 1968). Papp Árpád Porfyrius Optatianus [porftíriusz optáciánusz], Publilius; Porphyrius (írásváltozat); (Afrika?, i. sz. 3—4. sz.): római költő. Feltehetőleg afrikai, mivel az Optatianus név ott gyakori, és a Codex Salmasianus, melyben az ő művei is fennmaradtak, több afrikai költőt tartalmaz. Valószínűleg keresztény: több versében utal közismert keresztény tanokra, s a Krisztus-monogram többször megtalálható költeményeiben. Nagy Konstantinnak ajánlja képverseit, melyekkel 325-ben a császár vicennaliája alkalmából elérte, hogy visszahívják száműzetéséből. Ránk maradt a császárhoz írt kegyelmet kérő, verseit ajánló levele és a császár válasza is, melyben Konstantin ,,fráter carissime" ('drága testvérem') megszólítással illeti a költőt. E megszólításból arra következtethetünk, hogy előkelő családból származott. Fennmaradt 26 verse fontos történeti forrás Konstantin korára vonatkozólag: a 6. versben a szarmaták fölötti győzelmét ünnepli, a 10.-ben a császár fiát, Crispust magasztalja, a 11.ben Licinius legyőzését említi, a 12.-ben Konstantin uralmának áldásait festi stb. O A költő formaművészetét tartja igazi értéknek: bravúros formai megoldásait a költői tehetség csodálatos megnyilvánulásainak tekinti. Valóban, képversei (oltár, víziorgona, hajó), akrosztichonokk&l, telesztichonokkal és mezostichonokk&l átszőtt költeményei, anagrammdi kivívták a költő utódok csodálatát. Ausonius, Fulgentius, Venantius Fortunatus utánozták a késői császárkorban, Alcuinus pedig a középkorban. Olvasottságáról a műveihez írt számtalan ->szkholion tanúskodik. Fennmaradt kéziratainak forrása egy Meroving-korban keletkezett kódex. O Kiad.: J. P. Migne: PL (19); E. Kluge: Optatiani Porfyri Opera (1926); J . Polara: Publilii Optatiani PorJfyrii Carmina (1973). O írod.: G. Chieml: Űntersuchungen zu Publilius Optatianus Porfyrius (1930); E. Castorina: Questioni neoteriche (1968); E. Flores—G. Polara: Specimina di. . . Vers-spielerei latina. Rendic. dell'Accad. di Arch. di Napoli (1969, 1 skk.); Borzsák I.: Az antik manierizmus kérdéséhez (AntTan, 1975, 233—246. old.). Adamik Tamás
Pórikologosz: —* Gyümölcstudós pornográf irodalom (görög porné 'szajha' és graphein 'írni' szavakból); obszcén irodalom: a nemi élet ábrázolásának mikéntje miatt elítélt irodalmi alkotások gyűjtőfogalma. Sokszor nehéz megvonni a határt közte és az erotikus irodalom között; egy híres francia sorozat, a Les Maitres de l'amour ('A szerelem tanítómesterei') az 1910-es és 20-as években rövidítve és kipontozva jelentette meg a pornográfia klasszikusait, így ezek a hírhedt művek ebben a kiadásban csupán erotikusnak minősültek. A pornográfia meghatározása koronként és társadalmanként változó, s mindenkor meglehetősen önkényes. A korábban pornográfnak minősített alkotások java része olyan korban keletkezett, amely üldözendőnek tartotta a szexualitás természetes megnyilvánulásainak ábrázolását is, s e társadalmi elfojtás reakciójaképpen jelentek meg a kizárólag a nemi élet legkülönfélébb formáival foglalkozó, a népies és trágár kifejezéseket halmozottan használó alkotások, amelyek érzékileg izgató hatásukkal sértették az éppen adott erkölcsi normákat. Manapság inkább csak a szexuális devianciákat — pl. szadizmus, szodómia stb. — részletesen ecsetelő műveket és a nemi aktusokat öncélú naturalizmussal, ízléstelenül ábrázoló szövegeket ítélhetjük pornográfnak. O A pornográf irodalmi termékek története egyidős a szexuális ösztön kiélését valamilyen formában korlátozó társadalmak történetével, s ezek a művek többnyire azért nem szerezhetők meg vagy vesztek el végleg, mert szinte minden korban kíméletlenül üldözték őket. Az elmúlt évszázadokban a pornográf könyvek zugnyomdákban készültek, a 19. és a 20. sz.-ban ,,baráti kör számára kiadott" magánnyomtatványként, titokban terjesztették, árulták őket. Ezzel szemben a 2. világháború után, főleg a 60-as évek végétől, illusztrálatlan kiadásban ugyan, de eredeti, csonkitatlan szövegben kaphatók a pornográfia klasszikusai világszerte. Franciao.-ban pl. az E. Losenfeld, J.-J. Pauvert és L'or du Temps kiadók specializálták magukat erre: Pauvert kezdte el Sade összes műveit sorozatban kiadni, amiért a negyvenes évek végén még perbe fogták; ma már csak az a kikötés, hogy 18 éven aluliaknak nem adható el és nem is lehet kitenni őket a kirakatba. Az USA-ban és az NSZK-ban már zsebkönyv-sorozatban is árulják a pornográfia klasszikusait. Mert kétségtelenül ilyenek is vannak, hiszen sok közülük
775
PORNO
századokon át megőrződött, írásművészetük magas foka, a környezet találó rajza miatt. És napjainkban értékelésükben is sok minden megváltozott. A Gallimard kiadó híres Pléiade-sorozatának francia irodalomtörténete nem külön, hanem a francia irodalom fejlődésének keretén belül tárgyalja Marquis de Sade, A. de Nerciat, Restif de La Bretonne műveit, sőt fölveszi őket a francia irodalom legfontosabb dátumai és állomásai közé. Ezért itt azokat a szerzőket és műveket soroljuk fel, amelyeket a közhiedelem tart vagy tartott pornografikusnak; az elkövetkező időkben valószínűleg újraértékelik a műfaj történetét. O A legtöbb pornografikus regény életrajzvagy önéletrajzszerű. A 18. sz.-ban divatosak voltak a Titkos Szerelmi Társaságok, klubok történetei (Sade, Nerciat műveiben), a 20. sz.-i legfrissebb francia művek ide kanyarodnak vissza, a legújabb könyvek valóságos, csak megvalósításra váró filmforgatókönyveket, szcenáriumokat bocsátanak gyengébb fantáziájú olvasóik rendelkezésére, akik ezekre az orgiákra maguktól valószínűleg nem jönnének rá. Egyébként a pornográfia klasszikusaiban (Nerciat, Sade, A. de Musset, F. Salten) a szexuális élet gyakran a számtalanszor egymásután megismételt mesebeli szerelmi teljesítményekből áll; ezekben a könyvekben a többnyire marionettfiguraszerű szereplők ugyanis nem ismerik a fáradtságot, a lehetetlent. O A gépelt és kézzel írott közönséges trágárságok és malacságok kívül esnek még ezen a műfajon is. A világ pornográf irodalmának úgynevezett „standard művei" alig haladják meg a néhány tucatot és rendkívül hasonlítanak egymásra, egymás ismétlései, utánzásai, ahogy a realista vagy naturalista részletességgel ecsetelt szerelmi helyzetek is hasonlóak a valóságban. O Martialis szerint Szótadész az obszcén irodalom atyja. Martialis epigrammáinak egy része pedig olyan szókimondó, hogy fordítója, Csengeri J . 1942ben csak mindössze 50 vagy 100 példányban megjelent Supplementumban merte közreadni összes epigrammáit. Egyesek tudni vélik, hogy a Priapeia néven fennmaradt latin trágár versfüzér egy részét Vergilius írta. A szerelmi élet teljesen nyílt, de poétikus és elegáns leírásával tűnik ki Ovidius híres műve, az Ars amatoria. O A nem európai kultúrákban mások a nemiség társadalmi elhelyezésének keretei, ennek következtében az itt megfogalmazott irodalmi vagy vallási jellegű alkotások, gyakorlati tanácsadó művek a modern Európában gyakran pornográfiának voltak te-
kinthetők (ami inkább népszerűségükhöz járult hozzá, mint pl. az indiai Kámaszútra (-• Vátszjájana), az arab erotikus művek stb. esetében). Ugyanitt az írásbeliség csak egyik formája a rendkívüli erőteljes nemiségnek: templomi és világi szobrok, illusztrációk, gyakorlati célokra is felhasználható tárgyak és kellékek írásos melléklettel vagy ezek nélkül is közismertek. A primitív művészet számos alkotása (köztük leginkább az ősöket ábrázoló vagy totemisztikus művek) egyértelmű nemi jeleneteket mutat be, gyakran olyan formában, amelyek az adott közösségek ma élő tagjai számára tiltottak, azonban éppen egy mitikus háttérben csak fokozzák a rendkívüliségnek a megnyilvánulását. Az ókori magaskultúrákban (Egyiptom, Mezopotámia, az ókori görög és római államok stb.) közismertek hasonló jelenségek, amelyek továbbélése az európai középkorban is megtalálható. Az olyan közismert témák, mint Ádám és Éva, a bűnbeesés, a meztelenség szégyenlése, Noé és leányai, Szodoma lakói, Dávid király szerelmei, Zsuzsanna és mások az egyházi művészetben és irodalomban igen gyakran olyan módon kerültek ábrázolásra, amelyet a hozzá nem értő szemlélő egyenesen pornográfnak, nemcsak erotikusnak tekinthetett. Az újtestamentumi témák is lehetőséget adtak ilyen ábrázolásra (Jézus és a házasságtörő aszszony, Mária és Márta, sőt Jézus fogantatása Szűz Máriától, Jézus és testvérei, Jézus eltemetése, stb.), néhány esetben vallási szekták, eretnek csoportok utaltak is az ilyen értelmezés lehetőségére. A reneszánsz terjeszti el a keresztény egyház (ecclesia) és a zsinagóga szembeállítását, a földi és égi szerelem egymáshoz mért bemutatását, majd az antik hagyományok újjáélesztésével egész sor „pogány" szerelmi ábrázolást (Aphrodité, Venus, Zeusz kalandjai, Léda és a hattyú stb.), kifejezetten laszcív feldolgozásban is. A kurtizánok életének bemutatása, a papok, szerzetesek, apácák kicsapongásainak igen különböző indítékú bemutatása ugyanilyen jelleget ölthetett. Korábbi útleírásokat is követve a felfedezések korában a távoli népek bemutatása (szóban és képben egyaránt) követhet ugyanilyen mintákat, és egészen napjainkig terjed a paradicsomi állapotokat ilyen értelemben bemutató valódi vagy fiktív útleírások gyakorlata. O Az olasz humanizmusban éledt újjá a latin nyelv, s a 15. sz.-ból két híres latin nyelvű verskötet maradt ránk: A. Beccadellinek Martialis szellemében írt Hermaphroditus c. versciklusa (1425) és Parificus Maximus 776
PORNO (olasz nevén Pacifico Massimi) Hecatelegium (1489) c. füzére. Ő az egyik legmerészebb erotikus költő, cinizmusát senki sem múlta fölül. Ebbe a műfajba tartoznak P. Aretino olasz nyelven írt Sonetti lussuriosi ('Dévaj szonettek') c. kevéssé ismert versei. F. Pallavicino Alcibiade fanciullo a scola ('A kis Alcibiade az iskolában', 1652) c. könyve a fiúszerelem egyik első modern dicsérője. Híres a tévesen Aretino számlájára írt La Puttanaerrante ('A tévelygő szajha', 1660 után), amely egy 16. sz. közepén működött ismeretlen szerző Dialoghi di Ginevra e Rosana ('Ginevra és Rosana párbeszédei') c. művének átdolgozása. A későbbiekben számtalanszor lefordították és átdolgozták. iMzarelli La Cicceide legitimája (1692) cinikus és nagyon obszcén szonettgyűjtemény. Az első valóban híres pornográf próza, ami sok későbbinek példaképe is, N. Chorier Aloysiae Sigeae Toletanae satira sotadiea de areanis Amoris et Veneris ('A toledói A. S. trágár versei Ámor és Vénusz titkairól', 1658) c. műve, amelyet a szerző többszörös álnéven Luisa Sigea spanyol írónő egyik alkotásának J . Meursius készítette latin nyelvű fordításaként jelentetett meg, s melyet számtalanszor kiadtak; németül Die Frauenzimmerschule ('Nőszemélyiskola') c. jelent meg. O Az európai gáláns irodalom folytatja a két- és egyértelmű jelenetek bemutatását, kedvenc színhelyei közül pl. a hárem az orientalizmus keretében félreérthetetlenül ilyen jellegű. A francia felvilágosodásba ugyanúgy beletartozik de Sade, mint Rousseau kendőzetlen és aligha ártatlan írásművészete, Diderot számos műve egész felépítésében pornográf mintákat követ (pl. a Fecsegő csecsebecsék és Az apáca). A francia irodalom egyébként is a leggazdagabb pornográf művekben. 1655: L'école des fii les ou la philosophie des dames, etc. en deux dialogues ('Lányok iskolája avagy asszonyok filozófiája stb. két dialógusban'), a fizikai szerelem egyik leghíresebb kézikönyve. 1682: F. Chavigny Vénus dans le cloitreou la religieuseen chemise ('Vénusz a kolostorban avagy az apáca ingben') c. nagyon ismert volt. J . Ch. Gervaise de Latouche Histoire de rom B . . . (ougre) Portier des Chartreux ('Páter B(uzeráns)nak, a karthauziak kapusának története', 1742) vagy későbbi címén Mémoires de Saturnin ('Saturnin emlékiratai') a 18. sz. leghíresebb erotikus műve, minden világnyelvre lefordították. Majdnem ugyanilyen népszerű volt a Thérése philosophe ('Teréz, a filozófus', 1748), sok pompás, metszetes kiadásban jelent meg. Sokszor kiadták a
következő művet is: Vie voluptueuse entre les capucines et les nonnes, dévoilée par la confession d'un frére de cet ordre ('A kapucinusok gyönyörteljes élete az apácákkal, amint azt napfényre hozta egy e rendből való barát vallomása', 1755). Rendkívül híres Restifde La Bretonne Le Pornographe ou Idées d'un honnéte homme sur un projet de réglement pour les prostituées, etc. ('A pornográf író avagy egy tisztességes ember gondolatai egy rendelet tervéről a prostituáltak stb. érdekében', 1769) és főleg Sadeellenes Anti-Justine ou les délices de l'amour ('Anti-.Justine, avagy a szerelem gyönyörűségei', 1798) c. könyve, amelyeket csaknem 200 évi zárolás után 1985-ben adtak ki, egy kötetben. Sokszor megjelent viszont a Venus en rut, ou la vie d 'une célébre libertine ('Venus szeretkezés közben, avagy egy híres ledér nő élete', 1770) c. könyv. H.-J. Du-Laurens L'Arétin moderne ('Modern Aretino', 1772) c. írásával Sade előfutára. Elsősorban erotikus részei miatt olvasták a franciául író olasz kalandor, G. G. Casanova sokáig csak részleteiben, megcsonkítva hozzáférhető intim emlékiratait. (Az Histoire de ma vie — Életem története — teljes szövege csak 1960—62-ben jelent meg.) A 18. sz. egyik legismertebb obszcén verse G. Senac de Meilhan: La foutromanie. Poéme lubrique ('Tzélőmánia. Fajtalan költemény', 1775). A Théátre Gaillard ('Dévaj színház", 1776) pornográf színdarabgyűjtemény, a későbbiekben is sokszor kiadták. P. Nougaret Les Faiblesses d'une jolie femme ('Egy csinos asszony gyengeségei', 1786) c. műve nagyon népszerű volt, akárcsak MercierCompiégne több könyve (Manuel des boudoirs, 'Budoárok kézikönyve', 1787; La Bougie de Noéi, ou la Messe á minuit, 'Karácsonyi gyertya, avagy az éjféli mise', 1793; Les veillées du convent ou le Noviciat d'amour, 'Kolostori virrasztás, avagy a szerelem inasévei', 1793). A. de Nerciat Baudelaire-nek is kedvenc szerzője volt, fő művei: Félicia ou mes fredaines ('Felicia, avagy ifjúkori bohóságaim', 1775); Les Aphrodites ou fragments thalipriapique pour servir á l'histoire du plaisir ('Aphroditék avagy thalipriapikus töredékek a gyönyör történetéhez', 1793); Le diable au corps ('A test ördöge', 1803). Szellemes, humorral és iróniával teli, részben párbeszédben megírt pornográf művek korrajzzal és rafinált lélekrajzzal. Delisle de Sales Théátre d'amour ('Szerelmi színjáték', 1780) c. művének morális célja volt, a dráma Sadejának is szokás nevezni őt. Mirabeau Erotica Bibiionja (1783) az egyik legféktelenebb könyv. Mirabeau műve a Ma conversion 777
PORNO kicsapongó éjszaka'). A. de Musset fogadásból írta; bebizonyítva, hogy lehet olyan pornografikus művet írni, amelyben nem nevezik nevükön a dolgokat. A valaha írt egyik legszebb és legvadabb pornográf alkotás. (Szelídebb formában hasonló történt az orosz irodalomban Puskinnal, aki pályája elején, jó néhány pornografikus verse mellett Gábriász (1821) címmel írt egy merész és ateista elbeszélő költeményt is a szeplőtelen fogantatás ellen.) Th. Gautier Lettre á la Présidente. Voyage en Italie ('Levelek az elnöknőhöz. Utazás Olaszországban', 1850) szellemes beszámoló útikalandjairól ; Poésies qui ne figureront pas dans ses oeuvres ('Költemények, amelyek nem szerepelnek majd az életművében', 1873) a világirodalom legszebb, legművészibb pornográf versei Verlaine Nők c. kötete mellett. La Théátre érotique de la rue de la Santé ('Erotikus Színház a rue de la Santéban', 1864—1866) híres pornográf bábdarabok gyűjteménye. G. Droz Un été á la campagne ('Egy nyár vidéken', 1868) c. leszbikus műve a 18. sz. legjobb műveivel egyenrangú; a szerző kerül minden durva kifejezést. Híres volt E. Feydeau Souvenirs d'une coeodette, écrits par elle-méme ('Egy ledér nő maga írta emlékiratai', 1870) c. könyve. Maupassant tiltakozott a Les cousines de la colonelle ('Az ezredes unokahúgai', 1880) c. és a csak német címén ismert Abenteuer einer Pariser Kokotte ('Egy párizsi kokott kalandjai') szerzősége ellen. Az Histoire d'un godemiché ('Egy műszer története', 1886) maszturbáns történet. Verlaine híres kötetei: Les Amies; Les femmes; Hombres: La trilogie érotique ('Barátnők; Nők; Hombra-kártyajátékok: Erotikus trilógia') címmel jelentek meg gyűjteményes kiadásban 1907-ben. Nagyon népszerű volt egy E. 1). monogramú szerző is, akinél a flagelláns, szadista ösztönök dominálnak elsősorban; művei: La Comtesse Lesbos ou la nouvelle Gamiani ('Leszbosz grófnő avagy az új Gamiani', 1889), Levres de velours, suite de la Comtesse de Lesbos ('Bársony ajkak, a Leszbosz grófnő folytatása', 1889); La maison á plaisir ou la passión de Gilbert ('A gyönyör háza, avagy Gilbert szenvedélye', 1889); La maison de verre, défilé de tableaux vivants ('Az üvegház, élőképek sorozata', 1891); Odor di femina. Amours naturalistes ('Asszonyszag. Természetes szerelmek', 1891); Mémoires d'une danseuse russe ('Egy orosz táncosnő emlékiratai', 1893). P. Louijs: Trois filles de leur mére. Manuel de civilité pour des petites filles á l'usage des Maisons d'éducation ('Anyjuk három lánya.
('Megtérésem', 1783); a Lettres de Julié á Eulalie ou Tableau du libertinage de Paris ('Júlia levelei Euláliához, avagy a párizsi feslettség képe', 1784) nagyon obszcén leveleket tartalmaz. Az ő nevén megjelent híres Le rideau levé ou l'éducation de Laura ('A félrevont függöny, avagy Laura nevelése') azonban Marquis de Sentilly műve. Marquis de Sade-ot — akiről a szadizmust nevezték el — Apollinaire és a szürrealisták nyomán teljesen átértékelték a francia irodalomtörténészek. Nem tartják pornográf írónak, sőt a ,,XX. század klasszikusai" sorozatban a közelmúltban könyvet adtak ki róla. Már Taine is a bűn professzorának nevezte. Sade Les Cent vingt journées de Sodome ('Százhúsz szodomai nap', 1785) c. művét Apollinaire az egyik legfontosabb könyvnek t a r t j a az emberiség történetében. Ebben Sade mindenféle szenvedélyt szigorúan tudományos szempontból vett számba, kapcsolatba hozva ezeket a szexuális ösztönnel. További jelentős művei: Justine ou les malheurs de la vertu ('Justine, avagy az erény átka', 1791); La Philosophie dans le boudoir ('Filozófia a budoárban', 1795); La nouvelle Justine ou les malheurs de la vertu, suivi de l'histoire de Juliette, sa soeur ('Cj-Justine, avagy az erény átka, amelyet nővérének, Júliának története követ', 1797); Les crimes de l'amour ('A szerelem bűnei', 1800). A nők közötti szerelemről szól Anandria ou Confessions de Mademoiselle Sappho ('Hímtelenség, avagy Sappho kisasszony vallomásai', 1789) egy titkos társaság rajza kapcsán. Ez a témája V. J . E. Jouy Sapho ou les Lesbiennes ('Sappho, avagy a leszboszi nők', 1799) c. könyvének is. F. Nogaret Grécourt modorában írt írásait Contes et historiettes érotiques ('Erotikus mesék és kis elbeszélések') c. alatt gyűjtötték össze (1798). Ménard de Saint-Juste leghíresebb darabja: L'esprit des moeurs au XVIII* siécle, ou la Petite maison ('Az erkölcsök szelleme a'18. sz.-ban, avagy a kis ház', 1790). ChoiseulMeuse Julié, ou j'ai sauvé ma rose ('Júlia, avagy megőriztem a szüzességemet', 1807) e. munkája szintén leszbikus regény. J . P. R. Cuisin: La vie de Garyon dans les Hótels-garnis de la Capitale ('Fiúélet a főváros garniszállóiban', 1820) c. könyvét a későbbiekben sokan utánozták. A. G. M. de Querlon Saint-Nitouche, ou Histoire galante de la Touriére des Carmélites ('Szent Nebáncsvirág, avagy a karmeliták kapusnővérének gáláns története', 1830) c. műve a 19. sz. első felének egyik kedvelt műve. A század talán leghíresebb könyve aGamiani, ou deux nuits d'excés ('Gamiani, avagy két 778
PORNO
Kislányok illemtankézikönyve nevelőintézetek számára', 1928) c. könyve kitűnő stílusú munka. P. Perret Les tableaux vivants ou Mes confessions aux pieds de la Duchesse ('Élőképek avagy Vallomásaim a hercegnő lábánál', 1900) c. műve az újabb idők egyik legszellemesebb pornográf regénye. P. Mac, Orlan Aventures amoureuses de Mlle de Sommerange ('Sommerange kisasszony szerelmi kalandjai') c. igen erotikus könyve P. Bourdel néven jelent meg. Egyéb művei: Les jeux du Demi-jour; La semaine secréte de Vénus ('Játékok a félhomályban; Vénusz titkos hete', 1926). Apollinaire-1 külön kis fejezet illeti meg, hiszen két híres sorozat, a Les Maitres de VAmour ('A szerelem mesterei) és a Le Coffret du Bibliophile ('A könyvbarát ládikája') számos kötetének, így Sade, Nerciat, Restif de La Bretonne, P. Aretino köteteinek válogatója, sajtó alá rendezője, előszóírója is volt. Ezek a bevezetők Les diables amoureux ('Szerelmes ördögök') c. jelentek meg (1964). Saját művei közül a Les onze mille verges ('A 11 ezer vessző', 1907) Sade modorában készült, a Candide és Münchhausen báró kalandjainak pornográf síkra áttett ironikus ötvözete. A Les mémoires d'un jeune Don Jüan ('Egy fiatal Don Jüan emlékiratai', 1907) szintén regény. Egyéb művei: Le verger des amours ('Szerelmek gyümölcsöskertje', 1924); Le cortége priapique ('Priapikus menet', 1925); Julié ou la Rose ('Júlia, avagy a rózsa', 1927); Le condor et le morpion ('A kondorkeselyű és a lapostetű', 1931); összes ilyen témájú verse: Poésies Libres ('Szabad versek', 1947) c. alatt jelent meg. F. Fleuret egy kötet nagyon obszcén verset egy 18. sz.-i költő hagyatéka gyanánt adott ki Le carquois du sieur Louvigné du Dézert ('Louvigné du Dézert úr puzdrája', 1912) c. Az A. de Routisie néven megjelent Iréne-t (1928) az egyik legszebb szürrealista szövegnek tartják, és egyesek A ragont gyanítják a név mögött, mások M. Ernst-et. Az 1950-es, 60as évek leghíresebb művei: V. Suliivan (B. Vian) J'irai cracher sur vos tombes ('Köpök majd a sírotokra') c. munkája, egyben detektívregény is; E. Arsan: Emmánuelle, illetve L'Anti-vierge ('Az antiszűz' I—II.) c. kitűnően megírt filozofikus könyve, a hasonló című, világhírű erotikus filmek alapja, a közhiedelem szerint A. Pieyre de Mandiargues műve. P. Réage: Histoire d'O ('0 története') c. műve ugyancsak népszerű filmen is; J. Paulhan írt előszót hozzá, és így sokan őt is tartják a szerzőnek; kitűnően megírt könyv a modern szolgaságról, egy szexuális rabnőről. Ismét feltűnnek a titkos
szerelmi klubok és társaságok, mint hajdan Nerciat regényeiben. T. Massart: l e pigeons meurent en dormant ('A galambok álmukban halnak meg') c. műve lélektanilag megindokolja hősnője belekeveredését egy ilyen társaságba. O A spanyolok közül F. Delicado Retrato de la lozana andoluza ('A víg andalúz nő arcképe') c. pikareszk regénye (1528) volt Aretino mintaképe, és Rabelais-re is nagy hatást tett. O Az angol pornográf irodalom jóval szerényebb, de néhány híres és még a műfaj francia művelőire is ható könyv azért akad közöttük. W. King: The Toast, an Epic Poem in four Books ('A Társasági Szépség, epikus költemény négy könyvben', 1732) az egyik leghíresebb 18. sz.-i angol könyv. J . Cleland: Fanny Hill, Memoirs of a VVoman of Pleasure ('Fanny Hill, a gyönyör asszonyának emlékezései', 1749) a legjobb és legjelentősebb, máig is folyton kiadott és megfilmesített angol pornográf mű, mely nem nélkülözi a komoly környezet- és erkölcsrajzot sem. Megjelent a párja is: Memoirs of a Man of Pleasure, or the amoures, intrigues and adventures of Sir Charles Mandy ('A gyönyör emberének emlékezései, avagy Sir Charles Mandy szerelmei, intrikái és kalandjai', 1769) c. E. Sellon a 19. sz. Cleland]e, főbb művei: The New Epicurean ('Az új epikureus', 1865); Phoebe Kissagen és a The Ups and Downs of Life ('Az élet viszontagságai', 1867), amely egy Casanova-szerű démoni önéletrajz-töredék. Híres J. Davenport folklór gyűjtése (1869). The experimentál lecture of Colonel Spanker ('Spanker ezredes kísérleti előadása', 1879) szadista-flagelláns mű. A viktoriánizmus kettős morálja (nálunk a teljesen azonos Ferenc József-i „boldog békeidők") kedvezett a pornográfia többé-kevésbé nyílt megjelenésének. Mark Twain 1601 or Tudor Conversation ('1601 avagy a Tudor-kori társalgás') c. aligha paródiája, A. Beardsley még publikált változatban is sokatmondó illusztrációi (pl. a Lüszisztratéhoz), sőt A. Ch. Swinburne versei, L. Carroll fényképei (!) körül nem csekély vita bontakozott ki emiatt. Az egyik leghíresebb és legjobb angol pornográf könyv a Swinburne-nek tulajdonított Flossie, a Venus of fifteen by one who knew this charming goddess and worshipped at her shrine ('Olyasvalaki műve Flossie-ról, a tizenöt éves Vénuszról, aki ismerte ezt a bájos istennőt és áldozott az oltárán'). Az angolok általában rendkívül szeretik a flagelláns könyveket, ilyenek: G. A. Sala: The Mysteries of Verbena House ('A Verbena-ház rejtelmei', 1882) c. könyve is, és a Frank and I. A Study of flagellation 779
PORNO
in England ('Frank és én. Tanulmány az angliai megkorbácsolásról', 1902), mely az ilyen irányú könyvek közül talán a leghíresebb. Kedvelt könyv volt az Amatory Experiences of a Surgeon ('Egy seborvos szerelmi tapasztalatai') az 1880-asévekből. A modern korból azonban a legjobb a Captain Devereux néven kiadott Venus in India or love adventures in H industan ('Vénusz Indiában, avagy szerelmi kalandok Hindusztánban'). Egyesek R. Kiplingét sejtik mögötte, mindenesetre azt mondja el Indiáról, amit Kipling nem mert elmondani, az angolok szerelmi életét. O A német irodalom sem olyan gazdag, mint a francia, viszont rengeteg ilyen tárgyú könyvet lefordítottak, akármilyen nyelven jelent meg; egyeseket többször is. Schillernek tulajdonítják a Venuswagent ('Vénuszkocsi', 1781). K. F. Steinsberg: Der 42 jáhrige Affe ('A 42 éves majom', 1784) híres volt, akárcsak J. G. Scheffner Ernst und Minette ('Ernst és Minette', 1791) c. könyve. De ezeknél maradandóbbnak bizonyult F. G. Schilling: Denkwürdigkeiten des Herrn von H., eines teutschen Edelmanns, ('Von H., német nemesúr emlékiratai', 1786 k.); ezt tartják az első kimagasló német pornográf munkának. Nagyon híres volt a Galanterie und Bekehrung, Ein A ktenstück zur Geschichte des achtzehnten Jahrhunderts ('Udvariasság és megtérés. Adalékok a 18. század történetéhez', 1791). J . Vos8: Der Friedenskongress zu Lagado im Königreiche Balnibarbi zwischen den Völkern von Lilliput, Brobdingnak, Laputa usw. ('A lagadoi békekongresszus a balnibarbi királyságban Lilliput, Brobdingnak és Laputa stb. népei között', 1799) c. műve népszerű szatíra volt. J . Oh. Kaffka: Hogarthische Studien für Unerfahrene, Lüsterne und Kenner ('Hogarth-féle tanulmányok tapasztalatlanok, kéjelgők és ínyencek számára') c. kötete nagyon buja és obszcén novellák gyűjteménye. A Sehwester Mónika erzáhlt und erfahrt ('Mónika nővér beszámol és tapasztal') c. könyv tele van humorral és démonikus pszichológiával: legszívesebben E. T. A. Hoffmann-nak tulajdonítják. Althing (Ch. A. Fischer): Kleine Erzáhlungen ('Kis elbeszélések', 1827) c. munkája a biedermeier kor legkedveltebb erotikus műve. J. K. Friedrich: Vierzig Jahre aus dem Leben eines Todten ('40 év egy halott életéből', 1855) Casanova-utánzat. Nagyon sokszor adták ki W. Christern; Die reisenden Verkáuferinnen oder Julchens und Jetthens Liebes-Abenteuer auf der Leipziger Messe ('Az utazó elárusítónők, avagy Julchen és Jetthen szerelmi kalandjai a
lipcsei vásáron', 1850) c. könyvét is. A 19. sz. legjobb és leghíresebb pornográf műve mégis a Wilhelmine Schröder-Devrient számlájára írt Memoiren einer Sángerin ('Egy énekesnő emlékiratai', 1861), mely tele van pszichológiai igazsággal és Apollinaire szerint is a legnevezetesebb német pornográf mű. Amerikában is több német nyelvű könyv jelent meg: Bekenntnisse einer Am,erikanerin ('Egy amerikai nő vallomásai', 1870) és Aufzeichnungen einer Maus aus zwei Hausern ('Egy egér feljegyzései két házból', 1875). Szerzők feltüntetése nélkül jelent meg még a Galante Unterhaltungen zweier Mddchen des 19. Jahrhunderts ('Gáláns társalgások két 19. századi leány között', 1876) és a Junggesellentreiben im Reiche der Liebe ('Agglegények garázdálkodása a szerelem birodalmában', 1876). M. Kosmeli Die zweiundvierzigjáhrige Aeffin ('A 42 éves majomnő', 1880) c. műve nagyon sikeres volt. Közkedvelt volt az Erinnerungen eines Lebemannes ('Egy életművész emlékezései', 1880) és az Aus den hinterlassenen Papieren eines Arztes ('Egy orvos hátrahagyott írásaiból', 1893) c. mű. O. Panizza kevésbé ismert, pedig a Liebeskonzil ('Szerelmi zsinat', 1896) c. könyve Die schöne Mathilde oder Leben und Abenteuer einer junger Modistin ('A szép Mathilde, avagy egy fiatal divatárusnő élete és kalandjai', 1900) és sok más címen is megjelent. J. Robinson Die Weiberherrschaft ('A női uralom') c. munkája szintén közkedvelt könyv volt, akárcsak I). B. Alera: Memoiren eines Flagellanten. Nach dem intimen Tagebuch des Báron von M . . . ('Egy flagelláns emlékiratai. Von M . . . báró intim naplója nyomán', 1906) c. kötete. R. Werther műve, az Erinnerung eines Detektivs ('Egy detektív emlékezése', 1909) is népszerű volt, A Tagebuch eines halbwüchsigen Mádchens ('Egy serdületlen lány naplója', 1919) c. könyv egy ébredező kislány érdekes dokumentuma. F. Thurn: Die Weisheiten der Aspasia ('Aspasia bölcsességei', 1923) c. műve a görög hetérák korában játszódó modern Ars Ámatoria. Azonban a Memoiren einer Sángerin ('Egy énekesnő emlékiratai') mellett a legjobb és leghíresebb pornográf alkotás a F. Saltennek tulajdonított Josephine Mutzenbacher, oder die Jugendgeschichte einer wienerisehen Dirne ('Josephine Mutzenbacher, avagy egy bécsi szajha ifjúkori története', 1906) c. kötet, ami egyben nagyszabású erkölcs- és korrajz Bécs életéről a századforduló idején. Apollinaire szerint: „Aki a Pepit olvasta — mert röviden ezen a néven emlegetik —, mindent olvasott abból, amit
780
PORNO
a pornográfia tud nyújtani." Ez persze csak részben igaz, mert az új francia kezdeményezések messze fölülmúlják stílusban, regépyességben, filozófiában, egyszóval irodálmi értékben; ha környezetrajzukban alatta maradnak is a Pepinek. O Egy időben J. Génét és H. Miller is pornográfiával vádolt szerző volt, azonban egy-két évtized alatt annyira változott az irodalmi és közízlés, hogy H. Miller hajdan sokat támadott Sexus; Plexus; Nexus c. önéletrajzi trilógiája már zsebkönyvben is megjelent teljes szövegével. O A fényképezés, majd a film (televízió, legutóbb a videó és a kábeltelevízió) technikájának megjelenése formájában változtatja meg a pornográfia alkotásait. Ezzel egyszerre, különösen a 2. világháború után lényegesen enyhébb lesz az ilyen jellegű cenzúra, eddig betiltott művek (pl. de Sade, I). H. Lawrence, J. Joyce, H. Miller) teljes terjedelmükben megjelenhetnek. Széles olvasóközönség kezébe kerül a kifejezetten erotikus képeslapok és magazinok sokasága. Köztük a legnevezetesebb a társadalomszemlélete miatt sem érdektelen és meglehetősen módosuló Playboy (1954-től), létrehozója Hugh M. Hefner, állandó írói közül a nevezetesebbek S. Bellow, .1. Updike, V. Nabokov, S. O'Faolain. O A 60-as években a nyugati világ ún. szexuális forradalma szinte elárasztotta a könyvpiacot tudományos, annak álcázrott, klasszikus vagy annak tekintett művekkel, kalózkiadásokkal, közte sok valódi vagy álpornografikus munkával is. Gyakran a hasonló képzőművészeti törekvésekkel együtt mutatták be az ilyen alkotásokat, ezek történetét. Az utóbbi évtizedben e hullám alábbhagyott, a téma irodalomtörténeti vizsgálata pedig nem kezdődött el igazán. O A szocialista országok irodalmának ugyanilyen jelenségei vagy külföldön látnak napvilágot, vagy rejtettebb formában, esetleg illegális kiadványokként ismeretesek. O Noha kevéssé jut el a világpiacra, ma is jelentős a nagy múltra visszatekintő arab, indiai, japán (stb.) pornográf kiadványpiac, rendszerint ugyancsak hagyományos illusztrációkkal. O A szó szoros értelmében vett folklór alkotásai közül az így is felhasználhatókat már a 19. sz.-tól kezdve és a 20. sz.-ban is a legkiválóbb gyűjtők és folkloristák jegyezték fel, mint pl. a szerb V. S. Karadiié, az orosz A. A. Afanaszjev, a szicíliai G. Pitré, a francia G. Paris, az amerikai V. Randolph, műveiket teljes szöveggel csak újabban jelentették meg. Különös fontossága van a szlavista F. S. Krauss két kiadványsorozatának Kryptádia (évkönyv, Paris 1883—
1911), Anthropophytéia (folyóirat, Lipcse 1904—1931) c., benne sok magyar publikációval. A pszichoanalitikus irányzat (és ennek etnológiai, folklorisztikai képviselői is) természetesen kezelte merész szövegeit is. O Tudománytörténeti és bibliográfiai feldolgozása sokáig különc magánzók kezében volt, az erkölcs és a szokások történetével foglalkozó művelődéstörténészek gyakran tettek közzé értékes adatokat. Legújabban G. Legman, A. Dundes és mások láttak hozzá a főbb típusok és motívumok rendszerezéséhez. O Noha Mo.-on is ismert és kedvelt jelenség, közismert képviselői közé tartozott nemcsak a festő Zichy M. (1827—1906), hanem a Lőwy Á. álnéven író numizmatikus Réthy L. akadémiai I. tag (1851—1914), tudománytörténeti áttekintés nem készült e témakörből. Az etnopsziehológusok közül Róheim G. (1891 — 1953) és G. Devereux (eredeti neve I)ol>ó 1.) művei foglalkoznak a primitív népek erotikus folklórjával. Nagel L. genfi könyvkiadója útikönyvek mellett főként ilyen művek megjelentetéséből tartotta fenn magát. Magyar eredetű e témakör bibliográfusa és történésze, G. Legman (1919—) is. O A magyar irodalomban a kezdetektől fogva fel-felbukkannak pornográf alkotások, amelyek nemegyszer kitűnő költők, írók művei. Janus Pannonius nyitja a sort; az ő pornográf verseinek egy részét máig sem fordították le magyarra. A 16. sz. nemesi költészetéből - pl. Balassi B. és Madách G. munkásságából — sem hiányoztak a pornográf elemek. Valószínű, hogy az elveszett virágénekek jelentős hányada a fennmaradtaknál kevésbé burkoltan volt erotikus jellegű, amiként az ismeretlen szerzők műveit tartalmazó 17. sz.-i énekeskönyvekben is szép számmal találhatók a nemi életet nyíltan és vulgáris kifejezésekkel megjelenítő darabok. A műfaj klasszikusa Pálóczi Horváth Á. gyűjtése az Ó és új, mintegy ötödfélszáz énekek (1813), amelybe a szerző saját dalait is felvette. A szabadabb szellemű 18. sz. a több mint sikamlós irodalom felvirágzását hozta: a kéziratos diákirodalom mellett főként Beretzky M., Fekete J . , Kováts J., M átyási J . és Verseghy F. neve említendő. Magas művészi színvonalúak Csokonai tréfás pornografisztikus költeményei, melyek a debreceni diákdalok hatását tükrözik; a sárospataki diákok pajzán énekeit a Felvidító c. antológiában gyűjtötték össze. Viszonylag kevés pornográf mű maradt ránk a 19. sz.-ból, ezek szerzői Lőwy Á. és Szilágyi G., akit a fiatal Ady is olvasott. A 20. sz.-ban a szerelmi élet felszabadultabb ábrázolása 781
PORPH
miatt szinte használhatatlan kategóriává vált a hagyományos értelemben vett pornográfia: a szexualitás nem személyiségromboló célzatú bemutatása joggal kapott helyet a közelmúlt és a jelen legtöbb nagy költőjének és írójának alkotásaiban. O írod.: Pisanus Fraxi (S. Ashbee): Index librorum prohibitorum (1877); uő: Centuria librorum absconditorum (1879); uő: Catena librorum tacendorum (1885); A. Bonneau: Curiosa. Essais critiques de la littérature ancienne ignorée ou mai connue (1887); H. Hayn—A. N. Gotendorf: Bibliotheca Germanorum nuptialis (1890); J . Gay: Bibliographie des ouvrages relatifs á l'amour, aux femmes, au mariage, 1—4. köt. (1894— 1900); B. Stern: Geschichte der erotischen Literatur aller Zeiten und Völker, 1—2. köt. (1908); E. Fuchs: Az újkor erkölcstörténete (1909); uő: Illustrierte Sittengesehichte vom Mittelalter bis zur Gegenwart, 1—3. köt. (1909—1912); H. Hayn: Bibliotheca Germanorum erotica et curiosa, 1—9. köt. (1912—1929); G. Apollinaire— F. Fleuret—L. Perceau: L'Enfer de la Bibliothéque Nationale (1913); Zoltvány I.: Erotika és irodalom (1924); P. Englisch: Irrgarten der Erotik (1927); Bilderlexikon der Erotik, 2., 4. köt. (1929); P. Englisch: Geschichte der erotischen Literatur (1933); B. Stern-Szana: Bibliotheca curiosa et erotica (é. n.); G. Apollinaire: Les diables amoureux (1964); S. Sontag: A pornográf képzelet (A pusztulás képei, 1972). Végh György—Voigt Vilmos Porphüriosz; Porphyrios; Porphyrius (latinos írás); (Batanea, Szíria, 232—Róma, 304): görög újplatonikus filozófus. Harmincéves korában, már képzett tudósként érkezett Rómába, és csatlakozott Plótinoszhoz. Mestere halála után hosszabb időt töltött Szicíliában, majd élete végéig Rómában élt és tanított. O Mintegy nyolcvan filozófiai, matematikai, asztrológiai, történeti, retorikai és vallási iratáról tudunk cím szerint. Összegyűjtötte és megszerkesztette Plótinosz műveit, és megírta életrajzát. Filozófiai iratainak java része Platónés Arisztotelész-kommentár volt, de ezek nagy része elveszett. Kommentáló tevékenységének programja kiolvasható egyik elveszett művének címéből: „Arról, hogy Platón és Arisztotelész iskolája egy". O Fönnmaradt Eiszagógé eisz tasz katégoriasz ('Bevezetés [Arisztotelész] Kategóriák c. iratához'), másik címén Hai pente phónai ('Az öt szó'), amely a következő arisztotelészi logikai fogalmak magyarázatával foglalkozik: genosz ( = genus), eidosz ( = spe-
cies), diaphora ( = differentia), idion (= proprium), szümbebékosz ( = accidens). Ez az irat az arab logikában műfajt teremtett, Hoethius latin fordításában pedig a latin nyelvű középkori filozófiai irodalomnak is alapművévé vált. ,,A genusokról és speciesekről beszélve — írja Porphüriosz a mű elején arról, hogy ezek léteznek-e, vagy csupán az értelemben vannak jelen, vajon testi létezők-e vagy testetlenek, vajon külön állnak-e az érzékelhető dolgoktól vagy bennük lakoznak, . . . vonakodom szólni. Ez ugyanis a legnagyobb gondot okozza, és nagyobb szabású vizsgálatot igényel." Ez a mondat vált a középkori universale-vita elindítójává. O Filozófiatörténetéből Püthagorasz életrajza maradt fönn. A késői antikvitásban közkedvelt olvasmány volt Aphormai prosz ta noéta ('Az intelligibilis dolgokhoz vezető mondások') c. irata, amely aforizmákban mutatja be az újplatonikus iskola tanítását. Tizenöt könyvből álló Kata Khrisztianón ('A keresztények ellen') c. elveszett vitairatának tartalmát Euszebiosz Evangéliumi előkészület c. munkájából ismerjük. A racionális /iib/m-kritika előfutáraként tartják számon. O Filozófiai tanításának középpontja az a gondolat, hogy a bölcselet a lelket megtisztítja a rossztól. O Kiad.: A. Nauck: Porphyrius. Opuscida selecta (1886, 1963); A. v. Harnack: Porphyrius. Gegen die Christen. 15. Bücher Zeugnisse (1916); J . Tricot: Isagoge (1947). O Magyarul: Magyaryné Techert M.: Himnusz Porphyrios Plotinos-életrajzának XXI. fejezetéből (Athenaeum, 1933, 179—180. old.). O írod.: J. Bidez: Vie de Porphyre, philosophe néoplatonicien (1913); Artner E.: A keresztény-ellenes újplatonizmus. Porphyrios (Bölcseleti Közlemények, 1940, 15—31. old.); Maróth M.: A görög logika Keleten (1980). Steiger Kornél Porphyrio [porfmo], Pomponius (2—3. sz., biztosan Suetonius után): latin Horadtörj, Anna Maria (Durham, 1780—Bristol, 1832. szept. 21.): angol írónő. Az ugyancsak író Jane Porter és a festő Sir Róbert Ker Porter húga, közel hatvan elfeledett történelmi regény szerzője. Iskoláit Edinburghben végezte, ahol a család kapcsolatba került W. Scott-tal is; később Londonban élt. Tizenhárom éves korában kezdett el írni, 181 l -ben saját verseskönyve jelent meg Iiallad, Romances and Other Poems ('Ballada, románcok és egyéb költemények') c. A francia forradalom idején játszódik The Hungárián Brothers ("A magyar fivérek', 1807) c. regénye. Több kötetet adott ki Jane nővérével közösen. Regényeire, melyek közül jó néhányat franciára is lefordítottak, a történeti érzék teljes hiánya jellemző. O Főbb regényei még: The Laké of Killarney ('Killarney tava', 1804); Don Sebastian (1809); The Barony ('A bárói birtok', 1830). O Irod.: W. de la Mare: The Material of Fiction (1933). Lilik Laura Porter [pótör], Mrs. Eleanor (írói név); Eleanor Stewart Hodgman (családi név);
785
PORTU
(Littleton, 1868. máj. 23—1920. máj. 21.): amerikai (USA) írónő. Énektanulmányokat folytatott a New England Conservatory of Musicban, de pályáját már íróként kezdte. Szórakoztató jellegű művei kifejezetten a nagyközönség számára íródtak. Problémamentes, túláradó optimizmussal megrajzolt világának uralkodó érzelmi töltése a szentimentalizmus. Műveinek két jellegzetes főszereplője Miss Billie ('Billie kisaszszony', reg., 1911) és Pollyanna (reg., 1913: Forcher I., Az élet játéka, 1943; film: USA, 1920, D. Stvift, USA, 1959). Az előbbit ő bővítette sorozattá, míg az utóbbit halála után mások folytatták. O Főbb művei még: Cross Currents ('Ellenáramlatok', reg., 1907); The Road of Understanding ('A megértés útja', reg., 1917); Across the Years ('Éveken keresztül', elb.-ek, 1924). Gellért Marcell Porter [pótörj, Hal; (Albert Park, Vic., 1911. febr. 16—1984. szept. 29.): ausztrál író, drámaíró, költő. Végzettsége könyvtáros, de tanított sokhelyütt Ausztráliában, egy évig Japánban is; volt hoteligazgató és kórházi segéderő, rendező-színész és könyvtárszervező. Több ízben beutazta az egész világot. Számos irodalmi dijat nyert; több antológiát szerkesztett. O Írásainak hangvétele, érzelemvilága és szókincse tudatosan groteszk módon érzékelteti az ausztrál kisvárosok kisstílű, képmutató és közönséges légkörét. A többnyire megtörtént eseményekből vett figurák bizarr, komikus, avagy gonosz színezetet öltenek a szerző kényesfinnyás érzékenységétől. Prózájában a briliáns és lenyűgöző stílus, valamint a formai bravúr sokszor lép a tartalom elé, drámái mesterien szórakoztatóak, de meglehetősen felszínesek. Legsikerültebb a The Professor ('A tanár', 1966) c. drámája, amely az ausztrál és a japán kultúra közötti szakadékot mutatja be. Mivel az ausztrál életforma örökké békétlen kritikusa, azért hazája életének úgyszólván minden megnyilvánulását fonákjáról szemléli. O Főbb művei még: Short Stories ('Elbeszélések', 1943); The Hexagon ('A hatszög', költ.-ek, 1956); The Tilted Cross ('A megdőlt kereszt', reg., 1961); A Bachelor's Children ('Egy agglegény gyermekei', összegyűjtött elb.-ek, 1962); The Watcher on the Cast-Iron Balcony ('A vaserkélyről leskelődő', önéletr., 1963); The Tower ('A torony', dráma, 1963); The Cats of Venice ('Velence macskái', elb.-ek, 1965); The Paper Chase ('Tréfás nyomkereső verseny', önéletr., 1966); Elijah's Ravens ('Illés hollói', költ.-ek, 1968); Eden House ('Éden ház', dráma, 1969); Mr. Butterfry ('Mr.
Butterfry', elb.-ek, 1970); Selected Stories ('Válogatott elbeszélések', 1971); The Right Thing ('A helyes dolog', reg., 1971); Parker ('Parker', dráma, 1972); Criss-cross ('Összevissza', önéletr., 1973); The Extra ('A különleges', önéletr., 1975). O írod.: J. H. Finch: Bibliography of Hal Porter (1965); C. McGregor: Profilé of Australia (1968). Lánczi Katalin—Mohay Béla Porter [pótör], Jane (I)urham, 1776— Bristol, 1850. máj. 24.): angol írónő. A kalandos életű festő és utazó Sir Róbert Ker Porter és az ugyancsak író Anna Maria Porter nővére. Apjuk ír katonaorvos volt; az ő korai halála után anyjukkal Edinburghbe költöztek. .Jane edinburghi gyermekéveiben Spencerért rajongott és a fiatal W. Scott hatására, aki gyakran megfordult házukban, főként a lovagkor regényessége vonzotta. Első regénye, a Thaddeus of Warsaw ('Varsói Tádé', 1803) tette ismertté; a könyvet Thackeray is említi kisdiák kora kedves olvasmányélményei közt. Hatására az írónőt Szt. Joachim teuton rendje kanonoknőjévé választotta. A Scott Waverlyjét megelőlegező The Scottish Chiefs ('A skót törzsvezérek', 1810) c. románcához Henry the Minstrelnek Wallace-ról szóló költeménye szolgálhatott forrásul. Az áltörténelmi kalandregényeken kívül, amelyek a megjelenésüket követő rövid idő alatt számos hazai és külföldi kiadást értek meg, színdarabírással is próbálkozott — kevés sikerrel. 1826-ban húgával közösen írt novelláskötetet adott ki: Tales Round a Winter Hearth ('Mesék átéli tűzhely körül', 1826). O Főbb művei még: The Pastor's Fire-Side ('A lelkész tűzhelye körül', reg., 1815); Duke Christian of Luneburg ('Lüneburgi Krisztián herceg', reg., 1824); The Field of the Forty Footsteps ('Negyven lépésnyi mező', reg., 1828). O írod.: M. Wilson: A Romantic Novelist (These were Muses, 1924). Lilik Laura Porter [pótör], Katherine Anne (Indián Creek, Tex., 1890. máj. 15—Maryland, 1980. nov.): amerikai (USA) írónő. Újságnál dolgozott, később kisebb filmszerepeket játszott. 1921-ben Mexikóba utazott, hogy az azték és a maya művészetet tanulmányozza, és átmenetileg bekapcsolódott a mexikói politikai életbe is. Korán kezdett írni, de rengeteg kéziratát semmisítette meg, mert nem bízott önmagában, és nem talált rá saját stílusára sem. Már elmúlt harmincéves, amikor megjelent első novellája, a Maria Conceptión, amit tizenötször írt át. 1962-ben O. Henry-díj&t kapott Holiday
786
PORTÉ
('Ünnepnap', 1961) c. novellájáért, 1966ban pedig Pulitzer-díj&t és National fíook Awardot 1965-ben megjelent novelláskötetéért: The Collected Stories of Katherine Anne Porter ('Katherine Anne Porter összegyűjtött elbeszélései'). Világhírű műve, a Ship of Fools (reg.: Róna I., Bolondok hajója, 1965) 1962-ben jelent meg, és 1965ben S. Kramer készített belőle nagy sikerű (USA) filmet ugyanezzel a címmel. Az írónő Í931-ben tett németo.-i látogatásán alapul, és 25 évi írói munka fekszik benne. „Mindig arra törekedtem, hogy megértsem és felfedjem az emberi motivációkat, érzéseket. . . Nem ismerek sem érdektelen embert, sem két egyformát; vannak széles osztályok és mély hasonlóságok, de engem az ujjlenyomatok érdekelnek. Igen szoros kapcsolatban vagyok ezekkel az emberekkel .. ., akik nélkül a ,történelem nagy eseményei' sohasem történhettek volna meg." Ez az idézet megvilágítja Porter több írói erényét és tévedését. Novelláiban valóban az emberi kapcsolatok széles skáláját vonultatja fel, a szereplők minden rezdülésére figyelve. Mindegyik történet tökéletesen szerkesztett, pszichológiailag megalapozott alkotás. Ez azonban nem elegendő egy olyan, társadalmi törekvéseket is megfogalmazni próbáló nagyszabású regényhez, mint amilyen a Ship of Fools. A mű szerkezete laza, novellakoszorúszerű, az eseményeket csak az kapcsolja össze, hogy a regény egy Németo.-ba tartó hajón játszódik. A jellemábrázolás itt is kitűnő, különösen a németeké; a többieké (amerikaiak, spanyolok, kubaiak stb.) bizonyos fokig sematikus. A regény nagy érdeme, hogy keresztmetszetet ad az 1930-as évek társadalmi rétegződéséről, politikai és etikai irányzatairól, és humanista módon foglal állást a fasizmussal szemben. O Igazi műfaja nem a regény, hanem az elbeszélés, a kisregény, legjelentősebb műveit e műfajban írta, pl.: Noon Wine (1937: Zachár Zs., Bor, délben; Csalhatatlan vér, anto., 1969); Pale Horse, Pale Rider (3 kisreg., 1939: Róna I., Lászlóffy K., Szőllősy K., stb., Fakó ló lovasa, más köteteiből való elbeszéléseket is tartalmaz, 1972). O Magyarul még: 1 elb. (Szendrő B., Rakéta, 1985, 12.) O Gyűjt, kiad.: The Collected Stories of Katherine Anne Porter ('Katherine Anne Porter összegyűjtött elbeszélései', 1965); The Collected Essaysand Occasional Writings of K. A. Porter ('K. A. Porter összegyűjtött esszéi és alkalmi írásai', 1970). O Főbb művei még: Flowering Judas ('Virágzó Júdás', elb.-ek, 1930); Hacienda (elb.-ek, 1934); The Leaning Tower and Other Stories ('A ferde torony és más elbeszélések', 50*
1944); The Never-Ending Wrong ('A soha véget nem érő rossz', elb., 1977). O írod.: R. B. West, Jr.: Katherine Anne Porter (1963); G. Hendrick: Katherine Anne Porter (1965); Szőllősy K.: Katherine Anne Porter (Nagyv, 1967, 6.); E. H. Lopez: Conversations with Katherine Anne Porter (1982); J. Givner: Katherine Anne Porter: A Life (1982). Angyal Éva Porter [pótörj, Peter; Neville Frederick; (Brisbane, Queensland, 1929. febr. 16.—): angol költő, rádiójáték-író, kritikus. Volt újságíró, majd Angliába költözésétől kezdve (1951) könyvesbolti eladó, tisztviselő és reklámszövegíró. írt rádióelőadás-sorozatokat, a TV-nek nevelési és kvíz-műsorokat. 1961-ben megnősült. O Porter a mai angol költészet nagy szatirikusa: intellektuális moralista. Maró gúnnyal, egyben fájdalommal tekint az angol és az európai civilizációra, csúfolja az ízléstelen divathóbortot, a hivalkodó városi életformát. Hideg elmeéllel szedi ízekre a falánk társadalmi törekvéseket, kipellengérezi a gazdagokat és az önelégülteket, az ügyeskedő hamisakat és a sima modorú könnyenélőket. Szatírája éles szemmel, olykor brutálisan veszi célba az emberiség nevetséges hóbortjait éppúgy, mint a sznobok pózolásait és az önzők jogtalan követelőzéseit, valamint a szexuális viselkedésformák szabadosságait és az erkölcsi normákat minduntalan lazító engedékenységet. Elégikus költészete pesszimista, mert állandóan azt érzi, hogy a halál lebeg felette: az élet nem más, mint az elképzelhető boldogságból való számkivetettség. „Angol költő vagyok ausztráliai beütéssel" — írja. Szellemes, fantáziája dús, költészete mindazonáltal tömör, fennkölt és kimért ünnepélyességgel cseng. Szerkesztett versantológiákat, és több ízben volt meghívott egyetemi előadó. Ma Anglia egyik legjelesebb költője. O Főbb művei: Once Ritten, Twice Ritten ('Akit egyszer megmart a kígyó, azt másodszor is megmarja', költ.ek, 1961); Poems Ancient and Modern ('régi és modern versek', 1964); Words Without Music ('Szavak zene nélkül', költ.-ek, 1968); A Porter Folio ('Én, Porter, a miniszter', költ.-ek, 1969); The Last of England ('Az utolsó angol', költ.-ek, 1970); Epigrams by Martial ('Martialis epigrammái', ford., 1971); Popé, the Poet ('Popé, a költő', válogatás, 1971); The Siege of Munster ('Münster ostroma', rádiódr., 1971); After Martial ('Martialis után szabadon', költ.-ek, 1972); Preaching to the Converted ('Prédikáció a megtérteknek', költ.-ek, 1972); Jonah ('Jónás', költ. A. Boyddal, 1973); The Children's Crusade
787
PORTU
('A gyermek hadjárata', rádiódr., 1973); The Lady and the Unicom ('A hölgy és az egyszarvú', költ.-ek, 1975); Living in a Calm Country ('Nyugodt országban élni', költ.-ek, 1975); The Cost of Seriousness ('A komolyság ára', költ.-ek, 1978); English Subtitles ('Angol filmfeliratok', költ.-ek, 1981). O Magyarul: 1 vers (Tandori D., Ars poeticák a XX. századból, anto., 1982). Mohay Béla Porter, William Sidney Henry, O. Porthan [portán], Henrik Gábriel (Viitasaari, 1739. nov. 9.—'Turku, 1804. márc. 16.): svéd és latin nyelven alkotó finn irodalmár, kultúrtörténész, pedagógus, költő. Lelkész családjában született, tehetős nagybátyja támogatásával végezte tanulmányait a turkui egyetemen. 1762-től 1777-ig ugyanott a retorika docense, 1777-től pedig professzora volt. Tanulmányutakat tett Dániában és Németo.-ban. 1788-ban a Svéd Irodalmi Akadémia tagjává választották. Egyike volt az első finn újság, a svéd nyelvű Abo Tidningar alapítóinak 1771-ben. O Egyik legjelentősebb munkája volt a Dissertatio de poési Fennica ('Tanulmány a finn költészetről'), amely öt füzetben jelent meg 1766 és 1778 között, s amelyben Porthan a finn ősköltészet és a későbbi korok naiv népi költőinek műveit rendszerezte tartalmi és formai szempontból. Számos írásában népszerűsítette a korai európai romantika alkotásait, és oroszlánrésze volt a klasszikus európai irodalom finno.-i megismertetésében. Költői ambíciójáról tanúskodik néhány idillikus és a „romlatlan" természet utáni nosztalgiát sugárzó verse. Ő vetette meg az alapját annak a 19. sz.-ban kiterebélyesedő népköltészeti kutatásnak, amely a Kalevala epikus énekeinek és a finn folklór egyéb értékeinek -összegyűjtésében és feldolgozásában csúcsosodott ki. O Egyéb fő művei: De entusiasmo poético ('A költői lelkesedésről', tan., 1785); De fama magiae fennis attributae ('A finn varázsige híréről', tan., 1789); Bref frán H. G. Porthan till samtida ('H. G. Porthan levelei kortársaihoz', 1898—1912). Gombár Endre Pörtner, Paul (Elberfeld/Wuppertal, 1925. jan. 1.—): német (NSZK) író, költő, esszéista. Egyetemi tanulmányait félbeszakítva vitték a frontra, ahol megsebesült. A háború után előbb a színháznál dolgozott, 1951 és 1958 között germanisztikai, romanisztikai és filozófiai tanulmányokat végzett. Ezzel egy időben különböző helyeken dolgozott, majd rendező, illetve színházigazgató lett. 1958-tól szabad foglalkozású író-
ként Svájcban él. O 1956-ban publikálta első verseskötetét, azóta különösebb visszhang nélkül több mint félszáz regénye, elbeszéléskötete, rádió- és tévéjátéka jelent meg. A nyelvi és formai kísérletezés híve. Jelentősek dokumentumkötetei az expreszszionizmusról: Literatur-Revolution 1910— 1925, 'Irodalmi forradalom 1910—1925', 1960 és a modern drámáról: Modernes deutsches Theater, 'Modern német színház', 1961 címmel. Fordítóként és szerkesztőként is tevékenykedik. O Egyéb főbb művei: Mensch Meier oder das Glücksrad ('Meier vagy a szerencsekerék', dráma, 1959); Tobias Immergrün ('Örökzöld Tóbiás', reg., 1962); Scherenschnitt (bűnügyi színjáték, 1963: Ember Mária, összerakósdi, avagy komámasz szony, hol az olló, 1966); Gestern ('Tegnap', reg., 1965); Einkreisung eines dicken Mannes ('Egy kövér ember bekerítése', elb., 1968); Polizeistunde ('Záróra', dráma, 1974); Blitzlicht ('Villanófény', rádiój., 1980). O Magyarul még: Bárki úr (Ember M„ Vigyázz, szakadék!, anto., 1966); 1 tan. (Tandori D., A dráma művészete ma, anto., 1974). O írod.: Ember M.: Változatok egy témára (Nagyv, 1965, 3.); M. Kesting: Paul Pörtner (Panorama des zeitgenössischen Theaters, 1969). Salyámosy Miklós Porto, Luigi da; Luigi Da Porto (névváltozat); (Vicenza, 1485. aug. 10.—uo„ 1529. ápr. 10.): olasz költő, író. Előkelő nemesi családban született. 1503-tól néhány évet Guidobaldo da Montefeltro urbinói udvarában töltött, majd katonai szolgálatot teljesített. Az 1510-ben alakult, ún. Szent Liga harcaiban vett részt Velence oldalán a franciák ellen; 1511 júniusában súlyosan megsebesült. Visszavonult Vicenza melletti birtokára, és haláláig csak írással foglalkozott. O Legjelentősebb műve a Giulietta e Romeo (Kotzián T„ Giulietta és Romeo, A rettentő Kukkubeusok, Régi olasz elbeszélők, anto., 1983) c. novella, mely ősforrása Shakespeare világhírű tragédiájának. A novella 1524-ben készült el, Porto P. Bembónak küldte el, aki levélben fejezte ki tetszését. A mű az író halála után, 1530-ban jelent meg nyomtatásban. Fontos műve még a velencei háború 1509 és 1513 közötti ese : ményeit megörökítő történeti műve, a Lettere storiche ('Történelmi levelek', melynek eddigi egyetlen kiadása 1857-ben jelent meg). Költőként Bembo modorában, az ún. második —>petrarkizmus stílusában verselt. Összegyűjtött verseinek editio princepsét 1539-ben nyomtatták ki. O Magyarul még: 1 nla (Honti R„ Régi olasz novellák, 1927), Szepes Erika 788
PORTU Portocarreiro [portukárrejru], Pero Gonpalves de (13. sz.): portugál költő. Életéről szinte semmit sem tudunk. Elképzelhető, hogy nemesi származású volt, verseit azonban az egyszerű jokulátorok modorában irta. O Magyarul: 1 vers (Kormos I., Fehér mágia, anto., 1974). Lukács Laura Portogalo [portogdlo], Jósé (írói név); Jósé Ananía (családi név); (1904—): argentin költő. A hétköznapok költője. Költészetét a szenvedély és a lelkesedés emeli a hasonló korabeli alkotások fölé. Versesköteteiben (Tregua, 'Fegyverszünet', 1933; Canción para el dia sin miedo, 'Dal a félelem nélküli napra', 1939; Luz liberada, 'Felszabadított fény', 1947; Poemas con habitantes, 'Költemények lakókkal', 1955) az egyszerű, mindennapi emberekről, az örök értékekről, a szerelemről és a barátságról ír. Költői hitvallását Mi palabra ('Az én szavam', 1952) c. költeményében fejti ki: a költészetnek oly egyszerűnek kell lennie, hogy bárki megérthesse, a „mezei kalászból", a „napfényt rejtő fából", a „harmat öleléséből", a „szegényes asztalok becsületes kenyeréből" kell fakadnia. Az emberbe vetett humanista hitét a nagy amerikai hősök, történelmi események kapcsán énekli meg. Inotainé Iionifert Mária
('Franfoise szerencséje', 1888); Vanina (1878, felújítása L'infidéle, 'A hűtlen aszszony' c., 1893); Le passé ('A múlt', 1898); Le vieil homme ('Az öregember', 1911; Ady „fárasztó, fáradt, rossz darab"-nak, „keserves, unalmas szerelmi drámá"-nak mondta a Nyugatban). Drámai műveinek összegyűjtött kiad.: Théátre d'amour ('Szerelmes színház', 4 köt., 1928). Verseskötetei: Prima verba ('Első szavak', 1872); Tout nest pas rose ('Nem minden rózsaszínű', 1877); Bonheur manqué ('Az elszalasztott boldogság', 1889). O Magyarul még: Zubiri. Fantázia egy felvonásban (Rónai Mihály A., Anthologia coacta, 1943). O Írod.: Szini Gy.,: Porto-Riche (Nyűg, 1911, I. 417); Ady E.: Három arisztokrata-bukás, PortoRiche, Bataille, Bernstein (Nyűg, 1911, I. 796.); E. Sée: Porto-Riche (1932); A. Brugmans: George de Porto-Riche, sa vie, son oeuvre (1934); W. Miller: George de PortoRiche, l'homme, le poete, le dramaturgé (1934). Jancsó Júlia portré:
arckép
Portugál [portugál], Dom Francisco (Liszszabon, 1585—uo., 1632. júl. 5.): portugál költő, író. Főnemesi családból származott. Sokáig élt II. Fülöp spanyol király udvarában. Elete végén kiábrándult az udvari életből; ezért és egy szerelmi csalódás hatása alatt kolostorba vonult. O Legnagyobb hatású könyve, A Arte de Galantaria ('A galantéria művészete') posztumusz jelent meg 1654-ben. Ebben az udvari etikettet ismertető spanyol és portugál nyelvű költemények váltakoznak. Ugyancsak halála után megjelent költeményei — Divinos e Humános Versos ('Isteni és emberi versek', 1652) barokk stílusúak. Góngora, Marini és Camőes hatását mutatják. Érdekes kortörténelmi és pszichológiai dokumentum I). Rodrigo da Cunha coimbrai püspökhöz 1616 és 1631 közt írt levele. Hónai Pál
Porto-Riehe [portoris], Georges de (Bordeaux, 1849. máj. 20.—Párizs, 1930. szept. 5.): francia drámaíró. 1923-tól az Académie jranqaise tagja. Első, verses drámái még a romantika hatása alatt állnak, témája csaknem mindegyik művében a szerelem, a legbensőségesebb emberi kapcsolatok. Egyik legsikeresebb színdarabja az Amoureuse (1891: Ditrói M., Szerelmes asszony, Vígszínház, 1897. febr. 9.) c„ ennek sikerét többi műve már ritkán tudta elérni, bár egész életében sikeres szerzőnek mondható. Műveiben egyszerre adja a lélektani jelenségek finom, árnyalt rajzát és a testi kapcsolatnak olykor a naturalizmusig menő ábrázolását. Szereplőit, s különösen a mindig középpontban álló nőalakokat, inkább vágyaik mozgatják, mint mély érzelmeik. A színdarabjainak ^szerkezete laza, a lélektani konfliktusokat mozgalmas cselekményben oldja meg, dialógusai pergők, feszültséggel teltek. A szenvedélyek ábrázolásában Racine-hoz hasonlították. Nagy hatással volt korának francia drámairodalmára. Verseket és egy kötetnyi tanulmányt is írt Anatomie sentimentale ('Érzelmek anatómiája', 1920) c. O Főbb művei még: Színdarabok: Le vertige ('A mámor', 1873); La chance de Franchise
Portugál, Manuel de (Évora, 1520?— 1606): portugál költő és mecénás. I). Francisco de Portugálnak, Vimioso első grófjának fia. Sá de Mir anda eklogában, Camőes ódában örökítette meg a nevét. Az utóbbi „halhatatlan dicsőséget" jósol neki, bár Manuel de Portugál mecénási erényei alighanem felülmúlták költői nagyságát. 1605ben Lisszabonban publikálja Obras ('Művek') c. munkáját, amely kizárólag vallási tematikára korlátozódik, de műfajilag változatos. A kötet minden verse spanyolul íródott, de tartalmaz egy Tratado breve da orac,áo ('Rövid értekezés az imádságról') c. 789
PORTU
portugál nyelvű írást is, amelyben a szerző Szt. Tamás és Szt. Bonaventura hívének bizonyul. O Magyarul: 1 vers (Tótfalusi I., Hesperidák kertje, anto., 1971). Lukács Laura Portugál Futurista: -* modernismo Portugália irodalma: Középkor. Az Ibérfélszigeten rómaiak, alánok, vandálok, svevek, vizigótok és arabok követték egymást: a rómaiak a görög kultúra közvetítői is voltak. Mindebből nyilvánvaló, hogy milyen sajátos körülmények és (gazdagító) tényezők irányították a portugál nyelv kialakulását. Az első római csapatok i. e. 219-ben érkeztek a félszigetre. Őket ibérek, kelták, luzitánok stb. előzték meg a fajtáknak és kultúráknak ebben a nagy keveredésében. Ez a római megszállás, amely békésnek nem volt mondható, tartós uralomra tudott juttatni néhány civilizációs tényezőt, főleg ami a nyelvet illeti, míg a politikai és közigazgatási rendszerüket elpusztították a 411. évi barbár támadások. A vizigótok érkezése, 416-ban, nem járt a római hatás megszűnésével. Ugyanis ez a germán eredetű, félig romanizált nép nem tudta a helyi lakosságra kényszeríteni a kultúráját, mert nem rendelkezett számbeli fölénnyel, és mert nem volt irodalmi műveltsége. 711ben a mórok megkezdik a félsziget meghódítását; bár Granadából csak 1492-ben űzik ki őket, a mai értelemben vett portugál területről 1254-ben már végleg kiszorulnak. Közben az eredeti Portucalensis hercegség 1128 óta a félsziget északnyugati része felől délnek terjeszkedik; önmagát királynak kikiáltó uralkodója 1143-ban behódol a pápának, 1179-ben a Szentszék is elismeri az új monarchiát. Eközben formálódik egy nyelv, amelynek legkorábbi emlékeit már 9. sz.-i szövegekben is megtalálhatjuk. A klasszikus latint csak az iskolai hagyomány őrzi, beszélt változata, a vulgáris latin, nyelvjárásokra bomlik az elfoglalt területeken; ezt a folyamatot a Nyugatrómai császárság politikai széthullása is sietteti. A nyelvi egység ezekben az országokban a 11. sz.-tól fogva alakul ki. Az első portugál (pontosabban: gallego-portugál) irodalmi szövegek 1200 körüli időből valók: Joáo Soares de Paiva (12—13. sz.) egy gúnydala az egyik, a másik pedig Portugália második királyának, I. Sancho-nak (1154—1211) egyetlen cantiga de amigo-ja. A nyelv tisztulásának, tökéletesedésének folyamata a 16. sz.-ban ér véget. A költészet nyelveként egészen a következő évszázadig Portugália, Kasztília és León udvaraiban egyaránt 790
helyet kap: sok nagy költő mindkét nyelven ír. Joggal mondhatjuk, hogy Gil Vicente, Camöes, F. Sá de Miranda és Dom F. M. de Melo a spanyol irodalomhoz is tartoznak. Ezt a közös költői termést cancioneiro-kban (daloskönyvekben) gyűjtötték össze, amelyek közül a három legfontosabb körülbelül kétezer gallego-portugál nyelvű kompozíciót tartalmaz: ezek a Cancioneiro da Ajuda (13. sz. vége), a Cancioneiro da Biblioteca Nációnál és a Cancioneiro da Vaticana; a két utóbbi 16. sz.-i itáliai másolat a 14. sz.-i eredeti könyvekről. Bőven akadnak többször lejegyzett versek is. A portugál szerzők közül kiemelkedik Dénes király (1261 — 1325) és fia, Dom Pedro (1289^1354), a joculátor Meendinho és P. Soares de Taveiros (1141—?). A legnépszerűbb műfajok a cantiga de amigo ('barátdal'), a cantiga de amor ('szerelmi dal') és a cantiga de escárnio e maldizer ('csúfolkodó és gúnydal'). Az utóbbi szerzői általában alacsonyabb társadalmi osztályokból kerülnek ki, és a nemesség bűneit ostorozzák; a szerelmi dalokat viszont provanszál mesterkéltség jellemzi, amelyet TTT. AIfonz jövendő király kísérete hozott magával Franciao.-ból az 1245— 1247-es polgárháború után (ez magyarázza e dalok modoros hangvételét és bonyolultságát); a barátdalok, ezzel ellentétben, formailag kezdettől fogva a népköltészetre emlékeztető ismételgetést alkalmazzák, és egészen más szimbolikát használnak, ami nyilvánvalóvá teszi, hogy létezett egy orális költészeti hagyomány; ezt bizonyítják már a 11. sz.-i carja-k (->muvassah, jarcha) is (ezzel az arab szóval jelölték a héber és muzulmán költők mo^arab nyelven írott kompozícióinak formai befejezését). O A középkori történetírás kezdeteiről keveset tudunk. A 14. sz. részben elveszett terméséből a négy ,,Eredetkönyv"-et (Livros de Linhagens) emelhetjük ki. A harmadik és a negyedik könyv kezdeményezője a már említett Dom Pedro volt. Ezekben a könyvekben jegyezték fel a nemesi családfákat, azzal a céllal, hogy biztosítsák a leszármazottak jogait, ill. rögzítsék a házasságkötéssel kapcsolatos szerződések érvényét. A könyvek azonban fiktív anyagot is tartalmaztak. így a nemzeti és az európai folklór bizonyos témáinak feldolgozását, a francia lovagregény-irodalom fordított vagy átdolgozott darabjait. A középkori szépprózát a görög—római, a Karoling és főleg a breton mondakör anyagainak fordításai képviselik. Az utóbbiból a Grál kereséséről (Demanda do Graal) szóló ciklust vették át, amely, bár fordítás, a legrégebbi prózai irodalmi szöveg portugálul (13. sz. utolsó negyede). Megle-
PORTU
pően folyékony mondatfűzése azt jelenti, hogy a történelmi vagy szépirodalmi jellegű elbeszélésművészetet már meghódította magának a portugál nyelv. A középkori széppróza leghíresebb darabja azonban az Amadis de Gaula, melynek eredetijéről nem tudjuk, melyik félszigeti nyelven írták. Ez az udvari szerelem művészetének kézikönyve. A könyv egyetlen ismert változata összebékíti a szerelmet és a házasságot, bár az utóbbi csak követi a szerelmesek testi egyesülését. O Fernáo Lopes. Az 1383— 1385-ös dinasztikus válság bebizonyította az expanzív törekvésekkel fellépő polgári osztály erejét. Ez az osztály támogatta T. János királlyá választását, aki egy palotai államcsíny után egy forradalomba is belekeveredett. A csatározásoknak a Kasztíliával kötött 141 l-es béke vetett véget. Az Alentejo tartományban egyidejűleg fellángoló felkelések a — korábban pestissel sújtott — parasztság elégedetlenségét jelezték a vidéki földbirtokos középosztálylyal szemben. Ezek a felkelések azonban a lisszaboni nép harcának segítői lettek. Ez a mesteremberek vezette, erősen spanyolellenes érzelmű nép egyedülálló pillanat szerzője lett a portugál történelemben, amely megérdemelte a kiváló krónikást, F. Lopest (1380 k.-—1459). Alacsonyabb származású, 1418-tól az állami levéltár vezetője volt. Történetírói iskolát teremtett azzal, hogy az igazsághoz nagy mennyiségű dokumentumanyag felhasználásával akart eljutni. 1434-ben hivatalos megbízást kapott arra, hogy „krónikában beszélje el Portugália régi királyainak történetét," és számoljon be I. János sikereiről. Ha felmerülnek is kétségek néhány befejezetlen krónika szerzőségével kapcsolatban — amelyek portugál királyokról szólnak 1325-ig bezárólag —, egyöntetűen neki tulajdonítják a Péter király krónikáját (Crónica de El-Rei D. Pedro), a Ferdinánd király krónikáját (Crónica de El-Rei D. Fernando) és az I. János király krónikájának (Crónica de El-Rei D. Joao / ) első két részét; a harmadik részt Gomes Eanes de Zurara folytatta. F. Lopes alapos forráskutatás nyomán a 14. és a 15. sz. panorámáját adja, megismerteti az olvasót az udvarral és a lisszaboni utcák névtelen erőinek sokszínű arculatával. Ezek a nagy tablók, amelyek nem hagyják figyelmen kívül a főszereplők lelkivilágát sem, tükrözik a szerzőnek a korról alkotott véleményét is, bepillantást engednek a középkori pénzrendszerbe, adórendszerbe, a lovagság életébe stb. Változatos szókincse és konkrét leírásai részleteiben is bemutatják a mozgásban lévő országról alkotott
képét. Ezt a kiegyensúlyozott szemléletet az utána következő történetírók már nem ismerik. Gomes Eanes de Zurara (1420— 1473) színesebben örökíti meg nemes személyiségek cselekedeteit, így pl. a Crónica dos Feitos da Guiné-ben {'Guineai nagy tettek krónikája'), amelyben a megrendelő Henrik infáns dicshimnuszát zengi. Zurara szerint a krónika feladata nagy tettek hőseinek megörökítése és a nekik és leszármazottaiknak juttatott királyi kegyek ily módon való igazolása. A birodalom harmadik krónikása Rui de Pina (1440—1522). Termékeny író; kiemelkedik TT. János királyról írt krónikája (Crónica da D. Joao II). Néhány lapján valódi átérzés tükröződik, amelyhez a megfelelő irodalmi kifejezést is megtalálja. Az ,4m Pattuppáttu 808
positione longa syllaba: —> egyezményes hosszú szótag PoSka [jxískaJ, Dionizas (Maldüuai vagy Bardziai, 1757 — Bardziai, 1830. máj. 12.): litván költő, történész, filológus. Kisnemesi családból származott. .Jezsuita iskolában tanult, életének nagy részében bíróságokon dolgozott. A lengyelül is verselő, kétnyelvű költő, egyben szótárkészítő, archeológus is volt, a litván reformkor egyik kiemelkedő személyisége. Egy hatalmas tölgy odvában saját kis múzeumot alapított, amit Baublysnak nevezett el, s amiről Mickiewicz is említést tesz a Pan Tadeuszban. Életében egyetlen versét publikálta, s főművét, a 164 soros lírai elbeszélő költeményt (Muzikas Zemaiéiu ir lÁetuvos, 'A zemaitijai és litvániai muzsik', 1815—1825). mely a jobbágyrendszer ellen lázad, csak a század végén adták ki. O Gyűjt, kiad.: Rastai ('Művei', 1959). O Magyarul: I vers (Tandori D., Litván költők, anto., 1980). O írod.: V. Laurynaitis: Dionizas Poska (1959). Bojtár Endre Posmysz [poszmisj, Zofia (Krakkó, 1923. aug. 23.—): lengyel írónő. A német megszállás idején az auschwitzi haláltábor foglya volt. Á Varsói Egyetemen polonisztikát végzett. 1954-ben debütált. O Regényeiben és elbeszéléseiben elsősorban lágerélményeit dolgozza fel, a személyi felelősség, az embernek maradás lélektani problémáit elemzi. Az 1962-ben megjelent, nagy sikerű Pasazerka (Mészáros I., Egy nő a hajón, 1966) c. regényéből lengyel film készült. A regény színpadi változatát (limes R. fordította (kézirat, Magyar Színházi Intézet), rádiójáték-változatát Kerényi G. fordításában a Petőfi Rádió 1975. júl. 22-én sugározta. O Egyéb fő művei: Przystanek w lesie ('Megálló az erdőben', elb.-ek, 1965); Wakacje nad Adryatikiem ('Vakáció az Ádriaitenger partján', reg., 1970). Fejér Irén Posse [pöszeJ; poss; Possenspiel (elnevezésváltozatok); edig a romantika befolyásolta. Az első németalföldiként fordította le anyanyelvére Shakespeare 3színművét. O Gyűjt, kiad.: Samle Versen ('Összegyűjtött versei', 1949). ' Keller Anna postilla; posztilla (a latin post illa verba textus 'a szöveg ama versei után'; post illa evangelii verba 'az evangélium ama szavai után'): 1. szűkebb értelemben a Biblia egyes részeihez kapcsolódó népszerű magyarázat. A Biblia szakaszaihoz (verseihez) csatlakozó magyarázó részek egyaránt szolgálhattak otthoni áhítat és templomi istentisztelet céljaira, többnyire prédikáció, ritkábban meditáció formájában. 2. tágabb értelemben szentbeszédek (prédikációk) gyűjteménye, melyet tanulmányozás céljából
POSTE
vagv mintául használtak. A novellisztikus, anekdotikus részletek, számos realista megfigyelés miatt, szépirodalmi szempontból is jelentősek. A Nagy Károly idejében keletkezett. s főleg vasár- és ünnepnapi szentírási szakaszok magyarázatát tartalmazó postillák elsősorban egyházi célokat szolgáltak. A 14. sz.-i postilla-gyűjtemények gyakran a korabeli misztika hatását mutatják, és több vonatkozásban (exemplumok, szentek életéhez fűződő tanulságok stb.) sajátos szépirodalmi célokat valósítanak meg. Luther német nyelvű Kirchenpostille (1525—1527) e. műve új korszakot nyit meg a műfaj történetében: számos későbbi postilla mintája, mind otthoni használatra, mind istentiszteletekre. Ekkortól bontakozik ki a különböző nemzeti nyelvű postilla-irodalom. O Luther hatása, középkori misztika, pánszofia, természettudományos racionalizmus és érzelmi bensőség egyesül J. Arndt híres Evangelienpostilléjében (1613), valamint számos korabeli „házi postillá"-ban. A pietizmus korától kezdve mind több a szépirodalmi jellegű postilla. O Régebbi irodalmunkból Temesvári Pelbárt latin nyelvű postillái emelkednek ki. Néhány későbbi magyar nyelvű postilla: Méliusz Juhász P.: Válogatott postillák (1563); Dávid F.: Első része az . . . postilláknak (1569); Bornemisza P.: Postilla (1573—1579); majd Telegdi M. és Pázmány P. művei. O (->•épületes irodalom, vallásos irodalom) O írod.: Nemeskürty I.: A XVI. század utolsó három évtizedének postillairodalmából (It, 1957); Fr. W. Wodtke: Erbauungsliteratur (P. Merker—W. Stammler—YV. Kohlschmidt—W. Mohr: Reallexikon der deutschen Literaturgeschichte 1. köt. (1958). Kovács Endre
életről, de kétkötetes műben is feldolgozta a fríz mezőgazdaság történetét. Műfordítóként t. k. Rilke és Emily Dickinson költeményeinek frízre fordítójaként szerzett érdemeket. O Főművei: Fryskelánen Fryske libben ('Fríz fold és fríz élet', vers, 1918); De Ijochte ierde ('Világos fold', vers, 1929); It sil bistean ('Létezik majd', vers, 1947); Samle fersen I—II ('Összegyűjtött versei', 1949; kibővített kiad.: 1978*). O Magyarul: 1 vers (Tellér Gy.. Németalföldi költők antológiája. 1965). O írod.: F. Sierksma: Bern fan de ierde (1953). Keller Anna postmodernismo [posztmodermszmoj: spanyol irodalmi terminus, melyet következetesen F. de Onís használt első ízben Antología de la poesia espanola e hispanoamericana 1SS2—1932 ('A spanyol és spanyol-amerikai költészet antológiája 1882—1932', 1932, 2 1961) c. antológiájának bevezetőjében. Ezzel jelölte a századfordulón csúcspontját elérő modernismo hanyatló, kb. 1905-től az 1. világháború kitöréséig terjedő szakaszát. Ekkorra a spanyol nyelvű irodalmat (elsősorban lírát) a 80-as években forradalmasító modernismo már konzervatívvá vált, elfogadta azokat a korábbi (romantikus, szimbolista stb.) eszményeket, melyeket kezdetben hevesen támadott és tagadott. Irodalomtörténetileg átmenetet jelent a modernismo és az összefoglaló néven vanguardismón&k nevezett avantgarde irányzat között. A postmodernismo kevés eredetiséget és még kevesebb nagy alkotót adott a kor spanyol nyelvű — elsősorban spanyolamerikai — irodalmának. A számtalan kisebb jelentőségű költő közül a nők emelkednek ki: Delmira Agustini, Gabriela Mistral, Alfonsina Storni és Juana de Ibarbourou, akiknek pályakezdése a postmodernismo időszakával esik egybe. Átlag fölé emelkedésük azzal magyarázható, hogy a kor emancipációs mozgalma számos olyan problémát vetett fel, melyet csak nő önthetett művészi formába. O írod.: G. de Tőrre: Literaturas europeas de vanguardia (1925); L. A. Gulla: La poesia postmodernista (1930); P. Henriquez Urena: Las corrientes literarias en la Ámérica Hispánica (1949, *1954); O. Corvalán: El postmodernismo (1961); G. Díaz Plaja: Literaturas de vanguardia (1965). Dorogman György — Inotai András
Postl, Kari Anton: -*Sealsfield, Charles postludium: -*exodium, utó játékok Postma [posztma], Obe (Kornwerd, 1868. márc. 29.—Leeuwarden, 1963. jún. 26.): fríz költő, matematikus, természettudós. Paraszti családból származott, Tilburgban, Groningenben és Amszterdamban tanult matematikát. 1894 és 1932 között a groningeni egyetem tanára volt. A 20. sz. legnagyobb, fríz nyelven író költője, aki költészetében kozmikus életérzésének adott hangot. Verseiben alig van határ jelen és múlt, ember és környezete között. Korai műveit kifinomult egyszerűség jellemzi, témaválasztását a fríz természet és népélet inspirálta. Későbbi verseiben filozófiai témák is felmerülnek. Nemcsak verseket írt a fríz
postscriptum: -»utóirat postumismo [posztumiszmo]: irodalmi irányzat a Dominikai Köztársaságban. A 20. sz. húszas éveinek elején alakult ki. A 811
POSTE
több komédiájában szerepeltette a rabszolga szakácsot. 4 győzelméről van tudomásunk, népszerűségének bizonyítéka, hogy Apokleiomené ('Kizárt nő') c. művét halála után i. e. 181-ben újra előadták. Sikereinek emlékére épületet emelt a színpadi művészek szentélyében. Műveit Caeciliusés Tv.rpilius átdolgozták latinra. Szobra a Vatikánban található. O Kiad.: J. Edmonds: The Fragments of Attic Comedy (III. A. köt., 1961). Tegyey Imre
Nyugat-Európában divatos irányzatok sajátos válfaja, a futurizmussal és az -mltraísmoval mutat rokonságot. Közös gyökerük az új formák keresése a holnapután leírhatatlan, de megsejtett tartalmának feltárása érdekében. Képviselői a Del movimiento postumista ('A posztumista mozgalomról') c., 1922-ben megjelent költői antológiában jelentkeztek, és a szabad verset kedvelték. Vezetőjük D. Moreno Jiménez, ismertebb tagja R. A. Henríquezés R. A. Zorrilla volt. Inotai András postumus:
Poszeidóniosz; Poseidónios; Posidonius (latinos írás); (Apameia, i. e. 135—Athén, i. e. 51): görög filozófus, Panaitiosz tanítványa, a középső sztoa legnagyobb hatású mestere. Athéni 'tanulóévei után hosszú tanulmányutat tett, majd Rhodosz szigetén alapította meg iskoláját, ahol többek között Cicero is hallgatta. Oktatási és kutatási célja a világra vonatkozó tudás egészének elsajátítása és rögzítése. O Jóllehet az ókor legegyetemesebb tudósa volt, műveiből csupán töredékek maradtak ránk. Alakját és tevékenységét az új platonizmusnak a múlt században megindult forráskritikája állította előtérbe, jelentőségének és hatásának fölmérése mindmáig tart. O Antik forrásokban leggyakrabban idézett művei: Az istenekről, A jóslásról, A légköri jelenségekről, Az emóciókról, A kötelességről, de foglalkozott földrajzzal, és volt egy — Polübioszt folytató — történeti műve is 52 könyvben (~+biblion), mely erősen hatott SallustÍUSVA. O Tanításában a sztoikus elemek preszókratikus, platóni, arisztotelészi tanokkal és keleti eredetű misztikus motívumokkal keveredtek sok tekintetben már az újplatonikus tanításokat előlegezve. Tanítása szerint a mindenség egyetlen eleven lény, amelynek részeit a kozmikus harmónia fűzi össze. A létezés legegyszerűbb formája az elemeké. A meleg és nedves levegő, a nedves és hideg víz, a hideg és száraz föld, valamint a száraz és meleg tűz kettős minőségeik egyikének fölcserélésével periodikusan egymásba alakulnak. E szabályos váltakozás mellett egy másik változás is végbemegy: meghatározott időközönként a mindenség egésze tűzzé válik. O Az elemek keverék formái a természet hierarchikus rendjét alkotják a szervetlen dolgoktól a növényeken és állatokon keresztül az emberig. Az emberi létforma fölött a démonok, legfölül az istenek helyezkednek el. Mivel a racionálisan berendezett mindenség működése teljesen szabályozott, ezért a jövőbeli események a jelenben végbemenő folyamatokból előre láthatóak: Poszeidóniosz jótékony és jelentős szerepet tulajdonít a jóslásnak. O A testből
posztumusz
Poszeidipposz; Poseidippos; Posidippus (latinos írás); (Pella, i. e. 4. és 3. sz. fordulója—uo., i. e. 3. sz.): görög költő. Athénban folytatott filozófiai tanulmányokat, majd Alexandriába került, és Aszklépiadész irodalmi körének tagja lett. Élete alkonyán visszatért szülőföldjére. O A kora hellénisztikus kisköltészet jeles képviselője. Elégiákat is írt, de ezek közül csak egy öregkori alkotása maradt fenn papiruszon; ez a lírai típusú hellenisztikus elégia eddig egyetlen fennmaradt bizonysága. Jelentőségét azonban csillogóan szellemes, az ellentétpárokra építő, kihegyezett epigrammáinak köszönheti, amelyeket főképp az -*Anthologia fíraeca őrzött meg. A Ptolemaioszok új fővárosának neves építményeit leíró, egyes személyeket kigúnyoló, a szerelem rnúlékonyságát ironikusan kifejező kisversein túl főképp azok a gondolati epigrammák érdemelnek figyelmet, amelyek tűnő játéknak tekintik az életet annak minden gondjával együtt, s egy hedonista, szemlélődő életforma vállalásának lenyomatai. O Kiad.: P. Schott: Posidippi epigrammata (1905). O Magyarul: 1 epigramma (Ponori-Thewrewk E., GAE, 1891, 16. old.); 2 vers (Somlyó Gy., Míg élők közt leszel élő, 1980); 3 vers (Orbán 0., Somlyó Gy., Tótfalusi T., Görög költők antológiája, 1982). O írod.: W. Peek: Poseidippos 3. (RE, 22. 1. köt., 1953, 428—466 hasáb); Trencsényi-Waldapfel I.: Horatius és Poseidippos (Ant Tan, 1964, 57—73. old.), Szabó K.: Az AP IX. 359. epigrammájának értelmezéséhez (AntTan, 1975, 108- -113. old.). Szabó Kálmán Poszeidipposz; Poseidippos; Posidippus (latinos írás); (Kasszandreia, Khalkidikéfélsziget, i. e. 4. sz. vége—?, i. e. 3. sz. első fele): görög újkomédia-költő. 30 darabot írt, 18-nak a címét ismerjük, 45 töredéke maradt fenn. Első darabját i. e. 288-ban mutatta be. Elsőként vitte színpadra és 812
POSZP
és lélekből összetett ember két világ lakója: ha lelkét földi életében tisztán tartotta, megszabadul az újjászületés kínjaitól, és lelkének értelmes része, a logisztikon a mindenségnek a Hold-pálya fölötti részében éli tovább örök, minden dolgok megismerésére képes szellemi életét. Az ember intellektuális és etikai nevelésének egyaránt a logisztikon a voltaképpeni alanya: ezt kell ránevelni arra, hogy uralkodni tudjon a lélek vegetatív és az emóciók hatásának kitett részein. O Az emberi kultúra változásában — Hésziodoszhoz és Platónhoz hasonlóan — Poszeidóniosz is hanyatlást lát: az aranykort egyre silányabb korszakok követik. O Tanítására vonatkozó legfontosabb adatközlőink Cicero, Seneca, tíalénosz, Diogenész Laertiosz és a földrajztudós Sztrabón, aki Poszeidóniosz geográfiai nézeteit ismerteti. Antik forrásaink jelentős teológiai, matematikai, asztrológiai, meteorológiai, grammatikai, retorikai és tudománytörténeti tevékenységét is említik, ám ezek tartalmát egyelőre kevéssé vagy egyáltalán nem ismerjük. O Poszeidóniosz hatalmas tudományos tevékenysége a korszak és az alkat szerencsés találkozásából bontakozott ki. Keleti származásánál és nyugati neveltetésénél fogva alkalma volt a közel-keleti és a görög kultúra alapos elsajátítására. Az antikvitás tudományainak terjedelmileg is legteljesebb szintézisét alkotta meg. Mivel a késő antik, a moszlim és a keresztény kultúra egészét átható újplatonizmusnak a poszeidónioszi szintézis az alapja, ezért tevékenysége világtörténetileg is korszakalkotó. O Kiad.: J. Baké: Posidonii Rhodii reliquiae doctrinae (1810); L. Edelstein—I. G. Kidd: Posidonius (1. köt., The Fragments, 1972); W. Theiler: Poseidonios. Die Fragmente. Texte und Erlauterungen (1—2. köt., 1976) O Magyarul: Poszeidóniosz az emóciókról (Steiger K , Sztoikus etikai antológia. 1983). O írod.: K. Reinhardt: Poseidonios (1921); uő: Kosmos und Sympathie. Neue Untersuehungen über Poseidonios (1926); J. Heinemann: Posidonius' metaphysische Schriften (1921—1928). Steiger Kornél Poszeidóniosz; Poseidonios; Posidonius (latinos írás); (Olbia, ma: Oesakov, SZU, i. sz. 2. sz.): görög szofista és történetíró. írt retorikai munkákat is. Elkészítette a Tyras (Dnyeszter) és Hypanis (Bug) közötti partvidék leírását. Megírta Attika és Lybia történetét is. Csak művei címeit ismerjük. O írod.: F. Jacoby: FGrHist 279, (1940— 1943). * Czúth Béla
Poszkrebisev, Oleg Alekszejevics (Banyi, Udmurt ASZSZK, 1930—): Udmurtiában élő szovjet orosz költő. Középiskolát, majd tanítóképzőt végzett, később levelező hallgatóként magasabb képesítést is szerzett. Eleinte középiskolai tanár volt, majd szerkesztő és az Udmurt írószövetség funkcionáriusa, 1978-tól néhány éven át elnöke. Az udmurt költészet egyik legkiválóbb orosz tolmácsolója. O Az udmurt környezetben felnőtt költő szólamoktól mentes, tiszta lírája az egyszerű embert énekli meg, aki „épít, kaszál, tanít és gyógyít". Tartalmas és rokonszenves költészete fokozatosan meghódította a szűkebb hazája határain túl élő orosz olvasókat, verseit szívesen és gyakran publikálják a legrangosabb irodalmi folyóiratok is. O Főbb művei: Mojo pokolenyije ('Az én nemzedékem', versek, 1960); Kak csornij hleb ('Mint a fekete kenyér', versek, 1971); Sztrada ('Kemény munka', versek, 1973). O Magyarul: 3 vers (Györe T„ Szovjet Irodalom, 1976, 6.). Domokos Péter poszlovica: —• orosz irodalmi formák Poszoskov, Ivan Tyihonovics (Moszkva környéke ?, 1652—Szent-Pétervár, 1726): orosz író, közgazdász. Iparoscsaládból származott, maga is ipari—kereskedelmi pályára lépett. Mechanikai kísérleteinek egyik eredményét, lőfegyvertalálmányát 1697-ben bemutatta I. Péternek. O A 18. sz.-i orosz publicisztika történetébe az O szkudosztyi i bogatsztve. ('A szegénységről és a gazdagságról', 1724; a mű egy részlete magyarul is megjelent Az orosz felvilágosodás, 1966 c. kiadványban) e. művével jegyezte be nevét, amelyben korát messze megelőző eszméket hirdetett: Oroszo. gazdasági felvirágoztatásában fontos szerepet szánt a kereskedőrétegnek. A cár reformtörekvéseinek híveként a nemzeti ipar és kereskedelem fejlesztését szorgalmazta, tagadta az arisztokrácia privilégiumait, bírálta a jogszolgáltatás igazságtalanságait, követelte a műveltség széles körben való terjesztését, és síkraszállt az alkotó tehetségek támogatásáért. A cár halála után meggyőződéséért börtönbe zárták, ahonnan nem tért vissza. O Kiad.: Knyiga o szkudosztyi i bogatsztve i drugije szocsinyenyija ('Könyv a szegénységről és a gazdagságról és más művek', 1951). O írod.: G. V. Plehanov: I. Ty. Poszoskov (Szocsinyenyija, 21. köt., 1925). Papp Mária Poszpelov, Gennagvij Nyikolajevics (Kosztroma, 1899. júl. 30.—): szovjet orosz
813
POSZP irodalomtörténész. 1925-ben végezte el a moszkvai egyetem társadalomtudományi karát, amelynek 1938-ban a professzora lett. O Első munkáira, amelyek a tartalom és a forma, a tudományos kritika kérdéskörével foglalkoznak, Pereverzev szociológiai iskolája nyomta rá bélyegét, de az 1930-as években már önálló metodológiai koncepcióval állt elő. Ennek lényege az irodalom ideológiai természetének, eszmei irányultságának és megismerő funkciójának a hangsúlyozása. fíahtyin és Lukács Gy. művei mellett különösen jelentősek a regényelmélet módszertanáról, a költői stílusról és műfajokról, valamint az irodalom történelmi fejlődéséről szóló tanulmányai, amelyek kiemelik az epikai szó ábrázoló jellegét, a műalkotás külső és belső formáinak poétikáját és tipológiáját. Utóbb a műnemelmélet ontológiai és gnoszeológiai megalapozásával kísérletezik. O Főbb művei: Tyeorija lityeraturi ('Az irodalom elmélete', 1940); Esztyetyicseszkoje i hudozsesztvennoje ('Az esztétikai és a művészi', 1965); Problemi lityeraturnovo sztyilja ('Az irodalmi stílus problémái', 1970); Problemi isztoricseszkovo razvityija lityeraturi ('Az irodalom történeti fejlődésének problémái','1972); Lirika szregyi lityeraturnih rodov ('A líra az irodalmi műnemek között', 1976). O Irod.: P. Nyikolajev: Analiz i poszatyelnoszty (Voproszi lityeraturi, 1964,4.). Világhy József
mában, főként P. Goldberger és Ch. Jencks alapvető fontosságú tanulmányaiban viszszatérő mozzanat a modernizmus általános kritikája, valamint egy új építészeti — és általában művészeti — értékrendszer kialakításának az igénye. Az 1974—1975 táján megfogalmazódó kritikai tézisek azonban két ponton elhamarkodottnak és túlságosan sematikusnak bizonyultak. Goldberger és Jencks egyaránt egy absztrakt modernizmuskoncepcióval dolgozik, s nem veszi kellőképpen figyelembe magának a bírált modernizmusnak az összetettségét. így olyan leegyszerűsített képet rajzol fel az egész modernizmusról, melyet azután a posztmodernizmus fölényesen kritizálhat és érvényteleníthet. A másik problematikus mozzanat a kontinuitás nem kellő mértékű figyelembevétele. Rár Jencks többször utal arra, hogy a posztmodernista jelenségek a modernizmusból fejlődtek ki, mégis éles és merev választóvonalat húz modern és posztmodern közé. Ez pedig történetietlen modellt eredményez. O A posztmodernizmus legfontosabb alaptételei a következők. A hetvenes évek közepére világossá vált, hogy a modernizmus továbbfejlődése megtorpant. Ennek egyik oka a modernizmus egész értékrendszerét és esztétikai szemléletét átható racionalista utópizmus, illetve az ezzel szorosan összefüggő univerzalizmus és absztrakcióra való törekvés. Ez a szemlélet a valóság összetett viszonylatait néhány sematikus, általánosított, univerzálisnak tekintett modellben kívánta leírni. Ennek legfőbb eszköze a reduktivizmus, ami mind az esztétikai forma néhány alapelemre való lecsupaszítását (absztrakt művészet, „nemzetközi stílus", geometrizmus, „minimaiizmus"), mind pedig a művészet funkciórendszerének néhány alapelemre való egyszerűsítését eredményezte. A posztmodernizmus tehát bírálja a modernizmus általánosító szemléletét és univerzalizmusát. A hetvenes évek közepéről visszatekintve úgy tűnik, hogy nem lehet kiiktatni a művészeti gyakorlatból sem a környezet kulturális, nyelvi, etnikai mozzanatait, sem a tradíció szerepét, sem pedig az egyes ember személyiségének autonómiáját. Ha a személyiség autonómiája nem tükröződik a műalkotásban, az építészeti térszervezésben, akkor az elviselhetetlenné, nyomasztóvá, idegessé válik még akkor is, ha higiéniai szempontból megfelel a racionálisan felmért igényeknek. A posztmodernizmus tehát bírálja a modern építészetnek azt az alapelvét, hogy a racionálisan felállított általános modellek mindig, mindenhol, minden közösség számára, minden kulturális
posztilla: -*j)ostilla posztmodernizmus proszcéniumma,\ szemben levő hely a szín- tipikus képviselőjét, pedig a század végén Mihajlovszkij és még Bunyin is nagyrabeházban. A közönség számára akkor van csüléssel nyilatkoztak róla. Kisregénye — jelentősége, ha — igen ritkán — ott is Na gyejsztvityelnoj szluzsbe ('Igazi szolgáhelyet foglalhat (pl. körszínház, ill. félkörös, latban', 1890) — Csehov írásainál is naháromnegyed körös nézőtér esetében.) O gyobb elismerést aratott. Rendkívül sokat Annál fontosabb a színpadtechnikai jelenés gyorsan írt, már 1891—99 között megjetősége, ui. itt helyezhetők el különféle gépelent műveinek 12 kötetes kiadása. Alkozetek, zsinórpadok, reflektorok, „járások" stb. O (-»színpadjormák). Muzslay László tásainak nagy többsége kihullott az idő rostáján, mert kiváló megfigyelőképessége és leírókészsége nem párosult gondolati posztumusz; postumus; posztumus •egyezményes hosszú szótagot. O ( —tprozódia). Szepes Erika
Powys [pouiszJ, Theodore Francis (Shirley, 1875. dec. 20.—Sturminster Newton, 1953. nov. 27.): angol író. J. C. Poivys öccse, L. Powys bátyja. Magánúton tanult. J . Bunyan óta az allegorikus irodalom egyik legjelesebb alakja volt. Művészi világának
pozitív hős: -*hős pozitivizmus (latin positivus 'adott', 'tényleges' szóból): filozófiai eredetű tudománytörténeti irányzat. Főként a történeti tudományokban uralkodik, elsősorban a 19. sz. 837
POZIT
második felében, de.átalakult formáiban most is él a nyugati polgári tudományosságban. Eredete és az irányzat neve A. Comte francia filozófus munkásságára megy vissza. Comte 1830—1842 között megjelent nagy filozófiai munkáját Cours de philosophie positive-nek ('A pozitív filozófia tanfolyama') nevezte el, és kifejtette benne, hogy az emberiség a 19. századra a teológiai és a metafizikai korok után a pozitív és szerinte egyedül tudományos korszakba jutott el. A metafizikai kor végokokat kereső elméleteket állított fel (Descartes, a francia materialisták, Hegel filozófiája) a pozitív kor csak a tudományosan ellenőrizhető tényekkel foglalkozik, elutasítja a végokokra vonatkozó hipotéziseket, csak az ellenőrzött tények egyszerű kapcsolását fogadja el törvényeknek. Comte a végokok keresését elvileg elutasítja, tehát agnosztikus. Módszere az —• indukció és az —>elemzés. Az indukció módszerét teljesebben az angol J. S. Mill fejtette ki. H. Spencer a pozitivizmust — a darwini fejlődéselméletet is figyelembe véve — továbbfejlesztette pozitivista evolucionizmussá, olyan értelemben, hogy minden dolog alá van vetve a szétbomlás (disszolúció) és az egyesülés (integráció) jelenségének, ezek egymást követve adják az evolúciót. O A pozitivista filozófiának a századfordulón több képviselője volt, sőt a 20. sz.-ban új alakban jelenik meg (neopozitivizmus), de az irodalomtörténeti pozitivizmus Comte, S. Mill és Spencer elveiből teljesen levezethető. A 20. sz.-i ún. „neopozitivizmus" nem is pozitivista jellegű irodalomtörténeti irányzatok előmozdítója lett, hanem a strukturalizmusnak, new criticismnek adott indítékot. O Az irodalomtörténeti pozitivizmus megindulása a francia H. Taine nevéhez fűződik. Alapelve az, hogy nem rendszert, hanem módszert akar adni az irodalom-és művészettörténeti kutatásokhoz. Az irodalomtörténész és kritikus módszere szerinte azonos a természettudóséval: a jelenségeket nem elbírálni, hanem megérteni és megmagyarázni törekedjék. A lényeg tehát a művészi jelenségek létrejöttének az értelmezése, erre szolgál Taine-nél az ún. „három erőre" való visszavezetés (-*miliőelmélet). Taine szerint ugyanis a művészi jelenségek létrejöttének végső tényezői /. a faj (—>race): ezen az öröklött, szerzett és tovább öröklött tulajdonságok rendszerétérti a biológusok mintájára, 2. a környezet (-*milieu): ez a földrajzi, társadalmi. éghajlati és történelmi körülményeket egyaránt jelöli, végül 3. az az időpont (-*moment), amelyben a műalko838
tás létrejött; ezen nem annyira a történelmi-társadalmi helyzetet, mint inkább az alkotóra ható művészi hagyományt érti. Taine az egyes alkotókat a pszichológiai analízis segítségéve] igyekszik megérteni: minden művésznek van egy uralkodó tulajdonsága ( —>fa,cidté maitresse), amelyet megállapítva egész oeuvre-jét meg tudjuk érteni. Módszerének természettudományos igényű jellegét az is mutatja, hogy analógiaként minduntalanul a biológiai, főleg a botanikai jelenségekre hivatkozik. Kímélete nagy hatást tett Európa-szerte, bár hamarosan bírálták is. így főleg a művészi egyéniség sajátosságainak, a tehetség faktorának elhanyagolását kérték tőle számon (FJ. Hennequin, .J.-M. (luyau), az alaptényezőket még újabbakkal növelték, így az író és közönség kölcsönhatásának tényezőjével (E. Hennequin, P. Lacombe, a német W. Scherer), majd a tényezők egész sorának felállításával f(J. Renard). A pluralizmus, az a felfogás, mely a történelmi tényezők egész sokaságát veszi fel a műalkotás kialakulásának alapjául, jellemzője maradt a pozitivizmusnak, annak jelenlegi, továbbfejlődött változataiban is. O A H. Spencerféle evolúciós elméletet F. Brunetiére alkalmazta az irodalomtudományra, egyfelől azáltal, hogy az irodalmi műfajoknak az állatfajok analógiájára önállóan fejlődő életet tulajdonított, másfelől, mert nemzete irodalmára alkalmazta az integráció és a disszolúció elvét, mégpedig konzervatív szellemben. Szerinte a 17. sz.-i klasszicizmus a nemzeti szellem nagy integrációja, a felvilágosodás és a romantika pedig már disszolúció, azaz bomlás. O A pozitivizmus a 19. sz. folyamán Németo.-ban is igen jelentős irodalomtörténeti iskolát hozott létre, melynek alapítója W. Scherer szintén „három erőre" vezette vissza az irodalmi alkotás létrejöttét: az író által öröklött (das Ererbte), tanult (das Erlernte) és az átélt (das Erlebte) dolgokra. Scherer és tanítványai (főként utóda, E. Schmidt) a pozitivista elveknek megfelelően a részletkutatásra, a filológiai adatok halmozására, az életrajzi teljességre fektették a fő súlyt. A „tanult" dolgok előtérbe helyezése az irodalmi hatáskutatást mozdította elő. Mindezt a Scherer-\&ko\a német és nem német követői túlzásba vitték, az ő kezükben lett az irodalomtudomány az aprólékoskodás, az adatbogarászás, a filozófiátlan ténvhalmozás gyakorlatává (—>faktualizmus), azzá, amit a „pozitivizmus" szó rossz értelemben jelent, O A pozitivizmus mind francia, mind német formájában erősen támaszkodott a természettudományok, el-
POZIT
irányzatban meglevő igényét is támadva. Ujabban ezek a harcok elcsitultak, mégpedig a történeti vizsgálat és a kritikai értelmezés és értékelés külön területekre való utalásával. O Mennyiben történeti tehát a pozitivista irodalomkutatás? Mint említettük, a Taine-féle „időpont" (& moment), a „három erő" egyike, inkább a művészi hagyományt jelenti, mint a valóságos történetiséget, és főleg a Schereriskoláhan a hatások sokszor túlzott mértékű keresésére vezetett. Azonban maga Taine is az „időpontot" kapcsolatba hozza a „kölcsönös összefüggések" (dépendances muiueUes) elvével, ami az egy korban levő művészetek és a kor társadalmi-kulturális körülményei összefüggéseinek kutatását eredményezte. Az „időpont" (moment) ilyen kétértelműsége egyfelől egy teljesen statikus szemléletre vezetett: ennek jele. amikor Larombe az „időpont"-ot bele is olvasztotta a környezetbe fmilieu): a történelmi helyzetet nem fejlődés eredményének. hanem időben elszigetelhető helyzetnek fogva fel. Másfelől, amikor a mű létrejöttének, genezisének problémáját az esztétikai elemzés fölé rendelték, ez az irodalmi folyamat történetiségének hol önelvű, hol agnosztikus alapú pluralisztikus értelmezését eredményezte. A pozitivizmus örökségét is hasznosító filológiai-történeti módszer általában a történelmi fejlődés ideológiai jelenségeinek összefüggéseiben tárgyalja az irodalmi folyamatot, bár rendszerint nem következetesen. Főként pedig az ideológiai jelenségeknek a történelmitársadalmi tényezőkkel való magyarázata sokszor inkább esetleges, legtöbbször az alapul vett történelmi folyamat pluralisztikusértelmezéseérvényesül, annak a tényanyagnak az alapján, amelyet sikerült összegyűjteni. O A német szellemtörténettel párhuzamosan jelentkezik a pozitivizmus francia és angolszász örököseinél az „eszmetörténet" (histoire des idées, history of ideas); az eszme számukra nem örök tipológiai jelenség, mint a szellemtörténészeknél, hanem történelmi, melyet az adatok sokasága és egybevágó jellege határoz meg (P. Hazard, I). Mornet, A. 0 . Lovejoy). Egyes pozitivistáknál, így Scherernél, a történelmi folyamat meehanizálásával is találkozunk (a 600 évenként visszatérő virágkor-elmélet). O A pozitivizmust az egzaktságra való törekvés jellemezte, és ez a 19. sz.-i pozitivistáknál elsősorban az irodalmi folyamatnak a biológia analógiájára való felfogásában jelentkezik. Taine a „faj" (race) tényezőjének előrebocsátásával elsősorban az öröklés biológiai tényét
sősorban a biológia 19. sz.-ban elért eredményeire. és éppen ezért sokban rokon a -+naturalizmus elméletével; Zola tanulmányaiban C. Bemard mellett Taine-re is hivatkozik, ez utóbbit tekintvén úgy, mint aki tudománnyá tette az irodalmi kritikát, Mindamellett az irodalomtudományi pozitivizmus képviselői koruk irodalmával szemben gyakran konzervatív álláspontot képviseltek, Scherer és Brunetiére a klasszicizmusban látták az irodalom csúcspontját, az öregedő Taine és Brunetiére elítélték a naturalisták ízlését és szociális tendenciáit. O A századforduló bírálat alá vette a pozitivizmust. Németo.-ban, ahol W. Diltheynek és más idealisztikus irányok képviselőinek hatása alatt világnézetileg is elvetették, ezt az irányzatot a szellemtörténet váltotta fel. Franciao.-ban is megkérdőjelezték nemcsak a miliőelméletet, de azt is, hogy a történeti tudományok módszere azonos lenne a természettudományokéval. G. Lanson kifejtette, hogy a tudományok e két ága közt csak az a közös, hogy mind a kettő tapasztalati és racionális. Ezzel továbbra is biztosította Lanson az irodalomtudományban az indukció elsőbbségét, sőt a bibliográfiai, filozófiai adatgyűjtés fontosságának elvét ő vitte bele a francia irodalomtörténész-köztudatba. Lantion az irodalomtudomány számára a filológiai pontosságot és a történeti elv szigorú megtartását írta elő, ezért nevezik módszerét filológiai-történeti módszernek, mely lényegében új irány, de a pozitivizmus örökségeként jött létre. A lansoni iskola fenntartotta a filológiai kutatás elsőbbségét, hangsúlyozta az analízis fontosságát, tudományos lelkiismeretességre nevelt. Mint ilyen, erősen befolyásolta az ircxialomszociológiai irányzatot is, mely, amennyiben pusztán leíró, statisztikai jellegű, szintén kapcsolatba hozható azokkal az elvekkel, amelyeket a pozitivizmus tett általánosakká a polgári tudományosságban. A pozitivizmus a komparatisztikában (összehasonlító irodalomtudomány) is érezteti hatását, egyfelől a filológiai-történeti módszer általánossá válása révén, másfelől negatíve: az ún. ~*faktualizmusba.n, az összehasonlító irodalomtörténetnek a puszta hatások, külső ténybeli kapcsolatok kutatására történő leszűkítésében. Az újabb irodalomtörténeti, irodalomkritikai irányzatok (strukturalizmus, new criticism ) meglehetős éles harcot folytattak a pozitivizmus és az annak örökségét felhasználó filológiai-történeti módszer ellen is, sokszor nemcsak a valóban negatív jellegű faktualizmust, hanem a történetiségnek az 839
POZIT
akadta aláhúzni, sőt a faji tulajdonságoknak részben földrajzi-klimatikus okokból való értelmezésével is módszere természettudományos jellegét kívánta alátámasztani, követői azonban egy nemzeti irodalmon belül valamiféle öröknek, a történelem folyamán változatlannak ítélt népszellem, nemzeti szellem kutatására fordították figyelmüket, így a pozitivizmusnak ez a tétele irodalomtudományi nacionalizmushoz is vezetett. Másfelől kétségtelen, hogy a Taine-i ,,időpont" az irodalmi hatások kutatását eredményezvén az összehasonlító irodalomtörténet fejlődését is előmozdította. O A pozitivizmus nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy a klasszikusok műveit mintául tekintő dogmatikus-normatív kritika helyét az irodalmi műveket megértő és elemző kritika foglalja el. Ezt a folyamatot ugyan már a romantika korának műbírálói (Mme de Staél, A. F. Viliemain, Ch. A. Sainte-fíeuve) előkészítették, de Taine és a pozitivisták adtak neki tudományos igazolást. Az, hogy az irodalom jelenségeit a természettudományok mintájára puszta tényékként fogadták el, egyeseknél kritikai nihilizmushoz vezetett, azonban később már maga Taine szükségesnek látta a mű többirányú hatásával megmagyarázni annak esztétikai értékét (convergence des effets, 'a hatások összhangja'). O Lanson a jól iskolázott irodalomtörténész vagy kritikus impresszióját tekintette az esztétikai értékelés alapjának, tehát lényegében annak szubjektív jellegét ismerte el. Ujabban a polgári irodalomtudományban az irodalomkutatási és az esztétikai értékelést külön területnek tekintik: az előbbi az irodalomtörténész, az utóbbi az irodalomkritikus dolga. Azonban a két funkciónak egy személyben való egyesülését is lehetségesnek és kívánatosnak tartják. Meg kell jegyeznünk, hogy a pozitivizmus többarcú jelenség és a hatása alá kerülő tudósok is elütő vonásokat mutatnak fel, olyanokat is, melyek nem a pozitivizmusból származnak. O A pozitivizmus legfőbb eredménye azonban az, hogy előmozdította az irodalomtudományban a tényfeltáró, adatgyűjtő filológiai munkát (írói életrajzok, dokumentumgyűjtemények, adattárak, kritikai kiadások nagy mennyiségben való létrejöttét). A köztudat is — szűkebb értelemben — pozitivizmusnak az öncélú adatgyűjtést, filologizálást szokta nevezni. Meg kell jegyeznünk azonban, hogy a filológiai adatgyűjtő munkát nem a pozitivizmus teremtette meg, a filológia módszereit már az ókor. majd a reneszánsz is alkalmazta az 840
antik klasszikusok szövegeinek megállapítására és interpretálására, a romantika j)edig a nemzeti irodalom régebbi, középkori alkotásaira. A filológiai munka mindenféle irodalomkutatás alapja, maga a tudományos élet szükséglete hozta létre. Kétségtelen, hogy a pozitivizmus a maga induktív és analizáló, tény tisztelő, az adatokat a mélyebb összefüggések fölé helyező hajlamával elősegítette a filológiai kutatásokat, de sokszor ad absurdum is vitte. Mindenesetre a filológiai munkát, a komoly ténvkutatást, az irodalmi szövegek kritikai vizsgálatát stb. egyetlen irodalomtudományi irányzat sem nélkülözheti. O (-^irodalomtudomány) . O írod.: PaulerGv.: A positivismus hatásáról a történetírásra (Száz, 1871); P. Laeombe: Tntroduction á l'histoire littéraire (1898); G. Renard: La méthode scientifique de l'histoire littéraire (1900); Szigetvárv T.: Az irodalomtörténet elméletéről (1905); G. Rudler: Les techniques de la critique et de l'histoire littéraires (1923); G. Lanson: Méthodes d'Histoire Littéraire (1925); W. Mahrholz: Literargeschichte und Literarwissenschaft (1932); W. Stammler: Deutsche Philologie im Aufriss (1. köt., 1957); Horváth K.: A pozitivizmus a magyar irodalomtudományban (TtK, 1959); Vita az irodalomtörténetírás pozitivista irányáról (TtK, 1959); R. Escarpit: Histoire de l'histoire de la littérature. Histoire des Littératures, 3. köt. (Encyclopédie de la Pléiade, 1958); M.-F. Guyard: La littérature eomparée (1961); R. Wellek: The Revolt Against Positivism in Recent European Literary Scholarship (Ooncepts of Criticism, 1964); Klaniczay T.: Pozitivizmus és filológia (Marxizmus és irodalomtudomány, 1964); R. Wellek: The Later Nineteenth Oentury (A History of Modern Criticism. 3. The Age of Transition, 4. köt., 1965); Németh (3. B.: Kritika és irodalomtudomány az utolsó század negyed ben (A magyar irodalom története, 4. köt., 1965); Horváth K.: A pozitivizmus mint irodalomtörténeti irányzat és ennek öröksége a polgári irodalomtudományban (Irodalomtudomány, 1970); Németh G. B.: A pozitivizmus néhánv műfaji és poétikai következménye (ItK, 1973, 2., 3); V. A. Lektorszkij: A pozitivizmustól a neopozitivizmusig (A polgári filozófiaa XX. században, 1976), H. Markiewicz: Pozvtywizm (1978). Horváth Károly O varsói pozitivizmus: lengyel szellemi áramlat 1864 és 1890 között az értelmiség és a liberális polgárság köreiben, amelynek világnézeti alapját a pozitivizmus filozó-
PÓZNA
fiája szolgáltatta, míg társadalmi-politikai szert, az irodalmi művek lélektani analízisét elképzelései az ún. szerves munkára, a hangsúlyozó „francia" iskolához tartozik nemzet javára végzendő aprómunkára, s Péterfy J. és Alexander B. A pozitivista politikai realizmusra épültek, ami az állami irodalomtörténészek harmadik típusát függetlenség elvesztéséhe való ideiglenes! Beöthy Zs. képviseli, aki Taine rare-fogalbeletörődést jelentett . Fő központja Varsórnát a nemzet fogalmával helyettesítve a ban volt: az ottani műegyetem, a Szkola romantikus illúziókból táj>lálkozó nacionaOlówna, illetve az 1866-tól megjelenő hetilizmus szellemében tárgyalja a magyar lap, a Przeglqd Tygodniowy, amely köré irodalom történetét. Másfelől éppen a pozifőként irodalmár-publicista szószólói: A. tivista ténytisztelet és filológiai szigorúság Swiqtochmvski, B. Prus, P. Chmielowski stb. segítette elő ezeknek a nacionális illúziókszerveződtek. O A pozitivisták szembenak a felszámolását pl. Riedl, Tolnai V. és fordultak mind az irodalmi, mind a poliKirály Gy. tevékenysége révén. O Bár tikai romantikával. Küzdöttek az ország igazán eredeti, nemzetközileg is számotgazdasági felemelkedéséért, kiadták az „alatevő elméleti műveket Mo.-on a pozitivista poknál folytatott munka" (tehát a nép irodalmároknak sem az első, sem erősebben körében és a népért) jelszavát, harcoltak az természettudományos orientációjú másoegyház befolyása ellen, a nők emancipációdik (Pékár K.), sem pedig szélsőségesen jáért, a zsidóság egyenjogúsításáért , a korkonzervatív irányba forduló, sekélyes és szerűbb oktatásért, a „pozitív tudománacionalista harmadik nemzedéke {Császár nyok" (a természettudományok) elterjeszE„ Pintér .1.) nem hozott létre, s a kutatók téséért, az irodalom didaktikus funkcióinak adatgyűjtő, anyagfeltáró munkája is sok az előtérbe helyezéséért, általában is a kívánnivalót hagyott maga után pl. kriművészet utilitáris értékeléséért. A praktikai kiadások. írói életrajzok vagy a rentikus. a „pozitív" magatartás, a „tények" delkezésre álló források teljes feldolgozátisztelete, a tudomány, a technika révén sának terén, a mo.-i pozitivizmusnak jefejlődő társadalomba vetett hit az 1880-as lentős része volt — főként kezdetben — a évektől lassan elapadt, a pozitivizmus krifilológiai alaposságra való törekvés elmélyítikai éle tompábbá vált, s egyre inkább a tésében és a korszerű tudományosság igénemzeti egységet a társadalmi megmoznyének felkeltésében. A 20. sz. első évtizedulásokkal szemben is védő áramlattá deiben mára hivatalos politikát kiszolgáló változott. Haladó jellegét a pozitivizmus pozitivisták sekélyessége is az irányzat kimelegtovább az irodalmi publicisztikában és rüléséről tanúskodik; ekkorra a fiatal irofőként a szépirodalomban őrizte meg, ahol dalomtörténészek legjobbjai, mint a Riedl— a lengyel irodalomtudomány mai napig tanítvány Horváth ,). vagy Turóczy-Trostler használatos elnevezése szerint — a realizJ. már a szellemtörténet felé tájékozódnak. must jelenti, s olyan írók munkáiban tesO írod.: Horváth K.: A pozitivizmus mint tesül meg. mint pl. K. Orze.szkowa, B. Prus, irodalomtörténeti irányzat és ennek örökH. Hienkienn.cz, M. Konopnicka, ,1. Lam, I. sége a polgári irodalomtudományban. Tn: Maciejowski, M. Ralucki, A. Dygasinki, A. Nyírő L. (szerk.): Irodalomtudomány (1970); Swietwhowski. O írod.: Literatura polska Németh G. B.: Létharc és nemzetiség (1976); okresie realizmu i naturalizmu (1—2. köt., uő: Küllő és kerék (1981); Fenyő T.—Németh 1965). Bojtár Endre G. B.—Sőtér I.: Irányok 2. Romantika, népiesség, j>ozitivizmus (1981). Horváth Károly O A magyar társadalomtudományok területén i a pozitivizmus kezdetét 1871-től, Poznanszka, Marija Avakumivna; PozPauler Gy.-nak a cikk formájában a Százananszkaja (oroszos névalak); (Petrasevka, dokban megjelent, Comte, Buckle és Draper 1917. júl. 15.—): szovjet ukrán költőnő. történelemfelfogásával foglalkozó akadéTanítóképzőt végzett, A háború után elmiai székfoglaló értekezésétől szokás szávégezte a kijevi pedagógiai főiskolát. Főleg mítani. Az irodalomtörténetírásban az 1870a gyermekek számára ír. 1945 óta jelennek es évek második felétől kezd érvényesülni, meg versei. Első kötete (Mij kvitnik, 'Virészint a Scherer-fé\e elveket meghonosító, rágoskertem') 1946-ban látott napvilágot. a filozófia- és szintézisellenes, németes O Egyéb művei: Valja Kötik (elb. költ., filológiai pozitivizmust képviselő Heinrich 1954); Fortecja nad Dnyiprom ('Erőd a G„ részint pedig a közvetlenül Taine-hez Dnyeper fölött', verses elb., 1977); Scsob ti kaj)csolódó Riedl F. munkássága nyomán. buv scsaszlivij ('Hogy boldog légy', versek, Ugyancsak a száraz filologizmussal szem1977). Misley Pál ben a kritikai interpretálást, elemző mód841
POZNE
Pozner, Vladimír (Párizs, 1905. jan. 5.—): orosz származású francia író. Középiskolai tanulmányait Pétervárott és Moszkvában végezte, majd a Sorbonne hallgatója volt. Az 1920-as évektől fogva Franciao.-ban él. 1932-ben belépett a Francia Kommunista Pártba és mint kommunista író és publicista lett ismert. 1933-tól 1936-ig Radó S. párizsi sajtóügynökségén dolgozott, A 2. világháború alatt az Egyesült Államokban élt, 1964-től az Országos Iróbizottság alelnöke. Franciára fordította orosz és szovjet írók (L. Ny. Tolsztoj, F. M. Dosztojevszkij, V7. B. Sklovszkij, Ny. Sz. Tyihonov) műveit és antológiákat jelentetett meg: Panorama de la littérature russe contemporaine ('A mai orosz irodalom kistükre', 1929); Anthologie de la prose russe contemporaine ('A mai orosz próza antológiája', 1929). Külön kötetben megjelent irodalmi tanulmányai: Tolstoi est mort ('Tolsztoj meghalt', 1935) és Souvenirs sur Gorki (1957: Varannai A., Emlékezések Gorkijra, 1959). Franciao.-ban nagy hatást gyakoroltak a SZU-ról írt riportjai, tanulmányai: URSS ('Szovjetunió', 1932); Mille et un jours ('Ezeregy nap', 1967). Szépirodalmi műveire a társadalmi és politikai valóságra adott közvetlen reagálás jellemző, szívesen használja fel a dokumentum és a riportszerű ábrázolás előnyeit, Regény történetileg is érdekes első regénye, a Le mors aux dents (1937: Rubin P.. Az őrjöngő, 1967), amely megdöbbentő pontossággal eleveníti fel a Szovjet-Oroszország ellen viselt 1920as polgárháború kegyetlen alakját, Ungern bárót, de egyúttal a regény keletkezésének történetét is vázolja, közöl dokumentumokat és emlékeket, amelyeket az orosz emigráció őrzött a ,.véres báró"-rói. A francia Ellenállásból meríti témáját Deuil en 24 heures ('Huszonnégy órás gyász') és a Les gen,s du pays ('Vidéki emberek', 1946) c. regényei. A mindennapi élet friss, riportszerű felvillantása és mozaikszerű összeállítása jellemzi az amerikai életformát bíráló két könyvét, a Les États Désunis-1 ('Egyesületlen Államok', 1948), amelyben 1936os, a háború alatti és hidegháborús benyomásait montírozza össze és az amerikai átlagember tragédiáját ábrázoló Qui a tué H. 0. Burrell?-t (1952: Aranyossi P., A gyilkos amerikai életforma, 1953). Az algériai függetlenségi háború drámáit elemzi tudatosan lázadó vagy fokozatosan kiábránduló franciák és algériaiak sorsában Le lieu du supplice (1959: .Justus P., A vesztőhely, válogatás, 1960) c. elb.-gyűjteményében. A spanyol köztársaságiakkal kapcsolatban álló fiatal francia festő élményeit 842
ábrázolja Espagne, premier arnour (1965: Gereblyés L., Hispánia, első szerelmem 1966; uő, ua., Nagyv, 1966). Filmforgatókönyveket is írt. O Egyéb művei: Le. lever durideau (reg., 1961: Tardos P., Felgördül a függöny, Nagyv, 1962. 6—7.); Escalade ('Roham', reg., 1968); Le temps est hors des gonds ('Kizökkent az idő', 1969); Vladimír Pozner se. souvient ('Vladimír Pozner emlékezik', 1972); Descente aux enfers ('Pokolraszállás', 1980); Les brumes de San Francisco ('San Francisco ködéi', 1985). O Magyarul még: 1 vers (Murányi Kovács E., Él, 1961. 39.); nyilatkozata egy körkérdésre (Ravmann K., Nagyv, 1961, 3.). O ínxi.: Nagy P.: A vesztőhelv (1960, utószó). Fodor István prabálgarszki nadpiszi: nadpiszi
párvobálgarszki
prabandha ^szanszkrit 'versfüzér'): különböző irodalmi műfajok neve egyes indiai (telugu, tamil, gudzsarátí stb.) irodalmakban, O A klasszikus telugu költészetben pl. elbeszélő műfaj: hosszabb költemény, mely az istenekhez, a családi tűzhely pártfogóihoz való fohászkodással kezdődik, majd a költő mesteréhez, a guruhoz fordul áldásért, felsorolja az előző nemzedékek legjobb költőit, ihletet kér tőlük. A rossz poéták megfeddése után a szerző a művet az isteneknek, a pártfogónak vagy a gurunak ajánlja, felsorolja a j)ártfogó és a saját őseit, majd belefog a cselekmény leírásába. Ennek kidolgozása a -*kávja retorikus stílusát követi (hagyományosan a prabandhát ebbe a szanszkrit műfajba is sorolják), tárgyát viszont a kávjáktól eltérően rendszerint a ->puránák legendáiból meríti. Verselését a —»kundalijá jellemzi, s kötelező benne a szászt hadzsanta-iorma használata, melyben minden ének bevezető sorai az istenekhez és a pártfogóhoz fohászkodnak, minden verssor utolsó szava arra a személyre utal, akinek a költő a művet szentelte, a kolofon pedig vagy a szerzőre vagy a szerző őseire, ill. költőmesterére. O Formai szempontból a prabandha két jellegzetes változata közül a garbhakavitam azonos versmértékben íródott epizódok láncolata, melyben minden egyes rész önálló egészet alkot; a szondhakavitam verssorainak grafikai képe vagy összetekeredett kígyóra, vagy kocsikerékre, vagy kindzsálra emlékeztet. A műfaj a 14. sz. óta ismert, virágkora a telugu irodalom aranykora (16—18. sz.) volt, legjelentősebb művelője pedig Alaszáni Peddana és Pingali Szúrana. O A tamil irodalomban pl. elsősorban azokat a műfa-
PRADO
jókat nevezik prabandhának, melyeket recitálással vagy megjelenítéssel adnak elő: az ->átruppadaiba,r\ {'útmutató', 'dicséret') az elszegényedett költőt egy vándorénekes jólelkű patrónusához vezeti vagy a hívőt a kegyosztó istenséghez segítik; az —>ulá {'séta') egy, a férfiasságával sétája közben számos sikert arató hőst mutat be; a -tparani csataleírás, amelyben a hős emberfeletti hőstetteket hajt végre; a -*pillaiitamizs {'gyermek-tamil') kiskorú isteni vagy emberi hősről szóló leírás; a -*viralividudúdu scupigliatura köréhez sorolja. Nyelvében realista, ugyanakkor szentimentális líráját humanista pátosz fűti, s a francia romantika (V. Hugó, A. de Musset) stílusjegyei és némileg H. Heine és Ch. Baudelaire ironikus és „pogány" motívumai színezik. Memorie del presbiterio — scene di provincia ('A paplak emékei — vidéki jelenetek') c. félbemaradt regényét, amelyet R. Sacchetti fejezett be (1881), a naturalista próza fontos alkotásának ítélik. Kevésbé figyelemre méltóak színpadi kísérletei: (Le madri galanti, 'Gáláns anyák', A. Boitóval együtt, 1863; II capolavoro d'Orlando, 'Orlandó főműve', 1867). O Verseskötetei: Tavolozza ('Paletta', 1862): Penombre ('Félhomályok', 1864); Fiabe e leggende ('Regék és legendák', 1867); Trasparenze ('Áttetsző dolgok', posztumusz, 1878). O Kritikai gyűjt, kiad.: Poesie ('Versek', 1969). O Magyarul: 1 vers (Rónai M. A.. Nyolc évszázad olasz költészete, 1957). O Irod.: G. Venturini: Emilio Praga (1907); G. Mellerio: La poesia di Emilio Praga (1913); P. Nardi: La scapigliatura (1924); A. Momigliano: Emilio Praga (Tmpressioni di un lettore contemporaneo, 1928); W. Binni: La poetica del decadentismo italiano (1949); A. Romanö: II secondo romanticismo lombardo (1958); M. Petrucciani: Emilio Praga (1962); V. Paladino: Emilio Praga (1967); A. Marinari: Emilio Praga, poéta di una crisi (1969); G. Contini: Emilio Praga (Letteratura dellTtalia unita, 1969); A. Quondam: Lettura delle «Memorie del presbiterio» (II cannocchiale, 1970). Rónai Mihály András Praga, Marco (Milánó, 1862. jun. 20.— Como, 1929. jan. 31.): olasz drámaíró és kritikus. E. Praga költő fia. Apjával ellentétes alkatú író, aki a múlt század végi polgári realizmus légkörében, a zárkózott moralizmus alapján állva alkotott a társadalmi valóságról kiábrándult ítéletet. 1885— 1915 között született minteg|y húsz színműve a házasságtörés kérdését, becsületbeli ügyeket tárgyal. Komédiáiban a központi helyet a női figura foglalja el; a gazdag, de az otthoni magányra ítélt és szenvedélyektől kísértett nő pszichológiai rajza egyik legfőbb erőssége á szerzőnek. O Praga szerint a szenvedély mindig bűn, és a társadalomnak ítélkeznie kell felette. Ezt a megalkuvást nem ismerő állásfoglalást enyhíti az ironikus hang, mely a fér846
PRAGA
fialakok esetében érzékelhető és különösen legsikerültebb komédiájára: La moglie ideale (1890: n. n., Az eszményi feleség, 1914) jellemző. Kitűnőek Molnár F.-re emlékeztető szellemes párbeszédei. O Az Illustrazione italiana c. magazinban 1918-tól haláláig megjelentetett színikritikáit Cronache teatrali ('Színházi beszámolók') c. 10 kötetbe gyűjtve adták közre. A színházi életből merített karcolatai Storie di palcoscenico ('Színpadi történetek', 1895) c. jelentek meg. O Művei: Anime. nade ('Meztelen lelkek', nlák, 1891); Alleluja (színmű, 1893: Romv B., ua., 1900); Ijabicmdina (reg., 1893: n. n., A szőke asszony, 1894); II bell' Apollo' ('A szép Apolló', színmű, 1894); L'ondina ('A hullám', színmű, 1903); La crisi ('A válság', színmű, 1905); La porta cMusa ('A zárt ajtó', színmű, 1914); II divorzio ('A válás', színmű, 1915); II dubbio ('A kétség', színmű, 1921); Quando muore Vanima ('Amikor meghal a lélek', költ.-ek, 1935). O Magyarul még: I nla (n.n., Élet, 1911, 1.). O írod.: M. Forgione: La vita e l'arte di Marco Praga (1944); G. Pullini: Teatro italiano fra due secoli (1958); E. Possenti és mások: Ricordo di Marco Praga (1959); G. Pullini: Marco Praga (1961). Rónai Mihály András prágai fonológiai iskola: -> prágai iskola prágai iskola; prágai strukturalizmus; prágai fonológiai iskola; Prágai Nyelvész Kör: Az első strukturalista iskríla. Az iskola megléte 1926-tól számítható, amikor is V. Mathesius megalapította a Prágai Nyelvész Kört. melynek reprezentatív kiadványában, a Travaux du Cercle Linguistique de Prague-ban ('A Prágai Nyelvész Kör munkái', 1—7. köt., 1929--1939) a cseh és szlovák nyelvészeken, irodalomtudósokon, folkloristákon (J. Zubaty, B. Havránek, M. Körinek, J. Mukafovsky, B. Trnka, J. Vachek, J . //rolnik stb.) kívül más nemzetiségű tudósok is publikáltak (N. S. Trubeckoj, R. Jakobson, Sz. O. Karcevszkij, W. Doroszewski, K. Bühler). Az iskola első nemzetközi fellépésére és tételeinek proklamálására az 1928-as hágai 1. Nemzetközi Nyelvészkongresszuson, ill. az 1929-es prágai 1. Szlavista Kongresszuson került sor. Legfontosabb hazai fórumuk az 1935-től megjelenő Slovo a slovesnost c. folyóirat volt. Az iskola 1939-ben gyakorlatilag megszűnt, a strukturalizmus központja Prágából áttevődött Koppenhágába, ill. az USAba. A prágai iskola eredményeit az 1960-as évektől kezdve fedezték fel újra Csehszlovákiában és fejlesztették tovább, aminek
egyik jele például a Travaux linguistique de Prague ('Prágai nyelvészeti munkák', 1964, 1966) két kötetének megjelenése. O A prágaiak strukturalizmusa a hazai hagyományokon kívül (J. Zubaty, V. Mathesius ) elsősorban F. de Saussure és a J. Baudouin de Courtenay vezette kazanyi-moszkvai iskola tételeire támaszkodott (a Baudouintanítvány Trubeckojon és Jakobson on keresztül). A Prágai Nyelvész Kör a cseh strukturalizmusra, s ezen keresztül általában a strukturalista irodalomtudományra óriási hatást gyakorolt és sok mindenben alkalmazott nézetei a következőkben foglalhatók össze: 7. A nyelvtudomány önálló tudomány, mely saját tárggyal — a nyelvvel mint jelrendszerrel — rendelkezik, s nem tartozik sem a pszichológiához, sem a fiziológiához, sem a logikához. 2. A nyelv funkcionális rendszer, különböző funkcionális stílusokkal. Ezek mindegyike a közlés automatizáeiójára törekszik, kivéve a költői nyelvet, melynek mindegyik más funkcionális „nyelvvel" szemben az aktualizdció a feladata. 3. Az elméleti fonológia alapjait lerakták, elvetve a pszichológiai kritériumokat, s a fonémákat jelentés-megkülönböztető szerepük alapján osztályozták. Fonológiai elméletük alapja is a ,.jelentés" lett, mely egyre nagyobb szerephez jutott a prágai strukturalizmusban; ezért is sorolták ^a nyelvtudományt az általános jeltudományhoz, a szemiotikához. 4. A nyelv szinkron megközelítési módja nem zárja ki a diakróniát; a nyelv történetét is rendszernek kell felfogni. Ennek alapján Trubeckoj (Grundzüge der Phonologie, 'A fonológia alapjai', 1939) és Jakobson (Remarques sur l'évolution phonologique du russe comparée a celle les autres langues slaves, 'Megjegyzések az orosz fonológia fejlődéséről más szláv nyelvekkel összehasonlítva', 1939) elsőnek alkalmazta a strukturális diakrónia elvét a szláv nyelvek fonológiai rendszerének vizsgálatára, ó. Az összehasonlító-történeti nyelvtudomány közös ősnyelven alapuló nyelvcsaládjai helyébe Trubeckoj és Jakobson a huzamos együttélés miatt párhuzamos jelenségeket felmutató nyelvszövetségeket állította. O (-*strukturalizmus). O írod.: J. Vachek: Dictionnaire de linguistique de l'école de Prague (1960); uő: A Prague School Reader in Linguistics (1964); T. V. Buligina: Prazsszkaja lingvisztyicseszkaja skola (1964); J . Vachek: The Linguistic School of Prague (1966). O Ahogy Saussure különbséget tesz nyelv és beszéd között, úgy tesznek különbséget követői a legkisebb nyelvi egységek szintjének vizsgálatánál a nyelv hang847
PRAGA
tana (fonológia) és a beszéd hangtana (fonetika) között, A fonológia tudományát — elsősorban áz —>orosz formalista iskola eredményeire építve — Trubeckoj és R. Jakobson hozták létre. A fonológiai egységek, a ->fonémák meghatározásánál annak megállapítása az elsődleges, hogy az adott nyelvben mely hangkülönbségekhez kapcsolódik jelentéskülönbség. Áz egységek meghatározása a köztük lévő oppozíciók feltárása útján történik. ,,Egy szembenállás, egy oppozíció — olvashatjuk Trubeckoj 1939-ben megjelent posztumusz könyvében —, nemcsak olyan tulajdonságokat tételez fel, amelyekben egymástól eltérnek, hanem olyanokat is, amelyekben megegyeznek az oppozíció tagjai. Ezeket a tulajdonságokat az összehasonlítás alapjainak nevezhetjük. Két dolog, amely nem rendelkezik összehasonlítási alappal, azaz egyetlen közös tulajdonságuk sincs, nem alkot oppozíciót." Ebben világosan felismerhető Saussure-nek a nyelvi jelek értékjellegéről szóló megállapítása (-»strukturális nyelvi műelemzés). Trubeckoj az oppozíciók különféle osztályainak és a köztük fennálló korrelációknak a megállapításához mintegy 200 nyelv fonológiai rendszerét vizsgálta meg. Eljárása a fonémák úgynevezett extenzionális meghatározása volt, ami azt jelenti, hogy a fonémákat besorolta annyi halmazba, amennyibe csak besorolhatók, és ezeket a halmazokat állította egymással szembe (tehát például a magánhangzók halmaza szemben áll a mássalhangzókéval, az elölképzett magánhangzók halmaza a hátulképzettekével stb.) O Ebből a meghatározásmódból hozta létre később Jakobson, eredeti elgondolásaikat folyton alakítva, a fonémák úgynevezett intenzionális jellemzésének módszerét. Lényege az, hogy annyi fonológiai elemi tulajdonság (megkülönböztető jegy) meghatározására törekszik, amennyi segítségével valamennyi nyelv fonémája meghatározható. Ezeknek az univerzális jegyeknek a meghatározását, melyek az egyes beszédhangok képzéshelyére, képzésmódjára és hangzására vonatkozó fizikai paraméterek absztrakciói, a hangfiziológia és az akusztikus fonetika fejlődése tette lehetővé. Az univerzális jegyekből az egyes nyelvek természetesen csak az illető nyelvek fonémarendszerére jellemző meghatározott számú és jellegű jegyet használnak fel. O A megkülönböztető jegyekkel történő fonémameghatározást szemléltesse a magyar magánhangzórendszer négy ellentétpáron alapuló jellemzése (a + jel a baloldali
oszlopban megjelölt tulajdonság meglétét, a - jel a hiányát mutatja): e ae i ö ii o a i hátsó kerekített felső alsó
-
. - - , + - - + + + - + - + + - - -
+ + +
+ + +
OA fonémák intenzionális jellemzése az oppozíciók sokkal mélyrehatóbb rendszerének feltárását teszi lehetővé, mint az extenzionális. Az egységeknek ez a meghatározásmódja fokozatosan átterjed valamennyi nyelvi szintre és nemcsak a fonológiai. hanem a szintaktikai és szemantikai egységekre is (—•generatív nyelvelmélet). O A fonológia a műelemzésben való sok más alkalmazási lehetősége mellett (->strukturális nyelvi műelemzés) Jakobson cseh versről írt dolgozatával behatolt a ritmika területére is. O írod.: N. S. Trubetzkoy: Grundzügeder Phonologie (1939); R. Jakobson: Selected Writings 1. Phonological Studies (1962); Szépe Gy.: A magyar generatív fonológia néhány kérdése (Nyelvtudományi Értekezések, 58, 1967); Sziklay L.: A prágai iskola (Tanulmányok a XX. századi irodalomtudomány irányzatairól, 1970). ' Bojtár Endre Prágai Nyelvész Kör:—* prágai iskola prágai strukturalizmus: -* prágai iskola prágátha: védikus szanszkrit versforma, —»indiai irodalmi formák. pragativád {'haladás): hindi irodalmi áramlat a 20. sz. harmincas éveiben, elsősorban a prózában. Társadalmi ellentmondásokat feltáró, főként a legszegényebb rétegek nyomorát leíró, kezdetben forradalmi romantikus vonásokat tartalmazó, majd realista módszerrel dolgozó, marxista elveket követő irányzat. A politikai céltudatosság egyre erősebben került benne előtérbe (egyes indiai kritikusok véleménye szerint az irodalmi értékek rovására). Követői a későbbiekben az indiai realista regényírás élvonalában működtek. Főbb képviselői: Jaspál, U. Ask, Nágárdzsun, R. Rághav, Nirálá, Pant, Krisan Csandar, K. A. Abbász. — Az áramlat egyéb indiai irodalmakban is követőkre talált, leginkább a ->malajálam irodalomban éreztette hatását (Thakazsi Sivasankara Pillái). O (-*hindi irodalom, indiai irodalmak). O írod.: J. Cselisev: Lityeratura hindi (1968). Vekerdi József
X pm d* Imftod 4 ^ V ^ ^ j J S«fc* fi t'rnii.i tiiíh^j ymjl
««íoM -»*»f A dnfi vP
"RMptiotiiifl (iwov dv ui.li Killtto tunupttmwfTi .iH»t titiiii tnttii
tg t* H
m> Wti iuvwtt> . 27. 28.
Pausztovszkij, K. (2. (1892 19H8) szovjet-orosz író Polevoj, li. Ny. (1908-1981) szovjet-orosz író, publicista Paszternak, li. L. (1891M960) szovjet-orosz költő, író műfordító Plehanov, G. V. (1856-1918) orosz filozófus, esztéta
33. Pérez Galdós. Benito (1843-1920) spanyol író 34. Pérez de Ayala, Ramón (1880-1962) spanyol író, költő 35. Pinera, Virgilio (1912-1979) kubai költő, író műfordító
35
Ára: 218,— Ft
VILÁGIRODALMI LEXIKON eddig megjelent kötetei:
I. kötet: A—Cal
2 8 3 , - Ft
II. kötet: Cam—E
289,— Ft
III. kötet: F—Groc
180,— Ft
IV. kötet: Grog—Uv
167,— Ft
V. kötet: lm—Kamb
190,— Ft
VI. kötet: Kamc—Lane
188,— Ft
VII. kötet: Lanf—Marg VIII. kötet: Mari—My IX. kötet: N—O
205,— Ft 211,— Ft 220,— Ft
AKADÉMIAI KIADÓ BUDAPEST
Egyre i n k á b b l á t o m , hogy a k ö l t é s z e t a z e m b e r i s é g közkincse, s hogy m i n d e n ü t t és m i n d e n időben száz meg száz emberben m e g n y i latkozi k... Azért szeretek én szétnézni más nemzetek házatáján, és t a n á c s o l o m mindenkinek, h o g y cselekedjék ugyanígy... a v i l á g i r o d a l o m k o r s z a k a v a n soron, és m o s t kinek-kinek m e g kell t e n n i e a m a g á é t , hogy s i e t t e s s e e z t a k o r s z a k o t . GOETHE
A n e m z e t i i r o d a l m a k is táplálják a világirodalmat. Egy-egy sejtjükkel újra és újra b e k a p c s o l ó d n a k a n a g y vérkeringésbe. A legkisebb, l e g i s t e n h á t a m ö g ö t t i b b nép is s z ü l h e t olykor egy-egy »világirodalmi nagyságot«. S aztán a »világirodalom« a nemzeti irodalmak közegén á t nyilatkozik. Bennük válik l á t h a t ó v á , m i n t a szél a h u l l á m z ó erdőkben. Erdő n e m e g y v a n : de egy a szél. BABITS j