Világirodalmi lexikon N-O. 9. kötet [9] 9789630532631, 9630532638

Citation preview

VILÁGIRODALMI LEXIKON Főszerkesztő Király István Felelős szerkesztő Szerdahelyi István I X . kötet:

N-O

E kézikönyv időben és térben egyaránt tekint közelre és távolra: nemcsak a klasszikus múlt kiemelkedő alakjait, hanem korunk szárnyat bontó fiatal íróit is bemutatja, s nemcsak az úgynevezett nagy irodalmakkal foglalkozik, hanem beszámol olyan irodalmakról is, amelyekről keveset vagy éppen semmit sem tudunk, s az irodalomelmélet kérdéseiben is eligazít. Összeállításában mintegy ezer bel- és külföldi munkatárs működött közre. Az egyes cikkek nemcsak meghatározást vagy életrajzot adnak, hanem ismertetik és értékelik is a műveket és az életmű egészét, s gazdag bibliográfiát nyújtanak, amely a külföldi írók munkáinak magyar fordítását és a róluk szóló műveket is tartalmazza. A szöveget képanyag egészíti ki. A lexikon előző kötetei: I. k ö t e t : A—Cal

245,- Ft

I I . k ö t e t : Cam—E

270,- Ft

I I I . kötet: F—Groc

167,- Ft

IV. k ö t e t : Grog—IIv

167,- Ft

V. kötet: l m — K a r o b

190,- Ft

VI. k ö t e t : Kainc—Lane 188,— F t V I I . kötet: Lanf— Marg VIII. kötet: M a r i - M y

205,- Ft 211,- Ft

AKADÉMIAI KIADÓ • BUDAPEST

VILÁGIRODALMI KILENCEDIK

LEXIKON KÖTET

VILÁGIRODALMI LEXIKON

A K A D É M I A I K I A D Ó , B U D A P E S T 1984

VILÁGIRODALMI LEXIKON KILENCEDIK

N

— 0

——.1828

II

KÖTET

-

II

AKADÉMIAI KIADÓ, BUDAPEST 1984

FŐSZERKESZTŐ

KIRÁLY ISTVÁN * FELELŐS SZERKESZTŐ

SZERDAHELYI ISTVÁN

SZERKESZTŐK

ÁHI JOLÁN, DÉVÉNYI LEVENTE, E R D E I N É RÉVY KATALIN, FÖLDES GÁBOR, JUHÁSZ I L D I K Ó , KÁSZONYI ÁGOTA, K O C H LÁSZLÓ, K U K L I S IVÁN, K U K L I S N É SZŐGYI ZSUZSANNA, L I L I K LAURA, MUZSLAY LÁSZLÓ, N I R S C H Y OTT A U R É L , R A J TAMÁS, SOMOGYI GYULA, SZELECZKY J Ó Z S E F N É , SZILÁGYI IMRE, T Á T R A I N É SZEPES E R I K A SZERKESZTŐSÉGI MUNKATÁRSAK

B Á N K Y KÁLMÁNNÉ, E R D Ő S I ZOLTÁNNÉ, MAGYARI J U D I T , V E R E S LÁSZLÓNÉ' KÉPSZERKESZTŐ

LÖBLIN J U D I T MŰSZAKI SZERKESZTŐ

KERESZTES JÚLIA

Sorozat ISBN 963 05 0871 0 IX. kötet ISBN 963 05 3263 8

© Akadémiai Kiadó, Budapest 1984 Printed in Hungary

FŐMUNKATÁRSAK

HAZAI GYÖRGY (török nyelvek) HERCZEG GYULA (olasz, rétoromán) HERMANN ISTVÁN (irodalomelmélet, esztétika) ISTVÁNOVTTS MÁRTON (kaukázusi nyelvek) IVÁNYI TAMÁS (arab) JEREMIÁS ÉVA (iráni nyelvek) JUHÁSZ PÉTER (bolgár) KÁKOSY LÁSZLÓ (egyiptomi, kopt) KAPITÁNFFY ISTVÁN (bizánci görög) KARA GYÖRGY (mongol) KOMÁROMI SÁNDOR (bibliográfia) KOMORÓCZY GÉZA (akkád, arameus, hettita, ókori héber, sumer) KRETZOI SAROLTA (angol nyelvű irodalmak) MÁDL ANTAL (német nyelvű irodalmak) MARÓTH MIKLÓS (szír) MILISAVAC, 2IVAN (jugoszláv) NIRSCHY OTT AURÉL (zene) ORMOS ISTVÁN (Etiópia) FALUS RÓBERT I (ógörög) ORSZÁGH LÁSZLÓ (angol nyelvű FODOR ISTVÁN (Fekete-Afrika) irodalmak) FODOR ISTVÁN (francia nyelvű OSVÁTH GÁBOR (koreai) irodalmak) FÓNAGY IVÁN (stilisztika,verstan) PAPP ÁRPÁD (újgörög) RÓNAI MIHÁLY ANDRÁS (világGALLA ENDRE (modern kínai) sajtó, irodalomelmélet) GOMBÁR ENDRE (finnugor nyelRÓNA-TAS ANDRÁS (csuvas) vek) RÓZSA ZOLTÁN (portugál nyelvű GYETVAI MÁRIA (jugoszláv) irodalmak) HAHN ISTVÁN (föníciai)

BAJOMI LÁZÁR ENDRE (modern francia irodalom) BART ISTVÁN (angol nyelvű irodalmak) BELIA GYÖRGY (román, moldován) BERNÁTH ISTVÁN (skandinávok, németalföldiek, francia-belgák) BIERNACZKY SZILÁRD (FeketeAfrika) BIHARI JÓZSEF (jiddis) BÖGÖS LÁSZLÓ (Burma, Kambodzsa, Laosz, Thaiföld, Vietnam) BOJTÁR ENDRE (lengyel, lett, litván) BORZSÁK ISTVÁN (ókori és középkori latin) BUDA BÉLA (irodalompszichológia) CSONGOR BARNABÁS (klasszikus kínai) DOMOKOS PÉTER (finnugor nyelvek) DOROGMAN GYÖRGY (spanyol nyelvű irodalmak) FALUBA KÁLMÁN (katalán)

SCHEIBER SÁNDOR (héber) SCHÜTZ ISTVÁN (albán) SCHÜTZ ÖDÖN (örmény) SIKLÓS OLGA (színháztudomány, drámaelmélet) STAUD GÉZA (színháztudomány, drámaelmélet) SÜDY ZOLTÁN (japán) SZALMÁSI PÁL (örmény) SZERDAHELYI ISTVÁN (eszperantó) SZIKLAY LÁSZLÓ (szlovák) SZ. MOLNÁR ÁGNES (kelta)

TAKÁCS FERENC (angol nyelvű irodalmak) TARNAI ANDOR (újlatin) TÓTH ENDRÉNÉ (bibliográfia) TÖRÖK ENDRE (belorusz, orosz, ukrán) TÖRÖK SÁNDOR (Indonézia, Malaysia) ÚJHELYI SZILÁRD (film) URAY GÉZA (tibeti) VEKERDI JÓZSEF (ind nyelvek) VOIGT VILMOS (folklór) ZÁDOR ANDRÁS (cseh)

Az ú j a b b lektorok, konzultánsok, szerzők ós egyéb munkatársak jegyzékét az utolsó kötetben közöljük

*

\

N naasszénusok himnusza, A: a naasszénus -arámi irodalom). Az ú n . eredeti nabateus nyelvemlékek s z á m a n é h á n y petrai sziklafeliratra korlátozódik, amelyeket a 3 — 5. sz.-ra keltezhet ü n k . A nabateus írásváltozatot vették á t a z t á n ós alkalmazták az arab nyelv sajátosságaira, ill. a papiruszra való írás szükségleteihez a 6 — 7. sz. során az arabok, s így az Ázsiában nagy területeken elterjedt a r a b írás közvetlen elődjét benne tisztelhetjük. O írod.: H . Keiser: Die Söhne N a b a y o t s (1977). Iványi Tamás O A nabateusok írásbeliségének csak feliratos emlékei m a r a d t a k , javarészt Dusara isten és a panteon egyéb istenségei kultuszával összefüggésben, szűkszavú szövegek, amelyeknek azonban kifejezései, szókészlete, szerkezete bizonyos szert a r t á s i irodalmat enged feltételezni. Szíria hellenizált és római befolyás alá került térségeinek közvetlen szomszédsága érthetővé teszi, hogy a nabateus k u l t ú r a erősen hellenisztikus jellegű volt; fővárosuk, P e t r a (Jordánia) sziklába faragott épületeivel a hellenizmus h a t á s á t m u t a t j a , de a díszítőművészet, t ö b b e k között dombormű-faragások helyi hagyományok továbbélését is t a n ú s í t j á k . Hasonló lehetett a helyzet a szóbeli költészetben is, amely a délarab irodalom csak közvetett nyomokból sejthető emlékei délarab jeliratok) és az iszlám előtti arab költészet között a kontinuitás egyik szálát jelentették. O Számos antik szerző említi a nabateusokat vagy ír bővebben életmódjukról és a nagy távolsági (főként fűszer- és illatszer-) kereskedelemben játszott szerepükről, de Iambulosz utópikus regényének „boldogok szigete" a n a b a teusok — Arabia felix ('Boldog Arábia') — földjének vonásait viseli, s nem lehetetlen, hogy az egészében véve hellenisztikus szüzsé némely elemében egy szám u n k r a különben ismeretlen szóbeli nabateus elbeszélő művészet hatását is meg-

nabateus irodalom: az ókori nabateusok (nabátik) régészetileg feltárt írásos emlékei. A régi arab néptörzs előttünk ismeretlen korban vándorolt Arábiából a mai Jordánia területére. Az i. e. 6. sz.-ban már o t t találjuk őket, P e t r a központtal (ma Vádi-Músza, 'Mózes-völgye'). Az i. e. 2. sz.-ban az addig a T ö m j é n - u t a t ellenőrző békés kereskedők terjeszkedő politikába kezdtek, ambiciózus uralkodóik Szíriáig, ill. a Vörös-tengerig terjesztették ki a Nabateus királyság h a t á r a i t . Egyikük, IV. Hárisza (Aretas) az Újszövetségben is szerepel. (Pál apostol I I . Levele a korinthusbeliekhez, 11: 32 — 33.): „Damaskusban A r e t á s király h e l y t a r t ó j a őrzette a damaskusiak városát, akarván engem megfogni; É s az ablakon át, kosárban bocsátottak le a kőfalon, és megmenekültem kezei közül." (Károli Gáspár ford.) A kapcsolatok következtében P e t r a a hellenisztikus kultúra egyik központja lett, ahol az arab, asszír, hellenisztikus-görög és óegyiptomi elemek sajátos nabateus egységbe olvadtak és nagy hatást gyakoroltak később a környező népekre és államokra, elsősorban az arabokra (->-arab irodalom). I . sz. 106-ban Traianus római császár elfoglalta, és Provincia Arabia néven a római birodalomba olvasztotta. P e t r a tényleges hanyatlását azonban a kereskedő u t a k megváltozása okozta az 7

NABHA

őrizte. O írod.: J . Cantineau: Le Nabatéen (1930—1932); I . S. S i f m a n : Nabatejszkoje goszudarsztvo i jevo kultura (1976). Komoróczy Géza Nábhádász (16. sz.): hindi (India) költő. Bhakt-málá ('Szentek koszorúja', 1585 k.) c., más indiai nyelvekre is lefordított költeménye a bhakti mozgalom Visnu-hivő szentjeinek legendáit foglalja versbe; Prijadász 1712-ben k o m m e n t á r t írt hozzá. Mind a m ű , m i n d a k o m m e n t á r igen nagy hatással volt a bengáli, az orijá és a maráthí irodalomra is. Vekerdi József Nabi, Y a s a r : -+Nayir, Ya§ar Nabi Nabi (írói név); Yusuf (eredeti név); (Urfa, 1642 —Isztambul, 1712. ápr. 12.): oszmán-török költő. 24 éves korában elhagyta szülővárosát és Isztambulba ment, ahol Mustafa Pa§a t i t k á r a lett. 1678-ban elzarándokolt a szent városba, Mekkába, s visszatérése u t á n a pasa helyettesévé tette. U r a halála u t á n Aleppóba ment, ahol jó körülmények között 25 évet tölt ö t t el. I t t í r t a meg Hayriyye ('Jóság') és Hayrábád c. műveit, s i t t állította össze dívánját, versgyűjteményét is. Mikor az aleppói kormányzó, Baltaci Mehmet Pa§a nagyvezérként visszatért Isztambulba, Nabit is m a g á v a l vitte. Nabi a fővárosban nagy tiszteletnek örvendett; a pénzverde biztosa, m a j d pénzügyi ellenőr lett. O Nabi, aki a didaktikus versnek nagy fontosságot t u l a j d o n í t o t t , s e m i a t t külön helyet foglal el a nagy dívánköltők között, kiemelkedő gazeleket (négysorosokat) írt (-•-gliazal), amelyek az általa megélt h a t uralkodó k o r á n a k politikai visszásságait, a nép lelkiállapotát fejezik ki, a társadalom életéhez ós pszichológiájához kapcsolódnak. Verseiben nagymértékben felhasználta a közmondásokat, humoros történeteket, bölcsességeket. Nyugodt, folyamatos nyelven í r t , s mivel é r t e t t ahhoz, miképpen kell a néphez szólni, kedvelt, a dívánköltészetben ú j n a k számító ösvényt taposott ki. Legfontosabb művének a Hayriyyét tekintik. A m ű v e t 1701-ben Aleppóban í r t a fia, Ebülhayr Mehmed okulására, s élettapasztalatait, világfelfogását fogalmazta meg benne. Elmagyarázta f i á n a k , melyek azok a dolgok, amelyeket a becsületes élethez meg kell őrizni vagy tenni, s tanácsokat, példákat adott a közfelfogásnak megfelelő életről, erkölcsről. 1675-ben a szultánfiak számára Edirnében rendezett körülmetélési ünnepségeket 587 kétsorosból álló Súrnáméjában ('Ünnepi könyv') énekelte meg (kiadva 1944-ben). 1678-as zarándoklatáról a Tuhfetü'l-Harameyn ('Mekka és Medina a j á n d é k a ' , 1849) c. útleírásában

számol be. O K i a d . : Díván ('Versgyűjt e m é n y ' , 1841). O Magyarul: 1 vers (Mészáros Gy., Török költők, anto., 1910); 4 vers (Vas I., Szenvedélyek tengere, anto., 1961); 3 vers (Vas I., H é t tenger éneke, 1962). Necil ToQay Nábigha adz-Dzubjáni, Zijád ibn Muávija an-, A b ú U m á m a (vagy Abú Aqrab); A b ü U m á m a (vagy A b ü c Aqrab) Ziyád ibn Mu°áwiya al-Nabigha al-Dubyáni (tudományos átírás); (Közép-Arábia, 550 k.— ?, 612 előtt): a r a b költő. Családjáról, fiatalságáról nincsenek ismereteink. Ibn Qutaiba szerint I I I . és IV. Mundzir (580 előtt) lakhmida uralkodók idejében Híráb a n volt, m a j d Abú Qábúaz (III. N ú m á n , 580 — 602) udvari költője és ivócimborája lett. I r á n vazallusállamának arab-perzsa k u l t ú r á j ú fővárosából azonban menekülnie kellett. (A fantáziadús h a g y o m á n y szerint a királynő megéneklése v á l t o t t a ki az uralkodó féltékenységét. A kritikus vers mindazonáltal, bár Nábigha stílusához közel áll, nem eredeti mű. Valószínűnek látszik, Nábigha is megemlíti, hogy egy hamisított szatírával személyes ellenségei hangolták ellene az uralkodót.) Abú Qdbúsz h a r a g j a elől a Bizánc befolyása alatt álló ghasszánida területen talált menedéket, ahol m á r korábban nevet szerzett költeményeivel. A ghasszánida uralkodó, A m r ibn al-Hdrisz ünneplése mellett kegyelemkérő verseket küldözg e t e t t Hírába, s végül a hatszázas évek elején visszatérhetett. Rövid ideig I V . Númán dicsköltője volt, s az ő halálára szerezte egyetlen f e n n m a r a d t siratóversét. D í v á n j á b a n 31 vers, ill. töredék v a n . Központi helyen az uralkodók dicsőségét zengő ~+madhók állnak. Ezekhez kapcsolódnak a költő és a dicsőített t á r s a d a l m i helyzetének megváltozásával, a madhhól Nábigha költészetében kialakuló ú n . „bocsánatkérő" versek. Ilyen értelemben Nábigha a beduin és a városi (-udvari!) költészet közötti átmenet költője. Az a r a b irodalomkritika a költők első osztályába sorolta, s egyik qaszidája az eredeti -»-Muallaqátba is bekerült. O Kiad.: H . Derenbourg: J A (1868, 1869). O írod.: F u a t Sezgin: Geschichte des arabischen Schrifttums 2. (Leiden, 1975); I b n Q u t a j b a (1905). Tüske László Nabizade Názim (Isztambul, 1862 — uo., 1893. aug. 6.): török író. Tanulmán y a i t a Ba§ikta$ K a t o n a i Iskolában és a Mérnökképzőben végezte. 1884-ben tüzérhadnagy, 1886-ban — a K a t o n a i Akadém i a elvégzése u t á n — vezérkari százados lett. Előbb m a t e m a t i k a i és katonai t á r g y ú előadásokat t a r t o t t , később a vezérk a r b a n kapott feladatokat, közben két

NABOK

évig Szíriában tevékenykedett. Isztambulba való visszatérése u t á n több mint egy évig feküdt csont-tbc-vel a Haydarpa§a katonai kórházban, ahol a betegség következtében elhunyt. O 1880 és 1890 között jelentkezett a török irodalomban verseivel és t u d o m á n y o s t á r g y ú írásaival. 1891-ben jelent meg a Servetifünun c. korszakos jelentőségű folyóirat, melynek első írói között o t t találjuk Nabizade Nazimot is. K é t művével, a t é m á j á t az Antalya környéki falvak életéből merítő Karabibik ('Fekete-taraj', 1890) e. hoszszabb elbeszélésével, s egy Isztambulban élő török család regényével, a Zehrával egyik első képviselője lett a realizmus töröko.-i á r a m l a t á n a k . A -Zebrában a régi Isztambul tűzoltóinak élete, a szabad színház, a Boszporusz éjszakai mulatságai, a téli Beyoglu (Pera) kerülnek bemut a t á s r a . E regény először a szerző halála u t á n , 1894-ben a Servetifünunban jelent meg, folytatásokban. O E g y é b fő művei: Heves Ettim ( ' K í v á n t a m ' , költ.-ek, 1885); Yadigárlanm, Sevda, Hasba, Hálá Oüzel, Seyyie-i Tesamüh ('Emlékeim', 'Szerelem', 'Némber', 'Még mindig szép', 1892; m a j d 1961, elbeszéléseivel együtt). O Magyarul: Karcolatok (Bándy Gy., Ű j Idők, 1908,14.). " NecilTogay

középpontba, az osztrák Vorarlberg t á j a i t és embertípusát szólaltatják meg. E g y család életén keresztül az 1. világháború előtti Ausztria emberileg megrázó korképét festi. Mesterien komponált műveiben a titokzatosan félelmest, az elképesztően megrökönyödtetőt a megkönnyebbültség, sugárzó emberi öröm, lelki kiegyensúlyozottság leírásával ötvözi; egyáltalán az emberek egymás közötti kapcsolatában a lélek gazdag változásainak hullámzásait ábrázolja. Legszebb novelláit Johannes Kranz c. jelentette meg, amelyet az 1948-as kiadás u t á n 1958-ban bevezetővel és m á s novellákkal egészített ki. Kifejezetten életrajzi vonatkozásokat dolgoz fel a Steirische Lebenswanderung ('Stájerországi életvándorlás', 1938 ós 1950) c. művében, a Die zweite Heimat ('A második otthon', 1963) ós a Spiel mit Bláttern ('Játék falevelekkel', 1973) c. írásaib a n . Számos kitüntetés és díj birtokosa: Bauemfeld-díj (1921), Mozart-díj (1938), 1943-tól a grazi egyetem díszdoktora. 1952-ben Bécs irodalmi díjával, 1953-ban a steiermarki Rosegger-díjjal, 1957-ben az Osztrák Köztársaság Művészeti díjával t ü n t e t t é k ki. O F ő b b művei még: Noch einmal ('Még egyszer', 1905); Haris Jakkels erstes Liebesjahr ('Hans Jáckel első szerelmes éve', reg., 1908); Narrentanz ('Őrült t á n c ' , nlák, 1911); Das Grab des Lebendigen ('Az élő sírja', reg., 1917, 1936-ban Die Orüiebschen Frauen, 'Az ortIiebi asszonyok' c. jelent meg újra); Tag der Erkenntnis ('A felismerés n a p j a ' , nlák, 1919 ós 1948); Die Galgenfrist ('Végső haladék', reg., 1921); Der Schwur des Martin Kirst ('Martin Kirst esküje', nlák, 1931); Kindernovelle ('Gyermeknovella', 1932); Das Meteor ('A meteor', elb., 1935); Der Griff ins Dunkel (nla, 1936: Mádl Zsuzsa, A h a r m a d i k kar, Mai osztrák elbeszélők, anto., 1967); Der Fund ('Találttárgv', 1937); Spatlese ('Kései szüret', 1943); Mein Onkel Barnabas ('Nagybátyám, Barnabás', 1946); Das Rasenstück ('Gyep', 1953). O írod.: E . Ackerknecht: F . Nabl (1938); J . Rieder: Das epische Schaffen F . Nabls (1949); H . W i t t m a n n : Franz Nabl (uő.: Gespráche mit Dichtern, 1976). Mádl Antalné

Nabl, Franz (Lautschin, 1883. júl. 16.— Graz, 1974. jan. 19.): osztrák lírikus, regény- és novellaíró, publicista. Csehó.-ban született és erdész fiaként Bécsben nevelkedett, ahol jogot, filozófiát és germaniszt i k á t tanult. 1919-ig Badenben élt, 1934ben Grazban telepedett le. E g y ideig újságíró volt, m a j d kizárólag a szépirodalomnak szentelte életét. O Első műveiben (Weihe, 'A felszentelés', dráma, 1905; Geschwister Hagelbauer, 'A Hagelbauer testvérek', vígj., 1906) még erősen H . v. Hofmannsthal és A. Schnitzler nyomdokain halad. Természetábrázolásában, a növény- és állatszeretet, az élet egyszerű mindennapjainak és látszólagos jelentéktelenségeinek a b e m u t a t á s á b a n viszont A. Stiftervei, F . von Saarr&l ós a 19. sz.-i orosz epikával m u t a t rokonságot. Az elm ú l t század realistáin iskolázott művészete hozzásegíti a valósághoz h ű emberi jellemek megformálásához, az emberi lélek dosztojevszkiji mélységű feltárásához. Az avantgarde eszközeit elutasító, minden hivalkodó feltűnőségétől mentes realista elbeszélő, aki fiatalabb kortársai szemében mindig is a múlt Bzázadi tradíciók „ m o d e r n " ápolójának számított. Pszichológiai társadalmi és családregényei, mint az ödhof ('A kihalt udvar', 1911), amely egy hallatlanul erőszakos, környezetét tirannizáló földbirtokost állít

Nabokov, Vlagyimir Vlagyimirovics; (ang. átírásban Vladimír Vladimirovich); Vlagyimir Szirin (írói álnév); (SzentPétervár, 1899. ápr. 12.—Montreux, 1977. júl. 2.): orosz származású amerikai (USA) író, irodalomtörténész. Előkelő nemesi családban született. A p j a , V. D. Nabokov neves politikus, a k a d e t - p á r t megalapítóinak egyike volt. Nabokov 1917-ben elvégezte a tyenyisevi kereske9

NABOK

d e l m i iskolát. S z ü l ő h a z á j á b a n c s u p á n n é h á n y klasszicizáló p o ó m á j a jelent m e g . 1919-ben c s a l á d j á v a l e g y ü t t e m i g r á l t Oroszo.-ból. Versei, elbeszélései e t t ő l k e z d v e a b b a n a liberális orosz e m i g r á n s l a p b a n (Rvl) jelentek meg, a m e l y n e k egyik alapítója a p j a volt. A cambridge-i T r i n i t y College elvégzése u t á n B e r l i n b e n t e l e p e d e t t le. N y e l v - és teniszoktatásból élt. 1920 és 1940 k ö z ö t t nyolc r e g é n y e j e l e n t meg oroszul. 1937-ben a n y o m a s z t ó n á c i terror elől m e n e k ü l v e c s a l á d j á v a l P á r i z s b a m e n t , 1940-ben pedig az U S A - b a u t a z o t t . Felvette az amerikai állampolg á r s á g o t , s ettől k e z d v e angolul írt, a m e l y e t szintén a n y a n y e l v e k é n t beszélt. Előbb a Stanford Egyetemen, m a j d 1948-tól a Cornell E g y e t e m e n írói mest e r s é g e t és orosz i r o d a l m a t t a n í t o t t . Sok a t f o r d í t o t t oroszból, t ö b b e k k ö z ö t t a z É n e k Igor h a d á r ó l c. h ő s k ö l t e m é n y t és Puskin A n y e g i n j é t , Lermontov Korunk h ő s é t és Tyutcsev verseit. Az 1955-ben P á r i z s b a n megjelent Lolita c, regényéből az 1958-as a m e r i k a i k i a d á s u t á n h a n g o s bestseller-siker lett, S. Kubrick 1962-ben f i l m r e is vitte. M e g v a l ó s í t h a t t a rági álm á t : o t t h a g y t a az e g y e t e m e t és f ü g g e t l e n e m b e r k é n t csak az í r á s n a k élt. A 60-as é v e k b e n egész sor r e g é n y t írt a n g o l u l . K é s ő b b angolul í r t regényeinek n a g y részét oroszra f o r d í t o t t a . A hetvenes é v e k b e n a svájci M o n t r e u x - b e n visszavonult a n élt. O A p á l y á j á t kezdő N a b o k o v L . Garroll könyveit f o r d í t o t t a oroszra, s ez a l i g h a véletlen. R e g é n y e i n e k f a n t a s z t i k u s világa, furcsa metamorfózisaival, f e k e t e humorával, abszurd „tükreivel" bizonyos r o k o n s á g o t m u t a t az angol elbeszélő világ á v a l . Az ő f a n t a s z t i k u m a is irreális f a n t a s z t i k u m : az e m b e r i létezés ós n e m a t á r s a d a l m i berendezkedés a b s z u r d i t á s á n a k parabolikus-allegorikus képe. S a j á t b e v a l lása szerint is t á v o l áll írásaitól m i n d e n t á r s a d a l m i kérdés. Gogolról írt m o n o g r á f i á j á b a n (Nicolai Gogol, 1944) m é g a n a g y író f a n t a s z t i k u m á t is t á r s a d a l o m k r i t i k á j á v a l állítja szembe. Orosz n y e l v e n í r t m ű v e i n e k k o m o r h u m o r a , groteszk ós expresszív f a n t a s z t i k u m a Kafkát idézi (pl. Priglasenyije na kazny, 'Meghívás kivégzésre'), a k i t a z o n b a n s a j á t b e v a l l á s a s z e r i n t csak k é s ő b b ismert meg. M ű v é s z e t e az irodalom világából n ő t t ki, e z é r t kivételes nyelvi ereje ós gazdag írói f a n t á z i á j a mellett l e g t ö b b m u n k á j á b a n a z i r o d a l m i másodlagosság vonásaival is t a l á l k o z u n k . N e m m e n t e s ezektől a Lolita s e m , a m e l y b e n N a b o k o v az erotikus és erkölcsfilozófiai r e g é n y egyesítésére t ö r e k e d e t t . Az öregedő férfi, H u m b e r t H u m b e r t ós a 12 é v e s gyermeklány szerelm é n e k vallomásos f o r m á b a n e l ő a d o t t

t ö r t é n e t e m ö g ü l feltűnik a szellemi „ered e t " , Dosztojevszkij „nagy bűnösének", S z t a v r o g i n n a k a vallomása. Stilizált, szinte teljesen irodalmi n y e l v e n ír, amelyet csak szellemessége és k i t ű n ő megfigyelőképessége old v a l a m e l y e s t . Regényeinek hősei a teljes elidegenedettség és kiszolgáltatottság világában élnek. A mélyre t a s z í t o t t , m e g g y a l á z o t t , t e h e t e t len e m b e r szeretete, az emberi n é z ő p o n t azonban m é g negatív f o r m á b a n is hiányzik vüágából. S ez az a p o n t , ahol virtuóz stílusteljesítménye — m i n d e n külső hasonlóság és kötődós ellenére — alapjáb a n válik el a n a g y orosz írók realizmusától, v a l a m i n t Kafka és Joyce művészetétől, akikhez l e g g y a k r a b b a n hasonlítják. O I r o d a l m i m u n k á s s á g á n kívül elism e r t entomológus, lepidopterákról (lepkék) szóló s z a k m u n k á j a s z a k m a i körökben jól i s m e r t . O F ő b b m ű v e i m é g : ( m i n t h o g y orosz nyelven m e g j e l e n t m ű veit s a j á t v a g y mások f o r d í t á s á b a n angolul is k i a d t a , angol nyelven í r t m ű v e i t pedig oroszul is, így az e r e d e t i t a d j u k csak meg): Masenyka (nla, 1926); Korol, dama, valet ('Király, d á m a , b u b i ' , reg., 1928); ZascsitaLuzsina ('Luzsin védelme', reg., 1930); Podvig ( ' H ő s t e t t ' , reg., 1932); Gamera obscura (reg., 1933); Szogljadataj ('Besúgó', reg., 1938); The Eeal Life of Sebastian Knight ('Sebastian K n i g h t igazi élete', reg., 1941); Sztyihotvorenyija ('Versek', 1952); Pnin (reg., 1957); Nabokov's Dozen ( ' N a b o k o v t u c a t j a ' , 13 elb., 1958); Speak, Memory ('Szólj, emlékezet!', önéletr., 1966); Poems and Problems ('Versek és kérdések', tan.-ok, 1971); Look at the Harlequins! ('Nézd a H a r l e k i n e k e t ! ' , reg., 1973); Tyrants Destroyed ('Megdönt ö t t zsarnokok', reg., 1975); Lectures on Literature ('Előadások az irodalomról', 1980). O M a g y a r u l : 1 elb. (Réz Á., A u t ó b u s z és iguána, a n t o . , 1968). O írod.: G. S t r u v e : Vladimir Szirin (The Slavonic Review, 1 9 3 3 - 1 9 3 4 , 12.); V. Hodaszevics: O Szirinye, v jevo k n y i g a h (Litveraturnije sztatyi i voszpominanyija, 1954); A . Field: N a b o k o v : his life in a r t (1967); R . Scholes: T h e F a b u l a t o r s (1967); P . Stegner: T h e A r t of Vladimir N a b o k o v (1971); W. W . R o w e : N a b o kov's D e c e p t i v e World (1971); G. M . H y d e : V l a d i m i r N a b o k o v (1977); Modern Fiction Studies (1979, 3., N a b o k o v - k ü lönszám, bibliográfiával); V l a d i m i r N a b o k o v : H i s Life, H i s W o r k , H i s World (szerk.: P . Quennel, 1979); N a g y P . : A személyesség lépcsőin. A személyiség elu r a l k o d á s a (Nagyv, 1981, 1.); W. W . R o w e : N a b o k o v ' s Spectral Dimensions (1982). Szilágyi

Ákos

NABUN Nábót szőleje (utólagos elnevezés); Kerern sel Navot (héber cím): az Ószövetség egyik híres t ö r t é n e t e ós példázata. A -*-Királyok könyvei (I. 21. fejezet) leírása szerint Áháb király (ur. i. e. 875 — 854) p a l o t á j á n a k bővítésére meg a k a r t a szerezni az egyik szomszédos paraszt, a jezreóli Nábót (héberül N a v o t ) szőlejét. Nábót ragaszkodott Ősi földecskéjóhez, mire a király — felesége, a föníciai származású Jezabel tanácsára — megölette ós kicsiny birtokát a magáéhoz csatolta. Élijáhu (Éliá s, Illés) p r ó f é t a megjelent Áháb előtt, számon kérte a király törvénytelen t e t t é t , m a j d megjövendölte a dinasztia pusztulását. Később Jórám király, Áháb másodszülött fia ós családjának utolsó uralkodója — Jéhu lázadásakor — valób a n azon az elrabolt földecskón, N á b ó t szőlejében lelte halálát (Királyok könyve I I . 9: 21 — 26). O A bibliai történet, amely rövidesen példázattá emelkedett, az ókori héber irodalom, ezen belül a prófétai irodalom egyik érdekes alkotása. Egyrészt társadalombíráló szerepe m i a t t kap o t t különös hangsúlyt, másrészt novellisztikus betétként is vizsgálhatjuk, akárcsak -*Jótám meséjét, -*-József történetét vagy --Nátán példázatát. O írod.: Dom á n y Á.: Illés p r ó f é t a (1896); J . Lindblom: Prophecy in Ancient Israel (1962); O. M. Stech: Überlieferung und Zeitgeschichte in den Elia-Erzáhlungen (1968). Raj Tamás Nabuco [nábííku], J o a q u i m (írói név); J o a q u i m Aurélio Barreto Nabuco de Araújo (teljes név); (Recife, 1849. aug. 19. —Washington, 1910. nov. 17.): brazil diplomata, író, történész. Gazdag ültetvényes család fia. A p j a a Liberális P á r t szenátora. Sáo P a u l ó b a n ós Recifóben jogot végzett, b e u t a z t a E u r ó p á t ós az Egyesült Államokat, m a j d m i n t képviselő és újságíró jelentékeny részt vett a rabszolgafelszabadítási k a m p á n y b a n . Brazília nagykövete volt Londonban ós Washingtonban. N a g y műveltségű, franciás szellemű író, Taine és Renan tanítványa. O F ő műve a Minha Formagáo ('Neveltetésem', 1900) c. művészi stílusú önéletrajz. Jelentékeny Um Estadista do Império {'Egy államférfi a császárság alatt', 1899) c., apjáról szóló, 4 kötetes életrajza, amely m i n t korkép is kiváló. Pensées Détachées et Souvenirs ('Különálló gondolatok és visszaemlékezések', 1906) c. m u n k á j á t f r a n c i a nyelven írta. O írod.: C. Nabuco: A Vida de J o a q u i m N a b u c o (1928). Rónai Pál Nabú-himnuszok: a babilóni himnuszirodalom egyik csoportja, az írástudás és t u d o m á n y istene, Nabú alakjához forduló

himnuszok, imák, ráolvasások. G y a k r a n vele e g y ü t t felesége is szerepel b e n n ü k , az i. e. 2. évezredben Nanája, az i. e. 1. évezredben többnyire Tasmétu néven. Nabú isteni szerepköre m i a t t gyakori bennük az írástudásra, írnoki mesterségre való utalás, így bizonyos mértékig az írnoki réteg reflexív költészetét l á t h a t j u k bennük. Kiváltképpen jelentős egy óbabilóni költemény, M u á t i ( = Nabú) és N a n á j a párbeszéde, a szerelmi költészet nyelvén, ós Assur-ban-apli asszír király (i. e. 669—629?) párbeszédes himnusza, melyben az istenség, mintegy fuvallatban, vigasztaló választ ad a király személyes sorsát illető kérdésekre. Az i, e. 9. században az asszír főváros, K a l h u Nabú-temploma a mezopotámiai csillagászat központjává vált, s m a g a az isten is a panteon élére került, a t u d o m á n y o s (asztronómiai) világkép bizonyos előretörésével párhuzamosan, s az ez u t á n keletkezett himnuszok Nabút m i n t legfőbb istent, mint az egyetemes törvények urát ünneplik. O A szövegkiadások bibliográfiáját ld. J . P i n c k e r t : H y m n e n u n d Gebete a n Nebo (1920); R . Borger: H a n d buch der Keilschriftliteratur (3. köt., 1975, 78. old.); W. Mayer: Untersuchungen zur Formensprache der babylonischen „Gebetsbeschwörungen" (1976, 400 skk. old.) O Fordítások: A. Falkenstein — W. v. Soden: Sumerische u n d akkadische H y m n e n und Gebete (1953); M.-J. Seux: H y m n e s et priéres a u x dieux de B a b y lonie et d'Assyrie (1976). O Magyarul: R á k o s S.—Komoróczy G.: Gilgames — Agyagtáblák üzenete (1974). Komoróczy Géza Nabű-naid-gűnyirat: a k k á d irodalmi mű. Nabú-naid, az utolsó babilóni király (i. e. 556 — 539) ellenfelei, valószínűleg a főváros Marduk-papsága írták, hogy a perzsa seregek bevonulása u t á n a közhangulatot Kürosz p á r t j á r a fordítsák. A m i n t e g y negyven négy-négy soros szakaszból álló költemény torz beállításban írja le a volt király politikai és katonai vállalkozásait, a holdisten kultuszának t á m o g a t á s á t ós ezzel Szíria előtérbe kerülését, a dól-arábiai h a d j á r a t o t , hadijelentóseit, jósló álomlátásait. A töredékes m ű az a k k á d politikai propaganda-költészet fontos emléke. O Utóéletéhez --Nabunáj imája. O Kiad.: S. S m i t h : Babylonian Historical Texts (1924); angol ford.: A. L . Oppenheim (ANET). O írod.: B. Landsberger—Th. Bauer: Zu neuveröffentlichten Geschichtsquellen der Zeit v o n Assarhaddon bis Nabonid (ZA 37. köt., 1927); K . Galling: Studien zur Geschichte Israels im persischen Zeitalter (1964);

NABUN Komoróczy G.: A Sumer irodalmi hagyom á n y (1980). Komoróczy Géza Nabtí-naid-Iegenda: Nabú-naid babilóni király (i. e. 556 — 539) történetének lecsapódása a nyugat-elő-ázsiai legendás hagyományban. A ránk m a r a d t irodalmi szövegek csak egy-egy p o n t o t m u t a t n a k meg a gazdag szájhagyományból. A babiloni előzményekhez -+Nabú-naid-gúnyirat, az első héber változat a -*-Nabunáj imája, ennek anyaga az Ószövetségben (Dániel k ö n y v e 3—4) I I . Nabú-kudurriuszur (Nebukadnecár) király alakjához (i. e. 605 — 562) kapcsolódik. Komoróczy Géza Nabunáj i m á j a ; Millé celótá di callí Nabunáj -Dániel könyve 3 — 4. fejezetében olvasható Nebukadnecár-legenda között. A m ű Nabú-naid dél-arábiai hadj á r a t á t isteni büntetésnek, számkivettetésnek állítja be, s ezzel készíti elő a Nebukadnecár-legendát. O Nabú-naid zsidó legendája ól tovább Firdauszí Sáhnáméjának K á y Káosz legendájában is. O A zsidó -*•apokrif irodalomban a m ű legközelebbi rokona Manasse imája. O Kiad.: J . T. Milik: „Priére de Nabonide" et autres écrits d'un cycle de Dániel (RB 1956, 407 — 415. old.). O írod.: J . Lewy: The L a t e Assyro-Babylonian Cult of the Moon a n d its Culmination a t the Time of N a b o n i d u s (HUCA 19. köt., 1 9 4 5 - 1 9 4 6 ) ; H . Lewy: The Babylonian Background of t h e K a y K a ű s Legend (ArchOr 17, 2. köt., 1949); R . Meyer: Das Gebet des Nabonid (1962); W. Dommershausen: Nabonid im B u c h e Dániel (1964); K o m o r ó c z y G.: Nabű-na'id a babylóni és zsidó legendában (AntTan, 1964). Komoróczy Géza Nabu-zuqup-kéna (i.e. 8 — 7. sz.): asszír tudós, írnok. K a l h u b a n (ma Nimrud, Moszultól délkeletre), a fővárosban működött. írnokcsalád sarjaként a babilóni irodalmi h a g y o m á n y letéteményese. Több tucat ránk m a r a d t t á b l á j a a legnagyobb ismert írnoki életmű az egész ékírásos

írásbeliségben. Mind a királyi udvar, mind a m a g a és fia, ill. t a n í t v á n y a i számára dolgozott: irodalmi m ű v e k e t másolt, kritikai kiadásokat szerkesztett korábbi, s általa különböző templomokból és k ö n y v t á r a k ból g y ű j t ö t t példányokból. Munkássága m i n d e n m ű f a j r a kiterjed, asztronómiai szövegektől kezdve az előjel-értelmezésekig, jóslatokig, himnuszokig. Általunk ismert filológiai tevékenységének koronája a Gilgames-eposz 12. t á b l á j a , amelyet feltehetően Ő illesztett a korábbi eposz végére, s t a l á n maga készítette sumerbői a fordítást is. Nagy műveltsége, gondossága a l a p j á n benne l á t h a t j u k az újasszír udvari t u d o m á n y o s értelmiség mintaszerű képviselőjét O írod.: H . H u n ger: Babylonische und assyrische Kolop h o n e (1968, 9 0 - 9 6 . old.). Komoróczy Géza Nacagdordzs, Dasdordzsín (Ajaga, Bajandelger j., Töv t a r t . , 1906. nov. 17.— U l á n b á t o r , 1937. júl. 13.): mongol költő, író. Elszegényedett kisnemes írástudó gyermeke. A n y j á t korán elvesztette. Félig gyermekként t i t k á r k o d o t t a forradalmi hadsereg vezetői (1921 — 1922), m a j d az ú j Mongólia első köztársasági elnöke, Gerendordzs mellett (1923 — 1924). Az ifjúsági mozgalom egyik vezetője volt. Szabad idejében írt verseket, elbeszélések e t s másokkal közösen színdarabokat. 1925-ben Leningrádban, 1926 és 1929 között Berlinben és Lipcsében t a n u l t . E r r ő l szól az Ulánbátarász Berlin húrtel ('Ulánbátortól Berlinig', 1926) c. verses útleírás. H a z a t é r t e u t á n haláláig a Mongol Tudós Társaság m u n k a t á r s a (1930b a n C. Zsamcaránóv al Marx tói A tőkét fordította). 1931 végén egy rágalmazója n é h á n y h ó n a p r a börtönbe j u t t a t t a , forradalmi hite azonban nem t ö r t meg. O A modern mongol irodalom egyik alapít ó j a . Alkotásainak fő t é m á j a a szerelem (.Möródöl, költ., 1931: Képes G., Vágyódás, A mongol irodalom kistükre, 1971), a hazaszeretet (Mini nutag, 'Szülőföldem', költ., 1933), a személyes szabadság {Erh csalő hüszehúj, költ., 1932: Képes G., A szabadság ó h a j t á s a , A mongol irodalom kistükre, 1971), a forradalom (Od, 'Csillag', költ., 1931), a múlt szenvedései (Húcsin hű, 'Régidők fia', elb., 1930), a m u n k a (Hevlel, ' N y o m d a ' , költ., 1930) és az egészség (Dzalú nasz cecgin adil, 'Az ifjúság, m i n t a virág', költ., 1930). O Számos színpadi m ű v e közül egyetlen szomorújáték m a r a d t csak r á n k teljes szöveggel, az Ucsirtaj gurvan tolgoj (1934: Weöres S., H á r o m szomorú halom, részlet, A mongol irodalom kistükre, 1971). Ennek tragikus végét 1943-ban C.

NADAG

Damdinszüren átírta, s e változatban, amelyet B. Damdinszüren és B. Szmirnov meg is zenésített, a szerelmes hősök eljutnak boldogságukhoz, a n é p a szabadságához. 30 novelláját és karcolatát ismerjük. Több európai költőt tolmácsolt mongolul. Műveiben szerencsésen ötvöződik a népi, a régi és az ú j . O Összegyűjtött műveinek eddig legteljesebb kiadása: Dzohiolúd ('Művek', 1961). O Magyarul még: 1 elb. (Zahemszky L., Tiszatáj, 1961, 7.); 7 vers és 1 elb. (Kara Gy., Képes G., Weöres S., A mongol irodalom kistükre, 1965 és 1971); 5 vers (Berezeli A. K . , Pass L., Sípos Gy., Petra-Szabó G., Aurora, anto., 1967); 4 elb. (Zahemszky L., T a t á r M., Z. Hering M., Fiaváró öregapó, anto., 1971); 1 vers (Weöres S., E g y b e g y ű j t ö t t műfordítások, 1976); 3 vers (Kara Gy., Forrás, 1980, 7.); Madár, a szélsebes szürke (válogatott írások, J o b b á g y K . , Képes G., K a r a Gy., Tandori D., 1981). Kara György Nachbar [náhbár], H e r b e r t (Greifswald, 1930. febr. 12.—Berlin, 1980. m á j . 25.): német (NDK) próza-, elsősorban regényíró. 1950 u t á n orvosi tanulmányokat f o l y t a t o t t , m a j d ezt abbahagyva újságíró lett. 1957 óta írásaiból élt Berlinben. O Első regényétől eltekintve (Der Mond hat einen Hof, 'A holdnak u d v a r a van', 1956), amely a századforduló körül játszódik, jelenkori t é m á k a t dolgoz fel. Regényeiben a Keleti-tenger partvidékének t á j a i v a l , embereivel, nyelvi és egyéb vonásaival való foglalkozás jelent egyéni vonást, különben pedig könnyen feloldható konfliktusokat teremt, de adott esetben a kissé erőltetett és alig motivált megoldásoktól sem riad vissza. O Egyéb fő művei: Die Hochzeit von Lánneken ('Lánnekeni menyegző', reg., 1960, film: 1969); Haus unterm Regen ('A házat veri az eső', reg., 1965, t é v é j . : 1966); Eindunkler Stern ('Sötét csillag', reg., 1973); Der Weg nach Samoa ('Üt Szamoába', elb., 1976); lm Keller der altén Schmiede ('Az ó kovácsok pincéjében', reg., 1979); Helena und die Heimsuchung ('Helena és a megpróbáltatás', elb.-ek, 1981). O Magyarul: 1 nla (György E . , Nagyv, 1961, 5.); Oben fáhrt der Grosse Wagen (reg., 1963: Fazekas A., Csillagnézők, 1965; film és tévéjáték: 1966); 2 nla (Kende Ferike, Szellemvasút, anto., 1966). O írod.: I . Swiatlowska: H e r b e r t N a c h b a r und seine Gestohlene Insel (Germanica Wratislawensia, 1970); S. Töpelmann: Interview mit Herbert N a c h b a r (Weimarer Beitráge, 1974, 3.). Salyámosy Miklós Nach-komoedie:

—-Nachspiel

Nachmanides: -+Móse ben

Náhmán

Nachspiel [náhspíl]; Nach-komoedie [náhkomődie] -qaszídához ragaszkodik, költészete mindig hagyományos, n é h a szónoki, s csak ritkán t ű n i k ki egy-egy eredeti témával. O írod.: L. N o r i n — E . Tarabay: Anthologie de la littórature arabé contemporaine. L a poésie (1967); Y . Izzidien: Modern I r a q i P o e t r y (1971). Dévényi Kinga Nadzsara, Jiszraél (Damaszkusz, 1550 k.—Gáza, 1628 k.): héber és arámi nyelven alkotó palesztinai költő. Damaszkuszban élt, utolsó éveiben pedig Gázában m ű k ö d ö t t rabbiként. Szerelmi versei is misztikus hátterűek. Számos közülük a r a b és spanyol hatást árul el. Hangvételüket t á m a d t a Menahém de Lonzano és I í á j i m Vitai. Liturgiái költeményei közül t ö b b elterjedt a keleti és nyugati gyülekezetekben. Sok száz költeményéből 108 jelent meg Zemirot Jiszraél ('Izrael énekei') c. kötetében Cfátban (ma É-Izrael), 1587-ben. (A velencei 1599-es, ú j kiadás 346 költeményét tartalmazza.) Pizmónim ('Dallamok') c. gyűjteménye (1858) további verseket is közöl, kéziratból. E g y nagyon népszerű, arámi nyelvű liturgiái d a r a b j a máig kedvelt t a r t o z é k a a vallásos életnek ( J a , ribbon ólám, 'Isten, a világ ura'). Sabbatáj Ovi követői kabbalistának t a r t o t t á k (-+kabbálista irodalom). O Magyarul: 24 költ. (Patai J . , Héber költők, anto., 1909). O írod.: W. Bacher: Les poésies inédites d'Israel N a d j a r a (Revue des É t u d e s Juives, 1909 —1910); G. Scholem: Sír sel Jiszraél Nadzsara befí hasabb a t a i m (I. Goldziher Memóriái Volume 1., 1948). Scheiber Sándor Nadzsmi, Kavi Gibjatovics; Nezsmetdinov (oroszos névváltozat); (Krasznij Osztrov, m a Szecsenovszkij ker., Gorkovszkij ter., 1901. dec. 15.—Kazany, 1957. márc. 24.): szovjet t a t á r író. Parasztcsalád gyermeke. 1919-ben a Vörös Hadsereg soraiba lépett. 1922-ben fejezte be t a n u l m á n y a i t a moszkvai katonai-pedagógiai iskolán. A T a t á r í r ó k Szövetségének első elnöke volt. O 1919-től publikált. Több versében és elbeszélésében írt a polgárháború éveiről; elsőként foglalkozott a t a t á r irodalomban a kollektivizálás t é m á j á v a l . A N a g y Honvédő H á b o r ú éveiben főként publicisztikai írásokat jelentetett meg. F ő m ű v e a Jazgi zsűler ('Tavaszi szelek', 1948) c. történelmi regény, melyért 1951-ben Állami díjat k a p o t t . Regényében a t a t á r proletariátus és az orosz munkásosztály közös harcáról ír a cárizmus

NAESS ellen, a szovjethatalom létrehozásáért. A könyvet t ö b b nyelvre lefordították. O G y ű j t , kiad.: Eszerler ('Művek', 1—4., 1958 — 1960). O Oroszul: Pervaja veszna ( A z első t a v a s z ' , nlák, 1933); Pribrezsnyije kosztri ( ' P a r t menti tüzek', nlák, 1949); Veszennije vetri ('Tavaszi szelek', reg., 1963). O írod.: N . Gizatullin: K a v i Nadzsmi (Isztorija tatarszkoj szovjetszkoj lityeraturi, 1965). 0. Pichovszky Éva Naeff [náf], T o p (írói név); A n t h o n e t t a van Rhijn-Naeff (teljes polgári név); (Dordrecht, 1878. márc. 24.—uo., 1953. ápr. 22.): holland írónő. Katonatiszti családban n ő t t fel. 1914 és 1930 között a De groene Amsterdammer hetilap társszerkesztője volt, u t ó b b más hetilapoké is. 1953-ban szülővárosa díszpolgárává választották. O A két világháború közötti korszak egyik legnépszerűbb holland regónyírónője. Eleinte, mint írja, inkább csak a m a g a mulatságára, lányregónyeket kezdett megjelentetni, utóbb azonban a holland családi élet aktuális problémáiról szóló regényeivel a r a t o t t nagy sikereket. N e m m o n d h a t ó csupán lektűrírónak, stílusa rendkívül gondos és választékos, félreismerhetetlen volt, témaválasztásával pedig a családon belüli személyiségfejlődést, a lázadási kísérleteket, az önálló gondolkodás jogáért való harcot követt e nyomon. O F ő b b regényei: Schoolidyllen ('Iskolai idillek', 1900); De dochter ('A lány', 1906); De stíllé getuige ('A csöndes t a n ú ' , 1907); Letje, of de weg naar het geluk ('Letje a v a g y a boldogsághoz vezető ú t ' , 1926); Zo was het ongeveer ('Valahogy ^ t ö r t é n t ' , 1950). O G y ű j t , kiad.: Verzamelde werken ('Összegyűjtött művei', 1953). O írod.: M. Schmitz: Levensbericht over T o p Naeff (Jaarboek van de Maatschappij der Nederlandse Letterkunde, 1953 — 1954); A. Salomons: Herinneringen uit de oude tijd (1957); H . W. Weinberg: Herinneringen aan Top Naeff (Kwartaal, 1975, 1.). Bernáth István naenia:

-*nenia

Naerup [nerüp], Carl (Álesund, 1864. júl. 1 6 . - O s l o , 1931. jan. 2.): norvég kritikus és irodalomtörténész. Cukrászmester fia volt. Gimnáziumba járt, de nem t u d o t t leérettségizni. Ekkor néhány évre Chicagóba (USA) ment, ahol igen sokat olvasott, művelődött, s 1890 t á j á n tanulm á n y u t a k o n j á r t Berlinben, Londonban, Párizsban, R ó m á b a n is. 1892-ben angolfrancia-német hites fordítói vizsgát t e t t . 1895 — 1910 között a Verdens Oang napilap, u t á n a haláléig a Tidens Tegn 2*

irodalmi kritikusa volt. 1916-tól állami írói életjáradékot k a p o t t . Utolsó éveiben a h a n g a d ó Oyldendal könyvkiadó lektor a k é n t működött. O A századforduló norvég szépirodalmi k r i t i k á j á n a k vezető a l a k j a , s egyben az első professzionista kritikusi nemzedék (S. Bodtker, H . Ohristensen és N . Kjaer) legtekintélyesebb képviselője. Fellépésekor a korabeli kritikai állapotok filozófiátlanságát s túlpolitizáltságát sérelmezte, de m e r t s a j á t elméletében G. Berkeley, S. Kierkegaard, F r . Nietzsche és F. M. Dosztojevszkij munkásságára, az ember idealista ontológiai meghatározottságának tételeire, a személyiség vitális szükségleteiből k i p a t t a n t „organikus igazságra" t á m a s z k o d o t t , a progresszióra nyitott liberálisként az impresszionizmus és a neoromantlka ízlésének hódolt s ezek kifejezését kérte szám o n . í g y azután nem is az elemzés, han e m a nagy hatású hangulatkeltés az erőssége, s a lírikus-pszichologikus finomságokra sokkal ihletettebben reagált, m i n t a szóles rajzú társadalomábrázolásra. O F ő b b művei: Skildringer og stemninger fra den yngre litteratur ('Vázlatok és hangú latkópek az ú j a b b irodalomról', esszék, 1897); Sidste tidsrum 1890—1904 ('A legu t ó b b i korszak 1890—1904', irod. tört., H . Jaeger átfogó nemzeti irod. tört.-ének utolsó része, jobbára előző művének bőv. átdolg.-a, 1905); Ord for dagen ('Naponkénti szavak', krit.-k, 1928). O Irod.: A. O. N o r m a n n : ImpresjonismenB kritikk og dens t o ferrere (Vor Verden, 1930); G. Reiss-Andersen: Carl N a e r u p (Samtiden, 1931); H . Grieg: Forgjengeren (Festskrift til Sigurd Hoel, 1950); A. H a n n e v i k : Norsk litteraer kritikk 1890 — 1914 (1973). Bernáth István Naess [nesz], K a t e (Oslo, 1938 — ): norvég költőnő. Erős kötődésben az oslói E g y e t e m i Színpad működéséhez, és számos modern amerikai és német költő verseinek fordítása u t á n t e t t e közzé első verseskötetét: Billedskrift ('Képírás', 1962), melyet a Merkerommet ('A sötétk a m r a ' , költ.-ek, 1964) követett, mindkettőben figyelemre méltó szürrealista és szómágikus képsorok v á l t j á k egymást, igen eredeti poentírozással. Egyik legutóbbi kötetében — Blindgjengere ('Leh u n y t szemmel járók', 1969) — közvetlenebbé, n y i t o t t a b b á válik, felveszi a h a r c o t a tömegkommunikációs sztereotípiákkal, s leginkább S. Beckett és L . Ferlinghetti modorában, a kormányzatlan társadalmi ösztönélet tényeit éles, intellektuális paradoxonokban fejezi ki. O Irod.: P . Brekke: Om Markerommet (Til sin tid, 1970). Bernáth István

NAEVI

Naevius [n^viusz] Cnaeus (Campania t a r t . , i. e. 265 k.—Utica, 201?): latin költő. A római seregben szolgált az első p u n háborúban. 235-ben került színre először d a r a b j a római ünnepi játékon, s ezt sok további b e m u t a t ó követte. A többi róla szóló életrajzi híradás megbízhatósága v i t a t o t t . Állítólag a rossz sors művének m o n d t a , hogy R ó m á b a n annyiszor lesznek Metellusok consulok; ezért a hat a l m a s ós konzervatív beállítottságú nemzetség tagjai megfenyegették, m a j d keresztülvitték bebörtönzését is, s csak m i u t á n a fogságban írt két vígjátékával j ó v á t e t t e az előkelők elleni vétkét, szab a d u l h a t o t t a néptribunusok közbenjárására, á m R ó m á b ó l távoznia kellett: utieai (afrikai) számkivetésben fejezte be életét. O Irodalomtörténeti jelentőségét az elődjével, Livius Andronicusszel való összehasonlítás d o m b o r í t j a ki a legjobb a n . E z a görög ismertette meg a féligmeddig még paraszti R ó m á t a fél évezred során kifinomult hellén irodalom több m ű f a j á v a l . Naevius m i n t bennszülött itáliai b á t r a n ú j í t v a kezdte a honi hagyományokhoz, viszonyokhoz, ízléshez alkalmazni a készen kínált irodalmi anyagot és formát. Ezzel i n d í t o t t a meg a kibontakozás ú t j á n a szónak i m m á r szorosabb értelmében latinnak m o n d h a t ó literatúr á t . Ismerünk u g y a n tőle is olyan tragédiacímeket ós -töredékeket, amelyek lényegében görög d a r a b o k n a k egyszerű lat i n r a való átültetését sejtetik. Á m fontosabb ennél, hogy a komoly d r á m a területén egy merész lépéssel tökéletesen ú j latin m ű f a j t is t e r e m t e t t , a fabula praetextatát, amelyben római hősök léptek fel jellegzetes hivatali viseletükben, a bíborszegélyű toga p r a e t e x t a t á b a n . S e szín j á t é k f a j t á n a k m i n d j á r t két típusát is kialakította: a R ó m a messzi m ú l t j á b a visszanyúlót, amidőn Romulus és az őt tápláló farkas t ö r t é n e t é t idézte fel, és az élő jelenből merítőt, amidőn Marcellusn a k Virdumarus gall vezéren 222-ben n y e r t győzelmét v i t t e színre 0lastidium c. (ez volt a nevezetes ütközet színhelye s a darab talán Marcellus temetési játékain, 208-ban került bemutatásra). O A rabszolgatartó római köztársaságnak a szabad polgárságon belüli osztályviszon y a i alighanem Naevius korában, az első és a második p u n háború időszakában voltak a legkiegyensúlyozottabbak; ez a d o t t erőt a hannibáli háború félelmetes válságának a leküzdésére. Ilyen körülmények közt a d e m o k r a t a szólásszabadság tendenciája R ó m á b a n éppen úgy tág t e r e t kínálhatott a vígjátéknak a közéleti kritikára, a m i n t az egykor az athéni népuralom virágkorában történt, és Nae20

vius, úgy látszik, nem is mulasztotta el a történeti pillanat kínálta lehetőséget megragadni a plebejus egyéniségének és költői a l k a t á n a k legjobban megfelelő m ű f a j ban, a komédiában. A maradi nemesi polit i k á t folytató Metellusok&t t á m a d t a , s mi sem jellemzőbb, mint hogy a kor legnagyobbra h i v a t o t t hadvezérét, a Hannibált legyőző Scipiót sem kímélte: k a j á n u l idézte fel i f j ú k o r á n a k egy könnyelmű és apai beavatkozással végződött szerelmi k a l a n d j á t . Persze nemcsak arra talált módot, hogy római aktualitások beleszövésóvel tegye latinabbá a mintául választ o t t görög komédiát, hanem írói önállósága m e g m u t a t k o z o t t a contaminatio (--dÍ8pondeussal( ), de i—i i—i alakú sem lehetett, a m i n t ezt H . Gleditsch feltételezi, m e r t a nyújtott szótagok létezését a görög időmórtékes verselésben T. Georgiades, S. Baud-Bovy ós m á s o k meggyőzően cáfolják. E z a nagy spondeus a T. Georgiades elgondolásait k ö v e t ő felfogásban egy d o b b a n t á s o s hosszú kilépésből ós egy d o b b a n t á s nélküli, hosszú mellózárásból, m a j d ú j a b b d o b b a n t á s o s hosszú kilépésből és hosszú mellézárásból á l l h a t o t t , a m i a versben — — — — alakú dispondeust ad u g y a n , a t á n c b a n a z o n b a n mégsem azonos a dispondeussal, p u s z t a négy hosszú kilépéssel. A nagy spondeus r i t m u s a t e h á t (ha a d o b b a n t á s o s hosszú kilépést — jellel, a d o b b a n t á s nélkülit és a hosszú mellézárást — jellel jelöljük) — — — — volna. O A trokhaiosz szémantosz (görög 'jelentős', 'jeles' karikázó v a g y ' ü n n e p i karikázó') a közönséges karikázóhoz hasonló felállásban t á n c o l t k ö r t á n c leh e t e t t , s tánclépése egy d o b b a n t á s o s hosszú oldallépésből, egy araszolásszerű hosszú mellézárásból, m a j d egy hosszú (talán az aiol táncéhoz hasonló, -*logaoedikus versmérték) lábemelésből s egy hosszú, d o b b a n t á s nélküli lábletevésből á l l o t t . E z a t á n c b a n -j£ —— r i t m u s t , a versben pedig — — — — v e r s l á b a t eredményez (amit Gleditsch tévesen i—i i—i verslábnak fog fel és m a g y a ráz.) O Az iambosz orthiosz -ghazdl) teszik a tanzimatkovi költők példaképévé, a m a is olvasott dívánkölt&k egyikévé. O Azért, hogy a 19. sz.-i Manastir'h Salih Naili tői megkülönböztessék, Nailí-i Kadímként is emlegetik. O Összegyűjtött műveinek tudományos kiadása H a l u k ípek nevéhez fűződik: Nailt-i Kadim Divám ('A régi Naili dívánja', 1970). O Magyarul: 1 vers (Mészáros Gy., Török költők, 1910); 4 vers (Vas I.—Vidor M., Szenvedélyek tengere, anto., 1961); 1 vers (Vas I., Uj szerelmes kalendárium, 1965). O írod.: H . í p e k : Naili-i' K a d i m , H a y a t i ve E d e b i Kisiligi (1973).' Tasnádi Edit Naima, M u s t a f a (Aleppo, 1655—Palyo Patras, 1716): oszmán-török történetíró. Amcazade Hüseyin pasa nagyvezírsóge idején a díván és a vezírség t i t k á r a volt. 1704-ben anatóliai számvevő, 1709-ben ceremóniamester és udvari történetíró (vakanüvis), 1713-ban összeírási biztos, 1714-ben pedig főszámvevő lett. Damat Ali pasa oldalán részt vett a móreai háborúban s ennek során életét vesztette. O 38

NAIVE

Gabriella fordításában 1984-ben). Az India: a Wounded Givilization ('India: egy sérült civilizáció', útinapló, 1977), az Eva Perónról szóló esszé, v a l a m i n t az Arnong the Believers: An Islamic Journey ('A hivők között. Iszlám utazás', útinapló, 1981) a jó szemű író irodalmi é r t é k ű beszámolója Indiáról, Argentínáról és az arab országokról. Ú g y igazodik el a legnehezebb problémák között, m i n t aki belülről szemléli az eseményeket és közvetlen közelből a kiemelkedő a l a k o k a t . O F ő b b művei még: The Mystic Masseur ('A titokzatos masszőr', reg., 1957); The Mimic Men ('A majmoló férfiak', reg., 1967); In a Free State ('Egy szabad államban', reg., 1971). O Magyarul m é g : 1 — 1 elb. (Tornai J . , Nagyv, 1966, 10.; G é h e r l . , Pokolkő, anto., 1971; H a l á p y L., Nagyv, 1972, 5.). O írod.: Kristó N a g y I.: Öregekről, fehérekről (Regények, drámák, remények, 1971); P . Theroux: V. S. Naipaul (1972); E . Behr: Un Dickens tropical (Express, 1980. dec. 27.). Gellért Marcell Nairne [nern], Carolina; Carolina Oliphant baroness (leánykori név) (Gask, 1766. aug. 16.—uo., 1845. okt. 26.): skót költő. J a k o b i t a családban született, unokafivéréhez, W. M. Nairne őrnagyhoz 1806-ban m e n t feleségül. F é r j e halála u t á n egy ideig Angliában, í r o . - b a n és E u r ó p á b a n utazott, s csak 1843-ban tért vissza szülővárosába. O Első d a l á t 1792ben írta egy helybeli ünnepségre, s ez azonnal népszerűvé tette. Dalai előbb névtelenül, m a j d Mrs Bogán of Bogán (gyakran csak B. B.) álnéven jelentek meg a The Scottish Minstrel c. lapban. Verseinek gyűjteményes kiadása csak halála u t á n jelent meg Lays from Straethern ('Straetherni dalok', 1846) c. H u m o ra, érzelmi világának költői őszintesége R . Burns költészetéhez áll közel, régi skót dallamokra írt friss szövegeit hamarosan népdalként énekelték. O G y ű j t , kiad.: Works ('Művei', szerk.: C. Rogers, 1869). O írod.: Ch. Rogers: Life and Songs of t h e Baroness Nairne (1869); G. Henderson: L a d y Nairne a n d Her Songs (1902). Kocztur Gizella Naito Meisetsu; Naito Meiszecu (írói név); Naito Motoyuki (eredeti név); (Edo, 1847. ápr. 1 5 . - T o k i ó , 1926. febr. 20.): japán költő. Masaoka Shiki irányításával 46 éves korában kezdett haikuverseket írni. O A klasszikus j a p á n haikuköltészet megújításának egyik vezéralakja. Versei őszinték és egyszerűek, ugyanakkor finoman kidolgozottak. O Gyűjt, kiad.: Haikushü í'Haikugyűjteménye', 39

1926). O írod.: R . H . B l v t h : A History of H a i k u (1963-1964). Viktor Krupa—Sűdy Zoltán naiva: színpadi szerepkör, kedves, romlatlan, természetes f i a t a l lány a drámában. A 18. sz.-i polgári d r á m a kialakulásakor j ö t t létre. Kezdetben megkülönbözt e t t e k naivát és naiv-szentimentális szerepet, e k e t t ő azonban a 19. sz.-ra egybeolvadt. A rendkívül népszerű női szerep m i n t h a a férfi rezonör ós a bizalmas (confident) szerepkörök összevont női megfelelője lenne; hidat a l k o t a darab lényegét okosan kommentáló ós a komikus mellékszereplők t á b o r a között. Mindkettővel összeköti természetes, egyszerű gondolkodása, mely nevén nevezi a dolgokat, n a i v megjegyzéseivel a természetes ész szemszögéből m a g y a r á z z a a kialakult drámai helyzetet. Mindig az idealizált, légies szerelmes hősnő vonzó, de realista ellenpontja. A s z á m t a l a n naiva szerep közül egyike az elsőknek Beaumarchais: Sevillai borbély c. v í g j á t é k á n a k Rosinája. O A 19. sz.-i magyar színjátszásban — elsősorban német h a t á s m i a t t — két fő típusa volt kedvelt: a vígjátéki és az érzelmes-szentimentális naiva, akit gyakran d r á m a i szendének neveztek. O Alakja az 1920-as évek végétől mindinkább az operettben jutott szerephez, ahol a táncos szubrett szerepévé a l a k u l t . Korunk modern d r á m a i irányzataiban a szerepkör ismeretlen. O szereptípusok, dráma) O írod.: E . L. Cutts: Scenes and Characters of t h e Middle Ages (1872); Sz. G. Bocsarov: Haraktyeri i obsztojatyelsztva (Tyeorija lityeraturi, 1962, 5.). Muzslay László naiv eposz: -*eposz naiv és szentimentális költészet: J . Chr. Fr. Schiller t a n u l m á n y á n a k (A naiv és szentimentális költészetről, 1795 — 1796) híres kategóriája. Schiller okfejtése abból indul ki, hogy korának társadalmában az ember elszakadt a természettől, s ezzel megbomlott a harmónia értelem ós érzékiség, valóság és eszmény között. „A természet számunkra n e m m á s — írja —, mint az önkéntes lét, a dolgok fennállása önmaguk által, a létezés saját és változt a t h a t a t l a n törvényei szerint." E n n e k a természetesség-elvnek megfelelően születtek a ,,rógi" költészet remekművei (példája Homérosz és Shakespeare). A naiv költő egységben élt a természettel, nem választ o t t a külön attól s a j á t szubjektivitását — ezért n e m volt szüksége esztétikai szabályokra. A naiv zseni „kitágította a művészetet, anélkül, hogy t ú l m e n t volna rajt a " . A szentimentális művész ellenben

NAIVE

nemcsak a természettel, h a n e m s a j á t m ű vészi tevékenységével is meghasonlik. „A lélek n e m szenvedhet b e n y o m á s t anélkül, hogy m i n d j á r t nézője n e lenne s a j á t j á t é k á n a k , s azt, ami b e n n e végbemegy, reflexió által magával s z e m b e s magából ki ne helyezné. Ilyképpen s o h a s e m a t á r g y a t k a p j u k , hanem a z t , a m i t a költő r e f l e k t á l ó értelme csinált a tárgyból; s még a k k o r is, h a m a g a a k ö l t ő az a t á r g y . " A t e r m é s z e t h a r m ó n i á j a m i n t eszmény a z o n b a n t o v á b b r a is m e g h a t á r o z ó m a r a d , m e r t Schiller véleménye szerint a természetben való gyönyörködés n e m esztétikai, h a n e m morális jellegű. A költők keresik a t e r m é s z e t e t , amely e l t ű n t a s z e m ü k elől. A h a r m ó n i a m a g á t ó l é r t e t ő d ő t ö r vényszerűségből elérendő cél lesz, morális egység f o r m á j á b a n . A régi, vagyis a naiv művész f e l a d a t a t e h á t a v a l ó s á g utánzása, az ú j , a szentimentális k o r s z a k művészének a z o n b a n az ideát, az e s z m é n y t kell ábrázolnia. E z a morális egység sohasem valósulhat m e g olyan tökéllyel, mint a naiv m ű v é s z e t t e r m é s z e t a d t a h a r m ó n i á j a , de Schiller felfogása szerint végül is ez u t ó b b i t , a törekvést kell t ö b b r e t a r t a n u n k . O A naiv-szentimentális korszakváltás m ű v é s z e t i á g a n k é n t m á s - m á s lehetőségeket, ill. korlátokat j e l e n t . A naiv m ű v é s z t a valósággal a l k o t o t t osztatlan érzéki egysége folytán a határolás művészete jellemzi. E z b e h o z h a t a t l a n előnyt jelent s z á m á r a a k é p z ő m ű v é s z e t e k b e n , ahol eleve az érzéki h a t á r o l t s á g uralkodik. Más a helyzet az i r o d a l o m b a n , ahol viszont a szentimentális k ö l t ő törekvése az idea, v a g y i s a végtelen i r á n y á b a n beláth a t a t l a n lehetőségeket n y i t . A szentimentális irodalom fő t é m á j a a természet és a mesterkéltség, eszmény és valóság viszonya. A t t ó l függően, h o g y melyik elem kerül t ú l s ú l y b a az a d o t t m ű b e n , a szerző szatirikus, elégikus és idillikus költészetet k ü l ö n b ö z t e t meg. O A n a i v k ö l t ő ábrázol á s m ó d j a t e h á t személytelen, plasztikus és o b j e k t í v , míg a szentimentálisé személyes, muzikális és r e f l e k t á l t . A szentimentális költészet s z u b j e k t í v jellegének megfelelően Schiller a h á r o m — a szatirikus, elégikus és idillikus — m ű f a j t ú g y Írja le, m i n t h a azok érzékelési módozatok lennének. S z á m á r a „ m i n d h á r o m esetben eszménynek és valóságnak, lényegnek és jelenségnek a modern polgári társadalomb a n való különválásáról v a n szó, arról, hogy m i k é n t hidalja á t az író szatirikus felháborodása, elégikus f á j d a l m a , idilli rezignációja, költőileg ezt a s z a k a d é k o t " (Lukács Gy.). Schiller a z o n b a n n e m z á r j a ki a n a i v m ű v é s z e t jellemzőinek jelenlétét k o r á n a k műalkotásaiból s e m . Á m a modern k o r b a n a naiv m ű v é s z e t képviselői 40

egyre i n k á b b a t á r s a d a l o m p e r i f é r i á j á r a , különc-szerepekbe kényszerülnek. A mod e r n kor n a i v költőjének megtestesítője az ő szemében Goethe volt, míg s a j á t költészetét i n k á b b szentimentálisként jellemezte. A két k a t e g ó r i a végül is dialektik u s egységet a l k o t , hiszen, m i n t Lukács Gy. írja, a szentimentális ú t alapelve nem egyéb, mint e g y n a g y történelmi á t m e n e t elve, „mely ú j r a vissza kell, h o g y vezessen a naivitáshoz, a z embernek a természettel való egységéhez." O {-^naivság) O írod.: J . Ch. F r . Schiller: Válogatott esztétikai írásai (1960); L u k á c s Gy.: Schiller szerepe az esztétika t ö r t é n e t é b e n (Adalékok az esztétika t ö r t é n e t é h e z , 1. k ö t . , 1972). Angyalosi Gergely naiv író: A z amatőr művészek rendszerint irodalmi a l k o t á s o k a t , f ő k é n t verseket vagy ö n é l e t r a j z o k a t is készítenek, amelyek s a j á t o s poétikai v o n a t k o z á s a a megfogalmazás általánosító, a giccstől sem távol álló, d e k o r a t í v volta. K ü l ö n ö sen az E g y e s ü l t Államok, J u g o s z l á v i a , v a l a m i n t a m a i S Z U és I n d i a t e r ü l e t é n ismert jelenség, t ö r t é n e t i m ú l t j á r ó l keveset t u d u n k . I s m e r t t é n y viszont, h o g y a bizánci és később a pravoszláv ikonfestők rendszeresen foglalkoztak elmélkedő és önéletrajzi jellegű irodalmi tevékenységgel is. Á m ű v é s z e k egy része írni sem t u d o t t , ilyenkor d i k t á l t a k . Q (-*-munkásirodalom, műkedvelő) O írod.: R . J a k o b s o n : William B l a k e és más p o é t a festők szóbeli művészetéről (Hang—Jel—Vers, 1972); 0 . Bihalji-Merin: A n a i v o k utópik u s szigetei (Folcloristica 4 — 5., 1980). Voigt Vilmos naiv irodalom: -+naiv

művészet

naiv művészet: a művészetszociológia és művészetelmélet kategóriája, a nem hivatásos m ű v é s z e t olyan f a j t á j a , amelyb e n a művészek u g y a n iskolázatlanok, a m a g u k elgondolásai szerint a l k o t n a k , kív ü l állnak a h i v a t á s o s művészet intézményein, u g y a n a k k o r azonban ezeket a kereteket u t á n o z z á k és másodlagos mód o n kapcsolódnak is hozzájuk. O Legg y a k r a b b a n a képzőművészet k e r e t é b e n jelentkeznek ( n a i v festő, r i t k á b b a n naiv szobrász), n e m s z o k á s így nevezni, n o h a művészileg e l v á l a s z t h a t a t l a n e t t ő l a műkedvelő zeneszerző és zenész. E z e k alkot á s a i azonban n e m kerülnek rögzítésre, rögtönzések, ill. a l k a l m i d a r a b o k , előadások m a r a d n a k . O Szorosabb értelemb e n a m á r n e m folklór jellegű, h a n e m individuális a l k o t á s o k készítői t a r t o z n a k ide, a kispolgárság, a feltörekvő p a r a s z t ság köréből. N e m minden -»-műkedvelő sorolható ide, a —>-dilettáns művészektől

NAIVE

pedig a műalkotás közvetítésében betölt ö t t más szerepe különbözteti meg: teljes értékű műalkotást hoz létre, amely azonban nem illeszthető a hivatásos irodalom (művészet) keretei közé. O Esztétikai felfedezésük a 19. sz.-ban következik be, amikor a művészet esztétikai kiterjedése révén ú j társadalmi csoportok képviselői jelentek meg az alkotók között. Főként a későbbi népi irodalom, az őstehetség képviselői sorolhatók ide. Bizonyos fokig azonban a -*proletárirodalom és a munkásirodalom képviselői is (legkivált pályájuk első szakaszain) ilyen vonásokat mut a t n a k . Általában egyéni alkotók tevékenységekónt nyilvánul meg, az előadás azonban lehet csoportos, illetve képzőművészeti alkotások esetén a szakosodott galériák, múzeumok, kiállítások, iskolák és fesztiválok keretében csoportok alakulnak ki, amelyek egymásra is hatnak, tagjaik egymástól is tanulnak (ilyen értelemben csoportjelenség pl. az ikonkészítés; Jugoszlávia vagy Haiti naiv művészeinek tevékenysége; a magyar ,jóstehetségek" felkarolása; legújabban a turistaművészet számos jelensége), kapcsolatban állnak egymással, valóságos kis művészi mikrokozmoszt alakítanak ki, amely a hivatásos művészet régebbi társadalmi mintáit követi. (Paraszti verselők pl. a 20. sz. elején verses episztolákat küldenek egymásnak, a 19. sz. irodalmi és akadémiai életének, sőt a 17 — 18. sz. nyelv- és irodalomművelő társaságainak szokásait utánozzák.) O Esztétikailag rendkívül érdekes jelenség, hogy e forma jellemzően összművészeti jellegű, nyilván az önálló esztétikum kialakulásának korlátozott volta következtében. A képek és szobrok gyakran illusztrációk, irodalmi szövegekhez vagy annak kíséreteként készülnek, olykor az alkotásokon is hoszszabb szövegek találhatók. A legtöbb művész egyszersmind naiv író is, általában költő, ritkábban prózaíró. Mivel az ábrázolás közvetett, képeslapoktól a Bibliáig sok szöveges forrásból merítenek. A művész szempontjából a prófétikus hangvétel a jellemző, művelődésszociológiaiXag a félműveltség általánosnak nevezhető. Az ábrázolásmód izolál, néhány elemet hangsúlyoz, gyakran él az utánzás, a -vkollázs eszközeivel. Erős az individuális jelleg, ez gyakran víziókban, álmokban, t ú l z o t t a n is expresszív formákban jelenik meg. A m ű f a j i és stílusbeli sajátosságok minden igyekezet ellenére is szabálytalanul, egymással is összekeveredve figyelhetők meg, igen gyakran az alapul használt anyag igen egyszerű, furcsa (zsákdaraboktól m á s meglevő művekbe helyezett kommentárokig és illusztráci-

ókig terjed), a technika is könnyen hozzáférhető, ugyanakkor éppen ezért radikális ú j í t á s o k vagy egyszerűsítések gyakoriak. O A hivatásos művészet a -»-primitivizmus, ritkábban a -*-folklorizmus keretében értékeli és utánozza eredményeiket. O Amíg a képzőművészet, főként a festészet idevágó alkotásait világszerte szám o n t a r t j á k , b e m u t a t j á k , rendszeresen feldolgozzák, e művészek irodalmi alkotásait nem sok figyelem övezte, n o h a gyakorlatilag minden naiv képzőművész rendszerint irodalmi alkotásokat (verseket, verses leveleket, önéletrajzi írásokat, műveihez kommentárokat stb.) is megfogalmazott. Mindez e művészi f o r m a keretében a szinkretizmus sajátos, önálló megnyilvánulásának tekinthető. O írod.: Szabó J . : A naiv művészet problémái ós a magyarországi emlékanyag (Magyar Nemzeti Galéria Évkönyve, 1970); Bánszky P . : Élő naiv művészet (Vság, 1972, 10.); Rózsa Gy.: A „naiv ügy"-ről m e n e t közben (Kritika, 1973, 1.). Voiqt Vilmos naiv realizmus: a realizmus fejlődésének kezdeti szakasza a művészetek, ezen belül az irodalom történetében. E z t a kategóriá t azok a marxista esztéták használják, akik realizmuson érték- és módszerfogalmat értenek. Felfogásuk szerint a realista és nem-realista tendenciák küzdelme végigkíséri a művészetek fejlődését. A realista alkotásokra a kezdetektől napjainkig az jellemző, hogy a valóság, a társadalmi-emberi viszonyok lényegét tükrözik vissza. A művészetben (a m ű v é szi törekvések sokfélesége és a történelmi kitérők ellenére) létezik egyfajta fejlődés, a realizmus elvének mind tisztább megvalósulása irányában, amelynek m a i csúcsa a ->-szocialista reálizmus. O A n a i v realizmust a realizmus későbbi, f e j l e t t e b b fokaitól a realista ábrázolás tudatosságán a k hiánya és naiv közvetlensége különbözteti meg. A fejlődés vonalának megjelölése mellett azonban a marxista teoretikusok hangsúlyozzák a naiv realizmus művészi teljesítményeinek egyszeri és megismételhetetlen tökélyét is. Eszerint a n a i v realizmus „egy tökéletes realizmus, amelyik az alvajáró biztonságával t a r t j a m a g á t egyformán távol az absztrakt formalizmustól és a földhöz t a p a d t n a t u r a lizmustól". (Ijukács Gy.). O Míg n a i v realizmusról a képzőművészetek történet é b e n m á r a barlangrajzok megjelenésétől beszélhetünk, az irodalomban magától értetődően a görög és a római műalkotásokkal kapcsolatban jogosult először a kategória használata. A mítosz jelentette a t a l a j t a naiv realizmus számára. I t t 41

NAIVE

elsősorban a r r a kell helyeznünk a hangsúlyt, hogy a görög-római mitológia elsősorban m a g a is az emberi világ, meghatározott t á r s a d a l m i viszonylatok tükröződése. A mítoszból táplálkozó irodalmi alkotások, m i n t Homérosz Iliásza, az emberi világot mozgató törvényeket és h a t a l m a k a t jelenítik meg az olümposzi isteni világ ábrázolásában. De m á r ebben az időben is elkülöníthetők a realista ós az antirealista tendenciák az irodalomban. Az istenek például nem feltétlenül a társadalmi vonatkozások képviseletében jelenhetnek csak meg, „ábrázolásuk öncélúvá, bizonyos emberi érzelmek és tulajdonságok illusztrációjává" válhat. A „realisztikus művészet olyan művészet, amely nem az „ ö r ö k " , az „időtlen", hanem a konkrét, történelmileg változó embert állítja a művészi alakítás, az alkotás k ö z é p p o n t j á b a . " (Szigeti J.) O A realizmusra az is jellemző, hogy nem a részletek, hanem valamiképpen mindig az egész, a totalitás érdekli, „ a cseppben képes ábrázolni a t e n g e r t " . Lukács Gy. hangsúlyozza az „objektumok totalitásán a k " hegeli elvét a realizmussal kapcsolatban. Ez a követelmény a b b a n áll, hogy az íróknak „ a t é m a teljességéhez tartozó valamennyi f o n t o s t á r g y a t , életszférát, eseményt" kell ábrázolnia. Semmiképpen sem jelentheti egy leltári lista teljességót, hanem a kompozicionális elrendezés és a megfelelő ábrázolóeszközök segítségével kell a t o t a l i t á s érzetét keltenie. Lukács példája Akhilleusz fegyverzetének homéroszi leírása. Első pillantásra látszólag semmi köze e részletnek a naiv realizmus lényeg-visszatükrözŐ sajátosságához. Közelebbről megvizsgálva azonban l á t j u k , hogy Homérosz n e m akárhol helyezi el ezt a leírást. „Csak amikor m á r Akhilleusz neheztelve visszavonult, amikor m á r a trójaiak győztek, mikor m á r Patroklosz az Akhilleusztól kölcsönkapott fegyverzetben elesett, csak mikor m á r Akhilleusz a Hektorral való halálos küzdelemre k é s z ü l t . . . a H e k t o r r a l való h a r c drámai pillanata előtt, amikor a két hős fegyvere két nép sorsát d ö n t i el, amikor Akhilleusz jobb fegyvere, isteni erején kívül, a harc sorsdöntő tényezőjévé válik, csak akkor í r j a le Homérosz, hogyan kovácsolta Héphaisztosz Akhilleusz fegyverzetét." E z az ábrázolásmód egyrészt az epikusság klasszikus póldája, hiszen az ókori költő nem statikus leírást, hanem egy folyamat finom rajzát a d j a , másrészt a n a i v realizm u s legpregnánsabb megnyilvánulása. A leírás m ó d j a , elhelyezése a m ű b e n , a festői részleteken t ú l m u t a t ó jelentősége teszi azzá. O A naiv realizmus az egyes történeti korszakokban más-más mű-

f a j o k b a n jelentkezett. Ezek azok a m ű f a jok voltak, amelyeknek sajátszerűsége lehetővé tette az o b j e k t u m és szubjektum k ö z ö t t i valóságos, mítoszban nem misztif i k á l t kapcsolat modellezését. „Az ősközösségi művészetben ilyen volt az állatábrázoló m ű f a j , a régi Egyiptom szobrás z a t é b a n a p o r t r é m ű f a j , hiszen azt n e m deformálta a temetkezési kultusz ideológ i á j a " . Ez a tendencia folytatódott az ókori Görögő.-ban és különösen az ókori R ó m á b a n . Az irodalomban az eposzok m e l l e t t bölcsői voltak a realista kezdemén y e k n e k a vígjátékok és a szatírák, „ m e r t m a g a a komikum természete nem engedi m e g az idealizálást és a reális, valóban emberi, társadalmilag konkrét jelenségek reprodukálását -követeli meg" (M. Sz. Kagan). O (—realizmus) O Irod.: L u k á c s G y . : A realizmus problémái (1948); K r i t i k a i realizmus — Nagy orosz realisták (1951); Szigeti J . : Bevezetés a m a r x i s t a leninista esztétikába (1971); M. Sz. K a g a n : A m a r x i s t a - l e n i n i s t a esztétika a l a p j a i (1978). Angyalosi Gergely naivság; naivitás: általános értelemben az életben járatlan, tiszta szándékú emberek cselekedeteinek és gondolatainak jellemzője. A művészetben a rokokó és a r o m a n t i k a közé eső időszakban állt az ábrázolások középpontjában a naiv, keresetlen modorú, természetes egyszerűségű e m b e r eszménye. Montesquieu a naivságot pozitív esztétikai minőségként említi esszéiben, Mendelssohn pedig nemcsak m i n t alkotói módszerről, hanem mint befogadási módról is ír a naivság k a p c s á n : szerinte, miközben a művel ismerkedünk és egyre mélyebb rétegeibe hatolunk, feli s m e r j ü k , hogy az egyszerű forma milyen alapvető/szépséget, igazságot r e j t magáb a n . Megkülönbözteti a naivság két alapv e t ő f o r m á j á t : 1. amikor a naivságban a gyermetegség, az élettapasztalat h i á n y a nevetséges tévedések forrása, létrejön a —komikum' 2. amennyiben pedig veszedelembe sodorja a naiv embert, a —tragikum áll elénk. Schiller a —naiv és szentimentális költészet szembeállításában elem e z t e * ezeket a problémákat, s elmélete jelentős mértékben meghatározta a kortársi művészetet és az esztétikai gondolk o d á s t ; számos t a n u l m á n y , elemzés készült nyomában. Voltak azonban m á r e k k o r is teoretikusok — közöttük pl. Jean Paul és F. Schlegel —, akik a schilleri o k f e j t é s t túl egyszerűnek, egyoldalúnak t a r t o t t á k , s a régijés az ú j művészet közötti különbséget nem a naivitás és szentimentalitás, hanem az objektivitás és a szubjektivitás különbségében jelölték meg. A viták azonban elcsitultak, az 42

NAJIK

ú j a b b esztétikai irodalmat áttekintve alig találkozunk a fogalommal, kivéve a —naiv művészettel foglalkozók munkáit. O (—esztétikai minőségek) Q írod.: Jánosi B.: Az aesthetika története (3. köt., 1901). Tibori Timea Najac [názsák], Émile de (Lorient, 1828 — 1889): francia drámaíró. Számos komédiát, vaudeville-t, operettet írt, zömmel másokkal közösen. Sardou-val együtt írt Divorpons (?, Váljunk el, SzínhÉlet, 1926, 43.) c. vígjátékából Imádlak, de elválok c. E . Lubitsch rendezett filmet Amerikában. n á j a n m á r o k ; nájanárok: a Siva isten áhítatos szeretetének eszméjét stb. hirdető saiva-bhakti { —bliakti) sivaita vallásos mozgalom tamil szentjei. A hagyomány szerint 63 n á j a n m á r t t a r t a n a k számon. Közülük négyen f o l y t a t t a k irodalmi tevékenységet, ők a 6. és a 12. sz. között éltek. Alkotásaikat és életrajzukat a 12. sz.-ban összeállított —Tirumurai ('Szent mű') kanonikus antológia őrizne meg: a Nambi Andar Nambi (11. sz.) által összeállított, Téváram (szanszkritosan Déváram) néven is ismert 1 — 7. rész h á r o m n á j a n m á r , Szambandar (másként Tirunyánaszambandar), Tirunávukkarasar (másként Appár vagy Tirunávukkarasunájanar) és Szundarar kisebb műveit, a 8. rész a legismertebb n á j a n m á r , Mdniíckavácsahar két m ű v é t (Tiruvácsaham, Tirukkóvai), a Székkizsár (12. sz.) által írt 12. rész (Perijapurána) pedig életrajzukat t a r t a l m a z z a . O {—tamil irodalom) O írod.: K. Zvelebil: Tamil Literature (1976). Major István Najgyonov, Szergej Alekszandrovics (írói név); Alekszejev (családi név); (Kazany, 1868. szept. 26.—Jalta,' 1922. dec. 5.): orosz író. Kereskedőcsalád sarja. 1889-ben elvégezte a moszkvai ZeneiD r á m a i Intézetet, n é h á n y évig vidéki színházakban játszott. 1901-ben írta meg önéletrajzi ihletésű, első és legjobb színd a r a b j á t Oyetyi Vanyusina (Gerencsér Zs., Vanyusin gyermekei, Az orosz d r á m a klasszikusai, 1973) c. 1902-ben belépett a Tyelesov-körbe, b a r á t i kapcsolatba került Csehovval, Bunyinnal, Gorkijjal. Drámáit nagy sikerrel játszották, könyvei egymás u t á n jelentek meg a Znanyije kiadónál. A sztolipini reakció éveiben színművei társadalombíráló h a n g j a lecsendesült, egy-két könnyű k a m a r a d a r a b és komédia került ki tolla alól — Horosenykaja ('Cukibaba', 1907); Román tyotyi Anyi ('Ánya néni regénye', 1912). 1909-ben tuberkulózist k a p o t t , s a Krímbe költözött gyógyíttatni m a g á t . Részt vett az Októberi Forradalomban. Moszkva (1921)

c. színpadi krónikájában elsőként rajzolta meg a szovjet irodalomban 1905 véres eseményeit. Utolsó történelmi t r a g é d i á j á t az „istenépítés" eszméi h a t j á k á t (Nyeugaszimij szvet, 'Olthatatlan fény', 1922). O Máig is m a r a d a n d ó színdarabja, a Vanyusin gyermekei szinte egyidejűleg jelent meg Gorkij Kispolgárok c. m u n k á j á v a l . M ű f a j á t t e k i n t v e családdráma, amely Osztrovszkij hagyományait f o l y t a t v a a kereskedőréteg ragadozó, pénzsóvár, félművelt világába vezeti be a nézőt. A „sötétség b i r o d a l m á t " jelképező házban szinte naturalisztikus részletességgel t á r j a fel a despotizmust és amoralitást megtestesítő két nemzedék gyűlöletig fokozódó, s végül az öreg Vanyusin öngyilkosságába torkolló ellentéteit. Á m a színmű komor erejű életképén túl, az „ a p á k és f i ú k " , a színpadi „lent és f e n t " összeütköztetése mellett az érlelődő polgári forradalom ú j helyzetének b e m u t a t á sára is kísérletet tesz. Bár a korabeli kritika a csehovi színház „víz a l a t t i áramlásának", csendes hangulatokból építkező d r a m a t u r g i á j á n a k sajátos ellenpontjaként fogadta e művet, a szenvedésre és boldogtalanságra kárhoztatott, a l a p j á b a n jó szándékú hősök ösztönéletének elmélyült pszichológiai ábrázolása m á r O'Neill sorstragédiáit vetíti előre. „Mi éltünk is, ki m i n t a k a r t , ahogy éppen j ö t t " — m o n d j a ki az egymástól elidegenült vérrokonok visszafordíthatatlan életének válságát Vanyusin tiszta lelkű fia. O A moszkvai Majakovszkij Színházban 1969-től ismét éveken át n a g y sikerrel játszották a darabot A. Goncsarov rendezésében. H a z á n k b a n tévéjáték készült belőle. O G y ű j t , kiad.: Pjeszi ('Színm ű v e k ' , 1904 — 1911). O írod.: A. Kugel: Sz. A. N a j g y o n o v (Russzkije dramaturgi, 1933). Világhy József nají kahání; nai kaháni -Ádi Granthha,. Himnuszait m é l y á h í t a t és költői lendület jellemzi. O Irod.: I . Szerebrjakov: Pandzsabszkaja lityeratura (1963; angolul: P u n j a b i Literature, 1968); W. H . McLeod: G u r ü N á n a k and the Sikh Religion (1968); Guru Nanak. K» 500-letyiju szo d n v a rozsgyenyija poéta i gumanyiszta I n d i i (1972). " Vekerdi József

Nánálál Dalpatrám, K a v i (Ahmadabad, 1877. márc. 16. —uo., 1946. jan. 9.): gudzsarátí (India) költő, drámaíró. A nevelésügy területén dolgozott. L í r á j a rapszodikus, romantikus; -*garbída\ai (Náná rászó, 'Vegyes versek', 1910 — 1928) a hagyományos m ű f a j t m o d e r n szerelmi lírává fejlesztették. 1899-ben jelent meg Vaszantótszava ('Tavaszünnep') c. lírai poémája, amelyben a természet erőinek újjáéledése a gonosz feletti győzelmet jelképezi. Szabadverssel is kísérletezett; ritmikus prózában írta a Dzsajá-Dzsajant (1914) c., n a g y vihart k a v a r ó d r á m á j á t (benne nőtlenséget hirdetett). Regeszerű témákat is feldolgozott lírai drámákban, valamint n a g y terjedelmű eposzában (Kuruksétra, 1926 — 1940). O Irod.: Balchandra P a r i k h : Nanalal P o e t Laureate of Modern G u j a r a t (1953). Vekerdi József nan csü: a kínai déli színjáték, a ->-nan hszi elnevezés-változata (—kínai irodalmi formák, kínai színjáték) Nandá, I s v a r Csandra (1892 — ): pandzsábí (India) író. Vígjátékaiban a mai társadalmi élet ferdeségeiről rajzol szatírát. O Főbb művei: Szuhág (1913); Szubhadra (1920); Samu sah (1946); Social Gircle (1953). Vekerdi József Nandadász; Nanddász; (1528 ? — ?): hindi (India) költő. A Krisna és a pásztorleányok szerelmeit megéneklő misztikus bhakti líra képviselője. O F ő b b művei: Rász-pancsádhjájí ('Pásztortánc öt énekben'; egy éjszaka szerelmi kartáncának mitizált rajza); Bhramar-gítá ('Méh-ének'; filozófiai szerelmi költemény, p a p és pásztorlányok v i t á j a a testetlen vagy a testet öltött istenség i m á d a t á n a k elsőbbségéről) . Vekerdi József Nandakisór Bál; Nandkisór Bál (19. sz. második fele): orijá (India) költő. Falun született, t a n á r , m a j d tanfelügyelő volt. A népdalok h a n g j á t és a falusi hagyományok t é m á j á t honosította m e g a modern orijá lírában. O Fő műve, a Palli-csitra ('Falusi képek') a zordon tanító, a fecsegő borbély, a vándor dalnok, valamint szatócs és p a p stb. felvonultatása. A Náná baja-gítá ('Badar dalok') c. kötete a legnépszerűbb orijá gyermekvers-gyűjtemény. A falusi élet d e r ű j é t rajzolja a Kanakalatá c. regénye. O Irod.: M. Mansinha: History of Oriya Literature (1962). Vekerdi József

Nának Szingh (Peshawar, 1897. júl. 4. — ): pandzsábí (India) író, költő. R ö v i d költői tevékenység u t á n á t t é r t az elbeszélésekre és regényekre. Igen termékeny és népszerű író, a modern pandzsábí regény a t y j á n a k tekintik. Szereplői a kispolgári rétegekből kerülnek ki. A maradi erkölcsök és a vallási fanatizmus ellen k ü z d , a tőke és a m u n k a , az előkelő és az alacsony kasztok közötti ellentétet, valam i n t a nők egyenjogúságáért f o l y t a t o t t harcot ábrázolja. O F ő b b művei: Mide hoi phúl (elb.-ek, 1937); Piár di dunjá 57

NÁNDI

nándi: bevezető ima, -^prológusszeríx -*•invokáció a színdarabok előtt a klaszszikus szanszkrit drámairodalomban. (-*még indiai színjáték) Puskás Ildikó nandi irodalom: A néprajzi szakirodalomban nandi csoportnak nevezett népek Kenya déli részén és Tanzániában élnek. Egyes szakértők a maszaikkal e g y ü t t a nílusi hainiták déli ágához sorolják őket. Lélekszámuk összesen k b . félmillió. Négy alcsoportjuk van: nandi, dorobo, szuk és tátog. Az alcsoportokon belüli nyelvi elkülönülés olykor csak tájnyelvi. A viszonylag népes n a n d i alcsoportba tartozik a tulajdonképpeni nandi, t o v á b b á a kipszikisz, a kedzso, a koni és a p o k stb. Szinte valamennyi csoport hagyományai megegyeznek a b b a n , hogy őseik egykor az Elgon (vulkáni hegység K e n y a és Uganda határán) környékén összpontosultak, s innen vándoroltak el (a nandik pl. délre, a kipszikiszek nyugatra). Legendáik szerint a 17. sz. elején a koni származású Kakipoc király uralkodott ú j a b b , déli területeiken. Európaiak csak az 1890-es óvek elején hatoltak be területeikre (1899-ben a kipszikiszek földjére), s ezt sokéves háborúskodás követte. O A nandi kultúráról ós szájhagyományokról m á r H . H . Johnston is közölt a d a t o k a t : The Uganda Protectorate (1902). A nandikról szóló legalaposabb összefoglalás A. C. Hollis m u n k á j a : Nandi: Their Language and Folklore (1909). Az általa közreadott szövegek részben állat- ós varázsmesék, részben mítoszok (pl. teremtésmítosz) ós rövidebb, ún. igaz történetek, s ezekhez 2 dal, 57 közmondás, ill. 76 találós kérdés kapcsolódik. Más tanulm á n y o k b a n is találunk még mítoszokat, Asis központi istenalakhoz intézett fohászokat és egyéb k ö t ö t t beszédformulákat. G.?W. B. Huntingford a Miscellaneous Records Relating t o t h e N a n d i and K o n y Tribes ( J R A I , 1927) c. t a n u l m á n y á b a n két beavatási dalt ós kilenc mesét is közread, t o v á b b á foglalkozik a nandi névadási szokásokkal (-*-még oríkl) is: e sajátos afrikai folklórműfaj lényege az, hogy a nevet jelölő szó egy teljes m o n d a t o t , m o n d a t értékű jelentést hordoz (pl. a Ghepkemé név jelentése: 'az, aki a száraz évszakban született'). The Nandi Paroriet ( J R A I , 1935) c. t a n u l m á n y a viszont a történeti szájhagyományokból ad közre néhány részletet. O J . G. Peristiany a The Social Institutions of t h e Kipsigis (1939) c. könyvében kipszikisz mítosztörténeteket, meséket és dalokat közölt. Z. Kimeto kipszikisz meséket írt át gyermekeknek: The Battle of Magori and Other Tales (1972). O A nyelvi ós kulturális

távolság o k á n külön alcsoportba sorolt, de mindössze néhány ezres lélekszámú dorobóktól M. Merker adott közre 14 mesét: Die Masai (1904). A későbbi gyűjtések (A. C. Hollis, R . A. J . Maquire, G. W. B. Huntingford stb.) során még hiedelem* ós szokásjogi szövegeket, valamint történeti h a g y o m á n y o k a t rögzítettek. O A népcsoport törzseinek többsége beszéli a szuahéli nyelvet, ez n e m kedvez az önálló irodalom fejlődésének. O (-"még Kenya irodalma, Tanzánia irodalma) O További írod.: Általános: G. B . W. Huntingford: T h e N a n d i of K e n y a (1953); uő: The Southern Nilo-Hamites (1969). Nandi és koni: G. S. Snell: N a n d i Customary Law (1954); L. Harries: Nandi Riddles f r o m North-eastern Congo (African Language Review, 1968); K . ChirchirChuma: Aspects of Nandi Society and Culture in t h e Nineteenth Century (Ken y a Historical Review). — Dorobo: A. C. Hollis: Somé Dorobo Beliefs (Man, 1909); R . A. J . Maquire: Somé Mosiro FolkTales, Folk-Lore and Superstitions (Journal of t h e African Society, 1928); G. W. B. H u n t i n g f o r d : Modern H u n t e r s : Somé Account of t h e Kamelilo-Kopehekendi Dorobo (Őriek) of K e n y a Colony (JRAI, 1929). Biernaczky Szilárd Nandi Timmana (14. sz.): telugu (India) költő. Krisnarája király, költő udvari poétája volt. O Fő műve a Páridzsátápaharana ('A páridzsátafa elrablása') c., dallamos versmértékben írt elbeszélő költemény, melyben a szanszkrit -+Harivansa egyik epizódját dolgozta fel. Major István Nandsankar Tuldzsásankar; Nandasankar; (1835 — 1905): gudzsarátí (India) író. Karan Ghéló (1868) c. történelmi regénye az utolsó gudzsarátí hindú királyról, Karanról (13. sz.) szól, akit minisztere elárult a mohamedánoknak. A m ű megjelenésétől szokták számítani a gudzsarátí regényírás kezdetét. Mint az egyik legkorábbi, jól megírt történelmi regény, összindiai viszonylatban is jelentős. Kidolgozásában a szerző W. Scott romantikus i r á n y z a t á t követi. O írod.: K . M. J h a v e r i : Further Milestones in Gujarati L i t e r a t u r e (1924). Vekerdi József nang ; nang sebek -Rámájana t h a i ós khmer adaptációjának (Ramakien, ill. Reamker) epizódjait m u t a t j á k be egy szövegmondó és több

NANHS

énekes kíséretében. A szövegmondó a szöveget éneklő hangon recitálja. O Egyes t h a i kutatók szerint Thaiföldön belőle fejlődött ki a —khon nevű misztér i u m j á t é k . O Kambodzsában az 1960-as években m á r csak egy n a n g sebek-színház m ű k ö d ö t t . O (—thai irodalmi formák, khmer irodalmi formák, árnyjáték) O írod.: P . Schweisguth: É t u d e sur la littórature siamoise (1951); H a n g T h u n H a k : L e Ballet R o y a l (La R e v u e fran-Accademia Pontanianának keresztelték á t a későbbi államminiszter, G. Pontano neve u t á n . Beccadélli nevezetes anelcdotagyűjtemónye, az Alphonsi regis dictorum ac f a c t o r u m libri quatuor ('Négy k ö n y v Alfonz király mondásairól ós cselekedeteiről', 1485) m i n t á j a lett M. Galeottónak a mi Mátyás királyunkról írott hasonló jellegű könyvének. Az 1471-ben e l h u n y t Panormita u t á n G. Pontano szerencsecsillaga emelkedett a magasba. Pontano latin nyelven írta meg erkölcstani értekezéseit; állambölcseleti m ű v e t is írt, a De principe liber-t ('Könyv a fejedelemről'), a m e l y e t neveltjének, Alfonz calabriai hercegnek a j á n l o t t . Fontos műve az ugyancsak latin nyelvű De bello neapolitano ('A nápolyi háborúról', 1494); ebben az I. Ferdinánd uralomra j u t á s á t megelőző harcokról szól. Olasz nyelvű viszont P. Gollenuccio Com-

pendio de le istorie del regno di Napoli ('A nápolyi királyság történetének öszszefoglalása') c. műve; ebben írója hitet tesz a centralizált, felvilágosodott monarchia mellett s t á m a d j a az egyházi beavatkozást az állam ügyeibe. Az Accademia Pontaniana összefogta az Aragóniai-ház körül csoportosuló és a királyságot támogató írókat, költőket, főtisztviselőket. A pásztorköltószet m ű f a j á n a k legnagyobb képviselője, J . Sannazaro, az Accademia Pontaniana t a g j a és magas állami tisztségviselő volt. Legnagyobb műve, amely a barokk költészet fontos m ű f a j á n a k kiindulópontja, az 1480 és 1485 között írt (és 1504-ben megjelent) Arcadia, ez a voltaképp novellához hasonló prózai mű, amelyet Petrarcát utánzó canzonék, ill. eklogák szakítanak meg. Sannazaro a latin nyelvű költészetben Í3 jeleskedett. Az Aragóniai-ház körül csoportosuló főtisztviselő irodalmárok másik kiemelkedő alakja prózaíró, Masuccio Salernitano. Humanista törekvések jellemzik mind témaválasztásában, mind stílusában; ennek f o l y t á n nyilvánvaló Boccaccio Dekameronjának hatása is. O V I I I . Károly francia király 1494-es hadjárata a franciák és spanyolok hegemonisztikus törekvéseinek n y i t á n y a volt. A nápolyi királyság 1503-tól kétszáz évig a spanyol birodalom érdekkörébe tartozó, spanyol alkirály által k o r m á n y z o t t tart o m á n y lett. Mindez d ö n t ő kihatással volt az irodalomra; az Aragóniai-ház támogatta humanizmus beszűkült és megerősödött a már korábban is jelentkező petrarkista irányzat. F ő r a n g ú művelői, akik, főként ha kevés pénzűek voltak, fiatal korukban általában apródi, lovagi szolgálatokat végeztek. E h h e z a csoporthoz t a r t o z o t t pl. L. Tansillo; apródként kezdte, m a j d don Pietro di Toledo alkirály szolgálatában állt, később Gaeta kormányzója lett. A század legkiemelkedőbb nápolyi költője volt, aki a petrarkista hagyományokat szabadon kezelte. Szorosabban kapcsolódott a petrarkizmushoz az előkelő ós gazdag származású B. Rota, G. Di Tarsia, L. Paterno, F. Garafa (1509 — 1580 után) ós A. Di Gostanzo. Ez utóbbi, akit az Arcadia t a g j a i nagyra t a r t o t t a k ötletes költői kópéiért (mintegy kétszáz összegyűjtött költeményét csak 1709-ben a d t á k ki), nevezetes mint történetíró is. Fr. Gapecelatro (1596 — 1670) három nevezetes művével í r t a be nevét az irodalomba, ill. a t ö r t é n e t t u d o m á n y b a . A La Storia della cittá e regno di Napoli ('Nápoly városa és a nápolyi királyság története', 1640) c. m ű v e kiegészíti Di Gostanzo m u n k á j á t : Gapecelatro a norm a n n hódítástól I. (Anjou) Károly halá70

NAPOL

geihez érkeztünk el. Giordano Bruno a filozófia latin nyelvétől eltávolodva olaszul írta bölcseleti műveit; a reneszánsz folyamán kibontakozott természetbölcseletet a természettudomány és matem a t i k a eredményeire t á m a s z k o d v a fejlesztette tovább. B. Telesio materialista gondolkodó volt; a világ anyagi voltát hirdette, szerinte minden mozgás a dialektikus ellentétpárok h a t á s á n a k az eredménye. E z a tanítás ragadta meg T. Gampanellát, aki olyan fonalra vélt találni, amelynek segítségével túlhaladh a t j a a skolasztikus gondolkodást. Lázas, prófétikus szónoklataival egy calabriai parasztlázadás élére állt; a felkelés vezetőit elfogták, s Gampanella 1626-ig maradt a börtönben. Fogsága kezdetén írta Napváros (1602) c. főművét. A m ű voltaképpen politikai k á t é , amelyben forradalmisága nyilatkozik meg; a calabriai néptömegek szószólójaként igyekszik áttörni a korlátokat, amelyek a humanistaértelmiséget elválasztották a néptől. A mű nyelve olasz népies nyelv, délies, dialektális színezettel; stílusa egyszerűbb Giordano Brúnóénál. A fogsága előtti években Gampanella baráti kapcsolatba került G. Della Porta nápolyi természettudóssal, aki korának kiemelkedő fizikusa volt, s kitűnő színpadi szerzőként tizennégy vígjátékot, két tragédiát és egy vallásos színművet is írt: komédiáiban a toszkán és középolasz nevettető hagyományhoz kapcsolódik. Della Porta a reneszánsz értelmiségi vonalat képviselte; a farsa cavaiola (->-cavaiola), a N á p o l y környékén a 16. és 17. sz.-ban virágzott bohózatok elsősorban a N á p o l y t környező kisvárosok mindennapi életéről és szokásairól adnak élénk képet. Tagadhatatlan azonban, hogy paraszti szereplőik is vannak. A születőben levő —commedia delVarte ezektől a bohózatoktól a realist á b b emberábrázolást igyekezett eltanulni. Pulcinella és Coviello eredetileg nápolyi nyelvjárásban beszélt; Sciosciammocca figurája a nápolyi színpadra korlátozódott. O A nápolyi irodalom legnagyobb alakja G. Vico. Több évtizedes érlelés u t á n 1725-ben jelentette meg Az ú j tudomány első kiadását; 1730-ban és 1744-ben ú j a b b és jelentős módosításokat tartalmazó kiadások l á t t a k napvilágot. A politikai változások légkörével magyarázható sokszor ellentmondásos tevékenysége, £11. állásfoglalása. A nápolyi nemesség feudális módszereit mélységesen elítélte; s ezt irataiban ki is fejtette; az elégedetlenkedő alsóbb néprétegekkel azonban nem értett egyet; a központosító állam s a királyság feladatát a b b a n látta, hogy korszerű közigazgatást teremtve

Iáig t á r g y a l j a az eseményeket. Annali della cittá di Napoii 1631 - 1 6 4 0 ('Nápoly város k r ó n i k á j a 1631 — 1640') és a Diario delle cose avvenute nel reame di Napoii negli anni 1647 — 1650 ('A nápolyi királyságban 1647 és 1650 közt történt események naplója') e. műveiben a spanyol fennhatósággal rokonszenvező kormánytisztviselő nézőpontjából foglalkozik a mindennapi eseményekkel. O A i'ealizmustól való eltávolodás a nápolyi királyságban olyan költői iskolát és irányzatot t e r e m t e t t meg a 17. sz.-ban, amelyben a költők a szertelent és különöst vadásszák: a költemények bővelkednek szellemes csattanókban, hemzsegnek a concettók, a túlzott metaforák, képek, különleges helyzetek; kedvelik a rendellenes alakok, a sánta, púpos és a néger ábrázolását. Az irányzat fő képviselője G. Marino volt. Követőit marinistáknak nevezzük; a --iskolai irodalom, gyermekfolklór, diákirodalom), f e b r u á r 6. Dorottya (főként a középkori --vallásos irodalom ós az --iskolai színjáték kedvelt t é m á j a ) , f e b r u á r 14. Bálint n a p j a (a középkorban és napjainkban a szerelmi üdvözletek alk a l m a , -H-szerelmi költészet), február 19. Zsuzsanna (az --iskolai irodalom és által á b a n a népi színjátszás kedvelt t é m á j a ) , m á r c i u s 12. Gergely (szintén iskolai szokás, iskolai irodalom), a húsvét előtti b ö j t időszaka főként az elmélkedő jellegű -»-vallásos irodalom alkotásaiban nyilvánul meg, március 25. Gyümölcsoltó Boldogasszony (ez is Mária-ünnep), virágv a s á r n a p , nagyhét és húsvét rendkívül gazdag liturgikus és irodalmi alkotásokb a n (--szertartásirodalom, húsvéti játék, passió játék), április 24. György (aki különösen a keleti egyházakban és sárkányölő szentként v á l t népszerűvé), április 30. Katalin (a —hagiográfia legnépszer ű b b történeteinek egyik középponti alakja), m á j u s 1. k o r á b b a n tavaszünnep, diákünnep, a F a u s t b a n is szereplő Walpurgis-ünnep, az u t ó b b i évszázadban a munkásmozgalom ü n n e p e (->-munkásirodalom), áldozócsütörtök, pünkösd, ú r n a p ja különböző lehetőségeket ad a --szokásköltészet ós a -»-vallásos irodalom szám á r a , június 13. Antal (elsősorban P á d u a i Szent Antallal összekapcsolva E u r ó p a déli felén jelentős ünnep), június 24. I v á n vagy János, voltaképpen a nyárközép ü n n e p e (ehhez kapcsolódik a Szent-Iván éj hagyománya népszokásokban és irod a l o m b a n egyaránt), június 27. a középkori m a g y a r irodalomban is középponti jelentőségű Szent László napja, június 29. P é t e r és Pál, az a r a t á s i ünnepek kezdete, egyházi szempontból ez gyakran július 2., Sarlós Boldogasszony, július 13. Margit (nemcsak a magyar irodalomban ismert), 75

NAPTA

július 20. Illés (főként a szláv népek körében népszerű ünnep), július 2ő. Kristóf (a középkortól számos alkotás t é m á j a ) , július 26. A n n a (a Mária-hagyománnyal kapcsolódik össze), augusztus 5. H a v i (— havas) Boldogasszony (az egyik legjelentősebb Mária-ünnep), a u g u s z t u s 6. Krisztus színeváltozása (transjiguratio), az egyik legjelentősebb b ú c s ú j á r ó nap, augusztus 15. Nagyboldogasszony (Mária mennybemenetele, —Mária halálának legendái és általában a keresztény vallásos irodalom egyik középpontja), auguszt u s 18. Ilona (csupán távolabbról van kapcsolatban a trójai háborúból ismert Helénával, illetve a Krisztus keresztjét megtaláló császárnéval, Nagy K o n s t a n t i n anyjával, akiknek gazdag irodalma ismert), augusztus 20. István (az első mag y a r király ünnepe, ezért nemcsak nálunk, hanem a külföldi kegyhelyeken — R ó m a , Aachen, Ausztria, Bajorország, Csehország stb. — is külön tisztelet tárgya), szeptember 4. Rozália (főként a barokk korban népszerű ünnep), szeptember 8. Kisasszony vagy Kisboldogasszony (Szűz Mária születésének emléknapja), szeptember 12. Mária neve n a p j a (újkori, főként Közép-Európában népszerű ünnep), szeptember 14. a szent kereszt felmagasztalása (a szent kereszt megtalálásának ünnepével, m á j u s 3-val e g y ü t t a -*•misztériumjáték egyik legfont o s a b b alkalma, szeptember 15. hétfájegyik, d a l m ú Szűzanya (a, Mária-siralmak de nem egyetlen alkalma, főleg a barokk ünnepek között népszerű), szeptember 27. Kozma és D á m j á n (főként a keleti egyházban tisztelt ünnep), szeptember 29. Mihály (arkangyal, a m e n n y e i seregek fejedelmének ünnepe, főként a bizánci és az onnan kisugárzó irodalmakban népszerű, összefügg a katonaság és a pásztorok ünnepeivel, sőt az utolsó ítélettel is, ezért számos —legenda kapcsolódik személyéhez), október 2. őrangyalok ünnepe, az angyalirodalom alkalma (korábban szeptemberben tartották), október 4. Ferenc (pontosabban Assisi Szent Ferenc) ünnepe, a ferences rend irodalmának középponti ünnepe, október 7. Rózsafüzér királynéja, a 15. sz. óta népszerű a vallásos egyletek körében, o k t ó b e r 17. Hedvig (Lengyelország egyik középponti ünnepe), október 21. Orsolya és a tizenegyezer szűz (a középkor egyik legismertebb története, főként Észak-Európ á b a n népszerű), október 26. Demetriosz, Demeter (a keleti egyház egyik legfőbb szentje), november 1. mindenszentek és főként az ünnepet kezdeményező bencések irodalmában fontos, november 2. halottak n a p j a (rendkívül gazdag, nemcsak

egyházi jellegű szokásirodalommal, —halálirodalom), november 3. Hubert (főként N y u g a t - E u r ó p á b a n a vadészünnepek alk a l m a , a vadászirodalom alkotásai kapcsolódnak ide), november 11. M á r t o n (főként Franciaországban jellegzetes ünnep), november 19. Erzsébet (noha n é m e t földön közismert, mégsem alapvető ünnep), november 25. Katalin (sok legend á j a is jelzi, hogy a középkor legismert e b b női szentje), a d v e n t , december 4. Borbála (a néhány n a p p a l későbbi Lucához hasonlít), december 6. Miklós, a „Mikulás" ünnepe, ily módon nemcsak az egyházi irodalom, h a n e m a —gyermekirodalom keretében is fontos csomópont, december 8. Szeplőtelen fogantatás (Mária-ünnep), december 13. Luca (egész E u r ó p á b a n különféle babonák és szokások társulnak e naphoz), a karácsony n a p j a i gazdag irodalmat alakítottak ki (—karácsonyi dal, karácsonyi játék, illetve az egész ádventben a —betlehemes játék), december 27. J á n o s (és János áldása), december 28. aprószentek, december 31. Szilveszter (pontosabban az újév előestéje, az óév búcsúztatása). O A p r o t e s t á n s egyházak ünnepe október 31., a reformáció emléknapja (Luther). O Az egyházi év egyébként á d v e n t t e l kezdődik és számos egyéb ü n n e p e t tartalmaz. O Az egyes szentek ünnepeihez kapcsolódik a névnap, amely n e m minden európai n é p körében ismert (néhol a család „védős z e n t j e " vagy „ p a t r ó n u s a " ünnepét ülik ehelyett). Ehhez számos —köszöntő kapcsolódik. Természetesen évenként ismétlődik a születésnap, hasonló alkalmi irodalommal. O F ő k é n t a feudalizmusban az uralkodók n é v n a p j a vagy születésnapja országos ünnepnek számított. Ma hasonló jellegű állami ünnepek ismertek, megszokott ünnepi alkotásokkal. Gyakran egy-egy történelmi esemény emlékünnepe is állami ü n n e p (pl. a Bastille lerombolása Franciaországban, Kolumbusz n a p j a Amerikában). Ezek közül november 7-e, az Októberi Forradalom évfordulója m á r a (május 1-vel együtt) a komm u n i s t a mozgalom és a szocialista országok nemzetközi ünnepévé lett, nemzetközi irodalommal és publicisztikával. O A m a i európai n a p t á r sokszoros átalakuláson és többszöri rendezésen m e n t át. E n n e k következtében a régebbi —szokásköltészet alkotásai más-más napra eshetnek. A folklorisztika külön veszi a téli, tavaszi, nyári és őszi ünnepeket, amelyeket a 19. sz.-ban a kutatók utólag a napfordulók és napéjegyenlőségek napjaival kapcsoltak össze. O A m á s vallások (iszlám, zsidóság, keleti vallások) körében m i n d e n ü t t önálló ünneprend-

NAQQA

szer él mindmáig, a világi naptártól el választhatóan. O írod.: H . Kellner: Heortologie oder die geschichtliche Entwicklung des Kirchenjahres (1911); M. P . Nilsson: Die volkstümlichen Feste des J a h r e s (1914); H a h n I . : Az időszámítás t ö r t é n e t e (1960); Dömötör T.: N a p t á r i ünnepek — népi színjátszás (1964); A. Eskeröd: Árets fester (1965); G. M. Martin: Fest und Alltag (1973); Sz. A. Tokarev (Kalendarnije obicsaji i obrjadi v sztranah zarubezsnoj Evropi, I —III., 1973 — 1981); Bálint S.: Karácsony, Húsvét, Pünkösd (1973); N. A. Bringóus: Árets festseder (1976); Bálint S.: Ünnepi kalendárium I — I I . (1977); F. Hemmers a m — B . Hodne: Studiet af fester (1979); Fétes du monde — Europe (1980); Fétes d u monde —Amérique (1981);M.Bahtyin: Frangois Rabelais művészete, a középkor és a reneszánsz népi k u l t ú r á j a (1982). Voigt Vilmos naptárvers: rímes szólás, rövid versike, amely az egyes hónapokhoz kapcsolódva az időjárásra, a paraszti életre vonatkozó népi tapasztalatokat, tanácsokat rögzíti. F ő k é n t német nyelvterületen nevezetesek ilyen, Monatsreimnek. nevezett, s a 15. sz. közepétől elterjedt naptárversek: Bringt der Október viel Frost und "Wind, so sind Januar und Február gewiss lind. ('Ha október sok fagyot és szelet hoz, a január és február biztosan enyhe.')

O (--naptár, kalendáriumirodalom) O írod.: R . Walter: Wettersprüche (1920); B. H a l d y : Die deutschen Bauernregeln (1923). Kovács Endre naqáid: -*-naqida naqída -spanyol irodalmi formák, vásári komédia) Nárájan, Razipuram Krisnaszvámi: ~*Narayan, R a s i p u r a m Krishnaswami Nárájana: -*-Hitópadésa Nárájana, B h a t t a :

— BhcUta-nárájana

Nárájana Menőn, K u n d ú r : -»-Kundúr N á r á j a n a Menőn Nárájana Nájar, Pálá; Pala Narayanan Nair (Pala, 1911—): m a l a j á l a m (India) költő. A keralai Irodalmi Akadémia könyvtárosa. O Verseiben a mindennapi élet problémái jelentkeznek. O Főbb művei: Púkkal ('Virágok', lírai költ.-ek, 1934); Nirvána Mékhala ('A n i r v á n a határa', vers és próza, 1940); Ádima ('A rab', ballada, 1945); Mánusjar ('Emberek', lírai költ.-ek, 1952); Oana Nátangal ( ' É n e k e k - t á n c o k ' , lírai költ.-ek, 1967); Malanattu Nartaki ('Hegyország táncosnője', ritmikus próza, 1957); Iíeralam Valarunnu ('Kerala növekszik', elb. költ., 1957). Major István Nárájanappá: -*-Kumára

Vjásza

Nárájana Reddi, C.; Narayana Reddi (Hanumándzsipet, 1931 —): telugu (India) költő, t a n á r . Az egyik legnépszerűbb költő. O F ő b b művei: Navvani Puvvu ('Ki nem nyílt virágok', színművek, 1953); Dzsalapatnam ('Vízváros', költ., 1953); Visva Gíti ('Világ verse', költ., 1954); Nágárdzsunaszágaram ('Nágárdzsuna története', költ., 1955); Adzsanta Szundari ('Adzsanta szépsége', költ., 1955). O G y ű j t , kiad.: Nárájana Reddi Géjálu ( ' N á r á j a n a Reddi költeményei', 1956). Major István Nárájan Váman Tilak: -+Tilak, N á r á j a n Váman Naram-Szín-krónika: akkád irodalmi művek csoportja; történeti legendák Naram-Szin, az Agadéi dinasztia 4. uralkodója (i. e. 23. sz. első fele) tetteiről. O 1. akkád irodalmi mű; a SarruHnkrónika folytatása. Szűkszavúan csak a legfontosabbnak ítélt eseményeket említi. Naram-Szint Sarrukín u t ó d j á n a k t a r t j a . Több ómen (előjel) is csatlakozik hozzá, ezek a népies — s nem mindig kedvező — legendákat foglalják össze. O Kiad.: L. W. King: Chronicles Concerning Early Babylonian Kings (2. köt., 1907). O

2. Weidner-krónika -Enmerkar versengése Aratta urával), ~+TJtuhegalig és az ún. 3. Ur-i dinasztia uralkodóiig, valószínűleg Ibbi-Színig (-*-IbbíSzin siratása), de — m i n t más történeti m ű v e k , pl. a sumer nyelvű -*Átok Agadé fölött is — Naram-Színt állítja a közp o n t b a , reá hárítván a gutú törzsek (Gutium) t á m a d á s á n a k egész ódiumát, s így mintegy Sarrukín szerencsétlen ellent é t é t rajzolván meg benne. A sorsfordulók a t a babilóni Marduk-szentély iránti kedvező vagy kedvezőtlen m a g a t a r t á s következményeinek t a r t j a — anakronizm u s a propagandisztikus szándékot árul el —, s ezzel egyik legkorábbi példáját n y ú j t j a az isteni beavatkozásokkal operáló irányzatos történetírásnak. O (-*• még Kuta királya; nárú) O Kiad. és irod.: H . G. Güterbock (ZA 1934, 47—61. old.); m a g y a r u l Komoróczy G. (ŐKTCh, 104 skk. old.). O írod.: E . A. Speiser (R. C. D e n t h a n : The Idea of History in t h e Ancient Near E a s t , 1955, 37 — 76. old.); J . J . Finkelstein: Mesopotamian Historiography (PAPS 1963, 4 6 1 - 4 7 2 . old.); A. Goetze: Historical Allusions in Old Babylonian Omen Texts (JCS 1947, 253 — 265. old.); Komoróczy G.: A sumer irodalmi hagyomány (1980). Komoróczy Géza Naraszimhácsar, P . T.; P . T. Narasimhachar (Melkot, 1905. márc. 1,7. — ): k a n n a d a (India) író, műfordító. O írásaiban előszeretettel fordul az indiai k u l t ú r a vallási hagyományai felé. Elbeszélő költeménye, a Ganésa Darsana ('Ganésa képe') azon r i t k a kísérletek egyike, amelyek a hosszabb lélegzetű költői műfajok meghonosítására irányultak a kannada irodalomban. O Főbb m ű v e i : Ahalje (dráma, 1941); Száradajáminí (költ., 1944); Kavi ('A költő', dráma, 1944); Gokula Nirgamana (dalmű, 1945); Icsala Maradakelagé (esszék, 1949); Vikadakavi Vidzsaja ('Vikadakavi diadala', színmű, 1949).*t Major István Naraszimha Ráó, Munimanikjam; Munimanikyam Narasiniha Rao (Szangam Dzagarlamudi, 1898. márc. 15. —): telugu (India) író. Az Indiai R á d i ó

NARBE

Naraszimhaszvámí, Kikkeri Szubharáo (Mysore, 1915. jan. 26. — ): k a n n a d a (India) költő. Költeményeit dallamosság és életközelség jellemzi. O F ő b b művei: Majszura mailige ('Mysore jázminja', versek, 1942); Airávata ('Indra elefántj a ' , versek, 1944); Sílalate (versek, 1958); Upavana ('Karcolatok', 1959); Maneinda manegéZ ('Házról házra', versek, 1960). Debreczeni Árpád

nyugati meghívást k a p o t t . H . G. Greene a kor egyik legkiválóbb írójának nevezte. 1967-ben írói munkásságáért Angliában díszdoktorátust kapott. O Első, önéletrajzi ihletésű regényeiben egy fiatalember sorsát ábrázolja a függetlenség elnyerése előtti Indiában. Az ötvenes évektől regényeinek színtere Malgudi, egy képzelet szülte dél-indiai kisváros, amely a hétköznapi visszásságok, furcsaságok és mindennapi vergődések, gondok finom humorral és sok szeretettel magrajzolt színtere. O F ő b b művei: Swami and Friends ('Swami és barátai', reg., 1935); The Baclielor oj Arts ('A bölcsészdiplomás', reg., 1937); The Dark Roorn ('A sötét szoba', reg., 1938); The English Teacher ('Az angoltanár', reg., 1945); The Astrologer's Day and Other Stories ('Az asztrológus egy n a p j a és m á s történetek', elb.-ek, 1947);" Mr. Sampath (reg., 1949); The Financial Expert (reg., 1952: Balabán P., A pénzügyi szakértő, 1976); Waiting for the Mahatma ('A M a h a t m á r a v á r v a ' , reg., 1955); Next Sunday ('Jövő vasárn a p ' , karcolatok és esszék, 1955); The Guide ('Az idegenvezető', reg., 1958; belőle 1965-ben nagy sikerű film is készült); My Dateless Diary ('Naplóm keltezés nélkül', esszék, 1960); The Man-Eater of Malgudi ('A malgudi emberevő', reg., 1961); Gods, Demons and Others ('Istenek, démonok és mások', indiai mítoszok, 1964); The Sweet-Vendor ('Az édességárus', reg., 1967); A Horse and Two Goats ('Egy ló ós két kecske', elb.-ek, 1970); My Days (önéletrajz, 1974: E . Gábor É., Napjaim, N a g y v , 1979, 12.); Malgudi Days ('Malgudi n a p j a i ' , vál. nlák, 1982. O Tőle származik a Rámájana (1972) és a Mahábhárata (1978) modern angol fordítása. O Magyarul még: 1 elb. (Zombory E., Nagyv, 1972, 1.); 1 elb. (Brodszky E., É g t á j a k , anto., 1974); 1 elb. (Gáthy V., Függöny az a j t ó n , anto., 1975); 1 elb. (Győrffi K., Igaz Szó, 1978, 7 - 8 . ) ; 1 elb. (Prekop G., Nagyv, 1979, 12.); 1 elb. (W. Békés Á., Nagyv, 1983, 1.). O írod.: M. E . Derret: The Modern Indián Növel in English, a Comparative Approach (1966); D. McCuthion: Indián Writing in English (1969); G. Woodcock: Two great Commonwealth novelists. R . K . N a r a y a n and V. S. Naipaul (Sewanee Review, 1979, 1.); G. Greene: R . K . N a r a y a n (Nagyv, 1979, 12.); W. Walsh: R . K . N a r a y a n . A Critical Appreciation (1982).

Narayan, Rasipuram Krishnaswami; R a z i p u r a m Krisnaszvámi Nárájan (Madras, 1906. okt. 10. — ): angol nyelven alkotó tamil (India) író, újságíró. Tanulmányai befejeztével sokáig t a n í t o t t , m a j d munkásságának elismeréseképpen

Narayana Menőn, Kundoor: -+Kundúr N á r á j a n a Menőn Nar-Bej (írói név); 'Nar-Bey; Khoren Galfajan (családi név); (Isztambul, 1831.

m u n k a t á r s a . O írásaira szikrázó humor, találó kritika jellemző. Iróniájának célpontja gyakran a „drága feleség", K a n t a m . Elbeszéléseit 1949-ben és 1950ben a Telugu Bhásá Szamíti ('A telugu nyelv társasága') állami díjával jutalmazt á k . O Főbb művei: Kantam kathálu ('Elbeszélések K a n t a m r ó l ' , 1925); Rádha Bábu (elb.-ek, 1935); Vakra rékhá ('Görbe vonal', reg., 1938); Saradarátrulu ('őszi éjszakák', elb.-ek, 1945); Rádió nátikalu ('-Rádiójátékok', 1948); Nenu ma Kantam ( ' É n és K a n t a m ' , elb.-ek, 1953); Illu illálu ('Ház és háziasszony', reg., 1954); Kantam kapuram ( ' K a n t a m városkája', elb.-ek, 1955): Kantam kaifijat ( ' K a n t a m megnyilatkozása', elb.-ek, 1956); Talli préma ('Anyai szeretet', elb.-ek, 1957); Kantam vruddhapjám ( ' K a n t a m öregsége', elb.-ek, 1960); Allulu ('Sógorok', elb.ek, 1961). Major István Naraszimha Sásztrí, Mókkapáti; Mokk a p a t i Narasimha Shastri (Gandredu, 1892. okt. 9.— ?): telugu (India) író. Műveire a humoros hangvétel jellemző. A komikus helyzetek többségét hőseinek együgyű m a g a t a r t á s a idézi elő. O F ő b b művei: Barriszter Parvatisam ('Parvatis a m ügyvéd', reg., 1924); Ékódarulu ('Ikrek', reg., 1931); Pratibimbálu ('Tükröződés', elb.-ek, 1932); Kannavi Vinnavi ( ' L á t h a t ó és hallható dalok', elb.-ek, 1951); Tduguló Haszjam ('Telugu humor', humoreszkek); Szubhrajadu pelli ('Szubh r a j a d u házassága', kom.). Major István Naraszimha Sásztrí, Nori; Nori Narasimha Shastri (Guntur, 1900. febr. 6. — ): telugu (India) író, műfordító, ügyvéd. O F ő b b művei: Szómanátlia Vidzsajam ('Szómanátha győzelme', színmű, 1924); Nárájana Bhatta (reg., 1949); Téné Tétta ('Méz', egyfelv-ok, 1950); Rudramadévi (reg., 1951); Karpura Dvipa Játrá ('Utazás K a r p u r a szigetén', reg., 1954). Major István

Vekerdi József

NARBO

szept. 6.—uo., 1892. nov. 4.): ö r m é n y püspök, drámaíró, költő. A velencei mekhitaristáknál t a n u l t , a rend t a g j a lett, d e hamarosan kilépett. 1867-ben püspökké szentelték és egy ideig a romániai o r t o d o x örmények megyóspüspöke volt. Később Feodoszijában, majd Isztambulb a n működött, ahol mint hitszónok szerz e t t magának hírnevet. Az örmény Nemzeti Gyűlés egyházi tanácsának és a berlini kongresszuson részt v e t t ö r m é n y küldöttségnek t a g j a volt. O Igen m ű v e l t , d e ingatag jellemű ember hírében állt, aki a nyelvi h a r c o k b a n a grabar (óörmóny) elszánt híve m a r a d t . Lamartine ós Alisán hatásától érintett költészetében (Vardenik, 'Rózsaliget', 1863; Knar pandukhtin, 'A bujdosó lírája', 1868; Esztverk hajkakank, 'Örmény árnyékok', 1874) kevés az igazán m a r a d a n d ó . Annál értékesebbek a klasszicizmus szellemében fogant, de rom a n t i k u s elemeket is tartalmazó történelmi tragédiái, elsősorban az Arsak jerkrord ('Második A r s a k ' , 1861) c. Az iszt a m b u l i örmények N y u g a t - m a j m o l á s á t kigúnyoló Alafranka ('A la f r a n c a ' , 1862) c. vígjátéka pedig az örmény színpad egyik sikerdarabja lett. SzcUmási Pál

ismerkedett Pierre Boileau (1906 — ) krimiíróval — egész munkásságát az irodalomnak szenteli. 1948-ban La mort est du voyage ('Útitársunk a halál') c. könyvével elnyerte a Grand prix du román d'aventure-t, a kalandregény nagydíját. P . Boileau-val együtt több t u c a t krimit publikált, ezek egy részét olyan mesterek vitték többek között vászonra, m i n t Hitchcock, Decoin vagy Glouzot. Egyik legnagyobb sikerük az 1952-es Gelle qui ríétait plus ('A nő, aki m á r nem ólt') c. regény. Regényeikben — híven Narcejac Esthétique du román policier ('A detektívregény esztétikája') c. esszéjéhez — m e g ú j í t o t t á k a m ű f a j t . Náluk a tettes eleve ismert, s a főhős az áldozat. Regénytechnikájuk sokat merít W. Irish, H . James, J . Green, F . Mauriac műveiből. 1965-ben elnyerték a Grand prix de l'humour noir, az akasztófahumor nagydíját. O F ő b b műveik: Les louves ('A nőstényfarkasok', 1955); Delirium (1969); L'ile ('A sziget', 1969); Manigances ('Mesterkedések', nlák, 1971); La poudriére ('A lőporos hordó', 1974 — ez részben magyar tárgyú); Les intouchables ('Az érinthetetlenek', 1980); Terminus ('Végállomás', 1980). O Magyarul: Lesdiaboliques (Rubin P., Ördöngösök, 1975); L'áge béte (Szalai A., Kamaszok, 1980); 1 nla (Mónos A., Galaktika, 1981, 44.). O Irod.: J.-J. T o u r t e a u : D'Arsóne Lupin á San Antonio (1970). Bajomi Lázár Endre

Narbonnais, Les [lónárbone] -realizmust felváltó irodalmi irányzat. Előtte a polgári ideológiának a feudális szellemiség ellen vívott harca a d t a a haladó irodalom eszmei töltését, u t á n a viszont fokozatosan az imperializmus és szocializmus eszméinek küzdelme kerül előtérbe. A történelmi határvonal az 1848-as forradalmi hullám, melyben a nyugati proletariátus önálló erőként lépett fel, és amely u t á n a polgárság nem a régi, hanem az ú j ellen harcol, ós a társadalmi fejlődós főirányával szembekerül. 1848 u t á n Nyugat- és Közép-Európában a polgári szellemiség antifeudális osztályharcos funkciója az evolúciós felfogásnak a d t a át helyét. A t u d o m á n y o k rohamos fejlődése, a civilizáció ugrásszerű terjedé-

se azt a meggyőződést sugallta a polgári értelmiségnek, hogy a forradalmak k o r a lejárt, az emberiséget boldogító társadalmi berendezkedés alapjai le vannak fektetve ós a további f e l a d a t o k a t u d o m á n y segítségével, főleg a természettudományok igazságainak a meglévő alapok és viszonyok korrigálására való felhasználásával megoldhatók. A t u d o m á n y feladata a hiteles tények gyűjtése, ós ezek a l a p j á n az általános érvényű törvényszerűségek megállapítása, amelyek a z t á n a társadalmi ós az egyéni emberi élet tökéletes megismerhetőségét, sőt befolyásolhatóságát, t u d o m á n y o s alapon való alakítását is lehetővé teszik. E b b e n foglalható össze a pozitivizmus felfogása, melynek kialakítója A. Gomte, történésze, esztétája H . Taine. A pozitivizmus a naturalizmus filozófiai alapja; maga a „naturalizmus" szó a művészi irány első képviselői számára a természettudományos törvényekre való támaszkodást jelentette (és nem a természet h ű másolását). Az élővilágra vonatkozó törvényszerűségek vonatkozásában Darwinnak volt átfogó h a t á s a : a „létért való h a r c " ábrázolása uralkodó szerepet kap, az író helyzetétől, felfogásától és alkatától függően hol optimista színezettel, m i n t a jobb győzelmének biztosítéka, hol pesszimista megvilágításban, mint az erősebb rossz u r a l m á n a k vagy uralomra j u t á s á n a k igazolása. O Az ilyen történelmi és szellemi közegben kifejlődő legönállóbb, eredeti naturalizmus a francia, s a j á t nemzeti irodalmában korszakot jelöl (1850-1890). A francia kritikai realizmus ós naturalizmus közötti átmenetet Gr. Flaubert testesíti meg: Madame B o v a r y c. regényében (1856) már n e m érvényesül Stendhal ós Balzac világának társadalmi dinamikája, az író figyelme a társadalmilag mozdulatlan középrétegek felé fordul és érdeklődése középpontjában hőseinek belső élete áll. Az író, maga is a hősei sorában ábrázolt életérzés hordozója, nem érzi magát képesnek arra, hogy a társadalmat befolyásolja, tudatosan szenvtelenné válik ( ' impassibilité'). A naturalizmus kimagasló és korszakmeghatározó alakja, E . Zola többek között Flatibert-re is hivatkozik a művészi gyakorlatát magyarázó és igazoló gondolatmenetekben. Gazdag elméleti és publicisztikai munkásságában Zola az irodalom feladatát abban jelölte meg, hogy legyen eszköze a társadalmi és emberi élet formálásának azáltal, h o g y ott jusson el t u d o m á n y o s értékű igazságokhoz, a h o v á a természettudomány n e m ér el: az ember és az emberi csoportok belső világának és mechanizmusának ábrázolásában. Ami az egyén determináltságát illeti, Zola két 109

NATÚR

törvényszerűséget lát: az öröklött tulajdonságok és a környezet h a t á s á t , s az emberi világ mozgástörvényeit — az osztálytagozódást nem érzékelve — a társadalomra alkalmazott darwini fejlődéselméletben, ül. a természetes kiválasztódás tételében véli megtalálni. Az irodalmi alkotás folyamatát Zola a természett u d o m á n y o s kísérletek m i n t á j á r a képzeli el: egy emberi t é n y t (,,clocument humairi") kell megfigyelni (ez leginkább egy, a miliőre jellemző emberalak), ezt konkrét viszonyok közé helyezve az író feladata csak annyi, hogy lejegyezze a természetes következményeket. Ezzel biztosítva van a t u d o m á n y o s objektivitás ('impassibilité') követelménye, s az irodalom, főleg az elbeszélő m ű f a j , a t u d o m á n y rangjára emelkedik: ez Zola szerint az irodalom társadalmi jogosultságának feltétele is. Zola m a g á t hol naturalistának, hol realist á n a k nevezi, mindkettőn a természett u d o m á n y o k r a való t á m a s z k o d á s t , ül. a reális t u d o m á n y o k által el n e m érhető dolgok, a „metafizika" elutasítását érti. O A fenti elmélet és a naturalista művészeti gyakorlat között feltétlenül közös a világnézeti alap, de az átöröklés tétele nem valósítható meg, csak külsődlegesen, hiszen az irodalmi alak esztétikai érvényű valóságát önmagának kell bizonyítania. A környezet hatásának m e g m u t a t á s a érdekében az író részletes leírásokra kényszerül, e felé h a j t j a „ t u d o m á n y o s " leíróigénye is. A ciklusos regények rendszere — Zola a Rougon-Macquart sorozat húsz kötetében sorra főhőssé teszi egy népes család különböző tagjait — az író szándéka szerint szerkezetileg az átöröklés megnyilvánulásaira épül, de igazi t a r t a l m a az, hogy az író a társadalom különböző szféráiból v e t t párhuzamos képekkel, egymásmellettiséggel próbál e g y f a j t a külső totalitást teremteni, szinte annak a belső totalitásnak a pótlására, amely a nagyrealisták egy-egy m ű v é b e n a társadalom lényeges osztálymozgásának ábrázolása f o r m á j á b a n külön-külön is megvalósult. A cselekmény h á t t é r b e szorul, hiszen az író nem ábrázol olyan igazi társadalmi konfliktust, m i n t amelynek hordozója volt a cselekmény a realistáknál. A naturalista író t u d o m á n y o s igazságigénye áttöri az irodalmi konvenció által művészietlennek, ízléstelennek, undorítónak t a r t o t t dolgok elé h ú z o t t határvonalat és ezzel ú j területeket t á r fel a művészet számára, többek k ö z ö t t a társadalom elesettjeinek és elnyomottainak konkrét világát, s ezzel a társadalom alapjait ugyan nem t á m a d ó , de ellentmondásaira r á m u t a t ó kritikus ábrázolás sugalmazójává válik. Tekintettel arra, 110

hogy Zola egy alapjaiban jónak ítélt társadalom mélyebb megismerését és javítását célozza műveivel, nála a darwinizmus alkalmazása n e m válik antidemokratikussá, mint a k o r t á r s Nietzschenél, aki az „uralkodásra t e r m e t t " egyénben, vagy embertelenné, m i n t a későbbi fasizmusnál, amely az „uralkodásra t e r m e t t " fajb a n látta a természetes kiválasztódás hajtóerejét és eredményét; ő a társadalom szolgálatában álló egyénben vagy embercsoportban kereste a jövőt hordozó erőt s ez t e t t e pl. lehetővé, hogy legjelentősebb regényében, a Germinalb&n (1885), a bányászok életének és harcainak leírásával a proletariátus jövendő szerepét sejthette meg. Ábrázolási módszerének fenti vonásaival és elméleti műveinek megállapításaival ellentétben erős benne a szimbólumok iránti h a j l a m : egy-egy jelenet, környezet, természeti jelenség v a g y tárgy az ábrázolandó életszféra lényegét h i v a t o t t megjeleníteni. O A kor szellemét, ennek a naturalizmust is éltető egyik fontos elemét markáns m ó d o n fejezi ki J . Verne; a z o k a t a reményeket, amelyeket a fizikai-matematikai t u d o m á n y o k és technika r o h a m o s fejlődése keltett a kor liberális polgári értelmiségében. A korszak további jelentős francia írói közül, akik többé-kevésbé mint a naturalizmus képviselői ismeretesek, a Goncourt testvéreket, A. Daudet-t és G. de Maupassant-1 kell kiemelnünk. O A klasszikus liberális eszmevilág és az általa t e r e m t e t t valóság Olaszo.-ban az ország egyesítése (1860, ill. 1870) után ü t k ö z ö t t össze. E z készített e elő a t a l a j t a korabeli francia irodalom h a t á s a számára. Az olasz ipar központjában, Milánóban kialakult a scapigliatura sajátos bohémvilága, amelyben a f r a n c i a dekadensek és naturalisták szellem e egyszerre érvényesült. Nem nélkülözi a francia h a t á s t az 1880-as évek egyik uralkodó i r á n y z a t á v á váló olasz naturalizmus, a -»-verismo sem, amelyet szintén egy elbeszélő, G. Verga t e t t jelentőssé. A mozgalom teoretikusa, L . Gapuana a jelen ábrázolását, valódi tények előtérbe helyezését, a t u d o m á n y o s igazságra való törekvést, a természetben és a társadalomban uralkodó törvényszerűségek m e g m u t a t á sát, az író objektivitását és a valóságos nyelvhasználatnak megfelelő stílust követelte. Tekintettel arra, hogy Olaszo.b a n , Franciao.-gal ellentétben, a polgári forradalom felemás módon valósult meg, Zola optimizmusa hiányzik Vergából. Különösen az olasz Délen, Szicíliában játszódó főműveiben, a szintén ciklusnak tervezett, azonos család tagjairól szóló regényeiben (I Malavoglia, 1881; Mastro d o n Gesualdo, 1889) ábrázolja sötét szí-

NATÚR

nekkel a feudális körülmények között folyó létküzdelmet, a nincstelen paraszti rétegek nyomorúságát, a polgárosodás folyamatához fűződő illúziók szertefoszlását. A naturalista regény általános vonásai (a cselekmény h á t t é r b e szorulása, a pontos leírásokra való törekvés, az író szubjektivitásának lehető kikapcsolása stb.) őrá is jellemzőek. Ú j vonás azonban az olasz naturalizmusban a p a r a s z t i temat i k a előtérbe kerülése. Az olasz naturalizm u s fő képviselői még F . De Eoberto és G. Deledda. Részben a naturalizmus utóhatásaként alakul ki egy provincialista jellegű irodalom, amely f e l a d a t á t egy-egy vidék atmoszférájának lehető legpontosabb visszaadásában l á t t a . O Németo.ban a 19. sz. második felóig n e m alakult ki a klasszikus polgári társadalmi és szabadságeszmék által telített nagyrealista irodalom, a realista kísérletek elszigetelődtek és az uralkodó kultúra epigonizmusba és formalizmusba fulladt. E z e n az ország egyesítése (1871) annyiban változtatott, hogy külföldi hatások s z á m á r a kedvező t a l a j t t e r e m t e t t , a nemzeti célok külsődleges elérése u t á n a figyelmet a belső kérdésekre fordította és írói csoportokban az egész nyelvterület k u l t ú r á j á r a való hatását elősegítette. A külföldi írók közül Zolán kívül elsősorban Ibsen a polgári magánélet, a házasság és szerelem hazugságait leleplező drámáival ós Tolsztoj a fennálló erkölcsi rendet t á m a d ó eszméivel h a t o t t . Az ország belső kérdéseivel kapcsolatos a német naturalizmus kitüntető sajátossága: a szociáldemokrata munkásmozgalommal való kapcsolata és a marxizmusnak m i n t a művek t a r t a l m á t befolyásoló gondolatkörnek a szerepe; ez azonban keveredett a mechanikus materializmus igen erős, társadalmi értelemben tompító jellegű hatásával. A szellemi kisugárzás központjai híres folyóiratok volt a k : a Hart fivérek Berlinben (Kritische Waffengange, 1 8 8 2 - 1 8 8 6 ) , M. G. Gonrad Münchenben (Die Gesellschaft, 1885 — 1902) a d t a ki az ú j eszméket meghirdető és képviselő orgánumát. E folyóiratok kritikai-kulturális jellegűek voltak, azaz a közélet és közgondolkodás egész területét igyekeztek átfogni. E z egy általánosabb jelenség m u t a t ó j a : a n é m e t naturalizmus elsősorban ideológiai mozgalom, amelynek csak legláthatóbb szimptómája az irodalom. Az, hogy a n é m e t kultúra és irodalom történetében egy máig ható ú j korszakot vezetett be, elsősorban ezzel az ideológiai változással és csak másodsorban az általa létrehozott irodalmi művek hatásával magyarázható. Legtöbbször radikális, ill. anarchista polgári (itt-ott szocialista) alapon vetette fel a társadalmi

és egyéni élet és gondolkodás többnyire másodrendű — r i t k á b b a n alapvető — problémáit: a szerelem és házasság, a nevelés és oktatás, a városi nyomor és a paraszti élet, a bűnözés és igazságszolgált a t á s stb. kérdéseit, tipikus t é m á j a volt a női emancipáció és a szexuális felszabadulás, központi szerepet kapott természetesen a t u d o m á n y és a technika uralkodó, felszabadító és megváltó jellegének hirdetése, de felvetődött a társadalom alapvető, azaz szocialista szellemű és forradalmi megváltoztatásának, ill. változásának perspektívája is, a k á r m i n t a jövő reménysége, a k á r m i n t szükséges és elkerülhetetlen, de félelmetes és kultúraellenes katasztrófa, ill. folyamat. A gondolatok és érzelmek e kavargása rövid ideig t a r t o t t , n e m élte túl a német szociáldemokrácia ellaposodásának idejét, az 1890-es évek közepót, és ekkor kiderült, ami a mozgalom kezdetén és csúcsán is érezhető volt, hogy ti. a mozgalom h a j t ó ereje híveinek az áporodott kulturális környezet elleni egyéni lázadása és s a j á t egyéniségük ellenzéki vagy ellenzékieskedő jellegű kibontása volt, amely a fennálló t á r s a d a l m a t nem lényegében t a g a d t a és egy ú j közösségben feloldódni n e m t u d o t t . O A nőmet naturalizmus irodalomelméleti téren jelentős ú j a t n e m hozott: elméletírói i t t is a tudományosságot és a valóság kérlelhetetlen leleplezését írták zászlajukra. A. Holz „következetes naturalizmusa", amelyet A művészet. Lényege és törvényei (1891 — 1892) c. m u n k á j á b a n f e j t e t t ki, és amely a művészet jövendő ú t j á t a természettel való azonosulásban l á t t a , fanatikus szélsőségességében csak jellemző epizódnak tekinthető. O Az irodalomban m a g á b a n jelentős az ú j , a fejlett kapitalista társadalmi viszonyok által felvetett t é m á k megjelenése és ábrázolásuknak az addigi, főleg a „költői realizmus" (kb. megfelel a magyar „eszményítő realizmus"-nak) elsekélyesedett, h a z u g formáit megtörő kíméletlen jellege, még akkor is, h a a naturalisták r i t k á n jutottak túl másodlagos jelenségeken (alkoholizmus, az öröklés és környezet szerepe, proletár és kispolgári testi és lelki nyomorúság és életviszonyok, az egyéniség kifejlődése elé a házasság által állított akadályok, a városi és vidéki élet, a vallásos és természettudományos világnézet ellentétei, a fiatalkori szexualitásnak a hibás nevelés által való eltorzulásai és katasztrófái stb.), ill. azoknak önmagukon túl nem m u t a t ó ábrázolásán. Társadalmi helyzetük és felfogásuk nem t e t t e lehetővé mélyenjáró konfliktusok teremtését és elméletük is abban az i r á n y b a n hatott, hogy Ieírások-

111

NATÚR

ra, az élet mindennapi részleteinek visszaadására, a környezetábrázolás és a nyelvi kifejezés hűségére fektettek súlyt. Polgárjogot n y e r t e k az irodalomban a nyelvjárások és a rétegnyelvek. A t é m á u l választott területen a részletes kép a mozgás érzékeltetésének helyére került, ez cselekményellenesen és a „szélességben való ábrázolás" irányában h a t o t t . Egy-egy mű, ill. részlet gondolati vagy viszonylagos társadalmi merészsége, a magas fokra jutó jellemábrázolás, a környezetek plasztikus megelevenítése és a valósághű színpad és színészi játék maradandó értékei e valójában kb. 1885 és 1895 között lezajlott mozgalomnak. O A német naturalizmus uralkodó m ű f a j a a d r á m a volt. E b ben feltótlenül szerepet játszott képviselői társadalmi elhivatottságórzése ós a mozgalom demokratizmusa; hatni a k a r t a k a gondolkodás és a társadalom megváltozt a t á s á r a . Ebből a törekvésből született két m a r a d a n d ó intézményük is, az eszméik terjesztése és a széles tömegeknek az irodalmi k u l t ú r á b a való bevezetése érdekében alapított Volksbühne és Neue Volksbühne ('Népszínház' és ' Ú j Népszínház', 1889 és 1890). A legnagyobb drámai tehetség, egyben a német naturalizmus kimagasló alakja a fiatal G. Hauptmann. Jellemző módon naturalista korszakának végleges lezárásaként ő is egy, az ú j r o m a n t i k a szellemében f a k a d t szimbolikus drámával lépett fel (Az elmerült harang, 1896). További drámaírók: J . Schlaf, A. Holz, M. Halbe, O. E . Hartleben. A bő, de a megjelenést alig túlélő elbeszélő irodalomból maradandó értékként W. von Polenz n é h á n y regénye és témáik újságával ós viszonylagos elterjedtségükkel M. Kretzer és Clara Viebig művei emelkednek ki. A líra az 1840-es évek ellenzéki pátoszát elevenítette fel, újsága a városi t é m á k ós emberek, természetesen leíró jellegű megragadása, valamint az elesettekkel való együttérzés (Mitleidspoesie, 'részvétköltészet') kifejezése volt (A. Holz, K . Henckell). O A naturalizmusból kiágazva, de csakhamar az ellene való harcban fejlődött ki Németo.-ban is a Heimatkunst ('a szülőföld költészete'), amelynek provinciális elzárkózottsága, parasztközpontú ós városellenes romantikus antikapitalizmusa később a Blutund • Boden-Dichtung ('Vér ós talaj') irodalomként a faji felsőbbrendűség náci ideológiáját hirdette irodalmi eszközökkel. O A kelet-európai kisebb népek irodalmában, így a magyarban is, a naturalizmus uralkodó irányzatként ós irodalmi korszakként nem jelent meg, de a századforduló körül az önálló polgári és városi szellemű fejlődéssel és a Nyuga112

t o n m á r őt felváltó irányzatokkal együtt (szimbolizmus, ú j r o m a n t i k a , impresszionizmus, szecesszió stb.) általában felszabadító és újító h a t á s t gyakorolt főleg az ezekben az országokban a századfordulóig tovább élő romantikus vagy másodlagos kritikai realista irányzatokkal szemben, ill. segítette egy önálló, 20. sz.-i realizmus kialakulását. í g y ebből a szempontból is jelentős a román irodalomb a n L . Rebreanu ós M. Sadoveanu, a szerbhorvátban S. Matavulj ós I. Vojnovi6, a lengyelben t ö b b e k között B. Prus, W. S. Reymont és Gabriela Zapolska. A m a g y a r irodalomban főleg Bródy S., Thury Z., a fiatal Molnár F., Móricz Zs. írásaiban figyelhetők meg a naturalista vonások. O Az orosz irodalomban ilyen jellegű naturalizmusról n e m beszélünk, de kétségtelen tipológiai párhuzamosság állapítható meg (Csehov) és h a t á s a is kimut a t h a t ó elsősorban a forradalom irányában fejlődő íróknál (Gorkij). O írod.: K . Fiedler: Moderner Naturalismus u n d künstlerische Wahrheit (1881); Haraszti Gy.: A naturalista regényről (1886); Lázár B.: A naturalizmus (1890); P . Martino: Le naturalisme frangais 1870 — 1895 (1951); P . Cogny: Le naturalisme (1959); F r . Mehring: Etwas über Naturalismus. Der heutige Naturalismus (Gesammelte Schriften, 11. köt,, 1961); E . R u p p r e c h t : Literarische Manifeste des Naturalismus. 1 8 8 0 - 1 8 9 2 (1962); Halász E . : Gerhart H a u p t m a n n (1962); Salyámosy M.: Zola (1962); Czine M.: Jegyzetek a naturalizmusról (Elvek és utak, 1965); uő: N a t u r a lizmus (1967); W. R . Maurer: The N a t u rálist Image of Germán Literature (1972); R . C. Cowen: Der Naturalismus (1973); G. Mahal: Naturalismus (1975). Salyámosy

Miklós

O A naturalizmus értékelése a marxista esztétikán belül is v i t a t o t t kérdés. Lukács Gy. álláspontja szerint ez az irányzat a polgári dekadencia egyik válságterméke, amelynek fő jellegzetessége az, hogy a részletek fetisizálásával elkendőzi a totalitást, ós így semmiben n e m különbözik a látszólag antinaturalista —-izmusoktói.: szerinte ,,az impresszionizmustól a szürrealizmusig a legkülönfélébb irányzatok a l a p j u k b a n tekintve naturalista jellegűe k " . Ezzel szemben az ú j a b b irodalomtörténeti kutatások r á m u t a t n a k arra, hogy a naturalista mozgalom jelentékeny íróegyéniségeinek alkotómódszere megfelel a -»-kritikai realizmus ismérveinek, aminthogy a naturalizmust általában olyannyira elítélő Lukács Gy. maga is nemegyszer a „nagy realisták" sorába helyezte Zolát. Megkülönböztetendő t e h á t a

NAU

naturalizmus elméleti programja, amely a m a g a objektivisztikus és biologisztikus vonásaival valóban sok b u k t a t ó t r e j t m a g á b a n , s a stiláris értelemben felfogott naturalizmus, amely — m i n t minden stílusirányzat — értékszempontból nincsen eleve determinálva, naturalista stílusban is lehetett realista értékű m ű v e k e t létrehozni. O (--realizmus, stílusirányzat) O írod.: Lukács Gy.: Balzac, Stendhal, Zola (1945); L. Kolakowski: Die Philosophie des Positivismus (1971); V a j d a Gy. M.: A naturalizmus s t r u k t ú r á j a (Lit e r a t u r a , 1974, 1.); M. Esslin: A t á g a b b összefüggésben vizsgált naturalizmus (A d r á m a művészete m a , 1974); H . Schener (szerk.): Naturalismus — Bürgerliche D i c h t u n g und soziales Engagement (1974); Szerdahelyi I . : A magyar esztét i k a története 1945 — 1975 (1976); V a j d a Gy. M.: A naturalizmus szerkezete (Összefüggések, tan.-ok, 1978). Szerdahelyi István

r o m á n c a ' , 1912). O írod.: Saint-Georges de Bouhélier: Le p r i n t e m p s d ' u n e gónération (1946); M. Décaudin: L a crise des valeurs symbolistes (1960). Fodor István

natura longa syüaba: természetes hosszú szótag naturizmus; naturisme -radif változatlan megőrzése, míg a t é m a feldolgozása változik; a mesnevi esetében a t é m a és a r i t m u s azonos, az epizódok és a vers h a n g u l a t a eltérhet, vagy akár a költő egy p á r h u z a m o s t é m á t is választh a t . Bár virágkora a dívánköltészet (~+divan edebiyati) évszázadaira esik, a korai kipcsak, csagatáj és azerbajdzsán irodalomban is jól ismert, sőt századunk elején pl. Namik Kemal híres Hürriyet kasidesi ('Oda a szabadsághoz') c. művéhez fia, A. E . Bolayir (1867 — 1937) és E§ref (1846 — 1912) szintén í r t a k nazirét. O (-*-török irodalmi formák) O írod.: P h T F , 2. köt. (1964). Tasnádi Edit Nazor, Vladimír (Postire, 1876. m á j . 30. —Zágráb, 1949. jún. 19.): h o r v á t költő, író, műfordító és kritikus. Az egyetemen természettudományokat hallgatott, m a j d középiskolai t a n á r volt. 1942 januá r j á b a n I. G. Kovaüicty&l csatlakozott a partizánokhoz. 1943-tól Horvátország Antifasiszta Népfelszabadító Tanácsának elnöke, a h á b o r ú u t á n pedig a H o r v á t Népköztársaság Elnöki Tanácsának elnöke volt. O Egész életművét mintegy szimbolikus keretbe foglalja első és utolsó m ű v e : a Slavenske legende ('Szláv legendák', 1900) kezdetét jelenti a szláv mitológia ősi forrásából táplálkozó rendkívül termékeny és dinamikus életműnek, amely a Legende o drugu Titu ('Legendák Tito elvtársról', 1946) c. művel válik kerek, a történelem ú t m u t a t á s a i t harmonikusan egyesítő egésszé. A régmúlt idők legendáiból merítő író és a történelem hősies

NAZOR

alakításának részese és s z e m t a n ú j a művészetében a hagyománytisztelet és a modern ember lelkivilága találnak egymásra. E z é r t egyike a Hrvatska Moderna (—Jugoszlávia irodalma 1.) azon kiemelkedő íróinak, akik egyformán szólnak a tegnaphoz és a mához. Ez a d j a lírájának utolérhetetlen témabeli gazdagságát. Míg a Hrvatski kraljevi ('Horvát királyok', 1912) ós a Nove pjesme ('Új versek' 1913) c. műveiben Nazor a hazafiúi lelkesedés, a nemzeti megújulás költője, és szónoki ékesszólással idézte a dicsőség ós a gonosz elleni harc történelmi napjait, addig az 1. világháború éveiben Intima ('Intimitás', 1915) és Pjesni ljuvene ('Szerelmes versek', 1915) c. könyveiben reményvesztetten, széttört illúziókkal vonult vissza álmai, élményei világába, és intim hangulataira bízva magát, az egyéni emberi élet örömeire és dilemmáira összpontosította figyelmét. A nemzeti költő erkölcsi magaslatáról a megingott, elbizonytalanodott ember o d ú j á b a szállt alá, és a két világháború közötti művészetében a gyötrelmes útkeresést, a nyugtalan, olykor a misztikumba torkolló jelképes bolyongást élte át, (mint pl.: Pjesme o Óetiri arhandjela, 'Versek a négy arkangyalról', 1927). E b b e n az alkotói korszakában elbeszélőművészete a gyermekkor t é m á j a felé fordult. E k k o r született Price iz djetinjstva ('Mesék a gyermekkorból', 1924) és Price s ostrva, iz grada i sa planine ('Mesék a szigetről, a városból és a hegyről', 1927) c. műveiben felejthetetlen órák emlékét idézte, de a nyers, ellentmondásokkal és éles fájdalommal teli „ f e l n ő t t " világba vezető élmények ábrázolásával tematikailag gazdagította művészetét. Korábbi műveinek ditirambikus tónusát, szimbolikus és allegorikus elemeit (mint pl.: Zivana, 1902; Medvjed Brundo, ' B r u n d o Medve', 1915) egyre t ö b b és t ö b b társadalmi vonás egészíti ki. Az irányzatosság bármennyire is elvett korábbi lírai kifejezésm ó d j á n a k szépségéből, bármennyire is elszegényítette írói képzeletvilágát, Zagrebacíce novele ('Zágrábi novellák', 1942) c. műve mégis egy cselekvő humanizmust és valósabb életérzést hordozó i r á n y t jelöl Nazor művészetében. A legenda, az allegória és a szimbolika mind kifejezésre j u t n a k Pastir Loda ('Loda, a pásztor', 1938 — 1939) c. nagyszabású regényében. Életművének minden d a r a b j á t a természet szeretete h a t j a át, különös gonddal ápolta az ember és a természet kapcsolatában az embert gazdagító mozzanatokat. O Ú j tereket nyitott alkotóművészetében a népfelszabadító háború. A partizánok között g y ű j t ö t t friss élményei

az ember nagyságának, csodájának fényes felismerésévé érlelődtek benne, S partizanima (1945: Tornyosi P., Partizánokkal, 1948) c. naplója a d o k u m e n t u m műf a j á n túlnőve helyenként élénk, emlékezetes és szuggesztív irodalmi tanúságtétellé nő. A Pjesme partizanke ('Partizándalok', 1944) c. g y ű j t e m é n y b e n foglalt költeményeiből az optimizmus, a jónak a rossz felett a r a t o t t , a fény és az árnyék örök harcát végleg eldöntő győzelmébe v e t e t t hit sugárzik. Korai szimbólumai, allegóriái szuggesztívebb, teljesebb tart a l o m m a l teltek meg, a legendás Veli Joze és a mítoszbeli Loda pásztor a forrongó, változó valóság hordozója lett (Kurir Loda, reg., 1946: Csuka Z., F u t á r Loda, 1947), a legendák megigazultak. O E g y é b művei: Veli Joíe ('elb.-ek, 1908); Krvavi dani ('Véres napok', reg., 1908); Lirika ('Líra', költ.-ek, 1910); Istarske price ('Isztriai elbeszélések', 1913); Utva zlatokrila ('Az aranyszárnyú vadkacsa', eposz, 1916); Stoimena (elb.-ek, 1916); Arkun (elb.-ek, 1920); Niza od koralja ('Korállgyöngysor', költ.-ek, 1922); Istarski bolovi ('Isztriai f á j d a l m a k ' , elb.-ek, 1930); Topuske elegije ('Elégiák', költ.-ek, 1933); Knjiga pjesama ('Versek könyve', 1 942); Ölanci i kritike ('Cikkek és kritikák', 1942); Na vrhu jezika i pera ('A nyelv és a toll hegyén', 1942); Ahasver (eposz, 1946); Osamljeni dub ('Magányos tölgy', reg., 1948). O Magvarul: 1 vers (Dudás K., Kalangya, 1938, 2.); 1 vers (Gál L., Híd, 1945, 1 - 2 . ) ; 1 vers ( P a p J . , Híd, 1946, 6.); 1 vers (Acél T., U t u n k , 1948, 11.; 1 vers (Bácski Gy., uo., 1956, 15.; 1 nla (Dudás K , Mai jugoszláv elbeszélők, anto., 1960); 1 vers és 1 elb. (Dudás K., A szomszéd népek irodalma, anto., 1962); 6 vers (Weöres S., Garai G., Fodor A., Jugoszláv költők antológiája, 1963); 4 vers (Weöres S., Fodor A., A szerbhorv á t irodalom kistükre, anto., 1969); 2 vers (Fodor A., Eörsi I., A világirodalom legszebb versei, anto., 1971); 1 vers (Dudás K., Híd, 1974, 5 - 6 . ) ; 1 vers (Károlyi A., Vonzások és viszonzások, anto., 1975); 3 vers (Csuka Z., Adriai tengernek múzsája, anto, 1976); 1 vers (Ács K., 7 Nap, 1979, nov.); 1 naplórészl. ( ?, 7 N a p 1979, nov.). O írod.: A. Barac: V. Nazor (1918); uő: V. Nazor i F r a n Mazuranic (Cl anci o Knjizevnosti, 1934); V. Popovic: O poeziji V. Nazora (Republika, 1955, 11 - 1 2 . ) ; M. Crnkovic: Próza V. Nazora (Rijeöka revija, 1958, 1 — 4.); 5. Vuőetic: V. Nazor (Republika, 1965, 10; Valihora I.: A költő és forradalmár szülőf a l u j a (Magyar Szó, 1976, 147.); Bori I.: Elkésett sorok V. Nazor évfordulójára. A legendáktól a valóságig (uo., 1976, 160.);

125

NAZRU

F e k e t e E.: 1978,9.).

Vladimír

Nazor (Üzenet, Boéko Novakovic

Nazrul Iszlám, K á z í (Churuliya, 1899. m á j . 24.— ?, 1976): bengáli (India) költő, író. Szegény falusi családból s z á r m a z o t t . Iskola helyett a falusi mollánál t a n u l t . 11 éves korában vándorénekes l e t t . 1916-tól 1919-ig m i n t önkéntes zsoldos részt vett az 1. világháborúban, a zsoldjával így segítette családját. A háború a l a t t politikai látóköre kiszélesedett, művészi, költői ízlése sokat fejlődött. Első írásait (versek, elbeszélések ós egyéb prózai írások) a frontról küldte a Bengáli Mohamed á n o k Irodalmi Egyesületének. Leszerelése u t á n Calcuttában telepedett le. N e v é t India-szerte a Bidrohí ('Á lázadó', 1919) c. forradalmi verse, m a j d az Agnibiná ('Tűzlant', 1923) c. b e t i l t o t t verseskötete t e t t e ismertté. E b b e n az időben h a r c o s politikai tevékenységet folytatott, részt v e t t a függetlenségi mozgalomban és csatlakozott a Kallói folyóirat haladó írócsop o r t j á h o z . Elégedetlen volt a Gandhi vezette passzív ellenállással, írásaiban a fegyveres harccal rokonszenvezett, ezért a brit gyarmati hatóságok 1923-ban egy év börtönbüntetésre ítélték. Híres védőbeszéde a gyarmatosítók elleni v á d i r a t volt. A börtönben 40 napos éhségsztrájk o t f o l y t a t o t t és a függetlenségi h a r c r a buzdító verseket írt. Kiszabadulása u t á n a marxizmus felé fordult, lapot a l a p í t o t t és bengálira f o r d í t o t t a az Internacionálét. A többször is k i r o b b a n t hindu—mohamed á n ellentétek idején egységre és a vallási f a n a t i z m u s elleni h a r c r a szólított fel. T a l á n betegsége (epilepszia) előjeleként lassan elhatalmasodott r a j t a a b á n a t és a halálhangulat. E l m é j e 1942-ben végleg elborult. O Az egyik legnagyobb bengáli költő. A függetlenségi harc és a társadalmi haladás énekese volt. Szenvedélyesen harcolt m i n d e n f a j t a elnyomás ellen. Költészetét forradalmiság, lírai lágyság és az egyszerű emberek szeretete jellemzi. Versein kívül elbeszéléseket is írt. O F o n t o s a b b verseskötetei még: Biser bámsí ('Méregfurulya', 1924); Pralaj-sikhá ('A rombolás lángja', 1930); Gsandrabindu ('Hold és csillag', 1930); Gáner málá ('Dalfüzér', 1934). O írod.: I. Tovsztih: Bengalszkaja lityeratura (1965); Mizanur R a h m a n : Nazrul Islam (1966); B. Chakr a v a r t y : Kazi Nazrul Islam (1968); Lit y e r a t u r a Vosztoka v novejseje v r e m j a , 1917-1945

(1977).

Veikérdi József

Nazsivin, I v a n Fjodorovics (Moszkva, 1874. szept. 6. —Brüsszel, 1940. ápr. 5.): orosz író. Meggazdagodott parasztcsaládból származott. Az 1890-es években kez126

dett elbeszéléseket, karcolatokat publikálni. Nagy hatással voltak r á L. Tolsztoj vallásos-filozófiai tanításainak konzervatív elemei. Mint meggyőződéses monarchista t á m o g a t t a Sztolipin agrárpolitikáját. O Ellenségesen fogadta az 1905. évi forradalmat. Nézeteit a Mene . . . Tekel . . . Far esz (1907) c. regénye tükrözi a legteljesebben, amelyben Oroszo.-ot és N y u g a t E u r ó p á t m u t a t t a be az orosz —japán háború idején. Regényének értelmiségi főhőse, m i u t á n eljutott a nyugati életforma tagadásáig és kiábrándult a politikai harcokból, a patriarkális parasztság világszemléletében találja meg az igazságot, és kapcsolatba lép egy vallási szektával. Nazsivin elutasította az Októberi F o r r a d a l m a t . A polgárháború alatt Gyenyikin információs propagandaszervezetének volt a m u n k a t á r s a . 1920-ban emigrált. A Raszputyin (1923) és a Szobacsja reszpublika ( ' K u t y á n a k való köztársaság', 1935) c. regényeiben a szocialista forradalom kirobbanásáért I I . Miklós tehetségtelen kormányzását teszi felelőssé. Az orosz középkort felidéző regényciklusában — Glagoljut sztyagi . . . ('A zászlók beszélnek . . .'), Besz, tvorjascsij mecstu ('A látomást teremtő ördög'), Kreml. Hronyika 15—16. vekov ('A Kreml. A 15. és 16. század krónikája') — a hivatalos pravoszláv egyházi gondolkodást t á m a d j a . O G y ű j t , kiad.: Szobranyije szocsinyenyij ('Összegyűjtött művei', 1911 — 1917). O Magyarul: 1 nla (Rákóczy I., ErdSz, 1919, 17.). Papp Mária Ndao, Cheikh Sidi Ahmed (Dignona, 1933. aug. 3. — ): francia, angol és wolof nyelven alkotó szenegáli költő, író, t a n á r . Malinké, szerer és wolof származású, ősi hercegi család leszármazottja. Tanulmányait D a k a r b a n , Franciao.-ban (Béziers, Grenoble) és Walesben (Swansea) végezte. Szenegálba visszatérve t a n á r k é n t dolgozott, m a j d 1971-től az USA-ban franciát o k t a t o t t . O Ka/irée (Chéc Ndao néven, 1962) c. versgyűjteménye a Prix des poétes sénégalais de langue frangaise-t ('Francia nyelvű szenegáli költők díja') nyerte el. L'exil d'Albouri ('Albouri száműzetése', 1967) c. színműve 1969-ben Algírban a Pánafrikai Fesztiválon I . díjat kapott. O Költészetében és színdarabjaiban egyaránt t e t t e n érhető a történelmi m ú l t felidézésére való törekvés, a hagyományos kulturális értékek megőrzésének, ill. ú j r a felfedezésének igénye. í g y nagydíjas színművében, amely egy muzulmán griot alakja köré fonódik, a népi formák „ ú j mitológiává" való átalakítására tesz kísérletet. O Egyéb művei: Le marabout

NDEBE

('A szent ember', dráma, 1961); La décision ('A döntés), d r á m a , 1967); Mogariennes ('Mogari nők', költ.-ek, 1970); Le fils de l'Almany ('Álmany fia', dráma, 1972); La case de l'homme ('Az ember kunyhója', dráma, 1972); Buur Tillen, roi de la Médine ('Buur Tillen, Medina királya', reg., 1972); L'tle de Bahia ('Bahia szigete', d r á m a , 1975). O írod.: O. R . Dathorne: The Black Mind (1974); M. B a n h a m : African Theatre Today (1976); D. S. Blair: African Literature in French (1976). Kun Tibor ndau irodalom: ~*tonga irodalom, irodalom

sona

Ndawo, H e n r y (vagy Hendrick) Masila (Bethesda, Matatiele köz., Fokföld, 1883. márc. 29.— ?, 1949. m á j . 4.): xosza nyelven alkotó dél-afrikai író, költő, népköltésgyűjtő. A Natalból — Zuluföldről — elszármazott hlubi törzs t a g j a volt. Matatielében telepedett le és tanítóként működött 1943-ig. Vasúti szerencsétlenség áldozata lett. O ö t t a r t j á k a xosza regény megalapítójának. Első regénye, az TJ-hambo luka Gqoboka ('Gqoboka, a keresztény utazása', 1909) azt m u t a t j a be, miként lesz valaki pogányból kereszténnyé. Második, U-Nolishwa c. regényében (1931) egy hlubi lánynak minden b a j a abból származik, hogy elhagyva szülőföldjét, a városba megy. Az irodalomkritika szerint csak utolsó, harmadik regényében t u d elszakadni a keresztény szemlélet befolyásától és — ezúttal Mqhayi U-Don J a d u c. utópikus művének hatására — szinkretikus gondolkodásmódot megvalósítani, amelynek lényege az animisztikus és keresztény elemek sajátos összevegyülése. Az U-Nomathamsanga no Sigebenga ('Nomathamsanga és Sigebenga', 1938) főszereplője egyébként egy törzsfőnök legidősebb fia, aki egymaga vállalkozik arra, hogy a megtévedt emberiséget megváltsa. I r t egy t ö r t é n e t i regényt is a szotók legendás királyáról (U-Mshweshwe, 'Moshesh', 1951). O Regényei mellett sokat t e t t népe hagyományainak megmentése érdekében. Dicsérő énekekből két kötetet állított össze (Izibongo zenkosi zama-Hlubi nezama-Baca, 'A hlubi és a baca főnökök dicsérő énekei', 1928; íziduko zama-Hlubi, 'A hlubi törzs klánnevei', 1939); Inxenye jen-Tsomi zaseZweni ('A xosza törzsek meséi', 1920) c. könyve e n é p első terjedelmesebb mesegyűjteménye. O írod.: A. S. Gérard: Four African Literatures (1971); O. Dathorne: The Black Mind (1974). Biernaczky

Szilárd

N'Debeka, Maximé (Brazzaville, 1944. márc. 10. — ): francia nyelven alkotó kongói költő, író, drámaíró. Középiskoláit szülővárosában végezte, m a j d hadmérnöki t a n u l m á n y o k a t f o l y t a t o t t Franciao.ban, ill. az SZU-ban. Hazatérése u t á n katonatisztként szolgált, m a j d kinevezték a Kongói Népi Demokratikus Köztársaság kulturális és művészeti főigazgatójának. „980 000" c. költeménye, amely címében h a z á j a lakosainak számát idézi, heves, marón szatirikus kirohanás a felszabadulás u t á n i politikusok bürokratizmusa ellen. A vers a kongói állapotokon t ú l m u t a t v a kritizálja a formálódóban levő ú j Afrika társadalmi-politikaiállamigazgatási visszásságait. De 1969ben megjelent verseskötetének — Soleils neufs ('Uj napsugarak') — is a forrongó mindennapok, az átformálódóban levő társadalom, a közösségben élő ember, ill. a szocialista társadalom dicsérete állandó témái. Ú j a b b versei antológiákban jelentek meg. Hasonló közéleti indíttatású szatirikus hangú háromfel vonásos színműve, a Le président ('Az elnök', 1970). O írod.: Makszim Ndebeka — poet i grazsdanyin (Azia i Afrika szevodnya, 1971); J . Chevrier: Littérature négre (1974); R . Cornevin: Littératures d'Afrique nőire de langue frangaise (1976); M. R o m b a u t : L a poésie négro-africaine d'expression frangaise (1976); J . B. TatiL o u t a r d : Anthologie de la littérature congolaise (1977). ndebele irodalom: A ndebele (iszindebele, szindebele, tabele, tebele) nyelv a bantu nyelvek déli zónájához tartozik. Mintegy félmillióan beszélik Zimbabwéban (Matabele t a r t o m á n y ) és a Dél-afrikai Köztársaságban (Transvaal). A zulu nyelvcsoport északi ngoni ágából vált ki a 17 — 19. sz.-ban, a 19. sz. végére vált irodalmi nyelvvé. Több nyelvjárása van (laka, manala, szeleka stb.). Nyelvtani és helyesírási normáinak egységesítésekor a zulu nyelv megfelelő szabályaiból indult a k ki. O A ndebele (tabele vagy m a t a bele) nép jelentős része városi lakos vagy bányász, s ez hozzájárul szépirodalmi törekvéseinek kibontakozásához. Népköltészetére nagy hatással volt a sona ós a szoto kultúra. A népköltészet legfontosabb m ű f a j a a dicshimnusz és a harci dal (ezek kombinációit m a gyakran alkalmazzák ú j politikai összefüggésekben), valam i n t a közmondás (területi változatainak széles skálája figyelhető meg) és a mese (a hagyományos népi előadói gyakorlatban kizárólag esti m ű f a j ) . O A ndebele nyelvű írott irodalmi alkotások főként folyóiratokban jelentek meg. Az elsők 127

N DINT

között t a r t j á k számon N. Sithole AmaNdebele kaMzilikazi ('Mzilikazi ndebeléi', 1956) c. elbeszélését. A kibontakozó irodalom ismert alkotója még P . S. Mahlangu, I. N. Mpofu, A. Mzilethi, E . M. Ndlovu, D. Ndoda és N. S. Sigogo. O (—Dél-afrikai Köztársaság irodalma, Zimbabwe irodalma) O írod., kiad. és ford.: W. R . Benzies —H. M. G. J a e k s o n : Proverbs f r o m t h e Matabele (Nada, 1924, 2.); N. J . Van Warmelo: Transvaal Ndebele t e x t s (1930); R . Finnegan: Oral Literature in Africa (1970); Keszthelyi T.: Az afrikai irodalom kialakulása és fejlődése napjainkig (1971). F. Nagy Géza N'Dintsouna, Francesco: —Sengat-Kuo, Francois Ndoja, Mark (1912 — ): albán költő, műfordító, újságíró. Első versei és cikkei az 1930-as évek derekán jelentek meg a korabeli s a j t ó b a n . Sokat fordított az olasz költészetből. Első írásaiban az olasz romanticizmus h a t á s a alatt állt, versei pesszimista csengésűek. Már 1936-ban tudatosan szembeszállt Zogu rendszerével, és 1943-tól kezdve nemcsak írásaival, hanem fegyveresen is harcolt az albán nép felszabadulásáért. 1944 u t á n írt költeményeinek t á r g y á t főként ebből a harcból és az albán nép helytállásából merítette. Legértékesebb alkotása Puskin Anyeginjének remek fordítása. Az 1950-es évek végéig sokoldalú irodalomszervező és közéleti tevékenységet f e j t e t t ki, mint az Albán írószövetség f ő t i t k á r a és nemzetgyűlési képviselő, de az 1959-ben megkezdett n a g y a r á n y ú tisztogatás során félreállították, és azóta egyetlen írása sem látott napvilágot. O Tehetséges költő és műfordító, elhallgattatása veszteség az ú j albán irodalom számára. O Magyarul: 3 vers (Fodor J . , Lator L., Albán költők antológiája, 1952). Schütz István ndonga irodalom: -*-ovambo Namíbia irodalma

irodalom,

Ndu, Pol N. (Kelet-Nigéria, 1940. nov. 14. — ): angol nyelven alkotó nigériai költő. A N s u k k a Egyetemen szerzett diplomát, ugyanitt t a n í t o t t is 1967-ig. A legfiatalabb nigériai költőnemzedék tehetséges képviselője. Első versét a Black Orpheus c. folyóirat közölte. Eddigi pályájának legeredetibb költeménye, a Ritual Dance ('Rituális tánc') a The New African c. antológiában jelent meg 1 966-ban. Folyóiratokban megjelenő költeményeiből Ü. Beier közölt válogatást a Modern Poetry from Africa (1968) c. reprezentatív antológiában. A hetvenes évek első felében két kisebb kötetbe gyűjtve a d t a ki költeményeit: Golgotha 128

(1971); Songs for Seers (1960-1970) ('Dalok prófétáknak', 1974). O Magyarul: 3 vers (Gergely Á., Karig S., Dobsirató, anto., 1978). O írod.: E . C. Okwu: P . N d u : Golgotha (Ufahamu, 1973); O. Dathorne: The Black Mind (1974); H . Collins: N. N d u : Songs for Seers (Books Abroad, 1976). Biernaczky Szilárd Ndzaagap, Timothée (Mbáhpouot, m a Bagam, N y - K a m e r u n , 1949. nov. — ): francia nyelven alkotó kameruni író, költő, t a n á r . Protestáns missziós iskolában t a n u l t , m a j d kisegítő t a n á r i végzettséget szerzett 1967-ben. Előbb sportlapot alapít o t t egy barátjával, m a j d Le Perroquet c. indított lapot 1970-ben, amelyet m á r az első szám után betiltottak. Felforgató tevékenység v á d j á v a l letartóztatták. H é t hónapi börtön u t á n engedték szabadon, s röviddel később h a z á j a írószövetsége elnökének meghívására a Le Gameroun Littéraire c. irodalmi lap m u n k a t á r s a lett. Szépirodalmi írásait, költeményeit, színműveit, t a n u l m á n y a i t 1972-től kezdték közölni a különböző lapok, folyóiratok, közöttük a Nouvélle Revue Frangaise, a Jeune Afrique, az Ozila, a Bingo, a Floréal stb. 1972-ben a La blessure ('A seb') c. versével első díjat n y e r t a francia nyelvű afrikai irodalom nemzetközi pályázatán. O Színműve: La fille du roi a menti ('A király leánya h a z u d o t t ' , 1972). O írod.: J . Rial: Littérature camerounaise de langue frangaise (1972); P . K a y o : A.nthologie de la poésie camerounaise (1977). Biernaczky Szilárd Nea Esztia: —görög irodalom Nea Grammata ( ' Ú j írások'): görög irodalmi és művészeti folyóirat. A. Karandonisz alapította 1935-ben. A különböző hosszabb-rövidebb életű avantgardista folyóiratok u t á n koncepciózusán vállalkozott a hazai és a külföldi modern irodalom bemutatására, ismertetésére. Legnevesebb m u n k a t á r s a i — a később Nobeldíjat kapott költők — J . Szeferisz és O. Elitisz voltak. Papp Árpád Neagu [nyágu], F á n u s (Grádistea-deSus, 1932. ápr. 5. — ): román író. Parasztcsaládból származik. Elemi iskolába szülőfalujában járt, a katonai középiskolát Iasi-ban, Cimpulung-Mu§celban, m a j d ismét Iasi-ban végezte. Bukarestben és Galati-ban a pedagógiai főiskola hallgat ó j a volt, 1951-ben fölvették a „Mihail Eminescu" irodalmi iskola növendékei sorába. 1954 — 1957 között két alkalommal is beiratkozott a bukaresti egyetem bölcsészkarára. Az ötvenes—hatvanas években több irodalmi folyóirat szerkesztője (Scinteia Tineretului, 1954 — 1956;

NEALE

Amfiteátrum 1965 — 1968; Luceafárul, 1969 — 1973). Első novellája 1952-ben jelent meg a Tínárul Seriitor c. folyóiratban, 1959-ben publikálta bemutatkozó elbeszéléskötetét Ningea in Bárágan ('Havazott Báráganban'). O Már első írásaiban k i t ű n t erős epikus tehetsége, az a ritka adottsága, hogy n é h á n y vonással emberi sorsokat s e sorsokon keresztül egy sajátos világot képes megjeleníteni, hangulatával és különleges nyelvi ízeivel együtt. Szereplőit a Bárágan síkságán, az Al-Duna lápvidékén, a dunai kikötők mozgalmas világában találja meg, s e t á j a k o n az archaikus vonásokat őrző, bomló paraszti közösségek éppúgy jelen vannak, m i n t a Balkán nyelvi sokszínűsége s Kelet nem egy egzotikuma. E világot ós változásait m u t a t j á k be következő novelláskötetei is: Somnul de la amiaza ('Déli álom', 1960); Dincolo de nisipuri ('Túl a homokon', 1962); Vara buimaca, ('Fülledt nyár', 1967). E problematika szintézise, magasabb szintű megjelenítése Ingerül a strigat (reg., 1968: Fodor S., E s kiáltott az angyal, 1972) c. m u n k á j a , melyben egy ősi lakóhelyéről kimozdít o t t s ú j szállás választására kényszerít e t t Bráila környéki falu lakóinak megpróbáltatásait, kalandjait mitologikussá, mágikussá s meseszerűvé tágítja, s általánosabb érvényűvé emeli: a patriarchális viszonyok megbolygatása nyom á n fölszabaduló elemi indulatok, erkölcsi torzulások apokaliptikus vízióját s a sohasem volt paradicsomi állapotok nosztalgikus utópiáját t á r v a az olvasó elé. Ezzel, valamint bevallottan M. I . Caragiale nyomán írt Frumo§ii nebuni ai marilor ora§e ('A nagyvárosok szép bolondjai', 1976) c. modern pikareszk regénye barokkosan cizellált nyelvezetével, burjánzó meseszövésével az ún. irodalmi balkanizmushoz került közel, melyhez P . Istratin és M. I. Caragialen kívül olyan jelentős alkotók tartoznak, m i n t A. Pann, I. L. Caragiale, N. Filimon vagy a maiak közül E . Barbu és Bánulescu. O Művei még: Caii albi din orasul Bucuresti ('Bukaresti fehér lovak', elb.-ek gyermekeknek, 1967); Echipa de zgomote ('Zajos csapat', színmű, 1970); Cronici de carnaval ('Karneváli krónikák', sportkrónika, 1972); Cronici afurisite sau poeme cintate aiurea ('Gonosz krónikák avagy kábultan énekelt poémák', riportok, 1977); Insomnii de mátase ('Selyem álmatlanságok', elb., 1981). O Magyarul még: Vörös kakas (vál. elb.-ek, Békési Á., 1962); Fülledt nyár (vál. elb.-ek, Fodor S., 1969); 1 elb. (Fodor S., U t u n k , 1972, 8.); 1 elb. (Csiki L., Tiszatáj, 1977, 7.). O írod.: K . J a k a b A.: E g y út két állomása (Utunk, 9 Világirodalmi Lexikon I X .

1963. aug. 2.); Izsák J . : F á n u s Neagu (Igaz Szó, 1967, 8.); S. Craia: Metafora si spirit funambulesc la F á n u s Neagu (Luceafárul, 1976, 27.); Csiki L.: „A szerelem élő h a l o t t a i " (Utunk, 1981. júl. 31.). Borsi-Kálmán Béla Neal [níl], J o h n ; J e h u O'Cataract (írói álnév); (Portland, Falmouth, Me., 1793. aug. 25. —uo., 1876. jún. 20.): amerikai (USA) író, újságíró, költő. Volt tisztviselő, vándor r a j z t a n á r , férfidivat-kereskedő, mielőtt Baltimore-ban jogot t a n u l t , s egyidejűleg a The Portico c. irodalmi magazin szerkesztője. A lap az amerikai nemzeti érzések felszítására szövetkezett Delphian Club o r g á n u m a volt. Neal 1823-ban Angliába u t a z o t t , 1824-ben m á r a híres Blackwood's Magazin munkatársa. Itt jelent meg az amerikai írókat b e m u t a t ó esszésorozata, amelyet az első jelentős amerikai irodalomtörténeti vállalkozásn a k tekinthetünk, és az első amerikai írások közül való volt, amelyeket a lap leközölt. Angliában egy ideig J . Bentham titkáraként is tevékenykedett. N e w Yorkba 1827-ben t é r t vissza, innen hamarosan szülővárosába költözött, ahol The Yankee c. irodalmi lapot alapított. Elbeszélő költeményei, pl.: The Battle of Niagara: A Poem Without Notes ('A niagarai csata: költemény jegyzetek nélkül', álnéven, 1918) és Otho c. verses d r á m á j a mellett (1819) a cooperi hagyományt folytató történelmi regényei bizonyultak a legidőtállóbbaknak: Seventy-Six ('Hetvenhat', 1823) — ezt maga a legjobb művének t a r t o t t a —; Randolph (1823); Errata, or the Works of Will Adams ('Errata, a v a g y Will A d a m s művei' 1823). Az amerikai indiánpolitikát és más társadalmi problémákat feszeget az 1822-ben megjelent Logan, a Family History ('Logan, egy család története') c., egy izomkolosszus angol férfi és egy indián törzsfőnöknő házasságáról szóló regénye. A salemi boszorkánypert feldolgozó Rachel Dyer (1828) c. regényét t a r t j á k legjobb m u n k á j á n a k . O Művei még: Keep Cool ('Csak nyugodtan', reg., 1817); Brother Jonathan or the New Englanders ('Jonathan testvér, avagy az új-angliai telepesek', reg., 1825); Wandering Recollections of a Somewhat Busy Life ('Egy meglehetősen szorgos élet kósza emlékei', önéletr., 1869). O írod.: B. Lease: That Wild Fellow J o h n Neal and t h e American Literary Revolution (1972). Fabó

Kinga

Neale [níl], J o h n Mason (London, 1818. jan. 24.—East Grinstead, 1866. aug. 6.): angol lelkész, teológus, himnuszköltő. Papi családból származott, t a n u l m á n y a i t 129

NEAMT

Cambridge-ben végezte (1836). Az egyház tekintélyének megszilárdítása és a hitélet megtisztítása érdekében indított Oxford (vagy traktariánus)-mo2^aZom nagy hatással volt rá. Cambridge-ben a legképzett e b b klasszika-filológusok közé t a r t o z o t t , a görög ós latin himnuszköltészet utolérhetetlen fordítója, saját, londoni, m a j d sussexi gyülekezete számára írt himnuszai m a is népszerűek. O Művei: A History of the Holy Eastern Ghurch ('A szent pravoszláv egyház története', tan., 5 köt., 1847, 1851, 1878); Letters of John Mason Neale ('John Mason Neale levelei', 1910); Gollected Hymns, Sequences and Garols ('Összegyűjtött himnuszok, szekvenciák és dicséretek', 1914). O írod.: A. G. Lough: The I n f l u e n c e of J o h n Mason Neale (1962); uő: J o h n Mason Neale — Priest E x t r a o r d i n a r y (1975). Kocztur Gizella Neamtu [nyámcu], Leonida (Soroca, 1934. aug. 26.-—): román költő és író. Iskoláit Máramarosszigeten (Sighet) végezte, majd a kolozsvári egyetem bölcsészkarának hallgatója volt. Az ötvenes—hatvanas években több irodalmi folyóirat (Tinarul Scriitor, Gazeta Literará, Steaua stb.) m u n k a t á r s a , a Steauának szerkesztője is. O Első verseskötete 1960-ban jelent meg Gíntecul constelatiei ('Ének a csillagokról') c.; ebben a szocialista építést énekli meg lelkesen, lendületesen. Csökkenő intenzitású s színvonalú Ochii ('Szemek', 1963) c. kötete. O Prózaíróként 1965-ben jelentkezett Gelálalt prezent ('A másik jelen') c. regényével, mely két fiatal szerelmes felnőtté válásán a k lírai rajza. Figyelemre méltó még Febrá de origine necunoscuta ('Ismeretlen eredetű láz', 1967) c. regénye, amelyben egy, a 2. világháború alatt igazságtalanul meghurcolt s e m i a t t egyensúlyát veszt e t t ember t u d a t á n a k vizsgálatával mintegy előlegezi az utóbbi másfél évtized társadalomelemző, valóságföltáró nagy regényeit. Az u t ó b b i időben főképp bűnügyi regényeket és kalandos történeteket ír, részben gyermekek számára. O Műve még: Toporul de argint (bűnügyi reg., 1964: Forró P . , A remete lebukik, 1966). O Magyarul még: 2 vers ( K á n y á d i S., U t u n k , 1957, 49.); 1 vers (Zaláni J . , uo., 1963, 33.); 1 elb. (Banner Z., Forrás, 1976, 2.); 1 vers (Nagy Zs., Igaz Szó 1982, 2.). Borsi-Kálmán Béla Neanthész; Neanthes (Küzikosz, m a : Balkiz, Töröko., i. e. 3 0 0 - 2 0 0 között): görög író, mitográfus. Azonos nevű a p j a a íSzwZa-lexikon szerint szónok volt, a milétoszi Philiszkosz tanítványa Timaioszszal együtt. Az i f j a b b Neanthésznak t u 130

lajdonítja Athénaiosz az Attalosz pergamoni királyról írt m ű v e t , valamint neki t u l a j d o n í t j á k a Peri endoxón andrón ('Híres férfiakról') c. g y ű j t e m é n y t , amely filozófusok, főként Püthagorasz és követőinek életrajzait t a r t a l m a z z a . A neki t u l a j d o n í t o t t , csak cím szerint ismert többi m ű szerzősége vitatott. E z e k : Hellénika ('Görög történetek'); Hóroi ('Vidékek'); Kata polin müthika ('A városra vonatkozó mondák'); e két utóbbi szülővárosáról és környékéről szól. A Peri teletónnak ('Beavatásokról' vagy 'Vallási ünnepekről') csak címét ismerjük. O K i a d . : F. Jacoby: FGrHist (84,. 171. sz.). O írod.: F. Susemihl: Geschichte der griechischen Literatur in der Alexandrinerzeit (1891 — 1892). Joó Mária nea piiszi -Hermannhídn&k nevezik. O ( c e z ú r a , sormetszet, híd) O írod.: R . Volkmann—H. Gleditsch: Rhetorik und Metrik der Griechen und Römer (1901); B. Snell: Griechische Metrik (1957); D. Korzeniewski: Griechische Metrik (1968); Szepes E.— Szerdahelyi I.: Verstan (1981). Szepes Erika négyes rím; négysarkú rím: a -*-csoportrím egyik f a j t á j a , melynél a rímhívó szóhoz a rákövetkező három sorvégen egymás u t á n felelő rím csendül meg, s ezáltal négy sort kapcsol össze azonos rím, a a a a rímképletnek megfelelően. Hol virtuóz játékosságot, hol egyhangúságot fejez ki. Elsősorban régebbi epikánkban gyakori (Tinódi Lantos S., Ilosvai S. P., Zrínyi M., Gyöngyösi I.), de előfordul lírai darabokban is, mint pl. Végkecskeméti M. híres zsoltárában: Mikoron Dávid nagy l)úsultóia?i, Baráti miatt volna bánatban, Panaszolkodván nagy haragjában, Ilyen könyörgést kezde 6 mhqában.

A 18. sz. közepétől kezdve egyre i n k á b b kiszorította a párosrím; Kazinczy F . — aki egyébként keleti eredetűnek t a r t o t t a — m á r kigúnyolta azokat, akik ragaszkodnak a „duda-módra zengő tetrachordon"-hoz, az „ a k a r v a nevetséges" négyes rímhez. O (-*rím) O írod.: H o r v á t h J . : Rendszeres magyar verstan (1951); Gáldi L.: Ismerjük meg a versformákat (1961); László Zs.: A rím varázsa (1972); Szepes E . - S z e r d a h e l y i I.: Verstan (1981). Kovács Endre négyharmados arány; epitritosz logosz -Merseburgi ráolvasások). H a l o t t i sirató, munkadal, házasulási szokásokhoz, szerelemhez fűződő dalok (— Winileod, —Brautlied) csak kikövetkeztethetők, vagy források u t a l n a k rájuk. A hősi ének (—hősepika) ha n e m is az Urlied formájáb a n (—Hildebrandslied), és a dicsőítő ének (—Ludwigslied) m á r keresztény elemekkel keveredve m a r a d t ránk, sőt részben a térítés k o r á n a k propagandisztikus célkitűzéseit szolgálták. A kolostori iskolázást kísérő fordításirodalom (Notker der Deutsche) ugyanakkor megőrzött a pog á n y korra visszanyúló —közmondásokat. A Ludwigslied kivételével e korai emlékek versformája az alliteráló (—Stabreimvers) epikai —nagysor (Langzeile), a —germán verselés öröksége. A sor vége lezárhat egy szintaktikai-gondolati egységet (Zeilenstil), de a mondat átterjedhet a következő sorra is (—Hakenreim). E n n e k a szóbeli epikának fő stíluseszköze még a —gondolatritmus, és a gazdagon variált allegória-sorok (—kenning). E z t a versformát az első keresztény emlékek is használták, így a legterjedelmesebb ném e t Stabreim-költemény, a Heliand c. vallásos műeposz (bibliai eposz). A szóvégi rímmel a vallásos epika másik, alig n é h á n y évtizeddel fiatalabb termékében, Otfried von Weissenburg evangélium-har174

m ó n i á j á b a n találkozunk először. N e m dönthető el bizonyosan, hogy voltak-e a rímnek Otfried előtt is népnyelvi előzményei. Néhány, később lejegyzett varázsformulában mindenesetre találunk rímet. A fennmaradt műköltészeti rímes emlékek m á r mind Otfriedtől függenek (Ludwigslied, Georgslied, Petruslied). Az sem dönthető el, hogy milyen latin mint á k u t á n igazodott Otfried (Szent Ambrus himnuszai, leoninusok). A rím tisztaságára Otfried nem ügyelt, az —asszonáncot is megengedte. E t t ő l kezdve a német verses epika ritmikai alkotóeleme a kétszer négyütemű, hangsúlyos rímpár (—kissor), amit valószínűleg egyetlen középen metszetes hosszú sornak kell felfognunk (Maurer). A hangsúlyos szótagok közé és a sor elejére (Auftakt) 1—4 hangsúlytalan szótag kerülhet. Az eposz szerkezete a biblia-kommentárok m i n t á j á t követi: az elbeszélő részek magyarázó, didaktikus és buzdító részekkel váltakoznak. A többi emlék egyértelmű m ű f a j i kategóriába nehezen sorolható. A Georgslied és a Petruslied verses legendának fogható fel, de funkciójuk szerint búcsújáró énekek lehettek. A Petruslied f o r m á j á t viszont a könyörgő-énekektől vette (—Leis). O Az Otfried-sort a középfelnémet korszak első szakaszában (kb. 1050 — 1160) szabadabban kezelik: a nagyszámú hangsúlytalan szótag gyakran szinte szétfeszíti a négyütemű keretet. Kivételesen találkozunk ekkor már szabályos, háromsoros, refrénes versszakokból álló, himnikus művel is (himnusz, Melki Máriaének), általában azonban a versszakok egy m ű v ö n belül is változó sorszámúak (Notker: Mementó móri, Ezzo-dal), bár az utóbbiról t u d j u k , hogy énekelték. Bizonyos, hogy a nagyobb epikai és argumentáló versekben (H. Kuhn) a strófák és a sorok száma összefüggésben áll az egymásnak fölé- és alárendelt t a r t a l m i arányokkal. A t a r t a l m i súlypontokat a szerkezetben továbbra is a közösségi és egyéni, a történelemben Krisztus és az egyes ember életében érvényesülő üdvtörténet bemutatása szabja meg. E z a program érvényesül azoknak a kéziratoknak a szerkezetében is, amelyek ezeket a műveket megőrizték (pl. Voraui kézirat). A m ű f a j i fogalmakkal itt is óvatosan kell bánnunk. Az argumentáló líra és epika n é h á n y termékét verses prédikációnak is nevezhetjük (Vom Rechte, Notker: Mementó móri, a Heinrich von Melknek t u l a j d o n í t o t t művek). Megjelenik a spekulatív misztika (—misztikus irodalom, —Énekek éneke fordítás és komment á r keretében), az ájtatossági irodalom néhány m á s terméke (verses ima, verses

NEMET

elmélkedés) és az ugyancsak üdvtörténeti koncepciónak alárendelt verses világkrónika (Reimchronik, —Kaiserchronik). E korszak végén érezhető a m a j d évszázadokig t a r t ó francia eszmei-formai h a t á s első hulláma, amely m ű f a j t ö r t é n e t i szempontból a —chanson de j/esíe-típusú epikát (a középfelnémet —Roland-ének) és a klasszikus t é m á j ú —Sándor-regényt (Lamprecht: Alexanderlied) honosítja meg a német nyelvterületen a francia m i n t á k n á l erőteljesebb, egyetemesebb vallásos-etikai tendenciával. A francia hatás főleg a katonai, lovagi terminusok átvételében is ettől kezdve k i m u t a t h a t ó . A 12. sz. első évtizedeiből m a r a d t a k fenn a Spielmann-eposzok, az első ilyen a —König Rother. Ezeknek is a párrímes négyütemű sor a versformájuk, szerkesztési módjuk a „ K e t t e n s t r u k t u r " : a láncszerűen egymáshoz kapcsolódó kalandok sora. Stílusok, formanyelvük a szóbeli előadás hagyományait őrzi. Az elbeszélés alapsémája, a bonyodalmak kiváltója a leányszerzés (leányszöktetés, leányrablás). E séma, szerkezet és stílus népszerűségét, makacs továbbélését tanúsítja, hogy legenda-témával, hősi témával és lovagi témával is párosult (Sankt Oswald-eposz, Nibelung-ének, Trisztán-monda). Az első strofikus formában r á n k mar a d t Spielmann-e posz (Salman und Morolf, —Morolf-strofa, variánsa a —Lindenschmidt-strófa) esetében aligha t a r t h a t ó a csak feltételezett, 12. sz.-i keletkezés. A strófaforma a 16. sz.-i történeti énekekben és a balladaköltészetben is előfordult. O A középfelnémet irodalom virágkorában (a lovagi-udvari költészet kora kb. 1160 — 1220) a francia h a t á s újból nagy erővel jelentkezik. H a t á s á r a az epikában a szabályos szótagszámú, páros rímű —alternáló verselés válik állandóvá, mégpedig a n n a k tiszta rímű, szabályos formája. A művek stílusa választékos, nyelve igyekszik a nyelvjárási különbségeket áthidalni. E kor európai nagyepikai világi m ű f a j a a verses Arthusregény {—Arthur-mondakör), problemat i k á j a az egyéni és a közösségi (természetesen csak a lovagi-nemesi klikk értendő a közösségen) kötelességek mintaszerű összeegyeztetése, a világi „üdvkeresés", amelyhez a formális, etikett-becsület és az erkölcsi megbecsülés megszerzése visz. E „regények" szerkezeti sémája az egym á s t tektonikusán átfedő és kiegészítő k e t t ő s —aventure-soToz&t (Hartmann von Aue, Wolfram von Eschenbach). E z t a szerkezetet és eszmei koncepciót a későközépkori Arthus-eposzokban artisztikus kalandfüzérek v á l t j á k fel (Ulrich von Zazikhofen, Wirnt von Grafenberg és má-

soknál). Ilyen séma szerint készülnek a lovagi-udvari kalandregények is (pl. K . Fleck Floire és Blanchefleur eposza). Többféle műfaji-szerkesztési elem keveredik Gottfried von Strassburg Trisztánregényében (leánykérő-séma, kettős ú t , kalandfüzér). I s m e r ü n k e korból lovagi ízlésű legenda-regényt (Hartmann von Aue: Gregorius) és verses novellát is (Hartmann von Aue: Armer Heinrich). Elméleti-didaktikai m ű f a j e korban a —Büchlein (-»-még Minnelehre). A lovagi ideálok és a valóság közötti divergenciát m u t a t j a be Heinrich der Gleissner szatirikus rókaregénye (->még állatirodalom), amely azonban — n é h á n y töredéktől eltekintve — csak későbbi feldolgozásban m a r a d t meg. 1200 körűire datálható a hősepika első strofikus formája, de m á r a lovagi-udvari ízlés szerint stilizált, ném e t nyelvű emléke, a —Nibelung-ének (-•-még nibelungi versszak). A hősi epika a középkor végéig nagy strófagazdagságban élt t o v á b b (Schwarzer Ton, Kudrun-strófa, Walther-Hildegund-versszak, Tirol-versszak, Titurel-strófa, Bemer Ton). O A középfelnémet líra három fő m ű f a j csoportját a —Lied, a —Leich és a —Spruch alkotja. Az első kettő kezdettől fogva énekelt m ű f a j volt, a harmadik csak a fejlődés során vált azzá (Sangspruch). A Lied (dal) volt a —Minnesang legfőbb formája, az első világi t é m á j ú lírai m ű f a j a n é m e t költészetben. A korai dalok strófái négy epikai nagysorból tevődnek össze (—Kürenberger-strófa), m a j d francia és provanszál minták u t á n meghonosodik a canzone-forma (—Aufgesang és Abgesang, Stollen), amely a strófák tagolásában (—da capo-forma), rímelhelyezésben (páros-, ölelkező-, belső-rím, Reimbrechung) sok variációs lehetőséget enged meg. A kezdetben lazább, m a j d szigorú —alternáló verselés a német nyelv hangsúlyszabályainak megfelelően jambikus lejtésű, de daktilusok is előfordulh a t n a k (Heinrich von Morungen). A korai Minnesang epikus jellegű monologikus, de dialogikus strófákat is megőrzött (Frauenstrophe, Wechselgesang, Liebesgruss), az érett Minnesang azonban túlnyomóan reflektív gondolati költészet (a szerelem példaszerű megélése és önnevelő ereje). Walther von der Vogelweide tematikailag és formailag a vágánsköltészetből á t v e t t elemekkel (vágánssor) gazdagít o t t a a Minnesangot (—még Carmina Buraná). Az első német pásztorköltem é n y is Walther híres hársfa-dala. A Minne-költészeten belül még két külön m ű f a j i csoport alakult ki, a hajnali dal (Tagelied, —albá) és a keresztes dal (—Kreuzfahrerlied). O A —Leich, a kö-

175

NEMET

zépkori német líra nagy-műfaja csak a Minnesang virágkorában, 1180 u t á n tűnik fel (Ulrich von Gutenburg). Különböző sorszámú, ritmikai és rímképletű részek ( — Versikel) ismétlődhettek benne a legkülönbözőbb csoportosításban (AA B B CC; A B B CC D D E stb.). L a t i n és francia előzményei ill. rokonai a szekvencia, a —lai és az —estampie. O A —Spruchot csak némi fenntartással nevezhetjük lírai m ű f a j n a k (H. Kuhn: argumentáló líra). Csak egy strófából állt, de Spruchfüzérekből epikus ciklusok is kialakulh a t t a k (wartburgi dalnokverseny). Gyökerei latin gnómákhoz, közmondásokhoz, rövid, didaktikus állatmesékhez nyúln a k vissza. Az első fennmaradt Spruchok is ilyen jellegűek (Spervogel-strófa, Herger-versszak) ós szóbeli előadásra készült e k (Sprechspruch). Walther von der Vogelweide t e t t e e m ű f a j t filozófiai, politikai t a r t a l m a k hordozójává, formailag pedig csiszoltabbá és énekelhetővé (Sangspruch, Wiener Hofton, Frauen-EhrenTon). A későközépkor didaktikus, moralizáló tendenciája főleg ebben a m ű f a j b a n t a l á l t a meg a neki megfelelő keretet, de a mecénásaiktól függő, udvarról u d v a r r a vándorló költők (Suchenwirt, Freidank, Stricker) is Spruchjaikkal dicsőítettek és kéregettek. Az oktató-nevelő célzat hoz létre a 13. sz.-tól kezdve néhány, még a lovagi ideáloknak elkötelezett, többékevésbé önálló m ű f a j t , amelyeknek fő stíluseszköze az allegorizálás (Minneallegória, minne-tan, bispél). A moralizáláshoz sokszor t á r s u l a szatirikus él a későközépkor kedvelt, sokféle (lovagi-udvari, történeti, vallásos) t é m á t hordozó kisepikai m ű f a j á b a n , a —maere-ben. A nagyepikában a m á r említett m ű f a j o k o n kívül egyre nagyobb szerepet kap a rímes krónika, amely g y a k r a n a közelmúlt eseményeihez kapcsolódik: a mecénás t e t t e i t , h a d j á r a t a i t stilizálja a m á r formálissá vált lovagi ideálok szerint (Ulrich von Etzenbach, Johannes von Würzburg). A Minnesang is elvesztette rendi és életfilozófiai h á t t e r é t . Walther — m i n t látt u k — a vágáns költészettel a k a r t a felfrissíteni. Mások, elsősorban Neidhart von Reuenthal, keserű szatírával p a r a s z t i környezetbe transzponálták (—dörperliche Dichtung). Ú j , de zsákutcába vezető lírai vonulatot jelentett a mesterdalköltészet, a —céhes irodalom egyik f o r m á j a , jóllehet magát a Minnesang folytatójának t a r t o t t a . Valóban, a bar megegyezett felépítésében a canzone-formával; ezt is, a z t is énekelve a d t á k elő, de a Minnesanggal ellentétben a —tabulaturák a formai szabályokat í r t á k elő (sorszám, szótagszám, rím stb.) ós ebbe a f o r m á b a min-

den t a r t a l m a t belekényszerítenek (Reprisenbar). A mesterdal ritmikailag szigorú alternáló költészet volt, de arra n e m kellett ügyelni, hogy a beszéd- és a metrikai hangsúly egybeessen (—Knittelvers). Csak kivételes tehetségek (H. Sachs) t u d t a k ezek között a keretek között is eredetit és m a r a d a n d ó t alkotni (—Hans Sachs-vers). O A d r á m a a középkorban még túlnyomóan latin nyelvű volt ós a liturgiához kötődött (—középkori színjáték, trópus, misztériumjáték, passió játék, húsvéti játék, karácsonyi játék, úrnapi játék). A bizonyára meglevő profán, részben pogány eredetű népi játékok (trufa, mímosz, Fastnachtspiel, Schönbartspiel) csak későbbi szövegekben maradtak ránk. A későközépkorban a vallásos színjátékokban találunk m á r német nyelvű betéteket, teljes drámaszövegek azonb a n csak 1350-től kezdve m a r a d t a k r á n k . N é m e t nyelvterületen a passiójátékok hagyománya t a r t o t t a m a g á t legerősebben (oberammergaui passió játékok, Passionsbrüder), a 14. sz.-ból m á r más bibliai t á r g y ú játékokról íS" t u d u n k (—Prophetenspiel, okos és balga szüzek, Mária mennybemenetele, Zsuzsanna története, utolsó ítélet), de legendákat is dramatizált a k (—legendajátékok). O Tipikusan későközépkori, sok t o v á b b i lehetőséget magába rejtő m ű f a j volt a —Schwank (a r o m á n nyelvű irodalmakban hasonló a —facetia). Ezek a szatirikus, tréfás, sokszor d u r v a hangú rímpárokban, később prózában írt rövid t ö r t é n e t e k átmenetet képeznek a világi színjáték felé is (Neidhartspiel, a —vándorszínjátszás komédiabetétjei), de próza-Schwankok összekapcsolása jelentette az egyik u t a t a német prózaregény felé (Schwankbüchlein, Neidhart Fuchs, Der Pfaff vom Kahlenberg). A másik u t a t a középkori verses epika termékeinek prózafeldolgozásai képviselték (Elisabeth von Nassau-Saarbrücken). A próza egyre kedveltebb lesz a teológiai, ájtatossági és szakirodalom termékeiben is (legendák, prédikációk, misztikus traktátusok, praktikák, azaz egészségügyi jótanácsok), megjelenik az útleírás (először z a r á n d o k u t a k leírásában) és az irodalmi igényű német levél is (Heinrich von Nördlingen). O A líra terén a 15 — 16. sz.-ban a csak szűk körben terjedő mesterdallal szemben a vallásos ének (Kirchenlied) és a népdal (Volkslied) jelentette a mindenkihez szóló és eljutó lírát. Az egyházi énekben is a szótagszámlálás és az alternálás elve érvényesült, a hangsúly zökkenőit (Tonbeugung) a dallam egyenlítette ki. Leggyakoribb a négysoros, páros rímű strófa, de előfordulnak 20 soros versszakok is

176

NEMET

Luther maga is írt egyházi énekeket (->-Imther-strófa), de a protestáns egyházi ének később kizárólag zsoltárfordításokra korlátozódott. Változatosabbak volt a k az újrakeresztelők és a katolikusok énekeskönyvei. O Az első népdalszövegek a 15. sz.-ból m a r a d t a k ránk (K. Hatzlerin daloskönyve). A népdal versformája szabadabb, nem szótagszámláló a hangsúlyos szótagok (Hebung) között 1 — 3, sor elején (Auftakt) 1—4 hangsúlytalan szótag (Senkung) is állhat. T é m á j u k változatos (parasztdal, bányászdal, vadászdal, katonadal, ill. zsoldosének). Sok a Minnesang- és egyházi ének ^ kontrafaktúra is. O Az igazán jelentős műköltószet és a poétikai szakirodalom latin nyelvű és a humanista ízlés kifejezője. A humanizmus behatol az oktatásba is (Ph. Melanchton) és ettől kezdve a klaszszikus versformák gyakorlása hozzátartozik az általános műveltséghez. Műköltészeti és — elsősorban külföldi — népdalformákat fogad be a Gesellschaftslied (társasági dal), amely a barokk korban lesz igazán népszerű (J. Regnart). O A reneszánsz és reformáció korának egyik legjellemzőbb m ű f a j a a próza-dialógus, amely a vitairatok, röpiratok fő form á j a . Voltak ugyan korábbi, a középkorba visszanyúló előzményei (-» Streitgedicht, Büchlein) (Johannes von Tepl), de most válik igazán a kor eszmei mozgalmainak szócsövévé (U. v. Hutten, M. Luther, Th. Münzer, Karsthans, Th. Murner). A reform-humanizmusból indul ki a bolondirodalom is, amely nem annyira mozgósító, inkább szatirikusán oktató-nevelő célzatú. N a g y jelentőségű a fordításirodalom is. Nemcsak az olasz humanizmus népszerű szerzőit, műveit (Boccaccio, Poggio) és a klasszikus a u k t o r o k a t (Sallustiust, Cicerót, Tacitust most fedezik fel!) fordítanak németre, h a n e m a humanista szövegkritika által korrigált szövegű egyh á z a t y á k a t (főleg Ágostont és Jeromost) és m a g á t a Bibliát is (Luther előtt kb. félszáz bibliafordítás készült!). A szakpróza köréből lefordítják Ptolemaioszt, Donatus g r a m m a t i k á j á t , földmérő-könyveket, h a d t u d o m á n y i m u n k á k a t . A humanizmus természettudományi művei elsősorban latinul készültek. Regiomontanus csak kalendáriumot állított össze németül. A felfedezések korának táguló világát m u t a t j á k be az útleírások és földleírások (S. Franck). Speciális német műfaj-megjelölés a német irodalomban a Volksbuch (-+népkönyv), amelybe tartoznak Schwank- és anekdotagyűjtemények, (-*-Eulenspiegel, Lálenbuch), lovagi eposzok, Spielmann-eposzok, chanson de geste-ek prózafeldolgozásai és az egy fo12 Világirodalmi Lexikon I X .

galommal nehezen jellemezhető Faustbuch (Faust-könyv) is. E népkönyvtípusokhoz kapcsolódnak a „német regény a t y j á n a k " (W. Scherer), J . Wickramnak a művei, de ezekben a szórakoztató cél visszaszorul az oktató, moralizáló tendenciával szemben. A reneszánsz és barokk h a t á r á n álló J . Fischart, Rabelais Gargantua és Pantagruel regényét dolgozta á t a -*-grobianizmus d u r v á n szatirikus szellemében. O A h u m a n i s t a d r á m a is ( r e n e s z á n s z színház) elsősorban latin nyelvű volt és az oktatást, nevelést vagy a fejedelmi reprezentációt szolgálta (-+udvari színjátékok). Az anyanyelvű drámákban különösen Svájcban h a t o t t a k a humanizmus eszméi (P. Gegenbach drámái). Klasszikus d r á m á t keveset fordítanak, elsősorban m é g Terentiust. Senecát először M. Opitz ü l t e t e t t át németre. A bibliai dráma is hamarosan a reformáció (ószövetségi témák!) és az ellenreformáció jegyébe kerül és elsősorban az iskolákhoz kapcsolódik (-»-iskoladráma, protestáns iskoladráma, jezsuita iskoladráma). O A barokk korban alakulnak ki azok a m ű f a j o k ós műformák, amelyek lényegükben a 20. sz.-ig érvényben m a r a d t a k . A német műköltészet reformja M. Opitz: Buch von der deutschen Poeterey (1624) c. művéhez fűződik, amely megszabta 1. a nyelvi n o r m á t a -+hiátus szabályozása által; 2. összehangolta az alternálóhangsúlyos és időmértékes verselés követelményeit a német nyelv természetével: a Tonbeugungot, a nyelvi hangsúlyn a k a metrika kedvéért való megváltoztat á s á t elvetette, az időmértékes verslábak (elsősorban a j a m b u s és trocheus) utánzását csak a nyelvi hangsúlyszabályok figyelembevételével t a r t o t t a megengedhetőnek; 3. megkövetelte a tiszta rím használatát, az asszonáncot n e m fogadta el. E t t ő l kezdve vált a német lírai költészet egyértelműen Buchdichtunggá, azaz olvasásra szánt, n y o m t a t á s b a n megjelenő költészetté, b á r a költők társadalmi helyzete megkövetelte az elsősorban szóbeli alkalmi líra kultuszát (halotti búcsúztató, különböző névnapi, esküvői stb. üdvözlő versek). Kevésbé időtállón a k bizonyultak Opitzríak a m ű f a j o k és témáik kapcsolatára vonatkozó előírásai (eposz, tragédia, komédia, epigramma, ill. Sinngedicht, ekloga, elégia, himnusz). Opitz tételeit a kor költői és a nyelvművelő társaságok (Sprachgesellschaft) általában magukévá t e t t é k , de egyes kérdések (pl. a daktilus alkalmazási lehetősége) hosszas v i t á t váltottak ki. Az Opitz által szabályozott latin vers- és strófaformákon kívül, elsősorban a Gesellschaftslied hatására, főleg olasz (szonett, tercina, triolett,

177

NEMET

rüorneU, madrigál) és francia eredetű form á k (rondó) váltak kedveltté. Az óda műf a j á n a k csak Klopstock lett mestere. O A d r á m a terén is ekkor alakul ki a „mod e r n " értelemben v e t t ötfel vonásos t r a gédia, amelyben a klasszikus kórus helyére a Reyen lépett, és a komédia, a m e l y előbb csak a f ő j á t é k (-»-Haupt- und, Staatsaktion) betétjeként, m a j d önállóan is jogot nyert. A népszerű, komikus figurák közül még csak a vándorszínjátszástól á t v e t t Pickelhering szerepel, a -*•Kasperi és a H a n s w u r s t (-»-Hanswurstspiel) a 17. sz.-ban még nem általános. Opitz közreműködésével megszületik az első német opera is (Schütz műve). Bár állandó színház német nyelvterületen még nincs, a színjátszás központjai már kezdenek kikristályosodni. O A nagyepikában a népnyelvi verses műeposz német nyelvterületen csak egy-két példát m u t a t o t t fel (W. H . von Hohberg, Ch. H . Postel). A prózaregény azonban több, részben e korhoz kötött, részben a későbbiekben is fejlődőképes t í p u s b a n élt. Valamennyi külföldi minták n y o m á n honosodott meg. Az udvari-történeti regény (höfisch-historischer Román) a spanyol Amadis-regényre megy vissza ós a német barokk reprezentatív m ű f a j á v á vált. (Az esem é n y középpontjában főúri szerelmespár áll, sorsukat — velük birodalmaik sorsát — F o r t u n a legkülönbözőbb cselvetései fenyegetik.) F ő művelői közé A. H . Buchholtz, A. U . von BraunschweigWolfenbüttel, D. C. von Lohenstein tartozott. Ebből a típusból fejlődött ki a gáláns regény, i t t nem Fortuna, h a n e m kizárólag Ámor praktikái bonyolítják az eseményt (Chr. F . Hunold). Legéletképesebbnek a pikareszk regény (Schelmenroman) m u t a t k o z o t t . Lazarillo de Tormes első német fordítása 1614-ből való. Grimmelshausen e m ű f a j b ó l regényciklust írt (simpliciada). A német pásztorregény P h . Sidney és Barclay műveit recipiálta. Opitz is szükségét érezte, hogy egy mint á n a k szánt pásztorregényt írjon (Scháfferey von der N i m f e n Hercinie). Az utópisztikus regénynek Németo.-ban csak egy igazi követője akadt (J. V. Andreáé) és a robinzonád típusú útleíró-kalandregény sem talált igazi utánzóra. Elemei Grimmelshausen Simplicius-regényében megtalálhatók. A politikai regény pedig sokkal erősebben erkölcsi-didaktikus jellegű volt, m i n t külföldi mintái (Chr. Weise, J . Biemer). Természetesen folyt a t ó d n a k az előző korban meghonosod o t t prózaműfajok. Vizkelety András O A 18. sz. második harmadától kezdve egyre inkább a feltörekvő polgárság cél178

jai és ízlése szabták meg a német irodalom, s ezen belül az irodalmi formák alakulását is. A reprezentáció helyére az ész- és célszerűség, a nyelvi dagályosság helyére a világosság és szabatosság lépett. A költészetben ez a törekvés elsősorban a rím elvetésében nyilvánult meg. Fr. G. Klopstock megteremtette a szabadvers sajátosan német f a j t á j á t , a freie Rhythment, mely kötetlenné teszi a verssorok hosszúságát és a versszakok sorszámát, lemond a rímről, de ragaszkodik a hangsúlyos ós hangsúlytalan szótagok megközelítően szabályos váltakozásához. Ez a kezdetben himnikus hangvételű költeményekben (Klopstock, Goethe, Hölderlin) alkalmazott forma H . Heine költészetében elvesztette emelkedettségét, s ú j életre kelt a 19. sz. végén J . Schlaf ós A. Holz lírájában. Az antikvitás ú j a b b fokozódó hatásával és átértékelésével párhuzamosan meghonosodtak az antik rímtelen sorfajták is. Ezekben a jambushoz és trocheushoz hasonlóan a rövid és hosszú szótagokat ugyancsak hangsúlyos és hangsúlytalan szótagokkal helyettesítették. Az ->-alkaioszi, aszklépiadészi és szapphói versszakókh&n nemcsak Klopstock, Hölderlin és A. Platen írt számos verset, hanem olyan 20. sz.-i költők is, m i n t R . A. Schröder vagy J . Weinheber. Ugyancsak Klopstock volt az, aki német nyelven először írt eposzt hexameterekben. Az eposznak hamarosan kialakult Németo.-ban olyan válfaja, amely elvesztette hősi t é m á j á t és mitikus h á t t e r é t , s a polgárság életét meg érzésvilágát mut a t t a be gyakran idillikus vonásokkal (Goethe: H e r m a n n und Dorothea). E b ben a változatban t o v á b b élt egészen a 20. sz.-ig (G. Hauptmann: Anna). A felvilágosodás korában oly népszerű epigr a m m a v a g y német nevén Sinngedicht versformája ugyancsak antik hatásra a disztichon lett. O Az irodalmi f o r m á k a t nagy mórtékben gazdagította m á r a 18.sz.-ban a népköltészet számos m ű f a j á n a k és versformájának meghonosodása a műköltészetben. A népballada meg a ->~Bánkelsang hagyományaira támaszkodva ós Th. Percy angol népballada-gyűjtemónyónek h a t á s á r a G. A. Bürger megteremt e t t e a n é m e t műballadát. Ugyancsak az angol népballadák és a skót J . Macpherson Ossian-dalainak népszerűsége következtében terjedt el a -+Ghevy Cfixtsestrófa és a temetőkert-költészet. J . G. Herder Stimmen der Völker in Liedern c. ism e r t t é vált népdalgyűjteményének akkora h a t á s a volt, hogy nemcsak a német költők fordultak m i n d u n t a l a n a fiatal Goethétől kezdve a romantikusokon keresztül B. Brechtig ihletért és formáért a

NEMET

népdalhoz, hanem ez a gyűjtemény és Herder elmélete forradalmasította valam e n n y i közép-európai nép (beleértve a m a g y a r t is) irodalmi fejlődését. Ez a részben m á r Herdert megelőző érdeklődés a népdal iránt a népi ihletésű f o r m á k n a k ós m ű f a j o k n a k szinte áttekinthetetlen szövevényét hozta létre az állathívogató Kuhreihentői kezdve a fejedelmeket vádoló Fürstenklageig. A 18. sz. második felében erősen fejlődésnek indult irodalom ú j r a népszerűvé t e t t számos, a barokk kor előtti formát, mint a -»-.Knittelvers, s nagy számban vett át versformák a t a román nyelvű irodalmakból (pl. stanza, glossza, románc) vagy az a r a b és perzsa költészetből (pl. --Vormarz korszakban a politikai költészet (politische Dichtung) hozott létre kiváló alkotásokat. O A 19. sz. második felében a realizmus a német irodalomban is megteremtette a társadalmi regény (Gesellschaftsroman) m ű f a j á t , ha az nem is ért el olyan magaslatokat, mint Angliában vagy Franciao-ban. A század végén és a 20. sz. elején a különböző irodalmi irányzatok gyors egymásutánban követték egymást, s a legkülönbözőbb irodalmi f o r m á k a t t e r e m t e t t é k meg vagy élesztették fel. A naturalizmus elsősorban a d r á m á b a n hozott létre jelentős műveket, de szemléletmódja h a t o t t az epikára is. Az akkoriban felvirágzott —Heimatkunst, mely a 20. sz. húszas és harmincas éveiben a fasiszta Blut- und Boden-Dichtungb&n érte el mélypontját, a paraszti életből vett t e m a t i k á j á v a l erősen kötődött a naturalizmushoz. Hasonlóképpen kapcsolódott ennek az irányzatnak erős genetikai szemléletéhez a -*-családregény (Familien- vagy Generationenroman) m ű f a j a , melynek egyik első nagy sikerű m i n t á j a Th. Mann Buddenbrooks c. m ű v e volt. A társadalmi érdeklődésű naturalizmussal bizonyos fokig azonos gyökerű, de azzal sokban ellentétes nézeteket hirdető szimbolizmus, impresszionizmus ós szecesszió vagy Jugendstil az egyén és a személyiség problémái felé fordultak, s jellegzetes műfajaik a lélektani regény (psychologischer Román) és lélektani novella (psychologische Novelle), valamint a lírai egyfelvonásos (lyrischer Einakter) voltak. A szimbolizm u s a lírában mintegy Összegezőként jelentkezett, s a „ n a p n y u g a t a l k o n y a " (vö. O. Spengler) érzést előlegezve valamennyi korábban használatos lírai forma újraélését t ű z t e ki célul, de R . M. Rilke költészetében sajátos önálló m ű f a j t is teremtett, a Dinggedichtet, mely tárgyakat (gyakran képzőművészeti alkotáso180

kat), állatokat vagy személyeket ír le úgy, hogy a pontos leíráson k e r e s z t ü l nemcsak azok lényegét érzékelteti, han e m magáról az emberi létről is lényeges felismeréseket közöl. O A polgári társadalom válsága m á r a 20. sz. első évtizedeiben az irodalmi formák robbanásához vezetett. Nemcsak az egymást gyorsan váltogató —izmusok (melyek közül a német irodalomban az expresszionizm u s volt a legjelentősebb) képviselői, hanem a látszólag olyan tradicionális szerzők is, m i n t Th. Mann, felrúgták a műnemek korábban egyértelműnek tart o t t rendszerét. A regény elbeszélő jellegét hol hosszú értekezések beiktatásával vagy különböző d o k u m e n t u m o k szó szerinti átvételével, hol a montázstech.nika vagy riportok alkalmazásával (vö. esszéregény, riportregény, dokumentumregény, Neue Sachlichkeit) t ö r t é k meg; az expresszionista színház és a B. Brecht által m e g t e r e m t e t t epikus színház pedig szinte mindenben az ellenkezőjét csinálta annak, m i n t amit Lessing s őt követve a 19. sz. p o é t i k á j a drámainak t a r t o t t . A fasizmus h a t a l o m r a jutása következtében jórészt emigrációba szorult német irodalomban virágkorát élte a történelmi regény, az életrajzi regény, és a politikai költészet. A 2. világháború u t á n azonban t o v á b b folytatódott a klasszikus formák felbomlása. A német nyelvű országok jelenkori irodalmában számos egymásnak ellentmondó tendencia él párhuzamosan. A lírában néhány hagyományosan verselő költő mellett elsősorban a G. Benn statikus verse in is túllépő abszolút vagy konkrét költészet ós a Brecht nyomdokain haladó politikai líra hozott létre kiemelkedő alkotásokat. Egyre nagyobb olvasóközönséget vonz, s tematikailag ós műfajilag is kikristályosodik a német irodalom egyik jellegzetes form á j a , a Mundartdichtung (nyelvjárási irodalom). Az epikában formailag tovább bonyolódott a regény, s főként amerikai minták n y o m á n népszerűvé vált a Kurzgeschichte. A drámában az abszurd dráma mellett meghatározó jelentőségű Brecht hatása, s az ettől a hatástól nem függetlenül létrejött eseményjáték (Dok u m e n t u m d r a m a ) m ű f a j a . Az ú j tömegkommunikációs eszközök térhódítása a német nyelvű irodalmakban is felvirágoztatta a rádiójáték (Iíörspiel) és a televíziójáték (Fernsehspiel) d r á m a i műfaját. Szász Ferenc német irodalom maradt korabeli

irodalom: I. A középkori német (8—44. sz.) első írásban fennd o k u m e n t u m a i a népvándorlás g e r m á n törzsek szájhagyomá-

NEMET

nyos költészetének későbbről származó feljegyzései. A germán hősi mondavilágból n ő t t ki az első nyelvemlék, a töredékes Hildebrandslied (Hildebrand-ének), amelyet 800 körül jegyeztek fel, míg a másik korai nyelvemlék, a Merseburger Zaubersprüche (Merseburgi ráolvasás, felj.: 9—10. sz.) a p o g á n y germán folklór terméke. A feudális társadalom kiépülésével és a kereszténység elterjedésével együtt jelenik meg és hódít teret az írásbeliség, amelynek kezdetben egyetlen letéteményese az egyház. A korabeli műveltség székhelyei a kolostorok, az irodalom művelői a szerzetesek. A latin nyelvű egyházi irodalom mellett létrejövő korai német nyelvű irodalom is vallási célokat szolgál: feladata, hogy az ú j o n n a n megtérített keresztényekhez népszerű formában közelebb hozza és megismertesse az ú j vallási tanok lényegét. Ezért a 9. sz.-i irodalom legjelentősebb alkotásai vallásos t á r g y ú , epikus elemekkel kevert tanköltemények (Heliand, 830 k.). A 10. sz.-ban az egyház világi h a t a l o m m á válásának következtében az egyházi irodalomban is az elvilágiasodás jelei kezdenek m u t a t k o z n i : létrejön egy antik formákat követő, t a r t a l m á ban azonban a régi germán hagyományokban gyökerező irodalom, amely latin nyelven konzerválja a német kultúra szórványosan fellelhető kincseit. A l i . sz.-tól kezdve egyre élesebben elkülönül egymástól a tanító jellegű egyházi és a felvirágzó világi irodalom. Francia m i n t á r a megszületik a kalandos, egzotikus történeteket feldolgozó udvari eposz, amely — a régi hősi énekkel ellentétben — m á r nem szóban, hanem írásban hagyományozódik, fejlődésnek indul és írásban rögződik a vándor énekmondók (Spielmann) költészete. Az eredetileg csak szóbeli előadásra, a vásárterek népének mul a t t a t á s á r a szánt történelmi t á r g y ú énekek, m o n d á k , népmeseelemek összefüggő elbeszélő költeményekké fűződnek és megtalálják közönségüket a főúri udvarokban is. Az énekmondó költészet vonzereje az izgalmas cselekmény, a látványos leírások, a friss és tudálékosságtól mentes előadásmód. A lovagi rend megerősödése és befolyásos társadalmi erővé válása nyom á n kialakuló lovagi eszmevilág és lovagi kultúra megteremti a m a g a sajátos műfajait: a lovagi-udvari eposzt és a Minnesang néven ismert lovagi lírát, ugyanakkor — a keresztény ideológia és a lovagi ízlés módosító hatását is f e l m u t a t v a — a hősi eposz f o r m á j á b a n irodalmi életre kel a germán hősi mondavilág. E m ű f a j o k felvirágzása érleli meg 1160-tól 1220-ig a német irodalom első nagy korszakát. A lovagi epika megkülönböztető vonása

az érdeklődés az ember érzelmi és gondolatvilága iránt, az erkölcsi eszmény kialakításának igénye, a vonzódás az erkölcsi problémákhoz s a kifinomult tárgyhoz illő választékos, időnként preciőz stílus. A költők erősen stilizált, romantikusan eszményített képekben örökítik meg a lovagi világot, s így tollúk alatt az eposz a lovagi rend kiválasztottságát igazoló mítosszá válik. A nagyrészt francia mint á k a t követő eposzköltők közül a kifinomult udvari eszményt legtökéletesebben Hartmann von Aue és Oottfried von Strassburg valósította meg. Wolfram von Esehenbach vallási-erkölcsi koncepciójának önállóságánál ós gondolatvilágának eredetiségénél fogva a középkor legnagyobb német epikusának számít. A lovagi líra német földön egyrészt a hazai népi dalköltészet, másrészt a Franciao.-ból átszármazott trubadúrköltészet hatására bontakozott ki. E líra fő t a r t a l m i vonása az úrnő iránti hódolat, a reménytelen epekedés a megközelíthetetlen nemes hölgy u t á n . E társasági konvenciók által szabályozott érzelem rendkívül stilizált, finoman csiszolt és virtuóz formában jelenik meg. A Minnesang csúcsát Walther von der Vogelweide költészete jelenti, aki az udvari líra arisztokratikus világát a népköltészet elemeivel frissíti fel, ugyanakkor politikai költeményeivel megnyitja a líra kapuit a konkrét valóság témái előtt. A hősi eposz rögzített formájában életre kelt hősi ének az ősi germán kultúrkincsben gyökerezik, s bár magán viseli az ú j , feudális társadalmi formáció, a keresztény ideológia, a lovagi életforma és k u l t ú r a h a t á s á n a k jegyeit, e később rárakódott rétegek a l a t t a feudalizmus előtti b a r b á r világ erkölcsiségét és eszmevilágát őrzi. A német hősköltészet reprezentatív terméke a régi mondai anyagot formába öntő Nibelung-ének (Nibelungenlied), amely ismeretlen szerző műveként 1200 körüf keletkezett. O A 13. sz.-tól kezdve, különösen a városok gazdasági és társadalmi súlyának növekedése következtében, fokozatosan ízlésformáló erővé válik a polgárság — különösképpen a k ö n y v n y o m t a t á s feltalálása u t á n — és létrehozza a m a g a józan, gyakorlatias szellemének megfelelő, szórakozási igényét kielégítő irodalmat. A zárt rendi alapokon épülő, exkluzív udvari-lovagi irodalmat ily módon egy szélesebb rétegekhez szóló populáris irodalom v á l t j a fel, amelyben egyrészt az oktató-nevelő és szatirikus irányzat, másrészt a komikus, szórakoztató jelleg uralkodik. A 14 — 15. sz. átmenetet alkotó korszakának kedvelt m ű f a j a i a tanköltemény, a didaktikus célzatú vagy szatirikus allegória, az állat181

NEMET

mese, a humoros, anekdotaszerű elbeszélés (Schwank). A középkor klasszikus műfajai is demokratizálódnak: a lovagi eposz ós a hő si eposz prózai átdolgozásban él tovább, a Minnesang á t a d j a a helyét a szigorú formai és t a r t a l m i előírásokhoz köt ö t t , száraz ós iskolás Meistersangnak, amelynek művelői főként kézművesek, a legjelentősebb közülük H . Sachs. Az egyházi liturgikus d r á m a kilép a templomból a piactérre, passiójáték, dramatizált legenda vagy bibliai epizód, farsangi játék f o r m á j á b a n egyre világiasabb tartalommal telik meg s végül népszórakozássá válik. A próza csaknem az epika egész területén kiszorítja a verses f o r m á k a t : megjelennek az antik mondavilág és az orientális kultúrkincs h a g y o m á n y a i t újrafeldolgozó első prózaregények. A kezdetleges prózanyelv kiművelésében n a g y szerepet játszanak — különösen a hívek tömegének szánt prédikációkkal — a misztikus filozófia német művelői. O A humanizm u s Itáliából t e r j e d t át a német nyelvterületre; a középkor túlvilág-központú világszemléletével szemben az evilági valóságot helyezi világnézete középpontjába, s a n n a k megismerésére törekszik a t u d o m á n y segítségével, a tapasztalat, a gondolkodás, a megfigyelés ú t j á n . Az antik irodalom tanulmányozása a költészet a k t í v művelésére ihlette a h u m a n i s t á k a t : mintaképeik nyomán felújították a klaszszikus m ű f a j o k a t (óda, elégia, epigramma), s virágzó neolatin lírát h í v t a k életre, a klasszikus tragédia és komédia feltárásával ú j vágányokra terelték a színjátszást, s lényegében megteremtették az alapját a későbbi német d r á m á n a k . A humanizmus széles körű kibontakozását Németo.-ban gátolta a reformáció és a vallás zászlaja alatt lezajlott, az 1525-ös parasztháborúban kicsúcsosodó forradalom. A vallási-politikai kontroverzia szűk területre korlátozta az irodalom lehetőségeit: publicisztikai m ű f a j o k , hitvitázó értekezések, röpiratok, p a m f l e t e k tették ki az irodalmi termés zömét. A kor legértékesebb irodalmi alkotása M. Luther bibliafordítása, amely a különféle nyelvjárásokból megteremtette az egységes újfelnémet irodalmi nyelv alapjait. A 16. sz. második felében kibontakozó irodalom részint az ú j protestáns ideológia szócsövévé, később a katolikus restauráció idején az ellenreformáció eszközévé válik. A századvég irodalma a középkor örökségét hordozza magával, az önmagukat túlélt plebejus-polgári m ű f a j o k a t műveli tovább, meglehetősen alacsony szinten. A humanizmus és a reformáció szellemi forradalmának kiteljesítője irodalmi téren J . Fischart, aki szertelen fantáziájával és 182

nyelvi gazdagságával egyben a barokk ízlést előlegezi. O A 17. sz.-ban lezajlott harmincéves háborúból Németo. szuverén törpefejedelemségek szövetségeként került ki. A francia abszolút monarchiát utánzó miniatűr udvarok lettek a műveltség központjai, az udvari arisztokrácia pedig az ízlés irányítója. E n n e k megfelelően az irodalom is udvari-arisztokratikus irodalommá, művelőinek szándékát tekintve pedig zártkörű „ t u d ó s " irodalomm á vált, amely idegen — főként francia, olasz és spanyol — m i n t á k n y o m á n törekedett ú j ihletést adni a fejlődésében megrekedt német irodalomnak. Az első indítást a nyelvművelő társaságok jelent e t t é k , amelyek a M. Luther óta visszafejlődött, elhanyagolt német irodalmi nyelv megtisztítását és korszerűsítését t ű z t é k ki célul. A költészet r e f o r m j á t M. Opitz h a j t o t t a végre, aki poétikájával — antik ós francia reneszánsz m i n t á k a t hasznosítva — megvetette az a l a p j á t egy formai kiegyensúlyozottságra törekvő, magas k u l t ú r á j ú költészetnek. Az Opitzkövetőkből nevelődött az „első sziléziai iskola" néven ismert költőkör (P. Fleming, S. Dach). A korabeli lírát a rezignáció és a mélabú hangulata uralja; nagy szerep jut — különösen a háborús megrázkódtatás n y o m á n feléledő irracionális-misztikus irányzatban — a vallásos t é m á n a k (Angelus Silesius). F o r m a i megoldások tekintetében kezdetben a reneszánsz klasszicizáló hatása érvényesül, később, különösen a „második sziléziai iskolánál", a formai gondosság virtuozitássá, a stiláris díszessóg dagályos-patetikus p o m p á v á fokozódik. A barokk líra legnagyobb mestere A. Qryphius, aki egyben a tudós német m ű d r á m a megteremtője is. A prózaműf a j o k terén az emberélet teljességét kibontakoztató, nagy dimenziójú regényforma, az ún. „heroikus-gáláns regény" válik uralkodóvá, amelynek színhelye az udvar, hősei pszeudo-történelmi személyiségek. A m ű f a j kiegészítőjeként j ö t t divatba az idillizáló, stilizált pásztorregény, ellentéteképpen pedig a pikareszk regény. Az ú j regényfajta hőse a társadalmon kívüli picaro, a csavargó kalandor, aki illegális eszközök segítségével igyekszik érvényesülni és betörni a születési és vagyoni privilégiumok által védett előkelő világba. E regényfajta lehetőségeit aknázta ki a 17. sz.-i regényirodalom világirodalmi rangú alkotása, H . J . Chr. Grimmelshausen Simplicissimusa. A század utolsó évtizedeiben a barokk szertelenség és pátosz reakciójaként ú j f a j t a irodalmi eszmény kezd hódítani, amely a francia klasszicizm u s és racionalista esztétika elveit átvéve a valószerűség és az ésszerűség t a r t a l m i

NEMET

követelményét párosítja a világosság és a rend formai-stiláris követelményeivel. Ugyanekkor az udvari-arisztokratikus ideológiával szemben megerősödik a demokratikus-plebejus polgári értelmiségi szemlélet, amely egyrészt Chr. Reuter szatirikus regényeiben és vígjátékaiban, másrészt J . Chr. Günther őszinte érzéseket tolmácsoló lírájában nyilatkozik meg. O A 18. század második felében induló felvilágosodás és az azt követő klasszika a német irodalom legjelentősebb korszaka: ekkor érik a t ö b b i európai irodalommal egyenrangú nemzeti, klasszikus irodalommá. Ez az előretörés a forradalmat előkészítő polgárság ideológiájának, a felvilágosodásnak t a l a j á n következik be. A korai felvilágosodás irodalm á n a k törvényszabója J . Chr. Gottsehed, aki az antik görög és római irodalom legtökéletesebb f o l y t a t ó j á n a k , a 17 — 18. sz.-i francia klasszicizmusnak elveit emeli kötelező normává. Eszerint a költészet célja a „ t e r m é s z e t " utánzása és az ember erkölcsi kiteljesítése, esztétikai mércéje pedig a józan ész és a jó ízlés. E racionalista irányzattal szemben, ill. kiegészítéseképpen J . J . Bodmer és J . J . Breitinger inkább az alkotó képzelet fontosságát, a költészet nevelő célja mellett annak gyönyörködtető szerepét hangsúlyozzák, valamint azt a felismerést, hogy a költészetnek nem a n n y i r a az értelemre, mint i n k á b b az érzelem világra kell hatnia. Ezeknek az elveknek megfelelően a század eleji német felvilágosult irodalom erősen didaktikus jellegű. Az előző század exkluzív irodalmával szemben a társadalom minden rétegéhez kíván szólni; a jó ízlés nevében szembefordul a barokk dagályossággal és világos, szabatos nyelvi kifejezésre törekszik. K e d v e l t m ű f a j k é n t jelentkezik a természetleíró és bölcselkedő tanköltemény, az állatmese, a szatíra és a komikus eposz. A felvilágosodás második nemzedéke, a „brémai költőkör" számára is törvény marad az ésszerűség és a jó ízlés, de ez az iskola f ő k é n t érzelmek kiváltásával akar nevelni és boldogítani. Az az érzelmi t a r t o m á n y azonban, amelyet m ű v ü k átfog, a szűk korlátok között mozgó magánélet szolid és langyos filiszteri érzelemvilága. Ebből a körből nőnek ki egyfelől — angol m i n t á r a — a német szentimentalizmus h a j t á s a i : az érzelmes regény és az ún. könnyfakasztó komédia, másfelől a rokokó költészet, amely a szerelem és a bor örömeit éneklő anakreontikus lírában és a stilizált idillköltészetben ölt f o r m á t . O A felvilágosodás n a g y nemzedéke azután t o v á b b munkálkodik a korai felvilágosult irodalom szűkre szabott normáinak kitá-

gításán. Újszerű antikvitás-koncepciójával J . J . Winckelmann megteremti a felvilágosodás kiterjesztésének, a klasszik á n a k etikai és esztétikai ideálját: a személyiségét szabadon és harmonikusan kibontakoztató görög embereszményt. G. E . Lessing kritikai és esztétikai munkásságával felszabadítja a német szellemet mindenfajta tekintélyi elven alapuló vallási, társadalmi, tudományos dogma uralm a alól. Kritikailag újraértelmezi Arisztotelész drámaelméletét és a merev szabályokhoz k ö t ö t t antikizáló francia tragédia helyett a shakespeare-i d r á m á t állítja eszményképül, a képzőművészetek és a költészet t á r g y á n a k összevetése során kidolgozza a felvilágosodás humánum központú, realista elemekre épülő irodalomesztétikáját. Drámaíróként is úttörő jelentőségű, amennyiben ő teremti meg a német polgári d r á m a jellegzetes m ű f a j a i t : a polgári szomorújátékot, a társadalmi vígjátékot és a politikai tragédiát. Chr. M. Wieland a f o r m a i tökéletesség csúcspontjára emeli a rokokó költészetet és ú j lendületet ad a fejlődésregénynek, valamint megalkotja a felvilágosodás társadalmipolitikai eszméit hirdető államregény és politikai kulcsregény m ű f a j á t . J . G. Herder eszméinek messzire gyűrűző hatása hosszú időre megtermékenyíti az irodalmi fejlődést. Értekezéseiben elsőként veti fel az irodalmi jelenségek összefüggéseikben — t e h á t történeti nézőpontból — való vizsgálatának szükségességét, megcáfolja az egyetemes, minden irodalomra egyformán érvényes esztétikai törvények létjogosultságát, megalkotja a nemzeti irodalom fogalmát, felfedezi ós mintaképül állítja az eddig ismeretlenségben kallódó népköltészetet, megfogalmazza a költői eredetiség, a „géniusz" kritériumait. O Részben J . G. Herder h a t á s á r a bontakozik ki a Sturm und Drang mozgalom, amelynek költői eszményképe az ösztönös „zseni", irodalmi hőse pedig a „természet e s " ember, a k i csak a szív és az intuíció szavának engedelmeskedik s ezt az erkölcsi törvényszerűséget szegezi szembe a hazug filiszteri morállal. Társadalmi szempontból a Sturm und Drang az abszolutizmus ellen lázad a „természet" nevében, amikor az egyéniség korlátlan szabadságát, a személyiség kultuszát hirdeti és a világot megváltó tettekre vágyik. A mozgalom drámaírói (F. M. Klinger, J . M. R . Lenz, H . L . Wagner) társadalmi konfliktusokat ábrázolnak szenvedélyesen naturalisztikus modorban; a zsarnokgyűlöletet, szabadságvágyat éneklő lírikusok és idillköltők közül kimagaslik a népballadához visszanyúló G. A. Bürger, a német műballada megteremtője. A német fel183

NEMET

világosodás utolsó szakasza, a weimari klasszika, a francia forradalom célkitűzéseit valósítja meg eszmei síkon, a n é m e t ség emberré és polgárrá nevelésének útján. A J . W. Goethe és Fr. Schiller műveiben kibontakozó klasszika irodalmának középpontjában éppen ezért a tökéletes ember eszménye áll, amely lényegében nem más, m i n t a polgári korszak eszményeinek megtestesülése, idealizált ós esztétizált formában. Az a n t i k v i t á s sugallta polgári humánumkoncepciót a klasszika a művészi alkotásban a k a r j a megvalósítani, abból a művészetfelfogásból kiindulva, hogy az ember a művészeten keresztül önmaga fölé tud emelkedni s a művészi képben megalkotja azt a tökéletességet, amelyre a természet legmagasabb rendű kiteljesedésében képes. í g y a líra a kor n a g y filozófiai és világnézeti alapkérdéseinek megválaszolására vállalkozik, a d r á m a az emberiség t ö r t é n e l m i fejlődésének problematikáját veti fel, a regény pedig az ember belső nevelődésének eszköz kíván lenni. O A n é m e t romantika (1800 — 1830) világszemléletének egyik gyökere a csalódás a f r a n c i a forradalommal valósággá vált polgári világban. K r i t i k a i szemléletként bontakozik ki, amely elsőként érzékeli és kísérli meg értelmezni az ú j világrend negatív t a p a s z t a l a t a i t : J . G. Fichte szubjektív idealista filozófiájából kiindulva, de visszanyúlva a Sturm und Drangra, is, a r o m a n t i k a teoretikusai (Schlegel fivérek) a szuverén művészi E n t helyezik művészetkoncepciójuk középpontjába; a valóságot az alkotó géniusz, a szellem teremtményeként értelmezik, a költészetet semmi által nem korlátozott irracionális képzelet tevékenységének fogják fel. E z az elméleti kiindulópont h a t á rozza meg a r o m a n t i k a művészi módszerét: univerzalizmusát és szubjektivizmusát, vagyis azt a törekvést, hogy a végtelen világ jelenségeit összességükben rag a d j a meg a költői képzelet s a művészi intuíció lírai-szubjektív érzékelő folyam a t á b a n . A J é n á b a n központosuló első r o m a n t i k u s iskola írói és költői (W. H . Wackenroder, L. Tieck, Novalis) eszmevilágában az antik ideált kiszorítja a katolikus német középkor eszményített, mitizált képe, koruk realitásától elrettenve a kapitalizmus előtti patriarkális m ú l t b a vágyódnak vissza. Ezen az ú t o n indul el a romantika konzervatív ága, amely végül vallásos miszticizmusba és középkorkultuszba torkollik. Ugyanakkor a r o m a n t i k u s múlt-nosztalgia fedezi fel a német nemzeti múlt, a népi gyökerű hazai k u l t ú r a és folklór eltemetett értékeit (Grimm testvérek). A heidelbergi iskola 184

(A. v. Amim, C. Brentano) költészete a napóleoni háborúk n y o m á n feltámadt nemzeti érzés hatása a l a t t közelebb kerül a valósághoz, a népköltészet hagyományaiból merít, nemzeti-patriotisztikus témák foglalkoztatják, szélesebb hatókörűvé és demokratikusabbá válik. Ebből a körből nő ki a Napóleon elleni felszabadító mozgalmat lelkesítő szabadságharcos líra (Th. Korner, E , M. Arndt), valamint a szülőföld, a német t á j , a n é m e t élet felé forduló, bensőséges, á b r á n d o s hangulatú költészet (W. Hauff, J . Eichendorff, L. Uhland), végül a r o m a n t i k a harmadik, berlini hullámának legnagyobbjaival (H. Kleist, E . T. A. Hoffmann) megindul magának a romantikának a méhében a realizmus folyamata. A romantikából a realizmusba való átváltás fokozatosan megy végbe; ennek megfelelően az átmeneti korszak íróinak, költőinek (A. Ghamisso, K. Immermann, A. Droste-Hülshoff, E. Mörike) műveiben e g y m á s mellett élnek a romantikus m o t í v u m o k az újf a j t a valóságlátás elemeivel. Az 1830-as évek politikai-társadalmi mozgalmai s a materialista világnézet térhódítása érleli meg az ú j világképet, a m e l y viszont kialakítja a belőle fakadó irodalom jellegzetes vonásait: a társadalom-központúságot, a valósághoz-kötöttséget, a politikai elkötelezettséget, a fogékonyságot az irodalmi t é m a k é n t eddig alig szereplő szociális kérdések iránt. Míg a nyugat-európai irodalmakban ekkor alakul ki a kritikai realizmus, a német elmaradottság nem n y ú j t sem anyagot, sem horizontot széles t á v l a t ú epikus általánosításokra, amelyek t a l a j á n kiépülhetne a t á r s a d a l m i konfliktusok átfogó ábrázolására vállalkozó realista regény. O A fellendülő forradalmi mozgalom pátosza i n k á b b a szubjektívebb m ű f a j o k b a n keresi a m a g a kifejezését. í g y felvirágzik és — mindenekelőtt H . Heine művében — művészi tökélyre érik a politikai líra, hogy az 1848 előtti, ún. „ V o r m á r z " korszak forradalmi költőinél egyre határozottabb antifeudálisdemokratikus programmal teljék meg. L. Börne és H . Heine, v a l a m i n t a hozzájuk közelálló haladó, liberális szellemű Junges Deutschland kör íróinak közreműködésével fellendül a politikai publicisztika és a német valóság elemeit lírai szemszögből megragadó útirajz. U g y a n e k k o r kezdetleges kísérletezések történnek a jelen problémáit felvető korregény megteremtésére és a d r á m a megújítására, a klasszikus eszmedrámától és a sorstragódia formájában divatozó romantikus drámától való elszakadás jegyében. A szemléletében realista, társadalomértelmezésben materialista, eszközeiben az expresszionizmusra

NEMET

előremutató m o d e r n dráma G. Büchnerrel születik meg. Az őt követő F r . Hebbel munkássága á t v e z e t a század második felébe. Nagy szenvedélyeket ü t k ö z t e t ő drámáiért, amelyekben a hősök látványos lelki és fizikai megsemmisülése keltett elsősorban feltűnést, a ,,német Shakesp e a r e " kitüntető n e v e t kapta. Világszemléletében elmarad G. Büchnertől; a német kispolgár m i n d e n n a p i életét és a n n a k veszélyes beszűkülését ábrázoló művei, formai téren d r á m á i n a k alkalmazkodása a kortársi színház a d t a lehetőségekhez és a közönségízléshez mégis a német realista d r á m a legismertebb alakjává emelte. O A század közepe t á j á n érkeznek az első jelentős impulzusok az osztrák és a svájci irodalomból is. A német realizmus és uralkodó m ű f a j a , a társadalmi regény a század második felében születik meg. Jellemző vonása, hogy nem jut el a valóság egészének művészi átfogásáig, részben provinciális, sőt regionális jellegű, amenynyiben erősen k ö t ő d i k a vidékhez és a tájhoz, általában pedig a francia és az angol regényhez viszonyítva szűkebb látókörrel és egyoldalúbb történelmi-társadalmi perspektívából, befelé forduló lírai és elvont, moralizáló színezettel, részletjelenségek ábrázolására vállalkozik (Th. Storm, W. Baabe). A 19. sz.-i realizmus Th. Fontane t á r s a d a l m i regényeiben éri el csúcspontját és zárkózik föl a nyugateurópai regényhez. O A nyolcvanas évek ú j irányzata a naturalizmus. A következetes naturalizmus meghirdetett p r o g r a m j a szerint a valóság és az igazság pontos ábrázolására törekszik, a művészet feladat á n a k egy-egy valóságrészlet tudományosan egzakt megfigyelését és aprólékos, fényképszerű lemásolását t a r t j a . Követői politikus érdeklődésű, a német szociáldemokráciához közel álló baloldali írók, akik elsőnek teszik irodalmi t é m á v á a szociális problémát, a modern nagyvárosi civilizáció csúf oldalait. A naturalista irányzat legmaradandóbb alkotásait a d r á m a terén h o z t a létre (G. Hauptmann). A naturalizmus elvirágzása u t á n az irányzatok sokszínűsége jellemzi a századfordulót. Míg a naturalista irodalom, ha közvetetten is, érzékeltette a német munkásmozgalomnak és teoretikusainak hat á s á t , addig a vele szemben fellépő konzervatív íróknál, sőt még a mérsékelt polgári humanizmus kritikai realista képviselőinél is, eltérő jelleggel és hatásfokkal ugyan, m i n d e n ü t t föllelhető F r . Nietzsche filozófiai nézeteinek jelenléte. Nyelvistilisztikai és poétikai-esszéista teljesítményének h a t á s a alól szinte senki nem v o n h a t t a ki m a g á t . A fennálló állami, társadalmi, vallási stb. intézményeket,

illetve konvenciókat tagadó nézetei mögött kortársai közül csak kevesen ismerték föl a szélsőséges konzervativizmusában rejlő veszélyeket. Epigon kísérletként jelentkezik a neoklasszicizmus, az újr o m a n t i k a a naturalizmus sivár világképét csillogó illúziókkal cseréli fel, a dekadencia a késő-polgári társadalom világvége-hangulatát tükrözi, az esztéticizmus a szépség túlfinomult kultuszából nő ki, az impresszionizmus az illanó benyomást a k a r j a kifejezni s a költői kép nyelvére f o r d í t j a le a modern lélek rebbenéseit. A szimbolizmus a külső jelenségeket a belső folyamatok jelképeivé a v a t j a s ezzel olyan szimbólumrendszert alkot meg, amelynek kulcsa a költő személyes tud a t á b a n van. Ezek a párhuzamosan futó, sokszor egymást keresztező irányzatok különösen a lírában hoztak létre kimagasló teljesítményeket. A bécsi Hofmannsthal és a prágai Bilke mellett a legnagyobb hatást St. George iskolateremtő, ezoterikus, magas nyelvi igényességgel és előkelő arisztokratizmussal párosuló költészete, illetve írói-emberi mag a t a r t á s a érte el. A francia dekadencia h a t á s á t m u t a t ó és az abból valamiféle szellemi vezérség irányában szabadulni igyekvő ellentmondásos költészete és viszonya a hatalom képviselőihez nem kevés felreértésre adott okot. Közvetlenül halála előtt az akkor uralomra j u t o t t ném e t fasizmustól azonban kategorikusan elhatárolta magát. O Az effajta költészettel szemben áll a nemzetközi „aszfaltirod a l m a t " elítélő s az ősi, „romlatlan" német vidék felé forduló Heimatkunst, amelynek ú t j a később nagyrészt a fasiszta „vér- és talajirodalomba" torkollott. A századforduló érleli meg a realizmus ú j virágzását is. A polgári-humanista nemzetikulturális hagyományokban gyökerező német realizmus ekkor kilép korábbi elzártságából, hasznosítja az európai realista regény nagy távlatú, társadalomkritikus szemléletét, gondosan kimunkált ábrázolóművészetét, és igénybe veszi az ú j f a j t a kísérletek eszközeit is saját lehetőségeinek bővítéséhez. í g y alakítja ki a m a g a kitágult elemző-kritikai szemléletét és módszereit, s főként H . Marin, Th. Mann, H . Hesse műveivel a polgári hum a n i s t a hagyományok letéteményesévé válik. O A szerteágazó irányzatok mellett a század második évtizede t á j á n a saj á t o s a n német fogantatású expresszionizm u s lép fel és válik többé-kevésbé uralkodóvá. Lényege a szembeszegülés az uralkodó polgári ideológiával és konvenciókkal, a világ megváltásának vágya az ember megmentésén keresztül. Művészi céljaiban az emberi lélek leg185

NEMET

rejtettebb mélységéig hatoló, abszolút kifejezésre, „expresszióra" törekszik. A közvetlen kifejezés elemi vágya s a benne megnyilvánuló emberiség-pátosz a mondatfűzés szabályait felrúgó, koncentrált és robbanó energiájú stílust hoz létre. A mozgalom radikális szárnya a politikai aktivizmust hirdeti, az irodalom társadalmi-politikai elhivatottságát. A gazdagon virágzó líra (E. Stadler, J . R . Becher, G. Benn) mellett nagy jelentőségű a dráma, amely a naturalista színjátszással szembefordulva formabontó: stilizált dikciót és ú j f a j t a színészi eszközöket teremt (G. Kayser, E . Toller). Az expresszionista próza reprezentatív képviselője A. Döblin. A polgári irodalom másik, hagyományosabb irányzata, az ún. Neue Sachlichkeit ( „ ú j tárgyiasság") a köznapi élet jelenségeiben megtestesülő valóság illúziómentes, józanul tárgyilagos ábrázolására vállalkozik (E. Kastner, B. Kellermanri). A világháború és az 1918-as novemberi forradalom u t á n i weimari korszaknak nagy eseménye az eszmeiségében marxista— leninista, f o r m á j á b a n merészen újító proletár avantgarde irodalom, amely hatása alá von számos polgári írót is; belőle nőtt ki a később felvirágzó szocialista irodalom (J. R . Becher, B . Brecht, Anna Seghers). A hitleri hatalomátvételtől 1945-ig a német irodalom súlypontját a fasizmus elől külföldre emigrált írók alkotják, akik a humanizmus, a haladás és az európai kultúra védelmében fognak tollat a fasizm u s ellen (Th. Mann, H . Mann, L. Feuchtwanger, B. Brecht, Anna Seghers). A moszkvai emigránscsoport antifasiszta műveit a következetes kommunista eszmeiség jellemzi (J. R . Becher, W. Bredel, E . Weinert). Nómeto.-ban a hivatalosan t á m o g a t o t t náci irodalom a leghangosabb irányzat; az ellenszegülőket közlési tilalom sújtja, mások belső emigrációba vonulnak vissza, ismót mások látszólag ártatlan, „ r e j t j e l e s " művekkel próbálják megértetni m a g u k a t a közönséggel (W. Bergengruen). O 1945 u t á n a német irodalom közös t é m á j a a lelkiismeretvizsgálat, a leszámolás a múlttal. Az N D K - b a n kibontakozó szocialista realista irodalom, amely elsősorban az 1920-as évek német proletárirodalmára és a jelentős antifasiszta írói teljesítményre épít, erőteljesen indul J . R . Becherrel, B. Brechttel a lírában, Anna Seghers-szel, A. Zweiggel a prózában, az epikus színház pedig szinte egyeduralkodóvá válik a drámai műfajb a n . Az írók s a j á t tetteik számbavételével, a mérhetetlen pusztításért való felelősség felvetésével és a kibontakozás lehetőségeivel foglalkoznak első írásaikban. De m á r az ötvenes években a háborús él186

m é n y és az antifasiszta tematika mellett n a g y szerepet k a p az ú j társadalmi viszon y o k és az ú j f a j t a emberi kapcsolatok megteremtésének a t é m á j a (Anna Seghers, J . R . Becher, E . Strittmatter, H. Kant). Az 1960-as évek közepétől a k o r á b b a n nemegyszer megmutatkozó tartalmi és formai egysíkúsággal szemben a témák és művészi módszerek változatosságára való törekvés kerül előtérbe (E. Strittmatter, H . Kant, Fr. Fuhmann, St. Hermlin, J. Bobrowski, Christa Wolf). Az írók ós a költők sokoldalúan kísérlik meg ábrázolni az emberi személyiség formálódásának összetett folyamatát a szocializmus viszonyai között, a szocialista t á r s a d a l o m újszerű ellentmondásait s az ú j fejlődés felvetette erkölcsi konfliktusokat, ugyana k k o r pedig erőteljes kifejezésre törő, egyéni stílus kikísérletezésén munkálkodn a k . Emellett sor kerül történelmi és legendái tárgyak újraformálására, a tudományos-technikai forradalom problémáin a k irodalmi megfogalmazására, v a l a m i n t a sci-fi irodalom körébe tartozó kezdeményezésekre is. Az NSZK-ban a különböző ezoterikus törekvések közül kiemelkedik a Grwppe 47, amely azzal a céllal a l a k u l t , hogy az antifasizmus alapján politikailag elkötelezett irodalmat teremtsen és mind e n f a j t a neofasiszta jelenséggel a legh a t á r o z o t t a b b a n szembeszálljon. Azonb a n a Gruppé 47 nem lépett fel egységes programmal, világnézeti vagy esztétikai koncepcióval, h a n e m különböző meggyőződésű és egyéni elképzeléseket követ ő írókat egyesített magában. A dortm u n d i Gruppé 61, amely p r o g r a m j á u l a m o d e r n ipari m u n k a világának irodalmiművészi feldolgozását tűzte ki (M. von der Grün), többé-kevésbé elszigetelt kísérlet m a r a d t és legjobb szándékai ellenére sem t u d o t t á t ü t ő sikert aratni, n o h a legismertebb képviselői (M. von der Grün, Chr. Geissler, G. Wallraff) riportregényeikkel nem kis feltűnést kelt e n e k . Az egymás mellett élő heterogén törekvések halmazában kirajzolódik — lényegében a Gruppé 47 keretén belül v a g y ahhoz közel — a hagyományokhoz kapcsolódó, de azokat modern eszközökkel megújító realista vonal (A. Andersch, H . Böll, S. Lenz); emellett sokféle formaitechnikai kísérletezés f ^ y i k az irodalom valamennyi ágában. Általánosan érvényesülő tendencia a műnemek fellazulása: a d r á m a epikussá válik, a regény igyekszik megszabadulni a tárgytól ós a t a r t a lomtól, a költészet leveti a lírai formarendszert és ú j formák hódítanak t e r e t , m i n t a rövid elbeszélés és a h a n g j á t é k . Az egyes műnemeken belül is széles és sokszínű a skála: a társadalomkritikus

NEMET

korregénytől (G. Grass, M. Walser) a belső tudatkonfliktusokat feltáró én-regényig (H. E . Nossack), a k i m o n d h a t a t l a n t rejtjelekbe foglaló, ezoterikus lírától (G. Eich) a morális-politikai költészetig (H. M. Enzensberger), a pusztán vizuális és auditív hatásokra törekvő konkrét költészettől a nyelv lehetőségeivel való öncélú költői kísérletezésig (H. Heissenbüttel), az agresszív társadalomleleplező színműtől (P. Weiss) az ö n m a g á t megsemmisítő dráma-paródiáig. Valamennyi kísérleti iránynak közös vonása a stilizálás: a lényeges vonások elvonatkoztatásán alapuló jelzés és utalás, az egyedi eseteket általánosító modell-analízis, a valódi összefüggéseket sejtető jelképrendszer — ezek azok a módszerek, amelyeknek segítségével az írók értelmezik és elemzik a tőkés fogyasztói társadalom viszonyai között kialakult életet. O írod.: G. G. Gervinus: Geschichte der poetischen National-Literatur der Deutschen (1835 — 1842); H . Kluge: Geschichte der deutschen Nationalliteratur (1869); Kürschners Deutscher Literatur-Kalender (1879től napjainkig); K . Goedeke: Grundriss zur Geschichte der deutschen Dichtung (1884 — 1966); Heinrich G.: A német irodalom története ( 1 8 8 6 - 1 8 8 9 ) ; F . V o g t M. Koch: Geschichte der deutschen Lit e r a t u r (1897. 3. átdolg. kiad. 1934 — 1938); H . W. Eppelsheimer — C. Köttelwelsch: Bibliographie der deutschen Literaturwissenschaft (1945-től folyamatosan); Josef Korner: Bibliographisches H a n d b u c h des deutschen Schrifttums (1949); H . de B o o r - G . Newald: Geschichte der deutschen Literatur (1949től); Lukács Gy.: N é m e t realisták (1955); W. Stammler (szerk.): Deutsche Philologie im Aufriss ( 1 9 5 6 - 1 9 6 2 ) ; E . Frenzel: Daten der deutschen Dichtung. Chronologischer Abriss der deutschen Literaturgeschichte von den Anfángen bis zur Gegenwart (1962); K . G y s i - K . Böttc h e r - G . A l b r e c h t - P . G. K r o h n (kiad.): Geschichte der deutschen Literatur (1963tól); H . J . Geerdts: Deutsche Literaturgeschichte in einem B a n d (1965); P. R a a b e : E i n f ü h r u n g in die Quellenkunde zur neueren deutschen Literaturgeschichte (1966); uő: Quellenrepertorium zur neueren deutschen Literaturgeschichte (1966); F . Martini: Deutsche Literaturgeschichte (1968); G. Albrecht—K. Böttcher: Deutsche Literaturgeschichte in Bildern ( 1 9 6 9 - 1 9 7 0 ) ; Halász E . : A német irodalom története (1971); H . A. Koch — U t a K o c h : Internationale Germanistische Bibliographie (1980-tól); K . Böttcher—H. J . Geerdts: K u r z e Geschichte der deutschen Literatur (1981). Halász Előd

O II. Az összefüggő nyelvterület egyes peremvidékeinek irodalma az államhatárok történelmi változásai során időlegesen vagy véglegesen függetlenedett a német nemzeti irodalom egységesebb folyamatától. Az osztrák, ill. a svájci német irodalom mellett, ennek a l a p j á n beszélhetünk Dánia, a Benelux államok, Franciao., Olaszo., Jugoszlávia, Csehszlovákia, az 1. világháború előtti balti államok kisebbnagyobb jelentőségű múltbeli vagy jelenkori n é m e t nyelvű irodalmáról. Ugyancsak irodalmat teremtő szigetkultúrák fejlődtek ki a tágabb szomszédságban, ill. a távolabbi európai vidékeken vagy m á s földrészeken különböző korokban letelepedett német anyanyelvű közösségek körében: Mo.-on (1918 u t á n részben R o m á niában), a régi Oroszo.-ban (később az SZU-ban), az észak- és dél-amerikai kontinens szinte valamennyi államában, Palesztinában stb. Önállóságukat, folyamatosságukat tekintve legszámottevőbb német nyelvű szigetek: Csehszlovákia, Franciao., Luxemburg, Mo., R o m á n i a , SZU. O írod.: J . Nadler: Literaturgeschichte der deutschen Stámme u n d L a n d s c h a f t e n (1—4., 1 9 2 9 - 3 1 ) ; K . K . Klein: Literaturgeschichte des Deutscht u m s im Ausland (1939 és 1979); Auslandsdeutsche Literatur der Gegenwart (1—, 1974 — ); Auslandsdeutsche K u l t u r , Europáische Ideen (1976); Die deutsche L i t e r a t u r der Gegenwart (1980). O ' • Ausztria irodalma: osztrák irodalom. O 2. Csehszlovákiai német irodalom: A Habsburg-monarchia felbomlásáig az osztrák vagy a német irodalommal öszszekapcsolódó cseh-, morvaországi, sziléziai s különösen prágai német irodalom élete az 1918 u t á n i ú j államkeretekben folytatódott. A megváltozott feltótelekkel t o v á b b élő német nyelvű irodalom általában vállalta az alkotó együttélést a cseh nemzeti k u l t ú r a aktuális fejlődésével, nem utolsósorban ennek dem o k r a t i k u s szellemű hagyományaival, m a j d szocialista eszmei tájékozódásával is. Az 1918 előtti nemzedék középp o n t j á b a n álló t a g j a a P . BezruÓ Slezskó písné ('Sziléziai dalai')-t fordító R . Fuchs (1890 — 1943); más jelentősebb képviselői: L. Winder (1889-1946), E . Sommer (1888 — 1955). 1938-ig Prágában tölt ö t t e éveit magányos alkotóként M. Brod is (1884 — 1968), valamint a fiatalabb J . ürzidil (1896-1970). E . E . Kisch (1885 — 1948) neve az ú j szocialista irodalom vonzásában eszmélkedő prágai ném e t irodalmat fémjelzi; a felzárkózó f i a t a l a b b a k sorában legkiemelkedőbb alkotók: a prózaíró F . C. Weiskopf (1900 — 1955) ós a lírikus L . Fürnberg (1909 — 187

NEMET

1957). 1933 u t á n egy időre P r á g á b a n lelt menedéket a németo.-i baloldali és szocialista, antifasiszta emigráció t ö b b csoportja: ezek az évek a csehszlovákiai német irodalom fejlődésének kicsúcsosodó korszakát jelentették, aminek az ország hitleri megszállása vetett véget. Csak kevesen tértek ide vissza az emigrációból, később a visszatértek is m á s u t t f o l y t a t t á k p á l y á j u k a t (pl. Weiskopf, Fürnberg az N D K - b a n ) . O írod.: P . R e i m a n n : Von Herder bis Kisch (1961); Weltfreunde, (1967); J . Mülilberger: Geschichte der deutschen L i t e r a t u r in B ö h m e n 1900 — 1939 (1981). O 3. Franciaországi német irodalom: Az 1648 óta (1871 — 1918 kivételével) f r a n c i a államiságú, kétnyelvű Elzász a m a g a középkori (Reinmar von Hagenau, Gottfried von Strassburg), humanizmus és barokk kori (S. Brant, J . M. Moscherosch stb.) hagyományaival még a német irodalmi főáramlatok részese, később is olykor a német irodalomtörténet jeles epizódjainak színhelye volt (Herder, Goethe Strassburgban). Helyi tájnyelvi irodalmi k u l t ú r á j a idővel provincializmusba süllyedt. 1871 után a N é m e t Birodalom kereteiben éledt fel ismét, jeles alkotókat k ü l d v e Berlin, Zürich s egyben Párizs írói köreibe (R. Schickele, H . Arp, Y. Goll), akik az 1. világháború idején és 1918 u t á n g y a k r a n síkraszálltak a német és a francia nemzet közeledésének ügye mellett. A 2. világháború megrázkódtatásait követő konszolidáció során a t á j a t képviselő alkotók körében is erőteljesen t é r t hódított a kétnyelvűség. Pl. a francia szürrealista iskolát követő M. Alexandre (1899—) 1952-es kötetével: D u r s t und Quelle ('Szomjúság és forrás', versek, 1952) t é r t vissza a német nyelvhez. Francia nyelvű m u n k á i után A. Weckmann (1924 —) szatirikus eposszal jelentkezett németül: Geschichten aus Soranien ('Soraniai t ö r t é n e t e k ' , 1973), c. művében visszatekint Elzász egész 1871 u t á n i történetére. A további nevesebb szerzők között C. Vigée ( 1 9 2 1 - ) és C. Winter (1931 — ) a m o d e r n nyelvjárási költészet elzászi német képviselője. O Antológiák: Anthologie Elsass— lothringischer Dichter der Gegenwart ('Mai elzász-lotharingiai költők antológiája', 1969 — 1978, 4 köt.). O írod.: R . Minder: Oberrheinische Dichtung gestern und heute (1965); E . Baas: Situation de l'Alsace (2. kiad., 1973). O 4. Luxemburgi német irodalom: A német és francia nyelvű kis állam hoszBZÚ időn keresztül lokális jelentőségű, de széles körű n é m e t irodalmának j a v a része a moseli f r a n k dialektushoz közel álló ,,létzebuergisch" idiómában íródott, amelynek helyesírását 1975-ben vezették 188

be. Az irodalmi német nyelv a m a i fiatalabb nemzedék alkotásaiban kerül előt é r b e : N. Weber ( 1 9 2 6 - ) , A. Koltz (1928 — ), R . Mickel (1939 — ) stb. Ezzel egyidejűleg az ú j luxemburgi német irodalom az NSZK-beli irodalmi élettel t a r t egyre szorosabb kapcsolatot (-»- még Luxemburg irodalma). O Antológiák: Junge Lyrik aus Luxemburg ('Fiatal líra Luxemburgból', 1962). O írod.: P. Grégoire: Zur Literaturgeschichte Luxemburgs (1959). O 5. Magyarországi német irodalom: -*•magyarországi idegen nyelvű irodalmak 3. O 6. Romániai német irodalom: Az 1918-ban Romániához került erdélyi, bánáti, valamint bukovinai — addig mo.-inak, ill. osztráknak számító — német nyelvű centrumok irodalma fokozatosan egy törzzsé fejlődve vált romániai német irodalommá. A korábbi vonzásközpontokhoz — Nagyszeben, Brassó, Temesvár, Csernovic — ekkor zárkózott fel Bukarest is. A korábban Bécs felé irányuló tájékozódást a Németo.-gal való kapcsolatkeresés váltotta fel. A két világháború közötti fejlődés aktuális eleme a késő expresszionizmus hatása és a kritikai realizmus volt. Irodalomszervező vezéregyéniség továbbra is: A. Meschendörjer (1877 — 1963). Az erdélyi ág legjelentősebb képviselője: B. Gapesius (1889 — ), F . Liebhard ( 1 8 9 9 - ) ; b á n á t i a k : O. Alscher (1880 — 1945), M. Königes (1871-1955), O. W. Cisek ( 1 8 9 7 - 1 9 6 6 ) , E . Wittstock (1899-1962), F. J . Bulliardt (1914 — ); Bukovina képviselői: A. Margul-Sperber (1898 — 1967), A. Kittner (1906 — ), Lőtte Berg ( 1 9 0 7 - 1 9 8 1 ) . A 2. világháború körüli határváltozások az u t ó b b i tájék más íróit, költőit különböző i r á n y b a szórták szét: I . Grubert (1909 — 1980) Szovjet-Ukrajnába, Rose Auslandert (1907 — ) Ny.-Európába. í g y került el a fiatalabb P . Gelan (1920 — 1970) is Romániából. Nemzedékéből Bukarestben meggyökerező bukovinai: I. Weissglas (1920 — 1979). A bukovinai ág alkotóvilágának döntő élményforrása egyébként a háborús pusztulás, a haláltáborok iszon y a t a . Az élmény egykorú költői tükrözése tölti ki azt a cezúrát, ami az erdélyi és a b á n á t i irodalomban az írók egy részének német-soviniszta kompromittálódása n y o m á n 1944 u t á n bekövetkezett. A ném e t nyelvű irodalom átfogó újjászerveződése csak az 1950-es évektől indult el, továbbfejlődése kezdetben az NDK-beli, később inkább az NSZK-beli, ill. az osztrák mintákat követő tájékozódás jegyében áll. A dogmatikus irodalompolitika szorítását levető legújabb fejlődésben a két világháború közötti korszak értékes hagyományainak megújítása, a modern

NEMZE

kísérletező kedv és az ú j a b b román irodalmi minták szintetizálása a pozitív elem. A 2. világháború u t á n i nemzedékek legjelentékenyebb, mind g y a k r a b b a n magyarra is fordított képviselői a lírában: W. Aichelburg (1912 — ), Verona Bratesch (1922 — ), W. Bossert (1918—), H . Liebhardt ( 1 9 3 4 - ) , N . Berwanger ( 1 9 3 5 - ) , Chr. Maurer (1939 —); I. Hehn (1943—); a prózában: G. Scherg (1917 — ), L. Schwarz (1925-1981), A. Hauser (1929 — ), F . Storch (1927 — ), E . Scfiarf ( 1 9 2 9 - ) ; J . Wittstock (1939 — ), F . Hodjak ( 1 9 4 4 - ) . A dráma m ű f a j á n a k nincs számottevő képviselője. O Antológiák: Deutsche Dichter der RVR ('Romániai n é m e t elbeszélők', 1955); Grenzgange ('Határátlépések', költ., 1969); Worte und Wege ('Szavak és utak', elb.-ek, 1970); Fahnen im Wind ('Zászlók a szélben', költ., próza, 1972); Worte unterm Regenbogen ('Szavak a szivárványhíd a l a t t ' , elb.-ek, 1973); Valaki tüzet kér (elb.-ek, 1973); Marksteine ('Mérföldkövek', költ., próza, 1974); Vorlaufige Protokolle ('Ideiglenes jegyzőkönyvek', költ.-ek, 1976); A hamis malvázia (elb.-ek, 1981); Pflastersteine ('Utcakövek', vers és próza, 1982). O írod.: M. D u m i t r u — N . Manolescu: Rumánische Literatur der Gegenwart (1968); H . Stiehler: Deutschsprachige Dichtung Rumániens (Akzente, 1974, 21.); A. U. Gabanyi: Partei u n d Literatur in R u mánien seit 1945 (1975); P . Motzan: Die rumániendeutsche Literatur nach 1944 (Neue Literatur, 27, 2 - 3 , 1976); Ritoók J . : K e t t ő s t ü k ö r (1980). O 7. Svájci német irodalom: —Svájc irodalma. O 8. Szovjetunióbeli német irodalom: A cári Oroszo. mezőgazdasági területeire (DélU k r a j n a , Volga-vidék, a Fekete-tenger melléke, Nyugat-Szibéria stb.) a 18. sz. második felétől kezdve bevándorolt német anyanyelvű népesség a 19. sz. végére t e r e m t e t t kezdetleges, nyelvjárásilag széttagolt helyi k u l t ú r á t . N é h á n y u k r a j n a i autodidakta literátor, mint G. Luft (1882-1937), F . Bach ( 1 8 8 5 - 1 9 4 2 ) a későbbi szovjetkorszakbeli kibontakozás hagyományait t e r e m t e t t é k meg, s lettek szervezői is az 1920-as évek fejlődésének. A kibontakozás a Volgai Német Autonóm Szocialista Köztársaság intézményes kereteiben (1924—1941, központok: Engels, Harkov, Szaratov, Moszkva) k a p o t t igazi lendületet, t ö b b e k között a magyar emigráns Illés B. bátorításával. Az alkotói törekvések az oroszo.-i és a németo.-i szocialista irodalom egykorú folyamatához kapcsolódtak. A legjelentősebb kritikus-szervező A. Henning (1892 — 1974) volt. F. Schiller ( 1 8 9 8 - 1 9 5 5 ) , D . Hollmann (1899 — ), G. Sawatzky (1901 —

1944), E . Kontschak (1903-1979), A. Saks (1903 — ), D. Schellenberg (1903 — 1954), S. österreicher (1905 — ), V. Klein (1909 — ), W. Ekkert (1910 — ), F. Bolger (1915 — ), H . Henke (1913 — ), A. Reimgen (1916 —) és mások p á l y á j á n két ú j nemzedék szólességében vált ismertté a szovjet német forradalmi költészet és politikai korregény. A fejlődés az 1930-as évek közepe t á j t egészen kivételes lehetőséget k a p o t t a németo.-i k o m m u n i s t a emigránsok ( J . R . Becher, H . Huppert, F. Leschnitzer, H . Walden, E . Weinert) csatlakozása révén. A lendület íve a világháború eseményei során megtört. Az újrakezdés — a túlélő nemzedék erejéből — az 1950-es évek közepére tehető. A szellemi élet ú j s ú l y p o n t j a az A l t a j vidéki, az Omszk és Orenburg környéki központokba tevődött á t : B a r n a u l b a , Celinográdba, Novoszibirszkbe. Az ú j korszak törekvéseiben m é r t é k a d ó a korábbi hagyományok ötvözése az ú j a b b szovjet, ill. NDK-beli irodalom tendenciáival. Az ú j a b b — elsősorban lírikus — nemzedék főbb képviselői: Nelly Wacker (1919 — ), Lia Frank (1921—), W. Spaar ( 1 9 2 3 - ) , R. Weber (1938 — ). A folyamatos ú j termés az anyanyelvi lapok mellett gyűjteményes kiadásokban lát napvilágot. O Antológiák: Kampflieder wolga-deutscher Sowjetdichter ('Szovjet volgai n é m e t költők harci dalai', 1934); Hand in Hand ('Kéz a kézben', költ.-ek, próza, 1960 — 1965); Durch der Heimat weite Fluren ('A haza t á g terein', költ.-ek, próza, 1967); Wir selbst ('Mi m a g u n k ' , elb.-ek, 1968); Ein Hoffen in mir bleibt ('Reményem megmarad', költ.-ek, próza, 1972); Unversiegbarer Born ('El nem a p a d ó forrás', népkölt., 1974); In Reih und Glied ('Felsorakozva', riportok, 1977); Fragen an das Leben ('Kérdések az életnek', költ.-ek és próza, 1980); Heimatliche Weiten ('Honi t á v l a t o k ' , költ.-ek, próza, 1981—). O írod.: A . Henning: F ü r Gedeihen u n d Neuerblühen (1970); A. R i t t e r : Deutsche L i t e r a t u r in der Sowjetunion (Deutsche Studien, 12., 1974); Zweig eines grossen B a u m e s (1974). Komáromi Sándor Német Könyvkiadók dalmi díj

Békedíja:

—iro-

nem extenzionális modell: —modellelmélet Nemi, Orsola (írói álnév); Flóra Vezzani (eredeti név); (Firenze, 1905. j ú n . 11. — ): olasz írónő, költőnő. 1942-ben jelentkezett első, jelentős verseskötetével Gronaca ('Krónika') c. Meséket, elbeszéléseket, regényeket ír, melyek h a z á j á b a n a gyerekek körében is kedveltek. Műfordí-

189

NEMZE

t ó ; f r a n c i a nyelvből fordít (Flaubert, Saint-Simon, Baudelaire). O F ő b b művei: Rococö (reg., 1940); Lena e il Bombo ('Lena és B o m b o ' , reg., 1944); Maddalena della palude ('A mocsár Magdolnája', reg., 1949); Bottá a Nord ( ' I r á n y Észak', reg., 1955); I gioelli rubati ('Az ellopott ékszerek', reg., 1958); II sarto stregato ('Az elvarázsolt szabó', reg., 1961); Oamicie rosse ('Piros ingek', reg., 1961); Le signore del Barabbino ('Barabbino hölgyei', reg., 1965); L'astrologo distratto ('A szórakozott asztrológus', reg., 1971); I cristiani dimezzati ('A kettészakadt kereszténység', esszé, 1972). O írod.: G. Petrocchi: Monumenti di u n a narrativa cattolica (Via, 1950); L. R u s s o : I narratori (1958). Romhányi Ágnes Némicsandra; Nemichandra (12. sz. ?): kannada (India) költő. Vira Ballala király (1172 — 1219) udvari p o é t á j a volt. A legkorábbról származó k a n n a d a szépirodalmi (nem vallásos tárgyú) m ű , a Lílávatí c. csampú (vers és próza váltakozása) szerzője (a m ű Szubandhu szanszkrit meseregényének, a V á s z a v a d a t t á n a k átdolgozása). Másik m ű v e a Néminátha-purána c. dzsaina legendafeldolgozás, amely a szerző halála m i a t t befejezetlen m a r a d t és Ardhanémi-purána ('Fél Nómi-purána') c. vált ismertté. Major István Némirovsky [némirovszki], Iréné (Kijev, 1903. febr. 24.—koncentrációs tábor, 1944): f r a n c i a írónő. 1917 u t á n emigrált orosz b a n k á r lánya. Regényeiben keserű pesszimizmussal ábrázolta az emigránsok, s azon belül a zsidóság helyzetét, belső megosztottságát a két világháború között. Dávid Golder c. regénye t e t t e ismertté (1929: L á n d o r Tivadarné, A milliomos Golder, 1930; film: ua., J . Duvivier, francia, 1931). O F ő b b művei még: Le bal (1930: P a r a n c s J . , A bál, 1965; film: ua., W. Thiele, francia, 1931); Le vin de solitude ('A magányosság bora', 1935); Jézabel (1936: Fischer Annié, Halálos szépség, 1937); La proie (1938: Máthó Gy., A zsákmány, 1938); Les chiens et les loups ('Kut y á k ós farkasok', 1940); Les feux de l'autömne ('Az ősz tüzei, kiad., 1957). Némividzsaja (17. sz.): gudzsarátí (India) költő. Sílavatí rászó (1643) c. műve a dzsaina hitfelekezet erkölcstanító meseregény (rászó) m ű f a j á n a k legkiemelkedőbb darabja. A hősnőt (Sílavatí, 'Erényes') férje, Csandragupta király alaptalan gyanú m i a t t eltaszítja. Egyik éjszaka a királyt — aki a varázsmesterség adeptusa — egy szellem véletlenül feleségéhez röpíti, akivel gyermeket nemz. Az asszony a gyermeket egy k é j nő házá190

ban szüli meg, aki kitéteti a csecsemőt, hogy az a n y á t befoghassa a m a g a mesterségére. Sílavatí elmenekül, a f i ú t egy gazdag hölgy felneveli. Végül a király ráb u k k a n övéire, s egy dzsaina szerzetes tanácsára nejével együtt remeteségbe vonul. O írod.: G. M. Tripathi: Classical P o e t s of G u j a r a t (1891); K . M. J h a v e r i : Milestones in G u j a r a t i Literature (1914). Vekerdi József nem-mimetikus művészetek: a művészeti á-neoavantgarde d r á m a t ö r t é n e t i eseményeinek, dramaturgiai, színház- és színpadtechnikai törekvéseinek összessége. A 20. sz. első ó vtizedeinek -*•avantgarde mozgalmaihoz kapcsolódik; a 2. világháború u t á n kialakuló ún. „második avantgarde" elüzletiesedése hívta életre, az ellene való tiltakozás jegyében fogant, virágzása az 1960-as évekre tehető, átrendeződése, változása folyamatos. O A neoavantgarde forgatagos, sokszínű, állandó mozgásban levő áramlataiban — a képzőművészetek mellett — a színház m u t a t t a fel a legtöbb értéket. A neoavantgardista színház az „egyidejűség" fogalmának bevezetésével üzent hadat a hagyományos színháznak. Az 1960-as években egy sor — többnyire állandó székhely, ill. színházépület nélkül működő — társulat turnézott (főleg az USA-ból indulva) világszerte. H a t á suk, sikerük n y o m á n alakult ki az együttesekhez kapcsolható, de lassanként színházi rendszerbe illeszkedő, formákat teremtő, ill. meglevő színházi formákat átalakító, ú j t a r t a l o m m a l megtöltő neoavantgardista színház. O Leghíresebb és legsikeresebb, s t a l á n legkövetkezetesebb képviselőjének, egyben úttörő társulatán a k a -TAving Theatre-t t a r t j á k . Az 202

együttes — az amerikai neoavantgarde struktúraellenességére hivatkozva — megszüntette saját intézmény jellegét és — négy társulatra oszolva, melyek állandó színházépület, ill. székhely nélkül turnézn a k — 1970-ben feloszlott. O A neoavantgardista színház többi jelentős társulata is törekedett a hagyományos színházi intézmények jellegének megszüntetésére, feloldására. í g y alakultak ki a neoavantgardista színház sajátos — művészi, elméleti és technikai kötöttségektől mentes, ill. szabadulni akaró — formái, az antiszínház, a gerillaszínház, az utcaszínház, a happening, a protest song m ű f a j a , a neoavantgardista dokument u m d r á m a , az agitációs színház (az 1960as évek diákmozgalmainak találkozóin, fesztiváljain) stb. (—politikai színház). Q A neoavantgardista színjátékszerű, látványosság jellegű törekvések valóságos gyűjtőmedencéje a happening volt. A m ű f a j az amerikai indíttatású -*•pop-artnak nevezett képzőművészeti irányzat leleménye, azonban hasonló, provokatív jellegű előadásokat m á r a -+•dadaizmus és a —futurista színház is produkált a század elején. A benne kifejeződő polgárpukkasztó, anarchista indulatok olykor antiimperialista töltésűek. Szabolcsi M. megállapítása szerint: „ v a n nem egy olyan változata is, amely közel áll a 30-as évek németországi agitprop-drámájához, utcai agitációs jeleneteihez is, írói tanulmányozzák is ezeket a kommunista mozgalom sodrában keletkezett előzményeket." Képzőművészek, zenészek, színészek készítették elő az „eseményeket" (a szó jelentése: történés, esemény), amelyekben ötvöződött a képzőművészet és a színház, ós amelyekben a „nézőtér" és a „ s z í n p a d " közötti választóvonal eltörlésére törekedtek. A happening előadásának színtere is formabontó, szokatlan volt (utcán, padlásokon, pincékben, fészerekben, marhavagon okban, sőt kazánházban is szerveztek ilyen látványosságot); kellékei rendezetlenül heverő hulladékok, csonka, piszkos, használhatatlan tárgyak; a 10 — 45 perces játék pedig artikulálatlan zörejekkel, meghökkentő fény- és szag-, ill. hanghatásokkal kísért, értelmetlennek t ű n ő , sokkoló hatású, provokatívan guszt u s t a l a n eseménysor, aminek befejezésekor — vagy közben — nemegyszer a közönséget fizikailag is inzultálták (a színhely felgyújtásával, ill. lelocsolásával, tüsszentőporral stb.). A spontaneitást keltő játék előadói forgatókönyvek alapján, próbákkal készültek fel a produkciókra. A forma „feltalálója" a festő és művészettörténész A. Kaprow volt; amennyire megállapítható, a z e l s ő h a p p e -

NEOFI

ninget J . Gage és R . Bauschenberg rendezte 1951-ben. A m ű f a j természetesen elterjedt E u r ó p á b a n is. K é t legismertebb teoretikusa a német W. Vostell (aki kiterjedt kiadói tevékenységet is folytatott a happeningek érdekében) és a francia festő J . J. Lebel, aki egyik kezdeményezője és szervezője volt 1964-ben és 1965-ben a párizsi amerikai kulturális központban — a Worksliop de la Libre Expression kezdeményezésére — megrendezett happening fesztiválnak. Míg A. Kaprow és J . J . Lebel, valamint J . Dine az ú n . „klaszszikus" happening képviselői (J. J . Lebel: Elűzzük a rontás szellemét, 1965; uő, Dóchirex, 1965 stb.; J . Dine-. A mosolygó munkás; Vaudé ville-sliow; Autókarambol; A fénylő ágy, 1959 — 1962 között), velük egy időben indul meg a happeningek polarizálódása, pl. C. Oldenburg ( I n j u n , 1965); H . Ghristiansen (Kávé I. Opus 24 A, 1964; K á v é I I . Opus 24 B, 1964); Th. Schmitt (Vizesvödör- [vagy palack-] ciklus, 1962); K . H . Stocklmusen (Originale, 1965); J . Benys (Eurasia, 1966) alkotásaiban, melyekben (egyes szerzők fluxusnak nevezik) a színházellenes színház társadalmi töltettől megfosztott, úgymond „strukturális" változata jelentkezik. O A neoavantgardista színház radikális, antiimperialista (és antiszínház) töltésű ágának, az —»-utcaszínházaknak elterjedése E u r ó p á b a n is (legelsősorban német nyelvterületen) rendkívül gyors volt. O A neoavantgardista színházi törekvések az 1970-es évek közepére felbomlottak, ill. — m i n t Szabolcsi M. megállapítja ,, . . . több országban, több művészeti ágban jelentkezik az igény, hogy az addigi vívmányok felhasználásával, azokat magasabb egységbe integrálva, t o v á b b alakítsanak egy »elkötelezett«, politizáló, korszerű realista művészetet — megismételjék a harmincas évek »baloldali szintézisét^'. E z jelentheti a neoavantgardista színház jövőjét. O (-*-neoavantgarde, avantgarde, politikai színház, munkásszínjátszás, szín játéktípusok) O írod.: Fluxus. An Anthology (1963); A. A. Moles: Manifeste d'Art Permutationnel (Rot, 1965, 8.); M. K i r b y : Happenings (1966); Avanguardia e Neo-avanguardia (1966); J . J . Lebel: Le Happening (1967); A. S. Downer: The American Theatre Today (1967); R e v u e d'Esthétique (1967, 4.j; H . M. Enzensberger: Gemeinplátze, die neueste L i t e r a t u r betreffend (1968); R . Estivals: De l'avantgarde esthétique á la révolution de mai (Communications, 1968, 12.) Hel (1968, 3 - 4 . ) ; E . Billeter: The Living Theatre (1969); A. Hansen: A Primer of Happenings and Time Space Art (1969); W. Vostell (kiad.): Aktionén.

Happenings und Demonstrationen seit 1965 (1970); uő: Happening und Leben (1970); J . Weber: P o p A r t , Happening u n d neue Realisten (1970); J . Henri: P o u r u n e avant-garde révolutionnaire (Tel Quel, 1970, 40.); Revue d'Esthétique (1970, 3 — 4); Vas I.: Az ismeretlen isten (Kort á r s , 1970, 6.); Szabolcsi M.: Jel és kiáltás (1971); J . Heihneyer—P. Fröhlich: Theat e r der Erfahrung. Material zur neuen amerikanischen Theaterbewegung (Mont Aktuell, 1971); B a r t a J . : Szabolcsi Miklós: J e l és kiáltás. Az avantgarde és a neoavantgarde kérdéseihez (It, 1972, 764— 769 p.); Futószalag és kultúra. Esszék a m a i amerikai kulturális életről (1972); G. Müller —G. Gorgoni: The new-avantgarde (1972); J . Roose-Evans: E x p e r i m e n t á l T h e a t r e from Stanislawsky to T o d a y (1973); Hermann I . : A mai kultúra problémái. Kapitalista kultúra —szocialista k u l t ú r a (1973); Almási M.: Rezgésszám o k és beszélgetések a mai Amerikáról (1974); W. H o f f m a n n : A modern m ű v é szet alapjai (1974); R . Langbaum: The m o d e r n tradition (1976); Beke L.: Ú j a b b a v a n t g a r d e irányzatok (Művészet, 1977, 4.); N . Balotá: Abszurd irodalom (1979); A neoavantgarde (1981). Muzslay László neoclasicismo:

neoklasszicizmus

Neofit Hilendarszki-Bozveli (Kotel, 1 785 k. — Hilendar, 1848. jún. 4.): bolgár író. Neofit szerzetesi neve, Bozveli pedig ragadványnév, ami azt jelenti: „zabolátlan, féktelen pap". O maga gyakran Koteli N e o f i t Petrovnak nevezte magát. Valószínűleg Szofronij Vracsanszki t a n í t v á n y a volt. 18 — 20 éves korában a Hilendari Kolostorban tanult, 1810 k. diakónus lett, két év múlva pedig pappá szentelték. 1813-ban vagy 1814-ben mint hilendari kolduló szerzetes Szvistovba indult. Mintegy 20 évet töltött o t t mint pap és t a n í t ó . I t t kezdte irodalmi tevékenységét is. Görög nyelvű tankönyvekből t a n k ö n y v e t írt a bolgár iskolák számára: Detovodsztvoto ('Gyermeknevelés') c. A t a n k ö n y v kiadása miatt Szerbiába utazott (1834 — 1835), ahol megismerkedett a szerb nemzeti újjászületés eszméivel. H a z á j á b a visszatérve küzdött a görög papság asszimilációs törekvése ellen s az önálló, független bolgár egyház megteremtéséért. 1839-benKonstantinápolyba utazott, ahol a nemzeti egyházért vívott küzdelem élére állt. 1841-től 1844 augusztusáig a hilendari kolostorba száműzték, ahonn a n megszökött, s Konstantinápolyba visszatérve f o l y t a t t a a megkezdett küzdelmet. 1845-ben elfogták és ú j r a a hilendari kolostorba zárták. I t t töltötte élete utolsó három évét. Remény és kétségbe-

203

NEOFO

esés között vergődve írta műveit, s dolgozta ót korábbi írásait. Legjelentősebb műve a Mati Bolgarija ('Bulgária-anya'). Ez a dialógus csak halála u t á n , 1874-ben jelent meg. Erősen érezhető r a j t a Lukianosz hatása, de sajátos, hol szenvedélyesen perlekedő, hol fájdalmasan búsongó hangja eredeti egyéniséget sejtet. Nagy hatással volt G. Bakovszkira. Versein az orosz és a szerb írók hatása érződik. Juhász Péter neofolklorizmus: a folklorizmus ú j form á j a , amely a 20. sz.-ban jelentkezik. Amíg a korábbi társadalomtörténeti korszakokban a folklórnak a nem-folklórban való megjelenése változó célokat szolgált, a 19. sz.-i népiesség ezt rendszerint a nemzeti irodalom megteremtésével kapcsolta össze és a népet illetően társadalmi emancipációt is sürgetett. Ezzel szemben századunkban főként formai újításként bukkan fel a folklór átvétele (igen határozott a n a szimbolizmus és a szürrealizmus keretében, de általában is az a v a n t g a r d törekvések között): egyes elemeket, megoldásokat vesznek át. Nemcsak az irodalomban t a l á l j u k meg, hanem pl. Bartók B. zenéje, P . Klee festészete, M. Chagall ábrázolásmódja, I . Mestrovié motívumai ilyennek nevezhetők. Az irodalomban teoretikus érvénnyel fogalmazza meg M. Gorkij (és n y o m á n a szovjet esztétika) minden alkotás „népi" eredetének követelményét, a m o t í v u m o k b a n azonban A. Blok, B. Paszternak, I. Bábel vagy akár M. Bulgakov t ö b b e t vesz át, Sz .Jeszenyinnek pedig szinte egész költészete így értelmezhető. A montázsszerű, izolált átvételt J . Joyce és E . Pound műveiben figyelhetjük meg a leginkább. A latinamerikai íróknál a népélet ábrázolása kerül előtérbe, kevés a közvetlenül folklór eredetű vonás, nem hiányzik azonban a teoretikus megfogalmazás sem (A. Garpentier). I n k á b b néprajzi, m i n t folklorisztikai adatokra épít a lengyel St. Beymont, vagy a francia R . Martin du Gard, sőt az olasz írók közül is többen (pl. C. Pavese). O Kelet-Európában, így Mo.-on is nem mindig k ö n n y ű elválasztani egymástól a „régi" és az „ ú j " folklorizmust. Petőfi S., Arany J . , H . Botev és M. Lermontov nyilvánvalóan a korábbi megoldást képviselik. Ady E., még inkább József A., L. Blaga vagy M. Krleéa azonban átmenetet alkotnak a két megoldás között. O N o h a felületesen szemlélőnek hasonló jelenség, a harmadik világban most megerősödött —tradicionalizmus, neoprimitivizmus voltaképpen m á s : ott nem a hivatásos irodalommal és műveltséggel már szembeállított folklór, hanem 204

még a homogénnek tekintett etnikus, töi'zsi vagy helyi hagyomány az á t v é t e l forrósa. O E jelenség nemzetközi m é r e t ű k u t a t á s a az utóbbi évtizedben m a g y a r kezdeményezésre indult meg, gazdag és sokrétű eredménnyel. O (-*folklorizmus) O Jrod.: Voigt V.: Vom Neofolklorismus in der K u n s t (Acta E t h n , 1970); A folklorizmus egykor és m a I—IV (1978); Folklorismus Bulletin ( 1 9 7 9 - ) ; A folklorizmus fogalma és jelenségei I —IV (1981). Voigt Vilmos neoformalizmus: az elterjedtebb, de p o n t a t l a n a b b szóhasználattal strukturalizmus néven emlegetett művészetelméleti irányzatok (az —orosz formalista iskola, cseh strukturalizmus, a lengyel —integrális iskola, az angolszász —new criticism, a francia —új kritika és a —fenomenológiai irodalomtudomány formalisztikus áramlatainak) megjelölése. Az elnevezés arra utal, hogy a szóban forgó irányzatok közös lényegi vonása n e m a —struktúráé lemzés bevezetése v a g y elterjesztése — ami az ókor ó t a számos tudományos törekvés jellemzője, egyebek között a marxizmusé is —, han e m a műveket t a r t a l m i vonatkozásoktól független formakomplexumként leíró, a —műközpontúságot formaközpontúan értelmező módszer. A hagyományos —formalizmustól való megkülönböztetést a neoformalista irányzatok következetesebb és radikálisabb volta indokolja, val a m i n t az, hogy ezeket az irányzatokat a m a g u k leíró jellegű egzakt sági törekvései szembeállítják a régebbi deduktív-filozofikvis formalizmussal és a —kísérleti lélektani esztétika pszichologizáló formalizmusával is. O {—formalizmus, strukturalizmus) O írod.: Szerdahelyi I . : Vita a strukturalizmusról a magyar irodalomtudományban (A strukturalizmusvita, 2. rész, 1977). Tibori Tímea neofrivolizmus: Szerb A. által meghonosított megjelölése egy a t t i t ű d n e k , | ill. az ebből fakadó stílusiránynak, mely az 1920-as évek angol és francia irodalmáb a n jelentkezett. Magatartás és stílus t a r t ó z k o d ó szellemessége jellemzi; kerüli a humorizálást, a csattanót; a jó mondásokat is mindig az alakok mondják el; a szellemesség „a helyzetekben, az alak o k b a n és a helyzet és az alak hirtelen megdöbbentő átvilágításában áll" (Szerb A.). Történeti h á t t e r e az 1920-as évek viszonylag békés helyzete és illúziója a béke állandóságáról. Hallgatólagos tiltakozást is tartalmazott minden nagyképűséggel és hazugsággal szemben. E magat a r t á s , ill. stílusirány jellemzi Szerb szer i n t többek között J . Giraudoux, P.

NEOKL

Morand, D. Garnett, J . Gollier, J . Erskine, Th. Wilder regényeit. O Irod.\ Szerb A.: A világirodalom története (1941, 3. köt.). Kovács Endre neo-garrettismo [neu-gárrettizsmu] Acta Pilati ('Pilátus cselekedetei' vagy 'iratai', latin cím); Gesta Pilati ('Pilátus cselekedetei', latin címváltozat); Hüpomnémata tu küriu hémón Iészu Khrisztu prakhthenta epi Pontiu Pilatu ('A mi u r u n k Jézus Krisztus [perének] jegyzőkönyve, a m i n t Pontius Pilátus alatt felvették', görög cím): ókeresztény irodalmi mű, a Nikodémosz evangéliumának első része. Tárgya Jézus pere és kivégzése (1 — 11. fejezet), eltemetőjének, arimathiai Józsefnek csodás szabadulása a fogságból (12. fejezet), m a j d Jézus feltámadása és mennybemenetele (13 — 14. fejezet), végül r József visszatérése Jeruzsálembe. A mű, mint más apokrif evangéliumok is (—még Péter evangéliuma), Jézus teljes bűntelen ségét s a legnagyobb nyilvánosság előtt t e t t csodáit hirdeti. Regényes elbeszélés, amelynek a kihallgatási jegyzőkönyvhöz — címéhez — csupán annyi köze van, hogy az események^ jogilag szabatos ábrázolására törekszik, egyebekben azonban íróilag sokoldalú történet. Az -*• evangéliumi főszereplőkön kívül i t t előtérbe lépnek és puszta névből határozott egyéniséggé válnak a mellékes szereplők is. Pilátus maga szinte Jézus pártfogójává változott. A m ű világos szerkezete, változatos cselekménye, hőseinek bemutatása, jogi precizitása és epikus lendülete m i a t t az ókeresztény irodalom egyik legszínvonalasabb olvasmánya. Szír, kopt és Örmény fordítása is ismeretes. Eredeti változata valószínűleg az i. sz. 2. sz.-ra megy vissza, s ez aligha volt t ö b b , m i n t az 1 — 11. és 13 — 14. fejezet; a 12. és 15. fejezeteket később i k t a t t á k a szövegbe. O 2. Descensus ad inferos ('Leszállás az alvilágba', latin cím); Katábaszisz Khrisztu ('Krisztus alvilágba szállása', görög cím): ókeresztény irodalmi mű, a Nikodémosz evangéliumának második része (17 — 27. fejezet). A kerettörténet szerint arimathiai József biztatására két arimathiai zsidó férfi, akik Jézussal együtt t á m a d t a k fel, a jeruzsálemi zsinagógában beszámolnak Jézus tetteiről az alvilágban (a Hadészben). E z a szöveg az ókeresztény alvilág 335

NIKOM

járási (descensus) mítosz legjobb megfogalmazása. T a r t a l m i gazdagsága, epikus szélessége kiváló irodalmi rangot biztosít a n a k neki. Témái, részletei a középkori —passiók főbb jeleneteiben élnek tovább. A Hadész mélyén Jézus jövetelének jelére, a fényre, megszólal Jesaia, Keresztelő Szent János; i t t beszélget Á d á m és Séth a gyógyító erejű olajról ( — Ádám és Éva élete). Sátán és Hadész vitatkoznak Jézusról és a szegény Lázárról, m a j d megjelenik Krisztus, mennydörgésként hangzik a kiáltás: Tollite portás ('Tárjátok ki a kapukat . . . !'); Jézus legyőzi Hadészt — Sátánt nem! —, feltámasztja Ádámot, a prófétákat, m á r t í r o k a t és ősatyákat, s a kereszttel jelölve meg homlokukat, a paradicsomba vezeti őket. Minderre a két feltámadt i f j ú volt a t a n ú , akik — miután vallomásukat írásba foglalt á k — „ I m m á r nem voltak láthatók többé". A m ű sehol sem téved az alvilági kínok misztikumába, s ez előnyére különbözteti meg némelyik —apokrif műtől, pl. —Péter apokalipszisé tői, —Pál apokalipszisétől vagy —Mária apokalipsziseitől, célja nem is azonos emezekével: a feltámadás vigaszát hirdeti, s épületes olvasmány. O 3. A m ű kései latin fordításai a Nikodémosz evangéliumának anyagát más művekkel is kibővítik. A betoldások külön regényt költenek a Jézus alvilági útjáról tanúskodó és most Carinusnak ós Leuciusnak nevezett két ifjú sorsáról (a nevek kapcsolatban állnak —János apostol cselekedeteinek fiktív szerzőjével, Leukiosz Kharinoszsz&l), A bővítmények önálló műveket csatolnak a szöveghez. O Anaphora Pilatu . . . pempktheisza Tiberió Kaiszari eisz Rhómén ('Pilátus felterjesztése, amelyet R ó m á b a küldött Tiberius császárnak', görög cím); Epistula Pontii Püati . . . ('Pontius Pilát u s levele', latin cím): Pilátus fiktív jelentése a császárnak „ a zsidók szörnyűséges ítéletéről". E levélnek Glaudius császárhoz intézett változata is ismeretes. Tiberius válaszlevele korholó szellemű. O Fennmaradt Pilátus fiktív levélváltása Heródes királlyal is. (Erről — még Gamaliel evangéliuma). O Paradoszisz Pilatu ('Pilátus kiadatása', görög cím): Pilátus mártíriumának legendája, amely szerint a zsidók, akik Pilátust Jézus elítélésére kényszerítették, a császárhoz írt felterjesztés m i a t t a volt helytartót is felelősségre vonták, s az ú j helytartóval kivégeztették. O Pilátus halálával foglalkozik egy kései legenda, a Mors Pilati ('Pilátus halála') is. A súlyosan beteg Tiberius császárt Veronika kendője gyógyítja meg, s ő a Jézus iránti hálából felelősségre v o n j a a kivégzésben részes 336

helytartót. O K é t másik legenda, a Guta sanitatis Tiberii ('Tiberius egészségének megszerzése') és a Vindicta salvatoris ('A Megváltó bosszúja') ugyanezzel a témával foglalkoznak. Pilátus holttestét nem fogadta be sem a Tiberis, sem a R a j n a : gonosz démonok tombolása félemlítette meg a lakosságot. Hosszas hánykódás után végül Lausanne környékén egy „ k ú t b a n " (valamelyik alpesi tóban) tudt á k eltemetni. A Pilátus-ellenes legenda egy környékbeli hegy nevéhez kapcsolódik. O A Nikodémosz evangéliuma szövegeinek kiad.: C. Tischendorf: Evangelia apocrypha (1876, 2 1 0 - 4 8 6 . old.); F. C. Conybeare: Acta Pilati (1896); A. Revillout: Les apocryphes coptes, 2. köt.: Acta Pilati (1913); P . Vannutelli: Actorum Pilati textus synoptici (1938); A. de Santos Otero: Los evangelios apocrifos (1956, 418 — 569. old.). O írod.: Th. Mommsen: Die Pilatus-Akten (ZNW 1902, 198 — 205. old.); J . Kroll: Gott und Hölle (1932); E . Hennecke —W. Schneemelcher: Neutestamentliche Apokryphen (1. köt., 3 3 0 - 3 5 8 . old., 1959). Komoróczy Géza Nikokharész; Nicochares (Athén, i. e. 5. sz. — ?, 4. sz.): görög komédiaköltő. A t y j a , Philonidész is komédiák szerzője, rendezőként és színészként Arisztophanész komédiáinak színre vivője volt. O A középkomédia (—attikai komédia) művelője: 388-ban m u t a t t á k be Lakónesz ('Spártaiak') c. művét, kb. ugyanekkor Galateia c. darabját, melyben Arisztophanészhez hasonlóan Philoxenosz dithürambosz-költő Küklópszát parodizálta. 10 ismert m ű címéből 8 mitológiai tárgyú és mítoszparódiát sejtet; az említetteken kívül: Amümóné, Pelopsz, Héraklész gamón ('A házasuló Héraklész'); Héraklész khorégosz ('A karvezető Héraklész'); Lémniai ('Lémnoszi nők'); Kentauroi ('Kentaurok'); Kheirogasztoresz ('Zabálók'). O 21 fennm a r a d t töredékének kiad.: Meineke: Fragmenta Gomicorum Graecorum (2. köt., 842.). Tegyey Imre Nikoladze, Niko (Kutaiszi, 1843. szept. 27.—Tbiliszi, 1928. ápr. 1.): grúz publicista, irodalomszervező, kritikus. Polgári családból származott. A gimnáziumot szülővárosában végezte. 1860-ban jelentek meg első cikkei a Giszkari c. grúz lapban, 1861-től a pétervári egyetem diákja volt. I t t ismerkedett meg N. G. Gsernisevszkij\el, m u n k a t á r s a lett a Szovremenynyik, az Iszkra és a Narodnoje bogatsztvo c. lapoknak. E z utóbbinak később szerkesztője is volt. 1861-ben részt vett az egyetemi megmozdulásokban, ezért börtönbe vetették. 1864-ben Párizsba utazott, és előkészítette a La rive gauche ('Bal part')

NIKOL

e. francia nyelvű újság kiadását. 1865-ben A. I. Herzen és Ny. P . Ogarjov Genfbe hívt á k &Kolokol állandó munkatársának. Még ez év végén Londonban találkozott KI. Marxszal, aki egy Kaukázuson túli internacionálé összehívását javasolta neki. Genfbe visszatérve megjelentette n é h á n y m u n k á j á t , kiadta Osernisevszkij műveit s a j á t előszavával, L. I. Mesnyikovval Szovremennoszty c. lapot indított; közben jogi doktorátust szerzett. 1871-ben m á r Tbilisziben szerkesztette a Krebuli c. grúz újságot. 1873-ban, ismét Párizsban, ú j a b b lapot adott ki (Drosa), francia nyelven megírta a Dekadens sajtó c. művét. 1875ben visszatért Grúziába, ós megalapította az Obzor c. orosz nyelvű lapot, melyet radikális tendenciája m i a t t öt óv m ú l v a betiltottak, Nikoladzét pedig száműzték. 1881-ben Szaltikov-Scsedrin javaslatára az Otyecsesztvennije zapiszkiban kezdett dolgozni, egy idő u t á n átvéve a kritikai rovat irányítását. 1886-ban visszatért Tbiliszibe, ós folytatta társadalmi, publicisztikai tevékenységét. O Noha a cári rezsim bukását lelkesen ünnepelte, az októberi forradalom jelentőségét kezdetben nem értette. Már h a j l o t t korában publikálta visszaemlékezéseit, és részt vett a grúz írók első kongresszusán (1926). Jelentős szerepet töltött be a társadalmi t u d a t alakításában, az irodalom fejlődésében. A raznocsinyec forradalmi demokr a t a réteg ideológusa volt. A nóp nemzeti függetlenséghez, igazságos társadalmi rendhez való jogát hirdette. K oszvobozsgyenyiju kresztyan v Oruziji ('A parasztok felszabadításáról Grúziában', Kolokol, 1865) c. cikke a jobbágyreformok megsemmisítő kritikáját a d j a . í r t tanulm á n y t a grúz ós orosz irodalom klasszikusairól. O Irod.: L. Gorgiladze: K a r t u l i szazogadoebrivi azrovnebisz isztoriidan (1961). Nikolaidisz, Melisz (Larnaka, 1898 — ): ciprusi író. Újságíróként kezdte a pályáját, m a j d Athénba áttelepülve Pnevmatiki Zoi ('Szellemi Élet') c. folyóiratot adott ki 1945 és 1952 közt, s a Görög írók Társasága főtitkári teendőit l á t t a el. Lírai színezetű novellákkal indult, később a naturalista vonások uralkodtak el regényeiben és elbeszéléseiben. A második világháború u t á n történelmi regények írásába kezdett, elsősorban Krisztus és az első keresztények kora foglalkoztatja. O F ő b b művei: To klizmeno szpiti ('A bezárt. ház', elb.-ek, 1928); Azma azmaton ('Énekek éneke', elb.-ek, 1937); Kiprianosz, o magosz ('Kiprianosz, a mágus', t ö r t . reg., 1958); Jiszusz, oposz ton ide enasz agnosztosz matitisz tu ('Jézus, ahogy 2 2 Világirodalmi Lexikon I X .

egy ismeretlen tanítványa l á t t a ' , t ö r t . reg., 1970). Papp Árpád Nikolaidisz, Nikosz (Lefkoszia, 1884 — Kairó, 1956): ciprusi görög író. Igen szegény család gyermekekónt m i n t autodidakta kezdett írni és a képzőművészettel foglalkozni. 1907-ben az a t h é n i képzőművészeti iskolát látogatta, s festőként is jó nevet szerzett magának. O A nacionalista irány híveként indult; később sokat utazott, egyetemesebb szellemi horizontok felé tájékozódott. A két világháború közt vált ismertté mint prózaíró To vivlio tu monahu ('A szerzetes k ö n y v e ' , lírai próza, 1920) és Per ap to kalo ke to kako ('Túl a jón ós a rosszon', 1930) c. társadalmi regényével. E k k o r adta ki k é t kötetben az elbeszéléseit is O szkelethrasz ('A csontváz', 1924) c. To galazio luludi ('A kék virág', 1919) c. verses d r á m á j á t is sikerrel játszották. A második világháború utáni munkásságából kiemelkedik Ta tria karfia ('A három szög', 1948) c. regénye. Papp Árpád Nikolaosz; Nicolaus (latinos név); (Müra, Lükia t a r t o m á n y , 430 k.— ?, 5. sz.): görög szofista ós rétor. Az ú j p l a t o n i s t a Lakharésznél tanult Athénban, majd Konstantinápolyban t a n í t o t t . Proklosz filozófus b a r á t j a volt. O Elvesztek mintabeszédei ós Tekhné rhétoriké ('Szónoklattan') c. műve. Aphthonioszhoz ós Ióannész Szardianoszhoz írt névtelen k o m m e n t á r , valamint egy eredeti kézirat révén részleteket ismerünk Progümnaszmata ('Előgyakorlatok') c. tankönyvéből. Szónoklatelméleti rendszerét didaktikai megfontolásokból leegyszerűsítette és áttekinthetőbbé tette; eredetiségre nem törekedett. Keveset idézett a klasszikus szerzőktől. Nyelve egyszerű. Több, neve a l a t t fennm a r a d t beszéd szerzője valószínűleg Aphthoniosz v a g y valamely t a n í t v á n y a . O Kiad.: J . Felten: RhaetOr (11. köt., 1913). Tegyey Imre Nikolaosz; Nicolaus (latinos név); Damaszkusz, i. e. 64.—Róma ?, i. sz. 1. sz. kezdete ?): görög történetíró és irodalomtudós. I. Heródes udvari történetírója, filozófusa, Kleopátra és Antonius gyermekeinek nevelője. I . e. 12-től többször járt Rómában, Augustus kedvelte, sőt megfogadta tanácsait a zsidóság ügyeiben. Élete végét valószínűleg R ó m á b a n töltötte. O í r t egy 144 „ k ö n y v " (—bibiion) terjedelmű h a t a l m a s világtörténeti művet Hisztoriai ('Történelmi események') c., amely az i. e. 4. évig terjedt. Az első 7 könyvből m a r a d t a k fenn töredékek, az asszírok, médek, perzsák és görögök korai történelméből. Sok forrása lehetett; az

337

NIKOM

ismertebbek közülük: Ktésziász Knidiosz, Hellanikosz, Ephorosz, Hérodotosz. Augusíus-életrajza irányzatos, önállótlan m ű , a császár önéletrajzán alapul. Ismeretes egy néprajzi jellegű gyűjteménye: Ethón szünagógé ('Szokások gyűjteménye') c. Öregkorában m e g í r t a önéletrajzát, az arisztotelészi etika szellemében szemlélve az életet. Fejlődésének rajzából képet alk o t h a t u n k az akkori nevelési elképzelésekről. I r t tragédiákat, komédiákat, ezek elvesztek. Filozófiai töredékeinek jelentősége hagyományozási m ó d j u k b a n rejlik, minthogy a szír és a r a b területeken jelentős filozófusként t a r t o t t á k számon ós kivonatolták pl. egy Arisztotelészről szóló művét, amely magyarázó parafrázisát a d j a a nagy mester természetfilozófiájának, lólekelméletónek és Metafizikájának. E g y 1400 k., erősen sérült cambridge-i kézirat kivonatát a d j a a glosszákkal, szkholionokkal tűzdelt szír fordításnak. O Kiad.: F . J a c o b y : FGrHist (90. szám, 1954). O Magyarul: 1 vers (Kerényi Gr., Görög költők antológiája, 1959). O írod.: R , A. Pack: Greek and Latin Literary Texts f r o m Greco-Roman E g y p t (1952); C. Brutscher: Analysen zu Suetons Divus Julius und der Parallelüberlieferung (Noctes R o m a n a e 8, 1958); R . Walzer: Greek into Arabic (1962); G. W. Boverstock: Augustus and t h e Greek World (1965); A. Schalit: König Heródes (1969). Joó Mária Nikolaosz Meszaritész; Nikolaos Mesarités (Konstantinápoly, 1163 v. 1164— ?, 1220 k.): bizánci író, teológus. T ö b b fontos egyházi tisztséget viselt. Miután Konstantinápoly a nyugati keresztesek kezére került (1204), testvérével, Ióannész MeszarüészBzel e g y ü t t a latinellenes egyházi ellenállás egyik vezetője lett. Később az ideiglenes fővárosba, Nikaiába ment, ahol az ú j p á t r i á r k a , Mikhaél Autoreianosz környezetéhez tartozott. 1212-től a kisázsiai Epheszosz metropolitája. O Műveinek nagyobb réBze teológiai, ill. egyházpolitikai jellegű, így pl, a Konstantinápoly latin p á t r i á r k á j á v a l és Benedictus bíborosi legátussal folytatott vitáját tartalmazó írásai, a Theodórosz Laszkarisz nikaiai császárhoz írt három levél az ú j p á t r i á r k a beiktatásáról, egy tudósítás az 1214-es óv egyházi vonatkozású eseményeiről, t o v á b b á egy irodalmi érték ű levél egy konstantinápolyi kolostor szerzeteseinek, melyben leírja nikaiai utazását és Autoreianosz pátriárkává tört é n t megválasztását. (Ezek a m u n k á k a konstantinápolyi keresztes uralom első két évtizedének fontos forrásai). í r t ezenkívül egy sírbeszédet testvére, Ióannész

emlékére, t ö b b hagiográfiai m u n k á t és prédikációt, ezek jórészt elvesztek. Fennmaradt viszont egy leírása a konstantinápolyi Apostolok templomáról és egy palotaforradalomról írt tudósítása. O Kiad.: A. Heisenberg: Neue Quellen zur Geschichte des lateinischen Kaisertums und der Kirchenunion (1—3. köt., 1923). O Kiad., angol ford., és irod.: G. Downey: Description of the Church of t h e Holv Apostles a t Constantinople (TAPS, 47, 1957). O Magyarul: 1 részlet (Horváth J., A bizánci irodalom kistükre, 1974). Glaser Tamás Nikolaus von Bibra [mkolausz fon bibra]; Nicolaus de Blbera (latinos névváltozat); Occultus Erfordensis ('Erfurti titokzatos', írói álnév); (Geithain ?, 1240 k . — E r f u r t , 1307 után): latinul alkotó német teológus, költő. P a d o v á b a n egyházjogi t a n u l m á n y o k a t f o l y t a t o t t , m a j d Bibrában (Naumburg k., innen a neve) templomőr, E r f u r t b a n t a n á r és kanonok volt. O 1281 és 1283 között álnéven írta meg Garmen satiricum ('Gúnyvers') c., 2441 hexameterből álló költeményét IV. Márton p á p a , a klérus ós az erkölcsi romlottság ellen. Az erfurti interdiktum hatására született vers nemcsak szemléletes k o r r a j z , hanem személyes hangvétele, lendületes stílusa révén irodalomtörténeti szempontból is m a r a d a n d ó értékű. O K i a d . : Th. Fischer: Nicolai de Bibera Carmen satiricum (Geschichtsquellen der Provinz Sachsen, 1—2. köt., 1870). O írod.: A. Schmidt: Untersuchungen über das Carmen satiricum (Sachsen u n d Anhalt, 2. köt., 1926.). Varga András Nikolaus von Jeroschin [nikolaosz fon jerosin] (a 14. sz.-ból, életrajzi adatai nem ismertek): valószínűleg a Johannisburg (ma Pisz, Lengyelo.) körzetben fekvő Jeroschin faluból származó német lovagköltő. A Német Lovagrend tagjaként mint k á p l á n tartózkodott Königsbergben (ma KaÜnyingrád, SZU), amikor Gottfried vom Heimburg felkérte, hogy fordítsa németre Johannes Ganaparius Vita Sancti Adalberti c. művét. Sajnos, a fordítás csak töredékesen m a r a d t r á n k . Később Marienburgban élt, i t t is káplán volt. Dietrich von Aldenburg és Luder von Braunscliweig nagymesterek megbízásából 1340 körül lefordította Peter von Dusburg a lovagrendről írt latin nyelvű k r ó n i k á j á t (Cronica terrae Prussicae, 1326) Kronike von Pruzinlant c., t ö b b mint 30 000 verssorban. O Kiad.: E . Strehlke, 1861 (Scriptores rerum Prussicarum, 1.). O Írod.: K . H e l m —W. Ziese338

NIKOL

m e r : Die Literatur des deutschen Ritterordens (1951). Blaschtik Éva Nikoleski [nikoleszki], Vanöo (Crvena Voda, 1912. júl. 10. —Skopje, 1980. ápr. 14.): macedón ifjúsági író. Pályafutását t a n á r k é n t kezdte, később a skopjei rádió m u n k a t á r s a lett. A Titov Pioner és a Pionerski vesnik szerkesztő bizottságának t a g j a volt. Nagyon termékeny ifjúsági író, különleges helyet foglal el a macedón irodalomban. O F ő b b művei: Mice (poéma, 1946); Tatkovina ('Haza', költ.ek, 1950); Öudotvorniot baval ('A csodat é v ő pásztorsíp', mesék, 1953); VoUebnoto samarce ('A bűvös nyergecske', mesereg., 1959); Goce Delcev (tört. reg., 1961); Prva radost ('Az első öröm', versek, 1961); Krvavi godini ('Véres esztendők', ifj. reg., 1976); 2iva kniga ('Élő könyv', nlák, 1980). O Magyarul :1 önéletrajz (Juhász G., Vallomások, Újvidék, 1965). Pavlovics Ágota Nikolié [mkolity], Milos (Kosovo Polje, 1939 — ): szerb költő, író. A gimnáziumot Pancsován (PanCevo) végezte, m a j d a belgrádi Színház- és Filmművészeti Akadémián dramaturgiát hallgatott. A Belgrádi Televízió d r a m a t u r g j a k é n t dolgozik. O Művei: Cövek je izdaieka mali ('Az ember kicsi messziről', költ.-ek, 1958); Katabasis (költ.-ek, 1971); Ludi Antun ('Bolond A n t u n ' , költ.-ek, 1974). O Magyarul: 1 tan. (Nagy J . , Üzenet, 1974, 3.). Gyetvai Mária Nikolié [nikolity], R a d e M. (Prizren, 1928 — ): szerb költő, író. A belgrádi egyetem bölcsészettudományi karán szerzett diplomát. A Belgrádi Rádió munkatársa. A Stremljenja, Kosovo első irodalmi l a p j á n a k egyik megalapítója és első főszerkesztője. Ebben a minőségében jelentősen hozzájárult szűkebb hazája kulturális elmaradottságának felszámolásához, irodalmának megteremtéséhez. Verseit egyszerűség, közvetlenség jellemzi, alkat á t ó l idegen a formai kísérletezés. O Művei: Senke ('Árnyak', költ.-ek, 1951); Otkosi tisine ('Á csönd rendjei', költ.-ek, 1958); Galebovi u suton ('Sirályok az alkon y a t b a n ' , elb.-ek, 1960); Kosmetski motivi ('Kosovo-metohijai motívumok', irodalmi riportok, 1962); SluZajni zapisi ('Véletlen feljegyzések', prózaversek, 1964); Susreti s piscima ('Találkozások írókkal', interjúk, 1971); Pesme ('Költemények', 1973). O Magyarul: 1 vers (Fehér F., Magyar Szó, 1964, 163.) Gyetvai Mária Nikolié [mkolity], Vladimir (Nova Gradiéka, 1829. jún. 2 5 . - B e k t e 2 , 1866. m á j . 7.): horvát költő, elbeszélő. Eredetileg jogász volt; az irodalomban elsősorban 22*

novellistaként vált ismertté. Kortársaitól élesen elkülönült, kizárólag s a j á t korát ábrázolta írásaiban. O Művei: Brsljani ('Borostyánok', versek, 1863); Pripoviedke ('Elbeszélések', 1864). O Magyarul: 1 elb. (Margalits E . , Budapesti Szemle, 1898, 93.). Pavlovics Ágota Nikolov, Nino (Trojan, 1933. ápr* 29. — ): bolgár költő. A budapesti E ö t v ö s Loránd Tudományegyetem m a g y a r iroda, lom és újságíró szakán szerzett diplomát 1955-ben. Az egyetem elvégzése u t á n még h á r o m évig (1956 —1959) Budapesten volt aspiráns. H a z á j á b a visszatérve előbb a Belügyminisztérium Kulturális Osztályán dolgozott, m a j d Moszkvában a nemzetközi kapcsolatokat tanulmányozta (1960 — 1962). H a z á j á b a visszatérve 1963 és 1966 között a Kulturális és B a r á t i Kapcsolatok Intézetének előadója s a Műfordítási Központ szervezője és első vezetője volt. 1966-tól 1969-ig a Literaturen front (—irodalmi sajtó) c. lap rovatvezetője, ezt követően 1970 és 1972 között a budapesti Bolgár Kulturális Központot igazgatta. 1972-től 1974-ig a bolgár Kulturális és B a r á t i Kapcsolatok Intézetének elnökhelyetteseként dolgozott, majd 1974-ben a Műfordító Szövetség főtitkára, u t ó b b vezetőségi t a g j a lett. O „Nino Nikolovnak nem volt könnyű ú t j a a lírai önmegvalósításig" írja Fodor A. válogat o t t verseinek magyar kiadásához írt utószavában. Nemcsak a Mo.-on töltött évek, de a Moszkvába, Varsóba, Londonba, Helsinkibe, Afrikába és az USA-ba vivő u t a k , az újságírói, a diplomáciai életforma, a szófiai Kulturális Kapcsolatok Bizottságában, m a j d a Bolgár Műfordító Szövetségben viselt felelős tisztségek gazdagították ugyan a kortárs világra szomjas fiatalember képzeletét, létélményét, de nehezítették is az otthoni irodalm i közegben való érvényesülését. Hiszen a kritikus pillanatokhoz kötöttség Gulliver-fájdalmát, a tengerészvárosok kéthazájú, különös magányát, az óceánnak nekilendülő, elszámolatlan sorsú m a d a r a k röptének kockázatát társaiénál erősebben kellett átélnie. Ám a múló idővel viaskodva, mégis mind határozottabb lett benne a hit, hogy amit érzékenysége sugallt: a teremtő ember természet és társadalom formálta világa megtartható, átörökíthető. Mind költészete, mind irodalompolitikai publicisztikája következetesen elkötelezett, közéleti líraiságú alkotónak m u t a t j a . A költő a magyar irodalom, a magyar költészet legismertebb bolgár közvetítője. Nemcsak a Cs. Dobrev által szerkesztett Petőfi-kötetben vállalta nyolcvan vers műfordítását, de N. Sztefa-

339

NIKOM

nova úttörése u t á n s a j á t József Á t f o r d í t á saiból önálló k ö t e t e t is kiadott (Zimen den, 1966). Nagy L. és Garai G. önálló versgyűjteményei is az ő gondozásában jelent e k meg 1974=-ben, ill. 1981-ben. Prózai fordításai közül ismertebbek: Veres P . : Rossz asszony (G. Krumovv&l közösen, 1957); Bartos T.: Sohasem volt cigányország, 1963); Sánta F . : Húsz óra (K. KamenovávaX közösen, 1966); Fekete Gy.: Az orvos halála (1967). O Főbb verseskötetei: Szpodeleni minuti ('Megosztott percek', 1959); Szvetlini kraj relszite ('Fények a sínek mellett', 1966); Oodinite ne szi pilicsat ('Az évek nem hasonlítanak egymásra', 1967); Vszjako zavrastane e malcsalivo ('Minden visszatérés hallgatag', 1972); Bezszanie ('Álmatlanság', 1974); Priszasztvieto na moreto ('A tenger jelenléte', 1975); I otrazsenijata na dalecsen brjag ('És a távoli p a r t visszatükröződése', 1976); Ljato, csetvartak ('Nyár, csütörtök', 1979); Kato dah ('Mint lélegzet', 1983). O Esszéi: Da obiknes Ungarija ('Megszeretni Magyarországot', 1980). O G y ű j t , kiad.: Sztihotvorenija ('Versek', 1977). O Magyarul még: 4 vers (Gergely Á., F o d o r A., Nagyv, 1971, 2.), 6 vers (Gergely Á., Király Z., Székely M., Margarétás záporok, anto., 1973); 2 vers (Nagy L., Versek ós versfordítások, 1975, 2. köt.); 2 vers (Király Z., Jelenkor, 1976, 4.); Tarts ki, Gulliver! „(vál. versek, Ágh I., Fodor A., Gergely Á. 1982). Juhász Péter Nikomakhosz; Nikomakhosz Geraszénosz (születési helyéről megkülönböztető névváltozat); Gerasenus (latinos név); (Gerasza, i. sz. 1. sz. vége): görög m a t e m a t i k u s és újplatonikus filozófus. A geraszai újpüthagoreus iskolában tanult, s i t t í r t a matematikai ós zeneelméleti műveit. K é t m u n k á j á t ismerjük részletesebben: Arithmétiké eiszagógé ('Bevezetés a számelméletbe') és Enkheiridion harmonikész ('A zeneelmélet kézikönyve'). Az előzőt m á r az ókorban n a g y r a becsülték, l a t i n r a is lefordították (Apuleius) és több komment á r is készült hozzá (Iamblikhosz, Philoponosz, Szóterikhosz). A középkorban Boethius f o r d í t o t t a latinra. Másik művében a számok és a zenei összhangzás közötti összefüggések alapján t á r g y a l j a a zeneelmélet alapkérdéseit. H a r m a d i k műv é t : Arithmétika theologumena ('Az arithrnetika teológiája') csak kivonatokból és idézetekből i s m e r j ü k (Photiosz, Iamblikhosz). Püthagoraszról írt életrajzát Porphüriosz és Iamblikhosz nyomán rekonstruálhatjuk. G K i a d . : R. Hoche: Introductio arithmetica (1893); K. J a n : Musici scriptores Graeci (1895). O írod.: T h . L. H e a t h : A H i s t o r y of Greek Mathematics 340

(1921); A. Wasserstein: Classical Review 13 (1963). Karsai György W\kofhóv\',Nicophon (Athén, i. e. 5. sz. — ?, 4. sz.): görög komédiaköltő. Első győzelmeit 405 k. aratta. 388-ban Adonisz c. m ű v e Arisztophanész Plutoszának volt vetélytársa. Szeirénesz ('Szirének') c. művét n e m Athénben m u t a t t á k be, t é m á j a a bőség mesebeli országa volt, melyet m á r Kratinosz és Kratész is feldolgozott. Egyéb ismert címei: Ex IIadu anión ('Az alvilágból visszatérő'), Aphroditész gonai ('Aphrodité sarjai'), Pandára, Enkheirogasztoresz ('Zabálok') jórészt mitológia- ós tragédia-paródiára utalnak. Kerülte a személyes gúnyolódást. Tevékenysége átmenetet jelent az ó- és középkomédia között (-*•attikai komédia). O Töredékeinek kiad.: J . M. E d m o n d s : Fragments of Attic Gomedy (1. köt., 1957). Tegyey Imre Níkosztratosz; Nicostratus (latinos név); ( ?, i. e. 5. sz. — ?, 4. sz.): a görög középkomédia költője. Apollodórosz szerint Arisztophanész legkisebb fia volt, m á s forrás Phűetairoszról állítja ugyanezt. E g y t a l á n rá vonatkozó a n e k d o t a szerint reménytelen szerelme m i a t t öngyilkos lett. O 20 komédiájának címét és 42 töredékét ismerjük, Athénaiosz gyakran idéz tőle. Neve nem szerepel az ismert győzelmi listákon. Antüllasz és Oinopión c. művét Philetairosznak is szokták tulajdonítani. Műveiben a személyes gúnyolódás ritka, céltáblái paraziták és hetérák. O Töredékeinek kiad.: J . M. E d m o n d s : Fragments of Attic Gomedy (2. köt. 1959). O Magyarul: 1 részlet (Ritoók Zs., Régi görög hétköznapok, 1960). Tegyey Imre Nikosztratosz; Nicostratus (latinos név); ( ? i. e. 4. sz. — ?, 3. sz.): a görög újkomódia költője. A komédia-versenyek győzelmi listája szerint, legalább egyszer győzött a lénaián. Valószínűleg 2. díjat n y e r t 311ben Teratoszkoposz ('Csodajelek értelmezője') c. darabja. Ornitheusz ('Madarász') és Baszileisz ('Királyok') c. d a r a b j á t említik még, ez utóbbi a diadokhoszokkal lehetett kapcsolatban. 280-ban még tevékeny író volt. O Töredékeinek kiad.: J . M. E d m o n d s : Fragments of Attic Gomedy (3. köt. 1962). Tegyey Imre Nikosztratosz; Nicostratus (latinos név); (Makedónia, i. sz. 2. sz.): görög szofista és regényíró. Philosztratosz a Szofisták életében csak röviden említi, a $ztt: a novella verses provanszál őse. Általában nyolc, ritkán tizenkét szótagos sorokból állt, párrímes v a g y monorímes (—laissa monorrima) elrendezésben. A rokon f o r m á j ú —romántól megkülönböztette kisebb terjedelme ós az, hogy egyetlen önálló történetet, epizódot dolgozott fel, a —fabliautói pedig az, hogy kerülte a vaskos, t r á g á r helyzeteket és nyelvezetet. Terjedelme általában néhány száz sor, de a Flamenca c. anonim novas a 8000 sort is meghaladja. A m ű f a j legnevesebb képviselője Ramon Vidal de Besalú volt, legjobb no vasa a Gastia-gilos ('A féltékenység büntetése'). Arnaut de Garcassés P a p a g a i c. novasanak első sorai:

Novaro [nováro], Mario (Diano Marina, Imperia köz., 1868. szept. 15. —Forte di Nava, 1944): olasz költő, műfordító, filozófus. A. S. Novaro öccse. H a lehet, még b á t y j á n á l is magányosabb, elvonulóbb természet. A berlini egyetem bölcsészkarán németül írt Die Philosophie des N. Malebranche ('N. Malebranche filozófiája', 1893) c. értekezésével doktorált; ebből az Accademia dei Lincei kiadványa olasz nyelvű kivonatot közölt, m a j d ugyanez évben olaszul önállóan jelent meg: Pensieri metafisici di Malebranche ('Malebranche metafizikai gondolatai', 1893). 1899-ben megalapította a La Riviéra Ligure c. magas színvonalú folyóiratot, amelyet 1919-ig szerkesztett (oldalán barátjával, G. Boinéval, akinek művei e lap hasábjain l á t t a k először napvilágot), s amely mindmáig irodalomtörténeti nevezetességű. O Maga felől állandóan kétségben, csak egyetlen verseskötetet: Murmuri ed echi ('Suttogások és visszhangok', 1912) bocsátott a nyilvánosság elé, de ennek a kontemplatív tengerparti m a g á n y n a k nyugtalan, lelki ismeretvizsgáló versei kivált halála óta mind erősebb hatást keltenek, olyannyira, hogy költőjüket sokszor m á r a korábban hangosabb sikerű t e s t v é r b á t y j a fölé is helyezik. Fordított még kínai verseket s kiadta G. Pascoli és mások ismeretlen leveleit. O írod.: C. B o : Nuovi studi (1946); G. Spagnoletti: Antologia di poesia italiana, 1909 — 1949 (1950); G. Mariani: Poesia e tecnica nella lirica del Novecento (1958). Rónai Mihály András

0 (-*•provanszál irodalmi formák, novella) Tótfalusi István

Egy kertben, m i t nagy fal szegett, s árnyat lombos babér vetett, szólni hallék egy papagájt, elmondom ím minden szavát. Odaszállt egy szép hölgy1 elé s már messziről üdvözölé: „ ó v j o n az Isten, asszonyom, hírnök vagyok, és óhajom elmondani, m i szél hozott, eléd miért is járulok . . . "

Novás Calvo [novász kálvo], Lino (Granas del Sur, L a Coruna tart., Spanyolo., 1905. szept. 22—): kubai író. H é t éves korában került K u b á b a , ahol hosszú ideig alkalmi munkákból élt. Volt szállodai, vendéglői alkalmazott, szénkereskedő, földmunkás, bokszoló, taxisofőr, k ö n y v á r u s és tengerész. 1930 körül lett az Orbe c. folyóirat munkatársa, amelynek tudósítójaként Spanyolo.-ba került. H a marosan visszatért K u b á b a , és H a v a n n á ban t a n á r i állást vállalt. A forradalom u t á n elhagyta a szigetországot. O „ F a u l k ner van a véremben" — vallotta. Munkásságában kalandos elbeszélések és lélektani boncolgatások a l k o t j á k a két fő á r a m latot. Mindkettőre h a t azonban a konflikt u s o k r a ránehezedő szorongás. Sok írása filmszerűen pereg, a valóság elemeire hull szét, amelyek összerakását az olvasó szám á r a a borongós—ködös stílus n e m könnyíti meg. 1946 u t á n felhagyott a k t í v írói tevékenységével. O Főbb kötetei: El negrero ('A rabszolgakereskedő', regényes életr., 1933); La luna nona y otros cuentos ('A kilencedik hold ós m á s elbeszélések', 1942); Gayo Ganas (elb.-ek, 1944); No sé quién soy ('Nem t u d o m , ki vagyok', kisreg., 1945); En los traspatios ('A hátsó udvarokon', kisreg., 1946); El secreto de Narciso Gampana ('Narciso C a m p a n a titka', 1968). O Magyarul: 1 elb. (Benyhe J . , Latin-amerikai elbeszélők, anto., 1970); 1 elb. (Benyhe J . , Az üldöző, anto., 1972). Inotai András

427

NOVAK

Nova Scotian: —Kanada

irodalma

Novati, Francesco (Cremona, 1859. jan. 10. —San R e m o , 1915. dee. 27.):_ olasz filológus és irodalomtörténész. Pisában A. D'Ancona t a n í t v á n y a volt, 1890-től korai neolatin irodalmakat t a n í t o t t , Milánóban. A történeti irodalomszemlélet egyik legjelentősebb olasz képviselője. Érdeklődése az egész világirodalomra kiterjedt (Arisztophanésztól Stendhalig), de főképpen a középkori irodalmat k u t a t t a . 1883-ban A. Gráffal és R . Beniervel a Giornale storico della letteratura italiana c. folyóiratot, 1904-ben a Studi medievali c. folyóiratot alapította és vezette. O Főbb t a n u l m á n y a i : La giovinezza di 1331 — 1353 ('Coluccio Goluccio Salutati, Salutati i f j ú k o r a ' , 1888); L'influsso del pensiero latino sopra la civiltá italiana del Medio Evo ('A latin gondolkodás hatása a középkori olasz civilizációra', 1897); Le origini ('A kezdetek', 1897); Vita e poesie di corte del Dugento: arte, scienza e fede di tempi di Dante ('A 13. századi élet és udvari költészet: művészet, t u d o m á n y és hit Dante idejében', 1901); Attraverso il medio evo ('A középkor felé', 1905); Letterature neolatine ('Neolatin irodalmak', 1911). Jelentős m u n k á j a volt Coluccio Salutati levelezésének négykötetes kiadása (Epistolario di Goluccio Salutati, 1891 — 1911). O Válogatott tanulmánykötetei: Studi critici e letterari ('Kritikai és irodalmi t a n u l m á n y o k ' , 1889); Freschi e minii del Dugento ('A 13. század freskói és festékei', 1925 poszt.). O írod.: V. Cian: F. Novati (Nuova Antológia, 1916, 1.); P . R a j n a : F . Novati (Archivio storico italiano, 1918, 1.); L. De Vendittis: F . Novati (I critici, 1969). Ordasi Zsuzsa novecentismo:

Serna, G. Kaiser, J . Joyce), m a g á b a n a lapban pedig az olaszokéin (B. Bariili, C. Alvaro, E . Gecchi stb.) kívül P h . Soupault, Y. Goll, M. Jacob, B. Gendrars és mások írásai, valamint C. Carra és O. Bosai rajzai mellett megjelentek P. Picasso alkotásai is. Bontempelli szerint ,,az ú j század irodalma eleddig csak programokat adott, m a g u k a t a m ű v e k e t pedig »hétfőre halasztótta«"; ez a „ h é t f ő " , lapjával együtt, ő a k a r t volna lenni. E z t a „ h é t f ő t " azonban n e m a folyóiratnak, han e m csak magának Bontempellinek sikerült megérnie: az ő „mágikus realizmusán a k " maradandó értéke csak m a g á n a k a mesternek műveire szorítkozott. Az irányzat stílushatárait, amelyek közt Bontempelli mozgott, szépen ábrázolja az a mond a t a , hogy „Verga szélesre t á r t a a X X . század kapuját, amikor D'Annunzio még be sem zárta a X I X . századét." U t ó b b a novecentismóról m i n t „kalandról", Bontempelli külön könyvben számolt be. A folyóirat 1929-ben megszűnt. O írod.: M. Bontempelli: L ' a v v e n t u r a novecent i s t a . 1 9 2 6 - 1 9 3 8 (1939). Bónai Mihály András

—stracitth

Novecento [novecsento] ('Kilencszáz', azaz a kilencszázas évek, a huszadik század): f r a n c i a nyelvű olasz folyóirat, a novecentismo irányzatának elindítója. A folyóirat címét tulajdonképpen számjegyekkel í r t á k : '900, de Novecento néven emlegetik, olaszul, noha belül a szöveg francia volt, a cím alatti alcím is francia: Cahiers d'Italie et d'Europe ('Itáliai és európai füzetek'). Évszakonként jelent meg. 1906-ban C. Malaparte közreműködésével M. Bontempelli alapította, aki a nagyobb európai hatás kedvéért választ o t t a lapja nyelvéül a franciát. (A választás hibás volt: a francia fordítások gyengén sikerültek, uniformizáltak, s a stiláris egyhangúság r o n t o t t a a hatást.) Az európaiságot hangsúlyozta a társszerkesztők névsora is (P. MacOrlan, R . Gómez de la 428

novela bizantina: —bizánci regény növelés:

—amplifikáció

novella ; 1 nla (Makai I., N a g y v , 1959, 7.); 1 nla (Makai I., A visszhang t i t k a , a n t o . , 1963); 1 reg. részlet (Makai I., Szputnyik, 1977, 10.). O írod.: Veres P . : Széljegyzetek egy jó k ö n y v h ö z (Szabad N é p , 1951, 204.); Z. Guszeva: N a g l a v n o m napravlenyii (Novij Mir, 1951, 11.); Varga M.: Ü t k ö z e t útközben. Gondolatok egy ú j szovjet regény olvasása közben

(Kort, 1958, 5.); T. Trifonova: Knyiga, o kotoroj s z p o r j a t (Novij Mir, 1958, 3.); G. Lenobi: N a n o v o m e t a p e (Voproszi lityeraturi, 1959, 7.); K . Szimonov: Talantlivij piszatyel, nasztojascsij cselovek ( L i t y e r a t u r n a j a Gazeta, 1963. okt. 22.); K o r o k n a i Zs.: Galina N y i k o l a j e v a ( É l , 1963, 43.); A. M a k a r o v : Szerdce, kotoroje n y e peresztalo b i t y s z j a (Lityerat u r n a j a Gazeta, 1964. o k t . 27.). Varga Mihály Nyikoljev, N y i k o l a j Petrovics (?, 1758. n o v . 21.—Moszkva, 1815. febr. 5.): orosz költő, d r á m a í r ó . J . R . Daskova hercegné h á z á b a n nevelkedett. Húszéves k o r á b a n m e g v a k u l t . Moszkvában, ill. egy Moszkva k ö r n y é k i u d v a r h á z b a n élt, ahol színházat t a r t o t t fenn. 1792-ben az Orosz Akadémia tagjává választották, O A klasszicizmus követője volt, nézeteit J . R . TJaskovánák. c í m z e t t Liro-gyidaktyicseszkoje poszlanyije ('Lírai-didaktikus irodalmi levél', 1791) c. m ű v é b e n f e j t e t t e ki. Alkotói g y a k o r l a t á b a n a z o n b a n m á s művészeti i r á n y z a t o k is t ü k r ö z ő d n e k . Klaszszicista ódák mellett szentimentális ihletésű, dalszerű verseket is írt, amelyekben gazdag népköltészeti motívumkincset használt fel. M u n k á s s á g á b a n központi helyet foglal el d r á m a m ű v é s z e t e . A Szorena i Zamir ('Szoréna és Zamir', 1787) c. klasszicista t r a g é d i á j á b a n zsarnokellenes eszméket h i r d e t e t t , ezért a cenzúra egy időre törölte a moszkvai színházak repertoárjából. Még k é t t r a g é d i á j a m a r a d t fenn: a Pálmira és a Szvjatoszlav, az utóbbi csak k é z i r a t b a n . A Számol jubivij sztyihotvorec ('A h i ú költő', 1787) c. k o m é d i á j á b a n Szumarokovot f i g u r á z t a ki. A Bozana i Ljubim ( ' R o z a n a és L j u b i m ' , 1781) c. v í g o p e r á j á b a n , m e l y szintén a szentimentalizmus hatását mutatja, együttérzéssel ábrázolta a j o b b á g y o k a t . D r á m a i m ű v e i k i m a r a d t a k az önálló g y ű j t e m é n y e s kiadásból, a következő válogatásokban o l v a s h a t ó k : Russzkaja komegyija i komicseszkaja opera XVIII veka ('A 18. századi orosz v í g j á t é k és vígopera', 1950); Sztyihotvornaja komegyija konca XVIII—nacsála XIX vekov ('Verses vígjáték a 18. század végén ós a 19. század elején', 1964); Sztyihotvornaja tragegyija konca XVIII — nacsála XIX vekov ('Verses tragédia a 18. század végén és a 19. század elején', 1964). O G y ű j t , kiad.: Tvorenyija Ny. P. Nyikoljeva ('Ny. P . N y i k o l j e v művei', 1 7 9 5 - 1 7 9 8 ) . O írod.: A. A. Csebisev: N y . P . Nyikoljev (1891). Papp Mária

511

Nyikulin, L e v Venyianovics (írói név); Lev Vlagyimirovics Olkonyickij (családi név); (Zsitomir, 1891. m á j . 20.—Moszkva,

NYIKI

1967. márc. 9.): szovjet orosz író. Színészcsaládból származott. 1910 ó t a jelentek meg művei. Moszkvában diákévei a l a t t szatirikus folyóiratok szerkesztőségeiben dolgozott. A polgárháború idején a Vörös Hadsereg kulturális m u n k á j á b a n v e t t részt. Első könyve, a Gsetirnadcaty meszjacev v Afganyisztanye ('Tizennégy h ó n a p Afganisztánban', 1923) Afganisztánban teljesített diplomáciai szolgálatát örökíti meg. Az 1920-as és az 1930-as években érdeklődése a forradalmi kalandregény és a krónikaforma felé fordult, m a j d főként történelmi regényeket írt. 1950-ben jelent meg a Rosszii vernije szini (Dénes F.—Szentimrei J., Oroszország h ű fiai, 1954) e., az 1813—-1814-es orosz felszabadító h a d j á r a t r ó l szóló regénye, amelyért 1952-ben Állami-díjat kap o t t . Rendkívül termékeny író, regényein kívül írt visszaemlékezéseket, esszéket, színműveket. O Egyéb fő művei: Nyikakih szlucsajnosztyej ('Semmi véletlent', 1924); Vremja, prosztransztvo, dvizsenyije ('Idő, tér, mozgás', 1—2., 1933); Moszkovszkije zori (1954 — 1957: Gellért Gy., Ködös hajnal, 1958); Csehov. Bunyin. Kuprin (1960); Trusz (1961: Tarisznyás Gy., A gyáva, 1962); Sz novim szcsasztyjem (1963: B. Lányi M., Összeroppanás, 1965); Mjortvaja zib ('Holt hullámzás', 1965). O Gyűjt, kiad.: Szobranyije szocsinyenyij ('Összegyűjtött művei', 1956). O Magyarul még: 1 nla (Irsai I., Tengerészet, anto., 1952); 1 vers (n. n., Szovjet Kultúra, 1956, 8.). Pavlovszky Mária

viszonyok legújabb vonásait próbálta feltárni. O írod.: G. Kolesznyikov: Sz viszoti dosztyignutovo. O tvorcsesztve piszatyelja M. Nyikulina. (Don, 1973, 10.). Szigethy Ágnes Nyikulkov, Anatolij Vasziljevics (Voronyezs, 1922. ápr. 18.—): szovjet orosz író. A novoszibirszki pedagógiai főiskola történelem szakán végzett 1952-ben. A prózaírás mellett újságírói, kritikai, publicisztikai tevékenységet is folytat. Korai cikkeit a Putyi upornih iszkanyij ('Kitartó útkeresések', 1958) c. kötetben g y ű j t ö t t e össze. Elbeszéléseiben a fiatal generáció problémáival foglalkozik. Legjobb műve a V bitese ('Lármában', 1963) c. regénye, amelyben az 1920 — 1930-as évek eseményeit idézi fel, a személyi kultusz kialakulásának f o l y a m a t á t kísérli meg feltárni. 1967-ben jelent meg Majakovszkijról írt regénye: Na planyetye, malo oborudovannoj ('A kevéssé berendezett bolygón'). O Művei még: Dosztojnije szcsasztyja (kisreg., 1952: Makai I., Megérdemelték a boldogságot, 1959); Krepilin nye toropisztja otsztupaty ('Krepilin nem siet a visszavonulással', kisreg., 1956); Gordaja familija ('Büszke név', kisreg., 1959). r O Magyarul még: 1 elb. (Harsányi E., Szovjet Irodalom, 1976, 5.). Papp Mária

Nyikulin, Mihail Andrejevics, (Makszajev, 1898. szept. 27.—): szovjet orosz író. Az 1930-as évek elejétől publikált, elbeszélései, kisregényei irodalmi folyóiratokban jelentek meg először. O U k r á n származása, a kozáksággal vállalt sorsközössége motiválta műveit. A doni kozákok sorsának jellemző vonásait, a forradalomban és a polgárháborúban, és a fasiszta megszállás alatt vállalt történelmi szerepüknek jelentőségét ábrázolta regényeiben: Kommunyiszti ('Kommunisták', G. Solohov—Szinyavszkijjal, 1933), Sztariki (G. Solohov —Szinyavszkijjal, 'Öregek', 1933); regénytrilógiájában: Miusszkije povesztyi ('Miuszi elbeszélések', 1947 — 1961; a trilógia részei: 1. Na tyesznoj zemlje('A szűk földön'), 2. Zsizny vperegyi ('Előttünk az élet'), 3. Szoldatszkaja dolja ('Katonasors'). Kszenyija Iljina (kisreg., 1960), Mjortvije nye vszjo unoszjat ('A holtak nem visznek mindent magukkal', kisreg., 1962), Zvjozdi nuzsni zsivim ('Az élőknek szükségük van a csillagokra', kisreg., 1965) c. műveiben m á r a szovjet 512

Nyilin, Pavel Filippovics (Irkutszk, 1908. jan. 16. —1981): szovjet orosz író. Apja száműzött telepes forradalmár. Ifjúkónt különböző m u n k á k a t vállalt, dolgozott lakatosként, fűtőként, m a j d bűnügyi nyomozónak állt. Közben újságírással is kísérletezett. J á r t a az országot, élményeket g y ű j t ö t t . A Nagy Honvédő Háborúban haditudósítóként v e t t részt. A háború befejezése u t á n Moszkvában telepedett le. O F ő k é n t a szovjethatalom első évei termékenyítették meg képzeletét. EIíbő regénye a Donyec-medence bányászairól szól: Gselovek igyotv goru ('Az ember felfelé halad', 1936) c. E regényből készítette 1939-ben a Bolsaja zsizny ('Nagy élet') c. film forgatókönyvét, amiért Állam,i-díj]a\ jutalmazták (1941; a film második része 1958-ban készült el). Későbbi írásaiban szívesen választotta színhelyül szűkebb hazájának, Szibériának zord fenségű tájait. Legismertebb művei — amelyekben főként ifjúkori élményeit dolgozta fel — az 1950-es években keletkeztek. írásaira a társadalmi kérdések iránti érzékenység és az elkötelezettség a jellemző, műveinek középpontjába az egyéni felelősség és a szocialista erkölcs kérdéskörét állítja. Leghíresebb regénye a Zsesztokoszty (1956: Apostol A., Kegyetlenség, 1957), amelynek cselek -

NYÍLT

ménye az 1920-as évek elején játszódik, a szovjethatalom kezdeti, sok nehézséggel birkózó időszakában, amikor még Szibériában banditák garázdálkodtak. Felszámolásuk nehéz, veszélyes feladatáról szól a regény. A regényben á r n y a l t a n rajzolja meg az 1920-as évek szovjet parasztságát; ezek a parasztok még nincsenek tisztában azzal, hogy m i t k a p h a t n a k a szovjethatalomtól, bizalmatlanok, s az ellenség könnyen befolyásolja Őket. Másik jelentős regénye az 1956-ban megjelent Iszpitatyelnij szrok (Neményi 0 . , Próbaidő, 1956; film: 1960), amely a szocialista h u m a n i z m u s és a bűnüldözés összefüggéseit elemzi. Regényeken kívül írt d r á m á t és filmnovellát is. Művei többségében saját életének eseményeit használja fel forrásként. Az állandó változás, a k u t a t á s i szenvedély legújabb írásaiban is nyomon követhető. írásai cselekményesek, izgalmasan lebilincselőek, stílusa — különösen az utóbbi évtized novelláiban — letisztult, egyszerűsödött. O Egyetlenem c. novellájából 1977-ben film készült J . Hejjic rendezésében. O Művei még: Pojezdka v Moszkvu ('Utazás Moszkvába', reg., 1954); Cserez kladbiscse ('Temetőn keresztül', kisr., 1962; film: 1965); Csetire povesztyi ('Négy kisregény', 1970); Znakomoje lico ('Ismerős arc', elb.-ek és kisreg.-ek, 1975). O Magyarul még: 1 elb. (Sándor L., Érettségi bizonyítvány, anto., 1960); 1 elb. (Szabó M., N a g y v , 1975, 2.); 1 elb. (Apostol A., Szovjet Irodalom, 1979, 2.); 1 elb. (Szabó M., R a kéta, 1979. okt. 23.); 1 naplórészl. (Apostol A., N a g y v , 1980, 6.). O írod.: B o t k a F . : Temetőn keresztül (Nagyv, 1964, 3.); L. A. Kolobajeva: P . F . Nyilin. Ocserk tvorcsesztva (1969); V. Laksin: Pavel Nyilin kisregényei (A siker fiziológiája, 1978); V. Mustajev: K u t a t ó szenvedély (Szovjet Irodalom, 1979, 2.). Sz. Szabó László Nyil Szórsz ki j; Nyikolaj Majkov (világi nóv); (Moszkva, 1433 k. —1508): orosz egyházi író. A Palesztinában, Konstantinápolyban és az Athosz-hegyen t e t t ú t j á ról hazatérve a kirillo-belozerszki monostor közelében, a Szóra folyó mellett remetelakot alapított. Tanítványaival a szentek legendáit másolva egyben alapos szövegkritikai egybevetést is végzett. A Joszif Volockij vezette főpapokkal szemben 1490-ben a novgorodi eretnekek megítélésében jóval türelmesebb álláspontot képviselt, m a j d 1503-ban az egész orosz földnek mintegy h a r m a d á t kitevő monostori földbirtokok ellen lépett föl. Az egyházi szertartások külsőségei helyett többre becsülte az aszketizmust, a belső jám3 3 Világirodalmi Lexikon I X .

borságot és a lankadatlan m u n k á t („Aki nem dolgozik, ne is egyék"). Műveiben finom lélektani megfigyelő képessége szemléletes szimbólumokkal és allegóriákkal teli stílussal párosult. Ügyesen ötvözte a közvetlen hangvételt és a fennkölt retorikát. Tanítása az egyházi földbirtokok ellen küzdő ún. „nincstelenek" (nyesztyazsatyeli) ideológiájává vált. H a t á s á r a jellemző, hogy műveinek t ö b b m i n t 200 másolata m a r a d t fenn. O Kiad.: Nyila Szorszkovo Predanyije i üsztav ('Nyil Szorszkij: H a g y o m á n y és Szabályzat', 1912). O írod.: F. Lilienfeld: Nil Sorskij und seine Schriften (1963). Hollós Attila nyílt formák; nyitott formák: 1. azon irodalmi—műfaji formák, amelyekre kevésbé jellemző a zárt kompozíció, a művészi szerkesztés (-»levél, dialógus, esszé, emlékirat, napló, glossza stb.). Ezekkel szemben z á r t formának tekinthető pl. a —novella vagy az —anekdota. O 2. —non finito Kovács Endre nyílt gűny: —gúny nyílt levél: többnyire a —másodlagos irodalom körébe tartozó levéltípus. í r ó j a meghatározott személyhez címzi, de a nagy nyilvánosság elé szánja: ezért rendszerint napilapok, folyóiratok stb. hasábjain jelenik meg. Formailag a levél általános jellemzőit m u t a t j a , tartalmilag közérdekű (vagy közérdekűnek vélt) mondanivalókat közöl. Híres E . Zolának a Dreyfus-perben írt nyílt levele a köztársasági elnökhöz; minden bekezdése a „J'accuse . . . " ('Vádolom . . .') fordulattal kezdődik. Irodalmi és történeti vonatkozásban egyaránt jelentős az a nyílt levél, melyet Bródy S. Gárdonyi G.-hoz intézett a Tanácsköztársaság bukása u t á n . O (—levél) Kovács Endre nyílt vers; projektiv vers: az amerikai beat nemzedék által használt szabadverstípus. Teoretikusai (pl. Ch. Olson) szerint a lényege az, hogy az asszociációk korlátlan áradásának egy ú j szerkesztésmód ú j t a r t a l m a t ad. E szerkesztésmód, a mezőszerkesztés alapegységei a spontán sor és a szótag. A spontaneitás a b b a n rejlik, hogy a verssor az élőbeszéd dinamikájához, egy-egy lélegzetvételnyi időegységhez igazodik. Ezzel a technikával a költő (alkalmanként a szónok) közönségével közvetlen kapcsolatba léphet, mondanivalója — bármennyire szerkesztetlen is — ú g y zúdul hallgatójára, hogy magával sodorja, aktivizálja őt. A gondolatok szabad áramlása eltér a konvencionális közlési és gondolkodtatási módoktól, s a szókimondás és aktivitás révén egészen 513

NYILV

az eksztázisig j u t t a t h a t j a el a befogadót. O (—beat nemzedék, szabadvers). Tibori Timea nyilvánosság:

—közvélemény

nyimkan: mesés hőstörténet a mandzsu-tunguz nyelvek északi (tunguz) ágához tartozó even nyelvű irodalomban (—even irodalmi formák, nyimngakan). nyimngakan (evenki nyelvű változat); nyimkan (even változat); nyingmán (nan a j változat); nyingma (ulcsa változat); nyima (orocs változat); nimangku (udehe változat): a mandzsu-tunguz nyelvű népek hősepikájának alkotása, amelyben a nemzetségi hagyományokat a d j á k * fát nemzedékről nemzedékre. Téli éjszakákon, a közösségtől elismert énekmondók vagy éppen sámánok a d j á k elő. (Az evenkik a sámánszertart ást is nyimngakannak nevezték.) Az elbeszélő részek form á j a recitált ritmikus próza, a szereplők egyenes beszédéé pedig ének, amelynek nemcsak dallama, h a n e m réjái is szereplőnként változnak. í g y pl. a Kódakcsen c. evenki n y i m n g a k a n b a n a hős bar á t j á n a k egyik éneke így szól: Kime, kimeki 1 Kimé, kimeki l Er ékup esíle ékun binén-ngu? Mójaduk baldícsá Kódákcsen-szoning. Kému, k i m a k u ! Er-ke goro bugajaduk emekszé, erejdenikszé 1 Nyekejégye kékúnenni Kima, kimaku 1 Kima, kimaku!

Kimo, kimoku 1 Kimo, k i m o k u ! K i ez most i t t K i ez, vajon? A fától született Kódakcson vitéz? Kimo, kimoku 1 Azokról a távoli vidékekről megérkezve, elgyötrődtél sokat kóboroltál 1 K i m a , kimaku Kima, kimaku 1

A hős ellenfeléé pedig: Gunger I Gunger! Gunger I Gunger 1 Gunger I Gunger! Gunger 1 Gunger! Gunger I Gunger 1 Gunger 1 Gunger I Szelemengye avdulgyavi Vas paripám Szómat mannugyakallu 1 sebesen repülj! Gunger 1 Gunger! Gunger 1Gunger I Gunger I Gunger 1 Gunger 1 Gunger 1 Gunger 1Gunger! Gunger I Gunger! Hergújé dunneduk Az alsó világból lepureger felemelkedve dulin dunnelé uszcsangát! A középső világba menjünk! Gunge! Gunge! Gunge! Gunge! Gungel Gungel Gunge! Gunge! Gunge! Gungel Gunge! Gunge!

O (még —evenki irodalmi formák) U. Kőhalmi Katalin nyingmán: —nana] irodalmi formák, nyimngakan Nyiscsinszkij, P e t r o Ivanovics; P e t r o Bajda (írói álnév); (Nemenci, 1832. szept. 21. — Vorotilivci, 1896. márc. 16.): ukrán költő-műfordító és zeneszerző. Falusi kántor fia. A kijevi papi szemináriumban 514

tanult, m a j d az athéni orosz követség templomi kórusának vezetője lett, s egyben az o t t a n i egyetemet végezte el 1856-ban. 1857-tŐl Péterváron, 1860-tól Odesszában t a n í t o t t . Népdalok szövegét és dallamát g y ű j t ö t t e . O Eredeti irodalmi munkásságánál, mely a főként népdal-motívumokra írt saját zenéjének szövegeiből állt, jelentősebb a műfordítói alkotása: Homérosz két eposzát ós Szophoklész Antigonéját ültette á t ukrán nyelvre (Antigoné: 1883; Odüsszeia: 1890; Iliász h a t ének: 1892). O Magyarul: 1 vers (Csanádi I., U k r á n költők, anto., 1971). O Irod.:V. Dovzsenko:P. I. Nyiscsinszkij (1953). Badó Oyörgy nyitott mű: —non

finito

nyivh irodalom és irodalmi formák: a négy és félezer fős nyivh, más néven gilják nép a SZU habarovszki határkerületóben az A m u r alsó folyása és torkolata vidékén, valamint Szahalin p a r t j a i n halászatból és tengeri vadászatból él. Nyelvük magánhangzó-harmóniás, agglutináló nyelv, amelynek rokonsága ismeretlen, s amelyet más szibériai rokontalan nyelvekkel és kis nyelvcsaládokkal együtt a ,,paleoszibériai nyelvek" elnevezés alatt t a r t a n a k számon. Irodalmuk elsősorban népköltészet. E n n e k m ű f a j a i közül legjelentősebb és legterjedelmesebb az éjszakákon á t előadott, ütemes prózai szakaszokat énekkel váltogató hősmese, a ngasztunt. Bárkitől bármikor előadható a novellisztikus rövid elbeszélés, a tilnkurs. Kedvelt a találós kérdés, a gangangajho. Az alhtunt az egyéni élményeket emelkedett nyelven előadó epiko-lírikus ének. Lwnak nevezik a mondókát ós a gyermekdalokat. Ütemes dobolással kísérték a medveünnepeken a nők a ritmikus, erotikus szövegű, dallam nélküli dzacantok&t. Az énekek és mondókák form á j a strófaszerkezet nélküli tagoló vers, amelyben helyenként szótagszámláló tendenciák jelentkeznek. Gyakori a paralelizmus, a sorismétlés, a rója, ritkább az alliteráció és sorvégi ragrím. Irodalmi nyelvüket 1931-ben alkották meg, 1932től jelent meg az első nyivh nyelvű újság. N a p j a i n k b a n m á r felnőtt s a j á t értelmiségük első nemzedéke, s V. M. Szangi (1935 — ) személyében költőjük, írójuk is t á m a d t . O Magyarul: 16 ének és mondóka (Bede A., Sámándobok, szóljatok, 1973). O írod.: R . Austerlitz: Two Gilyak song-texts (To honor R o m á n Jakobson, 1967); uő. The identification of folklor istic genres, based on Giljak materials (Poetics-Poetyka, 1961); C. M. Takszami: Nyivhi (1967). U. Kőhalmi Katalin

NYORO

Nyizovoj (írói álnév); Pavel Georgijevics Tupikov (családi név); (Kinyesmai járás, Kosztromai kormányzóság, 1882. okt. 30.—Moszkva, 1940.) okt. 4.) szovjet orosz író. Paraszti származású. Tudását önműveléssel, valóságismeretét pedig azzal szerezte, hogy beutazta Oroszo.-ot. 1915-ben ismeretterjesztő m ű v e k k e l jelentkezett először a kultúrtörténet, néprajz, asztronómia tárgykörében. Korai, romantikus hangvételű elbeszéléseiben a szerencsétlen, jobb életre vágyakozó kisemberek lelkivilágát ábrázolta tagadhatatlan átéléssel. Visszatérő m o t í v u m a az embernek a természethez való küzdelmes - harmonikus viszonya. í r á s a i n a k temat i k á j a később a polgárháború, illetve a falusi forradalmi események leírásával bővült. E témakörben legjobb elbeszélése a Csernozemje ('Feketeföld', 1923). Az 1920 —1930-as években regényeket is írt, amelyekben a természetet legyőző ember hősiességét és a szocialista építés megindulását ábrázolta a kor szellemében kissé sematikusan. O Főbb m ű v e i : V lugovih prosztorah ('Végtelen mezőkön', elb.-ek, 1925); Okean ('Óceán', reg., 1 9 2 0 1930). O Magyarul: 1 elb. (n. n., Pesti Hírlap, 1936, 6.). Bakács Bernadett nynorsk:

norvég

irodalom

nyomaték; szémaszia; semasia - írásjelekkel rögzített szöveg vizuális (látási ú t o n történő) elsajátítása. Sajátos f o r m á j a a t a p i n t á s által érzékelhető vakírás olvasása, melynél a bőrórzékelés ada-

643

OLVAS

tait a belső látás vizualizálja (—belső képlátás és belső beszéd). O A történelmi fejlődés kezdetein az irodalmi alkotások befogadásának és terjedésének-fennmaradásának eleinte kizárólagos, m a j d uralkodó m ó d j a a —szóbeliség volt. Már az ókorban jelentős m é r t é k b e n előtérbe került azonban az -—írásbeliség, amely E u r ó p á b a n a 16. sz.-tól, s világszerte a 19. sz.-tól átvette a hegemóniát (és nem változtatta meg lényegesen ezt a helyzet e t mindmáig a rádió, televízió, hanglemez és magnetofon tömegkommunikációs formáinak terjedése sem; az irodalmi művek eredeti — t e h á t —adaptáció nélküli — formában történő közvetítésében az élőszavas —előadok tevékenysége mennyiségi-szociológiai értelemben nem vált meghatározóvá). O Az olvasási ú t o n történő befogadás ilyen uralkodó helyzete lényeges módon h a t az irodalmi —művek létformájára is. Míg az élőszavas előadásban a szöveg különleges hangsúlyozásának és hanglejtésének fontos tartalomkifejező szerepe lehetett, az írott formában rögzít e t t szöveg ilyen vonatkozásban jobbára csak az átlagos-konvencionális ejtésre építhet; ezzel szemben az élőszavas előadás esetén nem létező —íráskép az olvasásban igen lényeges esztétikai funkciókat nyerhet. O (—befogadás) O írod.: Tolnai G.: A szabad vers és a lírai formák válsága Formatörténeti t a n u l m á n y (1931); Zolnai B.: Nyelv és stílus (1957); Fónagy I . A költői nyelv h a n g t a n á b ó l (1959); R Wellek—A. Warren: Az irodalom elmé lete (1972); Szepes E . —Szerdahelyi I . Verstan (1981). Szerdahelyi István O Az olvasás igen gazdag lélektani problémakör. Többek k ö z ö t t olyan kérdéseket foglal magába, m i n t hogy mi az olvasás —motivációja, milyen érzelmi (—érzelem) és tudati állapotot jelent az olvasás, milyen kielégülési m ó d o k , közvetlen lélektani hatások játszanak szerepet benne, vagy milyen pszichológiai tényezők határozzák meg az olvasmányok jellegét. Olvasás történhet információszerzés (pl. sajtótermék olvasása) vagy tanulás (pl. szakirodalom olvasása, t a n k ö n y v olvasása) érdekében is, ilyenkor az olvasás racionális tevékenység, a személyiség Énrészét, gondolkodási funkcióit veszi igénybe. A szórakozás v a g y műélvezet céljából történő olvasás pszichológiai értelmezésében merülnek fel elsősorban az említett kérdések. Mai pszichológiai ismereteink szerint az olvasás komplex pszichológiai teljesítmény, a személyiségfejlődés során ki kell alakulniuk az olvasás iránti igényeknek és az olvasás szokásainak. Mind az igényeket, mind pedig a szokásokat 644

—csoportok és emberi kapcsolatok —hatásai építik be a személyiségbe, ezek függvénye az olvasmány jellege is. A magas szintű, komoly irodalmi alkotások — különösen rendszeres és szokásszerű — olvasása általában az irodalommal mint ismeretanyaggal vagy intézménnyel való foglalkozás, irodalmi képzés következtében alakul ki. Az olvasás —beleélési lehetőséget t e r e m t emberi viszonylatokba, cselekményekbe, ennek során az —azonosulási folyamat az olvasó É n j é t is bevonja az eseményekbe, az olvasó érzi a hős (—irodalmi hős) személyiségének feszültségeit, m a j d ezek valamiféle levezetődését és oldódását; ez kielégülést jelent, s ennek az érzésnek a keresése a könnyű, szórakoztató olvasás, pl. a ponyvaolvasás motivációja, szokást fenntartó moment u m a . O Az olvasás folyamata mint közvetlen pszichofiziológiai és pszichológiai történés igen kiterjedt pszichológiai kutatás t á r g y a . E k u t a t á s foglalkozik az olvasmány —megértésével, e megértés és egyes pszichológiai állapotok vagy egyes életkorok összefüggéseivel stb. U j a b b a n divatosak a különböző gyorsolvasási módszerek; ezeknek alapját is az olvasási folyamat pszichológiai kutatásai alkotják. Buda Béla O A gyorsolvasás (dinamikus olvasás) olyan olvasási módszer, melynek segítségével az olvasási sebesség jelentős mértékben növelhető. A megjelölés voltaképpen nem pontos: nem a gyorsaság a végső cél, hanem az olvasás fejlettebb színvonalának kialakítása. Elmélyedést igénylő szépirodalmi vagy tudományos művek olvasásának tempóját nem lehet (ill. szükségtelen) felgyorsítani; csupán az ún. „gyakorlati próza" (sajtó, szakirodalom, ügyiratok) gyorsabb olvasására van szükség. Tankönyvekből tanfolyamokon ezt t a n í t j á k . Az ilyen gyakorlati próza nyelvére az jellemző, hogy a tényleges ismeretanyagot tartalmazó szavak (többnyire főnevek) meglehetősen pongyola közegbe vannak beágyazva: ezért a gyorsolvasás során a szövegoldalt előbb „skimmingelni" kell (vagyis a fölösleges szavakat a szem erőteljes sodrásával „lehabolni"), ezzel párhuzamosan pedig „skippingelni" (szemünkkel a kulcsszavakra ugrani, azokat mintegy „kiszemelgetni" a szövegből). A gyorsolvasás erős koncentrációt, a vizuális képességek minél teljesebb kihasználását igényli. A New York Herald Tribüné 1952-ben külön füzetben tájékoztatta olvasóit arról, hogy a 32 oldalas nagyalakú lap olvasására miképpen elegendő n a p o n t a fél óra. Kovács Eridre O Az olvasással (olvasóval, olvasmány -

OLVAS

nyal, olvasattal) m i n t társadalmi jelenséggel foglalkozó olvasásszociológia a m a még meglehetős bizonytalansággal körvonalazható szociológiai szaktudományok közé tartozik. E bizonytalanság legfőbb oka, hogy több szociológiai és más társadalomtudományi ágazat metszéspontján, ill. azok átfedésével j ö t t létre. Az olvasó — olvasás problematika mint közös téma, összeköti az olvasáslélektannal és az olvasáspedagógiával; az írás-olvasás m i n t s a j á t o s közlésmód, a kommunikációelméletnek és a szemiotikának is tárgya. Az olvasásszociológia érintkezik az intézm é n y szociológiával is, amennyiben az olvasmányköz vetítő és olvasáspedagógiai intézmények működésével, hatásfokával foglalkozik. Legszorosabb kapcsolat azonban a szellemi javak társadalmi eloszlását és elsajátítását vizsgáló művelődésszociológiához, (—kultúrszociológia) valamint az alkotó—mű —befogadás problémakör társadalmi jelenségeivel foglalkozó művészetszociológiához (-*•irodalomszociológia) fűzi. Úgy is m o n d h a t n á n k , hogy az olvasásszociológia elsősorban a művelődés- és művészetszociológia (az utóbbin belül főként az irodalomszociológia) olvasássalolvasmányokkal kapcsolatos kérdésfeltevéseit, megállapításait szervezi sajátos egységbe. H a az olvasásszociológia — a m i n t ez gyakran megtörténik — irodalmi m ű v e k olvasását, befogadását, vagy az irodalmi ízlés társadalmi eloszlását választja vizsgálata tárgyául, termékeny és bonyolult kapcsolatba kerül az esztétikával, ill. az esztétikai érték kérdésével is. Az irodalmi műalkotás és a társadalom kapcsolata mind az esztétikának, mind az olvasás- (ós irodalom-) szociológiának t á r gya lehet, de amíg az előbbit főként a m ű esztétikai s t r u k t ú r á j a érdekli és a társadalmi környezet csak annyiban, amennyiben magyarázatot jelent a műre, addig az utóbbi a társadalmi problematikát állítja előtérbe, s számára a közönséggel szembesülő műalkotás milyensége, esztétikai értékessége, ill. értéktelensége a társadalmi jelenségek hívebb megismeréséhez és feltárásához n y ú j t információt (->még irodalomszociológia). O Az olvasásszociológia meglehetősen friss keletű szaktudom á n y . Bár az olvasás jelensége iránti szociológiai jellegű érdeklődés — főként pedagógiai indíttatásból — már a 18 — 19. sz.-ban fellelhető, az olvasásszociológia (D. Waples és B. Berelsőn munkássága nyomán) az 1930-as évek Amerikájában kezdett önálló diszciplínaként szerepelni. Ez az önállóság azt jelenti, hogy az olvasás jelensége a társadalmi m a g a t a r t á s egyik jelzőjekónt kezdett funkcionálni, olyan tevékenységként, amelynek társa-

dalmi jelentése és h a t á s a van. A biztató, de rövidesen feledésbe merült kezdet után az 1950-es évek k u t a t á s a szinte teljesen a tömegkommunikációs probléma felé fordult. Az évtized végén, s főleg a hatvanas években E u r ó p á b a n és az USA-ban egyaránt hirtelen megnőtt a könyvek és az irodalom olvasása iránti szociológiai érdeklődés, s egyre szélesedő és mélyülő tematikával egyre több publikáció foglalkozott ezzel a témakörrel. Az európai szocialista országok is hamarosan bekapcsolódtak e folyamatba. Mo.-on az 1960-as évek első felében kezdődött a szisztematikus, szociológiai aspektusú olvasáskutatás, amely a magyar olvasáskultúra alapozó jellegű feltérképezése után — szoros nemzetközi együttműködésben — empirikus alapokon egyre összetettebb kérdések vizsgálatára vállalkozik. O Az olvasásszociológia elvileg m i n d e n f a j t a (társadalmi jelentéssel bíró) olvasási tevékenységgel, de kiemelten a sajtó- ós fcöra/uolvasással foglalkozik. (Ezért m a még keveset t u d u n k az emberek köznapi írásos-olvasásos kommunikációs tevékenységéről, így pl. a levelezési szokásokról.) Főbb kérdésfeltevéseit — Berelson gondolatát kiegészítve — így foglalhatnánk össze: ki, mennyit, milyen forrásból, mit, miért és hogyan olvas. Az e kérdésekre adott válaszok együttvéve a t á g a b b értelemben vett olvasási szokások társadalmilag tipikus formáit állítják elénk. Ezen belül helyet kapnak az olvasás mennyiségi (gyakorisági) jellemzői (beleértve a nem olvasás kérdését); az olvasmányokról való értesülés, az olvasmánybeszerzés jelenségei (így a vásárlási és a könyvtárhasználati szokások); az olvasói érdeklődésnek (az olvasmányok különböző típusai szerint adódó) főbb irányai, az olvasmányanyag ós az irodalmi ízlés rétegspecifikus s t r u k t ú r á j a éppúgy, mint az olvasási indítékok, valamint — a „hogyan olvas" kérdésre adott válaszként — az olvasmányok különböző szintű, f a j t á j ú befogadásának, értelmezésének problematikája. (Az olvasás motivációs rendszere, valamint a műbefogadási folyamat h o g y a n j a természetesen épp annyira lehet pszichológiai, mint szociológiai vizsgálat tárgya. De amíg a lélektani megközelítés elsősorban a személyiségen belül lejátszódó folyamatok törvényszerűségeit t á r j a fel, addig a szociológiai nézőpont e jelenségek társadalmi meghatározóit, társadalmilag tipikus formáit állítja előtérbe). A „hogyan olvas" kérdésre nemcsak a műértelmezés-megértés vizsgálatával, hanem különböző olvasási módok és körülmények társadalmi természetének feltárásával is válaszolhatunk.

645

OLVAS

Olvasási módról beszélhetünk az a k t í v és passzívr, a hideg-távoltartó, valamint az azonosuló-beleólő, a feszültségoldást kereső és a szellemi munkavégzést vállaló stb. olvasás elkülönítésekor. De ismerünk — az olvasási folyamatnak i n k á b b külső, technikai jegyei alapján — vissza-visszalapozó, töprengő, jegyzeteket készítő, ugyanakkor oldalakat átlapozó, a regény befejezését előre megnéző, egy könyvet többször elolvasó, t ö b b könyvet párhuzamosan olvasó stb. olvasási m ó d o k a t is. Ez utóbbiakat az olvasás körülményeire vonatkozó magatartásformákkal együtt (ki, mikor, hol, milyen körülmények között szeret, ill. szokott olvasni) szűkebb értelemben v e t t olvasási szokásoknak, is nevezhetjük. O A fenti t é m á k a t a szociológia két — egymást termékenyen kiegészítő — síkon vizsgálhatja. 1. Á társadalmi determinánsok, oldaláról k u t a t h a t j a az olvasás tényét, mennyiségét, milyenségét, minőségét, az olvasmányközvetítő intézmények igénybevételét stb. meghatározó-befolyásoló társadalmi-demográfiai tényezők rendszerét, „működési" mechanizmusát. O 2. A t á r s a d a l m i lét totalitása oldaláról pedig azt a kérdést, hogy az olvasásnak milyen szerep jut a társadalom életében: a tevékenységrendszerben, a szabadidő-szerkezetben, az életmódban és az értékrendben; hogy milyen az olvasás, a könyv presztízse egy társadalomban, hogy milyen vélekedések, képzetek élnek róla az egyes társadalmi rétegekben. Az eddigi vizsgálati tapasztalatok szerint az olvasás szociológiai természetének mélyebb megismeréséhez nem elegendő néhány, az olvasással mégoly erős korrelációt m u t a t ó társadalmi tényező (iskolai végzettség, réteghelyzet stb.) független változóként való szerepeltetése: az olvasási jelenségek is az életmód, a társadalomban uralkodó értékelvek lehető legszélesebb közegébe ágyazva értelmezhetők igazán. E u r ó p a és Észak-Amerika országaiban pl. a felnőtt népesség könyvolvasó h á n y a d a csak kivételes esetekben haladja meg a 60 — 70%-ot, s ezek a mutatók (az olvasói ízlés meglehetősen alacsony átlagos szintjével együtt) az iskolázottság, a társadalmi átrétegződés, az urbanizáció stb. pozitív irányú változásai ellenére az utóbbi egy-két évtizedben változatlanok m a r a d t a k . Sőt: t ö b b országban (így Mo.-on is) csökkent az olvasásra fordított időmennyiség és az olvasási alkalmak száma; a könyvtárhasználat kismértékű visszaesése mellett viszont erőteljesen növekedett a könyvvásárlás volumene és a házikönyvtárak állománya. A jelenség nem magyarázható másként, mint hogy egyes társadalmak (ill. rétegek)

órtéktudatában — egy sor társadalmi folyamat eredőjeként — jelenleg nagyobb a presztízse a birtokolt, mint az olvasott könyvnek. H o g y e jelenség csak átmeneti vagy épp erősödő tendenciájú, ezt a jövendő, egyre szélesebb látószögű kutatásoknak kell m a j d eldönteniök. O írod.: D. Waples: Research Memorandum on Social Aspects of Reading in Near Depression (1937); uő —B. Berelson: What Reading Does t o People (1940); B. Berelson: Who R e a d s and W h y ? (1951); R . Fröhner: Das Buch in der Gegenwart (1961); H . Sas J . : Emberek és könyvek (1968); Mándi P . : A könyv és közönsége (1968); K a m a r á s I . : A munkások és az olvasás (1969); R . Escarpit: Irodalomszociológia. A k ö n y v forradalma (1973); A. C. B a u m g á r t n e r : Lesen — E i n Handbuch (1974); Gereben F . : Az irodalmi ízlés belső szerveződésének kérdéséhez (Kultúra ós Közösség, 1974, 2.); Halász L.—Nagy A.: Hatásvizsgálat könyvtárb a n (1974 — 1977); Józsa P . : Esztétikai alkotások társadalmi hatása (1974); Gondos E . : Olvasói ízléstípusok (1975); Gereben F . — K a t s á n y i S.—Nagy A.: Olvasásismeret (1979); Fogarassy M.— K a m a r á s I.: Olvasó a labirintusban (1981); Józsa P . - J . Leenhardt: Két főváros — két regény — két értékvilág (1981); Az olvasás a n a t ó m i á j a (1982); Könyvtárhasználat, könyvtárkép (1982). Gereben Ferenc O Az olvasás esztétikai problémáinak megközelítésekor abból a tényből kell kiindulnunk, hogy az írott szöveg a maga látható f o r m á j á b a n csak nyomdatechnikai vagy -*-kalligráfiai, ill. könyvművészeti értelemben hordoz esztétikai minőségeket vagy olyan esetekben, amikor a sajátos —íráskép a szöveg t a r t a l m á t befolyásolja. A voltaképpeni irodalmi —élmény azonban csak az —írásjelek elolvasása, a szöveg megértése nyomán, a —belső képlátás és belső beszéd ú t j á n , —fantáziánkban alakul ki a m a g a teljességében. Ez az élmény pedig minden esetben teljesebbtöbb, mint a szöveg szavainak — akár a —kontextust, a —konnotációkat is tekintetbe vett — jelentése, m e r t a minden művészi műre jellemző —meghatározatlan tárgyiasság által rögzítetlenül hagyott —kitöltetlen helyeket fantáziánk kitölti (még —konkretizáció, tárgymu). E fantáziaműködés azonban egyfelől korról-korra változó —formanyelvek művészeti -kódjai által vezérelt, másfelől pedig az olvasó — adott esetekben pillanatnyi hangulatállapotai által meghatározott — szubjektivitása is befolyásolja: ebből adódik az a vitakérdés, létezik-e az irodalmi műnek

OLVAS

egyetlen igazi, t a r t a l m á t a maga teljességében feltáró olvasata (s h a igen, ennek milyen kritériumai vannak), vagy pedig csak különböző, egyaránt jogosult olvasatai vannak (s ezek egy-egy korszak társadalmilag általános—uralkodó műértel mezéséhez köthetők-e, avagy olvasóként változóan szubjektívek). O E problémákkal eredetileg a -+•hermeneutika egy mereven objektivista szemlélet jegyében foglalkozott, arra törekedett, hogy a műértelmezés általános — a történelmi változásoktól független — normáit rögzítse. A koncepció alapja az az elgondolás volt, hogy a művészi alkotásnak időtlenül örök (s a klasszikusok műveiből eltanulható) szabályai vannak, s ebből következően befogadásuk sem igényel mást, mint e szabályok ismeretét, aki pedig itt problém á k b a ütközik, annak az érzéke fejletlen vagy torz. E z az olvasóra (és íróra) nem tekintő esztétikai irányzat a befogadásesztétikai kutatások 18. sz.-i fellendülése u t á n sem szűnt meg, sőt napjainkig igen erőteljes vonulata a t u d o m á n y o s gondolkodásnak, Hegel tekintélye éppúgy ezt emelte magasba, m i n t P . Schleiermacher hermeneutikája vagy a műközpontúság olyan felfogása, ahogyan ez S. Étienne filológia-felfogásában tükröződik. Az ilyen típusú koncepciók uralkodtak a marxista esztétika és irodalomelmélet fejlődésének kezdeti szakaszában is: a műalkotás objektív értékeivel szemben az olvasó feladatának csupán az számított, hogy engedje magát á t a tudatformálókatartikus hatásnak. O Az objektivista műközpontúsággal szemben álló, az olvasói-befogadói szempontokat előtérbe helyező — de ezeket g y a k r a n szubjektivista módon eltúlzó — esztétikai elméletek első képviselője Descartes: tőle származik az a tétel, hogy az esztétikai értékelés az egyéni —asszociációk révén mindig szükségszerűen szubjektív. E z a gondolat a szenzualizmus, különösképpen pedig Kant tekintélye által t á m o g a t v a számtalan vált o z a t b a n t e r j e d t el, s a beleérzéselmélet alakjában a századforduló egyik uralkodó irányzatává vált. Amikor a neokantiánus B. Ghristiansen a műalkotástól megkülönböztette az —esztétikai tárgyat mint az egyedi befogadó t u d a t á b a n létező jelenséget, voltaképpen n e m t e t t mást, mint következetesen végiggondolta és terminológiailag is explicitté tette a beleórzéselmélet szubjektivista vonulatának feltevéseit. A —cseh strukturalizmus képviselői ezt az esztétikai t á r g y fogalmat alakították át előbb úgy, hogy függetlenít e t t é k az egyéni szubjektivitástól, s ,,a kor irodalmi normái s t r u k t ú r á j á n a k és a m ű s t r u k t ú r á j á n a k találkozásáról taniis-

kodó" olvasói élményekkel (J. Mukafovskij), ill. azzal az „ideális objektumm a l " azonosították, amely a m ű nyomán keletkezett összes lehetséges jogos olvasat összege (R. Wellek). Később, 1943-ban azonban Mukafovsky visszaállította a kifejezés eredeti értelmét, s az esztétikai tárgy ismét az egyes olvasó t u d a t á b a n keletkezett szubjektív élménnyel azonosult. Wellek „ideális objektum"-elképzelósét módosította viszont M. Riffaterre, aki szerint a m ű a m a g a igazi valójában egy ideális befogadó, a szuperolvasó (archilecteur) olvasatában t á r u l fel, s ezt az olvasási aktusok statisztikai átlaga állíthatja elénk. O A n a p j a i n k b a n legnevezetesebb koncepciók egyike a hermeneutikát „forradalmasító" H . G. Gadameré. Ő azt hangsúlyozza, hogy az olvasó nem felkészületlenül találkozik a művel: tudat u n k a t meghatározzák a múlt hagyományai, s mi ezekhez igazodva értelmezzük a művet. A hagyományok korlátozzák az értelmezés szabadságát, s Gadamer követelményként is állítja a múltbeli művet értelmező t u d ó s elé, hogy ne csak ennek keletkezéstörténetét, hanem teljes hatástörténetét is vegye figyelembe. E hagyományozásban a vezérszerep szerinte a klasszikus m ű v e k é , amelyek minden ízlésváltozáson felülemelkedve maradandó mintaképeket n y ú j t a n a k a későbbi korok számára. Gadamer nézetei a marxista szerzők körében is szóles körű vitákat vált o t t a k ki, a vele egyetértőkkel szemben sokan úgy ítélik, hogy álláspontja relativisztikus, az olvasót a tradíció rabjának tekinti, s az időtlen jelentéssel azonosított művel az olvasó szubjektivisztikus önkényét állítja szembe. O A másik igen elterjedt elmélet az NSZK-ban, az 1960as évek közepén fellépett ú n . konstanzi iskola tevékenysége révén vált ismertté, amelynek képviselői programként hirdették meg a „recepcióesztétika" („befogadóesztétika") és — az ebből következő — „az olvasó irodalomtörténetének" megalkotását. Az iskola vezéralakja, H . R . Jauss az „irodalmi elváráshorizont" — K . Mannheim által felvetett — fogalmára építi elgondolásait. Ez nála az irodalom „eseményösszefüggését" jelenti, amelyet elsődlegesen a kortársi és későbbi olvasók, kritikusok és alkotók irodalmi tapasztalat á n a k elváráshorizontja közvetít. Az elvárások legfontosabb összetevői: az adott történelmi pillanatban a m ű f a j iránt mutatkozó felfogóképesség, az előzetesen ismert m ű v e k f o r m á j a és t e m a t i k á j a s a költői és gyakorlati nyelv közötti ellentót. Az alkotó s z á m o t vet az olvasók elképzeléseivel, amelyek meghatározzák, hogy ezek felveszik-e művét a m a g u k elvárás647

OLVAS

horizontjába vagy sem, s ez a döntés visszahat a művek keletkezésére. Az olvasói elváráshorizontnak való megfelelés mértéke művészetfajt konstituáló tényező: minél nagyobb a megfelelés, minél kevésbé t á m a s z t j a a m ű az elváráshorizont megváltoztatásának igényét, a n n á l i n k á b b közelít a pusztán szórakoztató irodalomhoz, míg minden egyes valóban művészi alkotásnak lényeges ismérve a modernség, újszerűség, ezek mindig megv á l t o z t a t j á k e horizontot, azt a nézőpontot, ahonnan a régebbi m ű v e k e t is értelmezzük és értékeljük. Mindebből következően az irodalomtörténetírást mindig a jelenkor perspektívája határozza meg, s az irodalom történetisége elsősorb a n az olvasók tapasztalatára épül, amely az irodalom m ú l t j á t és jelenét közvetíti: az író, m ű és olvasók kapcsolatáb a n a legutóbbi kategória nem p u s z t á n passzív tényező, h a n e m történelemalkotó energia. E z t az olvasóközönséget Jauss egységesnek képzeli, s elutasítja azt a felfogást, mely szerint minden műnek s a j á t , történetileg és társadalmilag meghatározott publikuma van. A koncepció az NDK-beli irodalomteoretikusok részéről azzal a kritikával találkozott, hogy közönségmodellje n e m veszi tekintetbe a t á r s a d a l m i rétegződést és az irodalom t ö b b funkciós jellegét, s nincsen olyan mértéke, amely kizárhatná az érték szubjektivisztikus felfogását; e bírálatok nyom á n Jauss némiképp módosította úgy, hogy kettős — egy irodalmon belüli és egy köznapi (,,életvilágbeli") — horizont m ű ködését feltételezi. O E problémák az u t ó b b i évtizedben a marxista irodalomelméletet is egyre inkább foglalkoztatják. A k u t a t á s az N D K - b a n a legkiterjedtebb, s az itteni uralkodó álláspont — M. Naumann megfogalmazásában — az, hogy „mivel a m ű a recepció s z á m á r a rendeltetett, így nincs igazán befejezve, ameddig csak produkálták, de nem vált a recepció tárgyává. Nemcsak az olvasó s z á m á r a rendeltetett, hanem rá is szorul az olvasóra ahhoz, hogy igazi mű legyen"; a n e m olvasott m ű csak „potenciális m ű " , e g y f a j t a félkész termék, melyet az olvasó m i n t „társalkotó" fejez be. Ebből viszont logikusan az következik, hogy — Bojtár E . szavaival — „mivel az olvasói t u d a t n a k nemcsak szociális-történelmi — t e h á t többé-kevésbé azonosítható ós összehasonlítható —, de individuális-pszichológiai jellemzői, s ezek viszonyainak pillan a t n y i állapota is szerephez jut az értékélményben, az egy irodalmi műhöz t a r t o zó esztétikai értékek variációs lehetősége végtelenül nagy. ( . . . ) Mindebből az következik, hogy az egyazon műalkotás648

hoz tartozó esztétikai értékek összehasonlítására nem állnak rendelkezésünkre kritériumok, s ezért az értékelés az irodalomtudomány módszereivel megoldhatatlan". O Más megfontolásokra jutnak azok a marxista teoretikusok, akik Lukács Gy.-gyel vallják, hogy „ha már egyszer létrejött a m ű a l k o t á s , akkor lényegéből kifolyóan végérvényes valami", s mint ilyen „megszüntethetetlen magánvalóságában szemben áll m i n d e n szubjekt u m m a l " és esztétikai létezése „e szubjektumtól teljesen függetlenül érvényben m a r a d " , vagyis az az érv, miszerint „a műveket az olvasók ( . . . ) t o v á b b alkotják, inkább költői m e t a f o r a , mintsem tudományos kategória" (M. Hrapcsenko). Az igaz ugyan, hogy az olvasott szöveg az olvasói fantáziában kiegészül, kitöltetlen helyei kitöltődnek, de — jó esetben — ez a kiteljesítés nem merőben szubjektív, hanem a m ű vezérli: a m i n t erre J . M. Lotman r á m u t a t , az író által nem rögzít e t t mozzanatok, a m ű s t r u k t ú r a „könnyű és nehéz lyukai" is a szöveghez tartoznak, s elvileg igen nagy fokú objektivitással konkretizálhatok, amennyiben a rögzített mozzanatokat a m ű h á t t e r é r e vetítjük, amely a „ l y u k a k a t " érzékelhetővé, s így a „mínusz-fogások rendszerében" kiolvashatóvá teszi. A még ezen is túl meghatározatlanul maradó mozzanatok pedig — amint ezt L. Vigotszkij rég megállapította — véletlenszerű reakciók lehetnek, mert nem érintik az élmény lényegét, jelentésés értékszempontból közömbösek. (Kivételek természetesen itt is a k a d n a k , mint az olyan művek, amelyek a történelem több periódusában is nagy mozgósító erővel h a t o t t a k — gondoljunk Petőfi Nemzeti dalára, a nemzeti himnuszokra, a Marseillaise-re stb. — s így egy sajátos asszociációs „holdudvarral" rendelkeznek, amely a köztudatban élő jelentésüket mintegy „feldúsítja". E z azonban megkülönböztethető — és tudományos elemzésekben meg is különböztetendő — eredeti, objektív jelentésüktől.) Az a tény t e h á t , hogy a régebbi műalkotásokat a későbbi korok olvasói m á s - m á s módon értelmezik, sőt a kortársi művek is — rétegenként és egyénileg — változó olvasatokat eredményeznek, kizárólag a -i-műértés mértékének különbségeiből adódik, amiként ezt R . Ingarden is leírta, s az adekvát olvasatnak elvi akadályai nincsenek. E z az adekvát olvasat azonban — természetesen — n e m valamiféle végleges olvasat, amely m i n d i g maradéktalanul kimeríti a mű egész t a r t a l m á t . Az irodalmi m ű ugyanolyan tárgya az emberi megismerésnek, m i n t a valóság bármilyen m á s jelensége, s így erre is vo-

OLVAS

n a t k o z i k az a tétel, hogy csak megközel í t h e t j ü k , de abszolút m é r t é k b e n sosem m e r í t h e t j ü k ki a b e n n e tükröződő „ m i k r o k o z m o s z t " (bővebben —igazság). O (->befogadás, esztétikai tárgy) O írod.: S. É t i e n n e : Défense de la philologie (1933); F . Schleiermacher: H e r m e n e u t i k (1959); A. Nisin: L a l i t t ó r a t u r e et le lecteur (1959); H . G. G a d a m e r : W a h r h e i t u n d Methode (1960); L u k á c s Gy.: Az esztét i k u m s a j á t o s s á g a (1965); M. R i f f a t e r r e : Describing Poetic S t r u c t u r e s (Yale F r e n c h Studies, 1966); H . G. G a d a m e r : Á s t h e t i k u n d H e r m e n e u t i k (Kleine S c h r i f t e n , 2. köt., 1967); L. Vigotszkij: Művészetpszichológia (1968); H . Markiewicz: Az irod a l o m t u d o m á n y f ő kérdései (1968); R . I n g a r d e n : V o m E r k e n n e n des literarischen K u n s t w e r k e s (1968); R . P o s e n e r : S t r u k t u r a l i s m u s in der Gedichtinterp r e t a t i o n (Sprache im technischen Zeitalter, 1969); G. P o u l e t : P h e n o m e n o l o g y of R e a d i n g (New L i t e r a r y History, 1969, 1.): W. Iser: Die A p p e l s t r u k t u r der T e x t e (1970); S. E . F i s h : L i t e r a t u r e in t h e R e a d e r : Affective Stylisfics (New L i t e r a r y H i s t o r y , 1970, 1.); H e r m e n e u t i k u n d Dialektik (1970); H . R . J a u s s : L i t e r a t u r geschichte als P r o v o k a t i o n (1970); L'enseignement de la littórature (1971); H e r m e n e u t i k u n d Ideologiekritik (1971); K . R . Mandelkow: Probleme der Wirkungsgeschichte ( J a h r b u c h f ü r I n t e r nationale Germanistik, 1971, 1.); H . Weinrich: L i t e r a t u r f ü r Leser (1971); R. Lenzer: Lesen als Gegenstand der sowjetischen L i t e r a t u r w i s s e n s c h a f t (Weimarer Beitráge, 1970, 5.); B. M e ü a c h : Die K u n s t r e z e p t i o n ( K u n s t u n d Literat u r , 1971, 2.); S. Spiess: K u n s t - u n d Literatursoziologische F o r s c h u n g e n in der Sowjetunion (Weimarer Beitráge, 1971, 7.); H . C. Seeba: Wirkungsgeschicht e der Wirkungsgeschichte ( J a h r b u c h f ü r I n t e r n a t i o n a l e Germanistik, 1972, 1.); H . R . J a u s s : Die P a r t i a l i t á t der rezeptionsásthetischen M e t h o d e (Neue H e f t e f ü r Philosophie, 4. f ü z e t , 1972); uo.: K l e i n e Apologie der ásthetischen E r f a h r u n g (1972); W. Iser: T h e R e a d i n g P r o c e s s (New L i t e r a r y H i s t o r y , 1972, 2.); J . M. L o t m a n : Szöveg, modell, típus (1973); Historizitát in Sprach- und L i t e r a t u r wissenschaft (1974); Sozialgeschichte u n d Wirkungsásthetik (1974); Gesellschaft, L i t e r a t u r , Lesen. Literaturrezeption in theoretischer Sicht (1975); Rezeptionsá s t h e t i k — Theorie u n d P r a x i s (1975); M. N a u m a n n : D a s D i l e m m a der „ R e z e p t i o n s a s t h e t i k " (Poetica 8, 1976); M. Hrapcsenko: Irodalmi tanulmányok (1976); H . R . J a u s s : Ásthetische E r f a h r u n g u n d literarische H e r m e n e u t i k (1. 649

köt., 1977); M. N a u m a n n : D a s D i l e m m a der „Rezeptionsásthetik" (Weimarer Beitráge, 1977, 1.); H . R . J a u s s : A l t e r i t á t u n d M o d e r n i t á t der mittelalterlichen L i t e r a t u r (1977); B o j t á r E . : Az irodalmi m ű é r t é k e és értékelése (A strukturalizm u s - v i t a , 1. rész, 1977); uő: A szláv s t r u k t u r a l i z m u s az i r o d a l o m t u d o m á n y ban (1978); B ó k a y A .: I n t e r p r e t á c i ó és t ö r t é n e t i s é g ( L i t e r a t u r a , 1978, 3 — 4.); Szegedy-Maszák M.: R é t e g e k a műalkot á s jelentésében és b e f o g a d á s á b a n (Lit e r a t u r a , 1979, 1.); B o j t á r E . : Az irodal o m t u d o m á n y ú j a b b feladatairól (Literat u r a , 1979, 1.); Szerdahelyi I . : A befogadás esztétikai kérdőjelei (Magyar Hírlap, 1980. j ú n i u s 15.); A H e l i k o n recepcióesztétikai és h e r m e n e u t i k a i számai (1980, 1 - 2 . és 1981, 2 - 3 . ) ; B a c s ó B.: H e r m e n e u t i k a , érték, recepció ( L i t e r a t u r a , 1982, 3 — 4.); Befogadás és e s z t é t i k u m (Vitacikk-sorozat, K r i t i k a 1983, 5 — 12.); K u l csár Szabó E . : H a t á s , b e f o g a d á s , esztétikai t a p a s z t a l a t (Nagyv, 1984, 1.). Szerdahelyi István olvasmányosság: á l t a l á b a n epikai m ű vek s a j á t o s s á g a . F ő b b v o n á s a i : változatos, eseményekben d ú s cselekmény, amely t ö b b n y i r e pergő, a t ö r t é n é s r e vonatkozó párbeszédekben és t ö m ö r , a legszükségesebbre, korlátozott leírásokban valósul meg. Á l t a l á b a n p e j o r a t í v jelzőként használatos; k ö n n y e n b e f o g a d h a t ó m ű v e k r e szokás alkalmazni. Az olvasmányosság kiz á r j a az elvontabb t é m á t , bonyolultabb kompozíciót és stílust. í g y elsősorban a —szórakoztató irodalom, kalandirodalom, lektűr körébe tartozó m ű v e k sajátsága. Ugyanakkor remekművek tulajdonsága is lehet; a művészi é r t é k és az olvasmányosság n e m egymást k i z á r ó fogalmak. O (-»-még cselekményesség 2.) Kovács Endre olvasó: 1. általános értelemben az a valóságos személy, a k i olvasás ú t j á n f o g a d j a be az irodalmi m ű v e t . Az olvasók összessége a l k o t j a az olvasóközönséget (—közönség), m i n t az —irodalmi élet egyik tényezőjét. O 2. irodalomelméleti értelemben az epikai m ű a l k o t á s egyik k a t e g ó r i á j a ; az a kigondolt, f i k t í v alak, ill. szerep, amelyet az u g y a n c s a k f i k t í v —elbeszélő t e r e m t meg az elbeszélés során, s a m e l y e t a tényleges olvasó m i n t e g y m a g á r a ölt. E b b e n a v o n a t k o z á s b a n a f i k t í v olvasó szerepe előtérbe kerül, h a az elbeszélő is előtérben v a n , m i n t a szerzői regénynél a k ö z b e i k t a t o t t k o m m e n t á r o k és elmélkedések, u t a l á s o k , közvetlen és k ö z v e t e t t megszólítás, jellegzetes elbeszélői t e c h n i k a révén. H a viszont az elbeszélő h á t t é r b e húzódik a t ö r t é n e t , ill. a szerep-

OLVAS

lők alakjai mögé, akkor az olvasó csak közvetve (sajátos előadásmód, megfelelő mondatszerkesztés, az igeidő változtatása stb. segítségével) j u t h a t szerephez, s az —átélt beazéd és a —belső monológ esetén, az elbeszélőhöz hasonlóan, a f i k t í v olvasó sem érzékelhető már. O A f i k t í v olvasó szerepe m á r Oottfried von Strassburg Trist a n j á n a k prológusában, egyes keretes elbeszélósgyűjteményekben (Boccaccio: Dekameron), m a j d később egyes hŐsigáláns regényekben (—gáláns irodalom) is megfigyelhető. Szerves f o r m a i elemként a 18. sz.-i regényben jelent meg (L. Sterne, H . Fielding, Chr. M. Wieland), csupán ekkorra vált nyilvánvalóvá ennek két szükséges előfeltétele: az elbeszélt események fiktív jellegének felismerése és a világnak egy meghatározott —elbeszélő nézőponthói való ábrázolása. Ezáltal — ellentótben pl. a barokk u d v a r i regénnyel — szinte személyes kapcsolat vált érzékelhetővé az elképzelt olvasó ós az elbeszélő között: bensőséges közösség ós bizalom a mindentudó elbeszélő ós nyájas olvasója közt (E. Mörike: Mozart prágai utazása), a meghatározott távolságban lévő, szuverén elbeszélő kénye-kedve szerint való játéka egy t á j é k o z a t l a n olvasaval (L. Sterne: Tristram Shandy), vagy a névtelen tudósító személytelen elbeszélése (H. von Kleist elbeszélései). Mindez olyképpen, hogy a kapcsolat jellege utal az ábrázolt világ t a r t a l m a i r a is. A 18. sz. végétől kezdve — W. Kayser megállapítása szerint — nemcsak az elbeszélő, hanem a fiktív olvasó szerepe is m i n d e n elbeszélő művészet meghatározott elemévé vált. (—olvasás, mű, befogadás) O írod.: W. E . Süskind: Vom ABC z u m Sprachkunstwerk (1940); W. Kayser: E n t s t e h u n g und Krise des modernen R o m a n s (1955); G. Storz: Sprache und D i c h t u n g (1957); W. Kayser: Das literarische Leben der Gegenwart (Deutsche L i t e r a t u r in unserer Zeit, 1959); uő: Das sprachliche Kunstwerk (1960). O 3. egyes befogadásesztétikai elgondolásokban — m i n t ideális olvasó — az az elképzelt személy, aki az alkotó lelki szemei előtt lebeg, miközben m ű v é t létrehozza, s aki s z á m á r a így a m ű elsősorban készül, ill. az az ugyancsak fiktív személy, aki a m ű v e t maradéktalanul megérti: más elgondolásokban — mint szuperolvasó — az olvasási aktusok statisztikai átlagával azonos olvasat fiktív alanya (bővebben —olvasás). Kovács olvasókönyv: —iskolai

Endre

irodalom

Omán [oumen], Carola Mary Anima (Oxford, 1897. m á j . 11. — ): angol történész, írónő. T a n u l m á n y a i t az oxfordi 650

egyetemen végezte. Pályája során beválasztották a Boyal Historical Society, a Boyal Society of Literature és m á s neves tudományos társaságokba. Az angol történelem nagyjairól írt életrajzi munkáiért számos kitüntetésben részesült ( S u n d a y Times Annual Prize, James Tait Black Memóriái Prize). Költeményei kevésbé jelentősek. O F ő b b művei: The Holiday ('Az ünnep', t ö r t . - i reg., 1928); Britain against Napoleon ('Anglia Napóleon ellen', tört.-i reg., 1938); Nelson (életr., 1954); Sir John Moore (életr., 1953); Davíd Garrick (életr., 1958): Gascoyne Heiress ('Gascoyne örökösnő', reg., 1958); Wizard of the North ('Észak Mágusa' [ = Walter Scott], életr., 1973). Gellért Marcell Omán irodalma: (A klasszikus korszakra, a 19. sz.-ig —arab irodalom.) Omán elmaradott, feudális viszonyok között élő szultánság, és a társadalmi viszonyoknak ez a mozdulatlansága természetszerűleg érezteti hatását a kulturális ós irodalmi életben is. í g y m o d e r n ománi irodalomról nem beszélhetünk, mert ez fejlett könyvnyomtatást és irodalmi anyagokat megjelentető újságokat igényelne, demokratikusabb szellemű közélet mellett. Ehelyett csak klasszikus formákat ós mi több, klasszikus t a r t a l m a k a t ismételgető, elsősorban panegirikus költészet létezik, a szultán és a feudális sejkek támogatásával. O Viszont igazán élő és virágzó a népi irodalom: népköltészet, vallásos versek (főleg Mohamed próféta életéről és csodáiról), valamint hősi énekek és t r é f á s versek, mondókák. Ezek formáikban nem különböznek a m á s arab területeken és a klasszikus k o r o k b a n megszokottaktól (—arab irodalmi formák), és m i n t a felsorolásból is l á t h a t ó , elsősorban verses jellegűek. Művelői elsősorban hivatásos versmondók és népi szórakoztatók, akik főleg a kisebb-nagyobb városok és falvak piacterein és mecseteinek tágas udvarain a d j á k elő, szórakoztató és tanító célzattal, sokszor évezredeket visszatükröző produkcióikat. Az ománi tollforgatók azonban (ós ez sajnálatos módon tulajdonképpen az egész a r a b irodalomra érvényes) még nem j u t o t t a k és nem j u t h a t t a k el odáig, hogy erre a gazdag anyagra építkezve önálló arculatú irodalmat alakítsan a k ki. I t t még a többi arab országban végbement fejlődés is hiányzik, vagyis a klasszikus f o r m á k modern t a r t a l o m m a l való megtöltése és az európai f o r m á k és t a r t a l m i sémák átvétele. Iványi Tamás Omar K h a j j á m (írói név); Gijászaddín Abú'l-fath Umar ibn Ibrahim ál-Khajjámi (teljes név); eUmar ffayyám (tudományos

OMARK

átírás); (Nisápur, 1025 — 1050 között — uo., 1122): perzsa költő, filozófus, természettudós. I r á n b a n elsősorban matematikusként volt ismert, költőként csak a 19 — 20. sz.-ban kezdték tisztelni. R e á vonatkozó legrégebbi források Nadzsmaddín Házi 13. sz.-i m ű v e és Nizámí Arúzi Csahár Maqálója. Tanulmányai során Nisápurban szinte valamennyi, korában ismert tudományággal foglalkozott. Pénzszűke m i a t t megszakadt tanulmányait egy Abú Táhir n e v ű mecénás (valószínűleg azonos Szandzsar szultán későbbi miniszterével) jóvoltából f o l y t a t h a t t a . 1074ben Málik sáh, szeldzsuk szultán megbízta egy n a p t á r r e f o r m kidolgozásával. Az ú j időszámítási rendszer a Dzsalálí nevet k a p t a (a szultán nevéből). E rendkívül modern n a p t á r i rendszer alapja a 33 éves ciklus volt, melyben nyolc szökőévet (hetet négyévenként, a nyolcadikat ötévenként) t a r t o t t a k . Az ú j n a p t á r t 1079. márc. 16-án vezették be. Malik sáh halála u t á n Omar K h a j j á m a nisápuri teológiai iskolán t a n í t o t t (1092). Az ortodoxok üldözték nézeteiért, ezért állását elvesztette. Mindamellett egykorú feljegyzések tanúsága szerint ebben az időben írta meg könyvét az indiai négyzet- és köbgyökvonási rendszer kritikájáról, számos filozófiai, vegytani és metafizikai értekezést írt, s ekkor fejezte be Algebraját. 1112 — 1113-ban B a l k h b a n tartózkodott Abú Szad emír házában, ahol a jelenlévő Nizámí Arúzí leírása szerint megjósolta s a j á t sírjának helyét. 1123-ban halt meg, miközben Avieenna Metafizikáját olvasta. Nizámí Arúzí 12 évvel később elzarándokolt a költő sírjához a nisápuri H e r a t temetőjébe. A sírt Omar jóslatának megfelelően teljesen elborították a körte- és Őszibarackfák virágai. A keleti ós európai életrajzokban egyaránt megtalálhatjuk a három barát szövetségének legendáját, melyet először Easídaddín történetíró írt le. Eszerint Hászán Szabbah, az asszaszinok későbbi vezére, Nizám al-Mulk, a szeldzsukok híres minisztere és Omar K h a j j á m iskolatársak és barátok voltak, s életre szóló szerződést kötöttek egymás segítésére. A t ö r t é n e t szerint Omar fel is kereste Nizám al-Mulkot, életjáradékot kért és k a p o t t tőle. E z a legenda nem alapul történeti tényeken, a 17. sz.-ban találták ki. O m a r K h a j j á m hazájában először nem költőként, hanem természettudósként vált ismertté. A 13. sz.-i Aufí még Omar nevét sem említi meg biográfiá j á b a n . A költő életében nem g y ű j t ö t t e költeményeit k ö t e t b e (díván): azok alkalmi felolvasások n y o m á n váltak ismertté, szájhagyomány ú t j á n terjedtek. Az első g y ű j t e m é n y t a költő halála után barátai

feljegyzéseiből és mások gyűjtéséből állít o t t á k össze. K o r á n akadtak utánzói, így m á r a legelső gyűjtés alkalmából bekerültek nem valódi —rubáík az anyagba. E népszerű m ű f a j darabjai közül a másolók sokat t u d t a k kívülről, s mivel gyakran azt sem t u d t á k , ki a szerzőjük, nem csoda, hogy a lejegyzéskor gyakran összekeverték a szerzőket. Zsukovszkij (20. sz.-i orosz filológus) összeállította az ún. vándor-rubáík listáját, azon négysoros versekét, melyek változatlan formáb a n t ö b b költő műveiben is előfordulnak; számuk száz fölött van. A költemények eredetiségének megállapítását az is nehezíti, hogy a legkorábbi ismert kézirat 1461-bői való, vagyis a költő halála u t á n 350 évvel készítették. Ez összesen 158 verset t a r t a l m a z , míg a mai teheráni kiadásokban a versek száma ezer fölött van. Figyelembe kell venni tehát, hogy az Omar K h a j j á m neve alatt szereplő anyag tekintélyes h á n y a d a idegen eredetű, kideríthetetlen származású. Költeményeit, néhány —qaszídátói eltekintve, rubáikban írta. Ezek négy félsorból álló, aaxa rímképletű, időmértékes versek. A -*-rubáí m a is kedvelt f o r m á j a a perzsa népdaloknak. Metrikai képletét egyesek eredeti és önálló versmértéknek t a r t j á k , mások az egyik arab versmórték, a -*•hazadzs sajátos, megrövidített változatának. Az Omar Khajjám-ra&áíknak nemcsak hitelessége és f o r m á j a vitatott, hanem értelmezésük is. A v i t a t o t t kórdós az, hogy szó szerinti profán értelemben vagy az iszlám misztik á j á n a k , a szufizmusnak ( s z ú f í ) allegorikus szóhasználata szerint kell-e az egyes rubáíkat magyarázni. A pillanat örömeinek élvezését, a borimádást hirdető bordalok az élet élvezetére buzdítanak-e, vagy a fogalmakat a szúfí misztika terminusaiként kell értelmeznünk (bor = Istenhez való felemelkedés, eksztatikus állapot eszköze; szerelem = misztikus egyesülés Istennel stb.). A kérdés megválaszolásakor mindenképpen figyelembe kell vennünk, hogy a szúfí terminológia m á r Omar idejében is széles körben használatos volt a perzsa költészetben, s azt is, hogy a szúfí gondolatok, eszmék jó része hasonlóságot m u t a t a kor nagy filozófiai iskoláiéval. A rubáík egy része v i t a t h a t a t l a n u l misztikus költemény, de éppen ezek esetében különösen kétséges, hogy Omar K h a j j á m t ó l származnak-e. A bordalok mellett sok pesszimista hangú verse is van Omarnak, ezek az emberi élet véges voltát és az emberi dolgok múlandóságát tárgyalják. G y a k r a n viszszatérő gondolatuk az „égi kerék" (csarkh-i falak), a sors elleni panasz, amely egyike a perzsa költészet közhelyei651

OMARS

nek. A cserépfazék is visszatérő kép, ugyanis a fazekaskorong perzsa neve csarkh ('kerék'), melyen a költő a sors kerekét érti. A rubáik egy része a vallási fanatizmus, az ortodoxia ellen lép fel. Nadzsmaddín Rází (13. sz.-i szúfí misztikus) így ír Omarról: „Boldogtalan filozófus, ateista és materialista". Omar K h a j j á m m a az egyik legismertebb keleti költő E u r ó p á b a n . E g y Dombay nevű magyar szerző volt az, aki elsőként idézett eredetiben néhány sort Omar K h a j j á m t ó l , Bécsben 1804-ben megjelent perzsa nyelvt a n á b a n . E . FitzGerald 1859-ben s a j á t költségén jelentette meg angol nyelvű ru&eK-fordításait. FitzGerald az E u r ó p á ban addig ismeretlen Omart rendkívül népszerűvé t e t t e , fordítása közelebb hozta a költőt az európai ízléshez. M u n k á j a részben fordítás, részben szabad u t á n költés, sőt s a j á t négysorosait is bevette a kötetbe. Szabó L- m a g y a r nyelvű fordításai FitzGerald művéből készültek. O m a r K h a j j á m Rubáiját]án&k iráni szövegkritikai kiadása (1959) a költő mintegy G 180 — 250 versét t a r t j a eredetinek. K i a d . : Rubáiját ('Négysorosok', G. Arberry, 1949; 1952); Kollijate . . . hakime Omare Khajjám ('A tudós Omar K h a j j á m . . . g y ű j t e m é n y e ' , Dasti —Forughi, 1959). O Magyarul: Keleti gyöngyök (Erődi Harrach B., 1871 );Rubáiját (Szabó L., 1922, 1979; Abet Á., 1941; Sziklay A., 1957; H e g y i E., 1959; Weöres S., E g y b e g y ű j t ö t t műfordítások, 1976). O írod.: V. A. Zsukovszkij: U m a r K a y y a m and t h e Wandering Quatrains ( J R A S , 1898); E . G. Browne: A Literary H i s t o r y of Persia 2. (1906); F. Rosen: Zur Textfrage der Vierzeiler Omars (ZDMG, 1926); A. Christensen: Critical Studies (1927); H . R i t t e r : Zur Frage der Echtheit (OLZ, 1929); Csillik B.: O m a r K h a j j á m kisebb kéziratai a P á risi Bibliothéque Nationale-ban (1933); Hegyi E . : Omár C h á j j á m (Nagyv, 1958, 7.); A. Christensen: Recherches sur les r u b á i j á t (1959); Csillik B.: The R e a l O m a r K h a j j á m (Acta Orientalia Hungarica, 1960); uő: O m a r K h a j j á m Miscellanea (uo., 1960); W. Eilers: Vierzeiler Dicht u n g : persisch und ausserpersisch (WZKM, 1969); A. P. Juskevics —B. A. Rozenfeld: Omar H a j j a m (1975). Fridii Judit Omarsejev, A b d u r a h m a n Gaszanovics (Hurukra, 1903. o k t . - ? , 1935. okt.): szovjet lak költő. Mahacskalában, orosz nyelvű muszlim iskolában tanult. 1926tól publikált. Műveiben a múlt és jelen összeütközését ábrázolta. A lak költők közül elsőként énekelte meg a m u n k á t , érintette a nők iskoláztatásának kérdését. 652

Szatirikus verseiben a spekulánsok, földbirtokosok lelki nyomorát t á r j a az olvasó elé. Elbeszéléseiben, poémáiban Dageszt á n m ú l t j á t , a forradalom u t á n i évek gazdasági és kulturális változásait m u t a t ja be. O írod.: A. Guszejnajev —E. Kasszijev: Ocserki lakszkoj szovjetszkoj lityeraturi (1964). Ombedé, Philippe-Louis: René ombres chinoises:

-*Philombe,

árnyjáték

ómenirodalom -Hammurapi-sztélé', Királytükör, Babiloni). A protázis általában száraz ténymegállapítás; az apodoszisz azonban gyakran hosszú, ritmikusan tagolt, mondanivalóját variáló ismétlésekkel nyomatékosító, nemegyszer jelképekkel, utalásokkal élő szöveg. Az i. e. 3 — 2. évezred történeti eseményeit v i s s z a t ü k r ö z ő babilóni legendairodalom az ómenekben élt tovább. Az értelmezések az élet minden területére kiterjednek: az aratás kilátásai, sáska, járás, ínség, drágaság, éhínség, i ábo

OMENI

dögvész; a király, az udvari emberek, a birodalom sorsa; halálnemek, szerencse vagy szerencsétlenség szerepelnek bennük. O A májjóslat játszotta a legnagyobb szerepet, a legtöbb ómen a juh m á j á n a k alakjából olvas. Az olaj-ómen a víz és az olaj keveredését vizsgálja; a Summa izbu ( ' H a torzszülött . . .') c. nagy sorozat a születési rendellenességeket tárgyalja embernél és állatnál; a Summa álu ina mélé sakin ('Ha a város magaslaton fekszik . . .') e., t ö b b mint 100 táblából álló sorozat a mindennapi élet eseményeit, a természeti jeleket, a házi- és vadállatokat, a földek fekvését stb.; az Enúma AnuEnlil ('Midőn Anu és Enlil . . .') a csillagok állását és a konstellációkat; v a n n a k diagnosztikai és fiziológiai sorozatok; álom-értelmezések (— Álmoskönyv, Asszír); hémerologiák (görög hémera 'nap'), amelyek a kultikus szempontból kedvező és kedvezőtlen napokkal foglalkoznak. O Kevéssé ismert a jós jelfejtés mindennapi gyakorlata. A Tarnítu (akkád 'felelet') szövegek az i. e. 8 — 7. sz.-ban a Samas- és Adadjósdáknak feladott kérdések válaszai. Ezekből ítélve a jósdák működése hasonló volt a görög világ hasonló intézményeiéhez, pl. a keleti ügyfeleket is kiszolgáló Delphoi jósdához; az ómen-sorozatok a papok számára szolgáltak segédkönyvül. O Az előjelirodalom az i. e. 1. évezred derekának babiloni és asszír irodalmában megteremtette a napi jóslásoktól független prófétai költemény m ű f a j á t (—Jóslatok az asszír királyságról). Az etikai irodalom egészében vév« az előjelirodalom műfaji kereteibe illeszkedett; s még a filozófiai tanköltemények vagy a gnóma-költészet is a közvetlen hatása alatt álltak ( — Utá-naistim intelmei). O Az akkád ómen-gyűjtemények az ékírásos írásbeliség legkésőbbi korszakáig használatban voltak. Az i. e. 6 — 5. sz. után s a hellenizmus korában fokozott mértékben merít e t t belőlük a görög jövendőmondó irodalom. Az etruszkok a babiloni májmodellt használták jóslataiknál. A —Sándor-regény legtöbb változata t u d a babiloni ómenekről, sőt Firdauszí a Sáhnáme Iszkender-fejezetében közli is a király halálát jövendölő előjeleket. A g ö r ö g római világ széltében ismerte a káld varázslókat és jövendőmondókat, akiknek t u d o m á n y a számos ősi akkád óment őrzött meg. Végső soron az —Oracula Sibyllina is kapcsolatban állt az akkád előjel-irodalommal. O E m ű f a j őrizte meg számunkra az akkádok orvostudományának, diagnosztikájának java ismeretanyagát, ezért — vallástörténeti, irodalmi értékétől függetlenül is — egyike a

t u d o m á n y t ö r t é n e t legfontosabb forrásain a k . O Eőbb kiad.: A. Boissier: Documents assyriens relatifs aux présages (1894 — 1899); uő: Ghoixdes textes relatifs á la divination assyro-babylonienne (1905 — 1906); F. Nötscber: Die Omen-Serie Summa álu ina mélé sakin (Orientalia 31 39 — 42, 5 1 - 5 4 . köt., 1 9 2 8 - 1 9 3 0 ) ; E . Weidner: Die astrologische Serie Enűma Anu Enlil (AfO 14." köt., 1941 — 1944; 17. köt., 1 9 5 4 - 1 9 5 6 ; 22. köt., 1968 — 1969); F . R . Kraus: Die physiognomischen Omina der Babylonier (1935); uő: Texte zur babylonischen Physiognomatik (1939); uő: Weitere Texte zur babylonischen Physiognomatik (Orientalia 16. köt., 1947); R . L a b a t : Gommentaires assyrobabyloniens sur les présages (1933); u ő : Hémerologies et ménologies d'Assur (1939); uő: Un calendrier babylonien des travaux (1965); G. Pettinato: Die ölwahrsagung bei den Babyloniern (1966); E . V. Leichty: The Series Summa Izbu (1969). O írod.: F . R . Kraus: Ein Sittenkanon in Omenform (ZA 43. köt., 1936); G. Contenau: L a divination chez les Assyriens (1940); A. Goetze: Historical Allusions in old Babylonian Omen Texts (JCS 1. köt., 1947); A. L. Oppenheim: Ancient Mesop o t a m i a , Portrait of a Dead Civilization (1964); La divination en Mésopotamie ancienne, XIV* Rencontre Assyriologique Internationale (1966). Komoróczy Géza

653

O Az ókori Kelet m á s népei, a görögök, m a j d különösen a rómaiak is nagy jelentőséget t u l a j d o n í t o t t a k a jelekből való jóslásnak, s az ómenirodalom náluk is elt e r j e d t volt. Az ómenhit az isteni közbeavatkozás (néha az istenek felett álló sorsképzet), továbbá a rész („előjel") ós az egész (a várható történések) összefüggésének gondolatán alapul. Minden természeti ós m a g a s kultúrában megtalálható, egyes fekete-afrikai országokban mindmáig n a g y jelentőséggel bír. A görögöknél m i n t a jóslás legegyszerűbb eszközeit, természetes, keresetlen, mesterkéletlen (atekhnosz), t e h á t a hivatásos jós tevékenységét megelőző jeleknek tekintették. A rómaiak a szemmel látható előjeleket inkább prodigiumnak, a hallhatóakat inkább ómennek. nevezték. Az egyénnek módjában állt ezeket elfogadni vagy visszautasítani, ill. s a j á t belátása szerint magyarázni. í g y például Suetonius leírása szerint (Caesar 59.) Julius Gaesar, amikor Afrika p a r t j á r a lépve megbotlott és elesett, ezt a látszólag rossz előjelet azonnal kedvezően értékelte: Teneo te, Africa! ( ' H a t a l m a m b a n vagy, Afrika!'). O Gyakorlatilag minden a p r ó epizódot, váratlan mozzanatot jóslásra alkalmas előjelként kezelhettek. Termé-

OMER

szetesen ezeknek a „ j e l e k n e k " az értékelése k u l t ú r á n k é n t változó lehet. (Pl. a tüsszentés R ó m á b a n ijedelmet keltett, Mo.-on viszont a k o r á b b a n m o n d o t t a k igaz v o l t á t erősíti stb.) Az ómen f ő b b csoportjai: a) á l o m b a n „ k ö z ö l t " jelek — így a bibliai József t ö r t é n e t é b e n minden álom e g y ú t t a l szimbolikus ó m e n n e k is t e k i n t h e t ő ; b) égi jelek (villám, m e n n y dörgés, kőeső, hullócsillag, üstökös stb.); c) állatjelek ( m a d a r a k röpte, állatok étkezése, áldozati állatok belseje stb.); d) v á r a t l a n e s e m é n y — ezek n a g y része a „szerencsejóslás" körébe sorolható (tüszszentés, f e k e t e m a c s k a , emberi hangon beszélő állatok, az első m o z z a n a t jelentősége stb.). F o n t o s n a k érezték a számok (szerencsés és szerencsétlen számok) és a n e v e k (beszélő nevek) értékelését. E b b ő l a képzetből ered a római közmondás: nomen est omen ('a n é v — előjel'). A bibliai Ndbál neve — a k i szembeszállt Dáviddal — „ b a l g á t " , „ b o l o n d o t " is jelent, ezért felesége, Abigail, hogy a király h a r a g j á t leszerelje ós f é r j e t e t t é t indokolja, így kezdi m o n d ó k á j á t : „Hiszen olyan ő, m i n t a n e v e ; N á b á l n a k h í v j á k és a balgaság v a n v e l e " (I. Sámuel könyve 25 : 25). O A klasszikus a k t i k v i t á s b a n számos olyan j ó s k ö n y v keletkezett, amely elsősorban a különféle ómenek feloldásával foglalkozik. Az első neves alkotó az a t h é n i Onomakritosz volt, aki a 6. századb a n , a Peiszisztratidák u d v a r á b a n működ ö t t . E g y e s e k n e k i t u l a j d o n í t j á k a boiótiai Bakisz n e v e a l a t t f e n n m a r a d t jóslatg y ű j t e m é n y t . A z álomfejtést az epheszoszi Artemidórosz (i. e. 2. sz.) és a milétoszi Artemón (i. e. 1. sz.) írásai képviselik. A cumaei szibülla-könyvek az i. e. 3. században keletkezhettek, m a j d m i u t á n i. e. 83-ban, a capitoliumi tűzvész alkalm á v a l m e g s e m m i s ü l t e k , ú j a k a t szereztek b e h e l y e t t ü k . Augustus mint főpap a palatinusi Apollo szentélyébe v i t e t t e át azokat, ahol állítólag i. sz. 405-ben elégt e k . E z e k k e z d e t t ő l fogva az állam érdek é t szolgálták, jóslás helyett engesztelés és ünnepi ceremónia céljára. A fennm a r a d t 12 k ö n y v b ő l álló szibülla-jóslatok az i. sz. 2 — 3. sz.-i zsidó-keresztény irodalom termékei. Az ómenirodalom emlékei (előjelek felsorolása és „módszeres" vizsgálata) t ü k r ö z ő d n e k a -agnosztikusok műveiben, a hermetikus irodalomban és a későbbi misztikusok alkotásaiban (—misztikus irodalom), így elsősorban Nostradamus jövendöléseiben, t o v á b b á — áttételesen — Dante, Ariosto, Monti és Foscolo írásaiban, v a l a m i n t — közvetlen összefüggés nélkül — a kínai Jikingben. O (—joslatirodalom) Q írod.: H . H u n g e r : Babylonische Tieromina nebst griechisch-

r ö m i s c h e n Parallelen (1909). W. Steinh a u s e r : Der Prodigienglaube u n d d a s Prodigienwesen der Griechen (1911); B l a u L . : Varázslás az ókori hébereknél (1914); W. Schilde: Orakel und G o t t e s u r teile in A f r i k a (1940); M. P . Nilsson: Geschichte der griechischen Religion (1955 — 1961); R . Bloch: Les prodiges d a n s l'Antiquitó classique (1963). Pataki Mária Ömer:

—Ne'fi

Omer, Hilél: —Hilél,

Omer

Ömer Seyfettin [szejfettin] (Gönen, 1884. febr. 28.—Isztambul, 1920. m á r c . 6.): t ö r ö k író. H i v a t á s o s katonatiszt volt, részt vett a balkáni háborúban, görög f o g s á g b a esett, 1913-ban azonban m á r I s z t a m b u l b a n volt i r o d a l o m t a n á r . Cukorbetegsége korán sírba v i t t e . O A Szalonik i b e n megjelenő Geng Kalemler c. folyói r a t első s z á m á b a n (1911. ápr. 11.) fogalm a z t a meg p r o g r a m j á t : a Servetifünun idegenes, bonyolult n y e l v h a s z n á l a t á v a l s z e m b e n a tiszta, egyszerű népnyelvhez k í v á n visszatérni. Ziya Gökalppal ós Ali C a n i p Yöntemmel a nemzeti i r o d a l o m megteremtésén fáradoztak. Témáit a m i n d e n n a p i életből, gyermek- és k a t o n a k o r i emlékeiből, népi a n e k d o t á k b ó l és legendákból meríti. A leírásoknál, elemzéseknél fontosabb s z á m á r a a cselekmény. Novellái folyóiratokban jelentek m e g , az általa anatóliai regénynek nevezett Yolmz Efét ('Magányos betyár') c. m ű v é t a Büyük Mecmua közölte f o l y t a t á s o k b a n (1919). Életében csak a Asháb-i Kehfimiz ('Hótalvóink', 1918) c. t á r s a d a l m i regén y e és két kisregény (Hárem, 'A h á r e m ' , 1918; Efruz Bey, ' E f r u z úr', 1919) jelent m e g k ö n y v alakban, a z ó t a azonban m ű v e i s z á m t a l a n kiadást é r t e k meg. Összes elbeszélését t é m a k ö r ö k szerinti csoportos í t á s b a n , nyolc k ö t e t b e n 1970 —1971-ben a d t á k ki: Efruz Bey, Kahramanlar, Bomba, Hárem, Yüksek ökpeler, Kurumus Agaplar, Yalniz Efe, Falaka ( ' E f r u z úr, H ő s ö k , A b o m b a , A h á r e m , Magas cipős a r k o k , Kiszáradt f á k , Magányos b e t y á r , K a l o d a ' ) . Fevziye A b d u l l a h Tansel összeg y ű j t ö t t e _verseit is: ömer Seyfettin'in §iirleri ('Ömer S e y f e t t i n versei', 1972). O M a g y a r u l : 1 elb. ( Ű j H a n g , 1940, 1.); 2 n l a (Hazai Gy. —Gerics T., Világirod a l m i Antológia VI/2., 1962); 2 n l a (Bán y a i Dobos É . —Brodszky E., T ö r ö k elbeszélők, anto., 1974). O írod.: T a h i r A l a n g u : Ömer S e y f e t t i n (1968); Ö l ü m ü n ü m 50. Y i l d ö n ü m ü Münasebetiyle Ö m e r S e y f e t t i n Bibliyografyasi (1970).

654

Tasnádi

Edit

OMULE

omked: —stev Omollon, Szuoron (írói név); Dmitrij Kononovics Szivcev (eredeti név); Jakutia, 1904 — ): szovjet jakut író, drámaíró. Elvégezte a jakutszki Pedagógiai Technikumot. 1926 óta novellák, d r á m á k és jakut népi operák, balettek librettóinak írásával foglalkozik. O F ő b b művei: Ancsik ('A vadász', elb.-ek, 1930); Szajszari ('Jakutszk', dráma, 1943); Nyurgún Bótur ('Nyurgún vitéz', opera, 1946); Nukusz (elb.-ek, 1959). O Vál. kiad. oroszul: Izbrannoje ('Válogatott m ű v e k ' , 1959). O írod.: Ocserk isztorii jakutszkoj szovjetszkoj lityeraturi (1955). U. Kőhalmi Katalin Ompteda, Georg Freiherr v o n (Hannover, 1863. márc. 29.—München, 1931. dec. 10.): német prózaíró. Elszegényedett előkelő hannoveri családból származott, a legrangosabb lovas fegyvernem századosaként egy b u k á s következtében megromlott hallása m i a t t szerelt le. írói jövedelméből előbb Dél-Tirolban, m a j d Münchenben élt. O A berlini naturalizmus indíttatásával kezdett írni, a nemesség körében játszódó, kritikus elemeket tartalmazó, de lényegében szórakoztató irodalmi szintű regényeivel, elsősorban a Sylvester von Geyerrel (1897) és az Eysennel (1899) a századforduló körül vált széles körben olvasottá. Kisebb írásai a szociáldemokrata sajtóban is megjelentek. K b . félszáz elbeszélő művet, elsősorban regényt írt. Sonntagskind ('A fóny gyermeke', önéletrajz, 1928) c. könyvének irodalomtörténeti forrásértéke van. O Egyéb fő művei: Die Sünde ('A bűn', reg., 1892); Drohnen ('Herék', reg., 1893); Aus grossen Höhen ('Nagy magasságokból', reg., 1903). O G y ű j t , kiad.: Ausgewahlte Novellen ('Válogatott novellák', 1923). O Magyarul: 1 vers (Vajthó L., N é m e t antológia 1150-1900,1916). Salyámosy Miklós Omre [«mre], A r t h u r (írói név); A r t h u r Juel (írói álnév); Ole A r t h u r Antonisen (családi név); (Brunlanes, H o r t e n köz., 1887. dec. 17. — Porsgrunn, 1967. aug. 16.): norvég író. Tengerésztiszt fia volt. Érettségi u t á n tengerészkedett, m a j d mérnöki vizsgát t e t t . 1910 u t á n évekig az USA-ban élt, volt mérnök, újságíró, és itt írta első rövid elbeszéléseit 1915-ig. E t t ő l kezdve kb. 1935-ig keveset tudni életéről, a n n y i t mindenesetre, hogy föltehetően csempészet és szélhámosság mia t t nem is egyszer bebörtönözték. Kései, 48 éves k o r á b a n t ö r t é n t írói bemutatkozásától haláláig mind az olvasók, mind a kritikusok szemében a legolvasottabb, legsikeresebb honi írók közé t a r t o z o t t . O

Annak a századforduló utáni, távirati stílusú — cabalese-nek is nevezett — amerikai újságírásnak a neveltje, mely csupán a t é n y a n y a g r a t á m a s z k o d v a és a cselekm é n y t beszéltetve ábrázolta a lélektani és mentális m o t í v u m o k a t is, s melynek egyik csúcspontja E . Hemingway munkássága is. Rövid egymásutánban megjelent négy első, t e m a t i k á b a n összefüggő regénye — Smuglere ('Csempészek', 1935), Flukten ('A szökés', 1936), Sukkenes bro ('Sóhajok hídja', 1937) és Kristinus Bergmann ('uaz', 1938) — maradandó, nagy izgalmat váltott ki a bűnözésnek, a börtönéletnek, a bűnüldözésnek, a bűnöző és a polgári lelkialkat szembesítésének, egymásba folyásának a norvég irodalomban addig nemigen ismert és kia p a d h a t a t l a n élmónyanyagon való megelevenítésóvel. Későbbi regényeiben nyaktörő gazdasági-üzleti karriereket beszél el, nagy emberismerettel, de első műveihez képest s á p a d t a b b a n . Kiválót alkotott azonban a klasszikus elbeszélés és novella m ű f a j á b a n is. O Egyéb f ő b b művei: Intermesso ('Intermezzo', reg., 1939); Det onde ine ('A gonosz szem', reg., 1940); Det hender iblandt ('Olykor megesik', nlák, 1941); Stort sett pent vaer ('Nagyjából szép idő, nlák, 1948); Skiftende bris ('Váltakozó erejű szél', nlák, 1950); Vagabond i Gosen ('Á goseni csavargó', nlák, 1953); Gullmyntene og andre fortellinger ('Aranyórmék és m á s elbeszélések', elb.-ek, 1954); Mikkelfanten ('CsibószMihály', reg., 1955); Svarte-Baal ('Fekete Pál', reg., 1956); Ek og Go. ('Ek és Társai', reg., 1957); Frydenlund ('uaz', reg., 1965). 0 Vál. művei: Utvalgte noveller ('Válogat o t t novellák', 1962). O Magyarul: 1 nla (n. n., Magyar Szó, Újvidék, 1958. 255. sz.) O írod.: T. Kristensen: A r t h u r Omre (Mellem krigene, 1938); K . Coucheron J a r l : A r t h u r Omre (Mennesker og boker, 1942); I.-W. T v e i t a n : E n n y retning i norsk litteratur (1943); S. Seland: A r t h u r Omre (20 norske diktere, 1950); N. J . R u d : Om A r t h u r Omre (Av et h a l v t h u n d r e ár, 1973); A. Mikkelsen: Fluktforsok (Profil, 1975, 4.). Bernáth István Omulevszkfj, I n n o k e n t y i j Vasziljevics (írói álnév); Fjodorov (családi név); (Petropavlovszkij port, 1836. dec. 8. vagy 1837. nov. 2. —Szent-Pótervár, 1884. j a n . 7.): orosz író. Járási rendőrfőnök családjából származott. Szellemi felnőtté válásában nagy szerepet játszottak a politikai száműzöttek — a dekabristák és a lengyel felkelők — eszméi. 1856-tól 1858-ig jogot hallgatott a pétervári egyetemen. O 1857-ben jelent meg fordításainak első 655

ONA

g y ű j t e m é n y e : Mickevics v perevogye Omulevszkovo. Szoneti {'Mickiewicz Omulevszkij fordításában. Szonettek'). Az 1860-as években közel került a forradalmi demokraták táborához, irodalmi pályakezdése is ennek a szemléletbeli rokonságnak a jegyében t ö r t é n t . 1873-ban felségsértés mia t t l e t a r t ó z t a t t á k . 1883-ban adta ki Pesznyi zsiznyi ('Az élet dalai') c. verseskötetét. Költészetének a r c u l a t á t lírai hősének, a raznocsinyec forradalmárnak szabadságharcos törekvései határozták meg. Elkötelezettségét sok versében az ifjúsághoz intézett próféciákban fogalmazta meg. A népet sosem csupán passzivitásra kárhoztatott, jogfosztott állapotában m u t a t t a meg, h a n e m természeti adottságainak felismert gazdagságában is. Az N y . A. Nyekraszov t e r e m t e t t e realista lírai tradíciókat f o l y t a t t a , de hangjában mindig ott bujkált a romantikus pátosz és az intimitás. Igazi ismertségre t e t t szert Sag za sagom ('Lépésről lépésre', 1870) c. önéletrajzi regényével, mely Csernisevszkij Mit tegyünk ? c. művével eszmeileg és esztétikailag rokon alkotás: szintén a kor ,,új embereit" választotta hőseiül; a nevelés és a női emancipáció kérdéseinek ábrázolását az ateizmus és a materializmus propagálásával kapcsolta össze. O G y ű j t , kiad.: Polnoje szobranyije szocsinyenyij ('Összes művei', 1906); Szobranyije szocsinyenyij ('Összegyűjtött művei', 1936). Papp Mária Ona [onyá], Pedro de (Infantes de Engol, m a r Angol, 1570—Cuzco ?, 1643): chilei költő. Limában t a n u l t . A perui alkirályság ismert költője volt, de munkái és hírneve Spanyolo.-ba is eljutottak. O Irodalomtörténeti jelentőségét az Arauco domado ('A megszelídített arauco', 1596, hasonmás kiad. 1944, modern kiad. Biblioteca de Autores Espanoles, 29. köt., 1854, reprint 1948, krit. kiad. J . T. Medina jegyzeteivel 1917) c. h a t a l m a s eposz biztosítja: ez az első verses mű, amely amerikai szerzőtől származik. A. de Ercilla y Zúniga La Araucana c. elbeszélő költeményének nyomdokain halad. Főhőse G. Hurtado de Mendoza (1535 — 1609), chilei kormányzó, P e r u későbbi alkirálya. A megelőző kor történethű krónikáival szemben ez az eposz a barokk ízlés szülötte, története tele van mesés elemekkel, szereplői az olasz reneszánsz tipikus alakjai, természetábrázolásában nyoma sincs az igazi chilei t á j n a k . Az említetten kívül más spanyol költők, főleg Garcilaso de la Vega és L. de Oóngora y Argote h a t á s á t m u t a t j a . É l e t e vége felé írt történelmi témájú elbeszélő költemé nyében (El vasauro, 1635) a Katolikus

Királyok tetteit meséli el. O F ő b b művei még: Temblor de Lima ('Limai földrengés', költ., 1609); Ignacio de Cantabria (elb. költ., 1639). O Irod.: T. Thayer Ojeda: E l Arauco domado del licenciado Pedro de Ona (Anales de la Universidad de Chile, 1920); E . M a t t a Vidal: El licenciado Pedro de Ona (1924); S. D i n a m a r c a : Estudio del „Arauco domado" de Pedro de Ona (1952); R . Oroz: Pedro de Ona, poéta barroco y gongorista (Acta Salmanticensia. Filosofía y Letras, 10. köt., 1956); L. A. Sánchez: Pedro de Ona (L. A. Sánchez: Escritores representativos de América, 1. köt., 1957, 2 1963); J . Durán-Cerda: Arauco Domado, P o é m a Manierista (Revista Iberoamericana, 44. köt., 1978). Inotai András önálló kólón: olyan kólón, amelynek táncában a terjedelem s a tánclépések sor á n a k formája félfordulatot t e t t lehetővé: a táncosok az utolsó kilépéssel sarkon fordulhattak és felkészülhettek a visszatáncoláshoz. Az ilyen kólón ezért a versritmusban is külön verssorként szerepelhetett, vagyis —>-periódust helyettesíthetett, hiszen megvolt legalábbis a elvi lehetőség" annak, hogy e kólón t á n c á n a k megismétlésével, e kólón segítségével a táncosok egy teljes táncbeli fordulatot, —periódust tegyenek meg, a periódus jelzése pedig a vers leírásában a külön sorba írás, a —verssor. Az elnevezés modern eredetű, görög és latin megfelelője nincs. O Irod.: R . Volkmann—H. Gleditsch: Rhetorik u n d Metrik der Griechen u n d Römer (1901); P . Maas: Griechische Metrik (1923). Lázár György O A Georgiades bevezette, táncon alapuló elmélettel szemben az ú j a b b felfogás szerint önálló kólonnak minősülnek mindazok a kólonok, amelyek soralkotásra képesek önállóan (ilyen pl. a hippónakteus, glikóneus, ithyphallikus, pherekráteus, iei~ ziánus, wilamowitziánus és ezek *esetlen változatai), vagy periódusalkotásra képesek önmagukkal vagy más kólonokkal (léküthion), vagy strófákban van önálló, meghatározott szerepük (adóneus, —adóniszi verssor). Az aiol kólonok. (-+-logaoedikus versmérték) bővített f o r m á j u k b a n (—kólonbövités) m i n d soralkotóak, t e h á t önálló kólonok. O Irod.: Szepes E.— Szerdahelyi I.: Verstan (1981). Szepes Erika, önállósított mondatrész: a mondatkapcsolatoknak s a j á t o s típusa, amelyben a második mondat csak egy mozzanattal bővíti ki az elsőt. Az ilyen mondatszer kesztési eljárás ú g y fogható fel, hogy egy mondatnak valamely részét utólag, külön 656

ONEDD

m o n d a t k é n t csatoljuk a m o n d a t megm a r a d t részéhez. E z a külön mondatba szakadt mondatrész az önállósított mondatrész és tulajdonképpen a hiányos mondatnak egy f a j t á j a . Néha a második m o n d a t úgy egészíti ki az elsőt, hogy ennek egy részét (többnyire az állítmányt) megismétli: ,,Egy vadkan ivott a vájúból. Nekibújva i v o t t . " (Tamási A.: H a r m a t és vér, K o r t , 1953). Az önállósított mondat lehet a m o n d a t tárgya: ,,A két kutya hozzáfogott kaparni. Gödröt." (Móricz: Barbárok); lehet határozója: „ O t t legelt e t e t t kendtek mellett a csobori pusztán. A kisfiával." (uo.); lehet jelző; ilyenkor az, értelmező jelző helyzetének felel meg: „Árpakalász fityeg a kalapja mellett. K e t t ő . " — „Hiszen rendes ember volt t a g a d h a t a t l a n u l . Asszonyt szerető, aszszonyt megbecsülő." (Szabó P . : Lakodalom—Keresztelő—Bölcső); azonosító értelmező jelző: „Az pedig nem más, mint Kis Ilonka. Makra Sándorné." (uo.) N é h a egy határozót ú j a b b határozó egészít ki tartalmilag, külön m o n d a t b a szakadva: „ O t t állj meg! A bokor mögött." (Tamási A.: H a r m a t ós vér, K o r t , 1953.) Az önállósított mondatrészt írásban a központozás gyakorlata m i n t stiláris sajátság teremti meg. H a ezt a mondatfajt á t a külön szakadt mondatrészen kívül egyéb információ is kiegészíti, akkor a hiányos m o n d a t n a k egy ú j a b b f a j t á j a áll elő: „Messze v a n még az éjfél. Addig csak el kell tölteni az időt. Mindegy, akár itt, a k á r m á s u t t . " (Móricz: Rózsa Sándor I.); ,, . . . fényes segédlettel masírozik végig az utcán, míg csak saját hatalmas portájára nem érkezik. A régi hajóépítő udvarra, ahol még most is állanak félig kész hajóbordák, de m á r ezek nem is fognak elkészülni soha." uo. O (—hiányos mondat) O írod.: R u b i n y i M.: Önállósított mondatrészek (Magyar Nyelvőr, 1907, 4.); Károly S.: Az értelmező és az értelmezői mondat a magyarban (1958). Károly Sándor Oncsihonov, Dzsirgal: -Dzsirgal, Oncshan Ondrejov, L'udo (írói név); L'udo Mistrik(családi név); (Slanje, Jugoszlávia, 1901. okt. 19.—Pozsony, 1952. márc. 18.): szlovák költő, író. Gyermek- ós ifjúkorát Kostiviarska községben töltötte, Besztercebánya mellett. Több helyen volt hivatalnok ós lapszerkesztő, 1938-tól Pozsonyban élt. O Autodidakta, életkörülményei ós poétikája naturalistává t e t t é k . Verseit Bez návratu ('Nincsen visszatérés', 1932) c. g y ű j t ö t t e össze, itt m á r kirajzolódtak eszme- és költői világának alapvonásai: a természet szeretete, a 4 2 Világirodalmi Lexikon I X .

hegylakók primitív élete, e környezet mély átélése, az a lelkesedés, mellyel titkait, vad szépségeit magáévá teszi. A szimbolisták és posztszimbolisták kifejezéskészletét használta. O Az az epikus elem, amelyet m á r költészetében is fölfedezhetünk, teljes mértékben gyermekeknek írt prózai írásaiban, valamint regényeiben érvényesül. írói arcképének lírai és epikus elemei a Zbojnicka mladost' (1937: Egri V., Hegyek alján, 1949) c. regényében egyesülnek a legszervesebben. E n n e k folytatása a JerguS Lapin (1939: H u b i k I., Lapin Jergus, 1960), amelyben a kalandos romantikus eposz m ű f a j i sajátságai az önéletrajzi krónikáéval keverednek. A hegyek világáról írt trilógiát a Slnko vystúpüo nad hory (1956: H u b i k I., A földön a te csillagod, 1960) c. fejezte be. További prózai művei: Bozprávky z hór (1933: Zobor E., A pálosdombi m e d v e és egyéb történetek, 1957); Prihody v divocine (1935: Hubik I., Kalandok a vadonban, 1959). Mindezek jól illeszkednek bele a lírai próza törekvéseibe; felújítja a valóságábrázolásnak a folklórtól kölcsönzött modelljét, a romantikus próza és a népmese ábrázolási módszerét. O Magyarul még: 13 vers (Marék A., Magyar írás, 1935, 2.); 1 nla (Aczél J . , Nagyv, 1959, 1.); 1 nla (Hubik I., Hót, 1960, 3.); 1 reg. részi, (uő, Hét, 1978, 44.). O Gyűjteményes kötete magyarul: Ha majd az erdőt járod (Hosszú F., 1966). O írod.: J. Poliak: Utószó (Zobor E., A pálosdombi m e d v e és egyéb történetek, 1957); J . Poliak: Utószó (Hubik I., Lapin J e r g u s — A földön a te csillagod, 1960); Z. K l á t i k : Ondrejovov m y t u s o slobode (1969). Bicdolf Ghmel OndruS [ondrus], J á n (Malá Vieska — Kisújfalu, 1932. m á r c . 11. — ): szlovák költő. A nagyszombati gimnáziumban t e t t érettségi vizsgát, és ott lett t a g j a a modern szlovák költészet egyik legfontosabb csoportosulásának, az ún. nagyszombati iskolának. O Első kötete 1965ben jelent meg Sialeny mesiac ('Bolond hold') c. Költészetét tragikus világkép és irracionalizmusba hajló szubjektivizmus jellemzi. O Egyéb verseskötetei: Posunok k kvetom ('Mozdulás a virágok felé', 1968); Klak ('Térdeplós', 1970); Muíské korene ('Férfigyökerek', 1972). O Magyarul: 1 — 1 vers (Tóth L., ISz, 1970, 7.; Végh Gy., K o r t , 1970, 11.; Dénes Gy., Vasárnapi Ú j Szó, 1976, 10.). " Bábalván O'Neddy [onedi], Philothóe (álnév, a Théophile Dondey ugyancsak álnév a n a g r a m m á j a ) ; (Párizs, 1811. jan. 30.—uo., 1875. febr. 19.): francia költő, regényíró, kritikus. V. Larbaad szerint, az igazi nevo

657

ONEIL

Dondey de Santeny (Revue de Paris, 1935. márc. 1.). A t y j a a pénzügyminisztérium alkalmazottja volt, fiát előbb a Lemassonintézetben, m a j d a Louis-le-Grand kollégiumban s a párizsi egyetemen t a n í t t a t t a . A Globe s m á s irodalmi lapok, a művészeti viták s a júliusi forradalom hatására a romantikusokhoz csatlakozott. 1829 — 1830-ban megírt verseit Feu et flamme ('Tűz és láng', 1833) c. a d t a ki, mely visszhangra u g y a n csak az 1830-as években induló romantikusok (Musset, Oautier, Nerval stb.) körében talált, á m a későbbiekben nagymértékben hatott Baudelairera. Két ciklusba rendezett s alexandrinusokban írott költeményei magukon viselik a modorosság, a meghökkentő szóalkotás és a szerkezeti kidolgozatlanság számos jegyét, á m spleen-kultusza, metafizikai lázadása, „isteni középkor"-imádata, megátkozottság-érzése már a Fleurs du Mai költője felé m u t a t n a k . Költői céljának azt vallja, hogy „a vegyítetlen boldogság megteremtésében nagyobb művész legyen, m i n t az Isten". Opiumszívó, polgárgyűlölő, sátánikus vonásokat hordozó költő. A Feu et flamme-mai azonban pályája derékba is t ö r t : a p j a halála még 1832-ben a r r a kényszerítette, hogy a pénzügyminisztériumban vállaljon állást. E z t követően mindössze néhány színházi kritikát, egy-két regényt s egy drámát írt, az 1850-es évektől egyre súlyosbodó betegségek kínozták, 1871-ben megbénult. O G y ű j t , kiad.: Boésies posthumes de Phűothée O'Neddy (Théophüe Dondey) ('Philothée O'Neddy (Théophile Dondey) posztumusz versei', 1877 — 1878). O írod.: Th. Gautier: Histoire du romantisme (1872); M. A. R u f f : L'esprit du mai et l'esthétique baudelairienne (1955). Beisinger János O'Neill [onej], Alexandre (írói név); Alexandre Manuel Vahia de Gastro O'Neill de Bulhőes (teljes név); (Lisszabon, 1924. dec. 19. — ): portugál költő és elbeszélő. A Mundo Literário, Seara Nova, Unicórnio, Oadernos de Poesia folyóiratok munkatársa. O A portugál szürrealizmus egyik első képviselője. Agresszívan groteszk, komikusan heterogén felsorolásokban gazdag és a grafikai lehetőségeket játékosan kihasználó verseiben maró szatíra és visszafojtott gyöngédség nyilvánul meg, nemegyszer egymás mellett. Költészete fő t é m á j a az egyetemes szorongás és bizonytalanság érzése. Utolsó köteteiben az újrealizmushoz közeledik. O FŐbb művei: Urna Ampola na Gabega ('Vízhólyag a fejen', elb., 1948); Tempó de Fantasmas ('Kísértetek kora', költ.-ek, 1951); No Beino da Dinamarca

('Dániában', költ.-ek, 1958); Abandono Vigiado ('Ellenőrzött fesztelenség', költ.ek, 1960); Poemas com Enderego ('Megcímzett költemények', 1962); FeiraOabisbaixa ('Leszegett fejű vásár', költ.-ek, 1965); As Andorinhas Ndo Tem Bestaurante ('Nincs éttermük a fecskéknek', történetek, 1970). Rónai Pál O'Neill [onil], Eugene Gladstone (New York, N. Y., 1888. okt. 16.—Boston, Mass., 1953. nov. 27.): amerikai (USA) drámaíró. Bevándorolt ír katolikus színészcsaládból született. Egyetemi tanulm á n y a i t félbehagyta, megnősült, de ham a r el is vált (1909 — 1912). Garabonciás életmódot folytatott, matrózként b e j á r t a a világot, aranyásó volt Hondurasban, színész apja társulatában, végül újságíró. Kezdődő tüdőbaja m i a t t fél évet t ö l t ö t t szanatóriumban, s jórészt e kényszerű pihenő idején, m a j d G. P . Baker h a r v a r d i professzor drámaszemináriumain — —Műhely'47 (47 Workshop) — ismerkedett meg a drámaírás elméletével és a világirodalom jelentős drámaíróival. Első egyfelvonásos darabjait 1913 ós 1919 között írta, első egész e«t t betöltő — verista — d r á m á j á t 1920-ban Beyond the Horizon ('Túl a látóhatáron') c., amely egycsapásra elismert drámaíróvá tette, s meghozta számára az első Pulitzyr-díjat is. Korai művei a naturalizmus stílusjegyeit viselik magukon, ezeket követték expresszionista kísérletei: The Emperor Jones (színmű, 1920: Harsányi Zs., A fekete császár, 1928; Péter Á., Jones császár, Ódry Színpad 1967. m á j . 11.; V a j d a M. Jones császár, A játszma vége. Modern egyfelvonásosok, 1969; film: ua., USA, 1933) és The Hairy Ape (komédia, 1922: Harsányi Zs., A szőrös m a j o m , 1928, Ú j Színpad, 1928. ápr. 19.; film: USA, 1944; mindkettő P . Robesonn&l a főszerepben). Bár a kritikusok egy része meglehetős értetlenséggel fogadta kísérletező darabjait, a harmincas évek elején — elsősorban az életműben központi helyet elfoglaló trilógia: Mourning Becomes Electra (1929 — 1931: Harsányi Zs., Amerikai Elektra, Ottlik G., ua., Négy d r á m a , 1961; b e m u t a t ó : Nemzeti Színház, 1937. febr. 28.; film: D. Nichols, USA, 1947) bemutatásakor m á r — a modern amerikai színház élenjáró mestereként ünnepelték, s 1936-ban Nobel-díjjal is kitüntették. Hosszú szünet után, 1946b a n m u t a t t á k be nagy kritikai visszhangot kiváltó d a r a b j á t : The Iceman Gometh (1939 — 1940: V a j d a M., Eljő a jeges, 1971; Vígszínház, 1971. febr. 26.). Az életm ű utolsó szakaszában írt, formai és stiláris egyszerűségre törekvő, önéletrajzi

658

ONEIL

ihletésű darabjai osztatlan elismerést arattak, ezeket azonban m á r csak halála u t á n m u t a t h a t t á k be: A Touch of a Poet ( 1 9 3 6 - 1 9 4 0 : Vas I., E g y igazi úr, Négy dráma, 1961; József Attila Színház, 1968. dec. 14.); A Long Day's Journey into Night (1940 — 1941: uő., U t a z á s az éjszakába, 1960: uő, Hosszú ú t az éjszakába, Nemzeti Színház, 1963. febr. 15.; film: S. Lumet, USA, 1961); A Moon for the Misbegotten (színmű, 1941 — 1942: uő, Boldogtalan Hold, Négy dráma, 1961, Szolnoki Szigligeti Színház, 1966. jan. 14., TV-film: J . Quintero, angol, Magyar TV 1980. okt. 18.). O O'Neill életművének az biztosít kiemelkedő helyet az irodalom történetében, hogy megteremtette az európaival egyenrangú amerikai d r á m á t . A 20. sz. első évtizedeiben, részben európai példákat követve, Amerikában is elszaporodtak az avantgarde, kísérletező színházi csoportok. A kis színház (-+little theaires-mozgalom) elsőrendű célja az volt, hogy szórakoztatóipari látványosság helyett valóban a művészet otthonává tegye a színházat, a második pedig az, hogy megteremtse a szuverén amerikai színházat. E z a kettős cél maradéktalanul megvalósult O'Neill életművében. Sokat t a n u l t európai mesterektől, Ibsen, Csehov, Strindberg és Wedekind mellett a német expresszionisták is nagy hatással voltak rá. Világnézetét, az emberi személyiség értelmezésének és művészi megformálásának m ó d j á t Nietzsche, Freud és Jung is alakította. Műveinek fejlődéstörténetében két technika, két stílusvonal rajzolódik ki: egyrészt a naturalista-realista, másrészt az expresszionista-szimbolista drám á k sorában. A Jones császár O'Neillt m i n t eredeti színpadi ú j í t ó t m u t a t t a be. A d r á m a egy nyugat indiai sziget néger diktátorának bukásáról szól, a színpadi játékból azonban minden hagyományos formai elem eltűnt, cselekmény, szabályos drámai kollízió és jellemábrázolás helyett a hős félelmeinek, indulatainak, szubjektív pszichológiai állapotainak objektív, szcenikai megjelenítése áll össze drámai egóssz*. Az újszerű drámai mond a r i v a l ó t hatásos hang-, fény- és színeffektusok, pantomim eo marionett-mozgás támogatja. A Jones császár az önkeresés és önfelismerés d r á m á j a , mint ahogy a Szőrös majom is az. Hőse Yank, egy óceánjáró fűtője, aki hovatartozását és életének értelmét keresve, akarva-akaratlan a kortárs amerikai társadalommal szembesíti önmagát. Yank története a modern ember elidegenedésének története, s ez a felismerés teremti meg O'Neill a l a p t é m á j á t ; expresszionista és realista köntösben, korai és késői drámáiban egyaránt a mo42*

dern, önpusztító, helyét kereső személyiség válságélményónek drámáit írja. A Szőrös majom azt sejteti, hogy O'Neill érdeklődése a személyiség problémáinak társadalmi összetevői felé fordult. Amerika társadalmi kérdéseinek talán a legsúlyosabbika, a néger—fehér együttélés, konfliktusai ihlették az Ali God's Chillun Qot Wings ('Isten szárnyas gyermekei', 1924) c. d r á m á j á t , amely a faji kérdésben mond egyértelmű ítéletet. A fekete férfihez feleségül menő fehér nőt a fehér társadalom kiközösíti. E z azonban csak pillanatnyi kitérő, a Szőrös majmot követő drámák egyre következetesebben törekszenek a személyiség belső világának feltárására. Az őszinte lélektani érdeklődós a mélylélektan veszélyes területeire vonta, s miközben a személyiség s a j á t és közösségi énjének skizoid problémáit feszegette, valószerűtlen, pszichopata hősök világát teremtette meg The Great God, Brovm ('Brown, a n a g y isten', 1926); Strange Interlude (1928: Harsányi Zs., Különös közjáték, 1929, Vígszínház, 1929. márc. 9.; Bányay G., ua., 1974); The Dynamo ('A dinamó', 1929) c. drámáiban. Ezek a mélylélektani tanulmányok azonban O'Neill d r á m a i világának t á m a d h a t ó p o n t j á t is felfedik. Átélve a háború utáni generáció kiábrándulását, ahhoz a meggyőződéshez j u t o t t , hogy az érzések biztosabban igazítják el az egyes embert a világ útvesztői között, mint a gondolatok. Az emócióktól m á r csak egy lépést kellett tennie az emberi ösztönök hangsúlyozott elismeréséhez, — Freudhoz —, de ez a lépés hősei, valamint a drámai szituációk megteremtésében az esetlegeshez, véletlenszerűhöz, végeredményében tehát az egyetemes problémák és az igazi tragikum elkerüléséhez vezette. Változást a harmincas évektől l á t h a t u n k . Az Amerikai Elektra ban Aiszkhülosz Oresteiájának, az Atreus-ház tragédiájának újjáteremtésével az antik végzetdráma hőseinek modern megfelelőit rajzolta meg. A trilógia a New-England-i puritán-patrícius Mannon család bonyolult, pszichológiailag, szociológiailag determinált kapcsolatait, emelkedésük és b u k á s u k történetét m u t a t j a be. A rideg erkölcsiségű Ezra Mannon és az élet örömeire vágyakozó — s azokat meg is szerző — feleségének, Christine-nek az összeütközése azt példázza, hogy a hagyományos etikai normák és a modern élet kibékíthetetlen ellentétbe kerültek, hogy a modern élet viszonyai között az erkölcsös és erkölcstelen fogalma legalábbis kétértelmű. A Mannonok tragikus vétke az, hogy hazug konvenciók rabjaként mindig az élet ellenében cselekedtek, büntetésük az, hogy a boldog élet remé-

659

ONELE

nyót örökre elveszítik. A d r á m a i t t emelkedik általános érvényűvé, a hősök is, de a trilógia bonyolult szimbólumrendszere is félreérthetetlenné teszi azt a konklúziót, hogy a modern ember szenvedésre, boldogtalanságra van kárhoztatva. Az Amerikai Elektrát követő darabok ugyanezt a meggyőződést teszik, ha lehet, még teljesebbé. A teljes reménytelenség d r á m á j a a Gorkij Éjjeli menedékhelyével is rokonságot t a r t ó Eljö a jeges. Művészi p á l y á j a azonban kétségtelenül az utolsó évek realista drámáiban tetőzött. Valamennyi a századforduló idején Amerikába települt ír bevándorlókról szól, közöttük is legnagyszerűbb a „vérrel és könnyel" írt Hosszú út az éjszakába, saját h á n y a t o t t ifjúságának, a szülői otthon zaklatott, problémákkal teli világának krónikája. A Tyrone család tagjai m á r nem pszichopatologikus kórképek, hanem egy hiteles társadalmi pillanat szenvedő, mély átéléssel ábrázolt emberei, akiknek sorsa nem ellenérzést, hanem megrendült együttérzést vált ki az olvasóból és a nézőből. Mo.-on legjelentősebb d a r a b j a i t közvetlenül a 2. világháború előtt ós u t á n m u t a t t á k be, egyes műveit többször is játszották; More Stately Mansions (színmű, 1962: V a j d a M., A költő és üzlete, Pécsi Nemzeti Színház, 1966. márc. 3.) c. m ű v é t pl. Stockholm és a New York-i Broadway u t á n harmadiknak nálunk játszották. O Egyéb művei: The Web ('A háló', egyfelv., 1 9 1 3 - 1 9 1 4 ) ; Anne Ghristie (színmű, 1921: 1. felvonás: Lengyel M., ua., Nyűg, 1924. 2.; R u z i t s k a M., ?; Képes G., 1947; film: USA, 1923; Mizoguchi K., japán, 1924); Desire Under the Elms (dráma, 1924: Zeke Z., Vágy a szilfák alatt, 1947; Nemzeti Színház, 1946. okt. 18., V a j d a M., ua., 1974; f i l m : D. Mann, USA, 1958); Lazarus Laughed ('És Lázár nevetett', allegória, 1927); Marco Millions (vígj., 1928: fordította és átdolgozta Czímer J . , Marco Polo milliói, Pécsi Nemzeti Színház, 1973. m á j . 25.; film: Marco Polo kalandjai, USA, 1938); Ah, Wilderness (1932: Harsányi Zs., Ifjúság, 1934; Vígszínház, 1934. m á j . 16.); Days Without End (1934: Bálint Gy., Mindörökké, SzínhÉlet, 1938, 2.; Vígszínház, 1937. dec. 4.); Poems 1912-1944 ('Költemények, ; 9 1 2 - 1 9 4 4 ' , 1980). O Magyarul még: Éjszakai portás (egyfelvonásos, Ungvári T., Irodalmi Színpad, 1965. dec. 22.): Veszélyes övezet (egytelv., Kőröspataki Kiss S., Magyar Televízió, 1973. nov. 16.); O'Neill-drámák (1974); Törvény (3 egyfelv.: T a t á r E., A kötél; Hosszú az ú t hazáig; I r á n y Keletnek, Cardiff; Kaposvári Csiky Gergely Színház, 1982. febr. 12.); The Galms of Gapri-

corn (dráma, 1982: Gergely Á., Szélcsend a Baktórítőn, Nagyv, 1983, 6.). O Írod.: Reményi J . : E . O'Neill (Nyűg, 1925, J9.); S. Winther: Eugene O'Neill—A Critical S t u d y (1934); B. H . Clark: Eugene O'Neill: The Man and His Plays (1947); E . R . Engel: The H a u n t e d Heroes of Eugene O'Neill (1953); Illés E . : O'Neillről, a drámaíróról (Krétarajzok, 1957); Cargül —Fagin—Fisher (szerk.): Eugene O'Neill and His Plays. F o u r Decades of Criticism (1961); K o v á c s J . : O'Neill művei Magyarországon (1961); Benedek A.: Eugene O'Neill (1964); R . D. Skinner: O ' N e i l l - A Poet's Quest (1964); 1 tan. (Deák T., Igaz Szó, 1964. dec. 2.); F. I. Carpenter: Eugen O'Neill (1964); H. M. Braem: E u g e n O'Neill (1965); R . Sanborn —B. H . Clark: A Bibliography of t h e Works of O'Neill (1968); L. Shaeffer: O'Neill —Son and Playwright (1968), valamint uők: O'Neill: Son and Artist (1973); K ó n y a J . : U t a z á s az éjszakába (tan., Hegedűs G.—Kónya J . : Kalandozások a dramaturgia világában, 1973); B. S. Goyal: The Strategy of Survival. H u m á n Significance of O'Neill's Plays (1975); E . G. Griffin (szerk.): O ' N e ü l - A Collection of Criticism (1976); H . Cronin: Eugene O'Neill, Irish-American (1976); J . Chothia: Forging a Language. A Study of t h e Plays of Eugene O'Neill (1979); R . Brustein: A lázadás színháza (1982); N . Berlin: Eugene O'Neill (1982); Egri P . : Európai drámatípusok amerikai honosítása. Eugene O'Neill: Szélcsend a Baktórítőn, Nagyv, 1983, 6.). Kocztur Gizella önéletrajz: az életrajz egyik formája, amelyben egy ember életét saját maga írja le. Mint irodalmi forma, az ember és a világ kölcsönhatását m u t a t j a meg egy életút folyamatában, amelyben minden mozzanat az egyónisóg kialakulását szolgálja, minden tény élettapasztalattá válik. Az igazi önéletrajz ezzel azt a reális helyzetet t á r j a az olvasó elé, hogy az élet minden megtett Iépáse az ember sajátos vonásainak kibontakozását, az arckép gazdagodását jelenti. R e n d k í v ü l fontos a kompozíció arányossága, amely a valódi kölcsönhatás ábrázolását biztosítja és a művet megóvja a súlypontnak a külső eseményekre vagy belső élményekre való eltolódásától. A világ elsajátítása kezdeteinek, a gyermekkornak és a fiatalkornak az önéletrajzban mindig nagy szerepe van. A valódi önéletrajz jellemzője a magas fokú önismeret és őszinteség. Bár a két forma gyakran egybemosódik, mindezek a sajátosságok mégis megkülönböztetik az önéletrajzot az emlékirattól, amelyben 660

ONERV

a külső világra tolódik a hangsúly és amely inkább tényközlő jellegű. Emlékiratokat érdekes emberek írhatnak, akik kel sok minden t ö r t é n t , irodalmi értékű önéletrajzot csak jelentős ember írhat, akiben komoly h i v a t á s t u d a t van. Az önéletrajz csak az egyéniség kifejlődésének magas fi kán születhetett meg. Az első jelentős önéletrajz Szent Ágostoné, m a j d a reneszánszban jönnek létre r a g y önéletírások (F. Petrarca, B. Oellini, G. Gardano, Szent Teréz). A későbbi fejlődés jelentős alkotásai J . J . Rousseau, J. W. Goethe, m a j d L. Tolsztoj •% M. Gorkij önéletrajzi művei. Az irodalmi hanyatlás egyik tipikus, problematikus önéletrajza A. Strindberg írása. K o r u n k b a n fontos önéletrajzokat írt Simoné de Beauvoir, A. Malraux, J . - P . Sartre, Déry T., Kassák L., Nagy L., Németh L., Veres P. stb. O írod.: J . Voisine: Az „autobiographie" irodalmi terminusának kialakulása (Világirodalmi Figyelő, 1963, 2.), Szávai J . : Az önéletírás (1978). Radnóti Sándor

készül s rövid életű. Népszerűségének alapja: a revü műsor helyett látványos, mozgalmas, aktualitásokhoz kapcsolódó tömegszórakoztatás. O {—angol irodalmi formák, egyszemélyes színjátékokt látványosság.) O írod.: W. G. Granville: A Dictionary of Theatrical Terms (1952). Muzslay László

önellentmondás; azonbakság (régies kifejezés): olyan állítás vagy kifejezés, amely önmagában h o r d j a saját cáfolatát, ill. lehetetlenségét, m e r t ugyanazt a dolgot egyszerre állítja és tagadja, vagy a kifejezéebeu az alanyhoz olyan jelző kapcsolódik, amely ellentmond neki. Stilisztikai vonatkozásait —antonimia, antitezis, contradictio in adiecto, oximoron, paradoxon.

Onerva, L. (írói név); Hilja Onerva Lehtinen (családi név); Hilja Onerva Madetoja (férjes név); (Helsinki, 1882. ápr. 2 8 . - 1 9 7 2 ) : finn költőnő, írónő. 1901-ben iratkozott be a helsinki egyetemre, ahol nyelveket és művészettörténetet tanult. 1907 és 1908 között francia nyelvet tanít o t t egy helsinki leányiskolában. 1909-től 1910-ig az Uusi Páiva c. folyóiratnak, 1910-től 1911-ig pedig a Helsingin Sanomat c. ú j s á g n a k volt művészeti, irodalmi és színházi kritikusa. 1926-tól lett szabad foglalkozású író. Több m ű v e t is lefordított franciából, többek között Musset, Verlaine és Baudelaire verseit. O Onerva E . Leinónak volt közeli b a r á t j a és munkatársa: e kapcsolat alapvetően meghatározta egész költői tevékenységét. Költői termékenységének már korán jelét adta, amikor a század első évtizedében megjelentette n a g y figyelmet keltett gyűjteményeit Sekasointuja ('Vegyes hangzások', költ.-ek, 1904), Runoja OVersek', 1904) és Sárjetyt jumalat ('Összetört istenek', költ.-ek, 1910) c., melyekben Leino erős h a t á s a érződik. Onerva korai költészetét sokszínűség jellemzi. Költeményeiben, novelláiban és Mirdja (1908) c. regényében — mely a n n a k a művészi — írói körnek életéről, harcairól szól, amelynek Leino volt a központja — az új, szabad, önálló nő képe rajzolódik ki. Egyik verseskötetében, a Lyhtylasien lavlub&n ('Lámpaüvegek éneke', 1919), a német expresszionizmus vonásai dominálnak. A költőnő novelláiban kívülálló életszemlélőként próbálja megoldani az emberi problémákat. Onerva költészete és írói munkássága sok olyan pszichológiai

oneman show [vanmen só] -Proletkult nevű kulturális-felvilágosító tömegszervezet, amelynek soraiból az ú j világot szívvel-lélekkel vállaló, a kollektív munka szépségét megéneklő költők kerültek ki (M. Geraszimov, 1889 — 1939; V. Kirillov,

1890 —1943; V. Kazin, 1 8 9 8 - 1 9 8 1 ; N y . Poletajev, 1 8 8 9 - 1 9 3 5 ) , akik később létreh o z t á k a Kuznyica nevű csoportot. A Proletkult teoretikusainak (A. Bogdanov, 1873 — 1928) elképzelését, hogy a szervezet a párttól és az államtól független m a r a d j o n , V. I . Lenin (1870 — 1924) határozattervezete a l a p j á n a p á r t 1920b a n éles bírálatban részesítette. A. Lunacsarszkij (1875 — 1933) irodalompolitikája az írók türelmes meggyőzésére, a m ú l t haladó örökségének átvételére épült, t á m o g a t t a a különféle irodalmi irányzatok és csoportok versengését, termékeny vit á k r a szólított fel. O Az egykori futurist á k 1922 végén LEF néven újabb csoport o t hoztak létre (V. Majakovszkij, Sz. Aszejev, Tretyakov, 1892 — 1939; Ny. 1889 — 1963; V. Kamenszkij, O. Brik, 1 888 — 1945; V. Sklovszkij, 1 8 9 3 - ) , a m e l y a művészi eszközök radikális megújításával k í v á n t a teljesíteni a „társadalmi megrendelést". Szembefordultak velük az imazsinisták (— imazsinizmus) (Sz. Jeszenyin, R . Ivnyev, 1891 —1981; A. Mariengof, 1897 —1962), akik a „politikától függ e t l e n " kísérletezést, újszerű képek megteremtését t a r t o t t á k fő feladatuknak; ill. a konstruktivisták (I. Szelvinszkij, 1 8 9 9 - 1 9 6 8 ; Vera Inber, 1 8 9 0 - 1 9 7 2 ; V. Iyagovszkoj, 1901 — 1957), akik újszerűen szervezett, maximálisan tömörített, a modern technikát a művészetbe átemelő költészetre törekedtek. A húszas évek közepén j ö t t létre Leningrádban az -»-Oberiu elnevezésű költői csoport (Ny. Zabolockij, 1903 — 1958; D. Harmsz, 1905-1942), amelynek tagjai a t á r g y a k első jelentését, az ősi természetességet akarták a költészetbe visszahozni. A legjelentősebb költ ő k munkásságát azonban kevéssé befolyásolta, hogy rövidebb-hosszabb ideig valamelyik csoporthoz tartoztak. V. Majakovszkijnak nagyívű, belső elkötelezettségtől f ű t ö t t poémáiban sikerült elérnie a szocialista mondanivaló és a korszerű megformálás szintézisét; Sz. Jeszenyin válsághangulatait, el veszettség-érzését a n é p d a l t megújító formanyelven szólalt a t t a meg; Mandelstam régmúlt korok korrespondenciáját kereste cizellált soraiban; Gvetajeva döbbenetes őszinteséggel szólt számkivetettségóről, tragikus aszszonyi sorsáról; B. Paszternak (1890 — 1960) a tárgyak, események, benyomások v á r a t l a n kapcsolatait kereste többlépcsős metaforáiban; A n n a Ahmatova m i n i a t ű r verses novelláiban férfi és nő örök harcáról, az asszony ós a n y a tragédiájáró a d o t t számot. Ny. Zabolockij a természet és az ember bonyolult kölcsönviszonyát k u t a t t a kozmikus problémákat feszegető költészetében. E . Bagrickij (1895 — 1934)

741

OROSZ

romantikus a l k a t a virtuóz technikájú, érzelemgazdag versekben j u t o t t érvényre. O A prózaírókat tömörítő csoportok közül a legjelentősebb a Szerapion testvérek gyülekezete volt. A M. Gorkij támogatásával létrejött csoport teoretikusa L. Lunc volt (1901 — 1924), tagjai közé t a r t o z o t t M. Zoscsenko (1895 — 1958), Vsz. Ivanov ( 1 8 9 5 - 1 9 6 3 ) , V. Kaverin ( 1 9 0 2 - ) , Ny. Tyihonov (1896-1979), K. Fegyin (1892 — 1977). Az orosz próza megújítására törekedtek, a hagyományos líraisá got, pszichologizmust cselekményes, szí nes, a szabad képzeletet jogaiba vissza állító leírásokkal kívánták felváltani A. Voronszkij (1884 — 1943), a neves iro dalomszervező h o z t a létre a Pereval nevű csoportosulást, amelynek t a g j a i (A. Veszjolij, 1899 — 1939; M. Szvetlov, 19031964; I. Katajev, 1 9 0 2 - 1 9 3 9 ) a b b a n látt á k f e l a d a t u k a t , hogy a teljes személyiséget ábrázolják, szakadatlan mozgásában, változékonyságában érzékeltessék a világot. E z t a k é t írói csoportot a VAPP (1925-től RAPP) rendkívül élesen tám a d t a . A RAPP a proletárírók tömegszervezete volt, elméleti folyóirata a Na posztu, később a Na lityeratumom posztu n e v ű lap. A „naposztovista" irányzat vezéralakjai (L. Averbah, 1903 — 1939; Sz. Rodov, 1 8 9 3 - 1 9 6 8 ; G. Lelevics, 1901 —1945) könyörtelen h a r c o t hirdettek minden m á s k é p p gondolkodó író ellen, álforradalmi, szektás jelszavakat hangozt a t t a k , harcoltak az irodalmi „hegemóniá é r t " . 1925. j ú n . 18-án a p á r t Központi Bizottsága h a t á r o z a t o t hozott „A p á r t irodalompolitikájáról" címmel, amely elu t a s í t o t t a a r a p p i s t á k szélsőséges módszereit, t a p i n t a t o s és kíméletes m a g a t a r t á s r a intett az ú n . „ ú t i t á r s a k k a l " szemben, és a különböző csoportok és á r a m l a t o k szabad versenye mellett foglalt állást. E z arra késztette a RAPP vezetőségét, hogy bizonyos személycseréket h a j t s o n végre, átmenetileg e n y h í t e t t e az irodalmi élet légkörét. ( E b b e az is belejátszott, hogy a húszas évek végére az irodalmi csoportok lassanként feloszlottak, t a g j a i k önállókká váltak.) A RAPP-on belül azonban to v á b b dúlt a h a t a l m i harc és a frakciózás t o v á b b r a is megjelentek ledorongoló, sér tegető k r i t i k á k . A harmincas évek fordu lójára világossá vált, hogy az irodalmi életet ú j szervezeti alapokra kell fektetni Q A húszas évek elején előtérbe került az események lüktetését, töredezettségét, kaotikus érthetetlenségét visszatükröző ornamentális próza, amelynek egyik fő művészi eszköze a szereplőket saját hangjukon megszólaltató szkaz. B. Pilnyak (1894 — 1937) a f o r r a d a l m a t elsősorban k a o t i k u s forgószélként érzékelte, 742

a p r ó részecskékből, töredékekből prób á l t a felépíteni a k o r m o n t á z s á t . Vsz. Ivanov a színpompás, elemi ösztönélet rajzolója. A. Veszjolij műveinek centrum á b a n mindig az á r a d ó tömeg, „ a v a d ember-tenger" állt. Azok az írók, akik a századelő naturalisztikus v o n u l a t á t köv e t t é k , szigorú, feszes írásokban t á r t á k fel a közelmúlt egy-egy eseményét (J. Libegyinszkij, 1898 — 1958; A. Taraszov-Bogyionov, 1 8 8 5 - 1 9 3 8 ; A. Nyeverov, 1886 — 1923; Ligyija Szejftdlina, 1889 — 1954). O A húszas évek közepén a szovjet-orosz i r o d a l o m már olyan műveket is felm u t a t o t t , amelyek túlléptek a részmegfigyelések esetlegességén, és a lezajlott sorsforduló m é l y e b b értelmét, összefüggéseit is m e g m u t a t j á k , értelmezték a tömegmozgások eredőit, b e m u t a t t á k a f o r r a d a l o m és polgárháború ú j t í p u s ú vezetőit. A. Szerafimovics egy szedettv e d e t t „massza" forradalmi hadsereggé t ö r t é n t átalakulását m u t a t t a meg, szerencsésen ötvözve a szaggatott-ritmikus próz á t a patetikus t é m á v a l . D. Furmanov (1891 — 1926) egy jeles népi h a d v e z é r „ m e n e t közbeni" változását, ö n t u d a t o s s á v á l á s á t rajzolja dokumentáris regényéb e n . F . Gladkov (1883 —1958) a s z é t z ü l l ö t t gazdasági élet ú j r a i n d u l á s á t m u t a t j a meg, n e m feledkezve el a k o r sajátos erkölcsie m b e r i problémáiról. I. Bábel (1894 — 1941) tömör, pontos novelláiban s z a k í t o t t az előző évek fekete-fehér ábrázolásm ó d j á v a l , a kíméletlenségig hiteles képet a d v a a polgárháború vitéz lovashadseregéről. Már jelentkeztek azok a tendenciák is, amelyek a h a r m i n c a s években bekövetkező fordulatot, a tolsztoji nagyepikához való visszatérést előlegezték. A. N y . Tolsztoj nagyszabású trilógiát a l k o t az orosz értelmiség „golgotájáról", amelynek v é g p o n t j á n hősei e l j u t n a k a f o r r a d a l o m megértéséhez és vállalásához. A. Fagyé jev (1901 — 1956) a szibériai partizánokról í r o t t kisregényében visszaállítja jogaiba az átmenetileg h á t t é r b e szorult lélektani ábrázolást. M. Gorkij egy gyároscsalád h á r o m nemzedékéről írott regényében a nyugat-európai családregények v o n u l a t á hoz kapcsolódva érzékelteti a fokozatos h a n y a t l á s t , amely végére törvényszerűen tesz pontot a forradalom. O Az írók egy része tűnődve-vívódva, olykor aggodal o m m a l vetette fel a megváltozott világ e t i k a i problémáit. M. Gorkij a húszas évek elején írott elbeszéléseiben az orosz lélek szélsőséges megnyilvánulásait k u t a t j a J . Olesa (1899 — 1960) semmittevő, dekadens, ugyanakkor képzeletdús hősöket rajzol, akik törvényszerűen szembekerüln e k az ú j korszak egészséges, optimista, de érzelemszegény képviselőivel. E z a di-

OROSZ

lemma, ill. az értelmiség útkeresése áll A. N y . Tolsztoj kisregényeinek, K . Fegyin és L. Leonov (1899 — ) regényeinek fókuszában is. I . Ehrenburg (1891 — 1967) az ú j világ fonákságait, h á t s ó u d v a r a i t írja le, olykor naturalisztikus pontossággal, máskor szatirikus hiperbolákkal. I. Katajev hőse, a derekasan munkálkodó funkcionárius végül belepusztul sziszifuszi m u n k á j á b a . A. Platonov (1899 — 1951) különc munkáshősei azért kerülnek konfliktusba környezetükkel, m e r t a dolgok mélyebb értelmét, végcélját k u t a t j á k . A. Grin ( 1 8 8 0 - 1 9 3 2 ) romantikus mesevilágot rajzol, amelynek hősei megvalósítják az író vágyakozását az emberi tisztaságra, önfeláldozásra, harmóniára. O Virágzott a szatirikus irodalom. M. Bulgakov (1891—1940) fantasztikus látomásokba vetíti egy-egy bürokratikus melléfogás váratlan következményeit. I. Ilf (1897-1937) és J . Petrov ( 1 9 0 3 1942) közös regényeikben és karcolataikban anekdotákból kiindulva teremtik meg az akkori szovjet élet tablóját, emlékezetes figurák arcképcsarnokát hozzák létre. M. Zoscsenko (1895 — 1958) a prózai valóság szomorkásán mulatságos konfliktusait írja meg karcolataiban és novelláiban, M. Kolcov ( 1 8 9 8 - 1 9 4 2 ) a p á r t b a befészkelődött karrieristát tűzi tolla hegyére. O Jelentős történelmi regények születtek az orosz m ú l t elfeledett vagy k o r á b b a n hamisan interpretált lázadóiról (A. Gsapigin, 1870 — 1937; Olga Fors, 1 8 7 3 - 1 9 6 1 ) . J . Tinyanov (1894-1943) az 1820-as évek klasszikus orosz íróinak tragikus sorsában a személyiség „ t i t k a " mellett a történelem őrlő erejét ábrázolja, s a cárizmus mechanizmusának működését vizsgálja szatirikus kisregényeiben is. A. Belij (1880-1934) történelmi trilógiájában, ill. visszaemlékezéseiben a szimbolista iskola hagyományait őrzi. A régmúlt, ül. a közelmúlt történetéhez való fordulás gyakori jelenség az elbeszélő költeményekben is (V. Majakovszkij, Sz. Jeszenyin, E . Bagrickij, B. Paszternak, I . Szelvinszkij). O A szovjet orosz d r á m a t ö r t é n e t e sokszereplős tömegjelenetekkel kezdődött, olykor összemosódott színház és agitáció, színész és közönség. E z t a „kozmikus" hangot szólaltatja meg V. Majakovszkij 1918-ban írott színműve is. A húszas évek elején A. Lunacsarszkij figyelmeztetett rá, hogy vissza kell térni a művészi, epikus színházhoz, nem m o n d v a le a színművek aktualitásáról, agitatív mondanivalójáról. Ó maga nagyszabású történelmi drámákkal kísérletezett, a messzi múltban a jelenhez szóló tanulságot keresve. V. Bill-Belocerkovszkij (1885-1970), K. Trenyov ( 1 8 7 6 - 1 9 4 5 )

és B. Lavrenyov (1891 — 1959) a polgárháború kiélezett pÜlanatait idézte fel, az elkerülhetetlen választás m o t í v u m á t állítva a színművek középpontjába. M. Bulgakov egyrészt szatirikus darabokban állít o t t a pellengérre a kor visszás jelenségeit, másrészt n a g y vihart kavaró színműveket írt az egykori fehér gárda széthullásáról, legjobb embereinek belső tragédiájáról. V. Majakovszkij ú j a b b komédiáiban a groteszk és fantasztikum eszközeivel harcolt a kispolgárság, karrierizmus, bürokrácia ellen. O A harmincas évek elejére létrejöttek az egységes írószövetség megalakításának feltételei. Megteremtésében nagy szerepet játszott a végleg hazatérő M. Gorkij. 1932. ápr. 13-án a p á r t Központi Bizottsága határozatot hozott „Az irodalmi és művészeti szervezetek átszervezéséről" c., egyúttal feloszlatta a BAPP-ot. A Szovjet í r ó k Szövetségének I. kongresszusa 1934. aug. 17-én nyílt meg, számos külföldi delegátus részvételével. Elénk vita, fiatalos, optimista hangulat jellemezte az üléseket, m a j d megválasztották az írószövetség vezetőségét, élén Gorkijjal. A szervezeti szabályzat kimondta, hogy a szovjet szépirodalom ós kritika alapvető módszere a szocialista realizmus. A harmincas évek második felében azonban a fejlődés megtört: a személyi kultusszal kapcsolatos törvénytelenségeknek jelentős írók is áldozatául estek. O E b b e n az időszakban is születtek azonban összefoglaló érvényű, klasszikus művek. Gorkij monumentális „negatív eposzában", a Klim Szamgin életében az orosz élet négy évtizedes történetót írta meg 1917. febr.-ig, középpontjában a kispolgári „ultra-közepesség" megtestesítőjével. Utolsó színműveiben egy-egy család keretein belül m u t a t t a meg a forradalmi változások elkerülhetetlen erkölcsi következményeit. A. N y . Tolsztoj I. Péter cár életének első évtizedeiről a l k o t o t t nagyszabású történelmi regényt. M. Solohov (1905 — 1984) a Csendes D o n b a n a kozákság válságos útkeresését örökítette meg az 1. világháború, a forradalom és a polgárháború éveiben, m ű v e középp o n t j á b a n rokonszenves, mégis elbukásra ítélt hőssel. O Az ország erőteljes iparosítása, ill. kollektivizálása riportok, termelési beszámolók, az ú j ember lélekt a n á t k u t a t ó könyvek f o r m á j á b a n jelentkezett az irodalomban (I. Ehrenburg, M. Solohov, L. Leonov, V. Katajev, 1897 —; M. Saginyan, 1888 — 1982; K . Pausztovszkij, 1 8 9 2 - 1 9 6 8 ; J . Iljin, 1905-1932; F. Gladkov, A. Maliskin, 1892-1938; J. Krimov, 1908 — 1941; F . Panfjorov, 1896 — 1960). N é h á n y nagy sikerű k ö n y v az ú j típusú szocialista ember formá-

743

OROSZ

lásának kérdésével foglalkozott (Sz. MaOsztrovszkij, karenko, 1888 — 1939; Ny. 1904—1936). Felvirágzott az ifjúsági irodalom, amelynek legjobb d a r a b j a i szerencsésen ötvözték a f a n t á z i á t és romantikát a korszerű mondanivalóval (A. Ny. Tolsztoj, V. Katajev, Sz. Marsak, 1887—1964; K . Gsukovszkij, 1882 — 1969; V. Kaverin, J . Svarc, 1896 — 1958). A. Gajdar (1904 — 1941) különösen jól érzékelte azt a gondolatvilágot, amelyben a szovjet fiatalok felnőttek. O Az ú j a b b történelmi regények középpontjában m á r nem annyira a tömegek, inkább egyes személyiségek álltak. Ú j r a í r t á k a m ú l t néh á n y kiemelkedő uralkodójának, hadvezérének életrajzát, nemegyszer a kor sugallta szellemben módosítva a korábbi felfogást (V.Jan, 1875—1954; A. Sztyepanov, 1892—1965). Sz. Szergejev-Genszkij (1875-1958) és A. Novikov-Priboj (1877 — 1944) a m ú l t b a t e k i n t v e szembeállította az egyszerű orosz k a t o n á k hősiességét a tehetségtelen és k o r r u p t vezetéssel. V. Siskov (1873—1945) romantikus áradással ábrázolta a vad szibériai vidékeket és életet. L. Szolovjov (1906 — 1962) a legendás b u h a r a i tréfacsináló, Naszreddin Hodzsa a l a k j á t elevenítette fel a népmese h a n g u l a t á t idéző regényeiben. O A harmincas évek költészetében előtérbe került a népi indíttatású, dal f o r m á j ú , érzelmes hangütés (M. Iszakovszkij, 1900 — 1973; A. Prokofjev, 1900 — 1971; Sz. Scsipacsov, 1899 — 1980). Aktuális t é m á j ú , igényes elbeszélő költeményeket írt B. Kornyilov (1907 — 1938), P . Vasziljev (1910-1937), D. Kedrin (1907 — 1945) és A. Tvardovszkij (1910-1971). O A drámaírók véleménye a harmincas évek elején megoszlott a szovjet színműírás fő irányát illetően. V. Visnyevszkij (1900 — 1951) és N y . Pogogyin (1900 — 1962) a szóles ívű, kevéssé pszichologizáló tömegdrámát igyekezett megvalósítani művészetében, ugyanakkor V. Kirson ( 1 9 0 2 - 1 9 3 8 ) és A. Afinogenov (1904—1941) kamarahangulatokra, egyéni jellemzésekre törekedett. M. Bulgakov utolsó színműveiben Puskin és Moliére t r a g é d i á j á t idézi fel. Magányos alkotó volt J . Svarc, akinek cizellált meseátköltései súlyos etikai mondanivalót rejtenek. O A 2. világháború nehéz éveiben az írók ós költők agitációs publicisztikával (I. Ehrenburg, M. Solohov, A. N y . Tolsztoj) és az egyszerű k a t o n á k megpróbáltatásainak, érzéseinek feltárásával (K. Szimonov, 1915-1.979; A. Szurkov, 1 8 9 9 - 1 9 8 3 ; M. Iszakovszkij, 1900 — ) segítették népük harcát. I s m é t előtérbe került a balladai hangvételű elbeszélő költemény (M. Aliger, 1915 — ; N y . Tyihonov, P . Antokolsz744

kij, 1 8 9 6 - 1 9 7 8 ; V. Inber). A. Tvardovszkijn&k népi hangvételű, h u m o r t és erkölcsi mondanivalót vegyítő poómájában sikerült megörökítenie a tipikus orosz kiskatona, Vaszilij Tyorkin alakját. A háborús regények részben az emberi hősiességet m u t a t j á k meg romantikus-patetikus hangvétellel (B. Gorbatov, 1908 — 1954; M. Bubennov, 1909 — ; A. Fagyejev, I. Ehrenburg, B. Bolevoj, 1908 — 1981; V. Grosszman, 1 9 0 5 - 1 9 6 4 ; E . Kazakevics, 1913—1962; V. Panova, 1905 —1973), részben a h á b o r ú hétközn a p j a i t rögzítik, erkölcsi tanulságait kut a t j á k (A. Bek, 1 9 0 3 - 1 9 7 0 ; K . Szimonov, V. Nyekraszov, 1911 — ; M. Solohov). A színművek is a háború egy-egy kiélezett, választást követelő szituációj á t m u t a t t á k be (L. Leonov, K . Szimonov). O 1946 — 1948-ban a p á r t Központi Bizottsága t ö b b határozatot hozott művészeti ós társadalomtudományi kérdésekről (A. Zsdanov, 1896 — 1948), amelyek azt t ű z t é k ki az írók feladatául, hogy aktuális problémákra összpontosítsák erőiket, a szocialista realizmus, pártosság, népiség szellemében alkossanak olyan műveket, amelyek elősegítik a szocialista építőmunkát. Az elvi megfogalmazásokat azonban konkrét személyek és művek elleni támadások kísértők (Anna Ahmatova, M. Zoscsenko, V. Grosszman, A. Platonov). Továbbra is h á t t é r b e szorult a valóságfestő háborús irodalom, a szatíra, az i n t i m líra, ugyanakkor előtérbe került a „konfliktusmentes" irodalom, a széles ívű optimista termelési tabló (V. Azsajev, 1 9 1 5 - 1 9 6 8 ; Sz. Bubajevszkij, 1909 —; P . Pavlenko, 1899 —1951; G. Nyikolajeva, 1911 — 1963; V. Kocsetov, 1 9 1 2 - 1 9 7 3 ) . A m ű v e k egy része visszatükrözi a személyi kultusz hatását, a többi között a drámairodalomban is (V. Visnyevszkij). Ebben az időszakban is születtek értékes, m a r a d a n d ó alkotások: F . Gladkov önéletrajzi írásai, K . Pausztovszkij nagyszabású önéletrajzának első kötetei, K . Fegyin trilógiája, amely a századelőtől a 2. világháború kitörésóig követi nyomon az orosz társadalom viharos változásait. Lezárult az életműve M. Prisvinnek (1873 — 1954), aki Turgenyev és Bunyin n y o m á n haladva mély természetfilozófiai összefüggésekre talált rá. 1953-ban jelent meg L. Leonov ú j a b b regénye, amely a valóság dilemmáira is r á m u t a t ó kérdésfeltevésével, az igazi tudós és a karrierista konjunktúralovag szembeállításával már az ú j , tisztultabb légkört előlegezi. O 1954 dec.-ében ült össze az írószövetség I I . kongresszusa. A felszólalók bírálták a kritika elvtelenségét, a szürke, átlagos tucatirodalmat, a lakkozás gyakorlatát, a

OROSZ

szocialista realizmus egysíkú értelmezését, amely megakadályozta a bátor kísérletezést. A X X . pártkongresszus (1956) légkörében a szovjet irodalom mélyreható változásokon ment keresztül. A korábban alig n é h á n y névre korlátozott irodalomtörténetbe visszatértek a méltatlanul elfeledett írók (I. Bábel, A. Gr in, A. Platonov, J . Olesa, M. Bulgakov, J . Tinyanov, M. Zoscsenko, Ilf-Petrov, B. Pűnyak, Sz. Jeszenyin, Anna Ahmatova, 0 . Mandelstam, M. Gvetajeva), más hangsúlyt kapott a korábban egyoldalúan b e m u t a t o t t írók munkássága (V. Majakovszkij, A. Blok, Vsz. Ivanov). Termékenyítően h a t o t t a klasszikus orosz irodalom mellőzött nagyjainak beemelése az olvasói k ö z t u d a t b a (F. Dosztojevszkij, A. Kuprin, I . Bunyin), ill. az irodalomtörténeteknek a sommás ítélkezésektől, címkézésektől való megtisztítása, a húszas—harmincas évek tényleges irodalmi folyamatainak feltárása is. Jól ismert, klasszikusként kezelt írók megújultak, megkoronázták életm ű v ü k e t (I. Ehrenburg, K . Szimonov, K . Pausztovszkij, A. Tvardovszkij, V. Katajev). Mellettük nagy tehetségű fiatal nemzedék jelentkezett. Az írók közös célja volt az irodalmi közélet megtisztítása, a személyi kultusz következményeinek felszámolása, a múlt problémáinak őszinte megbeszélése, konstruktív alkotói légkör kialakítása. Megélénkült a kritikai élet, a vezető folyóiratok szenvedélyes v i t á k a t f o l y t a t t a k az aktuális problémák helyes értelmezéséről. O Az ötvenes évek prózájában jelentős szerephez j u t o t t a valóságfeltáró ocserk (V. Ovecskin, 1904 — 1968; V. Tyendrjakov, 1923 — ; Sz. Zaligin, 1 9 1 3 - ; G. Trojepolszkij, 1 9 0 5 - ) . Érőteljesen fejlődött a szovjet falu közeli m ú l t j á t és jelenét ábrázoló, a városiasodással és uniformizálódással kapcsolatos problémákat felvető „falusi próza" (F. Abramov, 1920 — 1983; Sz. Krutyilin, 1 9 2 1 - ; B. Mozsajev, 1923—; V. Szolouhin, 1924— ;Sz.Antonov, 1915 —;Y .Aszafjev, 1924—; V. J . Lihonoszov, 1936 — ). V. Suksin (1929 — 1974) naiv, különc, nemegyszer félrecsúszott embereket ábrázolt, a maguk megszenvedett, sajátos „kis igazságával". V. Belov (1932 — ) hősei jellegtelennek látszó, küszködő muzsikok, akiket az író megértően, együttérzéssel m u t a t be. V. Baszputyin (1937) a régi falu és az elszemélytelenítő városi lét ütközését m u t a t j a be kiélezett szituációkban. O Megújult a termelési regény is, az ú j a b b művek szerzői b e m u t a t t á k a maradi és a korszerű szemlélet ütközését (G. Nyikolajeva, D. Granyin, 1918 — ). Műveik középp o n t j á b a az ú j típusú vezetőt állítják (V.

Kozsevnyikov, 1909 — ;V.LipcUov, 1927 — 1979). Más m u n k á k b a n az egyszerű munkásember lelkivilága, útkeresése került előtérbe (G. Vlagyimov, 1931 — ; O. Kuvajev, 1934 — 1975). Az ú j törekvésekhez szorosan kapcsolódott az ú n . „termelési színmű" (A. Gelman, 1933 — ; I . Dvoreckij, 1919 — ), amely egy-egy válságos üzemszervezési m o m e n t u m kapcsán veti fel az emberi-etikai problémákat. O Számos m ű foglalkozik a személyi kultusz okozta torzulásokkal, részben úgy, hogy a történtek gyökerét a messzi múltban keresi (P. Nyilin, 1908 — 1981; Sz. Zaligin), részben úgy, hogy megidézi Lenin alakját és a „lenini nemzedéket" (Jelizaveta Drabkina, 1901 —1973; V. Katajev, E . Kazakevics, J . Trifonov, 1 9 2 5 - 1 9 8 1 ; M. Saginyan prózája, ill. N y . Pogogyin ós M. Satrov, 1932 — , színművei). O A személyi kultusz hétköznapjait írta meg pályakezdésekor a később külföldre távozott A. Szolzsenyicin (1916 — ), az átlagemberre t e t t hatását vizsgálta I . Ehrenburg, A. Tvardovszkij, V. Dugyincev (1918 — 1982). A megújult h á b o r ú s próza olyan t é m á k h o z fordult, amelyek korábban hiányoztak a szépirodalomból (a háború kitörésének körülményei, az egyes emberekre t e t t hatása, a visszavonulás súlyos napjai, a kiskatonák élményvilága). Á közelmúlt m á s f a j t a megközelítésében jelentős szerepet játszott K . Szimonov trilógiája, illetve M. Solohov nagyszabású összegezésig j u t ó E m b e r i sors c. kisregénye, valamint A. B. Gsakovszkij (1913 — ) ú j a b b regényei. G. Baklanov (1923 —) és J . Bondarev (1924 — ) a háború első n a p j a i n a k élményét, az egyszerű katonák vágyait, reményeit örökítette ineg. B. Vasziljev (1924 —) katonalányok harcát és halálát í r t a meg nagy hatású kisregényében. Y. Bogomolov (1924 — ) a katonai felderítők harcáról szólt. V. Baszputyin egy katonaszökevény belső összeomlását í r t a le, A. Bibakov (1911—) pedig az u k r a j n a i zsidóüldözésekről alkot o t t megrázó regényt. A h á b o r ú felkavaró, kegyetlen epizódjait rögzítik D. Granyin dokumentáris könyvei. J . Bondarev ú j a b b regényeiben a háborús t é m a i m m á r a helyes választás kérdésével, a kelet—nyugati párbeszéd szükségességének hirdetésével ötvöződik. O Előtérbe került a csehovi hagyományokat követő, lírai hangvételű, lélekelemző kisregény és novella; ezek szerzői a hétköznapi létezés buktatóit, etikai problémáit k u t a t j á k . J . Trifonov városi értelmiségiek életének sorsfordulóiról, tévelygéseikről ír. V. Konyeckij (1929 — ) kiélezett helyzetekben érzékelteti a közösség megtartó erejét. J . Kazakov (1927 —1982) és Sz. Zaligin magányos

745

OROSZ

emberek kapcsolatteremtő kísérleteiről ír. J . Nagibin (1920 — ) a természet és az ember újszerű h a r m ó n i á j á t keresi. I . Grekova (1907 — ) figyelmének középpontjában egy-egy mikroközösség belső élete áll. Y. Tyendrjakov súlyos parabolákban, végsőkig fokozott helyzetekben méri le hősei emberségét. A. Bitov (1937 —) elmélyülten k u t a t j a hősei kifinomult lelki rezdüléseit. G. Trojepolszkij egy megrendítő kutyatörténeten keresztül tiltakozott az emberi érzéketlenség, közömbösség ellen. O Ú j a b b lendületet k a p o t t a m ú l t a t nem csupán feltáró, hanem az azt értékelő, aktuális tanulságokra épülő történelmi regény. V. Suksin felidézi Sztyepan Razin ösztönös, fékezhetetlen, mégis hősies alakját. J . Trifonov a m ú l t századi narodnyik terroristák történetét taglalva m u t a t j a meg hősi szán dók ós t é v ú t tragikus ellentétét. B. Okudzsava (1924 — ), Tinyanov, ill. Bulgakov csúfondáros modorában idézi fel a múlt század első évtizedeit, a h a t a l o m fogaskerekei közé került kisember tragikomikus vergődését. G. Markov (1911—) egy szibériai parasztdinasztia t ö b b nemzedékének életú t j á t kíséri végig sokkötetes ciklusaiban. V. Katajev érdektelennek tetsző családi d o k u m e n t u m o k a t tölt meg élettel. Részben J ú d e á b a n , részben a harmincas évek Moszkvájában játszódik Bulgakov A Mester és Margarita c. regénye, amely a harmincas években íródott, de csak a h a t v a nas óvek végén vált ismertté; a sok rétegű m ű n e k éppúgy részét alkotja a szatíra, mint a csendes tűnődés, a pontos valóságrajz, m i n t a groteszk fantasztikum. O Az idősebb nemzedék t a g j a i feladatuknak érzik, hogy beszámoljanak életükről, sikereikről és melléfogásaikról, m e g m u t a t v a a válságos kor és a művészi munka bonyolult kölcsönhatásait. K . Fegyin a húszas óvek irodalmi életéről fest színes képet. I. Ehrenburg sokkötetes m e m o á r j á b a n őszintén vall nemzedékének sorsfordulóiról, s a j á t szárnyalásairól ós tévedéseiről: m ű v e jelentős szerepet játszott elfelejtett írók és művészek rehabilitálásában. K . Pausztovszkij szintén s a j á t életútjára fűzi fel elmélkedéseit, kortársai portréját. O. Bergholz (1910 — 1976) ifjúsága emlékein keresztül m u t a t j a meg a szovjethatalom első évtizedeinek szárnyalásait és ellentmondásait. V. Sklovszkij memoárjaiban életre kelnek az egykori művészeti csoportok, alkotói útkeresések. V. Katajev szándékoltan töredékes, formabontó írásokban emlékezik egykori önmagára, pályakezdésére és pályatársaira. O Az ötvenes évek derekától kezdve általános figyelmet keltett a költészet, amelyben az idősebb generáció megújulási törekvései

időben egybeestek egy viharosan bemutatkozó ú j nemzedék első eredményeivel. A. Tvardovszkij, Anna Ahmatova, Ny. Aszejev, B. Paszternak utolsó munkáiban megvonta gazdag életének mérlegét. L. Martinov (1905 — 1980) művészete sajátosan vegyítette a súlyos önvallomásokat, a tudományos költészetet és a történelmi látomásokat. E b b e n az időben érett be a háborús középnemzedék lírája is, amely a megújult háborús prózához kapcsolódva mondta el a hétköznapi frontélet élményeit, szólt a bajtársiasságról, a halál rettenetéről (M. Dugyin, 1916 — ; Sz. Narovcsatov, 1919 — 1981; Sz. Orlov, 1921 — 1977; Júlia Drunyina, 1924 — ; A. Mezsirov, 1923 — ; J . Levitanszkij, 1922 — ). B. Szluckij (1919 — ) szikár, romantikától mentes soraiban a háború elkeserítő tragédiáit örökíti meg. J . Vinokurov (1925 — ) csendes, aforisztikus verseiben az emberi létezés r e j t e t t e b b törvényeit keresi. D. Szamojlov (1920 — ) háborús lírája intellektuális veretű. O Az 1 9 5 0 - 1 9 6 0 - a s években jelentkező ú j költők megszólalt a t t á k a szovjet fiatalok egészséges türelmetlenségét, törekvésüket a személyi kultusz m a r a d v á n y a i n a k felszámolására, ú j közéleti szellem kialakítására. Formailag sok ú j a t hoztak az irodalomba, olykor felelevenítették az 1910 —1920-as évek avantgarde-jának vívmányait. Az elsők között reagáltak az országot felbolydító változásokra, olvasóikkal oly módon igyekeztek kapcsolatot teremteni, hogy pódiumon is felléptek. Visszaállították jogaiba a személyes, emberközpontú lírát, nyíltan szóltak örömeikről, csalódásaikról. Sokan tekintették közülük példaképüknek a r á t a p a d t szólamoktól és lakkozástól m e n t e s Majakovszkijt. J . Jevtusenko (1933 — ) egy időben közvetlen politikai m o n d a n i való jú versekben, szinte néptribunként szólaltatta meg nemzedékének m o h ó élet vágyát, konvencióellenességét. A. Voznyeszenszkij _ (1933 — ) poémáiba beemelte a műszaki-tudományos forradalom szókincsét, meghökkentő kópzuhatagok és asszociációk mesterének bizonyult. R . Bozsgyesztvenszkij (1932 — ) a komszomolista fiatalok vágyait és törekvéseit írta meg, költészetének fontos része a háború tanulságainak felelevenítése. Ebben az időszakban jelentkezett a költőnők ú j a b b generációja is (Bella Ahmadulina, 1937 — ); Novella Matvejeva, 1934 — ; R i m m a Kazakova, 1932 — ). O A szovjet színház fontos eseménye volt elfeledett alkotók és m ű v e k felújítása (V. Kirson, M. Bulgakov, J. Svarc). Előtérbe került a személyes problémákat bemutató, lírai hangvételű kamaraszínház. A. Arbuzov (1908 — ) Csehov nyomdo-

OROSZ

kain haladva szeretettel szól gyarló, meglett emberként is ú j ú t r a térő hőseiről. V. Rozov (1913 — ) a fiatalabb nemzedék válságait jeleníti meg. L. Zorin (1924 — ) aktuális-szatirikus hangvételű színművek u t á n jelentkezett a V a r s ó i melódiával, két fiatalember könnyes-bús históriájával. A. Vampilov (1937 — 1972) anekdotikus-abszurd szituációkban k a v a r t a fel a kispolgári életstílus állóvizét. E . Radzinszkij (1936 — ) m u n k á i b a n gyakori a groteszk fantasztikum, az áltörténelmi parabola; hősei vidám, meg nem alkuvó fiatalok. O A SZU h a t á r a i n kívül születő orosz nyelvű irodalom a nyugat-európai témákhoz kötődik (V. Nabokov, 1899 —1977). Az emigráns irodalmat jobbára a szocialista társadalom problémáinak egyoldalú hangsúlyozása, szovjetellenesség jellemzi (A. Szolzsenyicin, V. Makszimov, 1932 — ; V. Nyekraszov, 1911 — ). O írod.: D. Mirsky: Contemporary Russian Literature 1881 — 1925 (1926); V. Pozner: P a n o r a m a de la littérature russe contemporaine (1929); Pervij vszeszojuznij szjezd szovjetszkih piszatyelej (1934); Mai orosz dekameron (1936); S. Kulakowski: Pi§cdziesq,t lat literatury rosyjskiej. 1884 — 1934 (1939); Az orosz irodalom kincsesháza (1947); Lukács Gy.: N a g y orosz realisták. Szocialista realizmus (1951); M. Gorkij: O lityerature (1953); V. Erlich: Russian Formai ism (1955); V t o r o j vszeszojuznij szjezd szovjetszkih piszatyelej (1956); Írás és valóság. Szovjet írók vallomásai az alkotó munkáról (1956); K . Fegyin: Piszatyel, iszkussztvo, v r e m j a (1957; magyarul vál.: Az író és a kor. 1960); A. Lunacsarszkij: Sztatyji o szovjetszkoj lityerature (1958; magyarul vál.: Irodalmi tanulmányok, 1959); Tretyij szjezd piszatyelej SZSZSZR (1959; magyarul vál.: A szovjet írók harmadik kongresszusa, 1959); Á. Fagyejev: Za tridcaty let (1959; magyarul vál.: A proletárirodalom országútján, 1962); L. Aragon: Littératures soviétiques (1959); Szovjet irodalom (1959); R . Poggioli: The P o e t s of Russia 1890 — 1930 (1960); KPSZSZ o kulture, proszvescsenyii i nauke (1963); M. Gorkij i szovjetszkije piszatyeli (1963); R u s s z k a j a szovjetszkaja lityeratura (1963); H . Muchnic: From Gorky t o Pasternak (1963); A. Voronszkij: Lityeraturno-krityicseszkije sztatyji (1963); K . Csukovszkij: Szovremennyiki (1963; magyarul vál.: K é t évszázad t a n ú j a , 1973); A. Menysutyin — A. Szinyavszkij: Poezija pervih let revoljucii, 1 9 1 7 - 1 9 2 0 (1964); V.,Sklovszkij: Zsili-bili (1964; magyarul: í g y éltünk, 1964); G. Struve: Geschichte der Sowjetliteratur (1964); M. Slonim: Soviet Russian Literature. Writers and Prob-

lems (1964); V. Strada: Storia della letter a t u r a russa moderna (1965); I. E h r e n burg: Emberek, évek, életem (1963 — 1966); A szocialista realizmus kérdéseiről (Hel, 1965, 2.); Isztorija russzkovo szovjetszkovo romana (1965); V. Lenin: Művészetről, irodalomról (1966); L. Jersov: Szovjetszkaja szatyiricseszkaja próza (1966); Irányzatok és csoportok az 1920 — 1930-as évek szovjet irodalmában (Hel, 1966, 1—2.); Boguszlavszkij — Gyijev — K a r p o v : K r a t k a j a isztorija russzkoj szovjetszkoj dramaturgii (1966); H. Oulanoff: The Serapion Brothers (1966); K a r d o s L.: Közel és távol (1966); í r ó k —sorsok. E m lékezések (1966); Az ú j szovjet irodalom (1967); V. Ozerov: Polveka szovjetszkoj lityeraturi (1967); Iz isztorii szovjetszkoj esztyetyicseszkoj miszli (1967); V. Polonszkij: N a lityeraturnije tyemi (1968); Ocserki isztorii russzkoj szovjetszkoj zsurnalisztyiki (1966 — 1968); Ocserki isztoriji russzkoj szovjetszkoj dramaturgii (1963 — 1968); J . Holthusen: Russische Gegenwartsliteratur (1963 — 1968); A. Drawicz: Literatura radziecka 1917 — 1967. Pisarze rosyjci (1968); E . Lo G a t t o : L a letteratura russo-sovietica (1968); V. Percov: Poeti i prozaiki velikih let (1968; m a g y a r u l vál.: Nagy idők mesterei, 1976); Szovjet-orosz irodalmi szöveggyűjtemény, 1. köt. 1 9 1 7 - 1 9 3 4 (1969); Russzkij szovjetszkij rasszkaz (1970); N y í r ő L.: Az orosz formalista iskola (1970); A szocialista realizmus (1970); A. P a u t kin: Szovjetszkij isztoricseszkij r o m á n (1970); Lenin i Lunacsarszkij (1971); Isztorija russzkoj szovjetszkoj lityeraturi (1967 — 1971); Szovjetszkije piszatyeli. Ávtobiografii (1959 — 1972; m a g y a r u l vál.: É n . Szovjet írók önéletrajzai, 1968); A. Tvardovszkij: Sztatyji i zametki o lityerature (1972; magyarul vál.: í r ó k , műkedvelők, 1975); Russzkaja szovjetszk a j a poezija, Tragyicii i novatorsztvo 1917 — 1945 (1972); A szovjet korszak orosz költészete (1973); K. Pausztovszkij: Az aranyrózsa (1973); K . Szimonov: Töprengő írások (1973); V nacsale szemigveszjatih (1973); E . Fehér P.: N a p j a i n k szovjet írói (1973); Isztorija russzkoj szovjetszkoj lityeraturi (1974); N a p j a i n k szovjet irodalma (1974); Multinationale Sowjetliteratur (1975); A szovjet korszak orosz elbeszélései, novellái. Szöveggyűjtem é n y (1975); Bakcsi Gy.: F o r r a d a l m a k , háborúk, irodalom. Orosz és szovjetorosz irodalom 1890-től napjainkig (1976); M. Solohov: Po velenyiju dusi (1977); R . K o m i n a : Szovremennaja szovjetszkaja lityeratura (1978); N . I. Gyikusina: Okt y a b r i novije p u t v i lityeraturi. Iz isztorii lityeraturnovo dvizsenyija pervih let re747

OROZC

voljucii 1 9 1 7 - 1 9 2 0 (1978); Bakcsi Gy.: Mai szovjet kisregények (1979); Isztorija russzkoj szovjetszkoj lityeraturi (1975 — 1980); R u s s z k a j a szovjetszkaja lityeraturn a j a krityika, 1 9 1 7 - 1 9 3 4 (1981); F. Kuznyecov: A m a i szovjet próza (1981). Bakcsi György Orozco [oroszko], Alonso de (Oropesa, Toledo t a r t . , 1500—Madrid, 1591): spanyol író. Agoston-rendi szerzetes. A salamancai egyetemen tanult művészetet és teológiát. 1538 és 1546 között Soria, Medin a del Campo, Sevilla és Granada kolostorait irányította. I I . Fülöp spanyol király tanácsadója, 1542-ben látomása volt s ez késztette irodalmi tevékenységre. 1882-ben boldoggá avatták. O A spanyol misztikus irodalom első jelentős alakja, neve szerepel a Catálogo de autoridadesh&n. O Fő művei: Gonsideraciones acerca de los nombres de Gristo ('Krisztus nevei körüli vizsgálódások', 1544); La suavidad de Diós ('Az isteni gyöngédség', 1576); 1888-ig ismeretlen kézirata: De nueve nombres de Gristo ('Krisztus kilenc nevéről'), melyet kiadója, C. Muinos, L. de León híres m ű v e előzményének t a r t . O G y ű j t , kiad.: Obras ('Művei', 3 köt., 1736). Marth Hildegard Orozco [oroszko], Olga (Toay, La P a m p a tart., 1920 —): argentin költőnő, újságíró. A neoromantikus költészet képviselője. Versein R . M. Rilke h a t á s a éppúgy k i m u t a t h a t ó , mint a n a g y argentin szürrealista íróké (pl. J . L. Borgesé). Témaválasztásában a romokban heverő világ és a halál uralkodik. O F ő b b verseskötetei: Desde lejos ('Messziről', 1946); Las muertes ('A halálok', 1952); Los juegos peligrosos ('A veszélyes játékok', 1962); La oscuridad es otro sói ('A sötétség másik n a p ' , 1968). Inotai András Orpheu [orfew]: portugál irodalmi folyóirat. Mindössze két száma jelent meg 1915-ben; a félig kiszedett 3. szám anyagi nehézségek m i a t t már nem l á t o t t napvilágot. E n n e k ellenére az „ o r f i k u s " költ ő k csoportja — F . Pessoa, L. de Montalvor, M. de Sá Gameiro, a brazil R . de Garvalho és m á s o k — 1927-ig, a Presenga c. folyóirat megindulásáig, döntő szerepet játszott a portugál irodalmi életben. Az első szám megjelenését a hagyományhű polgári s a j t ó n a g y felháborodással és gúnyos megvetéssel fogadta, az „orfikus" írókat kötni való bolondoknak nevezte. F . Pessoa szerint a folyóirat valamennyi modern mozgalom szintézisét célozta s a 748

futurizmus, szimbolizmus és dekadentizm u s mellett ezeknek pontosan körül n e m írható válfajait, a paulismót, sensacionismót és interseccionismót művelte. Lényegében egy erősen esztétikus és ezoterikus anarchizmust képvisel: megállap í t v a az istenek halálát és a múlt mítoszainak teljes csődjót, a költészetben l á t j a az ú j mítoszt, az egyetlen lehetséges ist e n t . Az Orpheu jelentősége a b b a n áll, hogy kétségbe vonta a művészet, elsősorban az irodalom szokásos formáit ós ezzel egy szóles skálájú, az európai változásokkal szoros kapcsolatban álló átalakulási f o l y a m a t o t indított meg az akkor stagnáló portugál irodalomban, főleg a költészetben. Az Exilio, Gentauro és Portugál Futurista ugyancsak kérészéletű folyóiratok az Orpheu folytatásainak tekinthetők. Rónai Pál orphikus himnuszok: görög nyelvű, hexameteres formában írt himnuszgyűjt e m é n y , melynek szerzőségét az ókorban a legendás Orpheusznak t u l a j d o n í t o t t á k ; a g y ű j t e m é n y elnevezése onnan származik, hogy a kéziratokban Orpheósz hümnoi prosz Muszaion (Orpheusz himnuszai Muszaiosznak) c. m a r a d t ránk. A szám szerint nyolcvanhét himnusz terjedelme eltérő, h a t és harminc sor között ingadozik. Tartalmilag szinte kivétel nélkül valamennyi a megszólított istenség jelzőinek felsorolásából, esetleg ezek értelmezéséből áll, m a j d az istenhez intézett befejező könyörgéssel zárul (—himnusz, ima). Az invokált istenek között az úgynevezett olümposzi isteneken kívül nemcsak egyéb görög és keleti istenek (Dionüszosz, Attisz, Adónisz), h a n e m megszemélyesít e t t fogalmak, pl. Nomosz, Phüszisz (Törvény, Természet) is találhatók. A g y ű j t e m é n y egyazon ismeretlen szerzőtől származik, aki az i. sz. 2. sz.-ban valamelyik kisázsiai orphikus kultuszközösség s z á m á r a írhatta himnuszait. A költemén y e k b e n a tulajdonképpeni orphikus elem kevés, annál inkább érezhető r a j t u k a sztoikus filozófia hatása. Esztétikai értékük csekély (—orphikus költészet). O K i a d . : G. Q u a n d t : Orphei Hymni (1962); Magyarul: 11 himnusz (Devecseri G., Ritoók Zs., Trencsényi-Waldapfel I., Görög költők antológiája, 1982). O írod.: R . Keydell: Orphische Dichtung ( R E 18. köt., 1942, 1 3 2 1 - 1 3 3 3 . hasábok). Bollók János orphikus költészet: az i. e. 6. sz.-tól k i m u t a t h a t ó vallásos-misztikus irányzatnak, az orphikának költői megnyilatkozásai. Termékei legalább az i. e. 6. sz.-tól az i. sz. 4. sz.-ig terjedő időkből valók, a

ORREG

legkevesebb az i. e. 5 — 4. sz.-ból. E vallási irányzat alapítójának Orpheuszt t a r t o t t a , aki Homérosz előtt élt volna, s a költeményeket neki t u l a j d o n í t o t t á k . Orpheusz személyét általában mondainak t a r t j á k (amint az valószínűbb is), néhányan (Outhrie, Böhmé) történetinek. A Marmor Parium (Paroszi Márványkróniká) az i. e. 1398 — 1397. évvel kapcsolatban tesz említést Orpheusznak, egy Démétérről szóló költeményéről. Valószínűleg volt egy régi orphikus Démétér-himnusz, s ez lehetett a megjegyzés alapja, de ennek t a r t a l m á r a is csak következtethetünk, korát meg éppen nem t u d j u k . Ilyen régi bizonyosan nem volt. Abból a nagyszámú műből, melyet Orpheusz nevén emlegettek, a legtöbbet csak gyér töredékekből ismerjük. Az orphikus költemények felsorolása megtalálh a t ó Alexandriai Kelemennél és a Szudalexikonban. Orpheusz nevét felhasználva a d o t t ki költeményeket Onomakritosz is. A régiek közé t a r t o z h a t n a k a különféle kozmogóniai költemények (Theogoniák), bár e költemények közt kétségkívül kései, keleti hatásokat m u t a t ó művek is lehettek. E g y költemény Orpheusz alvilágjárásáról szólt, ez Vergiliusva is h a t h a t o t t . E költemények t a r t a l m a z t á k a lélekvándorlásról szóló t a n t , melynek orpheuszi vagy püthagoraszi eredete felől m á r az ókoriak sem voltak bizonyosak. Az orphikus túlvilágelképzeléseknek érdekes megnyilatkozásai azok a kis verses feliratok, melyek elsősorban i. e. 4 — 3. sz.-i, dél-itáliai sírokból előkerült aranylemezkókre vannak írva. A hellenisztikus és római korban gombamód szaporodtak az „orpheuszi" költemények, melyek közt nem érdektelen az Orpheósz diathékai ('Orpheusz rendelkezései') c., hellenisztikus zsidó alkotás, benne a monoteizmushoz megtért Orpheusz bizt a t példája követésére. E korból azonban m á r teljes műveket is ismerünk: az — orphikus himnuszok 87 darabból álló g y ű j t e m é n y é t és az ún. orphikus Argonautikát. (A Lithika csak Tzetzész tévedése a l a p j á n került az orpheuszi költemények közé, --varázsirodalom). O Költői szempontból a himnuszoknál jóval gyengébb az i. sz. 4. sz.-ban talán Egyiptomban keletkezett Argonautika. Ez az Argonauták m o n d á j á t beszéli el, általában Apollóniosz Rhodiosz nyomán, de más forrásokat is használva. A cselekményt röviden tárgyalja, nagy teret ad a mágiának, s igyekszik Orpheusz személyét minél inkább előtérbe állítani. A t é m a korábbi orphikus feldolgozásáról ez a m ű nem tudósít, mi sem ismerünk ilyet (—még orfizmus). O Kiad.: O. K e r n : Orphicorum fragmenta (1922, 1963); G. Dottin: L'Argonautica d'Orphée (1930). Ábel J. kiaclása (Or-

phica, 1884) elavult. O írod: K . Ziegler: Orphische Dichtung (RE 18. köt., 1942, 1 3 4 1 - 1 4 1 7 . hasábok); W. K. C. Guthrie: Orpheus and Greek Religion (1934); Kerényi K . : Orphische Seele (Pauler-Gedenkschrift, 1936, 234—244. old.); R . Böhme: Orpheus (1953). Ritoók Zsigmond Orrego Luco [orrego lwko], Luis; Spectator (újságírói név); (Santiago, 1866. m á j . 21.—uo., 1948. dec. 3.): chilei író. Svájcban, m a j d 1880-tól Chilében t a n u l t , 1887-ben jogot végzett. Irodalmi hagyom á n y o k a t őrző családja körében kezdett érdeklődni az írás iránt. A La Época folyóirat m u n k a t á r s a (kiadója a testvére), R . Dario b a r á t j a . Az 1891-es polgárhábor ú b a n a felkelők oldalára állt, 1892 — 1893-ban Madridban, m a j d Rio de Janeiróban diplomata. Santiagóba visszatérve újságírással foglalkozott, 1909-ben megalapította a modern chilei irodalom egyik fő t ü k r é t , a Zig-Zag^ c. lapot. 1918 — 1921 között képviselő, miniszter, m a j d egy évtizeden át ismét diplomata Latin-Amerik á b a n . O A spanyol realizmus (elsősorb a n B. Pérez Galdós) hatott rá. A gyorsan kapitalizálódó Chile, a kialakuló nagyvárosok ós azok társadalmának éles szemű megfigyelője, a kisemmizettek védelmezője. A chilei realista—naturalista regényírás kiemelkedő alakja. Regényei e g y f a j t a „chilei életképek", ahogy saját m a g a jellemezte őket. Első könyve, Un idilio nuevo ( ' Ú j idill', reg., 1900), Santiago arisztokratáinak életét elemzi, és a pénz mindenható h a t a l m á t m u t a t j a be. Leghíresebb regénye a Gasa grandé ('Nagy ház', 1908), amelynek végén az üzleti világ erkölcstelenségébe és a mindennapos ünnepségek semmitmondó u n a l m á b a sülylyedt férj megöli feleségót. O F ő b b regényei még: En familia ('Családi körben', 1912); Tronco herido ('Megsérült törzs', 1929); Playa negra ('Fekete t e n g e r p a r t ' , 1947). O írod.: V. M. Valenzuela: Cuatro escritores chilenos (1961). Inotai András Orrego Vicuna [orrego vikwnyá], Eugenio (Santiago, 1900 —uo., 1959): chilei író. L. Orrego Luco fia. A fél világot b e j á r t a , élményeit tucatnyi könyvben örökítette meg. A latin-amerikai államok egyesülésének lelkes híve volt. E z t Problémás de la unificación americana ('Az amerikai egyesítés problémái', 1933) c. t a n u l m á n y á b a n f e j t e t t e ki. A történelmi színház képviselője. Legjobb darabjai: Garrera (1939), San Martin (1941), valamint a vallási t é m á t feldolgozó El reino sin término ('A vég nélküli királyság'). Cervaníes-életrajzot is írt (História del ingenioso hidalgó don Miguel de Cervantes, 'Az elmés

749

ORRIL

nemes don Miguel de Cervantes története', 1947). O G y ű j t , kiad.: Ensayos ('Esszék', 2 köt., 1949). O írod.: F. Araneda Bravó: Orrego Vicuna y su obra (1952). Inotai András Orrillo [orriljo], Winston (Lima, 1941 — ): perui költő. A limai Szent Márk E g y e t e m tisztviselője, újságíró. K ö n y v kiadással is foglalkozik. K o m m u n i s t a elkötelezettségű verseiben h a z á j a problémáiról, az indián lakosság elképzelhetetlen nyomoráról, az idegen tőke káros hatásairól ír. Formailag tökéletesebbek belső, érzelmi vívódásait, az alkotás vajúdásait, a szerelem örömeit és keserveit taglaló költeményei. O Magyarul: 6 vers (Tellér Gy., Szobor a tengeren, anto., 1976). Inotainé Bonifert Mária Ors [orsz], Eugenio d' (írói név); Ors y Bovira (teljes név); Eugeni d'Ors i Bovira (katalán névváltozat); Xénius, Octavio de Boméu (írói álnevek); (Barcelona, 1881. szept. 28.—Villanueva y Geltrú, Barcelon a tart., 1954. szept. 25.): spanyol író, filozófus. K a t a l á n család fia, a n y j a kubai volt. A barcelonai egyetemen jogot végzett, doktorrá Madridban a v a t t á k (1905). 1906-tól Párizsban egészítette ki egyetemi tanulmányait. 1909-ben Barcelonában az Estudis Universitaris Catalans keretében a tudományos módszertanról t a r t o t t előadásokat. 1911 — 1920 az I n s t i t u t d'Estudis Catalans f ő t i t k á r a , 1918 — 1921 az intézetnek egy filozófiai szemináriumát irányította. 1914-ben hiába pályázta meg a madridi egyetem pszichológiai t a n á r i állását. 1917-ben a katalán a u t o n ó m tart o m á n y oktatási igazgatója lett (1919 végén lemondott), 1918-tól a Consell de Pedagógia elnöke. Ebben az időben indít o t t a meg a Quaderns d'Estudi c. folyóiratot és a Minerva c. g y ű j t e m é n y t . 1923-ban Madridban telepedett le. GIoszszáit ettől kezdve spanyol lapokban (ABC stb.) jelentette meg. 1926-ban a Spanyol Királyi Akadémia (Real Academia Espanola de la Lengua) tagjai sorába választotta, de csak 1938-ban lépett be, amikor megalakították az I n s t i t u t o de E s p a n á t : ennek örökös titkára lett (de később adminisztratív okokból lemondott). 1938-ban a Burgosban székelő fasiszta ellenkormány szépművészeti igazgatóságának vezetőjeként ő szervezte meg a velencei biennáléra küldendő spanyol kiállítást, s intézkedett a Genfben letétbe helyezett spanyol műkincseknek a P r a d ó b a való visszajuttatása ügyében. 1952-ben az ő számára hozták létre a madridi egyetemen a spanyol k u l t ú r a tanszékét, amelyet haláláig vezetett. Sokat utazott, előadásokat t a r t v a E u r ó p a 750

számos fővárosában és kulturális közp o n t j á b a n , valamint Amerikában. E g y sor spanyol és külföldi napilap és folyóirat m u n k a t á r s a volt. Igazgatója volt a Képzőművészeti Akadémiának. O ,,A modern Spanyolország Szókratésze" (Eberhard Vogel). A 98-as nemzedékhez sok szállal kötődő, de az elsősorban Spanyolo.-ba befelé tekintő 98-asokkal szemben az E u r ó p á b a kifelé figyelő, a 98-as nemzedéket közvetlenül követő generáció tagja, J . Ortega y Gasset mellett kora legkiemelkedőbb esszéírója és gondolkodója, akinek munkásságát h a z á j á n kívül, elsősorban Franciao.-ban és Svájcb a n is jól ismerik. í r ó i p á l y á j á t k a t a l á n nyelven, La fi de VIsidre Nonell ('Isidre Nonell halála', 1902) c. novellájával kezdte. Eleinte kizárólag anyanyelvén írt, később á t t é r t a spanyolra; de írt franciául is kisebb jelentőségű m u n k á k a t . Katalánul írt műveit legtöbbször Xénius, néha Octavio de Boméu álnéven, míg spanyol nyelvű m u n k á i t családi nevén jelentette meg. K a t a l á n u l írta La ben plantada de Xénius ('Xénius: A szép nő', 1912) c. regényét, amelynek hősnőjében az író K a t a l ó n i á t , annak kiegyensúlyozott, harmonikus szellemiségét testesíti meg. E z t említett novellájával együtt spanyolul is k i a d t á k , szinte az eredeti m ű megjelenésével egy időben. Szintén katalánul kezdte írni — hazája szellemi és politikai életének jelenségeire reagálva — Glosari ('Glosszárium', 1906) c. kötetbe g y ű j t ö t t glosszáit, amelyeket 1920-tól azonos címen, de m á r spanyolul folytatott (Glosario). E z t követte a Nuevo Glosario ( ' Ú j glosszárium', 1921) ós végül Novisimo Glosario ('Legújabb glosszárium', 1947). A glossza Ors sajátos m ű f a j a és a legjellemzőbb rá. Számára a glossza az a filozófia szférájában, ami R . Gómez de la Séma számára a gregueria az irodalomban. Ezekben a tömör, gyakran nagyon rövid írásokban, amelyek nála átmenetet képeznek az esszé és az aforizma között, b o n t a k o z o t t ki igazán minden ú j iránt fogékony, érdeklődő, nyugtalan intellektusa, sziporkázó szelleme, és ezekben egységes képet kapunk filozófiájáról is. Ors mindig glosszát vagy inkább igen rövid esszét ír. Minden esemény, jelenség vagy személy felkelti érdeklődésót, ós ürügyül szolgál egyéni szempontú, bravúros megjelenítő erővel megírt glosszáihoz, sajátos meglátásainak filozófiai rendszerbe történő elhelyezéséhez. Gondolati rendszerének m a g j a , alapja a normák, a klasszikus rend iránti előszeretet. E z a rend nála a harmóniával, a logikán, az értelmen alapuló szabályozottsággal egyenlő, ahol az értelem és érzelem ellentéte sajátos egyen-

ORS

súlyban oldódik fel, mert ,,az értelemnek is vannak érzelmei, amelyeket a szív nem é r t " . (E. d'Ors) Az érzelmek kaotikus túláradásával szemben a kiegyensúlyozott, racionális harmóniára szavaz. Ide vezethető vissza a 19. sz.-i romantikával, a „fin de siécle" szellemével szembeni kritikája és elragadtatása a 20. sz. ú j értékei iránt. Az ú j század eszményi embere „munkás, akár egy modern ember; kíváncsi, m i n t egy athéni polgár, m i n t egy sétáló és beszélgető athéni. Kézműves és filozófus. A legmagasabb rendű embertípus! Végleges biztosíték arra, hogy a rend megvalósul a világban!" Ors novecentismo ('huszadikszázadiság') néven foglalja össze ós illeszti be ezeket az értékeket gondolati rendszerébe. E n n e k a rendszernek a rend mellett másik sarkalatos pontja a hagyományok értékelése („minden, ami nem hagyomány, plágium") és a múlthoz való kötődés. Mindaz, amit Ors a „kultúra permanenciájának", folytonosságának a fogalmán vagy másik meghatározásával élve a „történelmi vagy kulturális állandó" fogalmán ért, sajátos szintézist alkot a novecentismóval, és végső soron egy, az Ibériai-félsziget múltjából és hagyományaiból táplálkozó, de a nemzetközi kultúra felé n y i t o t t , egyetemességre irányuló értékrendet, gondolati rendszert hoz létre. Az esztétikai—filozófiai orientáció Ors minden művében, nemcsak glosszáiban, amelyek a maguk rövidségében is egységes egészet képeznek, de tanulmányaiban, sőt regénytrilógiájában: Epos de los Destinos: 1. El vivir de Goya, 2. Los Reyes Gatólicos, 3. Eugenio y su demonio . . . ('Sorsok eposza: 1. Goya élete, 2. A Katolikus Királyok, 3. Eugenio és az ő démona', 1943), a La ben plantada de Xéniush&n ós egyetlen d r á m á j á b a n (Guillermo Teli, 'Teli Vilmos', 1926) is meghatározó. Míg azonban J . Ortega y Gasset írásaiban a filozófiai kérdések az uralkodók, Ors a figyelmet elsősorban esztétikai témáknak, a művészetek, ezek között is leginkább a festészet problémáinak szenteli, bár utolsó éveiben több fontos filozófiai műve látott napvilágot: La civilizáción en la história ('A civilizáció a történelemben', 1943), Estilos del pensar ('A gondolkodás stílusai', 1944), El secreto de la filosofia ('A filozófia t i t k a ' , 1947). Ors éles szemű, az aktuálisban is az időtállót kereső művészetkritikus, aki nyitott szemmel, derűs kíváncsisággal követi nyomon a 20. sz. európai irodalmának, filozófiájának, művészetének fő irányait, a modern kultúra megnyilvánulásait, ós célja az, hogy ezeket h a z á j á b a n is elterjessze. Sokirányú munkásságának legnépszerűbb, legnagyobb h a t á s ú részét

művészeti, művészettörténeti tanulmányai képezik. A t é m á k intellektuális, újszerű megközelítése, az író kifinomult, nemegyszer korát megelőző, biztos ítélete, f i n o m humora és iróniája ezeket a vizsgálódásokat fontos művészetelméleti írásokk á a v a t t a , amelyeknek gyakran nemzetközi visszhangjuk is kedvező volt. Számt a l a n ilyen t á r g y ú kritikája, esszéje a napilapok és folyóiratok hasábjain, alkalmi írásként jelent meg. Legtöbbje a különböző Glosarió k köteteiben összeg y ű j t v e megtalálható, és így egy meghatározott koncepció szerint csoportosítva, figyelemre méltó tanulmánycsokorrá alakul. Ezeken kívül legfontosabb önálló kötetei ebben a t é m á b a n : Poussin y El Greco ('Poussin és E l Greco', 1922), Tres horas en el Museo del Prado ('Három óra a P r a d o Múzeumban', 1923), Cézanne (1924), Las ideas y las formás ('Az eszmék és a formák', 1928), Mi salón de otono ('őszi tárlatom', 1924), Vida de Goya ('Goya élete', 1929), Goya y lo goyesco ('Goya és sajátos stílusa'), Pablo Picasso (1930), El arte de entreguerras ('A két világháború közötti korszak művészete'), Teória de los estilos ('Stíluselmélet'), Lo Barroco ('A b a r o k k ' , 1944). Művészeti t á r g y ú esszéihez, glosszáihoz hasonlóan filozófiai írásai közül is sok található a Glosario különböző köteteiben. Mind epigrammatikus tömörségű glosszái, mind hosszabb lélegzetű esszéi, t a n u l m á n y a i rendkívül eredeti, kivételes k u l t ú r á j ú és intelligenciájú, játékos, a stílusra és form á r a sokat adó, gazdag nyelvezetű, n é h a barokkosan pompás, elegáns stílusú íróról, egyéni filozófiájú, mély gondolkodóról vallanak, akinek életműve nemcsak a spanyol, de az egyetemes irodalomnak is maradandó értéke. Önálló filozófiai kötetei közül legfontosabbak: Flos Sophorum ('Bölcsek virága', 1914); De la amistad y del diálogo ('A barátságról és a párbeszédről', 1914); La vall de Josafat ( ' J o z a f á t völgye', 1921, k a t a l á n nyelven); Oceanografia del tedio ('Az undor oceanográf i á j a ' , 1921); Hambre y sed de verdad ('Igazság éhe és szomja', 1922); Introducción a la vida angélica ('Bevezetés az angyali életbe', 1940) a már említett három nagy jelentőségű m u n k á n kívül. O G y ű j t , kiad.: Glosario completo ('Összes glosszái', 1947-től); Obra catalana completa ('Összes katalán művei', 1950-től). O Magyarul: Epos de los Destinos esszé-regényének a Katolikus Királyokról szóló része jelent meg, Ferdinánd ós Izabella c. 1947ben,ford. Kállay M. O írod.: E . Vogel: Xénius, der „Sokrates des modernen Spaniens" (AllgemeineRundschau, 1917); A. R . Schneeberg: E . d'Ors, le philosophe et l'ar751

ORTAC

tiste (1920); J . Cassou: L a pensée de E . d'Ors (Revue de Genóve, 1929); R . Gómez de la Serna: Eugenio d'Ors (Retratos contemporáneos, 1941); J . M. Capdevila: L a ideología de E . d'Ors (Revista de las Indias, 1942, 37.); J . L. L. Aranguren: La filosofía de E . d'Ors (1945); L. Anceschi: Eugenio d'Ors e il nuovo classicismo europeo (1945); G. Diego: Don Eugenio d'Ors y R o v i r a (Boletín de la Real Academia Espanola, 34. évf., 1954); G. Díaz-Plaja: Hacia una definición de Eugenio d'Ors (Cuadernos Hispanoamericanos, 1955, 61.); uő: Veinte glosas en memória de Eugenio d'Ors (1955); N. B a r q u e t : Eugenio d'Ors en su ermita de San Cristóbal (1956); V. Aguilera Cerni: Ortega y D'Ors en la cultura artística espanola (1966); E . Jardí: Eugenio d'Ors. Obra y vida (1967); G. Díaz-Plaja: La defenestració de Xénius (1967); P . G. Suelto de Sáez: Eugenio d'Ors. Su mundo de valores estóticos (1969); A. Amorós: Eugenio d'Ors, crítico literario (1971). Sáfár Judit Orta^ [ortacs], Yusuf Ziya; Qimdik (írói név); (Isztambul, 1895—uo., 1967. márc. 11.): török költő, író. E g y e t e m i tanulmányai befejezése után Izmirben irodalmat o k t a t o t t (1915). T a n á r s á g á t az isztambuli kisebbségi, ill. külföldiek szám á r a f e n n t a r t o t t iskolákban folytatta. 1946 és 1950 között Ordu országgyűlési képviselője volt. E z u t á n á t v e t t e O. S. Orhontól az Akbaba c. folyóiratot, melynek tulajdonosa lett. O Első verse, melylyel egy pályázaton az első díjat nyerte el, a Kehkesan c. folyóiratban jelent meg (1914). E t t ő l kezdve folyamatosan publikálta népszerűvé vált verseit a Türk yurdu,, Ser vetifünun, Sair (ez volt az első saját lapja), Inci, Büyük Mecmua c. folyóiratokban. Az 1925 u t á n írt, komoly tárgyú költeményeit az Orhonrial e g y ü t t kiad o t t irodalmi folyóirataiban t e t t e közzé. Humoros verseit, írásait 1918-tól kezdve a Diken c. folyóirat közölte; Qimdik álnéven egy-egy számban igen sokszor két írása is megjelent. Később ugyanezt a gyakorlat o t f o l y t a t t a az Akbaba folyóiratnál, egészen haláláig. Y. Z. Orta? a t ö r ö k irodalomtörténetbe úgy vonult be m i n t a Hecenin Bes Sairi ('Az öt hece-költő') egyike. Binnaz (1919) c. színművét a török színháztörténet első hangsúlyos verseléssel írt, nagy irodalmi értékű, sikeres d a r a b j á n a k tekintik. P r ó z á j á b a n használt tiszta, hajlékony, kecses török nyelvezete miatt a stílus mesterének ismerik el. Köteteinek száma meghaladja a harmincat. O E g y é b fő művei: Akmdari Akina ('Támadásról támadásra', költ.-ek, 752

1916); Genk Ufuklari ('A háború horizontjai', költ.-ek, 1917); Ásíklar Yolu ('A szerelmesek ú t j a ' , költ.-ek, 1919); Name ('Nóv', színmű, 1919); Nikdhta Keramet ('Prófécia a házasságban', költői játék és elb.-ek, 1923); Yanardag ('Vulk á n ' , költ.-ek, 1928); Bir Servi Gölgesi ( ' E g y ciprus á r n y é k a ' , költ.-ek, 1938); Ku§ Gwütilari ('Madárcsicsergést gyermekversek, 1938); Gög ('Vándorlás', reg., 1943); Üg katli ev ('Háromszintes ház', reg., 1953); Be$ik ('Bölcső', tárcák, 1943); Ocak ('Tűzhely', tárcák, 1943); San Qizmeli Mehmed Aga ('A közönséges Mehmed aga', t á r c á k , 1956); Gün Dogmadan ('Mielőtt a n a p felkel', tárcák, 1960); Bir Buzgár Esti ('Szél f ú j t ' , költ.ek, együtt a Binnaz c. színdarabbal, 1962). Necil Togay orta oyunu [orta ojunw]