Világirodalmi lexikon sváb-Szy. 14. kötet [14] 9789630564175, 9630564173

Citation preview

VILÁGIRODALMI LEXIKON Főszerkesztő SZERDAHELYI ISTVÁN Felelős szerkesztő JUHÁSZ I L D I K Ó XIV. kötet: sváb—Szy

E kézikönyv időben és térben egyaránt tekint közelre és távolra: nemcsak a klasszikus múlt kiemelkedő alakjait, hanem korunk szárnyat bontó fiatal íróit is bemutatja, s nemcsak az úgynevezett nagy irodalmakkal foglalkozik, hanem beszámol olyan irodalmakról is, amelyekről keveset, vagy éppen semmit sem tudunk, s az irodalomelmélet kérdéseiben is eligazít. Összeállításában mintegy ezer bel- és külföldi munkatárs működött közre. Az egyes cikkek nemcsak meghatározást vagy életrajzot adnak, hanem ismertetik és értékelik is a műveket és az életmű egészét, s gazdag bibliográfiát nyújtanak, amely a külföldi írók munkáinak magyar fordítását és a róluk szóló műveket is tartalmazza. A*szöveget képanyag egészíti ki.

AKADÉMIAI KIADÓ BUDAPEST

VILÁGIRODALMI

LEXIKON

TIZENNEGYEDIK

KÖTET

VILÁGIRODALMI LEXIKON

1! Vl— -

II —

AKADÉMIAI KIADÓ,

B U D A P E S T 1992

VILÁGIRODALMI LEXIKON TIZENNEGYEDIK

KÖTET

sváb—Szy

,1828.

II V!—

ii w

AKADÉMIAI KIADÓ, BUDAPEST

1992

FŐSZERKESZTŐ

SZERDAHELYI ISTVÁN FELELŐS SZERKESZTŐ

JUHÁSZ ILDIKÓ

SZERKESZTŐK

BÁRÁNY LÁSZLÓNÉ, HAMBERGER JUDIT, HAVASI ÁGNES, KÁSZONYI ÁGOTA, KICSI VALÉRIA, KOVÁCSNÉ GYETVAI MÁRIA, MEZEI BALÁZS, SOMOGYI GYULA, SZEPES ERIKA, SZILÁGYI IMRE SZERKESZTŐSÉGI MUNKATÁRSAK

KÁSZONYI LÁSZLÓNÉ, NAGY MARIANNA, VERESSNÉ F E K E T E LUJZA KÉP- ÉS MŰSZAKI SZERKESZTŐ

BAUER GÁBOR, SÁNDOR JÓZSEFNÉ

Sorozat ISBN 963 05 0871 0 XIV. kötet ISBN 963 05 6417 3

© Akadémiai

Kiadó, Budapest 1992

Pririted in Hungary

FŐMUNKATÁRSAK

BÁRDOS LÁSZLÓ (irodalomelmélet, modern francia irodalom) BERNÁTH ISTVÁN (skandinávok, németalföldiek, francia-belgák) BIERNACZKY SZILÁRD (FeketeAfrika) BÍRÓ MARGIT (grúz) BÖGÖS LÁSZLÓ (Burma, Kambodzsa, Laosz, Thaiföld, Vietnam) BOJTÁR E N D R E (lengyel, lett, litván) BORZSÁK ISTVÁN (latin nyelvű irodalmak) BUDA BÉLA (irodalompszichológia) CSONGOR BARNABÁS (klasszikus kínai) CSŰRÖS KLÁRA (XVII. századi francia irodalom) DOMOKOS PÉTER (finnugor nyelvek) DOROG MAN GYÖRGY (spanyol nyelvű irodalmak) FALUBA KÁLMÁN (katalán) SZ. FARKAS JENŐ (román, moldován) FEHÉRVÁRI GYŐZŐ (észt) FÓNAGY IVÁN (stilisztika) GALLA ENDRE (modern kínai) GOMBÁR ENDRE (finn) GYIVICSÁN ANNA (szlovák) HAZAI GYÖRGY (török nyelvek) HERCZEG GYULA (olasz, rétoromán) IVÁNYI TAMÁS (arab) JEREMIÁS ÉVA (iráni nyelvek) JUHÁSZ PÉTER (bolgár)

KÁKOSY LÁSZLÓ (egyiptomi, kopt) KAPITÁNFFY ISTVÁN (bizánci) KARA GYÖRGY (mongol) KOMÁROMI SÁNDOR (bibliográfia) KOMORÓCZY GÉZA (akkád, arameus, hettita, sumer) KRETZOINÉ VALKAY SAROLTA (amerikai és kanadai irodalom) MÁDL ANTAL (német nyelvű irodalmak) MARÓTH MIKLÓS (szír) MILISAVAC, ZIVAN (szerb és horvát irodalom) MOHAY BÉLA (ausztrál, új-zélandi) ORMOS ISTVÁN (Etiópia) OSVÁTH GÁBOR (koreai) PADÁNYI KLÁRA (XVIII. századi francia irodalom) PÁL FERENC (portugál nyelvű irodalmak) PAPP ÁRPÁD (újgörög) RÓNA-TAS ANDRÁS (csuvas) SCHÜTZ ISTVÁN (albán) SCHÜTZ ÖDÖN (örmény) SCHWEITZER JÓZSEF (héber, jiddis, ivrit) SIKLÓS OLGA (színháztudomány) SŰDY ZOLTÁN (japán) SZABICS IMRE (régi francia irodalom) SZALMÁSI PÁL (örmény) SZEPES ERIKA (verstan) SZEPESSY TIBOR (ógörög) TAKÁCS FERENC (angol) TASNÁDI EDIT (török irodalom) TÖRÖK ENDRE (orosz)

TÖRÖK SÁNDOR (Indonézia, Malaysia) UDVARI ISTVÁN (ukrán) ÚJHELYI SZILÁRD (film) VARGA-HASZONITS ZSUZSA (eszperantó)

VEKERDI JÓZSEF (ind nyelvek) VOIGT VILMOS (folklór) ZÁDOR ANDRÁS (cseh) ZEMPLÉNYI FERENC (irodalomelmélet)

Az újabb lektorok, szerzők és egyéb munkatársak jegyzékét az utolsó kötetben közöljük.

s FOLYTATÁS svábföldi Sturm und Drang: -+Sturm und Drang sváb romantika; Sváb -*Schwabische Dichterschule

fenomenologikus elemzésével, annak ábrázolásával, miként valósulnak meg egy-egy irodalmi alkotásban. Sok tekintetben támaszkodnak viszont N. Hartmannra,, aki már általános ontológiájában is használta a kategoriális nóvum fogalmát (amely arra utal, hogy a létezés egyes rétegeinek kategóriái egymásra visszavezethetetlenek). E fogalom művészetelméleti alkalmazása annak a tételnek a felállításához vezetett, hogy az elemzésnek be kell érnie a mű egyes rétegeiben megjelenő kategóriák leírásával, visszavezethetetlen valóságuk rögzítésével. O Az irányzat tagjai konkrétabb műfaj elméleti kérdésekkel, ill. irodalomtörténeti problémákkal is foglalkoznak. Elméletük azonban ezen a téren is spekulatív: kizárja a társadalomtörténeti horizontot. Az egyes műfajokat, s magának az irodalomnak a fejlődését a nyelv és a gondolkodás autonóm mozgásából vezetik le. O 2. tematikus iskola: a fenomenológia, szellemtörténet, beleérzés-elmélet és G. Bachelard esztétikai koncepcióit folytató irodalomelméleti irányzat. Szervezője és vezéregyénisége G. Poulet zürichi professzor, fő képviselői még M. Raymond, J. Rousset. A művekben mélyen rejtező „témákat" keres, képfonadékot, pszichológiai eredetű komplexum- és kényszerképzet-sorozatot, belső metaforákat, amelyekhez elsősorban művészi beleérzéssel lehet közelíteni, s így az elemző voltaképpen „írókról író író", igazságainál fontosabb víziója, amellyel „tovább írja a művet". O {-+irodalomelmélet) O írod.: Voigt V.: Az irodalomtudomány svájci iskolája (VIF, 1963); Vajda Gy. M.: Fenomenológia és irodalomtudomány (Irodalomtudomány. Tanulmányok az irodalomtudomány XX. századi irányzatairól, 1970); Szabolcsi M.: Párizs, Cerisy és a francia kritika (Változó világ — szocialista irodalom, 1973). Pór Péter—Szerdahelyi István

Költőiskola:

svair: ->shacir svájciak; die Schweizer : J. J. Bodmer és J. J. Breitinger együttes elnevezése abban a vitában, amelyet a ->felvilágosodás eszméi nevében J. Ch. Gottsched klaszszicista irodalomelméleti koncepciójával szemben folytattak. svájci iskola: 1. zürichi iskola: a fenomenológia és az egzisztencializmus szintézisére törekvő irodalomtudományi irányzatok egyikének (téves) elnevezése a magyar szakirodalomban. Fő képviselői — E. Staiger, M. Wehrli, W. Kayser, M. Kommerell, Th. Spoerri, R. Alewyn, W. Killy — közül többen nem svájciak, így (a legtekintélyesebbek sorában) W. Kayser sem az. Közös vonásuk, hogy Heidegger nyomán az emberi lét autentikus megnyilvánulásának az irodalmat, a költészetet tartják. Síkra szállnak az irodalomtudomány autonómiája mellett; ez egyet jelent azzal a követeléssel, hogy az irodalomtudományt meg kell tisztítani minden olyan hatástól, amely véleményük szerint a természettudományokból származik. így egy tiszta fenomenológiai tudomány mellett törnek lándzsát. O Általában megkülönböztetik az irodalom és a költészet fogalmát. Az előző körébe azokat a szépirodalmi műveket sorolják, melyek egy adott korhoz szólnak, s így töltenek be időszerű funkciókat (szórakoztatás, erkölcsi épülés, korproblémák megválaszolása). A költészet fogalma viszont szerintük kizárja ezeket a funkciókat; a költői mű ugyanis időtlen, önmagába zárt alakzat, s csak mint ilyen jön számításba. O Felfogásuk lényeges pontokon különbözik a fenomenológiai irodalomszemlélet Ingardenféle típusától. Míg ugyanis Ingarden a műalkotás létezési módjára kérdezve tulajdonképpen a művek ontológiájának kérdését vetette fel, ők beérik egyes kategóriák

Svájc irodalma: Svájc szövetségi köztársaság Közép-Európában, 25 önkormányzattal rendelkező kanton, ill. félkanton államszövetsége. 6,5 milliós lakosságának 73,5%-a német, 18%-a francia, 4,5%-a olasz és 2%-a rétoromán (romans) anya7

SVÁJC jén alapított St. Gallen-i kolostorban működő kulturális központ tevékenységéhez vezetik vissza, melynek kiemelkedő jelentősége volt az ófelnémet irodalom megteremtésében; Notker I I I . (Notker Labeo, 950 k.—1022) nevezetes fordításai alemann nyelvjárásban készültek. A lovagi epika költői közül Rudolf von Ems (1200 k.— 1254) és Konrád von Würzburg (1220 k.— 1287) tevékenységét szokás Svájchoz kapcsolni, s feltűnő tény, hogy a —>• Minnesang név szerint ismert képviselői közül minden ötödik svájci, és híresebb dalgyűjteményeik, így a Manessische Liederhandschrift (—>heidelbergi kéziratos dalgyűjtemények) is, Svájcban vagy annak közvetlen közelében készültek. A svájci minnesángerek azonban nem tartoztak a legnevesebbek közé; leginkább talán J . Hadlaub (?—1340 k.) említendő közülük. H. Wittenweiler 1400 körül írt Der Ring ('A gyűrű') c. komikus eposza a svájci német irodalomban később kiteljesedő didaktikus törekvések előképe. O Ha a szabad paraszti önkormányzatok itteni sajátos szerepe révén a főúri mecenatúrához kötött udvari költészet Svájcban szűkebb hatókörű volt, annál gazdagabban virágoztak a plebejus irodalmi műfajok. A 13. sz.-tól ismertek a (többségükben a 16. sz.-ban lejegyzett) ún. történeti énekek, melyeket pontosabb megjelöléssel inkább politikai da/oknak lehetne nevezni, s amelyek nagy szerepet játszottak a svájciak történelmi tudatának, önmagukról alkotott képének kialakulásában. Mellettük nagy hagyományra tekintett vissza a farsangi játék, karácsonyi játék, passió is, ahogyan ezt a 13. sz. elejéről fennmaradt Muri húsvétijáték és a 14. sz.-i St. Gallen-i karácsonyi játék tanúsítja. O A Habsburgok elleni szabadságharc Í499-es győzelme után megerősödtek a nemzeti törekvések. A 16. sz.-ban Basel a humanista eszmék egyik központja (itt tanít a svájci Paracelsus, s ez Erasmus otthona is 1513 után), és a —•reformáció irodalma is részben Svájcból sugárzik szét Európába. Ez idő t á j t játszik vezető szerepet Svájc a német nyelvterületen a szélesebb tömegekre közvetlenül ható —• népi színjátékokkal is. Protestáns vidékeken új műfaj a —>bibliai dráma, valamint a társadalmi kérdéseket dialogikus formában feldolgozó ún. politikai játék. Számos anonim mű így az 1512-ben bemutatott Umer Tellenspíel ('Uri-i Teli-játék') — mellett kiemelendő P. Gengenbach (1480 k. 1525 k.), N. Manuel (1484—1530) és T. Stimmer (1539—1584) drámaírói munkássága. A —•barokk hatása viszont igen korlátozott volt Svájcban; egyetlen nevesebb képvise-

nyelvű, 2% külföldi. Mind a négy nyelv hivatalos nyelv és messzire tekintő irodalmi hagyományokkal rendelkezik. Ezeknek kezdeteit azonban az ország történelmi sajátosságai miatt nehéz kijelölni. A terület nagyobb részének lakói az ókorban a kelta helvétek voltak (akikről ezt a vidéket — máig hagyományosan — Helvétiának nevezték el), keleti részét a raetek lakták (a mai rétorománok ősei), s a Római Birodalom fennhatósága alá tartozott. A népvándorlás idején keleti felét a germán alemannok foglalták el (akiknek nyelvét a svájci német köznyelv, a Schwytzerdütsch nyelvjárásai őrzik), nyugati részein a burgundok telepedtek le. 536-tól a frank birodalomhoz, 1033-tól a Német-római Császársághoz tartozott, de hegyi vidékein a szabad parasztság önkormányzattal rendelkező közösségekben élt. 1291-ben három őskanton, Uri, Schwyz és Unterwalden szövetséget kötött a Habsburgok ellen, s ehhez a 14 —16. sz.-ban fokozatosan csatlakozott a többi kanton is; a már 1499-ben győztes szabadságharc eredményeként végül az 1648-i vesztfáliai béke ismerte el nemzetközileg is Svájc függetlenségét. 1798-ban a franciák megszállták, s önállóságát az 1815-i bécsi kongresszus állította vissza, kinyilvánítva az ország örök semlegességét. Politikai-állami függetlenségének a viszontagságos múltja kulturális különállására is kihatott, s így érthető, hogy a 19. sz.-ig a svájci születésű és ott élő írók-költők legjelesebbjeit a német, ill. francia irodalomtörténet éppúgy számon tartja, ahogyan természetesen — életműveik a svájci irodalom történelmi hagyományának is elidegeníthetetlen részei. Lontay László Ol. Német nyelvű irodalom. E kettősség az írók számára — E. Ermatinger kifejezésével — az ,,állameszme" ós a „kultúreszme" konfliktusában jelentkezik: azt tartsa-e fontosabbnak a svájci író, hogy Svájc polgára. vagy azt. hogy végső soron a német kultúrkörhöz tartozik? S ha ez a konfliktus Svájc francia és olasz nyelvű alkotóit is választás elé állítja, ez a német író esetében sajátos, ahogyan F. Dürrenmatt mondja, az „anyanyelv" (a mindennapi beszédben használt svájci német dialektus, a Schwytzerdütsch) és az „apanyelv" (a hivatalos nyelv, az oktatásban kötelezően használt irodalmi német) közötti választással is párosul. Az előbbi ugyanis szintén rendelkezik irodalmi változattal (—*alemann irodalom), de használata szükségképpen a nyelvi elszigeteltség vállalását jelenti. O A svájci német irodalom hagyományait a 7. sz. ele8

SVÁJC lője J. Grob (1643—1697).O Virágkora a svájci német irodalomnak a 18. sz., az itteni nemzeti hagyományokhoz oly szervesen kapcsolódó —>felvilágosodás időszaka; ekkor vált nemcsak egyenrangú társává a többi európai irodalomnak, hanem a német nyelvterületen túl is ható tényezőjévé az európai kultúrának. A polihisztor A. von Haller (1708—1777) az Alpokról írt hatalmas eposzával — ahogyan Goethe, megállapította^— „egy új költészet kezdetén állt", s a didaktikus szándékú svájci írónak mintegy archetípusa lett. J. J. Bodmer (1698 —1783) és J . J . Breitinger (1701—1776) tevékenysége az irodalomesztétikai gondolkodás központ jává tette Zürichet; a lipcsei Gottsched hideg francia klasszicizmusa elleni polémiájukkal visszahelyezték jogaiba a fantáziát és az alkotói újítást. A felvilágosodással összefonódó -*rokokó költészet legnépszerűbb szerzője S. Gessner (1730—1788), akinek - n e j e i t Európaszerte fordították és utánozták; Kazinczy is nagyra becsülte. Mellettük a Bodmer-tanítvány J . C. Hirzel és — önéletrajzi regényének őszintesége révén — U. Bráker (1735 -1798) munkássága említendő. Még a —>Stvrm und Drangb&n is szerepet játszottak a svájciak; J . K. Lavater elsősorban intenzív egyéniségével volt kulcsfigurája, s J . H. Füssli (1772 1825) ódáinak robbanékony érzelmei is ezt az életérzést reprezentálták. O A —• klasszicizmus és a -*• romantika jobbára elkerülte Svájcot, melynek német irodalmában továbbra is a felvilágosító—didaktikus attitűd uralkodott. Jeles példája volt ennek a Magdeburgból származó, a maga idején európai hatású s Mo.-on is számos követőre találó H. Zschokke (1771- 1848) munkássága, s még inkább J. H. Pestalozzié (1746 - 1827), aki a gessneri hagyományokat folytató realisztikus falusi idillekből kinövő, jellegzetesen svájci -*• Dorfgeschichte úttörője is. A 19. sz. meghatározó vonulata, a —»realizmus viszont ismét előtérbe állította a svájciakat. Néhány északnémet szerző mellett ennek az irányzatnak ők a meghatározó egyéniségei. olyan világirodalmi rangú alkotókkal, amilyen J . Gotthelf (1797- 1854), G. Keller (1819—1890) és — a szimbolizmusba, áthajtó jelleggel — C. F. Meyer (1825—1898) volt. Mellettük J . Stutz említendő, aki Der Brand von Uster ('Uster égése', 1836) c. művével a realisztikus paraszttragédia megteremtője volt, a költők közül F. Dranmor (1823- 1888) és H. Leuthold (1827 1879), valamint Johanna Spyri (1829— 1901), aki Heidi-regényeivel döntő szerepet játszott a svájci klisék kialakításában. O A

9

19. sz. végi izmusokat Svájc távol t a r t o t t a magától, annál fogékonyabban reagált viszont a —•Heimatkunst kihívására. E. Zahn (1867—1952) és mások hatalmas sikereket könyvelhettek el az idegenforgalmi reklámot irodalomba átültető, a hegyi világot idillizáló-heroizáló munkáikkal. E népszerű irányzattal szemben még a Nobel-díjas 0. Spitteler (1845—1924) sem volt képes alternatívát kínálni. Klasszicizáló prózája és eposzköltészete már saját korában is csak az irodalmi különlegességek kedvelőinek olvasmánya volt. O Az 1. világháború folyamán Svájc ismét az európai szellemi élet központj cl pacifista emigráns írók menedéke, a Zürichből elterjedő -»dadaizmus szülőhazája. A fő tanulság, amit a háború traumájából az ország levont, a „kultúreszmé'"-t erősítette meg, de a kezdetben az egész német nyelvterület olvasóközönségéhez forduló Heimatkunstb&n a sekélyes patriotizmus törekvései erősödtek fel. O A náci fenyegetésre Svájc bezárkózással, az ím. „szellemi honvédelem"-mel válaszolt. A 2. világháború éveiben vonakodott befogadni az emigránsokat, s a mégis menedékhez jutó írókat jószerivel hallgatásra ítélték. A hazai költők és írók közül is csak a hivatalos ideológiát képviselők — így M. Inglin (1893—1971), C. von Arx (1895— 1949) jutottak szerephez; az irodalmi szempontból igazán érdekes szerzők mint J . Schaffner (1875—1944), F. Glauser (1896 —1938), R. Walser (1878—1956) háttérbe szorultak. O A 2. világháború után, amikor demonstratív módon a svájci állampolgárságú emigráns német H. Hesse (1877 1962) kapta meg a Nobel-díjat, legfeljebb annyiban változott a svájci irodalmi élet, hogy a ,,sündisznó-mentalitás"-t (K. Marti) immáron a kommunizmussal szembeni védekezéssel indokolták. Az ország morális intaktságát kihasználva jelentkezett azonban két olyan író, aki elsősorban drámáival — szinte egy csapásra világhírre tett szert: F. Dürrenmatt (1921—1990) és M. Frisch (1911 1991). A külföld szemében halálukig ők reprezentálták a svájci német irodalmat. Hírnevük árnyékában nőtt fel az a generáció, amelyik az 1950-es évek végétől kezdve főként a Frisch nyomdokain haladó, társadalmi elkötelezettséget hirdető rövid prózában alkotott értékeset, s melynek nevesebb képviselői A. Muschg (1934—), P. Bichsel (1935—), 0. F. Waltér (1928—) és a sokak szerint érdemei fölött elismert W. M. Diggelmann (1927—1979). Mára, úgy tűnik fel, e generáció kiírta magát, saz utánuk következők (akiknek soraiban az 1970-es évek óta feltűnően sok a

SVÁJC kofon fele katolikus. O Romand irodalomról ennek megfelelően csupán bizonyos fenntartásokkal szoktak beszélni; a Romand Svájc irodalma, vagy a még óvatosabb Svájc francia nyelvű irodalma kifejezés helyénvalóbbnak tűnik. Ennek ellenére, paradox módon, a kritika a kantonális autonómia elismerése mellett is talált néhány olyan vonást, amely ezt a kettős kisebbségi szorításban élő irodalmat egészében véve megkülönbözteti egyfelől és főként a franciától, másfelől az alemán svájci kultúrától is. Ezek a vonások (pl. a moralizálásra való hajlam, a természet kedvelése a társadalommal szemben, az individualizmus, a befelé fordulás vagy éppen a menekülés vágya, az utazás, a messzi földre vezető kaland választása) mind a reformációval beköszöntő erkölcsi, életmódbeli és nyelvi változásokra vezethetők vissza. Irodalomszociológiai szempontból természetesen nem közömbös Párizs vonzása és taszítása sem, revelatívnak tetszik azonban az a tény, hogy a romand író sohasem számíthatott jelentős hazai olvasótáborra, s általában olyan irodalmi életre, mely eltartotta volna. O A reformáció és a protestantizmus mindenek fölött meghatározó szerepet játszott a romand kulturális identitás kialakulásában. E vallásnak, elsősorban Calvin tevékenységének köszönhetően a konföderáció majdani frankofon kantonjai a 16. sz.-ban egységes nyelvre tettek szert; a nyelvi széttagoltság, a franco-proven9al dialektusok helyébe a szószékek közvetítésével egy gyorsan egységesülő „standard" francia nyelv lépett, ami természetes módon közeledést eredményezett Franciao.hoz és távolodást a németajkú területekhez képest. Ugyanakkor szintén e vallás révén érzelmileg, de gazdasági és egyéb téren is a protestáns germanofon országokkal alakítottak ki szorosabb kapcsolatokat, aminek következtében az ún. helvét mentalitáson, beleértve a romand viselkedési formákat is, ezek a közösségek lényegesen nagyobb nyomot hagytak a franciao.-iákénál. O A 16. sz.-ban, a nyelvi egyesülést megelőzően az irodalomtörténet kevés szerzőt, ill. művet tart számon. Ezek közé tartozik az udvari költő Othon de Grandson (1330 k—1397), akinek balladáit, szerelmi dalait csak 1890ben fedezte fel a filológia; M. Le Franc (1395 k.—1461), a gyengébb nemet dicsőítő Champion des dames ('A hölgyek bajnoka', 1440—1442) c. verses allegória szerzője; és Jacques de Bugnin (15. sz. második fele), akinek Congié pris du siécle séculier ('Búcsú e világi századtól', 1500 k.) c. morális költeménye rövid időn belül öt kiadást ért

női ró) egyelőre még nem nyújtottak a differenciáláshoz szükséges nagyságrendű teljesítményt. O Az 1940-es és 50-es évek fordulójától a zürichi egyetem az irodalomelméleti kutatások több, nemzetközi hatású irányzatának kiindulópontjaként ismert (-*svájci iskola). O írod.: J . Báchtold: Geschichte der deutschen Literatur in der Schweiz (1892); E. Jenny—V. Rossel: Geschichte der schweizerischen Literatur (1910); J. Nadler: Literaturgeschichte der deutschen Schweiz (1932); E. Ermatinger: Dichtung und Geistesleben der deutschen Schweiz (1933); A. Zách: Die Dichtung der deutschen Schweiz (1951); B. Mariacher (és mások): Bestand und Versuch. Schweizer Schrifttum der Gegenwart (1964); H. Fehr: Der Realismus in der schweizerischen Literatur (1965); G. Calgari: Die vier Literaturen der Schweiz (1966); G. Werner: Dichter der neueren Schweiz (1968); Szávai N.: Vidéki regények (Emberek és tájak, 1972); M. Gsteiger (szerk.): Die zeitgenössischen Literaturen der Schweiz (1974); Helvetische Steckbriefe. 47 Schriftsteller aus der deutschen Schweiz seit 1800 (1981); Schriftstellerinnen und Schriftsteller der Gegenwart (1988); Ch. Linsmayer: Literaturszene Schweiz. 157 Kurzportráts von Rousseau bis Leutenegger (1989); Szabó J.: Mai svájci német irodalom (FK, 1989, 3.); K. Pezold (szerk.): Geschichte der deutschsprachigen Schweizer Literatur im 20. Jahrhundert (1991). Szabó János O 2. Francia nyelvű irodalom. A Svájci Államszövetség hat délnyugati kantonja (Fribourg, Genf, Jura, Neuchátel, Valais és Vaud), melyeket együttesen sajátos névvel a 19. sz. közepe óta Romand Svájcnak neveznek, csak abban a vonatkozásban tekinthető kulturálisan, így irodalmi szempontból is egységesnek, hogy valamivel több mint 1 millió lakosának döntő többsége francia anyanyelvű (a tisztán frankofon kantonok mellett Fribourg és Valais egy része nyelvileg már a németajkú, ún. Alemán Svájchoz tartozik). Ezen túlmenően is ez a ,,Romandia" önálló köztársaságok mozaikjaiból áll. Az egyes területek már a konföderációhoz való csatlakozásukat megelőzően is mindenben függetlenségük megőrzésére törekedtek (Vaud 1803-ban, Genf, Neuchátel és Valais a bécsi kongreszszust követően, 1815-ben léptek be az államszövetségbe). Ez a megállapítás még a svájci irodalmakat oly erősen befolyásolni látszó felekezetiségre is érvényes: a többségükben kálvinista protestánsokkal szemben Jura. valamint Fribourg és Valais fran10

SVÁJC meg. A reformáció kibontakozása során néhány krónikaíró tett szert hírnévre: Fran90ÍS Bonivard (1493—1570), akinek 1551ben befejezett, de csak 1831-ben kiadott Chroniques de Genéve ('Genfi krónikák') c. möve a vallási mozgalom előkészületeinek történetét mondja el 1530-ig; Jeanne de Jussié (1503 k.—1561 k.), akinek Levain du calvinisme ('A kálvinizmus kovásza') c., 1545 körül keletkezett könyve a Bonivard-éval ellentétben inkább az új tanok megbélyegzését tartalmazza: Pierre de Pierrefleur (életéről nincs adat), akinek emlékiratai (Mémoires) szintén protestánsellenesek; Michel Roset (született 1534-ben), Calvin jobbkeze, akinek Chroniques de Genéve ('Genfi krónikák', 1562) c. írását a Köztársaság Tanácsa nyilvános ülésein olvasták fel 1568-tól; és Jean Savyon (1565 —1630), az Annales de la Republique de Genéve ('A Genfi Köztársaság története', 1603) szerzője. O A reformátorok sorában Guillaume Farel (1489—1565) az első, aki Franciao.-ot elhagyva Genfben telepedett le, s polémikus írásaival az új vallás meggy ökeresedését segítette: La maniére et fa9on qu'on tient és lieux que Dieu de sa gráce a visités ('Hogyan viselkedjék az ember azon helyeken, melyeket kegyelmével Isten megérintett', 1533), Du vrai visage de la Croix ('A Kereszt igazi arca', 1540). Farel marasztalta Calvint is Genfben, s az ő tanítványa volt az a P. Viret (1511—1571), aki szintén számos teológiai és erkölcsi művet t e t t közzé, pl.: L'instruction chrétienne ('Keresztényi tanítás', 1564). R a j t u k és természetesen magán Calvinen kívül, akinek 1541-ben franciául is megjelent Institutióját mindmáig a svájci frankofon irodalom alapkövének tekintik, Th. de Béze (1519—1605) játszott még fontos szerepet ennek az irodalomnak a megteremtésében, főként zsoltárfordításaival (1551—1562). A

lique (1728—1734), m a j d a Mercure suisse, későbbi nevén Journcd helvétique (1732— 1782) c. folyóiratokat. O A felvilágosodás korának első igazi képviselője a berni német ajkú, de franciául író B. L. de Murait (1665—1749), aki Lettres sur les Anglais et les FranQais et sur les voyages ('Levelek az angolokról és a franciákról, meg az utazásokról', 1725) c. műve Voltaire előtt először állítja párhuzamba a két nagy európai nemzetet, s ő is az angolok példáját t a r t j a követhetőbbnek. A csúcspontot természetesen J . - J . Rousseau (1712—1778) életműve jelenti, mely mellett azért a romand irodalomtörténet mindig megemlékezik Madame de Charriére (1741—1805) regényeiről, a Doyen Bridelként ismert Ph. Bridel (1757—-1845) költészetéről és irodalmi helvétizmusáról, vagy a természetbúvár filozófusok, Ch. Bonnet (1720—1793) és H. de Saussure (1740—1799) műveiről. O A jól ismert nagy romantikusok, Madame de Staél (1766—1817) és H. B. Constant de Rebecque (1767—1830) árnyékában ugyancsak szerényebb hely j u t o t t a híres Coppet-i Kör többi tagjának, amelyben 1805 után Madame de Staél körül unokahúga, Madame Necker de Saussure (1766—1841), Charles (vagy Kari) V. de Bonstetten (1745 —1832) és J.-Ch. de Sismondi (1773—1842) az európai szellemű, liberális színezetű gondolkodás jegyében művelték az irodalmat, a kritikát, a gazdaságtant vagy a pedagógiát. O A 19. sz. első felének két markánsabb egyénisége a teológus moralista esszéíró A. Vinet (1797—1847) és a képregény kitalálója, R. Toepffer (1799—1846). A két fiatal tehetséges költő, F. Monneron (1813 —1837) és H. Durand (1818—1849) életműve szinte teljesen feledésbe merült, és J . Olivier (1807—1876) nevére is inkább az általa 1838-ban alapított folyóirat, a Revue suisse, í 11. párizsi krónikái miatt emlékezünk. A sz. második felében H. F. Amiel (1821—1881) hatalmas Naplója kívánkozik a művek élére: ez az 1847-től több mint harminc éven át íródott monumentum — részletektől eltekintve — 1976-ig kiadatlan maradt. M. Monnier (1829—1885) Ariostoés Goethe-fordításai mellett Comédies de marionettesjeiről híres ('Bábjátékok', 1871), melyeket gyilkos szatírájuk miatt Franciao.-ban betiltottak. Fia, Philippe is jó nevű író volt (1864—1911), aki Causeries de Genéve ('Genfi csevegések', 1902) c. művében humorral teli, helyi nyelvi fordulatokban bővelkedő portrékat festett. A Párizsban letelepedett V. Cherbuliez (1829— 1899) és É. Rod (1857—1910) termékeny regényírók voltak, műveikben a helvét koz-

16. sz. talán egyetlen igazi lírai költője Blaise Hory (1528 k.—1595), aki dalaival a kortárs Pléiade költőire emlékeztet. O A 17. sz.-ban a romand irodalom nem hozott létre érdemlegeset. Csupán a Nantes-i Ediktum visszavonása (1685) után, a franciao.-i protestáns emigránsok újabb hulláma érkeztével élénkült meg a szellemi élet a sz. végén. Főként természettudósok, matematikusok jöttek, de megújult a teológia és a történettudomány is: J. F. Ostervald (1663—1747). F. Turentini (1671—1737) és F. Abauzit (1679—1767) voltak a legjelesebb szószólói a dogmatikus kálvinizmus liberalizálásának. A. Ruchat (1678—1750) a svájci történetírás alapjait rakta le. L. Bourguet megalapította a Bibliothéque ita11

SVÁJC mopolitizmus erős pszichologizálási hajlammal vegyült. O A 20. sz. kezdetén két folyóirat, a Voile latiné (1904—1910) és főleg a Cahiers vaudois (1914-től) gyökeres fordulatot hoztak a svájci irodalmi életben. A romand tájhoz, szokásokhoz, nyelvi sajátosságokhoz való kötődés, egyfajta önálló romand irodalom megteremtésére irányuló törekvés olyan újítókat tömörített, mint a népi színházat megteremtő R. Morax (1873 1963), a finoman misztikus költő és antikomformista esszéíró E. Gilliard (1875— 1960). a genfi polgári életet elemző regényíró R. de Traz (1884—1951), a bohém és tudós humanista Ch. A. Cingria (1883— 1954), a civilizációtörténész és nagy európai gondolkodó G. de Reynold (1880— 1970), de mindenek fölött Ch. F. Rarnuz (1878—1947), akinek hatalmas életművéből kiemelkednek a vaud-i szőlőművelők és a valais-i hegyilakók életét bemutató, sajátos nyelvezetű, a romand identitást a leghűbben megragadó regényei. Megjelennek az első igazán nagv svájci költők is. P. L. Matthey (1893- -1970), E H . Crisinel (1897 —1948) és G. Roud (1897—1976). A Cahiers vaudois szellemének, az egyszerre a szűkebb kulturális pátriához és a legszélesebb, európai, sőt egyetemes közösséghez való tartozás eszméjének hatása alól a későbbiekben egyetlen svájci író sem vonhatta ki magát, legkevésbé a kortársak és a közvetlen örökösök, a világutazó, majd falujába meghatottan hazatérő B. Cendrars (1887 —1961) vagy a reynoldi gondolatot folvtató D. de Rougemont (1906—1985). Ö A következő generációk rendkívül gazdag irodalmát már kantonok szerint szokás nyilvántartani, olyan erősnek érzik a svájciak ezekhez a látszólag csak adminisztratív egységekhez való kulturális kötődést. A .,Genfi Köztársaság" írója az egyébként fordításairól is ismert G. Haldas (1917—) vagy a szintén nagy utazó N. Bouvier (1929 —). Genfből származik az —>újregény egyik képviselője, R. Pinget (1919—) is. De Genf híres nyelvészeti és irodalomkritikai iskolának is a hazája: F. de Saus-sure-tői (1857 —1913) kezdve M. Raymond-on (1897— 1981) át J . Starobinskiig (1920—). A jurái irodalom legjobb képviselője a prózaíró J.-P. Monnier (1921—) J. Cuttat (1916—) és a szeparatista nézeteiről híres A. Voi.surd (1930—). Neuchátelinek tartotta magát a Mo.-on zenei életrajzairól nevezetes G. de Pourtalés (1881—1940), a költő Monique Saint-Hélier (1895—1955), vagy a fiatalabbak közül a regényeivel feltűnt Anne-Lise Grobéty (1949—). Ramuz hazája, Vaud, elsősorban jó prózaírókban bővelkedik: B.

Vallotton (1877—1962), Catherine Colomb (1899—1965). Alice Rivaz (1901—), Ch. F. Landry (1909—1973), Y. Velan (1925—) és Anne Cuneo (1936—) mellett a két legjelentősebb a Th. Mann és Joyce nyomdokain haladó ..európai'' J . Mercanton (1910—) és a Goncourt-díjas J . Chessex (1934—), aki kiváló költő is. De ugyancsak Vaud-ból származott el a másik híres költő, Ph. Jaccottet (1925—) is. Fribourg kevesebb hírességet mondhat magáénak: R. de Weck (1887—1950) vagy L. Savary (1895—1968) nevét említhetjük. A valais-i viszont ismét nagy irodalom: M. Chappaz (1916—) a legnagyobb svájci költők egyike; felesége. Corinna Bille (1912—1979) pedig a lélektani regénv mestere volt. Jelentős prózaíró G. Borgeaud (1914—) és M. Zermatten (1910 ) is, a fiatalabbak közül pedig J. L. Renoziglio (1941—) és J . M. Lovay (1948—). O Írod.: V. Rossel: Histoire littéraire de la Suisse romande des origines á nos jours (1889); A. Berchtold: La Suisse romande au cap du XX e siécle (1963); J. Chessex: Les Saintes Ecritures (1972); M. Gsteiger: La nouvelle littérature romande (1978); Svájc népeinek irodalma (Hel, 1984, 2—4.); I). Bevan: Ecrivains d'aujourd'hui (1986); La Suisse romande et sa littérature (La Licorn, 1989,16.). Vigh Árpád O 3. Olasz nyelvit irodalom: Az olasz nyelvű Tieino kantón területe 281 ] km2; a 270 000 lakos több mint 90%-a olasz anyanyelvű; a kanton székvárosa Bellinzona, nevezetes városok még Lugano. Locarno, Mendrisio. A kanton a lombard hercegség része volt; a középkorban Milánó és Como harcolt a főhatóságért. A 14. sz.-tól a helvét konföderáció 13 kantonja terjeszkedő politikáját Gian Galeazzo és Francesco Maria Visconti sikeresen elhárította, azonban 1494-től, V i l i . Károly itáliai hadjárata után, amikor a milánói állam fokozatosan meggyengült, a kanton elszakadt Milánótól és 1516-ban. ill. 1522-ben (Mendrisio) csatlakozott Svájchoz. A terület irodalmáról a 16. sz. óta lehet beszélni. Luganóban tevékenykedett F. Cicereio (1521 1596) humanista; ugyancsak luganói F. Soave (1743 -1806), a Somascorend tagja, aki Itáliában vállalt állásokat, s csak baj idején keresett menedéket Luganóban. G. Maurizio (1815—1886) a Bergaglia-völgy ben született; lombard nyelvjárásban írta La stria ('A boszorkány') c. vígjátékát. S. Franscini (1795—1857) történész volt; G. A. Scartazzini (1847—1901), neves filológus, az Isteni színjáték kiadásával tüntette ki magát; az ő gondozásában 1893-ban megjelent jegvzetes kiadást évti12

SVÁJC zedekig használták G. Vandelli át igazít ásában mint a Societá Dantesca Italiana hivatalos szövegét. G. Salvioni (1858- 1920), aki Bellinzonában született, olasz egyetemeken volt tanár, közreműködött a Vocabolario della Svizzera Italiana ('Olasz Svájc szótára') előkészítésében. A stagnói születésű F. Chiesa (1871-1973) 1914-től a luganói gimnáziumot igazgatta; novellaíróként és költőként egyaránt jeleskedett; hagyománytisztelő volt költőként, novellistaként a serdülőkorral és a mindennapi élet apró jeleneteivel foglalkozott. Nevezetes a Tempó di Marzo ('Március van', 1925) c. impressziónisztikus hangvételű regénye. G. Calgari (1895—1969) alapította 1941-ben a Svizzera italiana e. folyóiratot és 1962-ig szerkesztette is. G. Motta (1871—1941) kitűnt szónoki képességével; ötször volt a Svájci Államszövetség elnöke. G. Zoppi (1896—1952) jeles költő a luganói gimnáziumban kezdte pályafutását, később a zürichi műegyetemen az olasz tanszék tanára lett. Montagna c. sorozatában tieinói olasz költőket adott ki. O A ma is alkotó írók közül A. Jenni (1911 - ) , T. Roma (1916--), F. Filippini (1917—), G. Bonalumi (1920 —) és M. Agliati (1922—) nevét érdemes megemlíteni. Jeles költő G. Orelli (1921—) és P. Martini (1923—). Az olaszul beszélő svájciak csekély száma, valamint a nagy szellemi központ, Milánó földrajzi közelsége miatt nem alakult ki világirodalmi szinttel mérhető irodalom. O írod.: Serittori della Svizzera italiana (1936); G. Calgari: Storia delle quattro letterature della Svizzera (1958). Herczeg Gyula O 4. Rétoromán irodalom: A Svájcban beszélt rétoromán a vulgáris latinból alakult ki Graubünden kanton területén. G. Ascoli feltételezte Saggi ladini ('Ladin tanulmányok', 1873—1874) c. művében a Svájcban. az olaszo.-i Dolomitokban, illetve az Udine környékén beszélt nyelvjárások eredeti, ősi egységét. Graubünden kanton sok autonóm völgy csoportból jött létre, az egyes völgyek földrajzi szétszakítottsága, kulturális és gazdasági önállósághoz vezetett, és ez a nyelvjárások erős differenciáltságát eredményezte. így sok nyelvjárást beszélnek, de nem alakulhatott ki egységes irodalmi nyelv. A rétoromán elnevezés filológiai fogalom, Th. Gartner (1883) nevéhez fűződik, gyűjtőfogalom több egymással rokon nyelvjárás meghatározására, amelynek fő csoportjai: a felső-, illetve alsó-engadini (romans), a felföldi, a közép-graubündeni, és a Münster-völgyi. O Graubündenben kb. 50000-en beszélik ezeket a dialek-

tusokat, amelyek közül a romans dialektus 1938 óta Svájc negyedik nemzeti nyelve. Ez nem azonos az Olaszo. egyes vidékein beszélt ladin nyelvvel (-±ladin irodalom), bár (főleg az olasz) kutatók elmossák a Svájcban, ill. Olaszo.-ban használatos nyelvjárási különbséget azáltal, hogy valamennyiüket ladinnak nevezik. O A növekvő turizmus és a német, francia, olasz nyelvű kantonokból történő bevándorlás nagymértékben megnehezíti a rétoromán nyelv és irodalom fennmaradását és ápolását. Az iskolai oktatáson kívül fontos szerepük van a nyelvművelő társaságoknak is, közülük a legrégibb az 1886-ban alapított Societad Retorumantscha ('Rétoromán társaság'), folyóiratuk az Annalas, itt jelennek meg a legfontosabb irodalmi, nyelvtudományi és kultúrtörténeti munkák, valamint ez az irodalmi nyelv tudományos kutatási fóruma. 1919 óta működik a Lia Rumantscha — Ligia Rumantscha ('Rétoromán liga"). 1857 óta jelenik meg a Gasetta Romontscha c. politikai lap. 1940 óta pedig a Fögl Ladin ('Rétoromán Újság'). A rétoromán rádióés tv-adások is a nyelvművelés szolgálatában állnak. A nyelvi széttagoltság magyarázza azt is, hogy nem beszélhetünk egységes rétoromán irodalomról sem. O A legrégibb nyelvi emlék, a töredékes Fragmaint dn nossa Dunáim ( Töredék Urunkról") a 12. sz.-hól származik. Az első irodalmi művek rétoromán nyelven a politikai élet fellendülésével jelennek meg. Az első jelentős alkotás Gian Travers (1483—1563) La Chianzun da la guerra dagl Chiaste da Müs (Chanzun da la guera dal chastz da Müsch Dal a Musso-i háborúról'). A több mint 700 soros elbeszélő költemény eredetije elveszett; legrégibb kézirata 1639-ből való. A szerző azt a háborút énekli meg, amelynek során a graubündeniek felléptek az olasz Musso várúr ellen és átmenetileg elfoglalták 1512-ben a Valtellina-völgyet ÉszakLombardiában. I t t elkezdték terjeszteni a protestantizmust. A terület azonban 1620ban visszakerült a milánói hercegséghez. Az első terjedelmesebb írott alkotás J . fíifrun (1506— 1572) nevéhez fűződik, aki nemcsak fordítója, hanem kiadója is (1560 k.) az első rétoromán (felső-engadini dialektusban készült) Ujszövetség-fordításnak. A fordítás jelentőségében elérte, sőt, meghaladta Luther bibliafordítását, lévén, hogy nem volt olyan nyelvi forrás, amelyre támaszkodhatott, I). Chiampel (1510—1582) mint történetíró vált szülőföldjén híressé, ő az alsó-engadini irodalmi nyelv megteremtője. Raetia Alpestris. Topographica Descriptio ('Az Alpesi Raetia. Topográfiai

13

SVÁJC leírás') és História Raetica ('Raeticumi történelem') c. műveiben a graubündeni nép jelentőségét domborítja ki, és felhívja a figyelmet az idegenek intrikáinak veszélyeire. A reformáció idején keletkezett művek jobbára a reformáció szolgálatában íródtak, irodalmi jelentőségük elenyésző. Említésre méltóak a dramatizált történetek, amelyeket gyakran adtak elő Engandinban, és a francia misztériumjátékokra emlékeztetnek. Nemzeti, etnikai, vallásos és didaktikai öntudat jellemzi ezeket. Fontos még L. Gábriel Ujszövetség-íordítása, amely 1648-ban jelent meg Bázelben. O A 16. és 17. sz. irodalmában előtérbe kerülnek a vallásos célzatú épületes művek, zsoltárok, énekek és újabb bibliafordítások. Amikor azonban a vallásos irodalom háttérbe szorult, megnőtt a néphagyomány útján terjedő népi irodalom szerepe. Ez mintegy ellensúlyozta, hogy a 18. sz. költőkben és jelentős irodalmi művekben szegény volt. Több mint 4000 közmondás, 600 monda, 600 népdal és több mint 400 népmese keletkezett. Ezeket az ún. Chrestomathie (C. Decurtins kiad., 13. köt. 1888—1919) c. gyűjteményben, valamint az ún. Annalas (Annalas de la Societad Retorumantscha, 1886 óta évenként egy kötet) címűben adták közre. A népköltészet alkotásai reális gondolkodásmódot és erősen racionális érzésvilágot tükröznek. O Az első nyelvtan 1729ben jelent meg és F. Da Sale nevéhez fűződik, az első tankönyv pedig 1739-ben látott napvilágot P. Saluz tollából. A népi irodalom hatása erősen érezhető a 19. sz. lírikusainál és epikusainál. Ez a század hozta a költészet igazi virágzását. G. A. Huonder (1824—1867) költeményeiben a graubündeni t á j szépségeit énekelte meg, különösen II pur suveran ('A szabad hegyi paraszt') valamint A Trun sut igl ischi ('Trunban a fenyő alatt') c. költeményei ismertek. G. F. Caderas (1830—1891) a'19. sz. legjelentősebb költője, művei közül jelentősek a Rimas ('Versek', 1865) és a Nuovas Rimas ('Új versek', 1870) címűek. Sorrirs e larmas ('Mosolyok és könnyek', 1887) c. verseit, elbeszéléseit és vígjátékait kell még kiemelnünk. G. C. Muoth (1844—1906) költő és történetíró, a rétoromán ballada és eposz megteremtője. Költeményei egy részét hexameterben írta. Húsz balladát alkotott csiszolt felföldi nyelven. Nyelvújító a rétoromán irodalomban. A Mesiras ('Tejmérőnap az Alpokon') és II Cumin d'Ursera ('Urserai népgyűlés') kiemelkedő művei. Megbízást kapott még Graubünden történetének megírására, de ennek elkészítésére korai halála miatt nem kerülhetett sor. O A

20. sz.-ban a nyelv a környező világ tudatosításának eszköze. A rétoromán irodalom magas művészi fokra emelése az alsó-engadini P. Lansel (1863—1943) érdeme: ő az első költői antológia szerkesztője is. Művein mély hazaszeretet tükröződik, népének és nyelvének ápolását szívügyének tekintette. Több mint kétszáz költeményt írt, de jelentősek versfordításai is. O P. A. Lozza (1880—1953) meglepő pontossággal rajzolja meg a természetet és az embert — nemcsak külsejét, de gondolat- és érzésvilágát is. Reális képet fest a hegyi parasztokról, nem szépítve gyakran békétlen, képmutató természetüket sem, pl. Ziteil fluors segl our da la veia ('Virágok az út szélén', 1951) c. elbeszélésben. G. Fontana (1897—1935) az első rétoromán író, aki arra vállalkozott, hogy felfedje a rétoromán falu zárt családközösségeinek diktatórikus vezetését, ami ellentétben áll a falu idillikus képével. O A rétoromán nyelvjárások fennmaradását mindig veszélyeztette, hogy nem volt egységes irodalmi nyelv. Különösen nagy veszélyt jelentett ez a 20. sz.-ban, amikorra nyilvánvalóvá vált, hogy szükséges egy egységes nyelvtannal, helyesírással bíró irodalmi nyelv megteremtése. Jelenleg 5 fő nyelvjárás — alsó-engadini vagy romans, a csaknem elhalt felső-engadini, a felföldi (vagy surselvisch), a középgraubündeni és a münster-völgyi — létezik, öt különböző írásmóddal. A rétoromán szerzők műveikkel bizonyították, hogy alkalmasak a mai élethez való alkalmazkodásra. A 20. sz.-ra általában jellemző az irodalom reneszánsza, nyelvi újító mozgalmak, a rétoromán tudományos kutatása — átfogó nyelvészeti, fonetikai, morfológiai és nyelvtani monográfiák. A 20. század erős eltolódást mutat a próza felé. M. Rauch (1888—1958) a Gasetta Ladina szerkesztője, a kulturális életben döntő szerepet játszó író volt, nevéhez színdarabok, versek és regények fűződnek, de említésre méltóak versfordításai is. Az első fejlődésregény a rétoromán irodalomban C. Biert (1920—) nevéhez fűződik, a La mudada ('A költözködés', 1962) c. mű. G. Deplazes (1918—) az egyik legtermékenyebb mai író, főleg a szociális igazságtalanság és társadalmi emancipáció kérdései foglalkoztatják, így a Septupadas ('Találkozások', 1968), valamint La Scappada ('A menekülés', 1972) c. művekben. A. Peer (1920—) egyike azoknak az íróknak, akik rétoromán területen túl is ismertek. Selina Chönz (1911—) gyermekregényei nemcsak rétoromán nyelven, hanem fordításokban is kedveltek. T. Murk (1915—) a Prüjs Priijs 14

SVANT ('Első rügyek', 1945) c. verseskötettel vált ismertté, ő a churi székhelyű rádió vezetője is volt. O írod,.: C. Deeurtins: Geschichte der rátoromanischen Literatur (G. Gröber, Grundriss der romanischen Philologie 2. köt., 1901); T. Gartner: Handbuch der rátoromanischen Sprache und Literatur (1910); P. Lansel: La Musa ladina, antologia de la poesia engiadiniana moderna (1910); A. Valleman: Grammatica teoretica, pratica ed istorica della lingua ladina d'Engiadin' Ota (1—2. köt., 1915, 1922); J. Pult: Die rátoromanische Literatur (G. Rohlfs, Romanische Philologie 2. köt., 1952); uő: Lebendiges und gefáhrdetes Rátoromanentum (1955); A. Peer: Zeitgenössische Strömungen in der rátoromanischen Literatur (Terra Grischuna, 1968, 6.); Rátoromanisch. Gegenwart und Zukunft einer gefahrdeten Sprache. Eine Dokumentation. (1973); G. Mützenberg: Destin de la langue et de la littérature rhéto-romanes (1974). D. B. Gregor: Romontsch Language and Literature (1982). Bodoky Dorottya

Svandrlík [svandrlík], Miloslav (Prága, 1932. aug. 10.—): cseh író. Az 1950-es évek második felében tűnt fel különböző folyóiratokban és napilapokban közölt humoros —szatirikus rövid prózáival. Első novelláskötetét 1960-ban adta ki. Azóta számos elbeszélésgyűjteménye és néhány kisregénye jelent meg; ezeken kívül rádió- és tvjátékokat is ír, és 1980-ban egy regényt is kiadott. A szatirikus humorhoz minden művében hű maradt, és nagy népszerűségre tett szert vele. Legnagyobb sikerét eddig a Cerní baroni ('Fekete bárók', 1969) c. kisregényével aratta. O Egyéb főbb művei: Mofsky vlk a veselá vdova aneb Proti véem ('A tengeri farkas és a víg özvegy avagy Mindenki ellen' kisreg., 1970); Doktor od jezera hrochű ('Az orvos a vízilovak tava mellől', reg., 1980); Sance jako hrom ('Fantasztikus esély', kisreg., 1989). O Magyarul: 1—1 karcolat (Bálinczi E., Utunk, 1959, 8.; Ábel Olga, Új Szó, 1966. 208.; Tabák L., uo., 1969, 108.); 1—1 elb. (Zahemszky L., Rakéta, 1979, 6., 14.; Gellért Gy., Hét, 1983, 14.; Antalffy I., Vasárnapi Új Szó, 1987, 36.). " Zádor András

Svanascini [szvánászini], Osvaldo (Buenos Aires, 1920—): argentin költő, esszéíró, művészetkritikus. Sokat utazott Indiában, Thaiföldön, Japánban, a távol-keleti kultúrák ismerője. Első versesköteteiben — mint A. Breton, H. Michaux, A. Artaud fordítója — a szürrealizmus felé fordult: Perdurable ausencia ('Tartós távollét', 1945), Este misterio trasmutado ('Ez az átváltozott misztérium', 1952). Lírájára erősen hatott a keleti költészettel való intenzív találkozása is. Spanyolra fordította többek között Li Taj-Po. Matsuo Bashö verseit: Antiguos poemas chinos anónimos ('Régi anonim kínai versek', 1952); Poesia china durante la época T'ang ('Tang-kori kínai költészet', 1952); Tanicas japonesas ('Japán tankák', 1961). Kortárs avantgarde költők műveit tartalmazó antológiákat is kiadott Dos poetas jóvenes ('Két ifjú költő', 1948); és Poesia argentina moderna ('Modern argentin költészet', 1953) c. Medida de la repulsa ('Az elutasítás mértéke', 1967) c. verskötetében a szürrealista irányzat és a zen filozófiájának elemeit ötvözi. O Egyéb fő művei: Vigilia tortuada ('Megkínzott virrasztás', költ.-ek, 1952); Ritual de los días impares ('Páratlan napok szertartása' költ.-ek, 1959); Poemas del Este ('Versek keletről', 1961); Cinco poemas con Japón ('Öt vers Japánnal', 1964): Creer para dolerse ('Hit a bánathoz', elb.-ek, 1975).

Svantner [svantner], Frantisek (Bystrá, 1912. jan. 29.—Prága, 1950. okt. 13.): szlovák író. A besztercebányai tanítóképző elvégzése után, 1933-tól tanárként és iskolaigazgatóként működött, népművelő tevékenységet folytatott. 1947 és 1950 között a Matica slovenská ösztöndíjas referense volt. O Első novellái megírására az 1930—1940es évek eleji szociális és politikai megrázkódtatások indították. Főleg a mítoszokból és a népballadákból merített, s nagy hatással voltak rá a naturalista szerzők művei is. Ez érződik a Nevesta hói (1946: Bábi T., A havasok menyasszonya, 1965) c. regényes elbeszélésén, mely a szlovák naturalizmus kiemelkedő alkotása. E művében a szerző az elmagányosodott ember harcát ábrázolja, melyet a világ és a lét lehetőségeinek megismeréséért folytat. O Két alkotói korszakát különböztethetjük meg: a lírai—balladait és az epikust. Az első korszakhoz tartozó Malka (ua.) c. novelláskötete (1942) központi témája a halál gondolata és a Brezno környéki hegyvidéki természet. Különleges hatásokat hív életre, mint pl. a titokzatosság, félhomály, fantasztikum, melyeknek erős emocionális alapjuk van. O A második korszak legkiemelkedőbb alkotása az 1956-ban kiadott Zivot bez konca ('Vég nélküli élet') c. posztumusz regénye, mely három könyvből áll; ezekben a Monarchia, az 1. világháború és a Csehszlovák Köztársaság korát ábrázolja

D. Radnai Margit

15

SVANT a főhősnő gondolkodásbeli fejlődésének bemutatásával. Ezek az alkotások teszik a szlovák lirizált próza egyik legkiemelkedőbb szerzőjévé. O Művei még: Dáma (ua., elb.-ek, 1966); Horiaci vrch ("Égő hegy', reg., 1971). O Gyűjt, kiad.: Dielo 1—2. ('Művei', 1—2. köt., 1958, 1962); Vybrané spisy Frantiska Svantnera 1—2. ('Frantisek Svantner válogatott írásai', 1— 2. köt., 1974. 1976). O Magyarul: 1 elb. (Bábi T., Hét, 1963. 43.); 1 elb. (Hideghéthy Erzsébet, [Sz, 1970, 10.); Arccal a harmatban (vál. elb.-ek. Bábi T., Hideghéthy Erzsébet, Kopasz Csilla stb., 1987). O írod.: J. Stevcek: Baladická próza Frantiska Svantner a (1962); uő: Lyrizovaná próza (1973); uő: A költő és a filozófus (Esztétikai nézőpontok, 1989). Olgyay Viktória Svantner [svantner], Ján (Banská Hodrusa, 1949. szept. 24.— ): szlovák költő. 1972-ben végzett a pozsonyi Komensky Egyetemen szlovák—francia szakon. 1972 és 1975 között a Tatran Kiadó szerkesztője, 1981—1982-ben a Kulturális Információs Intézet munkatársa volt. O Az 1970-es évek fiatal költőinek generációjához tartozik. Témaválasztásában a szülőföldje, gyermekkora által inspirált motívumok, az intim szerelmi líra kerül előtérbe, de szélesebb társadalmi jelentőségűeket is érint. Időmértékes, szabad- és rímtelen verssoraiban gyakran drámai momentumok is megjelennek, melyek a költő belső, érzékeny világát még inkább láttatják. O Főbb verseskötetei: O sneznom srdci ('A havas szívről', 1972); Hviezdny úder ('Csillag-csapás', 1975); Neviditelná hadba ('Láthatatlan zene', 1980); Lampa ('Lámpa', 1986). O Magyarul: 4 vers (Zirkuli P., Tiszatáj, 1978. 12.); 1 vers (Oszvald Á., Hét, 1980. aug. 30.); 1 vers (uő, uo., 1980. dec. 13.). Olgyay Viktória Svarc, Jevgenyij Lvovics (Kazany, 1896. okt. 21.—Leningrád, 1958. jan. 15.): orosz író. Orvoscsaládban született. Az T. világháború alatt jogi egyetemre járt, de 1916ban félbehagyta tanulmányait. 1917 és 1921 között színész, majd újságíró lett Rosztovban. A helyi színtársulattal együtt Pétervárra költözött; 1924-től ifjúsági könyvek szerkesztőjeként dolgozott (Sz. Marsak mellett). Bekapcsolódott a korszak pezsgő irodalmi életébe, elsősorban a -*Szerapion-testvérek álltak közel hozzá. 1921ben publikálta első prózai írásait. 1923-ban M. Szlonyimszkijie1 együtt Zaboj e. irodalmi lapot indított (Artyomovszkban). Később a Jozs és a Csizs c. gyermeklapok

munkatársa lett. 1924-ben jelent meg első mesekönyve Rasszkaz Sztaroj balalajki ('Egy régi balalajka meséje') c. Az -+Oberiu sziirrealisztikus-szatirikus valóságértelmezéséhez állt közel. A hangzó szóban rejlő művészi hatásokat kereste. E nonkonformista csoport tagjait a hatalom a proletárdiktatúra elleni agitációval vádolta, és 1927-től fokozatosan félreállította. Svarc ekkor találta meg művészi önkifejezésének sajátos formáját, az ezópusi nyelv felhasználásával írt filozofikus, meseszerű színdarabnak az orosz irodalomban azóta az ő nevéhez kapcsolódó műfaját, amelyben valóság és fikció, fantasztikum és hétköznapiság elemei keverednek. Mintegy 25 színművet írt, gyakran ismert mesemotívumok felhasználásával, valójában felnőtteknek. Gyermekdarabjai legtöbbje (Krasznaja sapocska, 1936: Szekeres Zsuzsa, Piroska, kézirat: Szí; Sznyezsnaja koroljeva (1938: Romhányi J., Hókirálynő, Bartók Gyermekszínház, 1963, okt. 6.) bábszínházak számára készült. Néhány színpadi alkotása azonban nem a mese elemeiből építkezik: az Undervud ('írógép', bem. 1929), a Kiad ('Kincs', bem. 1933), valamint a leningrádi blokádról szóló Odna nocs ( Egy éjszaka', bem. 1942) c. darabja közel áll a hagyományos realizmushoz; ennek ellenére az utóbbinak már a premierjét sem engedélyezték. A teljes defenzíva ellenére Svarc alkotói életét is át- meg átszőtték a hatalommal való életveszélyes konfliktusok. Tyeny (1940: Görgey G., Az árnyék, Vígszínház, 1963, máj. 16.; Osztóvits Ágnes, ua., Drámák, 1976) c. színművét, amelyben a mese szövetéből fel-felfeslenek a zsarnokságellenes politikai szatíra elemei, a bemutató után gyorsan betiltották; első külföldi előadását 1947-ben rendezték meg Berlinben. Szintén betiltották a leningrádi blokád idején készült, minden ízében despotizmusellenességet sugalló Drakon (1943- 1944: Gál M. Zsuzsa, A sárkány, Szegedi Nemzeti Színház, 1964, nov. 7.; Elbert -I., ua.. Drámák, 1976) c. színdarabját, amelyet egyszerre írt a sztálini politikai gyakorlat és a ,,ne állj ellen erőszakkal a gonosznak!" tolsztoji elve ellen, ám a szovjet sajtóban a kezdetektől antihitlerista és antifasiszta műnek tekintették. Ennek ellenére 1962-ig nem játszhatták a SZU-ban. A 2. világháború kezdetén M. Zoscsenkóval együtt groteszk hangvételű, valóban antifasiszta színdarabot írt Pod lipami Berlina ('Berlin hársai alatt', 1941) c. A 700 napig tartó leningrádi blokádot csaknem mindvégig a városban élte-éhezte végig, eközben több lírai színműve született, köztük az eva-

16

SVARF kuált gyerekekről szóló Daljokij kraj ('Távoli táj', 1942) c. A 2. világháború után alkalmi megbízatásokból tartotta fenn magát, sokat dolgozott a leningrádi Komédia Színház társulatánál. 1954-ben, a Szovjet írók Szövetségének TI. kongresszusán Olga Berggolc felszólalásában kérte, hogy az író „sajátos, öntörvényű, humánus" műveit engedjék végre visszatérni a szovjet színpadokra. Darabjainak első kiadására azonban csak 1956-ban kerülhetett sor. Még megélte néhány premierjét, de csak halála után, 1960-ban mutatták be Golij korol (1934: Gerencsér Zs., Pór Judit, A király meztelen. Drámák, 1976) e., főképpen ismert Andersen-motívumokra épülő politikai allegóriáját. Azóta gyakran műsorra tűzik színműveit. Az 1970—1980-as években számos alkotását publikálták Nyugaton. O Egyéb művei: Prikljucsenyija Gogenstaufena ('Hohenstaufen kalandjai', komédia, 1934); Prikljucsenyija Suri i Maruszji ('Sura és Maruszja kalandjai', kisreg., 1937); Csuzsaja gyevocska ('Idegen kislány', kisreg., 1937); Szkazka o potyerjannom vremenyi ('Mese az elveszített időről', bábjáték, 1940); Szkazka o hrabrom szoldatye ('Mese a bátor katonáról', bábjáték, 1946); Szto druzej ('Száz barát', bábjáték, 1948); Pervoklassznyica (reg., 1949: Nikodémusz Elli, Elsőosztályosok, 1949): Dva kljona (mesejáték. 1954: Karcsai Kulcsár 1., A két juharfa. Ifjúsági színdarabok. 1959); Obiknovennoje csudo (színmű, 1956: Bojtár E., Hétköznapi csoda, Drámák. 1976: bem.: Népszínház, 1978, jan. 27.); Poveszty o molodih szuprugah (színmű. 1957: Csoma S., Fiatal házasok, kézirat: Szí); Memuari ('Memoárok', Párizs, 1982). O Gyűjt, kiad.: Pjeszi ('Színművek', 1972); Kiad ('Kincs', drámák, 1982). O Magyarul még: 1 levél (Szekeres Zsuzsa, Nagvv, 1977, 12.j; Az elvarázsolt testvérek (mesejáték. Bojtár E., Tótfalusi 1.. 1980); I naplórészlet (Nemes G. Zsuzsa, Ars poeticák a XX. századból, anto., 1982). O írod.: Sz. Cimbal: Jevgenyij Svarc (1961); Mi znali Jevgenyija Svarca (1966); M. Szlonyimszkij: Vmesztye i rjadom. Jevgenyij Svarc (Knyiga voszpominanyij, 1966); L. Debiirer: E. Schwartz, Mens'ch und Schatten (1972); Bányai G.: J . Svarc: Drámák (Nagyv, 1977. 4.); V. Kaverin: Vecsernyij gyeny (1980); J. Kicsanova-Lifsie: Prosztyi menya za to, csto ja zsivu (New York, 1982); R. Zernova: Svarc (Russzkaja miszl, 1983, 26.); L. Loseff: On the Benefience of Censorship (1984). Gereben Ágnes

2

Svarcman, Ásér; Oser Markovics Svarcman; Osher Schwarzmann (átírásváltozatok); (Vilna, 1889. okt. 18.—Rafalivka, 1919. aug. 31.): jiddis költő. 1911-től az orosz lovasságnál szolgált. 1914-től a háborúban harcolt. A bolsevik hatalomátvétel után leszerelték, de a kijevi pogromok láttán beállt a Vörös Hadseregbe, s hősi halált halt. Alig több mint 60 versének nagy részét élete utolsó évében, a fronton írta. O A szovjet jiddis költészet egyik kiemelkedő egyénisége, ifjúkori verseit fíialik hatása alatt, ukránul írta. Költészetét az optimizmus, a forradalmi romantika mellett a lelki tisztaság, a természet és az emberek iránti szeretet hatja át. 1917 és 1919 között írott verseiben a munkások bátorságát énekli meg. Jiddis nyelven írott verseit P. Ticsina, M. Rilszkij és N. Terescsenko fordította ukránra. O Verseskötetei: Z zolotoji dalini ('Az arany távolból', ukránul, 1921); Lider ('Versek', 1923); Do deszjatih rokovin ('A tizedik évfordulókra', ukránul. 1929); Lider un brif ('Versek és levelek', 1935); Virsi ('Versek', ukránul, 1938); Ale lider ('Minden verse', 1944); Poeziji ('Versek', ukránul, 1965); Sztyihotvorenyija ('Versek', oroszul, 1968); Szamoje zavetnoje. Sztyihi i poemi raznih let ('A legtitkosabb. Különböző évek versei és költeményei', oroszul, 1976); Sztyihotvorenyija ('Versek', oroszul, 1980). O Magyarul: 1 vers (Vihar B.. Szovjetjiddis költészet, 1948). Lebovics Viktória—Schiller Svarcman, Lev Iszaakovics: Lev

Erzsébet Sesztov,

Svarfdaela saga [szvárfdájlá szágáj ('A Svarfadur-völgyben lakók története'): anonim izlandi prózamű 1300—1310 tájáról. A —•saga, irodalmának egyik sajátos darabja: eredeti formájában már 1270-ben olvasható volt, de ez elkallódott, így későbbi leírója már a maga kora ízlésének megfelelő, hősi-vikingkori epizódokkal, szkaldikus strófákkal színezi a különben településtörténeti jellegű, több nemzetség együttélését, vérbosszúkat, pörösködéseket dramatizáló, tárgyilagos szemléletű, jól rajzolt karakterekkel bíró sagát. Néhány pontján kizérződik, hogy szerzője nem merítette ki a történet kompozíciójának minden lehetőségét. Először 1830-ban nyomtatták ki, azóta még 6 kritikai kiadása, és 4 különféle fordítása jelent meg. Témájából két regényt is írtak: egy németet — .1. C. Zedlitz (1860) — és egy izlandit — Sigurdur Jóns-

17

SVATE sem (1951—1952). O Kiad.: Svarfdaela saga (Eyfirdinga sögur, Islensk Fornrit 9, Jónás Kristjánsson szerk., 1956); uaz (Rit Handritastofnunar Islands 2. uő. szerk., 1966). O írod.: Finnur Jónsson: Om Svarfdaela saga (1884); B. M. Olsen: Um Islendingasögur (1937 1939); G. Turville-Petre:'The Author of Svarfdaela. . . (Leeds Studies 5, 1956). Bernáth István

hatalmas Bata cégnél uralkodó viszonyokat saját tapasztalatai alapján ismertető és bíráló két regényével — Botostroj (1933: Zádor Margit, Gyárvár, 1951); Bez Séfa (1953: Rácz 0., Főnök nélkül, 1955) — ért el. Mindkét műből film is készült. O írod.: J. Lang: T. Svatopluk új regénye (Irodalomtudományi Értesítő, 1954, 3.). Zádor András

Svátek [szvátek]. Josef (Prága, 1835. febr. 24.—uo., 1897. dec. 9.): cseh író, történész. A prágai reáliskola elvégzése után két évig a műszaki főiskola hallgatója volt, de 1850-től, tanulmányait megszakítva, az irodalomnak szentelte idejét, és történelmi kutatásokat is folytatott. Munkatársa volt több folyóiratnak és újságnak (Cas, Prazské noviny, Prager Zeitung). 1866-tól a Prazsky denníket szerkesztette. O Tajnosti prazské ('Prágai titkok', 1868); Bitva bélohorská ('A fehérhegyi csata', 1868—1869); Praha a Rím ('Prága és Róma', 1872); fíelezná koruna ('Vaskorona', 1888); Sedláci z Chlumce ('A chlumeci parasztok', 1897) c. történelmi regényeiben felhasználta az addig figyelembe nem vett, elhanyagolt forrásanyagokat, és temérdek dokumentumot zsúfolt műveibe. Gyűjtötte a cseh főváros szájhagyományait, és Prazské povésti a legendy ('Prágai történetek és legendák', 1883) c. irodalomtörténeti művében ki is adta ezeket. Paméti katovské rodiny Mydlafűv v Praze ('A prágai Mydlaí hóhércsalád emlékei', 1886—1889) c. négykötetes művében e család történetét dolgozta fel. Regényíróként nagyon termékeny volt, Sebrané déjepisné romány ('Összegyűjtött történelmi regényei', 1895—1908) 23 kötetet tesznek ki. A cseh történelmi regényírás terén — esztétikai szempontból — másodrangú írónak számít. O Gyűjt. kiad. még: Spisy 1—35. ('írásai', 1—35. köt., 1924— 1928). O írod.: F. Strejcek: Josef Svátek (1923); M. Hysek: K historickym románűm Josefa Svátka (1940). Sándor László

Svava Jakobsdóttir [szváva jákopszdóhtir]; Svava Jakobsdóttir (írásváltozat); (Neskaupstadur, K-Izland, 1930. okt. 4. —): izlandi irónő. 5—10 éves korában szüleivel Kanadában élt. Angol filológiai tanulmányait az USA-ban, Angliában és Svédo.-ban végezte. Hosszú ideig külügyminisztériumi tisztviselő, majd újságíró. 1971 óta parlamenti képviselő. O Modern, realista, baloldali-szocialista és némiképp feminista szemléletű novelláival, regényeivel és színműveivel külföldön is hírnevet szerzett. Sajátos, finom ábrázolási módszerével a feszült cselekményességből bontja ki lélektani és etikai következtetéseit. O Főbb művei: 12 konur ('12 asszony', nlák, 1965); Veizla undir grjótvegg ('Mulatság a kőfal árnyékában', nlák, 1967); Leigjandinn ('A szobaúr', reg., 1969); Hvad er i blyhólknum ('Mi van az ólomhengerben?', színmű, 1970); Fridsael verőid ('Békés világ', színmű, 1974). O írod.: N. P. Njardvik: Undir verndarvaeng (1971); Erlendur Jónsson: Islenzk skáldsagnaritun (1981). Bernáth István Svaz moderní kultury: -+Devétsil Svec, Vaszil Sztepanovics (Ivankiv, 1918. jan. 17.—): ukrán költő. A Kijevi Tanárképző Főiskolán végzett 1941-ben. A 2. világháború alatt haditudósító volt. O Intim líra és dokumentáris költészet jellemző rá, gyakori témája népe történelme. Az 1970-es években újraéli, újra feldolgozza háborús élményeit. A legutóbbi években prózaíróként is jelentkezett. 1982-ben és 1988-ban magas ukrán irodalmi díjjal tüntették ki (Szoszjura-díj és Ticsina-díj). O Verseskötetei: Dobrij ranok, Ukrajino! ('Jó reggelt, Ukrajna!', 1945); Lirika (ua., 1949); Szvitanki ('Hajnalok', 1950); Poviny ('Áradás', 1953); Hirszki potoki ('Hegyi patakok', 1955); Neszpokijne lito ('Nyugtalan nyár', 1959); Zelena ruta ('Zöld ruta', 1960); Dvobij ('Párharc', 1965); Okszamityivka ('ua.', 1966); Hosztinci ('Vásárfia', 1968); Mezseny ('Nyárközép', 1969); Zsive namiszto ('Élő nyaklánc', 1971); Vidnajdennij zosit ('A megtalált füzet', 1973);

Svatopluk [szvatopluk] T. (írói név); Svatopluk Turek (családi név); (Hodslavice, 1900. okt. 25.—): cseh író. Reáliskolai érettségi vizsgája után három évig festészetet tanult a prágai Képzőművészeti Akadémián. 1926-tól 1933-ig reklámplakát-festő volt a zlíni (ma: Gottwaldov) Bata cipőgyárban, 1933-tól 1945-ig csupán írással foglalkozott, ezután különböző lapok szerkesztőségében dolgozott, 1950-től szabadfoglalkozású író. O Regényeket, novellákat, színműveket, ifjúsági elbeszéléseket írt, de sikert csupán a világszerte ismert 18

SVEDI Szpogyivannya ('Remények', 1984); Liszti v okopi ('Levelek a lövészárokban', nlák, 1985). O Gyűjt, kiad.: Tvori 1—2. ('Művek', 1—2. köt., 1978); Vibranyi tvori u 2 tomah ('Válogatott művek két kötetben', 1987). O Magyarul: 1 vers (Képes G., Ukrán költők, anto., 1971). Sándor Judit Svéd Akadémia; Svenska akademien: 1786-ban III. Gusztáv által alapított, eredetileg nyelvművelő, irodalmi és retorikai társaság. Az uralkodó az —• Académie franqaise mintájára hozta létre; célja a svéd nyelv tisztaságának és a ,,jó ízlésnek" — különösen a költészet terén való — ápolása volt. III. Gusztáv 1786. márc. 20-án írta alá a testület alapító okiratát, és ápr. 5-én nyitotta meg első ülését. Megnyitó beszédében hangsúlyozta, hogy Svédo.-nak a fegyverek által szerzett dicsőség után meg kell kapnia a szépművészetek után neki kijáró tiszteletet is. Az Akadémia szabályait a király személyesen fogalmazta meg és az új intézményt kultúrpolitikája eszközének tekintette. Ebben a királyi szervezetben a hazafiúi indíttatás, hazafias érzés rendkívül nagy szerepet kapott, nemcsak a tagoktól elvárt történelmi visszapillantások és emlékbeszédek tartalmában, hanem formájában is: a patriotizmusnak a tiszta svéd nyelv és stílus használatában is meg kellett nyilvánulnia. Ezért különösen ügyeltek az Akadémia tagjai (akik különben mind franciául is beszéltek és írtak) arra, hogy lehetőleg ne használjanak idegen szavakat, és francia példaképeikhez hasonlatosan kerülték a nyelvjárási vagy túlontúl archaikus szavakat. Az alapszabály egyik paragrafusa például egy svéd szótár és nyelvtan kidolgozását szabta meg feladatként olyan tanulmányok megírása mellett, melyek a ,,jó ízlést" erősítik. O Az Akadémiának kezdettől fogva 18 tagja volt, ebből 13-at a király maga választott ki. A király által választottak közül került ki az első elnök, J. H. Kellgren, és az első titkár, N. von Rosenstein is. A fennmaradó öt helyre az akadémikusok maguk választottak tagokat. 1795-ben a francia forradalomtól való félelem miatt az Akadémia feloszlott, de már egy év múlva, 1796-ban IV. Gusztáv Adolf ismét megnyittatta. A híres hadvezérekről és államférfiakról való emlékbeszédek megtartása továbbra is az Akadémia feladatai közé tartozott, de ennek művelésével hamarosan felhagytak. Nagy jelentőségű kiadványai a Svenska akademiens handlingar ('A Svéd Akadémia cselekedetei', 1801—), az Ordlista över svenska spráket ('A svéd nyelv szójegyzéke', 1874—) és 2*

az Ordbok över svenska spráket ('A svéd nyelv szótára', 1898—). O 1901 óta ez a szervezet mint az irodalmi —>Nobel-díj adományozója évről évre a világközvélemény érdeklődésének központjában áll. O írod.: G. Ljunggren: Svenska akademiens história 1786—1886 (2 köt., 1886); H. Schück: Svenska akademiens história (7 köt., 1935 —1939); A. Almhult: Svenska akademien (1954); G. Espmark: Der Nobelpreis für Literatur (1988). Mását András Svedaung Thihathu (1708 k.—1768 k ): burmai író. A 19. sz.-ban fedezték fel Jadana Kejmoun ('Drága tükör') c. prózai munkáját, melyben a párbeszédeket versformában írta. Nemcsak műfaji újító volt, érdeme az is, hogy elődeivel ellentétben világi témát választott. Regényében Vejlu Mjaszva hercegnő és Ejnda Kumaja herceg szerelmének történetét beszélte el. Bögös László Svedberg [szvedberj], Annakarin (Lund, 1934. júl. 8.—): svéd írónő, színésznő. Malmőben nevelkedett, majd hosszabb ideig külföldön élt. O 1957-ben debütált Várvinterdagbok ('Tavaszi-téli napló') c. kötetével, melyet a kritika egy új generáció reprezentánsaként értékelt. Az 1950-es években még vitatott erkölcsi állásfoglalása ellenére műve kifejezésmódjának frissessége és az írói átélés hevessége miatt szimpátiát keltett. Erősen szubjektív, retorikus stílusban fest képet a társadalomban helyüket kereső emberekről Vingklippta ('Szárnyaszegettek', reg., 1962) c. művében, melynek női főszereplője különböző nemű partnerei oltalmában keres biztonságot. 1963-ban jelent meg prózában írott lírai műve, Se upp för trolién! ('Óvakodj a koboldtól!'), amelynek középpontjában, hasonlóan a Din egen ('A sajátod', 1966) c. regényéhez, az érzékiség áll. E műveiben két nő kapcsolatának érzelmi mélységét írja le. Közreműködött a Kárlek 1 ('Szerelem 1', 1966) c. antológiába^ is. O Egyéb fő művei: Ack, denna sjal! ('Óh, az a lélek!', reg., 1958); Det goda livet ('A jó élet', elb., 1963); Sagor vid kantén av ingenting ('Mesék a semmi peremén', mesék, 1975); Karlek ár det innersta av hjártat ('A szerelem a szív legmélye', próza, 1976); En enda jord ('Egyetlen föld', tab., 1978); Indira Gandhi: en bok om kárlek ('Indira Gandhi: könyv a szeretetről', életr., 1980). O írod.: L. Frick: Annakarin Svedberg (Svenskt 50-tal, 1958). Baksy Péter svéd irodalmi formák: ->skandináv irodalmi formák 19

SVEDI svéd irodalom: ósvéd irodalom (kb. 1200ig): A legrégibb irodalmi emlékeket — a többi skandináv irodalmakhoz hasonlóan a rúnairodalom egyes darabjai jelentik. Jellemző tekintélyes szerepükre és elterjedtségükre, hogy a mai Svédo. területéíől kb. 3000 runa-bevésést ismerünk. A runafeliratok közül a legismertebb a Rök-kő (Östergötlandból) a 800-as évekből, és a Karlevi-kő (Öland szigetéről), mely a 900as évek végéről, az ezredforduló elejéről származik. Mindkettőben a magas szintű formai tudatosság a szembetűnő: az óészaki — óizlandi költészetből ismert formák: (az előbbiben a -+fornyrdislag, az utóbbiban a -*•dróttkvaett) a kiforrott szóbeli hagyományokról tanúskodnak. A —>fornaldar sögur műfajának egy része svéd példaképekre vezethető vissza, vagy pedig svéd hősökkel, svéd területen játszódnak. Az ósvéd irodalom bizonyos közvetett megnyilvánulásaira, nyomaira vannak ugyan utalások, azonban az izlandi, norvég vagy dán irodalmi emlékekkel összehasonlítva kitűnik, hogy ebben az időben a svéd irodalom rendelkezett a legkevesebb kézzelfogható nemzeti irodalmi emlékkel, műfajjal, formával. O Középkori svéd irodalom (kb. 1200—1520): A kereszténység bevezetésével teremtődtek meg az igazi" — azaz latin betűs írott irodalom kialakulásának feltételei. Mivel a kereszténység későn, csak a 12. sz. elején terjedt el, ez a szomszédos Dániához és Norvégiához képest fáziseltolódást eredményezett. Svédo.-ban is kialakult a királyi udvar és az egyházi központok, kolostorok, iskolák körül a latin közvetítő nyelvre épülő egyházi irodalom. O A Fornsvenska, legendariet ('Régi svéd legendárium') keletkezésével egy időben élt és alkotott ,,az első svéd költő": Petrus de Dacia (1230—1240 k.—1289), akinek vallásos levelei nemcsak Isten iránt érzett szeretetéről tanúskodnak, hanem Kristina von Stommeln iránti különös érzéséről is: a tradicionális vallásos kliséken újra meg újra áttör a személyes hang és ez teszi Petrust költővé. O Az első jelentős Biblia-fordítás vagy inkább parafrázis a Pentateukparafrasen ('A Pentateuchus parafrázisa'), hiszen Mózes öt könyvét részben rövidíti, részben megtoldja, és magyarázatot is fűz hozzá. A szöveg a 14. sz. első felére tehető és bár szerzője nem ismert, nagy a valószínűsége annak, hogy Mattias mesternek, Szent Birgitta első gyóntatóatyjának köszönhetjük ezt az irodalmi emléket. O A svéd középkor irodalmának legfőbb alakja Szent Birgitta. Fő művében: Revelationes ('Látomások') isteni megnyilatkozásokat, víziókat

20

írt le mély átérzéssel és nagy fantáziával. Bár a könyv latin nyelvű, egy részét lefordították ósvéd nyelvre. Valláserkölcsi, történelmi politikai eszmefuttatásaival a Látomások kiemelkedő helyet biztosítanak rendkívüli személyiségének az egyház- és az irodalomtörténetben. O A világi irodalmat a latin nyelvű -*vágánsköltészet, a kortárs francia, német —>lovagi költészet alkotásainak svéd nyelvű fordításai és a népköltészet képviselik. Jóllehet a középkor svéd irodalmában talán a lovagi költészet a legkevésbé eredeti, virágzásáról több irodalmi emlék is tanúskodik. A legismertebbek a 14. sz. elejéről datálható Eufemia-versek. Ugyanezeket a lovagi ideálokat tükrözi az 1216 és 1319 közötti időszak eseményeit feldolgozó -> Erikskrönikan. E mű azonban távolról sem csak a régmúlt történeteket dolgozza fel, hanem egyértelműen és világosan szól a legutóbbi időkről is. O A népköltészet, leginkább elterjedt műfaja a (nép)ballada, (vagy más terminológiában — Herder, illetve Svédo.-ban A. A. Afzelius és E. G. Geijer nyomán —: népdal) volt. Jóllehet ezeket csak a 16. sz.-ban jegyezték le, igazi virágkoruk feltehetően a 13. és a 14. sz.-ban volt (bár a legutóbbi nézetek szerint az is elképzelhető, hogy a balladák maguk is a 16. sz.-ban vagy még később keletkeztek). A legtöbb ballada elsősorban dán eredetű. Több típusa ismeretes: a lovagi ének, a történeti ének, a mitikus hősökről szóló énekek (—• még kjempevise), vagy a mesés legendák, amelyekben a vallásos tartalom gyakran profanizálódott. O A késő középkor irodalma (kb. 1370—1520) javarészben már csak a korábbi formákat művelte. Több részleges Biblia-fordítás készült ezekben az évtizedekben. A világi irodalom terén a (verses) lovagregény műfajának az Eufemia-ver sekkel megkezdett svéd hagyományát a Konung Alexander ('Sándorkirály', 1380 k.) (-»Sándor-regény) folytatta. Az Erikskrönikan politikai tartalmát, és nem az eltűnőben levő lovagi ideálokat akarja továbbgondolni a Karlskrönikan ("Károly-krónika'), mely az 1389 és 1452 közötti időket, és a Sturekrönikan ('Sture-krónika'), mely egészen 1496-ig tárgyalja a kor eseményeit. Jelentős az első nemzeti nyelven alkotó költő, Thomas Simonsson püspök (1380 k.—1443) munkássága, aki a politikai költészetet allegorikusszimbolikus képeivel általános szintre emelte Frihetsvisan (1439: Orbán ()., Szabadságnak dicsérete, Skandináv költők antológiája, 1967) és a Trohetsvisan ('Hűségnek dicsérete') c. verseiben. O A reformáció és a humanizmus irodalma (kb. 1520—

SVEDI 1632): ezt az irodalmi korszakot az 1526ban lefordított Újtestamentum;. Thet nyia Testamentit pá swensko ('Az Újtestamentum svéd nyelven') indította el. 1541-ben pedig elkészült a teljes Biblia-fordítás: Biblia thet ár Ali then Helgha Scrijft pá Swensko ('Biblia, azaz a teljes Szentírás svéd nyelven'), az ún. Gustav Vasas bibel ('Gustav Vasa Bibliája'). Ez az esemény olyan jelentőségű a svéd irodalom- és nyelvtörténetben, mint Luther Biblia-fordítása Németo.ban: Gustav Vasa Bibliája, új nyelvtörténeti korszakot indított el. Amíg azonban a német fordítás egy ember műve volt, addig Svédo.-ban több személy, Olaus Petri (1493 —1552), Laurentius Petri (1499—1572) és Laurentius Andreae (1470 k.—1552) közös, több évet átfogó munkája eredményeként jelenhetett meg az anyanyelvű Biblia. Közülük kora legjelentősebb kultúregyénisége Olaus Petri volt, aki magánál Luthernél tanult Wittenbergben, és Biblia-fordításai, zsoltárai mellett prédikációval, polemikus írásaival joggal számított már kortársai között is a svéd nyelv művelőjének és ápolójának. O E korban az aktuális politika tükrében különös jelentőséget kapott az írástudók történelemszemlélete, amely a különböző krónikákban eltérő jelleget öltött. Olaus Petri műve, az En swensk Cröneka ('Svéd krónika') objektíven leíró, az etikai értékekre végig ügyelő hangja miatt nem remélhetett kedvező fogadtatást Gustav Fásánál. Egy másik, egészen eltérő szemszögből megírt krónika szintén nem válhatott „udvari" krónikává: Johannes Magnus (1488—1544) műve, a História de omnibus gothorum suenonumque regibus ('Az összes gót és svéd király története', 1554) a reformáció következtében Svédo.-ból Itáliába emigrálni kényszerült utolsó uppsalai katolikus érsek rendkívül szubjektív históriája száraz hangvétele ellenére a túlzó svéd hazafiság nyitóműve. Bár az emigráns sors szülte kritikátlan hazaszeretet a testvér, Olaus Magnus (1490—1557) História de gentibus septentrionalibus ('Az északi népek története') e. művében is érződik, az utóbbi história rendkívül gazdag értékes és megbízható részletekben. O A reformáció átvétele nem járt azonban más protestáns országokhoz hasonló kulturális fejlődéssel. Az 1517-ben bezárt uppsalai egyetemet csupán a 16. sz. végén nyitották meg újra. Az oktatás- és művelődésügy fellendülése 1T. Gusztáv A dolf (1611 1632) u ra 1 kodása alatt következett be. O A reformáció legköltőibb, legirodalmibb kifejezője kétségkívül a hányatott sorsú Wivallius (1605— 1669) volt. akinek zsoltárai és dalai igazi 21

tehetségről tanúskodnak. Klagewijsa öfwer t herma torra och kalla wáhr ('E száraz és hideg tavasz felett érzett panaszdal') c. ismert költeményében az északi természet iránti rajongás reneszánsz életérzésről árulkodik. Wivallius azonban inkább csak személyiségével járult hozzá, hogy a reneszánsz irodalomszemlélet végre — más országokhoz képest száz éves késéssel — tért hódítson Svédo.-ban is. A harmincéves háborúba való bekapcsolódása és ott aratott győzelmei révén Svédo. európai nagyhatalommá vált, amelynek hatásaképpen a 16. sz. második felétől kapott lendületet az irodalom fejlődése. O A nagyhatalmi korszak irodalma (1632- 1732): A kemény hangú, szigorú prédikáció irodalmi szintű művelője J . Rudbeckius (1581—1646) püspök, akinek II. Gusztáv Adolf feletti gyászbeszéde nehézkes volta és a hagyományos formulákhoz való kötöttsége ellenére már a svéd próza gyöngyszemének tekinthető. A német M. Opitz nyomán megjelent az első svéd poétika A. Arvidi (1620 k. 1673) tollából, a Manuductio ad Poesin Sveacanam. Thet ár, En kort handledning till thet Svenske Poeterij ('Manudictio ad Poesim Sveacanum. Azaz rövid kalauz a svéd poétasághoz', 1651) c., ezt követte az álnéven alkotó, mindmáig azonosítatlan Skogekár Bergbo Thet swenska spráketz klágernál ('A svéd nyelv panasza', 1658) c. költeménye, mely a svéd nyelv idegen elemektől való megszabadításáért emelt szót. A reneszánsz irodalmi-nyelvi programját teljesítette ki G. Stiernhielm (1598- 1672). már a Gambla Swea och Götha máles fatebur ('A régi svéd és gót nyelv tárháza') c. 1643-ban megjelent tanulmányában is. majd a Hercules c. hexameteres kiseposzában (1658: I részlet. Majtényi Z.. Skandináv költők antológiája, 1967), mely a gyakorlatban is példát mutat az anyanyelvi alapokról elinduló, antik példákat követő versformákra. Az ő nyomdokában indult el egy egyetemistákból álló társaságból kinőtt ú j költői nemzedék, melvnek legnevesebb képviselője U. Hjárne (1641— 1724) mellett S. Columbus (1642—1679) volt. Az úgynevezett nagyhatalmi korszak legnépszerűbb költője azonban Lucidor (L. -Johansson, 1638— 1674), aki Stiernhielm mellett a század talán legolvasottabb svéd költője volt. Az ő és Columbus halála után rövid ideig tartó irodalmi ízlésváltozás ment végbe a svéd irodalomban, hogy aztán a felvilágosodás eszmekörében új erőre kapjon a szuverén nemzeti literatúra. A 17. sz. végének jellegzetes alkotója a polihis: tor O. Rudbeck (1630—1702), a „délibábos" történelemfel -

SVEDI fogás programadója, a Johannes Magnus által megkezdett hagyomány folytatója volt. XII. Károly király elestével (1718) véget ért a svéd nagyhatalmi korszak, amelyet a politikában a rendi országgyxllés fél évszázados uralma, az irodalomban pedig hamarosan a felvilágosodás kora követett. O A felvilágosodás irodalma (1732—1809): A svéd felvilágosodás számára a francia, kisebb részben az angol felvilágosodás szolgált példaképül. A politikai szövetségesi viszony a forradalom kitöréséig csak erősítette a francia nyelv kultúraközvetítő szerepét. Mivel a polgárság kezdetben nem volt erős, elsősorban a királyi hatalom és az udvari, illetve a hivatali pozíciókat elfoglaló nemesség képviselői közvetítették az új eszméket az irodalomban is. Hogy mennyire szoros volt a kapcsolat a felvilágosodás alappilléreit jelentő tudományok és az irodalom között, C. von Linné (1707—1778) lírai ,,tényprózája" bizonyítja. E korszakban az irodalom a korábbiakhoz képest már megváltozott, és fontos szerepet tölthetett be. Egyre-másra jelentek meg irodalmi folyóiratok, melyek a külföldi példaképeknek megfelelően jelentős szellemi fórummá nőttek és szerzőiket, szerkesztőiket ismertté és elismertté tették. 1732. december 13-án jelent meg a Then Swánska Árgus ('A Svéd Árgus') c. — gyakorlatilag egyszemélyes — folyóirat, melynek szerkesztője 0 . van Dalin (1708—1763), a svéd felvilágosodás első fázisának legjelentősebb alakja volt. Moralizáló, józan (kis)polgári bölcsességeket megfogalmazó folyóirata angol mintát követett. A bornirt, idegent majmoló svéd arisztokrácia nagyon pontos és lényegbevágó, utilitarista, racionális kritikája azonban új korszakot teremtett a svéd prózában, és ilyen értelemben valóban korszakalkotó jelentőségű. Dalin munkássága szerteágazó és ambivalens: Lovisa Ulrika királyné személye körül a királyi udvar ebben az időben szellemi központként született újjá (ezt jól mutatja, hogy 1753-ban ő alapította meg Svédo. első irodalmi akadémiáját, a Vitterhetsakademient). Dalin, az alkalmi versek, rigmusok, szatírák könynyed és népszerű költője már ebben az európai szellemiséget sugárzó központban és légkörben lett udvari poéta. O 1753-ban alakult meg az Académie franr,aise és az angol szabadkőműves páholyok mintájára a Tankebyggarorden ('Gondolatépítő rend'), melynek legjelentősebb tagjai Hedvig Charlotta Nordenflycht (1718—1763), G. Ph. Creutz (1731—1785) valamint G. Fr. Gyllenborg (1731—1808) voltak. A rend megjelentette tagjainak irodalmi munkáit,

melyben a klasszicizmus poétikai ideáljait próbálták több-kevesebb sikerrel megfogalmazni. E tevékenységük és az irodalmi társaságok létrehozásának gondolata hamarosan követőkre talált. 1772-ben a felvilágosodott abszolutizmus váltotta fel a parlament uralmát, az ú j uralkodó, ITT. Gusztáv (1746—1792) pedig a kultúra valamennyi ágát felvirágoztatta. 1786-ban megalapította a ->Svéd Akadémiát. A 18. sz. harmadik harmadában Svédo.-ban már a —>gusztaviánus korszak klasszicizmusáról, ill. a svéd irodalom első klasszikusairól szokás beszélni a sajátos irodalmi tevékenység, illetve ízlés alapján, melyet az irodalom- és művészetpártoló (és drámaíró!) király körül a felvilágosodás harmadik generációja képviselt. E korszak — és egyben az egész svéd felvilágosodás — legjelentősebb alakja J . H. Kellgren (1751—1795) volt. A voltaire-i eszmekör és az enciklopédisták talán legkövetkezetesebb követőjeként nemcsak az egyházhoz és a valláshoz való viszonyában követte francia mestereit, hanem vitaszellemüket is teljes mértékben meghonosította. Erről tanúskodik többek között Stockholms Posten c. folyóirata, amely Dalin Then Sivanska Árgusának, radikális folytatását jelentette. A rációra apellált az okkultizmus ellenében leghevesebb vitairatában — jóllehet a felvilágosodás esztétikai elveit is hasonló hevességgel és szellemességgel védte —, és élete utolsó szakaszában képes volt az új, a romantikát előkészítő áramlatok befogadására is. Az irodalmi életben C. G. af Leopold (1756— 1829) vette át helyét, aki azonban politikai kompromisszumra mindig kész, és ennek megfelelően udvari karriert befutó, filozofikus hajlamú költő volt. Esztétikájában a kiegyensúlyozott, arany középút hirdetője volt, és életműve sok vonatkozásban mintául szolgálhat a gusztaviánus klasszicizmus józan higgadtságot hirdető eszmevilágának megértéséhez. Ebbe a szellemi légkörbe helyezhető a polgári moralizálás józan hétköznapi talaján álló Anna Maria Lenngren (1754—1817) költészete is. O Ugyanebben az időben, és a klasszikusoktól meglehetősen elkülönülve (bár ez az ellentét 1790—1791-ben, amikor a nagy tekintélyű Kellgren kiadta és előszóval látta el Fredmans epistlar ('Fredman episztolái') c. kötetét, látványosan feloldódni látszott) jelent meg C. M. Bellman (1740—1795) személyében az a költő, aki — máig hatóan — nemcsak egész Skandináviában ismert, hanem már világirodalmi jelentőségű és súlyú költészetével támasztja alá a nemzeti irodalom e korszakának jelentőségét. Bell-

22

SVEDI mann a kor egyedülállóan szuverén költészetét teremtette meg. Költészete kezdetben az antik mitológiából kölcsönzött rokokó képek segítségével a bibliai témákat profán módon parodizálta. Kíméletlen, „naturalista" életképeiben a pillanat egyszerre keresztény és pogány öröme—tragikuma együttesen szólal meg. O A korszakra jellemző műfajok a kisebb lírai formák és — nem utolsósorban III. Gusztávnak köszönhetően — a dráma voltak. Bár jellemző és jelentős J. Wallenberg (1746—1778): Min son pá galejan ('Fiam a gályán', 1781) c. önéletrajzi útikönyve, melyből a verses betétek sem hiányoznak, mégis — paradox módon — a kor legkevésbé művelt műfaja, a próza terén olyan életmű jelenti a legnagyobb teljesítményt, mely egyáltalán nem e szellemi áramlat eszmerendszerét tükrözi: E. Swedenborg (1688—1772) a természetfilozófiából kiindulva egy sajátosan misztikus, egyszerre racionális és fantasztikus, próféciába hajló filozófiai rendszert hozott létre, melynek irodalmilag legsikerültebb részei az olvasót joggal emlékeztetik Dante és Milton nagyszabású alkotásaira. Hatása viszont ennek megfelelően csak a romantikát előkészítő szellemi irányokban vált jelentőssé: a felvilágosodás teljesen ellenkező előjelű szellemi alapokról és egészen más szellemi keretekben fejlődött. O Noha a felvilágosodás elsősorban a rációt helyezte előtérbe, és az embert mint társadalmi lényt szemlélte, rendszerében már kezdettől fogva adottak voltak azok a gondolatok is, melyek az egyént az érzelmek és az érzések oldaláról ítélik meg és értékelik. A klasszikus gusztavíánus költők közül így többen életművük későbbi fázisában el- és befogadhatták a romantikus impulzusokat. Olyan kifejezési formákat találtak, amelyek a két poétikai rendszer egyes vonásait egyedi, értékes és jellemző műfajban szintetizálták. így pl. J. 0. Wallin (1779 1839) a gusztaviánus klasszicizmus leghűségesebb követőjeként találkozott a romantika esztétikájával. Számára a romantika elsősorban az érzések felszabadítását jelentette a felvilágosodás racionalitásra épülő rendszerével szemben, és — a két irány mezsgyéjén — megtalálta az alkatának leginkább megfelelő kifejezési formát. 1819-ből származó híres zsoltároskönyve a svéd irodalom egyik klasszikus művének számít, mégha az egyház nem is használta fenntartás nélkül. Wallin pályája és költői attitűdje sokban volt hasonlatos F. M. Franzénéhez (1772— 1847), aki Wallinnál talán még erőteljesebben jelzi a romantika felé mutató fordulatot. Velük párhuzamo-

san hallatta hangját az a generáció, amely már kifejezetten a romantika poétikáját készítette elő, s akik, ha tehetségben nem is múlták felül a „klasszikusokat" — C. A. Ehrensvard (1745—1800), Th. Thorild (1759—1808), B. Lidner (1757—1793) egy új, világméretű ízlésváltásnak, a felvilágosodás eszmerendszere alapvető tagadásának előfutárai voltak. O A romantika irodalma (1809—1830): A svéd romantika erősen német irányultságú, és ahogy korábban a francia, majd az angol hatás érvényesült, úgy most ez a kulturális hatás jelentett szoros és egyoldalú kötődést. A főváros szerepe csökkent. A svéd romantika fellegvára mindenekelőtt a két egyetemi város, Uppsala és Lund volt, melyek szellemi-filozofikus beállítottságú, a természettudományokat nem igazán értékelő légköre magyarázza a nemzeti romantika elszigetelt, akadémikus jellegét. A svéd romantikának egyik alapvető vonását mégis elsősorban az a körülmény határozza meg, hogy a felvilágosodás és a klasszicizmus filozófiai és poétikai eszmerendszere olyan mélyen gyökerezett az irodalmi tudatban, hogy a romantika ú j iskolája vagy csak gyorsan elfelejtett műveket tudott felmutatni, vagy — és ez a leginkább jellemző — a nemzeti romantika külső jegyei mögött végig megmaradt a nemzeti felvilágosodás józan, klasszicizáló kiegyensúlyozottságánál. Ez a tény közvetve jelentősen befolyásolja a svéd romantika jellegét: hiányzik a forradalmi lendület, vagy a pesszimisztikus, szélsőséges világfájdalom és világszemlélet. A harmonizálásra való törekvést mind a költői gyakorlat, mind a közönség részéről jól mutatja, hogy a korszak legkiemelkedőbb és legismertebb képviselőjének, Tegnérnek verseiben a romantikus vonások egyedülálló szimbiózisban élnek a felvilágosodás és a klasszicizmus régebbi esztétikai rendjével. O A romantika első fázisának úttörő személyisége P. D. A. Atterbom (1790—1855), aki 17 évesen alapította meg a Musis amici ('A múzsák barátai') nevű irodalmi társaságot, mely egy évvel később Auroraförbundet ('Auróra-szövetség') néven az irodalmi műfajok „általános megreformálását" hirdette, és a német romantika útmutditásEi nyomán harcot indított a művészetek „eredeti tisztaságáért". Kiadták a Phosphoros (később a Svensk litteraturtidning) c. folyóiratot, mely — az elsősorban humoros, aktuális stockholmi kérdéseket feszegető Polyfemmél együtt — a régi, konzervatív irányzat elleni támadás fő sajtóorgánuma lett. Atterbom Schelling követője, és személyiségjegyei alapján nehezen kö23

SVEDI vethető vezéralak volt. Igazi elismertségre tulajdonképpen irodalomtörténeti munkája (Svenska siare og skalder, 'Svéd látnokok és költők', 1841- 1855) révén, később tett csak szert. Még magányosabb volt kortársa, a rövid életű E. J. Stagnelius (1793 1823), aki egyik párthoz vagy szövetséghez sem csatlakozva járta be költői pályáját. A valóság és az eszmények közötti tragikusan átélt ellentét kortársai közül nála jelentkezett a legintenzívebben, így az ő életműve a legtisztábban ,,romantikus". O Míg az uppsalai Auroraförbundet a jénai romantika befolyása alatt elsősorban egy — mondhatni „nemzetközi" — irodalmi programhoz kapcsolódott, addig a svéd romantika íróinak-költőinek másik szárnya, 181 l-ben megalapította a Götiskaförbundet (—> Gót Szövetség) nevű egyesülést, s a skandináv, illetve a svéd hőskorban keresték azokat a támaszokat, melyek segítségével megvalósíthatták hazafias — elsősorban politikai-történelmi, s csak másodsorban irodalmi programjukat. E szövetség munkájában rövid ideig részt vett a svéd romantika két nagy alakja: E. G. Geijer (1783—1847) és E. Tegnér (1782—1846) is. Geijer a Gót Szövetség egyik megalapítója és elméleti vezető egyénisége volt. Nem anvnyira költőként, hanem tudósként, történészként és filozófusként a kulturális— szellemi légkör kialakításában játszott jelentős szerepet. S jóllehet a konzervatív filozófia képviselője volt, élete vége felé szakított Atterbomm&X és a liberalizmus zászlóvivője lett. O Tegnér pályája a svéd romantika tipikus példája: már 29 évesen a lundi egyetemen a görög nyelv és irodalom professzora volt, s ez a hatás hazafias, az óészaki történelem és annak mitológiája iránti romantikus érdeklődést tükröző költeményeiben óhatatlanul érvényesült is. Nemzeti klasszikussá rendkívül népszerű elbeszélő költeményével — Frithiofs saga. (1825: Győry V., Á Frithiof-monda, 1868) lett. amely középkori izlandi saga anyagát kívánta ,,megnemesíteni", modernizálni. Ez a romantikus motívumokkal teli, ugyanakkor a keresztény megbocsátást hirdető, formailag klasszicizáló elbeszélő költemény Svédo.-on, sőt Skandinávián kívül is nagy közönségsikert aratott. O A későromantika és a korai realizmus kora (1830—1879): A svéd romantika rövid ideig tartó, és igazából csak ritkán „vegytiszt a " szakasza után — bár a német klasszikusokat, Goethét, Schillert továbbra is olvasták — a francia felvilágosodás, az angol utilitarista filozófia vált ismét meghatározóvá. Svédo. a napóleoni háborúk óta sem24

leges maradt, és nem volt többé számottevő világpolitikai tényező. Más európai országokhoz hasonló, szociális és politikai feszültségekkel teli helyzet nem alakult ki. A nemzet létét nem fenyegette külföldi elnyomás, a szegénység elől pedig több hullámban vándoroltak ki — elsősorban nincstelen parasztok Amerikába. A felvilágosodás eszméi, eszményei a liberális-nacionalista eszmélkedés eredményeképpen újra felértékelődtek, a skandináv közös múlt és együvé tartozás érzése erősödött. A skandinavizmus ugyan a régi nagyhatalmi — vagy legalábbis regionális hatalmi — pozícióval kecsegtetett, azonban az a tény, hogy a skandinavizmus eszméje a gyakorlatban végül is tiszavirág-életűnek bizonyult. az eszmék és a valóság közötti ellentétre hívta fel a figyelmet, és csak felgyorsította a gyakran gyötrelmes értékváltást, amelynek révén az irodalom a kor valósága felé fordult. Ezt az átmenetet nagyon jól fejezi ki C. J. L. Almqvist (1793—1866) munkássága: a század végén, az 1890-es években újra felfedezett gazdag életművében hol szélsőséges romantikus, hol kora társadalmi viszonyainak tudatos, liberális kritikusa; hol misztikus Swedenborg-hívő, vagy a szolid, hasonelvű életmód szócsöve. Terjedelmes prózája mellett lírája is jelentős, csakúgy mint tanulmányai, esztétikai nézetei. O Az erősödő polgárság igényelte, és meg is teremtette a regény- és novellairodalmat. Fokozatosan a polgári otthonok váltak az irodalmi művek színhelyeivé. Jóllehet a kor irodalmában a romantikát idéző fordulatok, jellemek még jelen voltak, a középosztály problémái kerültek mindinkább a középpontba, elsősorban a család szintjén. A házasság intézményének liberális nézőpontú bírálata már a későbbi nagy társadalmi vitát vetítette előre. Nem véletlen, hogy Frederika Bremer (1801—1865), aki zászlajára éppen ezt a témát tűzte, kora egyik elismert (és jellegzetes) írónője, annak ellenére, hogy irodalmi munkásságának színvonala alatta marad jelentős kultúrpolitikai, társadalmi tevékenységének. A későromantika azonban még Bremernél is hatott és a liberalizmus diktálta, egyre határozottabban jelentkező realista nézőpont egyelőre csak ilyen keretben érvényesült. E kettős gyökerű felfogás harmonikus egységét teremtette meg költészetében J. L. fíuneberg (1804—1877), akinek személyével nyilvánvalóvá vált, hogy a svéd irodalom jelentős és szerves része az, amely a finno.-i svéd nyelvű költőktől származik. A svéd és a finn irodalom egyaránt egyik legjelesebb képviselőjeként számon tartott

SVEDI északi költőfejedelem műveiben nemcsak a ->turkui romantika indíttatását — leginkább talán a Kung Fjalar ('Fjalar király', 1844) c. eposzban —, hanem az antik klaszszika, majd a gusztaviánus klasszicizmus hatását is érezhetjük. Kiegyensúlyozott, ugyanakkor a valóságot szembetűnő hűséggel ábrázoló hazafias eposzain kívül fő művének már kortársai is a Fánrik Stáls ságner ('Stál zászlós regéi') c. hősi elbeszélő költeményeit tartották, melyeknek első sorozata — szinte jelképszerűen — 1848-ban jelent meg, és az 1808—1809-es orosz— finn/svéd háborúban a finnek hősiességét, hazaszeretetét plasztikusan, máig tartó hatással énekli meg. O Különböző indíttatások érezhetők kortársa, V. Rydberg (1828 1895) rendkívül sokoldalú munkásságában is, bár a romantikus gyökerek kétségkív ül a legmélyebbek és legerősebbek költészetében, prózaírói, újságírói, kutatói, teológusi és politikusi tevékenységében egyaránt. ,,A svéd költészet pátriárkája" — ahogy O. Levertin jellemezte — az utolsó nagy romantikus a svéd irodalomban. A Gót Szövetség tradícióit a klasszicizmus poétikai és a liberalizmus gondolati rendszerével közvetítette - ellentmondásokkal és kétségekkel tele a későbbi generációk számára. Ebbe a sorba tartozik C. Snoilsky (1841-1903) is, aki arisztokrata származása ellenére arra törekedett, hogy a nemzet költője, a szélesebb néprétegek érzéseinek kifejezője legyen. Saját tradícióin azonban nem tudott áttörni, és csak távolról szemlélte az 1880-as években kibontakozó realista hullámot. O A modern svéd irodalom megszületése (1879- 1910): A svéd társadalomban felgyorsult az a folyamat, amelynek során a hivatalnokréteg és az arisztokrácia gazdasági és kulturális szerepe egyaránt csökkent, illetve helyét a polgárság és a növekvő számú munkásság meghatározó osztály rendjének adta át. Hamarosan megalakultak a szakszervezetek, 1889-ben a szociáldemokrata párt. A kulturális— szellemi szférában is lépés- és irányváltás ment végbe, ami csak részben belső, sajátos svéd fejlődés eredménye, inkább egy északi, skandináv jelenség honi vetületéről beszélhetünk. A kontinentális Európához legközelebb eső Dániában az 1870-es években, G. Brandes koppenhágai előadásai, majd széles körű irodalompolitikusi, esztétái munkássága nyomán kifejezetten a társadalmi problémák felé forduló irodalmi mozgalom bontakozott ki, melyet a ,,modern áttörés"-nek szokás nevezni Skandináviában. Ez a társadalmi-politikai-szociális kérdések felé teljes intenzitással forduló

— alapvetően realista — irodalom az 1890es évektől aztán az írói gyakorlatban fokozatosan végigjárta az egyén önmegvalósításának, lehetőségeinek egyes állomásait. A ,,modern áttörés" vezette be azt a kb. az 1920-as évekig tartó periódust, mely az újkori skandináv irodalmak fénykorát jelenti, azt a kort, amelyben ezek az irodalmak a sagairodalomhoz hasonlóan — egy időre ismét a világirodalom nem csak szerves, de kiemelkedően fontos és relatív egységes részét alkották. Ennek során — a korábbi nemzeti-liberális mozgalom öneszmélésre, nemzeti és egyéni önvizsgálatra késztető gondolatrendszere nyomán — előtérbe került egy új, kulturális skandinavizmus, az együtt gondolkodás, egyet akarás, a sorsközösség érzése. Az Európához való kulturális felzárkózás igénye így a skandinavizmussa} együtt jelentkezett, mégpedig úgy. hogy egyúttal a nemzet és az egyén politikai-szellemi autonómiáját, sajátosságainak figyelembevételét és irodalmi megjelenítését is magában foglalta. O Skandinávián belül a korabeli svéd irodalom kezdetben háttérbe szorult a dán és norvég hatás mögött. Brandes említett esztétikai programja, a gyakorlatban pedig Ibsen és Bjornson művei erős befolyást gyakoroltak a kortárs svéd irodalomra, és radikalizálták az irodalmi légkört. Ez a kortárs dán és norvég hatás a radikális liberalizmus jegyében segített. hogy szakíthassanak a későromantikus impulzusokkal. Míg az 1880-as évek svéd irodalmát nagyban befolyásolták a külföldi hatások, az 1890-es évek irodalma immár sajátosan és jól kivehetően nemzeti jellegű. Ekkor az irodalom a korábban meghódított sajtóorgánumokban kevéssé radikális, sőt helyenként politikailag konzervatív eszméket is képviselt. Abban, hogy az európai irodalmakban a naturalizmus és az 1890-es évek szimbolista irodalma között kirajzolódó törésvonal Svédo.ban nem jelentkezett ennyire markánsan, számos más ok mellett szerepe volt annak az írónak, aki a modern svéd irodalom kialakulását kezdettől fogva meghatározta és egységbe foglalta; s nem csak a svéd, de a világirodalom egyik kiemelkedő jelentőségű képviselője: A. Strindberg (1849 1912). O az, aki elsöprő lendülettel lázadt a fennálló társadalmi konvenciók, szerepek és képmutatás ellen. Regénye, a Röda rummet (1879: Mikes L„ A vörös szoba, 1930) megjelenése nemcsak a modern svéd regény megszületését jelenti, hanem egyáltalán a modern, szuverén svéd irodalom korszakának nyitányát. Gazdag életműve, melyet az önéletrajzi részletek szubjektivizmusa,

SVEDI az önmarcangoló feltárulkozás őszintesége és mélysége foglal egységes keretbe, az irodalom minden műfaján belül maradandót mutat fel: prózája a beszélt nyelvi fordulatokhoz közelítve új stílust teremtett, melyben a dokumen tar izmus, a topografikus leíró vonások éppúgy szerepet kapnak, mint a lírai betétek, vagy a szatirikus, kesernyés humorú, rezignált írói látásmód. Drámáiban pedig bejárta azt az utat, mely a drámai konvencióktól elindulva a naturalista - Fröken Julié (1888: Bálint L., Júlia kisasszony, 1912; Mikes L., ua., 1928; Lontay L., Julié kisasszony, A játszma vége. Modern egyfelvonásosok, 1969), illetve történelmi drámán — például: Gustav Vasa (1899: Győrffy M., ua.. 1984) — keresztül olyan dimenzióba vezet, melyben a hagyományos drámai kellékeket az expresszionizmus logikájához hasonló álom-fantáziafélelem pillanatnyi impulzusai rendezik újra. Ebből olyan sajátos dráma születik, melyben a hagyományos kellékek már csak látszólag vannak meg. Fokozatosan megszűnik a valóságos kommunikáció, így a konfliktus is, aminek az az oka, hogy a szereplők már nem állandó jellemek, hanem amorf, változó figurák. így áll Strindberg annak az útnak az elején, amely a brechti elidegenítő effektusokhoz, illetve a modern abszurd és groteszk drámához vezet. Életműve egyedisége és írója magányossága ellenére sok vonatkozásban tükrözi — sőt részben kijelöli — azt a történelmi folyamatot, melynek során a századvég sajátos fejlődési szakaszai a 20. sz.-i, mai svéd irodalom fő irányait is meghatározzák, illetve előlegezik. O Nem sokkal A vörös szoba megjelenése után, 1882-ben jelentkezett az az írói csoportosulás, — amely többnyire ellenlábasaitól — a Det unga Sverige ('A fiatal Svédország') elnevezést kapta. Néhány éves (1888-ig tartó) laza szövetségük ideje alatt azt a — realizmus talaján álló — liberális-radikális eszméket hirdető irodalmat képviselték, amelyre a többi skandináv irodalomban feltűnőbb, színesebb példák találhatók. A csoportban G. af Geijerstam (1858—1909), T. Hedberg (1862—1931) mellett volt 0 . Levertin (1862—1906) is, aki aztán végül is a következő, 1890-es évek ellenkező irányultságú irodalmának lett vezető egyénisége; vagy 0 . Hansson (1860—1925), aki a naturalista t á j költészet mellett nemsokára szintén a művészileg sokkal árnyaltabb, érzékenyebb és kifejezésben gazdagabb 1890-es évek úgynevezett újromantikus irodalmát képviselte. Levertin és Hansson munkássága jelzi, hogy az 1880-as és 1890-

es évek irodalma között nem tátong szakadék. Ugyanakkor lényeges a különbség az esztétikai felfogásban, ami a jellemző műfajokban is megmutatkozott. Amíg az 1880-as évek jellemző műfaja a hétköznapi eseményekre figyelő realista—naturalista próza, ill. dráma volt, addig az 1890-es évek elsősorban a líra ,,aranykorszakát" hozták el a svéd irodalomban. C. D. af Wirsén (1842—1912) és Rydberg nyomán az 1880-as évek radikális eszméin megszűrt későromantika most a skandináv újromantika svéd vonulataként éledt újra. Legjellegzetesebb úttörő képviselője V. von Heidenstam (1859—1940) volt, akinek életműve szintén állandóan változó, hiszen a korai romantikus impulzusok után műveiben élete vége felé egyre erőteljesebben jelentkeztek a klasszicizáló vonások. A már említett Levertin mellett a korszak talán legnagyobb tehetsége G. Fröding (1860—1911), a formák fölényes mestere volt, aki a dekadens irodalomhoz állt közel. E nagy lírai korszakhoz tartozik E. A. Karlfeldt (1864 1931) is, Fröding tanítványa. A realitásokhoz sokkal jobban kötődő népszerű költő, V. Ekelund (1880—1949) költészete a századforduló után bontakozott ki úgy, hogy annak csaknem minden lényeges filozófiai és esztétikai áramát magába szívta. O Annak ellenére, hogy a líra volt a korszak uralkodó műfaja, Selma Lagerlöf (1858—1940) prózája a svéd irodalom egyik legkiemelkedőbb teljesítménye, és a Gösta Berlings saga (1891: Benedek M., Gösta Berling története, 1912) éppen az újromantika dominálta korszak egyik legjelentősebb alkotása. A helyi tradíciók hű leírása, illetve azoknak az irodalomba való beemelése, ugyanakkor a mindennapi problémákon való felülemelkedés vágya, a valóság stilizált átélése egész életművét végigkísérő jelenség. Az erős morális üzenet, mely az etikai fejlődés, az önfeláldozás lehetőségét hangoztatja, nem is mindig rejtett didaktikával, ugyancsak életművének jellegzetessége. Ez az alaphang legnépszerűbb könyvében, az iskolai tankönyvnek szánt Nils Holgerssons underbara resa genom Sverige (1906—1907; G. Beke Margit, Nils Holgersson csodálatos utazása Svédországban, 1937) c. művéből is jól kihallható. O A gyermekeknek szóló irodalom fejlődéséhez, a család, a nevelés, az anyához való viszony tisztázásához, új szemléletéhez jelentős lökést adott Ellen Key (1849—1926) Barnets árhundrade ('A gyermek évszázada', 1900) c. könyve. Hj. Söderberg (1869 —1941) munkásságában jól megfigyelhetők a kétféle irodalmi áramlat hatásai: FÖr26

SVEDI nyezetvédelmi mozgalmak irodalmi előfutárát üdvözölhetjük. O A polgárság soraiból származó, vagy onnan kiszakadt társadalmi elkötelezettségű írók mellett jelentkezett hamarosan a kifejezetten -»proletárirodalom. Képviselői — más országok „proletáríróival" szemben — valóban proletársorból jöttek, általában a munkásmozgalmi önképzés valamelyik formájában részesültek csak, vagy népfőiskolákon tanultak. Tevékenységüket egyrészt a szakszervezeti mozgalom fellendülése készítette elő, másrészt a szociáldemokrata — szocialista sajtó és könyvkiadás beindulása. A proletárírók az 1910-es évek körül léptek az ország nyilvánossága elé. Ennek az új, fokozatosan gazdagodó és hamarosan sajátos skandináv tradíciót jelentő irodalomnak úttörői közé számítjuk M. Kochot (1882—1940) és G. Hedenvind-Erikssoni (1880—1967); mindketten a modern ipari társadalom fejlődését alulról, az ú j osztály szemszögéből, általános emberi értékek felmutatásával ábrázolták. Azáltal, hogy — részben ösztönösen — átvették az új európai impulzusokat (elsősorban az expresszionizmus felé hajló stílusjegyek tekintetében), esztétikai-formai szempontból is új irányt indítottak el. Az 1920-as években egy új autodidakta generáció csatlakozott az új irodalom kialakuló vonulatához. R. Várnlund (1900—1945) az individualizmus és a kollektivizmus eszméjét vizsgálta regényeiben. J . Kjellgren (1907—1948) „kollektív" regénye, a Mánniskor kring en bro (1935: Kreutzer S., Barakklakók, 1963) c. műve szövegében beiktatott riportok találhatók. Ez a vonulat az 1930-as évek elején tematikailag kitágult, amikor a szegényparasztság, a mezőgazdasági proletariátus sorsa a statarskolan ('zsellér/napszámos-iskola') íróin keresztül sajátos szociális problémáikra irányította a figyelmet, amelyek csak az 1940-es évek közepén nyertek politikai orvoslást. Ennek az iskolának volt vezéregyénisége I. LoJohansson (1901—1989), akinek regényeiben a naturalizmus sötét színei szentimentalizmus nélküli öniróniával ötvöződnek. Moa Martinson (1890—1964) a mezőgazdasági és az ipari proletariátuson belül is a nők nyomorúságos helyzetére hívta fél a figyelmet. Szintén a „klasszikus" zsellérírók sorába tartozik J . Fridegárd (1897— 1968), aki regényeposzt írt Lars Hárd c. (1942: részlet, Bernáth I., Világirodalmi antológia, VI/2., 1962). A nagy klasszikus nemzeti paraszteposz azonban V. Moberg (1898 —1973) nevéhez fűződik, aki elsősorban a 2. világháború után nagyszabású, dokumentarista jelleggel írt emigránstetralógiá-

villelser ('Tévutak', 1895) c. első regényében (mint lényegében későbbi műveiben is) megfigyelhető, hogyan váltja fel a modern áttörés radikális realizmusát az újromantika: műveiben az 1880-as évek morális vitakérdéseit már az újromantika nyelvistilisztikai lehetőségeinek ismeretében vetette fel. Amíg azonban Selma Lagerlöf — csakúgy, mint az egész svéd újromantika — a vidéki életet, a történelmi tradíciókat és a természeti erőket állította középpontba a velük való mindennapi találkozás nyomán és így a városi civilizációval kimondva-kimondatlanul szembehelyezkedett, Söderberg egyértelműen városi író. A vele egy évben született, de nála később jelentkező B. Bergman (1869—1967) lírájára nagyjából ugyanez jellemző. A korszak legkonzekvensebb újromantikus írója kétségtelenül P. Hallström (1866—1960) volt; Skánéhez kötődő prózája átvezet a következő irodalmi korszakba. O A modern svéd irodalom a 2. világháború végéig (1910—1945): Az 1910-es évek irodalma sokban a tagadás tagadásának irodalma lett. Az 1890-es évek újromantikus szemléletét, amely tagadta az előző évtized társadalmi problémákat feszegető irodalmát, most úgy vetették el, hogy sok vonatkozásban az 1880-as évek programja lett ismét aktuális. A próza újra virágkorát élte, és a líra háttérbe került. Azonban amíg Európában az avantgarde és az izmusok 1910 körül döntően befolyásolták a későbbi fejlődést, addig Svédo.-ban jelentős fáziskéséssel és kezdetben alig észrevehetően történt meg — legalábbis az irodalomban — ezek átvétele, a svéd képzőművészet ugyanis gyorsabban reagált. Az 1910-es évek elején a deklasszálódó arisztokrácia életét és saját erotikus álmait, szabadjára eresztett fantáziaképeit írta meg S. Lidman (1882—1960) és Ágnes von Krusenstjerna (1894—1940), hogy aztán később az előbbi a szabad egyház igehirdetője, míg utóbbi a tabukkal körülkerített irodalom meghaladásának egyik előharcosa legyen az 1930-as években. A kisváros életét ábrázoló vagy azt kiindulópontnak használó irodalmat modern szintre L. Nordstrom (1882—1942) és H. Bergm,an (1883—1931) emelte, és ezt tette a maga módján G. Hellström (1882—1953) is. Már a nagyváros polgárságát, a kíméletlen, könyörtelen parvenük mentalitását rajzolta meg sötét színekkel S. Siwertz (1882—1970) Selambs (1920) c. nagyszabású regényében. Az 1910-es évek női egyenjogúságáért, szavazati jogért folyó harcának vezéralakja Elin Wagner (1882—1949) volt, akiben a 2. világháború utáni feminista, béke-, és kör-

27

SVEDI jávai a 20. sz.svéd irodalmának egyik legnagyobb könyvsikerét érte el. O Az izmusok befogadása ugyanakkor ahogy erre már utalás történt — későn ment végbe. Ez a fáziskésés, amely a realista tradíciók folyamatos dominanciája következtében állt elő, fokozatosan csak a 2. világháború után egyenlítődött ki. Bár már 1912-ben megjelent az említett V. Ekelund Báge och lyra ('Hur és líra") c. aforizma-könyve, mely stílusában és mondanivalójában egyaránt új művészetszemléletről árulkodik, a modernizmus első komoly programját P. Lagerkvist (1891 —1974) hirdette meg rendkívül fontos elméleti cikkében - Ordkonst och bildkonst ('A szó művészete és a képzőművészet') - 1913-ban. Lagerkvist egész életművét áthatja ez az esztétikai program, melyben az európai modernizmus (elsősorban az expresszionizmus) világszemlélete alapvető örök humanista értékek kimondásával, bizonyos metafizikai kérdések felvetésével folyamatos szintézist alkot. Ez tette őt később a fasizmus elkötelezett irodalmi ellenfelévé is. és így válhatott a modern svéd irodalom 1951-ben Nobel-díjjal is elismert kulcsfigurájává. Az irodalom mindhárom alapműfajában maradandót és újat alkotott: drámai munkássága, mely a kései Strindberg, majd a már említett Hj. Bergman műveivel együtt egységes ívet alkot, nem csekély szerepet játszott abban, hogy a modernizmus átvétele a svéd drámában is már aránylag korán elkezdődött. O A prózában ez a folyamat nem volt ennyire szembetűnő, hiszen látszólag a realista tradíciók továbbvitele, illetve megújulása dominált. A felszín alatt azonban kirajzolódtak a modern svéd próza erővonalai — elsősorban, E. •Johnson (1900 1976) munkássága alapján. Prózája mindenekelőtt a francia modernisták: Gide és Proust hatását mutatja. Életműve azért is nagyon szemléletes, mert jól mutatja, hogy bár az 1930-as évek munkásirodalmának képviselőjének számít Románén om Olof ('Olof regénye', 1934— 1937) c. tetralógiájával, a téma sugallta konvenciók ellenére sem a realista hagyományok irányában tájékozódott, hanem az európai modern íróktól tanult külföldi tartózkodásai során, hogy aztán ezeket az impulzusokat egységes és sajátos ouevre-ben dolgozza fel, melyben a szociális érzékenység mellett az örök emberi kérdések felvetése áll egyre erősebben a középpontban. O A lírában a modernizmus átvétele és befogadása mindenekelőtt a finno.-i svéd Edith Södergran (1892—1923) nevéhez fűződik. Rövid élete során írt mennyiségét nézve kevés verse, melyek az orosz késő szim-

bolizmus és a német expresszionizmus termékeny ismeretéről tanúskodnak, forradalmasították a svéd lírát, sőt hatásuk egész Skandináviában nyomon követhető. Érdekes az a történelmi és irodalmi körülményekkel magyarázható tény, hogy a finno.-i svéd líra sok vonatkozásban gyorsabban reagált az új áramlatokra, mint a svédo.-i költészet. Nem véletlen, hogy éppen a finno.-i svédek Ultra c. művészeti és irodalmi lapjában jelentek meg 1922-ben fordítások az európai modern irodalomból, és a fentebb említett kísérletek után lényegében csak az 1930-as években ment végbe az „anyaország" irodalmában a. végleges és döntő befogadás. Ennek első jele az 1929ben megjelent Fem unga ('Öt fiatal') c. antológia, Az öt szerző a már említett J. Kjellgren mellett E. Asklund (1908—), G. Sandgren (1904—), A. Lundkvist és H. Martinson volt, A két utóbbi külön fejezetet érdemelt ki a svéd irodalom történetében. A. Lundkvist (1906—1991) nem csak freudi inspiráeiójú. szürrealizmushoz közel álló verseivel és regényeivel tett sokat az izmusok minél hamarabbi recepciójáért, hanem esszéivel, valamint Joyce, Eliot, majd a francia és a spanyol nyelvű irodalom (F. Garda Lorca, P. Neruda) tolmácsolójaként is tevékenyen közreműködött ebben a folyamatban. H. Martinson (1904 1976) pályája, melynek során a világjáró tengerészből és csavargóból a Svéd Akadémia tagja, majd 1974-ben Nobel-díjas költő és író lett, már önmagában is jelzi tehetségét és tematikáját: a világ, az idegen tájak és emberek, valamint a természet iránti nyitottsága, kíváncsisága témái keretéül szolgál, hogy olyan ú j dimenziókat szabadíthasson fel az irodalomban, olyan új látásmódokat, melyekben eklektikus kultúrfilozófiája civilizációkritikai töltést is kap. Az 1930-as években a modernizmus egyik jelentős úttörője Karin Boyé (1900—1941) volt regényeivel, verseivel és esszéivel is. G. Ekelöf (1907—1968) lírájára a modern francia — elsősorban a szürrealista —, de az arab és perzsa költészet is hatott, Ezáltal költészete később elvontabb gondolati formákat öltött. O Amíg a „modernisták" természetszerűen csak egy aránylag szűk rétegre számíthattak az 1920-as és 1930-as években. velük párhuzamosan a kimondottan népi, ..alacsony , azaz szórakoztató kultúra tradícióit vitte tovább B. Sjöberg (1885 1929), akinek expresszionista költeményeit nem nagy megértéssel és lelkesedéssel fogadta az olvasóközönség, annál inkább Fridas bok ('Frida könyve', 1922) c., Be,Ilma,nn\ emlékeztető szatirikus, humoros,

28

SVEDI E. Johnson történelmi regényei most is meghatározóak voltak az irodalmi életben, de mellettük már megjelentek az új generáció prózaírói: S. Dagerman (1923—1954) a maga Kafkára, emlékeztető expresszionista stílusú regényeivel, melyekben az egyén elszigetelődése a valóság lemeztelenítésével párosul. L. Ahlin (1915-—), az 1940-es évek legnagyobb hatású regényírója hasonló kíméletlenséggel keresi a szociális hierarchiában és a hamis, vagv álszent etikai rendszerben az emberi méltóság határait és lehetőségeit. Társaként említhetjük L. Gyllenstent (1921 —) is, aki Ahlinhoz hasonlóan a realista—naturalista konvencióktól akart szabadulni. Prózájában a különböző stilisztikai lehetőségeket nagy virtuozitással próbálta végig. O Az egzisztencialista és kísérletező próza természetszerűleg nemzetközi orientációjú volt; az 1940-es évektől fogva ugyanakkor egy ellenkező előjelű irányzat is érvényesült a svéd prózában, amely a nemzeti jellegű természetköltészet alapján bontakozott ki. A helyi költészet hagyományait újraélesztő „újprovincializmus" legkiemelkedőbb képviselője Sara Lidman (1923 -), aki kezdetben vásterbotteni szűkebb hazáját mutatta be tájszólásban, de mindez arra szolgált, hogy a közösség és az egyén viszonyát vizsgálhassa. Később az afrikai, vietnami sorsok, politikai viszonyok társadalom kritikájáig jutott el. Hasonó irányba mutat P. 0 . Sundman (1922—) munkássága, aki bár Stockholm mellett született, a norrlandi vidéken letelepedve ezt a táját ábrázolja, és eközben a svéd jóléti társadalom kritikusa lett. majd több dokumentarista jelleggel megírt könyvével tágította motívumainak körét. P. Wastberg (1933—) munkássága is hasonló irányba mutat: a Stockholmot ábrázoló szerzőből 1960 felé vált a világ problémái felé forduló, a riportázs műfajában is jelentőset alkotó író. Ez a műfaj jól jelzi azt a folyamatot, melynek során a jóléti társadalom írói tudatosan törekedtek horizontjuk kitágítására, és a dokumentarista próza eszközeit felhasználva a (,,kül")világban uralkodó szenvedésre, szociális nyomorra, politikai problémákra kívánták felhívni a figyelmet. Az 1950-es és az 1960-as évek fordulóján jelentkező új generáció egyik markáns személyisége L. Gustafsson (1936 —), aki sajátos utat járt be: romantikus misztifikációra hajlamos prózája jóllehet megtartotta filozófiai irányultságát, fokozatosan közeledett kora társadalmi viszonyainak elemzéséhez. Líráját is intellektuális ereje és a misztikumok elfogadásának készsége tartja állandó megújulásra képes

idillikus megzenésített versgyűjteményét. Ezt a tradíeióvonalat emelte E. Taube (1890—1976) olyan fokra, hogy a 20. sz. talán legnépszerűbb svéd „trubadúrja" lett, aki dalainak több motívumát LatinAmerikából kölcsönözte, és így keltette új erőre ezt a — részben olasz, de főképpen a hazai — Bellman-tradíciókat folytató irányzatot. Életműve talán legfeltűnőbben az erős és feltétlen életigenlésben különbözik korának pesszimista, az elidegenített egyén érzéseit kifejező költészettől. O A 2. világháború előtt és alatt a svéd irodalom vezető képviselői (például Lagerkvist, Johnson, Moberg, J . Kjellgren) elsősorban általános emberi és etikai keretből ítélték el a fasizmus, az erőszak térhódítását. Ilyen megközelítésben alakult aztán ki az úgynevezett beredskapslitteratur, azaz a „készenléti irodalom", mely a humán értékek felmutatásával és tudatos megőrzésével kívánt a fasizmus térhódításának ellenszegülni. Az ország politikai semlegessége ugyanakkor morális-etikai problémákat vetett fel, ami különösen a háború után érezhetően az irodalomban is tükröződött. O A mai svéd irodalom 1945-től napjainkig: 1945 után a világháborús tapasztalatok feldolgozása az irodalomban a morális, egzisztenciális, metafizikus kérdéseket állította a középpontba, és ez a modernista áramlatoknak kedvezett. Az 1940-es évek második felében E. Lindegren (1910—1968) a modern svéd lírában rendkívül fontos szerepet játszó költeményeinek megírása mellett erőfeszítéseket tett a világirodalom mind alaposabb hazai meg- és elismertetéséért. Ugyanennek a generációnak költőként és irodalmi szerkesztőként is képviselője K. Vennberg (1910—), valamint W. Aspenström (1918—). E költőgeneráció nyomába szegődött az 1950-es években L. Főrssel (1928—) és a hazánkban fordítóként is ismert T. Tranströmer (1931 akik mellett markáns vonulatot képviselnek a katolikus költők, mint Birgitta Trotzig (1929—) és Ö. Sjöstrand (1925—). Ők az 1950-es évek hidegháborús szelleme ellenében a katolicizmusban kerestek kiutat, úgy, hogy a francia költészet szimbolikus és modernista tradícióit már magától értetődő természetességgel használják. A finno.-i svéd líra továbbra is jelentős szerepet játszott, amire B. Carpelan (1926—) költészete a példa. 0 teremtette meg L. Huldénne 1 (1926—) és C. Andersonxm\ (1937—) a később is markáns finno.-i svéd líra 1970-es, 1980-as évekbeli vonulatához vezető átmenetet. O A háború előtt már feltűnt vezéregyéniségek: H. Martinson, A. Lundkvist,

29

SVEDI feszültségben. Időközben háttérbe szorult a modern svéd dráma. Az egyetlen, de annál jelentősebb kivételt a 20. sz.-i svéd kultúra talán legismertebb alakjának, I. Bergmcmnak (1918—) életműve jelenti. Bergman a 40-es években drámákat írt, de az 50-es évektől kezdve elsősorban mint forgatókönyvíró és filmrendező érte el nemzetközi sikereit. O A gyermekirodalom már a századforduló után fellendült. A jelentős írók közül pl. Hj. Bergman vagy a Fem unga antológia két szerzője (E. Asklund és G. Sandgreri) is alkotott a gyermek- és ifjúsági irodalom műfajában. Azonban csak az 1940-es években kezdődött a svéd gyermek- és ifjúsági irodalom igazi virágzása, amelynek a műfaj keretein túlmutató jelentőségét olyan művek jelzik, mint Astrid Lindgren (1907—) prózája és L. Hellsing (1919—) gyermekversei. Az a tény, hogy az utóbbi „felnőtt" költő is, jól mutatja, hogy a gyermekirodalom jelentősége fokozatosan felértékelődött. Egy egészen másik műfaj, a bűnügyi regény is bevonult a szépirodalomba. Ennek legismertebb példái Maj Sjötvall (1935—) és P. Wahlöö (1926—1975) detektív regényei, amelyekben a svéd társadalom illúzióktól mentes képe bontakozik ki. O Az 1950-es évek végén lassan kibontakozó, a riportra emlékeztető próza erősen politikai töltésű. A direkt politizálás különösen J . Myrdahiái (1927—) figyelhető meg jól. A vietnami háború, az 1968-as párizsi diákfelkelés nyomán balos irányzatú, a közvetlen politikai kérdésekkel (pl. a harmadik világ nyomora, a jóléti társadalom „másik arca") foglalkozó írók és írások tömegéből G. Palm (1931—) emelhető ki. O A közelmúlt és napjaink svéd irodalma formailag is kiegyensúlyozott, többirányú, többgyökerű tradícióra támaszkodó, szociális érzékenységét megtartó és megőrző irodalom képét mutatja. így S. Delblanc (1931 —) gazdag életművében a rövidebb lélegzetű, szatirikus, mitikus, parabolába hajló elbeszélések éppúgy helyet kapnak, mint az 1970-es években írott, szinte anakronisztikusán széles epikai terjedelmű Hedebyborna ('Hedeby lakói') c. regénysorozata, amely többek között Moherg hagyományát, a kivándorlók motívumát újította meg. Ugyané generáció képviselője P. P. Enquist (1934—), aki az 1960-as években az ->újregény, a német ->Gruppé 47 vagy a kollázstechnika inspirálta regényeket írt, hogy aztán 1968-ban Legionárerna ('A légiósok') c. könyvével a dokumentumprózára térjen át. Utóbbi művével Svédo. egyik legnagyobb politikai t a b u j á t — a 2. világháború alatt az országba menekült baltiak-

nak a SZU-ba történt háború utáni visszatoloncolását — sértette meg. Az 1980-as években Norrland ábrázolásával a helyi költészet tradícióit is felelevenítette. P. C. Jer sildnél (1935—) is ez a sokoldalúság a szembetűnő: a science-fiction, a negatív utópia, a dokumentarizmus kliséit, eszköztárát felhasználva az elbürokratizálódott svéd jóléti társadalom hol szatirikus, hol ijesztő képét rajzolja meg. Az 1980-as évek talán legnagyobb hatású prózaírója G. Tunström (1937—), aki Juloratoriet (1983: Jávorszky B., Karácson vi oratórium, 1986) és Tjuven ('A tolvaj', 1986) c. regényeivel leginkább a mágikus realizmus legnagyobb hatású skandináv képviselői közt vívott ki magának helyet. T. Lindgren (1938—) is a helyi költészet tradícióit újította meg Ormens vág pá hálleberget ('A kígyó útja a kősziklán', 1982) c. regényében, de a bibliai történeteket feldolgozó, meleg hangú történetei által is napjaink elismert íróját tisztelhetjük benne. Érdekes színfoltot jelent a mai svéd irodalomban a görög származású bevándorló Th. Kallifatides (1938—) munkássága. Kizárólag svéd nyelven írt regényei témájukkal, helyszínükkel is újdonságot jelentenek, ugyanakkor a bevándorlók szellemi—kulturális integrálódásának lehetőségeit is tükrözik. O írod.: G. Castrén: Stormaktstidens diktning (1907); M. Lamm: Upplysningstidens romantik (2 köt., 1918—1920); H. de Boor: Schwedische Literatur (1924); H. E. Sehück—K. Warburg: Illustrerad svensk litteraturhistoria (3., jav., bőv. kiad., 8 köt., 1926—1949); O. Sylwan (szerk.): Svenska litteraturens história (3 köt., 1929); H. R. Pipping: Den fornsvenska litteraturen (1943); A. lienriques: Svensk litteratur efter 1900 (1944); G. Ahlström: Det moderna genombrottet i nordens litteratur (1947); E. N. Tigerstedt: Svensk litteraturhistoria (1948); uő: Ny illustrerad svensk litteraturhistoria (5 köt., 1952—1957); K. E. Lundevall: Frán áttital till nittital (1953); A. Gustafson: A History of Swedish Literature (1961); A. Nilsson: Svensk romantik (1964); H. Alving—G. Hasselberg: Svensk litteraturhistoria (1965); E. N. Tigerstedt: Ny illustrerad svensk litteraturhistoria (5 köt., 1965—1967); M. Gabrieli: Le letterature della Scandinavia: danese, norvegese, svedese, islandese (1969); L. Dahlbáck—K. Dahlbáck: Bibliografisk vágledning i svensk litteraturvetenskap (1971); W. Friese: Nordische Literaturen im 20. Jahrhundert (1971); S. Stolpe: Svenska folkets litteraturhistoria (8 köt., 1972—1984); T. Brostrom: Modern svensk

SVEND litteratur 1940 1972 (1973): G. Brandell —J. Stenkvist: Svensk litteratur 1870— 1970 (3 köt., 1974—1975); H. Barüske: Die nordischen Literaturen (1974—); L. Ardelius—G. Rydström (szerk.): Författarnas litteraturhistoria (3 köt., 1977—1978); M. L. Ramnefalk (szerk.): Kvinnornas litteraturhistoria (2 köt., 1981—1983); L. Lönnroth—S. Delblanc (kiad.): Den svenska litteraturen (1987—); B. Olsson—I. Algulin: Litteraturens história i Sverige (1987). Mását András

az izlandi -^fornyrdislag-mértékben — is lefordította. Úttörő munkája az egész középkori izlandi-ónorvég költészet szókincsét feltáró, nagy terjedelmű izlandi-dán szótára: Lexicon poeticum antiquae linguae septentrionalis ('Az antik északi nyelv költői szótára', 1860, majd Finnur Jónsson bőv. kiad.-ában, 1916, 1931, 1966). O írod.: B. Gröndal: Daegradvöl (1923); Einar Ólafur Sveinsson: 150 ára minning (Vid uppspretturnir, 1956). Bernáth István Sveinsson, Jón: -+Jón

Sveinsson

Svedocanstva: —• szürrealizmus Svejda [svejda], Jiíí (Litvínov, 1949. aug. 8.—): cseh író. Regényei tárgyát a túliparosodott észak-cseho.-i nagyüzemek világából meríti, amelyet személyes tapasztalataiból tökéletesen ismer, és amelynek légkörét páratlan hitelességgel eleveníti meg. Legutóbbi regényének (Dlouhé dny, 'Hosszú napok', 1981) főszereplőjét kivéve, hősei negatív hősök, akiket nemcsak általánosan, az etika normáit, hanem konkrétan, a munkamorál követelményeit is szem előtt tartva bírál. O Egyéb főbb regényei: Havárie ('Karambol', 1975); Kdybych zemfel ('Ha meghalnék', 1978); Pozáry a spáleniSté (reg., 1979: Illés A., Hamu és üszök, 1985); Moloch 1—2. (ua., 1—2. köt., reg., 1983—1985). O Magyarul még: 1 elb. (Kövesdi J., Új Szó, 1977, 64.); 1 elb. (uő. ISz, 1979, 3.); 1 nla (uő, Hány színű a szivárvány, anto., 1981). Zádor András

Svedov, Igor Olekszandrovics (Klimov, 1924. nov. 5.-—): ukrán és orosz író, színész. A 2. világháború alatt frontúj ságokban jelentek meg humoros írásai. Leszerelése után újságírói főiskolát végzett. Több ukrán és moldáviai lap tudósítójaként dolgozott, majd ezeknek rovatvezetője lett. 1978 óta a kijevi Tyeatr Isztoricseszkovo Portreta nevű színház művészeti vezetője. Orosz és ukrán nyelven ír. O Főbb művei: Aktyori 1—2. ('Színészek', 1—2. köt., reg., 1953, 1956); Ot nasevo szobsztvennovo korreszpongyenta ('Különtudósítónk jelenti', cikkek, karcolatok, riportok, 1960); Vremja. gyejsztvija — sesztyigyeszjatije gödi ('A hatvanas években történt', dramaturgiai írások, 1963); Nyihto pro nyoho scse ne znal ('Akiről még senki sem tudott', drámai ballada, 1969); Tretyij Novij rik ('A harmadik újév', drámai ballada, 1972); Osztajusz szamim szoboj ('Maradok aki voltam', drámai ballada, 1975); Iszkussztvo ubezsdaty ('A meggyőzés művészete', publicisztika, 1988). O Magyarul: 1 vers (Szabó L., Szovjet Kultúra, 1951, 12.). Scher Vera

Svejdaung Nandatu (írói név); Maung Illa (családi név); (Szolin, 1738—1788): birmán költő. Műveiben az elsők közt nyúlt világi témákhoz. Két jelentős irodalmi értékű jagan műfajú elbeszélő költeménye maradt fenn. Ezek egyike a Mvenum, melyben a Mvenum hercegnő és Nanda király szerelméről szóló legendát dolgozta fel. E befejezetlen mű a birmán irodalom első jagan költeménye, mely szatirikus és humoros elemeket is tartalmaz. A másik a Padethajaza által is feldolgozott Thuza c. történet változata, a Ngave-daung ('Az ezüst hegy'). O írod.: Hla Pe: The Poetry of Burma ( Journal of the Burma Research Society, 1971, 54.); K. Whitbread: An introduction to Burmese language and literature (NOAG, 1969, 105.). Bögös László

Sveinbjörn Egilsson [szve'jnbjödn ejitlszon]; Sveinbjörn Egilsson (írásváltozat); (Innri-Njardvik, DNy-Izland, 1791. dec. 24.—Reykjavík, 1852. aug. 17.): izlandi költő, műfordító, filológus, B. Gröndal költő apja. Kamaszkorában M. Stephensenné\, a honi felvilágosodás nagy alakjánál nevelkedett. Koppenhágában és Breslauban (ma Wroclaw, Lengyelo.) végezte egyetemi tanulmányait. Utána élete végéig gimnáziumi tanár, illetve igazgató volt. O Egyetlen posztumusz verseskötetén Ljódmaeli ('Versek', önéletrajzi bev.-vel, Jón Árnason életrajzával, 1856, majd 1952) — kívül, nevezetesek Homérosz Iliászának és Odüszszeiájának fordításai, melyeket előbb prózában tett közzé (1846—1855), élénkítve ezzel a honi modern prózastílust. Utóbb az Odüsszeiát versben — a hexameter helyett

Svendsen [szvenszen], Hanne Marié (férjezett név); Hanne Marié Jensen (eredeti név); (Skagen, 1933. aug. 27.—): dán írónő, irodalomtörténész. A koppenhágai egyetemen dán és német szakon szerzett diplomát, majd a Dán Rádió munkatársa, ill. 31

SVENI letá. Slovenslcé pohlady, Revue svetovej literatúry) szerkesztőjeként dolgozott. O Már 1960-tól folyamatosan jelentek meg hoszszabb-rövidebb elbeszélései szlovák irodalmi folyóiratokban, de első novellagyűjteménye csak 1973-ban látott napvilágot Biela páni Zuzana ('Zsuzsanna, fehér aszszony') címen, melynek történetei a nők életével, sorsával foglalkoznak. Hősnői többnyire szenvedő asszonyok, akik sem munkájukban, sem a társadalomban nem képesek megtalálni a teljesértékű érvényesülést, mindenütt értetlenséggel és elutasítással találják szemben magukat. Limbovy háj ('Cirbolyafenyő-liget', 1974) c. művében a 2. világháború éveit és a szlovák nemzeti felkelés időszakát ábrázolja, de nem a hagyományos, megszokott módon. Szülőföldje, a Tátra vidéke asszonyainak életét, szociális és háborús szenvedéseit az érzelmi problémák elemzésével próbálja bemutatni, melyből az önéletrajzi motívumok sem hiányoznak. ZátiSie s gitáron ('Csendélet gitárral', 1977) és Maly herbár ("Kis növénygyűjtemény', 1979) c. elbeszélésköteteiben a fiatalok mindennapjairól, a társadalomba való beilleszkedésükről, egymáshoz való viszonyukról ír. O Műve még: Jabléné jadierka ('Álmamagocska, elb.-ek, 1988). O Magyarul: 1—1 elb. (Kövesdi J., Vasárnapi Új Szó, 1978. 98.; Deák P., uo„ 1980, 4.; Cséfalvay Eszter, Agvaghegedű, anto., 1982; L. Gálv Olga, Hét, 1983, 32.; Illés A., Nő, 1984, 38.). Olgyay Viktória

1972 és 1979 között a színházi és irodalmi szerkesztőség helyettes vezetője volt. 1954ben kötött házasságot W. Svendsen kiadói igazgatóval, akivel közösen írta a németül kiadott Geschichte der Dánischen Literatur ('A dán irodalom története', 1964) c. művet. O Szépirodalmi színrelépése előtt irodalmi szakkönyve jelent meg. Első lírai regénye, a Mathildes drommebog ('Mathilde álomkönyve', 1977) modern mese a nemi szerepekről, valamint egy feleség és anya hétköznapjairól és képzeletvilágáról. Dans under frostmánen ('Tánc a fagyos hold alatt', 1979) c. pszichológiai nőregénye izgalmas cselekménnyel, szatirikus és társadalomkritikus tónusban fest képet a koppenhágai irodalmi és politikai életről. A kortárs dán irodalom egyik legszebb alkotása az 1985-ben megjelent, mágikus, meseszerű regénye a Guldkuglen ('Az aranygolyó'), amely lenyűgözően számol be egy kis sziget lakóinak kilenc egymást követő generációjáról, s egyben az emberi lét misztériumáról. Kaila pá Fyret ('Kaila a világítótoronyban', reg., 1987) c. alkotásának hősei mitikus körülmények között elmélkednek jóságról és gonoszságról, az Istenről és az ördögről, valamint az élet rejtelmeiről. Az álom- és mesevilág keveredik a valósággal Under solen ('A nap alatt', 1991) c. nagy sikerű regényében is. amely ezzel együtt mindennapi emberekről szóló, realisztikus mű. Művészete elismeréséül 1985-ben a Kritikusok díját, majd 1987-ben a H. Bang emlékdíjait nyerte el. O Egyéb fő művei: Klovnefisk ('Bohóchal', 1980); Samtale med Gud og med Fandens oldemor ('Beszélgetés Istennel és az Ördög öreganyjával', nlák, 1982); Rosmarin og Heksevin ('Rozmaring és varázsital', dráma. 1987): Den rode sten ('A vörös kő', reg. 1990). O írod.: S. Dalager—A.-M. Mai: Danske kvindelige forfattere (1982). Baksy Péter

Svensk litteraturtidning: svéd irodalom,

Phosphoros.

Svensson [szvenszon], Olle (írói név); Olof Anselm Svensson (családi név); (Bollnás, 1904. szept. 12.—Ludvika, 1972. szept. 4.): svéd költő, író. Népfőiskolát végzett, majd 1930-ig mezőgazdasági és erdészeti munkás volt. O Első verseskötetében — Som mitt liv ('Mint életem', 1934) - már megjelenik költészetének központi motívuma: a nyomorúságos hétköznapokból a költészet esztétikája, az önmegvalósítás, valamint a természetben való megnyugvás által való felemelkedés óhajtása. Természetés emberszeretete sugárzik további versesköteteiből is: Spár och spillror ('Nyomok és törmelékek', 1937); Primitív drömkonst ("Primitív álomlátás', 1943); Om hösten ('Ősszel', 1948); Nedanför flod och fali ('A folyó és a vízesés alatt', 1954); Den barmhjartiga samariten ('Az irgalmas szamaritánus', 1957). Az eredeti motívum bomlik ki első regényeiben: Hon som ville bli fri ('A nő, aki szabad akart lenni', 1946) és Han

Sve Ni (1818—1878): birmán (Burma) költő. A Konbaung korszak világi szerzője, a -*jagan versformát használta. Legnevezetesebb műve az 536. dzsátakából merítő Pjinsza papi ('Egy hölgy öt hibával'), melynek vallásos eredete ellenére pornográf jellegű részletei is vannak. O írod.: Hla Pe: The Burmese Poetry (Journal of The Burma Research Society, 1971, 54.). Bögös László Svenková [svenkováj, Viera Dindoéová (családi név); (Felka, 1937. nov. 3.—): szlovák írónő. A pozsonyi Komensky Egyetemen szerzett szlovák—orosz szakon diplomát. Szlovák irodalmi folyóiratok (Mladé 32

SVETL A., Mezsgyék, anto., 1980). O írod.: I. Hauge:- Debuterende lyrikere (Vinduet, 1948). ' Baksy Péter

vitte bit diktare ("A férfi, aki költőnek készült'. 1947). Posztumusz jelent meg Kvarlátenskap ('Hagyaték', költ.-ek, 1974) e. kötete. O Egyéb fő művei: De sjujárnringarna ('A hét vasgyűrű', reg., 1950); Fjdrransommar ('Távoli nyár', reg., 1953): Resa under en vildapel. Istállet för memoarer ('Utazás egy vadalmafa alatt. Memoár helyett'. reg., 1959); Sena sagor ('Kései mesék', költ.-ek, 1967). O Magyarul: 1 vers (Hajdú H.. Skandináv költők, 1964); 1 vers (uő, A világirodalom ars poeticái, anto., 1965). O írod.: B. Jandel: Tvánget till frihet. En kommentár till Olle Svenssons författarskap (Samtid och framtid, 1948); B. Svensson: Tre Daladiktare till áminnelse. En resa i midsommantid 1972 (Horisont, 1972.6.). Balcsy Péter

Sverris saga: ->Kari Jónsson Svetic, Milos: —•Hadzic. Jovan Svetina [szvetí'na], Ivo (Ljubljana, 1948. szept. 6.—): szlovén költő, drámaíró, publicista. A Ljubljanai Egyetem Bölcsészettudományi Karán szerzett diplomát összehasonlító irodalomtörténetből. O Lírája általában esztétizáló, egzotikus — időnként szatirikus — elemekkel, nem idegenek tőle az aktuálpolitikai témák sem. Kísérletező hajlamú avantgárd költő lévén, több formabontó költészeti csoportosulásnak volt tagja (pl. a ,,441" csoport), és kísérleti színházi produkciókban is részt vett (ő rendezte pl. a „Pekarna" elnevezésű társulat nagy sikerű Gilgames-előadását). Angolból fordít. O Főbb művei: Plovi na jagodi papa magnolija do zlalih vladnih palai ('Epren úszik a magnólia tütii a kormány arany palotái felé', költ.-ek, 1971); Botticelli f u a . : költ.-ek, 1975); Dissertationes ('Értekezések', költ.-ek, 1977); Lepotica in zver ('A szépséges leány és a vadállat5, dráma, 1985); Almagest ('ua.\ versek, 1991). O Magyarul: 8 vers (Tandori 1)., Hogy is állunk, anto., 1984). Gyetvai Mária

Sverdrup [szverdrüp]. Harald Ulrik (Vestvágoy, 1923. máj. 29.—): norvég költő. A háború alatt Angliában teljesített katonai szolgálatot, és részt vett az 1944-es légi hadműveletekben a kontinensen. O 1948-ban jelent meg első verseskötete, Dr&m og drift ('Álom és ösztön'), melyet formai egyszerűség, impulzív frissesség, s ugyanakkor érzékiség és költői alkotóerő jellemez. Kötöttebb forma és nagyobb biztonság érzékelhető 1953-as kötetében: Han finner sin elskede ('Rátalál szerelmére'). További művészi fejlődés áll az Isbjomfantasi ("A jegesmedve-fantázia', 1961) és a Sang til solen ('Enek a naphoz', 1964) c. kötetek hátterében. A háború és a frontszolgálat gyakran jelenik meg költészetében, de nem mint személyes élmény, hanem mint az iszonyat és az élettagadás szimbóluma. A Fariig vind ('Fenyegető szél', 1969) és a Fredlose ord ('Nyugtalan szavak', 1971) c. kötetek erősödő szociális elkötelezettségről vallanak erősen szatirikus költeményekben. 1973-ban szerelmes verseiből jelent meg válogatás Kjaerlighet ('Szerelem') c. O Egyéb fő művei: Sankt Elms ild ('Szent Elmo tüze', költ.-ek, 1958); Snurrebassen og andre toysevers ('A búgócsiga és más kecskerímek', gyermekversek, 1958); Negeren og solsikken ('A néger és a napraforgó', útleírás, 1965); Paradisets barn ('A paradicsom gyermekei', reg., 1968); Gronn kalender ('Zöld kalendárium', költ.-ek, 1974); Fugleskremsel ('Madárijesztő', költ.-ek, 1980); Lysets oyeblikk ('A világosság pillanata', költ.-ek. 1985). O Magyarul: 2 vers (Bernáth I., Skandináv költők antológiája, 1967); 1 vers (uő, Verses világjárás, anto., 1971); 9 vers (Csorba Gy., Fodor A., Sulyok V., Téli levél, anto., 1976); 2 vers (Csorba Gv., Kettőshangzat, 1976); 3 vers (Fodor 3

Svetina [szvetína], Tone (Bled, 1925. nov. 15.—); szlovén író, szobrász. A 2. világháborúban besorozták a német hadseregbe, de hamarosan átállt a partizánokhoz. A háború után különböző politikai és igazgatási funkciókat töltött be. O Hagyományos realista stílusban ír vadászatról, alpinizmusról, elsősorban háborús témákat dolgoz fel. Nagyszabású történelmi regénye, az Ukana ('Csapda', 1965—1987) a 2. világháború egyik legsikeresebb feldolgoszlovén irodalomban. O Egyéb főbb művei: Orlovsko gnezdo ('Sasfészek', karcolatok, 1963); Stena ('Fal', reg., 1973); VoUiíi ('Farkaskölykök', reg., 1980); Ljubezen trojanski konj ('A szerelem trójai faló', kisreg., 1988). Joze Faganel Svétlá [szvjetlá], Karolina (írói név); Johanna Rottová (családi név); Karolina Muzíková (férjezett név); (Prága, 1830T febr. 24.—uo., 1899. szept. 7.): cseh írónő. Csehnémet kereskedő családban született. Nyárspolgári környezetben nőtt fel, és csak P. Muzík nevű házitanítójának, a későbbiekben férjének hatására ébredt fel nemzeti öntudata és fordult szembe maradi világá33

SVETL na Wirthová, 1963-tól J . Kadlec volt a főszerkesztője. A szerkesztőbizottság összetétele az évek folyamán változott; 1956 és 1958 között a neves cseh prózaíró, J . Skvorecky is dolgozott a szerkesztőségben, de Zbabélci ('Gyávák', 1958) c. regényének megjelenése után, pártutasításra, elbocsátották. O A folyóirat kezdettől fogva szemelvényeket közölt a világ legkülönbözőbb irodalmaiból a költészet, a próza, a dráma, a film, az elmélet és a recenziók rovatban egyaránt. Az 1950-es években elsősorban a szocialista világirodalom képezte hivatalosan a világirodalmat; a fejlődő országok irodalmaiból is közöltek írásokat. Az 1960as években a ,,haladó nyugati irodalomra" hivatkozva lehetőség nyílt valódi világirodalmi értékek bemutatására, ami egyben az uralkodó szocialista realizmusból való kitörést is jelentette. O Az 1960-as évek első felében a szovjet prózát B. Okudzsava mellett A. Szolzsenyicin képviselte. Az amerikai irodalomból — melyből éppen J . Skvorecky fordított sokat — W. Faulkner, -J. Updike, W. Saroyan prózai műveiből közöltek szemelvényeket; az amerikai költészetet A. Ginsberg képviselte. Az angol irodalomból a ->dühös fiatalok, köztük főleg A. Sillitoe prózáját jelentették meg. A francia irodalom vonatkozásában az újregény vált központivá, melyet elsősorban A. Robbe-Grillet képviselt. A drámairodalomból S. Beckett színdarabjait közölték. (Az 1960-as években Prágában az abszurd dráma lett az értelmiségi szín házközönség csemegéje.) Elsősorban a Divadlo Na Zábradlí ('Színház a korláton') játszotta E. lonesco, S. Beckett darabjait ( m e z e k e t a Svétová Iiteratura jelentetett meg), a hazai fiatal drámaírók, V. Havel, M. Uhde, J . Topol munkái mellett. Hasonló divat volt H. BöU műveinek olvasása is. Az 1960-as években prágai könyvkiadók több művét is kiadták, s a Svétová Iiteratura hasábjain Böll képviselte a német irodalmat. O A folyóirat már 1956-tól kezdve előzetest adott az emlékezetes 1963-as F. Kafka -é vfor du 1 ó ból, és időnként megjelentetett vele kapcsolatos cikkeket. 1963-ban a Kafkaszemelvények mellett E. Fischer róla szóló terjedelmes tanulmányát is közölték. O A magyar irodalmat az 1960-as évek első felében Karinthy Fr., Szabó L., Füst M., Német L. és Lengyelt, képviselték. O Az 1960-as évek vége felé Ludmila DuSková lett a főszerkesztő, s a folyóirat egyre több szemelvényt közölt a kortárs nyugati irodalomból. O Az 1970-es évek elején törés következett be. Az 1968-as prágai tavasz leverése után az ún. normalizációs időszak a cseh

val. J . Neruda és V. Hálek társaságába kerülve az úgynevezett Május Körhöz csatlakozott. Első szépprózai művét, a Dvojíprobuzení ('Kettős felébredés', 1858) c. elbeszélését a Máj c. almanachban tette közzé. További műveit is, akárcsak többi kortársa, főként almanachokban, folyóiratokban publikálta. Az 1870-es évek közepétől kezdve betegeskedett, és utolsó műveit már csak tollba mondta. O Irodalmi munkássága nagyon terjedelmes, sokféle témát és nagy időtávot fog át. A falusi nép és a prágai arisztokrácia, valamint a polgárság 18—19. sz.-i életét ábrázolta. Regényeibe, elbeszéléseibe gyakran beleszőtte saját élményeit, élettapasztalatait. Egyik fő élményforrása a Jestéd-vidék (ahonnan férje származott) népének élete. A Jestéd környékén szerzett benyomásait dolgozta fel ötkötetes regénysorozatában: Vesnicky román ('Falusi regény', 1867); KHz u potoka ('Kereszt a pataknál', 1868); Kantűröice ('Kántorfióka', 1869); Frantina (ua., 1870); Nemodlenec ('Istentagadó', 1878) c. műveiben. Falusi témájú Hubiíka ('Csók', 1871) c. elbeszélése is, amely Eliska Krásnoliorská feldolgozásában B. Smetana azonos című operájának szövegkönyvéül szolgált. Prágában játszódik Nékolik archű z rodinné kroniky ('Néhány lap a családi krónikából', 1862) c. visszaemlékezésszerű műve. O írod.: Terézia Nováková: Karolina Svétlá, její zivot a její spisy (1890); J . Spicák: Karolina Svétlá (1962). Sándor László Svetloszc ^'világosság'): vajdasági ruszin folyóirat. Bács-szerémi ruszin nyelvű irodalmi, kulturális és társadalmi periodika. 1952-ben indult, s 1954-től egy időre betiltották. Betiltása előtt Ruszki Kereszturban jelentették meg, évente négyszer. Fő- és felelős szerkesztője Gy. Varga volt. A jugoszláviai ruszinok egyetlen folyóirata 1966-tól jelenik meg újra, 1977 óta kéthavonta. Jelenlegi fő- és felelős szerkesztője Gy. Papharhaji. Napjainkban Újvidéken jelenik meg. O 1966 és 1971 között, ritkán, ukrán irodalmi nyelvű anyagot is közölt. A folyóirat vezető szerepet játszik a ruszin irodalmi élet szervezésében. Jól tükrözi a fiatal ruszin irodalom folyamatait, poétikai felfogásait. Hasábjain helyet kapnak a jugoszláv irodalmak és a világirodalom fordításai is. Lapjain magyar szerzők fordításai is olvashatók. Udvari István Svétová Iiteratura (cseh 'világirodalom'): cseh folyóirat. 1956-ban indult, azóta kéthavonként folyamatosan jelenik meg az Odeon kiadónál. Indulásakor Boze34

SVEVO irodalomra is nagy csapást mért. A hatalom a kultúra minden területén lecserélte az embereket, s így a Svétová literatura szerkesztősége, színvonala is megváltozott. Kisebb fellendülés csak az 1970-es, 1980-as évek fordulóján volt tapasztalható, bár az 1960-as évek színvonalát ekkor sem érte el. O Az 1980-as években Z. Volny lett a főszerkesztő, s ettől kezdve elsősorban az ún. haladó és a szocialista irodalom kapta a legnagyobb helyet, de a nyugati, elsősorban az amerikai irodalom, így az amerikai realizmus is megjelent a folyóiratban, elsősorban W. Faulkner műveivel. Elbeszéléseit folytatásokban közölték: csakúgy mint J. Heller: Good as Gold ( : Az isteni arany') c. regényét; W. Allén és E. L. Doctorow is szerepeltek írásaikkal. O A francia prózát főleg Marguerite Duras, a költészetet a már klasszikusnak számító szürrealista költő, Ph. Soupault képviselte. A szovjet, illetve az orosz irodalom legrangosabbjai: Anna Ahmatova és V. Viszockij, B. Paszternak is helyet kaptak verseikkel, M. Bulgakov és V. Suksin pedig prózájukkal. Ebben az időszakban a német irodalom gyéren képviseltette magát, a neoromantikus H. Hesse műveiből közölt szemelvényeket leszámítva. A magyar irodalmat az 1980-as években többek között Örkény I., Galgóczi Erzsébet elbeszélései, és az akkori mo.-i bestseller író, Végh A. Miért beteg a magyar futball? c. regényének szemelvényei jelentették. O 1990-től kezdve az egész cseh kulturális élet alapos változáson megy át, nagy fellendülést él meg; nem léteznek többé tilos témák vagy tiltott irodalmak. A Svétová literatura főszerkesztője azóta V. Falada, majd Anna Kareninová-Fureková lett. A szerkesztőbizottság kiszélesedett (köztük van újra J. Skvorecícy is); színvonalas, reprezentatív, a nagyvilág felé irányuló folyóirattá vált. O írod.: Rákos P.: Svétová literatura — a cseh Nagyvilág (Nagyv, 1965, 1.). Hankó B. Ludmilla

Svevo [zvevo], Italo (írói név); Áron Ettore Schmitz (eredeti családi név); E. Samigli (álnév); (Trieszt, 1861. dec. 19.—Motta di Livenza, Treviso köz., 1928. szept. 11.): olasz író. Zsidó családból származott, üzletember apja a Raj na-vidékről telepedett át Triesztbe. Kisgyermekkorát Triesztben töltötte. A család otthon a trieszti nyelvjárást beszélte, így nem meglepő, hogy 1874-ben a Würzburg melletti Segnitz kereskedelmi iskolájába Íratták be német szóra Adolfo és Elio nevű öccsei vei együtt. 1878-ban tért vissza szülővárosába és a Pasquale Revoltella felső kereskedelmi iskolában folytatta tanulmányait. 1880-tól a család anyagi helyzete megromlott, és a fiatal Svevo a bécsi Union-bank trieszti fiókjában német-francia levelezőként helyezkedett el. Munkája mellett sokat olvasott, minden szabad idejét a városi könyvtárban töltötte. Megismerte az olasz klaszszikusokat Boccacciotól Pascoliig, a világirodalomból Schopenhauert, a nagy francia regényeket egészen Zoláig. Irodalmi tevékenységét az irredenta érzelmű L'Indipendente trieszti lapnál kezdte, ahol az akkor rendkívül fejlett trieszti színházi életről írt kritikákat, de aktuális cikkeket is közölt az újság irodalmi rovatában. Ez az újság adta közre első két munkáját, a Lotta ('Harc', 1888) és a L'assassinio di via Belpoggio ('A Belpoggio utcai gyilkosság', 1890) c. kriminovellát. Ezen kívül a másik irredenta beállítottságú lap, az II Piccolo számára kivonatolta a külföldi sajtót. Egy időben órákat is vállalt a már említett Pasquale Revoltella felső kereskedelmi iskolában, ahol üzleti levelezést tanított. Első regénye, amelyet 1888-ban kezdett írni, Una vita ('Egy élet', 1892) c. és Italo Svevo szerzői névvel jelent meg; főszereplője íiatal banktisztviselő. A regényt visszhangtalanság fogadta. O Elio öccse 1886-ban meghalt; fennmaradt naplója értékes adalék volt Svevo irodalmi fejlődésének első korszakához. Öccse halálának évében barátságot kötött U. Verudával, a kitűnő társalgó, éles és kritikus szellemű impresszionista festővel, akiről A vénülés évei Balli szobrászát formázta meg. Apja 1892-ben, anyja 1895ben halt meg; 1896-ban feleségül vette unokahúgát, a jómódú Livia Venezianit. Megjelentette második regényét, a Senilitát (1898: Lontay L., A vénülés évei, 1965; film: M. Bolognini, olasz—francia, 1961) c., amely először a L'Indipendente hasábjain folytatásokban, majd ugyanabban az évben könyv alakban is megjelent. A művet a korábbinál is mélyebb hallgatás fogadta. Ezért Svevo 25 évig nem nyúlt a regény

Sve U Daun (U Pe Then, Mantalé, 1889. okt. 24.—): burmai író, műfordító. Elsősorban detektívtörténetei ismertek, de ezeknél figyelemreméltóbb műfordítói tevékenysége: ő ültette át burmai nyelvre L. Tolsztoj két nagy művét, a Háború és békét és az Anna Kareninát, valamint Solohov Csendes Donját. Munkássága csúcspontjának tekinthető négykötetes önéletrajzi írása, amelyet Da da hma dan din a dve a kor mja ('Gondolatok és események') c. 1961-ben jelentetett meg. Bögös László 3*

35

SVEVO műfajához, viszont szorgalmasan írta rövidebb-hosszabb novelláit és színdarabjait. Letizia leánya születése után 2 évvel, 1899ben belépett apósa festék- és lakkgyárába. Kezdetben Triesztben és a Velence melletti Muranóban dolgozott, 1901-tól üzletkötői feladatokat látott el, e minőségében Franciao.-ba, Németo.-ba, Ausztriába és főként Angliába utazgatott. 1905-ben Triesztben megismerte a Berlitz iskolában angol nyelvet tanító J . Joyce-ot, aki nagy lelkesedéssel olvasta el a korábban megjelent két regényét. Joyce hívta fel Svevo figyelmét (1908 és 1910 között) Freud munkáira; Svevo el is kezdte az Alomfejtés fordítását. Az I. világháború idején visszavonultan élt: kedvenc hegedűjének szentelte idejét és szorgalmasan olvasta az angol klasszikusokat. Freud hatására egyre nagyobb érdeklődéssel fordult a lélektani elemzésekhez és az ezekkel összefüggő problémákhoz is. Ebben a légkörben érett meg benne harmadik regényének — fő művének — gondolata, melyet 1919-ben kezdett írni és négy évvel később fejezett be és adott ki. A La coscienza di Zeno (1923: Telegdi Polgár I., Zeno tudata, 1967) c. művét a bolognai Cappelli kiadó jelentette meg A. Frescura lektor javaslatára és nyelvi csiszolása után. A ma már az olasz lélektani regény egyik „őségnek tekintendő munkát egyelőre viszonylagos csend fogadta. 1924-ben Joyce elolvasta és a francia kritikusok, V. Larbaud és B. Crémieux figyelmébe ajánlotta a Zeno tudatát. Ők méltó cikkeket jelentettek meg a regényről, ezáltal megszületett az első siker külföldön. Olasz nyelven E. Montale írt elismerő cikket róla 1925-ben a L'Esame c. folyóiratban, majd 1926-ban folytatódtak az olasz recenziók is. Ugyancsak Montale tette közzé 1926-ban a Presentazione di Italo Svevo (Ttalo Svevo bemutatása') c. cikkét az II Quindicinale c., akkor induló folyóiratban is. Ez volt az első igazi kritikai siker Olaszo.-ban Svevo számára. A Zeno tudata 1927-ben megjelent Párizsban francia, 1930-ban New Yorkban angol fordításban. Az olasz olvasóközönség azonban igen nehezen barátkozott meg a svevói stílussal, ám Montale és a külföld elismerése nagy örömet szerzett az írónak, s különösen az, hogy a Zeno tudata megjelent francia fordításban is. Végül az olasz kiadók is felfigyeltek rá, 1927-ben második kiadásban, nyelvileg átfésülve megjelent a Vénülés évei. O A halála előtti években számos novellát írt, ill. fejezett be korábbi kéziratokból. Ekkor ismerkedett meg Proustta,] és Kafka műveivel. Belekezdett egy negyedik regénybe, amelynek csupán egyetlen fejezete készült

el, mert az író autóbaleset áldozata lett. O Svevo szülővárosa Trieszt, az a város, amely személyiségét formálta, ahol íróvá vált és élete végéig alkotott. Trieszt az író alkotói tevékenységének jelentős részében közigazgatásilag az Osztrák—Magyar Monarchiához tartozott, ahová 1918. nov. 3án vonult be az olasz hadsereg. A többszáz éves város Mária Terézia, uralkodása alatt kezdett iparosodni: a nagybirtokosok városából fontos kereskedelmi központtá vált. Szívesen jöttek ide a monarchia rangos tisztviselői, a francia forradalmak elől menekülő arisztokraták, érződött itt az északés kelet-európai kultúra hatása, ugyanúgy, mint a francia szellem. Trieszt irodalma a nyelvi, nemzetiségi, ideológiai Összetettség példája. Trieszt kétlelkű város volt: közigazgatásilag Bécs a fővárosa, ám eszmei, szívbéli fővárosa valójában Róma vagy Firenze. Trieszt részt vett a monarchia élénk intellektuális életében, kereskedelmi és pénzügyi vérkeringésében, ugyanakkor érzelmeiben mély vágyat érzett az egységes Itáliához való tartozás iránt, és szenvedett ettől az ellentmondástól. A 19. sz. utolsó éveiben — minden politikai és gazdasági egyensúly ellenére — Trieszt kulturális dinamizmusát vizsgálva a levegőben volt a változás előszele, amely a kibontakozó irredenta megnyilvánulásokból érződött leginkább. Ebből is eredt, hogy Trieszt érzékeny volt minden társadalmi és politikai problémára. O Svevo művészi és emberi érlelődése, fejlődése három korszakra oszlik: 1. 1875-től 1879-ig az irodalmi kezdetek és előkészületi korszak; 2. 1880-tól 1889-ig az alapozás, választás, az írói orientáció évei, találkozás a francia naturalizmussal, majd a schopenhaueri filozófiával; 3. az 1890 és 1921 közötti időszakban íróvá fejlődött, önálló lélektani kutatásai, technikaitapasztalati érettsége főként az Una vitában és A vénülés eveiben érződnek, de a Zeno tudatában, novelláiban és színműveiben is kibontakoznak. O Trilógiának beillő három jelentős regénye közül az Una vita az első. Erősen érezhető r a j t a a naturalista hatás, környezet. A társadalom és egyén konfliktusát ábrázolja, ami ebben a korszakban erősen foglalkoztatta az írót. A konfliktust egy fiatal banktisztviselő, Alfonso Nitti kalandján és tragédiáján keresztül mutatja be. A főszereplő képtelen, élhetetlen alak — a regény eredeti címe is Un inetto ('Ostoba fickó') — volt. Nitti, a vidékről Triesztbe érkező fiatalember a Maller banknál helyezkedik el. I t t két világgal találja szembe magát; a bank mindennapi életével, s a főnöke szép és szeszé-

36

SVEVO kúra során sem sikerül leszoknia a dohányzásról. Soha nem ér véget ,,az utolsó cigaretták" sora. A regény egyik központi motívuma a betegség és egészség közötti dialektika. Az epizód önálló humoros műként is megállná a helyét. Az Apám halála c. epizód apja betegeskedését, halálát meséli el. A betegség drámai-humoros szituációját a halál tragikussá növeli. A Házasságom története Zeno apja halála utáni ügyetlenkedéseit írja le. Képtelen a céget vezetni, csak egy jó házasság mentheti meg a tönkremenéstől. Barátságot is köt Giovanni Maifenti sikeres üzletemberrel, akinek három lánya van, Ada. Augusta és Alberta. A szép Ada tetszik is neki. de egy szeánszon történt félreértés miatt a kedves, de csúnyácska Augustát kell feleségül vennie. Ada egy Guido Speier nevű műkedvelő hegedűs felesége lesz. A feleség és szerető, epizódban Zeno Carlával, a csinos, fiatal, énekelni tanuló leánnyal való kalandját meséli el, akinek anyagi támogatója és szeretője lesz. Házasságról azonban szó sem eshet; Zeno, az eszményi férj soha nem válna el feleségétől, ismerősei sem ezt várják el tőle, megrendülnének, ha megtenné. Carla aztán férjhez megy egy fiatalemberhez. Az Egy kereskedelmi társulás története a Speiervállalkozás csődjét, Guidónak, Zeno sógorának tehetetlenségét, kalandor tőzsdézését, szándéka ellenére halállal végződő műöngyilkosságát és a család, feleség, környezet reakcióit meséli el. Az író a témák és szituációk sokaságát gyűjti össze, a regényt társadalmi korrajzzá szélesítve. Az utolsó rész a Pszichoanalízis, amelyben Zeno nem tagadhatja meg betegségét, legbelsőbb énjét, „freudi" doktora a pszichoanalízis módszerét alkalmazza, leíratja vele visszaemlékezéseit. Hirtelen megszakad az elbeszélés fonala. Zeno úgy dönt, hogy a pokolba küldi az orvost a kúrával együtt. Másrészről elérkeztünk az 1. világháborúig, Zeno Cosini Italo Svevóvá válik és emlékezete nem csapong tovább. „Különös könyv ez a Zeno tudata: a Svevo által megfestett szereplők nemcsak leggazdagabb, de legváltozatosabb színpadát is elénk tárja." — írta Montale. O Az Una vitában a társadalmi háttér a kispolgárságra korlátozódik, és a felsőbb osztályok életébe csak a kulcslyukon keresztül pillanthatunk be; A Vénülés éveiben a bohém világban és a kistisztviselők világában találjuk magunkat; a Zeno tudata sorai között viszont a pénzes nagypolgárság életébe tekintünk be. A regények főszereplői is fokozatosan érnek: Alfonso Nitti Emilio Brentanivá válik, aki elfogadja az életét és kigyógyul a kudarcból; Emi-

lyes leányának, Annettának luxuskörnyezetével. A két fő szál mellett megismerjük a Lanussi-házat, ahol Nitti albérletben lakik és Laurát, akivel kapcsolatba kerül. Ám Annettába, Maller lányába szeret bele, együtt próbálkoznak regényírással. A lány szeszélyes, csalfa, Alfonso pedig alázatos, nem küzd a lányért, nem törtet; meg is alázzák. Az öngyilkosságba menekül, mert sem a törtetést, sem a megalázottságot nem tudja vállalni; az önkéntes halált véli az egyetlen megoldásnak. B. Maier szerint ,,Alfonso jellemzője az. hogy nem tud éln i . . . " , és ez korjelenség. O Második regényében A vénülés éveiben a másik nagv „élhetetlen" figura kalandját meséli el, Emilio Brentaniét, aki beleszeret a csapodár Angiolinába, de nem óhajtja kompromittálni családját és karrierjét, s ezt meg is mondja a lánynak. Emilio valósággal szenved a kihívóan vulgáris Angiolina mellett, ám mégsem t u d j a elhagyni, olyan érzéki hatással van rá a nő. Őrülten féltékeny Angiolinára, s nem is ok nélkül. Végül szobrász barátja, Balli (azaz Umberto Veruda) világosítja fel Brentanit a lány viselkedéséről, egy esernyőssel fenntartott kapcsolatáról. A szobrászba Amalia, Emilio csúnyácska, vénlány húga reménytelenül szerelmes; Amalia végül megbetegszik és meghal. Húgának halála és Angiolina hűtlensége végre kijózanítja Brentanit, elhagyja a nála jóval fiatalabb leányt; ám gondolataiban emlékként tovább él; képzeletében nemes tulajdonságokkal ruházza fel. A regény alapmotívuma a féltékenység, amely az előző regényhez képest új jelenség; Nitti nem azért öli meg magát, mert kedvesét más karjai között találja, Brentani viszont mélységesen szenved ettől. A regény egységes hangnemű, érett mű, a kezdősoroktól a zárómondatig egyetlen stílus van jelen. Az epizódok, a féltékenységet szító személyekkel való emlékezetes találkozások először a történet keretét adják, később ebből nő ki a vezérfonal. Ez már lélektani-elemző próza. O Harmadik, legterjedelmesebb regénye a Zeno tudata. Ez voltaképp lélektani komédia, kezdet és vég nélküli előadás, ahol az író végérvényesen leszámol a hagyományos regény műfajával. A regény előszava és bevezetése után következik a tényleges történet hat hosszú epizód formájában; ezeket a főszereplő, Zeno meséli el egyes szám első személyében. Zeno akaratgyenge ember, akit sodor az ár, ám valahogy mégis mindig megtalálja a helyes utat. A dohányzás c. epizód vezeti be az olvasót a regény egyik kulcsszituációjába és ismerteti meg a főszereplővel, Zénóval, akinek kórházi elvonó-

37

SVEVO lio Brentani viszont Zeno Cosinivé lesz; aki már egy befutott, karriert elért Brentani. O Negyedik regényének egyetlen fejezete készült csak el, címe II vecchione ('Az öreg', 1928). Főszereplője az öreg Zeno lett volna. Svevo a tényleges klinikai szenilitás állapotában lévő ember lelkiállapotát szándékozott tanulmányozni és megírni. O Svevo első irodalmi alkotása — színházi és irodalmi kritikák mellett —- két novella volt. Dolgozott más lapoknak is, pl. a La Tribu ('A törzs') c. politikai meséjét F. Turati adta ki 1897-ben az általa 1891-ben alapított La critica sociale c. folyóiratban. 1919 és 1921 közt barátjának és életrajzírójának, G. Gesarin&k La Nazione c. trieszti napilapjában közölt cikkeket. A novellaíráshoz egész életében hű maradt. Muranói tartózkodásának élményeit dolgozza fel az 1902 és 1912 közt írott, befejezetlen három novellájában (Marianna, Cimutti és In Serenella, 'A Serenella negyedben') erősen realista, verista színekkel. 1904-ből való a Lo specifico del dottor Menghi ('Menghi doktor találmánya') c., egy sajátos orvosi esetet feldolgozó novellája. 1910 k. írta Argo e il suo padrone ('Argosz és gazdája') c. novelláját, melynek átvitt értelme van; a kutyák és az emberek magatartásából filozófiai eszmefuttatásokat szűr le. Későbbi novelláiban erősödik az érzelmes, ironikus hang: önmagát ábrázolva vissza-viszatér az „élhetetlen alak" témája, amelyhez a feltételezett öregkori ügyefogyottságot párosítja; mindez feltétlenül szerepjátszás, s jelentékeny öngúny, minden hősies póz elvetése. Az érzelmesség uralkodik a L'avvenire dei ricordi ('Az emlékek jövője') c. novellában is, amely ifjúkori németo.-i utazását eleveníti fel, amikor anyjával, apjával ós három fivérével Segnitzbe, a kollégiumba utaztak. Leghíresebb jelenete egy wiirzburgi bankban játszódik, ahol nem fogadták el a Banca Triestina által kibocsátott csekket, s az apának egy másik, nagyobb bankban kellett csekkjét márkára váltania. 1925-ből való az Una burla riuscita ('Egy jól sikerült tréfa'), amelyben Mario Samigli írót egyik regényének új kiadása során becsapják. Az író öniróniával gondol vissza a történtekre, kedvenc póza ez az önmagát szívesen gúnyoló Svevónak. Leghíresebb novellájában, a kisregény hosszúságú, 1925-ben elkezdett, de befejezetlennek tartott Corto viaggio sentimentale ('Rövid érzelmes utazás') c. művében a Milánóból Velencéig tartó vonatút élményeit örökíti meg sajátos svevói modorban. Áz út folyamán alig történik valami; az író jóvoltából több különféle latitárssal ismerkedünk meg.

Velencében órákat kell várni a Trieszt felé menő vonatra; a hosszú idő alatt a görög vezetéknév (Aghios) mögé rejtőző Svevo gondolába száll a Velencéig utazó, Friuliból való Bacisszal. Svevo Velence-élménye is át meg át van szőve ironikus felhangokkal; szöges ellentétben áll pl. a nagy kortárs, G. D'Annunzio A tűz c. regényének retorikus, elragadtatott áradozásával. Hosszabb epizód a velencei állomás éttermében lefolyt beszélgetés Bacis és Aghios közt; a fiatalember előadja szerelmi történetét: szerelmes egy cselédlányba, ám anyagi okokból a gazda leányát kell elvennie. Aghios gunyoros, de sohasem bántó kommentárral kíséri az előadást. A történet Aghios úr számára kellemetlenül végződik; a bortól elnehezedve elalszik a vonaton, s Bacis ellopja tőle azt a 15000 lírát, amelyre szüksége van ahhoz, hogy megszabaduljon a kötelező házasságtól. A novella itt egy félmondattal befejeződik: ,,Alla stazione di Trieste" (vagyis: a trieszti állomáson). Nem tudjuk, mit akart még hozzáfűzni Svevo, nyilván csupán még néhány mondatot; a novella így is teljes egész. O A La novella del buon vecchio e della bella fanciulla ('A jó öregúr és a szép leány novellája') c. az előbbinél rövidebb, de azért terjedelmes elbeszélése szintén az öregséggel foglalkozik, a már említett rá jellemző öngúnnyal. A banális történet: a hatvanon túl járó férfi szerelme a húszéves lány iránt A vénülés eveinek viszszacsengése. Megváltozott ugyan a főszereplő kora, jócskán megöregedett, a leány azonban Angiolina hasonmása; a ,,nép"-ből jött. Szépsége azonnal elbűvöli a korosodó urat, a leány a szeretője lesz, s rendszeresen pénzt ad neki. Egy váratlan szívroham, s az a tény, hogy a leányt egy alkalommal megpillantja lakása ablaka alatt egy ifjú emberrel, döbbenti rá a férfit a valóságra, ami önironikus elméletek felállítására veszi rá. A viszony folytatása helyett azzal próbálkozik, hogy műveltté tegye a lányt. O Svevóval kapcsolatban gyakran hangzik el Joyce és Proust neve, mintha tőlük tanult volna. Svevo igazában azonban nem volt elmélyült olvasó, s így nem is nagyon kereste korának újdonságait. Kedvencei a 19. sz. írói, főleg a nagy franciák voltak, Balzac, Daudet, Flaubert, Zola. Szerette az érzelmes, ironikus Jean Pault, az oroszok közül pedig Dosztojevszkijt és Tolsztojt, talán Turgenyevet. Kétségkívül erősen rokonszenvezett Schopenhauer filozófiájával. Művészete a trieszti valóságból és élete eseményeiből nőtt ki, benne a lélek belső történései és egyfajta aprólékos, a kis jelentőségű dolgokra irányuló feltérképezése ötvöződik 38

SVEVO azzal az iróniával, amely stílusának különös jelleget ad. Ám lehet, hogy a lélekelemzés ürügy, s az író fő célja az öngúny, illetve a megszokott formulák, elfogadott értékek és ítéletek megkérdőjelezése másokkal és saját magával kapcsolatban is. Realista, naturalista, önironikus látásmódja mindenekelőtt a belső történésekre irányult; már S. Benco szóvá tette a Zeno tudata 1938-as harmadik kiadása elé írott előszavában, hogy szeretett városának külső története, a szélesebb társadalmi mozgások, a változások ábrázolása hiányzik életművéből. Pedig Svevo a monarchia idejében az olasz irredentizmus városi képviselőihez tartott. Amikor egy ízben a L'Indipendente egész szerkesztőségét letartóztatták, Svevo is azok közt volt, akik az újság további rendszeres megjelenését biztosították. Nevét ott találjuk az olaszbarát hazafias egyesületek vezérkarában. A líbiai háború után felerősödött olasz nacionalizmustól, ill. a hatalomra került fasizmustól azonban idegenkedett. Jellemző, hogy míg korábban rendszeresen írt a trieszti irredenta sajtóban, szülővárosának Olaszo.-hoz csatolása után mellőzte a hazafias lelkesedést. Nem volt kapcsolata a firenzei La Voce körrel sem, s nincs bizonyíték, hogy más indíttatású olasz lélekelemző írókat ismert volna, így nem figyelt fel a vele egykorú F. De Roberto írásművészetére; igaz, ez utóbbi lélekelemzéseit beleépítette a széles, freskószerű társadalmi körképébe. Ami Svevo stílusát illeti, az intellektuális indíttatású, fanyar, sokszor kiábrándult tartalom nem ölthet csillogó jelmezt. Stílusa nem sziporkázik. az elbeszélő próza lehetséges díszítményei is hiányoznak. Nem kedveli a hoszszú és bonyolult összetett mondatokat sem. O A kritika ma már Svevót a 20.-i olasz irodalom egyik legnagyobb írói személyiségének ismeri el. Annak a lelkiismereti válságnak az első képviselőjét, amelyből a dekadentizmus fejlődik ki. O Svevónak egész életére szóló és meg nem szűnő ambíciója volt a színház. Elemzésre hajló alkatánál fogva a kor erkölcseit, magatartásformáit vizsgálta drámai eszközökkel és ezeknek segítségével a századforduló polgári válságában az értékek összegzésére és megőrzésére törekedett. Darabjaiban megjelenik a szerelmi háromszög, a házasságtörés, illetve az üzleti világ. Témáit inkább a jószemű megfigyelő leíróképességével, semmint lényegi drámaisággal dolgozza fel. Egyes kifejezési eszközök felhasználásával, például a pszichoanalitikus vizsgálódással megelőzte ugyan korát, darabjai a közönség körében mégis mérsékelt érdeklődést keltettek,

főként addig, ameddig Svevo újjáértékelése nem történt meg. O Mindössze egy darabja, a Terzetto spezzato ('Széttört hármas') e. dráma 1927-es bemutatóját érhette meg. Számos színpadi munkája töredékben maradt vagy egyfelvonásos etűdként vált ismertté. Ilyenek az Una commedia inedita ('Kiadatlan komédia'); Prima del ballo ('A bál előtt'); La veritá ('Az igazság') c., 1880 körül írt rövid színdarabjai. Ebben a korai alkotói korszakában született a befejezetlen Ariosto governatore ('Ariosto, mint kormányzó') vagy a csehovi hangulatot árasztó II ladro in casa ('Tolvaj a házban', 1890) c. komédiája. Ennek középpontjában a kedélyes szélhámos figura, jómódú polgári családba házasodik és balek sógorától szerez pénzt kétes üzleteihez. II marito ('A férj', 1903) c, komédiájában, amely egyes vélemények szerint a legjelentősebb drámája, a főhős, Arcetri ügyvéd feleséggyilkosság miatt érzett lelkiismereti válságát boncolgatja. A bíróság a házastársi becsület védelmében elkövetett gyilkosság vádja alól ugyan felmenti az ügyvédet, akinek mégis szüksége van arra, hogy saját magának bizonyítsa be ártatlanságát. Erre azonban évek múltával sem képes, rá kell döbbennie ugyanis, hogy a gyilkosság elkövetésével jóvátehetetlenül bemocskolta önmagát és emberi kapcsolatait. A La rigenerazione ('A megfiatalodás', 1928) c. komédia az idős férfi fiatalodási kísérletét vizsgálja oly módon, hogy a komikus helyzetek és szóviccek hátterében fájdalmas élettapasztalatot. sejtet. A mű epikus jellegénél fogva híján van a drámai összetartó erőnek. O Egyéb drámai művei: Inferioritá ('Kisebbrendűség'); Le cugine ('Az unokanővérek'); L'avventuradi Maria ('Mária kalandja'). O Magyarul még: 1 tan. részi. (Tandori D., Ars poeticák a XX. századból, anto., 1982); 1 elb. (Magyarosi Gizella, Nagyv, 1991, 12.). O Kiad.: Opera Omnia ('Összes művei', B. Maier gondozásában, 1966); 1. Epistolario ('Levelezése', 1966); 2. Romanzi ('Regényei', 1969); 3. Racconti, Saggi, Pagine Sparse ('Elbeszélések, tanulmányok, szétszórt írások', 1968); 4. Commedie ('Színművek', 1969, U. Apollonio előszavával és jegyzeteivel). A 2. kötet B. Maier tollából tartalmazza Svevo utóéletét és az addigi kritika áttekintését. A 3. kötetben olvasható az 1. kötethez írott előszó után megjelent művekből leszűrt kiegészítés. Folyamatban van Svevo műveinek nyolc kötetre tervezett kritikai kiadása ugyancsak B. Maier gondozásában; Az 1. és 3. 1985-ben megjelent. A Scritti su Joyce ('Joyce-ról szóló írásai) c. gyűjteményes 39

SVIHR felfedezők', 1977). Tu sa usadíme ('Itt letelepszünk) c. 1979-ben M. Borgvláxal közösen terjedelmes történelmi regényt jelentetett meg az alföldi csabai terület szlovákok általi betelepítéséről, melyben lebilincselő és drámai események felsorakoztatásával, valamint konkrét adatok közlésével, az idetelepült emberek sorsán keresztül mutatja be két évszázad történetét. O A tényirodalom és a detektívregények témakörében orosz és lengyel nyelvű műveket fordít szlovákra. Olgyay Viktória

kötet 1986-ban látott napvilágot. O írod.: A Solaria ünnepi száma (1929); L. Veneziani-Svevo: Vita di mio marito (1958); S. Joyce: The Meeting of Svevo and Joyce (1965); Fábián L.: Társadalmi kudarc— személyes csőd. Tanulmány Svevo A vénülés évei c. regényéről (Nagyv, 1966, 1.); A. Momo: II teatro di Svevo (Ateneo veneto. 1967, 1—2.); G. Luti: Svevo (1967); N. Tmard: Italo Svevo et la crise de la bourgeoisie eurapéenne (1969); E. Montale: Italo Svevo (írók írókról. Huszadik századi tanulmányok, 1970); Lontay L.: Svevo és Montale egymásról (Nagyv, 1971, 12.); M. Sancho: Lettura di Italo Svevo (1971); G. Spagnoletti: Italo Svevo: La vita, il pensiero, i testi esemplari (1972); B. Maier: Italo Svevo (1973); Németh L.: Ttalo Svevo (Nagyv, 1974, 12.); B. Maloney: Italo Svevo: Á Critical Introduction (1974); R. Rimini: La morte nel salotto: Guida al teatro d'Italo Svevo (1974); N. Lebowitz: Italo Svevo (1978); Ch. C. Russel: Italo Svevo the Writer from Trieste, Reflections on His Background and His Work (1978); Atti del convegno su Svevo (1979); Szabó György: A kitagadott Svevo (Századunk olasz irodalmának kistükre és egyéb tanulmányok, 1979); E. Ghidetti: Italo Svevo (1980); G. A. Camerino: Svevo (1981); F. Petroni: Svevo (1983); B. Weiss: Italo Svevo (1988); J. Gatt-Rutter: Italo Svevo: A Double Life (1988). Herczeg Gyula—M. Lovas J udit—Nyerges László

Svingyin, Fegyir Havrilovics (Dzsankoj, 1913. márc. 2.—Bialystok, Lengyelo., 1943. ápr. 7.): ukrán költő. Szegény munkáscsaládban született, s egy gyermekkori betegsége miatt egész életében rokkant maradt. Tanított, majd egy falusi újság szerkesztőségében dolgozott. Részt vett a honvédő háborúban, fogságba került, majd a bialystoki koncentrációs táborban belehalt a kínzásokba. O Halála után megjelent verseskötetei: Hrozova juniszty ('Viharos ifjúság', 1957); Pisznya muzsnyih ('A bátrak dala', 1960); Pesznya pavsih v boju ('A harcban elesettek dala', 1964); Venok szlávi ('A dicsőség koszorúja', 1970). O írod.: A. Hrihoruk: Peljusztki nezabudok (Literaturna Hazeta, 1958. febr. 18.); I. Surhalo: Neszkorena pisznya. Pamjatyi poéta F. Svingvina, zakatovanoho hitlerivejami (Mology Ukrajini, 1959. aug. 25.); O. Juscsenko: V hrozu (Bezszmertniki, 1974). Lebovics Viktória

Svihran [svihran], Ladislav (Lutych, Belgium, 1931. dec. 15.—): szlovák író. 1938-ig Belgiumban élt, ahol szülei dolgoztak, alapiskolai és gimnáziumi tanulmányokat azonban már Szlovákiában folytatott. 1956-ban végzett a pozsonyi Tanárképző Főiskolán pedagógia- -pszichológia szakon és a Smena c. napilap, 1973-ig pedig a Smena kiadó szerkesztője lett. 1973 óta csak az irodalomnak él. O Riportjai, recenziói, cikkei már diákéveitől kezdve folyamatosan jelentek meg különböző szlovák folyóiratokban. Kulturizmus ducha ('A lélek kultúrája') c. pedagógiai- pszichológiai tárgyú első könyvével 1970-ben jelentkezett, mely az emlékezet megismerésével és tökéletesítésével foglalkozott. További művei tényfeltáró, oktató jellegűek és többnyire az ifjúság számára készültek: Tichy chlapec z Illinoisu ('Csendes fiú Illinoisból', 1971); Bozmarná zemegula ('Szeszélyes földgolyó', 1973); Kym neprisli muSketieri ('Amíg nem jöttek a muskétások', 1974); Nenápadní spoloóníci ('Feltűnés nélküli társak', 1976); Slávni vynálezcovia ('Híres

Svipdagsmál: —• Edda Svoba [svoba], Melchijoras; Sehwabe (német névalak); (Jsrutis, 1624. ?—Valtarkiemis, 1663. ?): litván költő. Königsbergben szentelték pappá, élete végéig kelet-porosz o.-i falvakban volt pap. Sok eredeti és fordított verse, zsoltára kéziratban maradt fent. Néhányat később, a 17. és 18. sz.-ban egyházi énekeskönyvekben adtak ki. Lengyel mintára a tonikus verselés művelője volt. O Magyarul: 1 vers (Tandori D., Litván költők, anto., 1980). Bojtár Endre Svoboda [szvobodaj, Frantisek Xavér (Mnísek u Prahy, 1860. okt. 25.—Prága, 1943. máj. 25.): cseh költő, író, drámaíró. Parasztcsaládban született, a reáliskolai érettségi után néhány szemesztert végzett a műszaki egyetemen, majd magántisztviselőként dolgozott nyugdíjazásáig. Emellett élénk irodalmi tevékenységet fejtett ki. Költőként tűnt fel az 1880-as években. Kötetei: Básne ('Versek', 1883, 1885); Nálady 40

SWADO z minulych dob ('Múlt idők hangulatai', 1890); Kvéty mych luóin ('Rétem virágai". 1896). Verseinél, amelyekben a cseh tájak hangulatát, szépségét fejezte ki. jelentősebbek regényei, elbeszélései. E műveiben főként a városi polgárság szerelmi és lelki életét ábrázolta. Rozkvét 1—2. ('Virágzás', 1—2. köt., 1898) c. regényében egy család három nemzedéken át ívelő fejlődését mutatja be. A prágai polgárság életének bírálatát adja Réka. 1—4. ('Folyó', 1—4. köt., 1908—1909) c. művében, amelyben kora férfi- és nőalakjainak egész sorát rajzolja meg. A polgári társadalom erkölcsi válságának gyökereit kereste Sméry zivota ('Az élet irányvonalai', 1892); Űtok zisku ('A nyereség támadása,', 1894); Olga Rubesová (ua., 1902) c. drámáiban anélkül, hogy mélyebbre hatolt volna a lényeges mozzanatok feltárásában. Nagyobb sikert ért el Cekanky ('Vénlányok', 1900) és Posledni muz (1919: Zólyomi Á., Az utolsó férfi, DILIZA, 1955) c. vígjátékával. O írod.: V. Martinék: Frantisek Xavér Svoboda (1944). Sándor László

ky, 'Szeretők', 1902; Marné lásky, 'Meddő szerelmek', 1906). Legsikerültebb műve, a Cerní myslivci ('Fekete vadászok', 1908) c. elbeszélésfiizére egy hercegi vadásztársaság szenvedélyes és tragikus szerelmeiről szól. Élete alkonyán megírta visszaemlékezéseit Ráj ('Édenkert', 1920) címmel, amelyben a gyermeklélek finoman árnyalt rajzát adta. O írod.: F. X. Salda: In memóriám Rűzené Svobodové (1920); B. Václavek: Literární studie a podobizny (1962); Jarmila Mourková: Rűzena Svobodová (1976). Sándor László Svobodna mladina:

Svobodová [szvobodová], Nina (írói név); Antonie Malvina Svobodová (családi név): (Prága, 1902. jan. 16.—): cseh írónő, költőnő, publicista. 1948-ig különböző folyóiratok és napilapok szerkesztője volt. Politikai okokból két ízben is hosszú szabadságvesztésre ítélték, összesen 16 évet töltött börtönben; 1975-ben rehabilitálták. O Noha drámákat és tanulmányokat is írt, sikereit regényeivel és elbeszéléseivel aratta. O Főbb művei: Duse fresek, Novely ('A freskók lelke, Kisregények'. 1933); Svételny mrak ('Fényes feíhö', reg., 1943); Dűm u Bozího oka ( Az Isten szeme ház', reg., 1971). Zádor András Svobodová [szvobodová], Rűzena; Capóvá. (leánykori név); (Mikuiovice u Znojma, 1868. júl. 10— Prága, 1920. jan. 1.): cseh írónő. Impresszionista stílusban írt regényeiben, elbeszéléseiben javarészt fiatal leányokat és előkelő úrinőket ábrázolt, akik ellentétbe kerülnek a valósággal és álmaikkal, s környezetük közönyétől szenvednek. Az eszményi társadalmat a letűnt nemesi társadalomban keresik. Regényeinek hősnői önálló életre vágynak, lázadoznak sorsuk ellen, és kudarc esetén beletörődnek helyzetükbe (Zlroskotáno, 'Hajótörötten', 1896; Pretízeny klas, "Túlsúlyos kalász', 1896). Későbbi műveiben romantikus női típusokat rajzol, akik védekeznek a valóság durva megnyilvánulásaival szemben, és lelkükben megbékélésre találnak (Miien41

proletár irodalom 2.

Svozilová-Johnová [szvozilová-jónová], Herma (Prostéjov, 1914. aug. 29.—): cseh írónő, költőnő. A franciao.-i Saint Germamben végzett líceumi tanulmányai után jogot végzett a prágai egyetemen, azután újságírói pályára lépett. 1959-től a Népművészeti Központ nemzetközi osztályát vezette. 1966-tól négy évig az írószövetség külügyi osztályán dolgozott, 1970 óta csupán írással foglalkozik. O Háború előtti regényeiben és elbeszéléseiben szűkebb hazája, Prostéjov és környéke kispolgári társadalmának életét ábrázolja, a háború után a német megszállás atmoszféráját eleveníti föl. ezután általánosabb érvényű társadalmi—politikai témákhoz nyúl; az 1960-as évek óta a házasság és általában a nemek egymás közötti kapcsolatának problémája, foglalkoztatja. Néhány verseskötetet és ifjúsági regényt is kiadott. O Főbb művei: Prostfeny stűl ("Terített asztal', reg., 1944); Vysoké napétí ('Magasfeszültség', reg., 1948); Sedm kolem TomáSe (ifjúsági kisreg., 1901: Donoval Lili, A négylábú varázsló, 1963); Bláznivé pocasí ( Bolond idő", reg., 1965); Odskok z Oxfordu ('Elugrás Oxfordból', reg., 1978). Zádor András Swaanswijk, Lubertus Jacobus: —• Lucebert Swados fszvei'doszj, Harvey (Buffalo, N. Y. 1920. okt. 28—Mass., 1972. dec. 11.): amerikai (USA) elbeszélő, regényíró és eszszéista. A Michigan Egyetemen tanult; 1958-ban irodalomoktatói állást kapott a Sarah Lawrence College-ban, a New York állambeli Bronxville-ben. Ezen kívül számos egyetemen volt vendégtanár (így pl. a San Francisco State College-ban és a New York Egyetemen), O Műveit erős szociális érdeklődés, sőt „balos" orientáció jellemzi. Regényei közül a legfontosabbak az: Out Went the Candle ('Kihúnyt a gyertya',

SWAEN van een mysteriespel. (Verslagen en Mededelingen van de Koninklijke Vlaamse Academie, 1926): V. Celen: Miehiel de Swaen (De Tafelronde, II, 1955); R. Seuys: Twintig eeuwen Vlaanderen (1976). Keller Anna

1955), a Falsé Coin ('Hamis pénzérme', 1960) és a The Will ('A végakarat', 1963). Novelláskötetei: Nights in the Gardens of Brooklyn ('Éjszakák Brooklyn kertjeiben', 1961), On the Line ('Vonalban', 1957) és a Story for Teddy ('Történet Teddynek', 1965). Esszékötete: A Radical's America ('Ahogy egy radikális látja Amerikát', 1962). Antológiát állított össze a muckraker-írók műveiből ( Years of Conscience: The Muckrakers, 'A lelkiismeret évei: A guberálók', 1962) és a nagy gazdasági válság időszakának irodalmából (American Writers and the Great Depression, 'Az amerikai írók és a nagy gazdasági válság', 1965). Szilassy Zoltán

swahili irodalmi formák: -»•szuahéli irodalmi formák swahili irodalom: -+szuahéli irodalom

Swaen [szván], Miehiel de (Dunkerque, Franeiao., 1654. jan. 20.—uo., 1707. máj. 3.): flamand író, költő. Szülővárosát 1622ben csatolták Franeiao.-hoz, a lakosságának túlnyomó többsége azonban ekkor még flamandul beszélt. Sebészként dolgozott szülővárosában, ahol a De Carssauioieren elnevezésű rederijkerkamara tagja volt, amelynek legmagasabb méltóságát (a hercegit) is betöltötte. Költészete J . Cats és J. v. d. Vondel hatásáról árulkodik; főleg alkalmi versek mellett néhány igen színvonalas, vallásos indíttatású művet tartalmaz. Két mártírjátéka és egy történelmi drámája: De zedighe doot van Carel den Vijfden ('V. Károly erkölcsös halála', kb. 1704) maradt fent. De gecroonde le&rsse, teljes címén: De verheerlijckte schoenlappers of De gecroonde leersse tot een vastenavondspel toneelwijs opgestelt ('A megdicsőült suszter avagy A megkoronázott csizma böjti játékként színpadra alkalmazva', 1688) c. böjti játéka 1718-ban jelent meg nyomtatásban. Egy saját maga által kitalált szerelmi történetet kombinált egy népszerű anekdotával. A darab a ->klucht jellegzetességeit mutatja: helyzetkomikum, házastársi civódások. nagy lakomák, népies, komikus kifejezések. E darabjára erősen hatottak a francia vígjátékok is, ezt mutatja az 5 felvonás, az egyes szereplők jellemzésének módja és az alexandrikus verselés. A De menschenwoording ('Az emberréválás', 1686) c. misztériumjátékot, mely névtelenül jelent meg a szakirodalom egy időben neki tulajdonította. O Egyéb művei: Het leven en dood van Jesus Christus ('Jézus Krisztus élete és halála', költ., 1694, nyomtatásban 1767); Neder-duytsche digtkonde of rym-konst ('Németalföldi verstan avagy rímelés', értekezés, 1700 után). O írod.: M. Sabbe: Het leven en de werken van M. de Swaen (1904); C. Huysmans: Het geheim 42

Swain [szvéjmj, Charles (Manchester, 1801. jan. 4—uo., 1874. szept. 22.]: angol költő. Eredetileg kelmefestőnél dolgozott, később egy nagy kőfaragó műhely tulajdonosa lett. O Kortársai ,,a manchesteri költő" (The Manchester Poet) néven tartották számon. Született költő volt, bár polgári foglalkozása nem sok időt hagyott az írásra, rendszeresen közölt verseket folyóiratokba n, s 1827-ben első kötetét is kiadta, Metrical Essays on Subjects of History and Imagination ('Verses esszék a történelem és a képzelet témáira') c. írásait a könnyed elegancia és a dallamosság jellemzi. Több versére dalokat írtak, s ez tovább növelte népszerűségét. További öt kötete jelent meg (mint pl. The Mind and Other Poems, 'Az ész és más versek', 1832; Songs and Ballads, 'Versek és balladák', 1867). Összegyűjtött verseit 1857-ben C. Smith adta ki, Bostonban. Lengyel Zsuzsa Swallow [szvalow], Alan (1915. febr. 11. - New York City, 1966. nov. 28.): amerikai (USA) író, költő, könyvkiadó. 1942-től a Denver Egyetem tanára és több újság szerkesztőségi tagja volt. 1954-ben felhagyott a tanítással, hogy minden idejét és erejét 1940-ben alapított könyvkiadója, a Swallow Press irányításának szentelhesse. 1940 —1966-ig kb. 400 igényes, szép kivitelű, de mérsékelt árú kötetet adtak ki. O Főbb művei: The Practice of Poetry ('A költészet gyakorlata', tan., 1942); XI Poems ('XI vers', 1942); The Beginning Writer ('A kezdő író', tan., 1954); The Nameless Sight ('A névtelen látvány', költ.-ek, 1956); An Editor's Essays of Two Decades ('Egy szerkesztő két évtizednyi esszétermése'. 1962). Szikra Renáta Swan [szván], Anni (leánykori és írói név); Manninen (férjezett név); (Helsinki, 1875. jan. 4.—uo., 1958. márc. 24.): finn írónő. A finno.-i gyermek- és ifjúsági irodalom klasszikusa. Mint kortársai közül oly sokakat, származása és családi kapcsolatai őt is arra predesztinálták, hogy már gyer-

SWAN mekfejjel részese legyen a hazája szellemi arculatát meghatározó svéd ajkú, ill. svéd kultúrájú elit életének. Apja. C. G. Swan jeles zsurnaliszta, tanár, szótár- és tankönyvíró, fiatalon A. Kivi barátai és J. V. Snellman buzgó követői közé tartozott, ám a krónikák azt sem mulasztották el megemlíteni róla, hogy kilenc „szebbnél szebb" leánygyermek atyja volt. A „kilenc fekete h a t t y ú " egyikeként Anni Swan is alapos képzésben részesült a vidéki szülői háznál, apja 11 éves korától bevonta a lapszerkesztési és fordítói munkálatokba, de elevenek voltak kapcsolatai a szépirodalommal is, főként a fiatal E. Leinóval, aki egyik versciklusát tőle ihletve írta. E közegben nemcsak az számított természetesnek, hogy a lányok érettségi vizsgát tettek, hanem az is, hogy továbbtanultak, s beírták nevüket a finn kultúra történetébe. Egyikük, Saimi, a Finn Színház művésze lett, majd E. Jarnefelttel, a híres festővel házasságot kötvén műfordítóként szerzett érdemeket. Másikukat, Nelmát, J . Sibelius fivérének nejét az 1930-as évektől szintén meseíróként jegyezték. Swan maga népnevelői elhivatottsággal, tudatosan készült a tanári és írói pályára. Európai tanulmányutak után, diplomát szerezvén, népiskolai tanítói állást vállalt a fővárosban (1901—1915). Tanítványai körében nagy sikert arattak meséi, így e műfaj mellett döntött, s 1901— 1923 között hatkötetnyi mesét adott közre. 1907-től gyermeklapokat szerkesztett, előbb a Paaskynen ('Fecske'. 1907—1923), később a Nuorten toveri ('Fiatalok társa'), végleges nevén Sirkka ('Tücsök', 1917— 1946) címűt. 1914-től kezdett írni a kamaszkorosztály számára; 1949-ig összesen 14 leány- és fiúregénye jelent meg. 31 évesen feleségül ment a költő és műfordító O. Manninemhez, ekkortól tapasztalható életművében is markáns stílusváltás. A családi hagyományokat fiaik is követték: Antero szerkesztőként, történelmi munkák és gyerekkönyvek szerzőjeként, népszerű olvasmányok fordítójaként vált ismertté; a fiatalon elhunyt Sulevi ígéretes költőnek indult; Mauno híres színigazgató volt, de verseléssel, fordítással és festészettel is próbálkozott. O Swan munkássága szervesen illeszkedik a Finno.-ban Z. Topelius által megalapozott és azóta is igényesen művelt, nagy becsben tartott ifjúságnevelő irodalmi hagyományba, de az angolszász leányregény klasszikusaihoz, sőt magához a romantikus kalandregényhez is sok szállal kötődik. Korai meséi a korszakban uralkodó újromantikus stílus jegyében születtek {Satuja, 'Mesék'. I—3. köt), népköltészeti

elemeket adaptáló szimbolizmusa rokon E. Leinóéval. Az irodalomtörténészek figyelmét leginkább e művek leplezetlen erotikus töltete keltette fel, valamint az a makacs témaválasztás, mellyel az írónő e szerelmes történetek, rém- és tündérmesék keretében a női szereppel járó szociális és szexuális traumákat és tragédiákat teljes mélységükben tárta fel, ha nem is tudatosan, gyermekolvasói előtt. Későbbi mesekötetei, akárcsak a regények, már nélkülözik a kezdeti romantikus, lírai elemet, az elbeszélésmód realisztikussá, a téma hétköznapiassá, a pedagógiai célzat nyilvánvalóvá válik bennük. Ifjúsági regényei konzervatív társadalomszemléletet tükröznek ugyan, és nem kínálnak többet a Hamupipőkemodellre épülő karriertörténetek álomvilágánál (pl. Iris rukka, 'Szegény Iris', 1916), mégis felvillantják a modern időkben kibontakozó skandináviai folyamatok egyikét-másikát: a nemi szerepek családon belüli újraértékelődését, az egyéni szabadságjogok életkortól független érvényesülését. Műveivel nemcsak későbbi pályatársaira, hanem iskolásgyerekek nemzedékeire is hatott, még az 1960-as években is, amikor filmfeldolgozás készült az Iris rukka c. regényéből (1962). O Mo.-on lelkes fogadtatásban részesültek meséi a két világháború közti évtizedekben. O Egyéb főbb regényei: Tottisalmen perillinen ('A tottisalmi örökös', 1914, film: 1940); Ollin oppivuodet ('Olli tanulóévei', 1919, film: 1920); Pikkupappilassa ('A kis paplakban', 1922): Ulla ja Mark ('Ulla és Mark', 1924); Sara ja Sarri ('Sara és Sarri', 1927); Kaksi pikku miestá ('Két kis ember', 1938). O Gyűjt, kiad.: Kootut sadut ('Összegyűjtött mesék', 1920); Lastennáytelmiá 1—2. ('Gyermekszíndarabok', 1—2. köt., 1922—1923). O Magyarul: Mesék az ezer tó országából (N. Sebestyén Irén, 1925); 1 meserészlet (uő, Északi Rokonaink, 1942); 1—1 mese (Rolla M., Reformátusok Lapja, 1974. júl. 14.. okt. 13., dec. 8.). O írod,.: Kerecsényi D.: Mesék az ezer tó országából. Anni Swan könyve (Napkelet, 1926); Nagy I.: ua. (Északi Rokonaink, 1942); S. Ahola: Satuja kielletystá ja onnettomasta rakkaudesta. Anni Swan (M.-L. Nevala: „Sain roolin johon en mahdu". Suomalaisen naiskirjallisuuden linjoja, 1989). Kubínyi Kata Swan [szvanj, Annié S. (Edinburgh, 1859 —1943): skót írónő. Gorebridge-ben nevelkedett, gazdálkodó család gyermekeként. Felsőfokú tanulmányait az Edinburgh-i Ladies' College-ban végezte. Házasságkötése után Londonban a The Woman at 43

SWANG a szerelem, ezekben halott szerelmére emlékezett, s a kifejezés tisztaságával a forma és tartalom teljes egységét érte el. A szerelem mellé a magányosság érzése társult. Természeti versei kozmikus-vallásos átélést sugároznak, ezt tükrözi pl. Eenzame bloemen ('Magányos virágok', 1883) c. kötete. Költészetének túláradó termékenysége azonban hatással volt művészetének minőségére, főleg a későbbi szerelmes verseinél nyilvánvaló a minőségi romlás. Idősebb korában keresztény témáról írt édeskés versei tartalmilag unalmassá, üressé váltak. Művei ekkor olyan vallásos lapokban jelentek meg, amelyek korábban elutasították peszszimista életfelfogása miatt. Holland nyelvre fordította A. de Musset, M. M. de La Fayette, V. Hugó műveit. O Egyéb művei: Blauwe bloemen ('Kék virágok', költ.ek, 1884); Rouurviolen ('Gyászárvácskák', költ.-ek, 1889); Bloesem en vrucht ('Virág és gyümölcs', elb., 1893); Najaarsstem ('Tavaszi hang', költ.-ek, 1900); Late liefde. Liederen en sonetten ('Késői szerelem. Dalok és szonettek', költ.-ek, 1919); Morgenrood ('Hajnalpír', költ.-ek. 1929). O Magyarul: 8 vers (Szalay K., Holland költőkből, 1925). O írod.: H. Liebaers: Héléne Swarths zuidnedei'landse jaren (1964): A. Salomons: Herinneringen aan schrijvers die ik persoonlijk heb gekend (1968). Keller Anna

Home e. lap munkatársaként dolgozott. Az 1. világháború alatt állami szolgálatban állt, 1930-ban jelentős állami kitüntetést is kapott. O Első regényével ( U p s and Downs, 'A szerencse forgandósága') 1878ban jelentkezett, jelentős sikert azonban majd csak az 1883-ban megjelent Aldersyde ('ua.') c., a skót határvidéken játszódó regényével ért el. O Egyéb főbb regényei: Carlowrie ('ua.', 1884); A Divided House ('A megosztott ház', 1885); Oates of Eden ('Az Édenkert kapui', 1888); A Lost Ideál ('Elveszett ideál', 1894); A Victory Won ('Kivívott győzelem', 1895); The Curse of Cowden ('Cowden átka', 1897); Prairie Fires ('.Préri tüzek', 1913); The Stepmother ('A mostohaanya', 1915); A Vexed Inheritance ('Vitatott örökség', 1924); My Life ('Életem', önéletr., 1934); Letters ('Levelek', 1945). Ilyés Ibolya Swang: ->szváng Swan of Lichfield: ->Seward, Anna Swánska Árgus, Then: ->irodalmi sajtó, svéd irodalom Sward [szvód], Róbert S. (Chicago. 111., 1933. jún. 23.—): amerikai (USA) költő, író, 1956-ban az Illinois Egyetemen kitüntetéssel szerezte bölcsészdiplomáját, majd számos egyetemen dolgozott. O Első verseskötete, az Advertisements ('Hirdetések', 1958) Dylan Thomas-díj&t kapott 1958ban. O Egyéb fő művei: Uncle Dog ('Kutya bátya', költ.-ek. 1962); Kissing the Dancer and Other Poems ('Megcsókolni a táncost és más költemények', 1964); Thousand-YearOld Fiancée and Other Poems ('Ezeréves menyasszony és más költemények'); The Jurassic Shales ( A jura palarétegek', reg., 1969). O Magyarul: 1 vers (Nyerges A., Hol van Vietnam?, anto., 1967). Slachtovsky Csaba

Swarthout [szvótáut], Glendon Fred (Pinckney, Mi., 1918. ápr. 8.—): amerikai (USA) író. Kétéves világháborús katonai szolgálat után a Michigan Egyetemen szerzett doktorátust (1955), azóta angol irodalmat ad elő — legutóbb az Arizona Egyetemen. O Regényei rendkívül olvasmányosak, több közülük (mint pl.: They Came to Cordura, 'Cordurába jöttek', 1958: film: ua., R. Rossen, 1959. USA; Where the Boys Are, 'Ahol a fiúk vannak', 1960; film: ua., H. Levin, 1960, USA) bestseller lett. Változatos helyszíneken játszódnak (pl. egy 2. világháborús hadiüzemben Michiganben vagy napjainkban, egy arizonai fiútáborban), s az írónak a hőseivel való nagyfokú érzelmi azonosulásáról árulkodnak. The Eagle and the Iron Cross ('A sas és a vaskereszt', 1966) c. regénye két fiatal német hadifogoly tragikus sorsán keresztül az amerikai szuperpatriótáknak a náciktól mit sem különböző elvakultságát és kegyetlenségét mutatja be. O Egyéb főbb művei: Welcome to Thebes ('Isten hozott Thébában', reg., 1962); Bless the Beasts and Children ('Áldd meg az állatokat és a gyermekeket', reg., 1970; film: ua., St. Kramer,

Swarth [szvart], Héléne Stéphanie (eredeti leánykori név); Lapidoth-Swarth (férjezett név); (Amszterdam, 1859. okt. 15.— Velp, Arnhem köz., 1941. jún. 20.): franciául is alkotó holland költőnő, írónő. Fiatal korában részben francia nyelvű iskolákba is járt, így nem meglepő, hogy kezdetben francia nyelven is írt. Korai költeményeit: Fleurs du réve ('Alomvirágok', 1899); Les Printaniéres ('Tavaszi dalok', 1882); Premiere poésie ('Első versek', 1902) c. adták ki, majd elkezdett hollandul is verselni. W. Kloos „Hollandia éneklő szívének" nevezte. Korai verseinek legfontosabb témája 44

SWEDE 1971, USA); The Shootist ('A lövész', reg., 1975; film: ua„ D. Siegel, 1976, USA). fíéndek Péter Swedenborg[szvedenborj], Emánuel (felvett nemesi név); Svedberg (családi név); (Stockholm, 1688. jan. 29.—London, 1772. márc. 29.): latin nyelven is alkotó svéd természettudós, teológus, filozófus, író, misztikus. Apja, J . Svedberg (1653—1753) uppsalai teológiaprofesszor, későbbi skarai püspök ugyancsak egyfajta lutheránus, reneszánsz individualista vallásosság képviselője, rajongástól mentes misztikus, kiváló önéletíró, zsoltárszerző és nyelvművelő, aki 1719-ben szerzett nemességet gyermekeinek. Ekkor vette fél a Swedenborg nevet, már túl uppsalai egyetemi tanulmányain, első külföldi útján és első kozmológiai írásain. Bár az egyetemen bölcsészetet végzett, 1709-ben azzal a szándékkal indult Angliába és Hollandiába, hogy természettudós legyen. Máig sem tisztázott, hogy személyesen is megismerkedett-e Newtonnal, de kétségkívül ő volt az első svéd, aki elsajátította az új fizika elméletét annak filozófiai világmagyarázatával együtt. Visszatérve hazájába, ahol, mint írta, „.addig Mózes szemüvegén keresztül szemlélték a világot'", lelkes terjesztőjévé vált a matematikai alapokon nyugvó, mechanikai elvű természetfilozófiának, megalapította az első svéd természettudományos folyóiratot Daedalus hyperboreus ('Északi Daedalus') c., „filozófiai és hasznot hajtó tevékenységet egyaránt végző" matematikai társaság létrehozását szorgalmazta, obszervatórium és sólepárló telepek építését tervezte, közzétette műszaki találmányokra — többek közt a repülő kocsira ós a víz alatt járó hajóra — vonatkozó elképzeléseit, s önálló természettudományos műveket is írt, például De causis rerum ('A dolgok okairól', 1717), Ny mening om jordens och planeternas gáng och stand ('Uj nézet a föld és a bolygók járásáról és állásáról', 1718). 1716ban bányafőhatósági ülnökké nevezték ki — ezt a tisztséget több mint 30 éven át töltötte be, bár Í736 és 1747 között fel volt mentve a gyakorlati tennivalók alól —, s hivatalánál fogva érdeklődése az ásványtan és a geológia felé fordult. Szinte havonta publikált egy-egy tanulmányt az érckitermelés és -feldolgozás tárgyában. Miután 1717-ben felbontotta eljegyzését kollégája tizennégy éves leányával, aki nem viszonozta érzelmeit, nagyszabású összefoglaló mű írásába kezdett, amely filozófiai rendszert épített fel a gyakorlati megfigyelések alapján. Ennek bevezető vázlataként je-

lent meg 1721-ben Amszterdamban a Prodromus principiorum rerum naturalium ('A természeti dolgok eredetének előfutára'), majd 1734-ben Lipcsében napvilágot látott a háromkötetes Opera philosophica et mineralia ('Filozófiai és ásványtani művek'), melynek első része a szerző ekkori világképét, a második és a harmadik pedig a vasról, ill. a rézről való, ugyancsak teoretikus általánosításokba kifutó ismereteket foglalja magában. Swedenborg a newtoni fizikából és a descartes-i természetbölcseletből, valamint személyes kutatásaiból deduktív módszerrel mechanikus világmo. delit hozott létre, melyben Istennek csak mint mozdulatlan első mozgatónak j u t o t t hely, egyébként minden geometrikailag meghatározott rend szerint működik a gravitáció törvényeinek megfelelően. Minthogy az írás tárgyal ja a részecskék mozgását, a mágnesességet és a bolygóknak napból történt kiszakadás révén való keletkezését, a szerző elfogult hívei a Kant—Laplace-eImélet első megfogalmazását, sőt az atommag felfedezését ünnepelték a tömegvonzás általánosító kiterjesztésének merész spekulációiban. O Már az Opera. . . keletkezésének idején foglalkoztatta Swedenborgot a fiziológia, s az 1730-as évek második félében írott tanulmányokat kétkötetes műben, Oeconomia regni animalis ('Az élőlények birodalmának berendezkedése', 1740-—1741) c„ Londonban és Amszterdamban tette közzé. Ennek a munkának is megvolt a filozófiai alapvetése — Prodromus philosophiae ratiocinantis de infinito ('A végtelennel kapcsolatos filozófiai következtetések előfutára', 1734) —, de elkészült elméletileg összefogottabb, már kizárólag „a lélekhez vezető valamennyi ajtó feltárására irányuló" változata is, a Hágában kiadott Regnum animale ('Az élőlények birodalma', 1744), amely a misztikus művek előtti utolsó nagy állomás a kísérletező természettudós pályáján. A mechanikai elvű világmagyarázat helyébe itt merő fantáziára hagyatkozó okoskodás lép, elsősorban azért, mert Swedenborg, teoretizáló hajlamát követve, érdeklődésével a tapasztaláson nyugvó gyakorlati tudományok helyett mindinkább az alkímiából kinövő vegytan és a mágiával még rokonságot tartó fiziognómia és elméleti anatómia felé fordult. O Az 1740-es évek elején kezdett dolgozni Clavis hieroglyphica ('A képírás kulcsa') c. művén, mellyel az „előképek és megfelelések formájában jelentkező természeti és szellemi rejtjelek" megfejtéséhez kívánt segítséget nyújtani. Itt, továbbá ekkortól vezetett álomfeljegyzéseiben (későb45

SWEDE értelmezéseiben látja. Maga az új vallás voltaképpen visszatérés az őskereszténység görög, gnosztikus-neoplatonikus gyökereihez, a szeretet-elv, az újkori tudományosság és a protestáns munkaerkölcs befogadhatóvá miszticizált ötvözetével elegyítve. Kétségtelen, hogy a Swedenborg telepatikus és szellemlátói képességeiről elterjedt történetek—többek közt Vergilius, Mózes, Pál apostol, Luther megidézett alakjával beszélgetett, 500 kilométeres távolságból „meglátta" az 1759-es stockholmi tűzvészt, s még az egyes házak állapotáról is pontosan beszámolt, titkos levelek tartalm á t mondta el szóról szóra stb. — legalább annyira hozzájárultak tanai népszerűvé válásához, mint látomásairól, menny- és pokoljárásairól írott érzékletes beszámolói, az ez idő tájt keletkezett és később Diariumi spirituálé ('Szellemi napló") c. kiadott Memorabilium ('Emlékezetességek'), és a „személyes benyomások alapján készült" tudósítások De ultimo judicio et de Babylonia destructa ('Az utolsó ítéletről és a lerombolt Babilonról', 1758), De coelo et ejus mirabilibus, et de inferno (n. n„ Menny és pokol látottak és hallottak alapján, 1909), De nova Hierosolyma. et ejus doctrina coelesti ('Az ú j Jeruzsálemről és égi tanításáról') és De telluribus in mundo nostro solari ('Naprendszerünk földdarabjairól'). Ez utóbbi, a bolygók „lakóiról, szellemeiről és angyalairól" szóló műben gazdag képzelettel ábrázolja a Merkúr jelbeszéddel érintkező, anyagtalan benépesítőit, a vastag bőrű, vegetári us és szószátyár saturnuslakókat, az apró termetű, a hangokat mennydörgésszerű robajjal a hasukban képző holdbélieket stb. Leírása szerint a pokol nem a gyötrelmek színhelye, az elkárhozottak továbbra is hódolhatnak kedvenc rossz szenvedélyeiknek — a büntetés nem a kínzásban van, hanem abban, hogy akik ide kerültek, nem léphetnek ki saját ördögi körükből, nem cselekedhetnek jót, örökre a gonosz rabságában maradnak. Eltér a megszokott képzetektől a Swedenborg látta mennyország is: az üdvözültek folytonos tevékeny kedésben, munkában, nem pedig tétlen szemlélődésben töltik idejüket. O Utolsó írásai hagyományosabban teologikus jellegűek. A többrészes Doctrina novae Hierosolymae ('Az új Jeruzsálemről szóló tanítás', 1763) és az évtized második felében keletkezett vallásfilozófiai sorozat — De divino amore ('Az isteni szeretetről'), De divina sapientia ('Az isteni bölcsességről'), Sapientia angelica ('Az angyali bölcsesség'), Doctrina de charitate ('A jótékonyság tana') —, valamint a háromkötetes Apocalypsis revelata

bi kiadásokban: Swedenborgs drömmar, 'Swedenborg álmai') merült fel először a miszticista korszak neoplatonikus indíttatású vezérgondolata: a földi dolgok csupán árnyképei, érzékelhető megfelelői a szellemi világ szubsztanciáinak, a valóság összes jelensége értelmezésre váró jelzés, amelyet nem elég a műben közreadott kulcsok szerint lefordítani, hanem a benne rejlő sugalmazást megértve cselekedni is kell. 1744 —1745-ben készült a De cultu et amore Dei ('Isten tiszteletéről és szeretetéről') c. áttekintése a fold, az édenkert és a teremtett dolgok és lények eredetéről, valamint Ádámról és házasságáról, s ennek kapcsán a lélekről, az értelemről, a tisztaság állapotáról és Isten képmásáról. Miként a felsorolás mutatja, Swedenborg gyakorlatilag már ekkor készen állt az egész teremtés „more geometrico" kifejtésére, de a kultúrhéroszok életpályájának elengedhetetlen része a mély válságot követő hirtelen megvilágosodás. Ezért maga Swedenborg és későbbi méltatói és életrajzírói is meghatározott dátumot, egy 1745 áprilisi londoni napot jelölnek meg az illumináció időpontjaként. Swedenborgiánus kisregényében, a Seraphitában Balzac a következőképpen örökíti meg az eseményt: „Egy este Londonban pompás étvággyal megvacsorázott, utána sűrű köd támadt szobájában, s amikor a homály eloszlott, a szoba sarkából emberi alakba öltözött lény lépett elő, és félelmetes hangon szólt rá: 'Ne egyél annyit!' Attól fogva Swedenborg szigorúan böjtölt. Másnap este ugyanaz az emberi alak ismét megjelent előtte, dicsfényben sugározva, és így szólt hozzá: Isten küldötte vagyok. O téged választott, hogy megmagyarázd az embereknek szavai és teremtése értelmét. En majd tollba mondom, amit le kell í r n o d . ' " (Szőllősy Klára ford.) O Londoni útjáról Svédo.-ba visszatérve héberül kezdett tanulni, s a következő néhány évben több bibliamagyarázó írást tett közzé a testamentumok „belső", „szellemi" tartalmát megvilágítandó, a „megfelelések t u d o m á n y a " nézőpontjából. Ezek a művek összegyűjtve Londonban jelentek meg Arcana Coelestia ('Mennyei titkok') c. az 1750-es évek derekán, s voltaképpen egy nem gyökeresen, de mégiscsak ú j vallás alapjait rakták le. Swedenborg elveti a szentháromság és az eredendő bűn tanát, minden baj forrásaként azt jelöli meg, hogy az emberek letértek a megismerés útjáról, „megszakították a párbeszédet Istennel és az érintkezést az angyalokkal", a kapcsolat helyreállításának lehetőségét, vagyis az új Messiás eljövetelét pedig saját Szentírás46

SWIEC ('A feltárult kinyilatkoztatás', 1766) és az új vallás összefoglaló kézikönyvének tekinthető Vera christiana religio ('Az igazi keresztény vallás', 1771) egyaránt egy új —>kánon megteremtésének igényével íródott. O Bár nem gyűjtött tanítványokat maga köré és nem szervezett életében szektát, utolsó műveiben félreismerhetetlen az a törekvése, hogy zárt érzés- és gondolatrendszert hagyományozzon az utókorra. Gyakran prófétai ihletettségű stílusával, gazdag képzeletével, a miszticizmus szabta határokon belüli szigorú következetességével — mondhatni tudományos logikájával — sikerült is megkülönböztetett helyet kivívnia a szellem történetében. A 18. sz. végén számos, mozgalommá sohasem szerveződő csoport terjesztette tanításait. Noha Kant Tráume eines Geistersehers (1766: Fried J., Egy szellemlátó álmai, 1922) c. művében gúnyosan beszélt ,,minden fantaszták legmegátalkodottabbjának" képzelgéseiről, elismerte, hogy a metafizikának a ráció által felderítetlen területeken fontos hadállásai maradnak az emberi lélek és szellem tulajdonságainak felméréséért vívott harcban. Goethe 1773-ban „korunk megbecsült látnokának" nevezte a valóság ismeretlen tartományairól értekező svéd tudóst. Coleridge több folyóiratcikkben is visszatért a Swedenborg könyveiben rejlő nagyszerű vallási és erkölcsi gondolatokra. Emerson róla mintázta meg „a" misztikus ember alakját, a James fivérek (az író Henry és a pszichológus William) ,,a maga korának legátfogóbb szelleme"-ként jellemezték, s a feltétlen rajongás hangján szólt róla az a két svéd író, aki tőle tanulta a „természetfeletti" jelenségek elfogulatlan szemléletét — és hatásos művészi felhasználását: a romantikus C. J. L. Almqvist és a természettudományok iránt ugyancsak fogékony Strindberg. O Magyarul még: 1 prózarészlet (n. n., A szeretet breviáriuma, anto., 1991). O írod.: R. L. Tafel: Documents Concerning the Life and Character of Emánuel Swedenborg (2. köt., 1875—1877); S. Rundelin: Swedenborgianismens história i Sverige (1886); S. Arrhenius: Emánuel Swedenborg as a Cosmologist (1908); A. H. Stroh—G . Ekelöf: Kronologisk förteckning öfver Emánuel Swedenborgs skrifter 1700 —1772 (1910): R, W. Emerson: Az emberiség képviselői (1923); L. F. Hite: Swedenborg's Historical Position (1928): H. Maltzahn: Emánuel Swedenborg (1939); Fónagy I.: Mágia (1943); S. Toksvig: Emánuel Swedenborg. Scientist and Mystic (1948); E. Benz: Emánuel Swedenborg. Naturforseher und Seher (1948); I. Jonsson: Emánuel

Swedenborg (1971); J. L. Borges: Emmanuel Swedenborg (Vig, 1992, 2.). Miszoglád Gábor Swenson [szvenszn], Mav (Logan, Ut., 1919. máj. 28.—1989. dec. 4.): amerikai (USA) költőnő. Svéd származású mormon szülők gyermeke. O Költészete rendkívül képszerű, rejtélyes, gyakran metafizikus, jellemző rá a technikai kísérletezőkedv, különösen találékony a hangok és formák nyelvi ábrázolásában, és vakmerően nyúl bizarr témákhoz. 1968-ban elnyerte a Shelley Emlékdíjait, 1979—1980-ban pedig a Bollingen-díj&t. Poems To Solve ('Megfejtendő költemények', 1966) c. találós kérdéseket írt gyermekek számára. Svéd versfordításait tartalmazza, a Windows and Stones ('Ablakok és kövek', 1972). O Egyéb fő művei: Another Animál ('Egy másik állat', költ.-ek, 1954); A Cage of Spines ('Tövisketrec', költ.-ek, 1958); Iconographs ('Ikonográfiák', költ.-ek, 1970); New and Selecte.d Things Taking Place ('Új és válogatott dolgok történnek', költ.-ek, 1978). Schlachtovsky Csaba Swiderska [sviderszka], Alina (Krakkó, 1875. jan. 13.—uo., 1963. jan. 12.): lengyel írónő, műfordító. A krakkói Jagelló Egyetemen. majd a krakkói konzervatóriumban tanult. Tanárként dolgozott. A Mloda Polska irodalmi—művészeti köreihez tartozott. O Regényeiben és melodrámáiban kortárs kérdésekkel foglalkozott: W pól drogi 1—2. ('Félúton', 1—2. köt., 1902); Obok szczqécia ('A szerencse oldalán', 1903); Trudno inaczej ('Másképp nehéz', 1909). Népszerűséget életrajzi regényeivel szerzett. R. Wagnerről több kötetet írt, pl. a Prometeusz i perliczka ('Prométheusz és a gyöngytyúk', 3 936), vagy a Królowie 1—2. ('Királyok', 1—2. köt., 1937—1938) címűt. O Fordítóként Shelley, Byron, Mark Twain, Baudelaire műveit, japán meséket ültett át lengyelre, s Dante Isteni színjátékának fordításáért az Artis Templum olasz tagságát kapta elismerésként. O Regényei még: Zygmunt (ua., 1939); Adam 1—2. (ua., 1 —2. köt.. 1955—1956); Moeurze ('Uralkodók', 1961). Csisztay Gizella

47

Swi^cicki [svjencsicki], Julián Adolf (Kozienice, 1848. febr. 11—Varsó, 1932. jan. 26.): lengyel költő, irodalomtörténész. Az orosz tannyelvű Varsói Egyetemen tanult, 1872-ben a Varsói Egyetemen szerzett bölcsészdiplomát, 1872 és 1912 között a Varsó—Bécs Vasúttársaság igazgatótanácsának tagja volt. O 1888-tól több folyó-

SWÍEC irat munkatársaként, szerkesztőjeként működött, versei 1872-től kezdve jelentek meg különböző varsói folyóiratokban. Több színpadi művet írt, számos spanyol, francia és portugál művet fordított lengyelre. Közeli kapcsolatok fűzték Sienkieioiczhez és Prushoz. Életművének legjelentősebb részét irodalomtörténeti munkái képezik (Dzieje literatury powszechnej 1—4., "Az európai irodalom története', 1—4. köt., 1 8 8 0 1 8 9 7 : História literatury powszechnej w monografiach 1—7., 'A világirodalom történetének monografikus feldolgozása', 1 7. köt., 1901—1903), melyekben hatalmas tárgyi anyagot gyűjtött össze, de interpretációjában kevés az eredeti gondolat. Ugyanez a színtelenség jellemzi irodalmi alkotásait is. Kertész Noémi Swi^cicki [sv jencs/ckij, Waclaw (Varsó, 1848—uo., 19Ö0. okt ?): lengyel költő. Szentpétervárott folytatott műszaki tanulmányokat: 1878-ban hazatért Varsóba, ahol egy forradalmi hangvételű cikke miatt börtönbe vetették. A börtön kézzel sokszorosított, illegális lapjába írta első verseit, indulatos és olykor gúnyos támadásait a hatalom ellen. Szibériai száműzetésre indulva írta meg Przed drogq. na Sybir ('Szibériába indulva') c. versét, melyben hazájától búcsúzik. Háromévi szibériai tartózkodás után betegen tért haza. s életének utolsó éveiben visszavonult a politikai tevékenységtől. Finom líraisággal és keserű humorral átszőtt költészetét kihívó hangvétel és politikai radikalizmus jellemzi. O Verskötete: Czegoz chcq? ('Ugyan mit akarnak?', 1975). Kertész Noémi Swi§tochowski [svjentohofszki], Aleksander (Stoczek, 1849. jan. 18.—Golotczvzna pod Ciechanowem, 1938. ápr. 25.). lengyel író, publicista, filozófus. Az orosz tannyelvű Varsói Egyetemen történelmet tanult; 1874-ben Lipcsébe ment, majd filozófiából doktorált. Még diák volt, mikor első versei megjelentek; 1871-től kezdte meg publicisztikai munkásságát a híres Przegla science fictionnal. O M. Görden és H. W. Pesch igényes összefoglalása (Das grosse Buch der Fantasy) leszögezi, hogy a fantasy ,,az angolszász irodalomnak az az ága, amely képzelt világokat alkot, s amelyekben az emberek misztikus időkben, tudomány és technika nélkül élnek". Éppen ezért nem sorolja ide a gótikus regényt, a kísértet- és a rémtörténeteket, a gólem- és vámpírlegendákat, de a német romantika képviselőit sem. A távolabbi múltból J. Swift, L. Carroll, G. MacDonald és W. Morris néhány munkáját fogadja el, őket tekinti az első ,,világépítők"-nek, egyetértve L. Carter, L. S. De Camp, L. Vax, P. Nicholls és A. Derleth nézeteivel. Időben pontosan behatárolják a fantasy kezdeteit, legkorábbra a 18. sz.-ra teszik, náluk szigorúbb kutatók a 19. sz. végétől számítják jelenlétét. O A fantasy klasszikusai közé Báron Dunsany (E. J. M. Drax Plunkett), E. R. Eddison, E. R. Burroughs, J. B. Cabell, H. P. Lovecraft, J. R. R. Tolkien és M. Peake tartozik. Báron Dunsany, W. B. Yeats felfedezettje titokzatos és poétikus drámákat, költeményeket és elbeszéléseket írt „királyságokról, amelyek ott vannak, ahol a mi földrajzunk végződik és a tündéreké

színmű, 1963); Czarne slowa ('Fekete szavak', versek, 1967); Wiatr ('Szél', versek, 1970); Budowalam barykadq ('Barikádot építettem', 1974); Szczqéliwa jak psi ogon ('Örül, mint kutya a farkának', versek, 1978); Cierpienie i radosó ('Szenvedés és öröm', versek, posztumusz: 1985). O Gyűjt, kiad.: Liryki zebrane ('Összegyűjtött versek', 1958); Wybór wierszy ('Válogatott versek', 1980). O Magyarul: 1 színmű (Szabó I., Az ember játékai, anto., 1974); 2 vers (Csordás G., Hitel, 1990, 16.). Kertész Noémi Switkowski [svitkofszki], Piotr (Krakkó, 1744. jún. 28.—Varsó, 1793. dec. 28.): lengyel publicista. 1767 és 1773 között jezsuita iskolákban tanított, a rend feloszlatása után a Komisja Edukacji Narodowej ('Nemzeti Oktatási Bizottság') biztosított neki nyugdíjat. 1782 körül Varsóban telepedett le, ahol különféle folyóiratokat szerkesztett és adott ki, közöttük a híres Pamietnik Historyczno-Polityczny ('Történeti-Poiiti kai Emlékkönyv', 1782—1792) címűt és annak folytatásait. A felvilágosodás következetes propagátora volt, s a tudomány legújabb felfedezéseit népszerűsítette. O írod.: I. Homola: ,,Pami§tnik HistorycznoPolityczny" Piotra áwitkowskiego (1960). Jerzy Snopek Sword and Sorcery [szód end szószon]; < angol 'kard és boszorkánvság'^/ímtosí/: a science fiction mellett a modern fantasztikus irodalom legelterjedtebb irányzata. Egyesek szerint önálló műfaj, mások úgy vélik, hogy módszer és forma a kitalált világok és mitologikus, misztikus alakok megjelenítésére. Definíciója is viták tárgya, kutatói a valóság ábrázolása, a racionális és irracionális elemek aránya felől próbálják megközelíteni, gyakran megállapítva, hogy szinte lehetetlen elválasztani a tudományos-fantasztikumtól. O Hullámokban jelentkezett, még elnevezése is gyakran változott, kezdetben egyszerűen fantasztikus irodalomnak mondták, később heroic fantasy ('hősi fantasztikum'), majd egyszerűen fantasy lett belőle, de ezen belül is megkülönböztetik a hard ('kemény'), a soft ('lágy') és az abszurd fantasy t. O Kétségtelen, hogy elsősorban az angolszász irodalomban bontakozott ki; Angliából elindulva meghódította Amerikát, majd onnan tért vissza Európába, elsősorban a fantasztikus hagyományokban gazdag Németo.-ba. Vitáznak eredetéről, hagyományairól is. Akár művészi rangú megjelenéseit, akár nagyon elterjedt ponyvaváltozatait vizsgáljuk, 58

SWORD kezdődik". E. R. Eddison az északi mítoszok hatása alatt írta fiktív történelmi regényeit, nagy hatást gyakorolva J . R. R. Tolkienre és M. Peake-re is. O volt az első, aki kitalált világának térképét is megrajzolta. A nálunk is ismert E. R. Burroughs híres Tarzan- és Mars-Barsoom sorozataival tulajdonképpen a kommersz fantasy alaptípusait teremtette meg, kalandos históriáinak szereplői csak külső jegyeket viselő bábok. Hatása mégis óriási, olvasók millióival kedveltette meg a fantasyt. J . B. Cabell a botrányos és Amerikában betiltott könyveiről nevezetes író 18 kötetes regénysorozatában Poictesme királyság történetét írta meg, csodálatos középkorias legendavilágot teremtve. H. P. Lovecraft valóságos fantasztikus kozmoszt alkotott Cthulhu mítoszával, amelyben az ősidők csillagokból érkezett démonistenei avatkoznak az emberi világba lidérces erővel. A mítoszt az író halála után barátai — C. A. Smith, R. Bloch, R. E. Howard, M. W. Wellman és mások — folytatták és folytatják ma is. J . R. R. Tolkien a fantasy igazi mestere, tudós nyelvészként foglalkozott Európa ősi nyelveivel s tanulmányainak mellékterméke a világhírű sorozat, amely Középfolde (Middle-Earth) csodálatos és mesés világát örökíti meg. M. Peake elképzelt világa, a Gormenghast Kastély, amely archaikusan, magába forduló, teljesen zárt, elszigetelt világ, régi, időtlen, telve sajátos mondáival, hitével, szertartásaival. Inkább F. Kafka Kastélyára emlékeztet, mint a fantasy meséire. A klasszikusok hatására Amerikában folyóiratok, magazinok indultak (Unknovm, Fantastic Quarterly, Fantasy Tales, Fantasy Fiction stb.), amelyek azonban néhány szám után sorban megszűntek. Rövid pályafutásuk alatt lehetőséget adtak viszont számos kezdőnek a kibontakozásra. Az 1940-es és 1950-es években indult írók közül sokan napjaink fantasyjának kiemelkedő képviselői. I t t megjegyzendő, hogy a science fictionna\ ellentétben a fantasyírók között magas a nők aránya; úgy látszik, a mesés világok teremtése jobban vonzza képzeletüket. A magazinokban indultak közül érdemes megjegyezni F. Pratt, F. Leiber, A. Boucher, Th. Sturgeon nevét. A magazinokkal szemben a könyvkiadás gyorsan sikeressé vált. Ebben nagy szerepet játszott a film, a televízió és a képregény; ezek nagy számban adtak — igaz, művészileg értéktelen, de — kalandos, vonzó, könnyen fogyasztható fantasysorozatokat. O Ezekben az években a „kard és boszorkányság" téma uralta a könyvkiadást. Nagyon gyakran science fiction-kiin-

dulópontból — űrhajókatasztrófa idegen bolygón, időutazás, katasztrófa utáni állapot stb. — bontakoztak ki a fantasy megszokott elemei, szereplői, eseményei. A korszakra R. E. Howard történetei nyomták rá bélyegüket. A történetek hőse Conan, a barbár, aki bekalandozza az ősi világot, mindenütt karddal szerezve helyet magának. Az író korai halála után L. S. De Camp, L. Carter és mások írták tovább a Conan-sagát, amely filmen is hatalmas sikert aratott. A modellt sokan utánozták, megírva Brak, Thongor, a vörös Sonja eseteit. A német W. Hohlbein Enworról szóló regényei ugyancsak Conan-utánzatnak számítanak. A nőírók közül kiemelkedik L. Brackett, aki férje, E. Hamilton ösztönzésére kezdett írni, a Marson játszódó furcsa történetekkel lepve meg az olvasót. Regényeit a nosztalgia, a szépség utáni vágyakozás uralja. A. Merritt számos írásából készült film, könyveinek egy része „magas irodalminak" is elfogadható. A „kard és boszorkányság"-típusú történetek írói közül kiemelkedik még az angol M. Moorcock, aki nemcsak mint a science fiction megújítója jelentős, hanem fantasyíróként is. Egyik sorozatának hőse a melnibonéi Elric mintha képregényekből, Cabell örökségéből, fatalizmusból, hihetetlen eseményekből és szürrealizmusból gyúródott volna egésszé és vonzóvá. A nőírók közül a legtekintélyesebb U. K. Le Cuin már első regényével híressé vált, négy Hugó- és három Nebuladíj&t kapott science fiction- és fantasymunkáira. Earthse c. trilógiája magyarul is megjelent. A nőírók közül megemlítendő még a szintén sikeres T. Lee és C. J . Cherryh neve, valamint az, hogy olyan neves science fiction-író, mint R. Bradbury is írtak fantasyelbeszéléseket. O A fantasyt ugyanúgy, mint a science fictiont, alkalmazott képzőművészet kíséri, az illusztrációkat, a könyvek és magazinok címlapjait gyakran kitűnő művészek (F. Frazetta, M. Wheelan, H. Bok és mások) készítik. O Érdekes, hogy a fantasy szinte teljesen amerikai képződmény, az európai nemzetek a történelmi romantikának e változatán már a múlt században vagy még korábban átestek; azt kell gyanítanunk, hogy az amerikai identitástudatnak szüksége van — legalábbis olvasmányban és filmben — az ősi mítoszok felújítására. Európában az irányzat kevésbé terjedt el; képviselői közül említést érdemel a német M. Ende és az orosz Sztrugackij testvérek regénye, a Nehéz istennek lenni. O (-»fantasztikus irodalom) O írod.: E. F. Bleiler: The Checklist of Fantastic Literature (1948); P. Penzoldt: 59

SYAD The Supernatural in Fiction (1952); J. Daisne: Wat is magisch-realisme? (1958); M. Brion: Art fantastique (1961); J. R. R. Tolkien: Tree and Leaf (1964); L. Vax: La Séduction de I'étrange (1970); R. Foster: A Guide to Middle-Earth (1971); R. E. Weinberg—E. P. Berglund: Reader's Guide to the Cthulhu Mythos (1973); G. Jaequernin: Littérature fantastique (1974); C. N. Manlove: Modern Fantasy. Five Studies (1975); L. S. De Camp: Literary Swordsmen and Soreerers. The Makers of Heroic Fantasy (1976); P. Haining: The Fantastic Pulps (1976); W. R. Irwin: The Game of the Irapossible. A Rhetoric of Fantasy (1976); M. Görden—H. W. Pesch: Das grosse Bueh der Fantasy (1988). Kuczka Péter

1940) c. művének középpontjában a bűn és bűnhődés kérdése áll. Az értékeit vesztett, bizonytalan világban a vallásos hit megmentő erejében látja a kiutat. Drámáiban a szeretet misztériumát hirdette, mely egyedül képes győzedelmeskedni a gyűlölet fölött : Abendlándisehe Tragödie ('Napnyugati tragédia', dráma, 1947); Josip und Joana ('Josip és Joana', dráma, 1950). Wenn das Kom stirbt ('Ha a mag elhal', dráma, 1953) c. sokat vitatott művében az őskeresztény eszmékhez nyúl vissza vigaszért; az önfeláldozás megmentheti az emberiséget. Dass diese Steine Brot werden ('Hogy ezek a kövek kenyérré váljanak', reg., 1955) c. műve egy közösségéért felelősséget érző falusi pap sorsán keresztül bírálja az egyház intézményét. O Egyéb művei: Lilith (ua., dráma, 1946); Zwischen Abend und Morgen ('Este és reggel között', hangj., 1948); Hundeleben ('Kutyaélet', hangj., 1949); Hoffen auf morgen ('Reménykedés a holnapban', tragikomédia, 1954); Der Mann, der sowieso sterben viollte ('A férfi, aki úgyis meg akart halni', elb., 1954); In solchen Náchten ('Ilyen éjeken', elb., 1956); Das kleine Gesellschaftsspiel ('A kis társasjáték', hangj., 1961); Der Narr ('A bolond', dráma, 1961); Die Gefangenen ('A foglyok', dráma, 1964). O írod.: F. Lennartz: Deutsche Schriftsteller des 20. Jahrhunderts im Spiegel der Kritik (1984, 3. köt.) Lichtmann Tamás

Syad [szeid], William Joseph Farah (Dzsibuti, Francia Szomália, 1930—): szomáliai költő. Franciául és angolul alkot. O Egy verseskötete jelent meg 1959-ben Khamsine címen L. S. Senghor bevezetőjével. Világos formában, hajlékony franciasággal fogalmazza meg filozófiai mondandóját. Nyelvezetét zeneiség színezi, mely könnyen nyit olyan csikorgó kapukat is, mint a múlt. Költeményei antológiákban látnak napvilágot (PL: New Sun of Poetry from the Negro Wold, 1966). Kulifay Gyula syair: ->shacir

Sychta [sz-ihta], Bemard; (Puzdrów, 1907. febr. 21.—Pelplin, 1982. nov. 25.): lengyel drámaíró, néprajztudós, lexikográfus. Egész életművében a kasub nyelvjárásokból és folklórból merített. Néprajzot tanult Poznanban; a pelplini szeminárium elvégzése után pappá szentelték. O Helyi színházakban bemutatott drámáiban Szopka kaszubska ('Kasub betlehemes', 1925); Hanka sieLzeni ('Hanka házasodik', 1937) — a kasub népi szertartások motívumait használta fel, illetve a régió történetét dolgozta fel: Dzéwcze^ i miedza ('A lány és a mezsgye', 1938); Przebudzenie ('Ébresztő', bem. 1948). O Nyelvészeti munkásságából kiemelkedik a Slownik gwar kaszubskich na tle kultury ludowej I—6. ('A kasub nyelvjárások szótára a népi kultúra tükrében', 1 —6. köt., 1967—1973, 7. köt., 1976). O írod.: A. Bukowski: Regionalizm kaszubski {1950); Album Sychty (1977). Pálfalvi Lajos

Syberberg [szwberberg], Rüdiger (Mülheim-Köln, 1900. febr. 6.—Garmisch-Partenkirchen, 1978. ápr. 29.): német író, drámaíró. Rajnai-vesztfáliai gyároscsalád gyermeke, Bonnban és Lipcsében tanult filozófiát. Apja halála után elszegényedett, volt filmszínész, kereskedő, építőmunkás. A háború után egy ideig az NSZK P.E.N.központjának elnöke volt, idős korában visszavonultan élt. O Mélyen vallásos szellemű író volt, eszmeileg közel állt a francia újrakatolikusokhoz és a radikális őskeresztény orosz költőkhöz. Műveinek etikai magja a szeretet és a szenvedés eszméje, mely nála többnyire elvont formában jelent meg. Alakjai nem érzékileg megfogható hús-vér emberek, hanem az egyetemes világrend elvont jelképei. Ez okozta művészetének problematikusságát is; a gondolati tartalmat sokszor nem sikerült az eszmével harmonizáló cselekménnyé alakítania. Első regénye, a Peter Anemont (ua., 1939) c. népkönyvszerű stilizált életrajz. Hőse Isten egyszerű gyermeke, aki a háború szenvedései közepette is megőrzi emberségét. Ich komme in der Nacht ('Éjszaka jövök', elb.,

Sygietynski [szigjetmyszkij, Antoni; Goslawiec (álnév); (Goslawice, 1850. márc. 5. —Varsó, 1923. jún. 14.): lengyel kritikus, író, műfordító. Matematikát, zenét és esz60

SYLLA wybrane ('Válogatott novellák', 1957); Korespondencja Antoniego Sygietynskiego i Piotra Chmielowskiego. Dwuglos z lat 1880— 7904 ('Antoni Sygietynski és Piotr Chmielowski levelezése. Párbeszéd, 1880—1904', 1963); Pisma krytycznoliterackie ('Irodalomkritikai írások', 1971). O írod.: Z. Szwevkowski: J. Z. Jakubowski: Z dziejów naturalizmu w Polsce (1951); Nie tylko o Prusie (1967); J. Michno: Narrator w prozie Antoniego Sygietynskiego, 1880—1901 (1967); J . Detko: Antoni Sygietynski. Estetyk i krytyk (1971); E. Udalska: Sygietynski — krytyk teatralny (1974). Pálfalvi Lajos

tétikát tanult; Párizsban H. Taine előadásait látogatta. Már ekkor publikált a hazai lapokban. Visszatérése után Varsóban telepedett le, az Instytut Muzyczny ('Zeneművészeti Intézet') professzoraként különféle szaklapokkal, folyóiratokkal működött együtt, a naturalista írókat képviselő Wec drowiec e. lap szerkesztője (1884—1887) volt. Balzacot és Taine-1 fordított. O Kritikusként a művészetet a természet tükörképének tartotta, a művészi megismerést azonosította az esztétikai értékekkel. A műalkotást autonómnak, a művészt a környezet által determináltnak tekintette. Len gye lo.ban elsőként ismertette a naturalizmus eredményeit, bár a fogalmat következetlenül, a realizmussal felváltva használta. Az Ateneum c. lapban közölt Wspólczesna powieéó we Francji ('A modern regény Franciaországban', 1881—1883) c. kritikai ciklusában a legkiválóbb kortárs francia írókat mutatta be. A flaubert-i eszmény nevében elutasította a tudomány és a művészet azonosításán alapuló kísérleti regényt. A társadalmi kötelezettségek ellenében a művészi szabadságot hirdette, ezért támadta a pozitivista irányregényt. Bírálta a modernizmust, elítélte a dekadenciát és a szimbolizmust. Képzőművészeti kritikájában — Album Maksa i Aleksandra Oierymskich ('Maks és Aleksander Giervmski albuma', 1886); Maksymilian Gierymski (ua., 1906) az új irányzatokkal a realizmust állította szembe. O Esztétikai ideálját a normandiai halászok életét bemutató Na skalach Calvados ('Calvados szikláin', 1884) c. regényében próbálta megvalósítani. Erénye a szigorú, logikus szerkezet és az alapos környezettanulmányok miatt hiteles, szenvtelen leírás. A Wysadzony z siodla ('Akit kiütöttek a nyeregből', reg., 1890) főhőse az 1863. évi felkelésben harcolt nemesember, aki képtelen alkalmazkodni a felkelést követő évtizedek megváltozott körülményeihez, és a társadalmi hierarchiában egyre mélyebbre süllyed. A mű a felkelők nemzedéki legendáit oszlatja el, egyes epizódjaiban pedig a varsói irodalmi életet leplezi le. Novelláiban Drobiazgi ('Apróságok', 1900); Swiqty ogien ('Szent tűz', 1918) — az aprólékosan pontos leírás — a modernista újítások ellenére — már idejétmúlt eljárásként hatott. Szépirodalmi tevékenysége hűvös fogadtatásban részesült, kritikai és esztétikai munkái színvonalát nem érte el. O Gyűjt, kiad.: Pisma krytyczne wybrane 1 —2. ('Válogatott kritikai írások', 1—2. köt., 1932); Pisma krytyczne. Krytyka literacka i artystyczna ('Kritikai írások. Irodalom- és művészetkritika', 1951); Nowele

Sykora, Vladimír: -+Zvon, Peter Sylejmani [szülejmani], Hivzi (Kosovska Mitrovica, 1910. márc. 5—1975. júl. 11.): albán író. Belgrádban a műszaki egyetem hallgatója volt. Részt vett az antifasiszta harcban. A háború után magas társadalmi funkciókat töltött be. O Egyike volt az ú j koszovói albán irodalom megteremtőinek. Érzékeny szemmel és tollal kísérte az ú j világ konfliktusait s hiteles korképet rajzolt a szocialista átalakulásról. O Főbb művei: Era e kolona ('A szél és a menet', elb.-ek, 1959); Njerézit ('Emberek', reg., 1967); Min ne xhep ('Egér a zsebben', színmű, 1974); Flutura né shi ('Lepke az esőben', gyermekszínmű, 1974). O Gyűjt, kiad.: Kompleti i veprave ('Összegyűjtött művek' 1974). O Magyarul: 2 elb. (Hornyik Gy., Híd, 1973, 11.). Vajda Gábor syllaba: -úszótag syllaba adiaphoros: —• közömbös szótag syllaba anceps: -> közömbös szótag syllaba antepenultima: —>proparoxütonon syllaba brevi brevior: —> irracionális szótag syllaba brevis: ->rövid szótag syllaba communis: —> közös szótag syllaba longa: ->•hosszú szótag syllaba longa brevior: tag 3.

irracionális szó-

syllaba natura brevis: természetes vid szótag

rö-

syllaba positione longa: ->egyezményes hosszú szótag 61

SYLLA syllaba rationalis: ->•racionális szótag

sében csaptak össze. így pl. Angliában W. E. Gladstone fejezte ki éles tiltakozását ellene, Franciao.-ban rövid ideig betiltották publikálását, s később is nem egy teológus kárhoztatta a syllabus szellemét, mondván, hogy az hozzájárult a szabadelvű katolicizmus megsemmisítéséhez. Másfelől a dokumentum a 19. sz.-ban jelentős szerepet játszó ultramontán mozgalom vezérelve volt, és ma is számos teológus véli úgy, hogy a racionalizmus és a liberalizmus aláásta a vallás és az egyház helyzetét, helytelenül értelmezte a szabadság és a haladás fogalmát, a szabadság és a törvények, valamint az ember és a természet viszonyát, míg a Syllabus errorum mindezek helyes értelmezéséhez nyújt segítséget. O 1907ben X. Pius is kiadott egy Syllabust, melynek 65 alfejezete elsősorban A. Loisy vallástörténész nézeteivel száll szembe. O írod.: Heines: Der neue Syllabus (1907): T. F. Woodlock: Liberals and Syllabus (Catholic Mind, 1944, jan., 12—20^ old.). Szilágyi Imre

syllabe: -úszótag syllabe bracheia:

rövid szótag

syllabe makra: -»hosszú szótag syllabe rhete: -* racionális szótag syllabic measure: -úszótagszámláló verselés syllabic verse: -úszótagszámláló verselés syllabism: -> szótagszámláló verselés syllabus [szillabusz]; komplexió symposion: symposium: synaesthesia:

—>szimpózium

-*szinesztézia

synairesis: -*szinerézis synaireton metrón: ->•összevont ütem synairetos pus: -*• összevont versláb synalipha: synaliphe; loiphe: ~*szinalotphé

synaloephe;

syna-

synapheia: —•egybefüggés Synarese: -*szinerézis synathroismus: Synaxarion:

-+szinathroizmus Szünaxarion

synchisis: —• szinkhízis syncopa: ->szinkópa syncope: -*szinkopé syncretismus: -» szinkretizmus syncrisis: —•szinkrízis synecdoche: -»szinekdoché synecphonesis; synekphonesis: egybeolvadás

-*hang-

synérése: —>szinerézis synesis; constructio ad sensum: —>constructio kata szinezin synesthesia: -> szinesztézia 68

SYROK ke a vak koldusházaspár csodás meggyógyításának és újbóli megvakulásának meséjét feldolgozó The Well of the Saints (színmű, 1905: Göncz A., A szentek kútja, rádióvált., Kossuth, 1982. márc. 29., nyomt.: 1986). A The Tinker's Wedding '(1907: Göncz A., A kolompár lakodalma, 1986) áll legközelebb a jóízű, vidám komédiához. Leghíresebb művének, a nálunk 1961-ben bemutatott The Playboy of the Western World (1907: Ungvári T., A nyugati világ bajnoka, 1960; Katona József Színház, 1961. dec. 19.) c. szatirikus komédiájának főszereplője egy — képzeletbeli apagyilkossága miatt hősnek tartott — gyáva fiatalember, aki csodálóinak rajongásából önbizalmat, bátorságot merítve felnőtté érik, függetlenné és ékesszólóvá válik, s lelepleződése ellenére is büszkén hagyja el a színteret. Míg Synge itt az írek babonásságát, szenzációéhségét, naiv hősimádatát bírálja. egyben képzelőerejük sors- és jellemformáló hatását is ünnepli. O Főbb művei még: The Arán Islands ('Az Aran szigetek', tan.-ok, 1907); Deirdre of the Sorrows (verses dráma, 1910: Göncz A., Deirdre, a bánat leánya, 1986); Autobiography ('Önéletrajz', 1965). O Gyűjt, kiad.: The Works ('A művek, 1910); Plays, Poems and Prose ('Drámák, versek és prózai írások', 1941). O Magyarul még: 2 vers (Pór Judit, Klaszszikus angol költők, anto., 2. köt., 1986); 4 vers (Forgács R., Tört álmok, anto., 1988). O írod.: M. Bourgeois: J . M. Svnge and the Irish Theatre (1913); H. Frenzel: J . M. Synge's Work as a Contrib útion to Irish Folklore and to the Psychology of Primitive Tribes (1932); Lengyel B.: Synge: A nyugati világ bajnoka. „Az írek Shakespeare-je" (Nagyv, 1960, 12.); Ungvári T.: J . M. Synge: A népi komédiák költője. Az eltűnt személyiség nyomában (1966); A. Saddlemver: J. M. Synge and Modern Comedy (1968); Kocztur Gizella: John Millington Synge (Nagyv, 1971, 6.); S. B. Bushrui (szerk.): Sunshine and the Moon's Delight: A Centenary Tribute to John Millington Synge (1972); J . M. Synge: A Bibliography of Criticism (szerk.: E. H. Mikhail, 1975); T. O'Brien Johnson: Synge: The Medieval and the Grotesque (1982). Bertha Csilla

Syn og Segn {szün o szejn]; ('Szemlélet és Monda'): norvég irodalmi és kulturális folyóirat. 1894-től adja ki a Norvég Társaság (Det Norske Samlaget), első szerkesztői R. Floés A. Garborg voltak. O Mind profilját, mind színvonalát tekintve a Samtiden c. folyóirat új norvég (nynorsk) ellenpárjának tekinthető. Kiindulópontja és célkitűzése egyaránt az újnorvég nyelvművelés és politika, és elsősorban az újnorvég költészet számára biztosít fórumot. Jelentősége azonban messze túlmutat mindezen, és mint általános kulturális folyóirat kiemelkedő szerepet játszik a népművelésben. A Norvég Társaság más kiadványaival együtt sokban hozzájárult az újnorvég sokrétű kultúrnyelvvé válásához. Baksy Péter synonimia: —•szinonimia synopsis: ->szinopszis syntagma: —*• szintagma syntaxis: —• szintaxis Synthéses: -*•irodalmi sajtó syntheton metrón: —• összetett versmérték synthetos ehronos: —> összetett időtartam synthetos pus: -*• összetett ütem, összetett versláb syntomia: ->tömörség Syrokomla [szirokomlaj. Wladyslaw (írói név); Ludwig Kondratowicz (családi név); Szirakomlja (belorusz névváltozat); (Smolhów, 1823. szept. 29.—'Vilnius, 1862. szept. 15.): lengyel és belorusz költő, drámaíró. Elszegényedett nemesi családból származott. A Radziwill hercegek jószágkormányzóságán volt kancellista. Autodidakta volt. 1853-ban a Vilnius melletti Borejkowszczyzna falvában telepedett le. Rengeteget írt; a cári kormány - látva népszerűségét — egy cárellenes tüntetésen való részvételéért 1861-ben bebörtönözte. O 1844től publikált. 1844 és 1853 között jelent meg a Gawqdy i rym,y ulotne 1—2. ('Gavendák és futó rímek', 1—2. köt.) első sorozata, amit még további öt követett. 1862-es kötetéből való legjobb műve, a norwidi keserűségű Melodie z domu oblqkanych ('Dallamok a holtak házából'). O Mérsékelten demokratikus, romantikus költőként verseit közérthető formában és nyelven írta.

syngramma: -+szüngramma Synizesc; synizése; synizesis: —>szinizézis synkhórésis: —• szünkhorészisz synkope: —> szinkopé 69

SYS Kedvelt műfaja az életkép és a gaw^da volt. O Jelentős fordítói munkássága is. Már 1851—1852-ben megjelentette a Przeklady poetów polsko-lacinskich 1—6. ('A latinul író lengyel költők fordításai', 1—6. köt.) c. művét. Fordította ezen kívül Béranger, Lermontov, Rilejev, T. Sevcsenko műveit. O Költészetét áthatotta a belorusz népköltészet ismerete és szeretete. Lengyel folyóiratokban védte és támogatta a belorusz irodalmi nyelv jogosultságát. Inkább lengyelül írt, s ezeket a műveit lefordították belorusz nyelvre, ugyanakkor a belorusz irodalom is magáénak vallja. O Egyéb fő művei: Chatka w lesie ('Erdei kunyhó', dráma, 1855—1856); Wiejscy politycy ('Falusi politikusok', vígjáték, 1858). O Gyűjt, kiad.: Poezje Ludwika Kondratowicza 1—10. ('Ludwik Kondratowicz költészete', 1—10. köt., 1872); Vibranija tvori ('Válogatott művek', belorusz nyelven, 1966); Poezje ('Költemények', 1974): O Magyarul: 1 vers (Polgár I., Lengjél költők antológiája, 1951); 1 versrészlet (Sebők Éva, A világirodalom ars poeticái, 1965); 2 vers (Majtényi Z., Kálnoky L., Lengyel költők antológiája, 1969). O írod.: J . I. Kraszewski: Wladyslaw Syrokomla (1863); S. Cvwinski: Syrokomla (1923); J. Trypuéko:'J^zyk Wfadyslawa Syrokomli 1—2. (1957); F. Fórnál czyk: Hardy lirnik wioskowy (1972); K. Cvirka: Szlova pra Szirakomlju (1975); U. Marhel: Lirnyik vjaszkovi (1983). Bojtár Endre Sys [szisz], Karel (Rychnov nad Knéznou, 1946. júl. 26.—): cseh költő, esszéíró. Közgazdasági tanulmányai befejezése után tisztviselő lett, később lapszerkesztői pályát választott. 1974-től a Tvorba, illetve az annak mellékleteként megjelenő kultúrpolitikai hetilap, a Kmen szerkesztője. O Verseit kezdetben csak folyóiratokban tette közzé, első kötete 1969-ben jelent meg. Az 1970-es, 1980-as évek költőnemzedékének ismert tagja. Nagy figyelmet szentel a költészet és a képzőművészet, valamint az irodalom és a technikai fejlődés közötti kapcsolatoknak. Sokat fordít idegen irodalmakból, többek között a magyarból is. O Főbb művei: Newton za neúrody jablek ('Newton az almafák terméketlensége idején', ltölt.-ek, 1969); Dlouhé sbohem ('Hoszszú istenhozzád', költ.-ek, 1977); Básné ('Versek', válogatott költ.-ek, 1981); Básník a spol ('Költő és tsa', tan.-ok, 1981); Kniha prísloví ('Közmondások könyve', versek, 1985); Ztráty a nálezy ('Veszteségek és találások', versek, 1989). O Magyarul: 1 vers (D. Németh I., Mozgó Világ, 1976, 6.);

2 vers (Kulcsár F., ISz, 1976, 10.); 4 vers (L. Gály O., Hét, 1979, 21.); 1 vers (Csulák M., Galaktika, 1982, 48.); 1 vers (Káfer I., Új Auróra, 1985,1.); 2 vers (Pór Judit, XX. századi cseh és szlovák költészet, anto., 1986). Zádor András systema: -> szisztéma systema glyconeum; systema glükoneion; systema glykoneion: -*glükóni versszak systema pythiambicum: ->püthiambikus versszak systole: —>szisztolé Sy Tién [si tien] (írói név); Nguyén Xuán Kim (családi név); (Hanoi, 1915.—Hanoi, 1981.): vietnami színműíró, színész. Elévülhetetlen érdeme, hogy a —•hat cai luong színjátszásban meghonosította a vietnami történelemből merített témákat. Az 1941ben alakult népes To Nhu színtársulat kizárólag az ő történelmi színdarabjait játszotta. Későbbi színművei (Du'ng co Dóc láp 'A függetlenség szolgálata'; Trung Nu, Vu'o'ng 'Hercegi bimbó') a vietnamiak hazafiságát élesztették az 1945-ös augusztusi forradalom előtti években. A francia gyarmatosítók visszatérését követően, 1946-ban elsőként érkezett délre, ahol új társulattal járva a vidéket az ellenállási harcra buzdított, majd 1950-ben a megszállt Hanoiba ment. Ebben az időben nemcsak darabokat írt és játszott, hanem újságírói tevékenységet is folytatott. 1952-ben Nhung manh tinh nghe si ('Egy művész szerelmei') c. megírta emlékiratát, melyben több jelentős művészkortársa portréját is megörökítette. Hanoi felszabadulása után, 1954-ben megbízták a hat cai luong színjátszás újjászervezésével; ekkor írta a Gianh anh sang tu do ('A szabadság fénye') c. darabot. A színházi életből 1979-ben visszavonult, hogy befejezze két megkezdett könyvét, a Ba muoi nam san khau cai luong xa hoi chu nghia ('A cai luong harminc éve a szocializmusban') és a Viet mot vo cai luong nhu the nao? ('Hogyan írjunk cai luong színdarabot?') címűt. O írod.: Do Lai Thuy: Sy Tién a leading figure on the northern cai luong scene (Vietnamese Studies, 1987, 17. sz.). Bőgős László Sytniansky: ->Truchly, Anclrej Sytstra [szí'tsztra], Harmen Svtses (Midlum, 1817. jan. 14.—Baard, 1862. ápr. 4.): fríz költő. író. Korán árvaságra jutott, 70

SZAAD nagybátyjánál péksegédként dolgozott. Autodidaktaként 15 évesen holland, francia, fríz nyelven írt verseket. 1841-ben jelent meg első próza- és verseskötete: Tsien tuwsen uwt de lottery ('Tízezres lottónyeremény'). Kapcsolatba került T. R. Dijkstrával és J. van Looniv&X. Velük együtt alapította meg 1844-ben a Selskip foar Fryeske tael end scriftenkennisse elnevezésű irodalmi társaságot. 1842-től tanár, később iskolaigazgató volt. 1844-ben kiadta Iduna c. saját folyóiratát. Lenyűgözte a frízek hősies múltja; saját korát nem értette meg, ehelyett a fríz nép újabb felemelkedésének kívánt szóvivője lenni. O írod.: K. Dykstra: Lyts hánboek fan de Fryske literatuer (1977). ' Keller Anna Syv [sztíu], Peder Pedersen (Svv. Roskilde mellett, 1631. febr. 22.—Hellested, 1702. febr. 17.): dán polihisztor. Parasztcsaládból származott. 1658-ban iskolaigazgatónak nevezték ki, majd 1664-től lelkészként működött. 1663-ban jelent meg Nogle Betenkninger om det Cimbriske Sprog ('Egynémely észrevétel a cimber nyelvről") c. értekezése, amelyben anyanyelve eredetének megfejtését tűzte ki célul. Munkája oly jelentőségű, hogy mind a mai napig a skandinavisztika kézikönyve annak ellenére, hogy gondolatai és következtetései csak részben tulajdoníthatók a szerzőnek. 1685ben látott napvilágot tollából az első anyanyelven írt dán nyelvtan: Den danske Sprogkunst eller Grammatica ('A dán nyelvművészet avagy nyelvtan'). O A skandináv néprajztudomány értékelése szerint Syv mindenképpen úttörő munkát végzett a néphagyományok összegyűjtése terén is. 1682-ben és 1688-ban, két gyűjtés formájában adta közre az Almindelige danske Ordsprong og Laerdomme ('Mindennapi dán közmondások és tanítások') c. munkáját, melyet 1695-ben követett az Et hundrede udvalgte danske Viser om allehaande maerkelige Krigsbedrift og anden saelsom Eventyr .. . Forogede med det andet Hundrede Viser om danske Konger, Kaemper og andre' ('Egyszáz válogatott dán népballada mindenféle furcsa harci kalandról és egyéb különös mesék. . . Kibővítve másik száz balladával a dán királyokról, óriásokról és másokról'). Ez a munka A. S. Vedel 1591-ben megjelent balladáskönyvének száz balladával való kiegészítése. Egy dán szótár összeállítását is tervbe vette, megvalósítani azonban már nem tudta. O írod.: Fr. Winkel Horn: Peder Syv (1878); Aa. Hansen (kiad.): Peder Syvs danske Ordsprog (1944). ' Ács Péter 71

syzygia: -+szüzügia Szaadi: —> Szádi Szaádjá ben Joszéf (Fajjum, Egyiptom, 882—Szura, 942. szept.); Szádjá; Szaid ibn Júszuf al-Fajjúmí (arab név): arabul és héberül alkotó zsidó hittudós, a babiloni zsidóság kiemelkedő vezetője. Családjáról csak annyit tudunk, hogy apja — állítólag — fizikai munkás volt. O maga ifjúkorában nagy tudást szerzett és amikor eljött Egyiptomból, már írt két könyvet. Palesztinába ment, onnan Aleppóba, aztán Bagdadba. A vallási naptár készítése terén kitüntette magát egy, a babiloni és a palesztinai zsidóság között 921—922-ben kitört naptárvitában, melyről részletesen beszámol a Széfer ha-Moadim c. könyvében. Babilóniába érkezése után 922-ben kinevezték a pumbeditai jesiva tanárának. Több írása fordult az eretnekek, így Hivi al-Balki és a —>karaita irodalom ellen. 928-ban Dávid ben Zákkáj, az exilarcha a szurai akadémia fejének (gáon) nevezte ki. Később aztán le kellett mondania a gáonátusról, s így több időt szentelhetett alkotó munkájának. Legtöbb haláhikus munkája (—>haláha) szétszórt ->geníza töredékekben maradt fenn. Ezekből egy-egy téma világosan felépített és tagolt monografikus feldolgozásai rajzolódnak ki. Kulcsszerepe volt a ->rabbinikus irodalom több műfajának kialakításában, és az első, aki arabul írt haláhikus munkát (korábban az arámi volt a babiloni zsidók nyelve); őt követve több gáon írt terjedelmes munkát ezen a nyelven. O Legnagyobb filozófiai munkáját is arabul írta (Kitáb al-amánát va al-ictiqádát, 935). Héberre Juda ibn Tibbon ültette át 1186-ban Széfer ha Emunot ve-ha-De'ot ('Hittételek és vélemények könyve') c. Ez a mű alapvető hatást gyakorolt a zsidó gondolkodásra. (Az új héber fordítást J . Kafah készítette el és adta ki az arab eredetivel együtt 1970-ben.) Szaádjá e műve nem filozófiai rendszer; racionális bizonyítékokat igyekszik találm az írott tan és szóbeli tan hitigazságaira. 0 volt az első középkori zsidó filozófus, aki megkísérelte összeegyeztetni a Bibliát és a filozófiát , az értelmet és a kinyilatkoztatást. O Szaádjá különös figyelmet fordított a héber nyelvre. Három munkát is írt nyelvészeti tárgykörben. Első nyelvkönyve a Széfer ha-Agron ('Gyűjtemények könyve'), amelyet fiatalon írt. Néhány év múlva egy másik változatát is elkészítette arab bevezetéssel és a héber szövegek arab fordításával. Másik nyelvészeti munkája a Sivim Millim ("Hetven szó'),

SZAAK amelyben a Biblia —>hapax legomenori\&\nak (nem teljes) listáját közli; ezeket a ->Misna nyelvezetéből magyarázta. A könyv kéziratban és nyomtatottan megmaradt verziójából az tűnik ki. hogy csak töredéke egy sokkal terjedelmesebb műnek. A munka célja polemikus: azt akarja bizonyítani, hogy a szóbeli tan nélkülözhetetlen: a bibliai szavakat lehetetlen a Misna segítsége nélkül megérteni. O Harmadik nyelvészeti könyve a Széfer Cakut haLason ha-Ivrit ('Könyv az ékes héber nyelvről') a héber nyelvtannal foglalkozik. Csak töredékek maradtak fenn belőle. O Miután saját korában még nem volt szisztematikusan összeállított imakönyv, Szaádjá készített egyet arab nyelven az egész zsinagógiai év imáival, Kitáb Jami al-Salava,t va al-Tasabih ('Az összes imák és dicséretek gyűjteménye') e., amely igen elterjedt az arabul beszélő országokban. Később teljesen elfeledkeztek róla és csak 1941-ben adták ki újra (T. Davidson, S. Assaf és B. I. Joel szerkesztésében, Sziddur Rdv Szaádja Gaon c., arab eredetiben és héber fordítással, valamint számos pótlólagos -*pijjuttal). O Szaádjá jelentős újítónak számított a pijjutok terén is, különösen bákásái ('könyörgések') voltak jelentősek. Szerkesztett továbbá -^szölihótok&t ('engesztelő imák'), -> Ioszeb Tbileli Szaalab, Abú, 1-Abbász Ahmad ibn J a h j á ibn Zajd; 'Abü l- c Abbás 'Ahmad ibn Yahyá ibn Zajd Thaclab (tudományos átírás): (Bagdad, 815—904. ápr. 8.): arab nyelvész, filológus. 16 éves korában kezdett filológiával és költészettel foglalkozni, 18 évesen a 72

nagy kúfai nyelvész, al-Farra tanítványa volt. Ezután 10 évig Ibn al-Arábiná\ tanult. Számos nagy nyelvész sorolható tanítványai közé. O Irodalomkritikai alkotásai közül kiemelkedik a Qawáid assir ('A költészet alapjai') c. műve, melyben az arab versek szerkezetével foglalkozik. A verseket négy típusba sorolja, melyek valójában szemantikai kategóriák: parancsolás, tiltás, állítás és kérdés. Megállapítja még a versek „műfajait" is: dicsvers, elégia, szatíra és hasonlat. Legfontosabb lexikográfiái műve a Faszih ('Az ékesszóló'), korai lexikográfiaalapmunkája, melyet a későbbiekben művek százai kommentálták, ill. kivonatolták, s a 16. sz.-ban még versbe is szedték. Fő érdeklődési területe mégis a nyelvészet volt. Az ő nézeteit tartják ma úgy számon, mint „a kúfai nyelvészeti iskola nézeteit". Fő műve a Madzsálisz ('('lések'), más címen al-Amálí ('Diktálások'), melyben elsősorban olyan vitás nyelvészeti problémák magyarázatában védi meg saját álláspontját, melyekben nem volt egy véleményen a másik nagy arab nyelvészeti iskolába tartozó riválisával, Mubarraddal. A munka tartalmilag két részre osztható: a nyelvészeti-filológiai jellegű szövegrészletekre. ezek képezik a tulajdonképpeni „tudományos ülések" anyagát és irodalmias jellegű szövegekre (/ÍToraw-részletek magyarázata, versek, versrészletek közlése és értelmezése, ill. ún. „diktálási" stílusú szómagyarázatok). O írod,.: Goldziher L: A nvelvtudománv története az araboknál (1878); C. Brockelmann: GAL (1943— 1949); F. Sezgin: GAS (9. köt,, 1984); H. Gátje: Grundriss der arabischen Philologie (1987); °Abbasid Belles-Lettres (The Cambridge History of Arabic Literature, 1990). Dévényi Kinga Szaálibí, Abú Manszúr Abd al-Malik ibn Muhammad ibn Iszmáíl asz-; Abú Marisür Abd al-Malik ibn Muhammad ibn IsmáTl at-Ta c alibi (tudományos átírás); (Niszábur, 961/962 uo., 1038): arab irodalmár, filológus. Abú Bakr al-Khvárizmí volt a tanára. Művei az ún. —•adab irodalom szinte minden ágát felölelik, a költészeten kívül elsősorban lexikológiával és retorikával foglalkozott; egyike volt a legtermékenyebb szerzőknek. A középkori életrajzi lexikonok igen keveset tudnak róla, művei alapján azonban ékes szavakkal ecsetelik szerzőjük nagyszerűségét, és — némi túlzással — niszáburi Dzsáhiznak nevezik (akit a legnagyobb arab prózaírónak szokás tekinteni). O Leghíresebb és az utókor számára legfontosabb műve a Jatimat ad-dahr c

SZABÓ Sáhnáinéját utánzó, Sáhansáh-náma ('Királyok királyának könyve'). C írod.: Z. Safa: Ramáse-saráyi dar Irán (1955). Ny Urai István

fí mahászin ahl al-aszr ('A kor páratlanul kitűnő versei a korszak népének nagyszerűségeiről'), ill. ennek folytatása, a Tatimmat al-jatíma ('A Jatima című mű kiegészítése'), amelyben a 10. sz.-i költészetet gyűjtötte egybe, területi elrendezésben, a verseken kívül rövid életrajzokat is mellékelve. Több más versantológiáján kívül az adabpróza fontos műve a Kanz al-kuttáb ('Az írnokok kincse') c. kézikönyv, amelyben 2500 verssort gyűjtött össze 250 költőtől. O Munkásságának másik vonulata szórakoztató célú művekből állt. amelyekben vonzó érdekességeket és rendkívüli, csodás történeteket adott közre. Közülük már saját korában nagy népszerűségnek örvendett, több hasonló könyve között, a Kitáb latáif rnaárif ('A kellemes ismeretek könyve', kiadta P. de Jong, 1867), egyfajta „legeké-könyve, mindenből a legnagyobbat, legkisebbet, legdrágábbat stb. igyekszik leírni. Váltakoznak benne a történetileg hiteles elbeszélések az anekdotákkal és a fantasztikus mesékkel. Több művében szólásokat és bölcsességeket gyűjtött össze, ezek közül a legtöbbet másolt könyv a Kitáb at-tamasszul val-muhádara ('A közmondások és szentenciák könyve'). O Filológiai művei közül legjelentősebb a Fiqh al-lugha va-szirr al-arabijja ('A szótan tudománya és az arab nyelv titka'), tulajdonképpen jelentések szerint csoportosított szinonimaszótár; a Szihr al-balágha ('A retorika varázsa") pedig stilisztikai kézikönyv. Mint minden arab irodalmár, a maga korában híres verseket írt. O írod.: Ibn Khallikán: Vafaját al-aján (é.n.); Ibn Basszám: Kitáb adz-dzakhíra (é.n.); C. Brockelmarm: GAL (1943 1949); H. Gátje (szerk.) Literaturwissenschaft (Grundriss der arabischen Philologie, 2. köt.. 1986); A. F. L. Beeston és mások (szerk.); Abbasid belles-lettres (The Cambridge History of Arabic Literature, 2. köt., 1990). Iványi Tamás

szabad asszociáció: —>asszociáció szabad fordítás: —•adaptáció, műfordítás szabad hangsúly: —•hangsúly szabadkőműves irodalom: A szabadkőművesség nemzetközi felvilágosult liberális polgári-értelmiségi mozgalom. Szervezetei, az ún. páholyok élén egy-egy nagymester áll. Az első páholyok Angliában, a 18. sz. elején alakultak, s ezek hozták létre 1717ben Anglia Nagypáholyát; a szabadkőművesség valamennyi tagja által elfogadott „alkotmányt" .1. Anderson presbiteriánus lelkész szerkesztette 1723-ban. A mozgalom közvetlen előzményei a 17. sz.-i teniplomépítő kőművestársaságok voltak, amelyek „szimbolikus" kőműveseket, az ideális világrend „építésén" munkálkodó tagokat is felvettek soraikba. Hagyományait a 17 —18. sz.-i rózsakeresztesek titkos társaságain. a középkori johannita és templárius lovagrenden át az ókori Egyiptomba és Mezopotámiába vezetik vissza, ahol a nagy építkezések titkos fortélyait ismerő rabszolgákat felszabadították. O Az angol nagypáholy megalakulása után a mozgalom már a 18. sz. 1. felében szinte Európa egészét behálózta; az első magyar páholy 1774-ben alakult meg Pozsonyban. XII. Kelemen pápa 1737-i bullája azonban megtiltotta a mozgalomban való részvételt, s I. Ferenc 1794-ben a Habsburg-birodalom valamennyi páholyát feloszlatta. A 19. sz.ban a szabadkőművesség ennek ellenére világszerte elterjedt, 1868-ban Mo.-on is újjáalakultak a páholyok. 1919-ben a proletárdiktatúra. 1920-ban a fehérterror jegyében betiltott működésüket, illegális-féllegális jelleggel folytatták 1945-ig, amikor a szabályos páholvélet is újjászerveződött. 1950-ben a mo.-i szabadkőműves szervezeteket ismét betiltották; 1989-től folytathatják működésüket. O A mozgalom eszmei alapjai a ->felvilágosodás liberális, toleráns, racionális szabadgondolkodásához nyúlnak vissza. Elutasítja a társadalmi kiváltságokat, a hitbeli dogmákat, az egyházak világi hatalmát, támogatja a haladó népjogi követeléseket, s emberbaráti tevékenysége mellett hagyományosan nagy gondot fordít a kultúra ápolására, az ön- és közművelődésre. E célokra többféle szervezetet hozott létre. O Összejöveteleiket a szabadkőművesek szigorúan előírt, titkos

Szabá Kásání, Fath-Ali-Khán; Sabá Kásám, Fath-CA1T-Kán (tudományos átírás); (1765—1822): perzsa költő, panegirista. A qádzsár uralkodó, Fath Ali (ur. 1797— 1834) sah védence volt. (Az ő tiszteletére vette fel nevét.) Az uralkodó trónraléptének alkalmával írott -*qaszídája révén a „költők fejedelme" cím birtokosa, később magas állások betöltőjeként költők támogatója volt. Qaszídái a qádzsár kor költői számára mintául szolgáltak. O Legismertebb epikus műve Fath Ali sah fiának, Abbász Mirzának az oroszok felett aratott győzelmét dicsérő, s éppen ezért a történeti hűséget figyelmen kívül hagyó, Firdauszi 73

SZABÓ utolsó nagymestere is volt —, Bölöni Gy., Heltai J., Kosztolányi D., Supka G., a két világháború között csatlakozott hozzá Bíró L., Csécsy I., Gábor A., Harsányi Zs., Hatvany L., Karinthy Fr., Márai S., 1945-ös újjászervezésekor pedig Devecseri G., Ignotus P. O (-»•titkos társaságok irodalma) O írod.: Abafi L.: A szabadkőművesség története Magyarországon (1900); Allgemeines Handbuch der Freimaurerei (1900—1901): H. Wernekke: Goethe und die Königliche Kunst (1905); A. von Reitzenstein: Fichte (1907); uő: Herder (1908); uő: Wieland (1908); uő: Lessing (1908); F. J . Schneider: Die Freimaurerei und ihr Einfluss auf die geistige Kultur in Deutschland am Ende des 18. Jahrhunderts (1909); A. Ny. Pipin: Russzkoje maszonsztvo (XVIII i pervaja csetverty X I X v.) 1916; E. Quartier-laTente: Deux siécles de franc-maconnerie (1917); Balassa J.: A szabadkőművesség története (é. n.); R, Freke: A Concise History of Freemasonry (1920); D. Duane: The Evolution of Freemasonry (1920); A. Wolfstieg: Bibliographie der freimaurerischen Literatur (1923—1926); E. Lehnhoff —O. Posner: Internationales Freimaurerlexikon (1932); O. Antoni: Der Wortschatz der deutschen Freimaurerlyrik des 18. Jahrhunderts in seiner geistesgeschichtlichen Bedeutung (1968); E. Grossegger: Freimaurerei und Theater (1981); I\. Baresch: Katholische Kirche und Freimaurerei (1983); L. Nagy Zsuzsa: Szabadkőművesek (1988). Berényi Zsuzsanna Ágnes

szertartások szerint rendezik. Részben ezekhez készült a gazdag szabadkőműves irodalom, melynek alkotásai különféle műfajokat képviselnek, de ritkán emelkednek ki az átlagos színvonalból, s gyakran el sem érik azt. Szerzői legtöbbször lelkes szabadkőművesek, de kevéssé ismert írók, költők. Műveik általában csak a szabadkőművesekhez, sokszor csak saját páholyuk tagjaihoz szólnak. O Am a világirodalom legkiemelkedőbb nagyságai közül is sokan alkottak a szabadkőművesség számára. Goethe számos beszéde, alkalmi és egyéb verse (köztük a legnépszerűbb a Symbolum) ilyen jellegű, s a Wilhelm Meister is bővelkedik szabadkőműves jelképekben. Hasonló jelentőségű a mozgalom számára Lessing életműve. Több költeménye (köztük a Das Geheimniss), Ernst und Falk c. dialógusa, a Bölcs Náthán három gyűrűről szóló története a szabadkőművesség hitvallásaként ismert, (A Bölcs Náthánból szabadkőműves opera is készült Szokolay S. zenéjével.) Mind Goethéről, mind Lessingről több szabadkőműves páholyt, kulturális—művészeti társaságot neveztek el, s emléküket érméken is megörökítették. A szabadkőművesek sorába tartozott a legnevesebb írók, költők, újságírók, irodalmárok, gondolkodók közül V. Alfieri, B. Auerbach, Beaumarchais, Béranger, E. G. BulwerLytton, R. Burns, Carducci, Chamfort, Chamisso, Chénier, Ch. de Coster, Diderot, C. Doyle, Fichte, B. Franklin, Freiligrath, Gautier, Goldoni, Herder, Hölty, Ijjland, Kipling, Kleist, Klopstock, Manzoni, Mark Twain, V. Monti, G. de Nerval, G. Pascoli, Popé, Prévost, Puskin, M. J. Quintana, F. Rückert, Salten, Schikaneder (aki a szabadkőműves szellemiségben kitüntetett szerepet játszó Mozart-opera, a Varázsfuvola librettóját is írta), F. Schlegel, W. Scott, Stendhal, Sterne, Swift, L. N. Tolsztoj, Voltaire, Wieland, Zamenhof stb. Közülük többen írtak kifejezetten szabadkőműves munkákat — pl. Swift szertartáskönyvet —, vezetői voltak páholyoknak, de mindegyikük életművében kimutatható a mozgalom gondolat- és érzésvilága. Számos nagy író — pl. Schiller, Dickens, Turgenyev — esetében a szabadkőműves tagságnak nincsen konkrét bizonyítéka, de műveik valószínűsítik ezt. O Jelentős szerepet játszottak az írók a magyar szabadkőműves mozgalom történetében is. Meggyökereztetőinek sorában volt Báróczy S., Kazinczy F., Ráday G., Batsányi J., Dayka G., Kölcsey F.; a századforduló utáni fellendüléskor tagjai közé tartozott Ady E., Benedek E., Benedek M. — aki 1950-es betiltásakor

szabad művészetek: -+septem artes liberales szabados jambus; iambus liberrimus; pszeudojambus; kazinczyánus jambus: Kazinczy F.-től származó (1802) elnevezés a ->licenciákkal kezdettől fogva lazított jambikus sorra. Kazinczy F. szerint az utolsó („essentiális") lábnak mindig jambusnak kell lennie, a többit mindig helyettesítheti spondeus, trocheus és pirrichius azonban sehol: a „háromütésű" lábakkal, a „tribrachysokkal, dactylusokkal s anapaestusokkal fűzött jambejon úgy hangzik, mint a bomlott óra verése". O Kazinczy F. e „szabados" jambusa a későbbi fejlődés során sokkal szabadabbá-kötetlenebbé vált, így többek között a jambusi sornak trocheussal való indítása, valamint a jambust helyettesítő anapesztus gyakorisága következtében. O (—yjambikus versmérték) O írod.: Horváth J.: Rendszeres magyar verstan (1951); Gáldi L.: Ismerjük meg a versformákat (1961). Kovács Endre 74

SZABÓ mazkodva alakítják ki a saját színjátszási technikájukat: a scaenae frons, később a szabadtéri színjátszás: Minden, nem fe- kulisszák és függönyök lehetővé teszik, dett színházépületben bemutatott előadás hogy a cselekmény minden mozzanatának a szabadtéri színjátszás fogalomkörébe tar- eljátszását, bemutatását helyettesíthesse tozik, függetlenül a tér természetes vagy néhányuk elmondása, átemelve őket a lámesterséges beépítettségi fokától, a pro- tott térből a láthatatlanba, a függöny mödukció rögtönzött vagy megtervezett jelle- gé. így teremti meg egyetlen díszletelem gétől és a játék művészi, esetleg üzleti- azt a közösségi konvenciót, amely elfogadkereskedelmi céljától. A természet nyújtot- ja a megbolygatott dramaturgiai idő- és ta tereptől az állandó színházépületig térszerkezetét; elfogadja, hogy a hősök a számtalan színjátszási lehetőség kínálko- függöny mögött messzi tájakon járnak, zik. Ezek funkcionális elemzése nyomon hosszú ideig, s amely t u d a t á b a n van, hogy követi a különböző színjátszási szokások a reális tér többé már nem azonos az eljátkialakulását, s megkönnyíti a színházi di- szottál. O Ez a legelterjedtebb szabadtéri vat történetének útvesztőiben való eligazo- szín játszási forma; minden korok vásári dást. O 1. A természet mint díszlet. A játék- előadásai, piactéri rögtönzései kihasználják tér tökéletes egybeolvadása az őt körülve- előnyös tulajdonságait, és a 17. sz.-tól főúri vő természetes térrel igen ritka jelenség; a körök is felismerik rendkívüli szórakoztató primitív törzsek rituális színjátszási szoká- jellegét. Híres a salzburgi érsek, M. Sittich sain, pantomimikus táncain, a piramisok kastélyának (épült 1613—1616 között), előtt játszódó egyiptomi Oszirisz-játéko- Hellbrunnak parkjában épített színpada, kon, a középkori templomtéri misztériumo- ahol ezer néző kísérhette figyelemmel a kon is megfigyelhető az a fajta különleges hegyoldalba vájt barlangban játszódó esetérkezelés, amely folyamatosan összecsen- ményeket. (—> kastély színjátszás, Landgeti a háttér-díszlet szimbolikus és reális schaftstheater). O A spanyol és a francia jelentését. Nem lévén szigorúan kijelölt ha-> rokokó színház, amely vonzódott a termétár a játéktér és a nézőtér között (a ->pas- szethez, mint rejtélyes, titkokkal teli kösí'djátékok színteréül olykor egész városok zeghez, de igyekezett minél hamarabb messzolgáltak), az akciót végrehajtó és az azt figyelemmel követő személyek homogén terségessé változtatni, hogy abszolút móközösséget alkotnak. O Ez a különleges don uralkodjon rajta, kedvelte az effajta közösségtudat azonban megszűnik, mi- színjátszást. Versailles-ban a királyi parkhelyt a színjátszás természetbe való kivo- ban tartottak udvari előadásokat, ahol félnulása puszta ürüggyé válik. A 16. sz.-ban körben és perspektivikus hatást elérő szöga túlságosan stilizált reneszánsz és barokk ben ültetett fákat és bokrokat nyírtak küszínpadképektől megcsömörlött olasz feje- lönböző formára, lugasokat futtattak a delmi udvarok kedvelt szórakozása a —>te- mennyezet jelzésére, kis antik templomoatro della verdura; a következő évszázadban kat, szökőkutakat emeltek architektonikus Spanyolo.-ban maga Calderón is számos háttér gyanánt, amint ez Watteau, Greuze, mitológiai témájú darabot írt a szabadtéri Fragonard képein is látható. A német fejekirályi ünnepségekre (Eco y Narciso, 'Echo delemségekben a legrégebbi kerti rokokóés Nárcisz'; La Estatua de Prometeo, 'Pro- színházat 1689—1693 között HannoverHerrenhausenben emelték, s a főúri parméteusz szobra': Ni amor se libra de amor, 'Még Ámor sem mentes a szerelemtől'). De kokban a szabadtéri színjátszás általánoaz a ,,teljes" szabadtéri színjátszás, ahol a san elterjedt szórakozás lett (Bayreuth, természet közegként s nem eszközként van Drezda, Schleissheim). O Mo.-on a kesztjelen, csak a 20. sz.-ban éledt fel újra az helyi kastély parkjában rendeztek be ilyen USA-ban, ahol az ún. —> utcaszínházak (0. típusú szabadtéri színpadot. Az 1840-es Teatret New York-i produkciói, a nancy-i években a budai nyári színkör előadásain a fesztiválok) építik be átalakítás nélkül a hátteret a Horváth-kert és mögötte a Gelköznapi teret a játék fiktív terébe. O 2. lért-hegy alkotta. Említésre méltó kísérlet Beépített természet. A görög, s nyomában még 1924-ből a Nemzeti Színház produka római színi előadások szabad ég alatt ciója, amikor Ráday D. rendezésében az játszódtak, de zárt, architektonikus háttér Állatkert tavára épített tutajon mutatták előtt. Ez a megoldás már kijelöli a játéktér be Szophoklész Oidipusz királyát. 1985-ben dimenzióit, de az előadásnak még idomul- a városligeti Királydombon emelt díszletek nia kell a természetes tér akusztikus és vi- között játszották el az István, a király c. zuális hatásaihoz. A szabadtéren emelt zenés történelmi darabot. O 3. Színház a színpadok mind a kettős közeghez alkal- színházban, természet a természetben. Bár a 18. sz.-i természetfelfogás újabb lendületet szabadsorú vers: —»szabadvers

75

SZABÓ Szent László királyról) alaptípusa, melyben ,,a mai népdal ütemfajtái kötetlen váltakozásban kerülnek alkalmazásra s az állandóan változó szótagszám folytonos hullámzásban tartja a r i t m u s t " ( Vargyas L.). Más felfogásban e költemények ->énekversek. O írod.: Vargyas L.: A magyar vers ritmusa (1952); Szepes Erika—Szerdahelyi I.: Verstan (1981); Szerdahelyi I.: Fortuna szekerén (1987). Kovács Endre—Szerdahelyi István

adott a szabadtéri színjátszó hagyományoknak, igazán csak a 19. sz.-ban válik megint mozgalom szerűvé a játék. Különlegessége, hogy nem az érintetlen természetet, nem a köznapi teret keresi színhelyül, nem is próbálkozik a természet beépítésével, mesterséges formálásával, hanem a kor dekadens érzésvilágával olyan hajdani épületeket (lehetőleg színházépületeket) keres, melyeket a természet már viszszafoglalt magának: romokat, épületmaradványokat. A franciák felkutatták a római színházak romjait, s Orange-ban, Arles-ban, Fréjus-ben. Champlieu-ben rendeztek előadásokat. Kezdetben ezek a játékok hangsúlyozták a természet mindenekfeletti hatalmát, a vele szemben tehetetlen ember magányát, s a játéktér dimenzióival kiválóan érzékeltették a mulandóságot, az emberi törekvések hiúságát, az őstermészet mindeneken győztes erejét. O Századunk elejére már szinte minden romot és történeti emléket „színházasítottak", még az egyiptomi piramisok tövében is Verdi Aidáját játszották. Az üzleti spekuláció stílustalanságot, széria-előadásokat, idegenforgalmi látványosságot is eredményezett, de számos olyan művészeti fesztivál alakult, amely a múlt értékeinek megőrzésére, legalábbis felmutatására vállalkozott. Ilyen helyszín a római Colosseum, a polai Aréna, a siracusai görög színház, a salzburgi Dómtér Reinhardt rendezéseiben, 1930tól a szegedi Dómtér, az avignoni színház stb. O A szabadtéri színjátszás speciális körülményeket teremt, s így másfajta játékstílust követel a színésztől és a rendezőtől. A részletező, aprólékos fogásokat a nagy gesztusoknak, harsány kifejezéseknek. gyors mozgásoknak kell felváltaniuk; a kosztümöknek, a maszkoknak és arcfestésnek is a természetes fényhatással összhangban kell készülniük. Több évszázados tapasztalat alapján elmondható, hogy a szabadtéri színjátszás az előbb felsorolt technikai kényelmetlenségek miatt előnyben részesíti a komédiákat és a bohózatokat, a zenés darabokat, az operákat, a pantomimikus népi játékokat. O színpadformák ) O írod.: Staud G.: Magyar kastélyszínházak (1963); Margaret Baur-Meinhoíd: Theater des Barock (1966); H. BurrisMeyer—E. C. Colé: Theatres and Auditoriums (1975); G. Banu—Anne Ubersfeld: l'Espace théátral (1979). dákfalvi Magdolna

szabadvers: mai értelemben olyan költemény, amelynek —>írásképe versszeruen tördelt, de nem versritmussal, hanem —* prózaritmussal rendelkezik vagy minden ritmust mellőző próza, s nincsenek rímei sem. (A ritmikailag ugyanilyen jellemvonásokkal rendelkező, de lapszélig tördelt költői próza a —> prózaköltemény, ennek rímes változata pedig a —>maqáma.) A szó eredetileg a francia (vers libres), német (Freie Verse) s ezek nyomán az orosz (volnij sztyih) stb. költészet 17 -18. sz.-i fejlődésében rímes és szabályosan metrikus verset jelentett, amely csak annyiban volt „szabadabb" a kötött formáknál, hog}' soraiban a (többnyire hangsúlyos jambust vagy trocheust formázó) lábak száma kötetlenül ingadozhatott. E forma eredetét a 17. sz.ban fellazult olasz madrigál szövegekre vezetik vissza, amelyek nyomán a francia verses állatmesék (pl. La Fontaine-éi), komédiák (pl. Moliére-né\) is gyakran ilyen metrumokat alkalmaztak. A 18. sz.-ban a német költészetben (Lessing, Wieland) is elterjedt, Goethe is használta, egyebek között a Faustban is (ezért nevezik -> Faustversnek is), s divatja egészen Oroszo.-ig terjedt (Krilov, Zsukovszkij, Puskin). Mo.-on időmértékes változatban jelent meg Kazinczynál, Batsányinál. Az utóbbi A rab és a madár c. költeményének jellemző részlete: Zengj ínég

Kis énekes!

tovább! zengj, ó kegyes

a

Enyhítsed árva szívemet,

Enyhítsed ah!

b

s felejtesd el

Határt nem érhető

szabadütemű vers: Vargyas L. felfogásában a középkori magyar vers (Ómagyar Mária-siralom,: Königsbergi töredék; Enek

a

'velem

keservemet,

*

b

Petőfi ütemhangsúlyos változatát is művelte; ilyen rapszodikusan váltakozó ütemszámú, rímes sorokból építkezik pl. Arany La76

SZABÓ cinak c. költeménye. Minthogy e költemények a szó mai értelmében nem szabadversek, tanácsosnak látszik terminológiai megkülönböztetésük is; Horváth J . szabadsorsú versnek nevezte ezt a formát, mások a ->polimetrikus vers egyik alese tekén t tartják számon. Ebbe a kategóriába sorolandók természetesen a hasonlóan kötetlenül váltakozó láb- vagy ütemszámú sorokból építkező, de rímtelen versek is, amilyen pl. Petőfi S. Az apostola: A férfi fölkelt asztalától,

Az ágyhoz lépdegélt

Megállt

előtte

lábbujj hegyen,

összefont

karokkal

Es elgondolkodik:

A spanyolban a -*verso semilibre mayor, verso semilibre medio a „félig kötött" vers. O Több nyelvben termbiológiailag is elkülönítik a fenti formától a metrikailag valóban teljesen kötetlen, a vershez csak sortördeléssel hasonlítható szabadverset. (A németben ezt Freie Rhythmennek, az oroszban szvobodnij sztyihnek nevezik, a spanyolban —•verso libre médiának. ill. —>verso libre mayomak. A megkülönböztetés azonban nem következetes, mert a lejtés tekintetében kötetlen, de esetlegesen rímelő költeményeket — amilyeneket a francia szimbolisták közül Rimbaud, Laforgue, G. Kahn, a német költészetben E. Stadler, F. Werfel írt — a Freie Verse kategóriájába sorolják, holott ezek versszerűen tördelt rímes prózák, maqámák. (Az első így felfogott szabad versek Klopstock Dem Allgegenwártigen (A mindenütt jelenvalónak', 1758) c. költeményét tekintik, s ezt követően e formát számos német költő (Goethe, Hölderlin, Novális, Heine stb.) alkalmazta. Klasszikusának azonban az amerikai W. Whitman számít, aki 1855-ben megjelentetett Leaves of Grass ('Fűszálak') c. kötetének gáttalanul áradó, hosszú soraival korszakos divatot teremtett: Most, mikor a béke fenséges napjaiban járok, (Mert a harcnak, véres küzdelemnek vége, ó riasztó Eszmény! Amelyben dicsőségesen nyertük a csatát, S most, hogy tovább méri lábad az utat, talán még gyakoribb Háborúk felé közelítesz. Talán sokkalta dörgőbb viták, veszedelmek várnak reád, Keményebb viadalok, válság és mindent felülmúló robot;) Most, mikor magányosan lépdelek és senki sem kísér, Hallom a világ lármáját körülöttem — politikát, termelő munkát. Közismert ügyek — tudomány híreit, S hogy városok növekednek és találmányok születnek.

O E divat a metrikus költészethez ragaszkodó alkotók (Mallarmé, Verlaine) és irodalomteoretikusok köreiben heves ellenállásra talált, amely napjaink legjelentősebb elméletírói között is tovább él: G. Storz szerint a szabadvers kétes értékű, alacsonyabb rendű forma, ,,szedőszekrény vers", amely legfeljebb a vers paródiájaként értékelhető; W. Kayser századunk közepének költészetét a szabadvers uralma miatt ..különleges mélypontként" értékeli. Felerősítette ezt a marxista irodalomelméletet képviselőinek konzervativizmusa is: az 1950-es évek derekáig többségükben azt az álláspontot vallották, miszerint — Ch. Caudwell szavaival — ,,a burzsoáziának azt a végső, anarchikus jellegű kísérletét tükrözi, hogy megszabaduljon mindennemű társadalmi viszonytól e viszonyok vak negációja által". O A diadalmasan előretörő gyakorlat viszont megteremtette a maga apologetikáját. Ennek két fő vonulata van. Az egyik a hagyomány teremtés törekvésében jelentkezik. Teoretikusai azt bizonygatják, hogy a szabadvers nem új jelenség, hanem mindenkor létezett, sőt, történelmileg megelőzte a kötött verset: az -*ősköltészet és a költészet fejlődésének legkorábbról fennmaradt emlékei — köztük az Ószövetség szövegei mind a szabadvers jellegzetességeit mutatják, s a népköltészet számos formája (pl. a -+frázovik) is. Az effajta elméleteknek tág teret nyit, hogy az ősköltészeti szövegek — írásos rögzítettség hiányában — rekonstruálhatatlanul tűntek el a múlt. homályában, s az ószövetségi költemények, népköltészeti dalok metrikája vitatott (~*héber irodalmi formák). Perdöntő tény viszont, hogy e szövegek mind énekversek voltak, azaz a produkció ritmusát a dallam, a tánc és a szöveg együttesen és egymásra utaltan nyújtotta. A modern szabadversre viszont ez a szinkrétizmus nem jellemző, s így nyilvánvaló, hogy azonos kategóriába való besorolásuk tudománytalan anakronizmus. O Az apologetikus elgondolások másik fő vonulatát az jellemzi, hogy a ->vers fogalmának határait tágítják ki olyan mértékben, hogy a szabadvers is beleférjen. Átlépnek azon a kritériumon, hogy a versritmus a szöveg kifejezési síkjának — azaz a beszédhangokban írásképben megmutatkozó formájának építőelemeit rendezi, s a —•gondolatritmust is versformának tekintik; eltekintenek attól a megkötéstől, hogy a rendezettségnek a szöveg egészére ki kell terjednie, s megelégednek azzal, ha itt-ott felbukkanó „ritmusgócokat" tudnak kimutatni; nem veszik tekintetbe, hogy a versritmus mindig a —*szá-

(Most, ford.: Keszthelyi Z.)

ll

SZABÓ tagok szintjéig lehatolva rendezi a szöveget (-»ritmusegység), hanem ennél jóval nagyobb egységek (a -> mondathanglejtés, a szólamok stb.) ritmikus rendezettségét is elegendőnek tekintik a versjellegű ritmushoz. E törekvések rokona az a megoldás, amikor nem a vers, hanem a —>ritmus fogalmát értelmezik parttalan módon, kiiktatva belőle a sorozatosság kritériumát (-+poliritmus). A szabadversek így valóban a vers gyűjtőfogalmába magyarázhatók, eltűnik viszont a (jóllehet, átmeneti formákban bővelkedő) különbség a vers és a próza, ill. a ritmikus és aritmikus szövegek között; az így körvonalazott versfogalmak kritériumainak általában bármiféle — vagy majdnem bármiféle — prózai szöveg eleget tud tenni. O A szabadversnek voltaképpen nincsen szüksége erre az apologetikára. Ennek mozgatórugója ugyanis az a laikus szóhasználatból kiinduló fogalomzavar, amelyik egyenlőségjelet tesz a vers és a költészet közé, holott a költői szövegek intenzitásfoka a verses forma mellőzésével, prózával is elérhető (-»költészet), másfelől pedig a verses szövegek jó része (mint a —>csasztuskák, ->reklámversek stb.) egyáltalán nem költőiek. Az a t é n y tehát, hogy a szabadvers nem vers, nem csökkenti e forma esztétikai értékét. A világköltészet számos, a szabadvers jegyében született, klasszikus rangú életműve bizonyítja ezt minden kétséget kizáróan. Azzal, hogy felbontotta a vers és a költészet évezredes összeforrottságát, a szabadvers voltaképpen egy addig hiányzó fontos lehetőséget valósított meg: kialakította az olyan költészetet, amelyben a prózaforma egyesül a költőiség sűrítő, tömörítő, intenzitásnövelő formaszerkezeteivel, így a különleges rektorikai-stilisztikai alakzatokkal, paralelizmusokkal, költői képekkel. Bízvást elmondható, hog3^ az addigi fejlődés voltaképpen hiányos volt azáltal, hogy ezt a változati lehetőséget nem ismerte: a költészetben ugyanis mindenkor megtalálható volt az a vonulat, amelyik a szabadvers ellentétének mondható, amenynyiben a versformát használja intenzitásnövelő eszközként, s a retorikai-stilisztikai, képalkotási formalehetőséget mellőzi vagy háttérbe állítja (mint pl. az intellektuális típusú -*epigramma s más hasonló műformák). Hangsúlyozandó az is, hogy a szabadvers prózajellege nem jelent ritmikai semlegességet vagy egyöntetűséget, a prózaritmus számos variációs lehetőséggel rendelkezik (pl. —> nyílt vers), mégha ezek ma teoretikusan feldolgozatlanok is. O Mint ismeretes, bizonyos nevezetesebb műformák egyfajta „elvont tartalommal" ren78

delkezhetnek, az irodalmi köztudat konvenciója „holdudvarként" hozzájuk rendelhet bizonyos érzelmi—hangulati asszociációkat (bővebben -»forma / / / . ) . A születése körüli vitákkal a szabadvers eléggé nagy vihart kavart ahhoz, hogy a legnevezetesebb formák sorába emelkedjék, s „holdudvara" az lett, hogy — hívei szerint — felszabadítja a költészetet a zárt versformák igája alól, és így a társadalmi haladás, a szabadságeszmék kifejezésére különösen alkalmas, vagy — az ellentábor értelmezésében — a vers szétzüllesztésének, az anarchista szabadoskodásnak a kifejezőeszköze. Ezek az asszociációs tartalmak ugyanolyan szorosan összeforrtak a szabad verssel, ahogyan pl. a -*hexameter antikizáló hangulatot, a —•magyaros verselés reprezentatív formái magyaros-népies ízt kölcsönöznek a költeményeknek. Ismeretes azonban az is, hogy e „holdudvarok" elillannak, ha a szóban forgó formák általánosan használttá, tömegessé válnak. Ez a magyarázata annak, hogy ma, amikor a szabadvers a költészet uralkodó formájává vált, felszabadító—lázadó érzelmi töltete is megszűnt, s ugyanúgy bármiféle hangulat, eszmei tartalom konvencionális kifejezőeszközévé vált, mint a 19. sz. második félében a jambus. O (—•íráskép, költészet, próza, ritmus, sorozatosság) O írod.: B. Hanappier: Die freien Rhythmen in der deutschen Lyrik (1905); Babits M.: Ma, holnap és irodalom (Irodalmi problémák, 1917); T. S. Eliot: Reflections on Vers Libre (The New Statesman, 1917); Tolnai G.: A szabadvers és a lírai formák válsága (1931); A. Closs: Die freien Rhythmen in der deutschen Lyrik (1947); Horváth J.: Rendszeres magyar verstan (1951); L. Bogán: Vers Libre and American Poetrv (Achievement in American Poetry, 1900—1950, 1951); F. G. Jünger: Rhvthmus und Sprache im deutschen Gedicht (1952); 0 . Walzel: Gehalt und Gestalt im Kunstwerk des Dichters (1957); G. Storz: Sprache und Dichtung (1957); W. Kayser: Geschichte des deutschen Verses (1960); Z. Qzerny: Le vers libre franyais et son art structural (Poetics. Poetyka. Poetyka, 1. köt., 1961); G. Hemphill (szerk.): Discussions of Poetry (1961); Péczely L.: Tartalom és versforma (1965); Th. Murno: Irodalom, próza, vers, költészet (Hel, 1968, 3—4.); Andor Gy.: Adalékok a szabad vers és a prózavers ritmusához (Magyar Nyelvőr, 1972, 3.); R. Wellek—A. Warren: Az irodalom elmélete (1972); Szerdahelyi I.: Költészetesztsétika (1972); G. K. Szidorenko: Szvobodni j sztyih v jevo otnosenyii k szisztyemam sztvihoszlozsenyii (Problemi

SZABÓ 7

sztyihovegj enyija, 1976); Pomogáts B.: A líra tárgyias fordulója és a Nyugat második nemzedéke (ItK. 1976, 2.); Komlós A.: A líra fordulóján (Kritikus számadás, 1977); J . Roubaud: Notes sur l'évolution récente de la prosodie (Action Poétique 62, 79, 1975, 1977); Szilágyi P.: Ady első szabadvers korszaka (ItK, 1977, 4—6.); Pálfi A.: A verstan alapkérdései a 20-as évek orosz formalista iskolájának munkáiban (FK, 1978, 3.); Bollobás Enikő: A vizualitás szerepe a XX. századi amerikai szabadversben (FK, 1978. 1.): Hegedűs G.: Epistula a poétikai harmonistieáról (Nagyv, 1979, 1.); Bori I.: A versszerűség kritériumai a XX. századi magyar költészetben (Kort, 1981, 2.); Szepes Erika—Szerdahelyi T.: Verstan (1981); Kecskés A.: A magyar vers hangzásszerkezete (1984); Szerdahelyi I.: Fortuna szekerén (1987); Szepes Erika—Szerdahelyi I.: A múzsák tánca (1988); Kecskés A.: A magyar verselméleti gondolkodás története (1991). Szerdahelyi István O A szabadvers 19. sz.-i expanziójában jelentős szerepet játszottak a francia szimbolisták, akik — Th. de Wyzewa szavaival — „Úgy gondolták, hogy a rímek, a szabályos ritmusok sajátos fogalmi jelentéssel bíró határozott zenei módszerek; s hogy ezután nem lehet előre a költőre kényszeríteni ezeket a dolgokat, mint valami kereteket, hanem úgy kell felhasználni őket, ahogyan az általuk sugallt érzelmi változatok kívánják. . . " A. Mockel 1894-ben már arról ír, hogy az értelmi tagolódás (miként, azt nem teszi világossá) eleve ritmust, zeneiséget kölcsönöz a szövegnek. A romantikusok, a strófa egyhangúságának csökkentése végett, kénytelenek voltak gyakran ellenkező hatású eszközökkel akadályozni a mondat mozgását és a verssorok merev szerkezetét; a mai verstechnikában azonban már nincs szükség az ilyen fogásokra. A régen mindig szükséges enjambement a többitől semmiben sem különböző kifejezési eszközzé válik, amelyet csak határozott célból, kivételesen fognak használni; a logikai analízis most már az egyformaság veszélye nélkül egybeeshet a verssorral, mert azonosul a könnyed és természetes ritmussal, és mert minden (vagy majdnem minden) új sor más és más szótagszámú lehet. A verssor új életre született; hossza és ritmikai ereje nem függ többé mástól, csak a benne foglalt nyelvtani értelemtől — attól a magasabb értelemtől, amelyet plasztikus alakjával éreztet, s mindazzal, amit sugall —, valamint zeneiségétől, zenei fontosságától; ezentúl a verssor szülőanyja a logika

lesz. Mallarmé egyenesen azt állítja, hogy próza voltaképpen nincs, minden vers; ugyanakkor viszont figyelemre méltó, ahogyan r á m u t a t a szabadvers divatjának társadalmi gyökereire: ,,Ne felejtsük el, hogy ingatag és kiegyensúlyozatlan társadalomban nem lehetséges kiegyensúlyozott művészet, végleges művészét. E befejezetlen társadalom talaján — a lelki nyugtalanságok társadalmában — az egyéniség megmagyarázhatatlan igénye születik, amelynek közvetlen tükrözése a mai irodalom. Közvetlenebbül szólva, napjaink újításait az a felismerés magyarázza, hogy a vers régi formája nem foltétlen egyedüli és mozdulatlan, hanem csak használható eszköz jó versek szerkesztésére. ( . . . ) A prózának nevezett műfajban is ott a vers. néha csodálatos, változatos ritmusú vers lappang benne. Próza voltaképp nincs: csak ábécé van, és többé-kevésbé laza verssorok." Verhaeren úgy találta, a vers igazi ritmusát a költői képek hordozzák, s a kötött hangforma gátja e valódi ritmusnak, elvetendő hát, mint a kinőtt kesztyű: „A ritmus a gondolat mozgása. A költő számára minden gondolat , minden eszme — még a legelvontabb is — képben ölt formát. A ritmus tehát nem más, mint e kép mozdulata, alakulása, viselkedése. A szavak ez utóbbi színét, illatát, rezonanciáját érzékeltetik. A ritmus a kép dinamikája vagy statikája. A régi szabályok — amelyek csak a szótagok számát és mértékét tartották szem előtt —, arra kényszerítették a költőt, hogy gondolatainak minden mozdulatát, alakulását és sajátosságát változatlan forma börtönébe kényszerítse, sohasem törődve az egyes képek egyéni életével. Szerencsés esetekben ez a forma úgy alkalmazkodott a gondolathoz, mint kesztyű a kézhez; ám leggyakrabban nem következett be ez az alkalmazkodás. Ilyenkor aztán a költő egy fejet vagy egy egész kart próbált belegyömöszölni ugyanabba a kesztyűbe. Az új költészettan elveti a kötött formát, az eszme-képnek megadja azt a jogot, hogy fejlődése során bontsa ki formáját, úgy, ahogyan a folyó alakítja a medrét ( . . . ) . A jó költők könynyedén élnek a formával, a többiek hiába erőlködnek. Legfeljebb az elöregedett formákba zárkózhatnak be, hogy egyre ócskábbá koptassák őket banális gondolataikkal." Ám amint polgárjogot nyert a szabadvers a modern költészetben — sőt, kezdett tömegesebbé, szokványosabbá válni a versnél —, a józanabb megfontolások kaptak hangot, amilyen T. S. Elioté:,,. .. a vers misztériuma nem az egyes sorokban rejlik, hanem az egész versben. Csak ezt szem 79

SZABÓ előtt tartva közelíthetjük meg a szabályszerű szerkezet és a szabad vers sokat v itatott kérdését . ( . . . ) A legkönnyebben megragadható építmény az olyan formáké, mint a szonett, az óda, a ballada, a villanella, a rondó vagy a sestina. Néha úgy vélik, hogy a modern művészet leszámolt ezekkel a formákkal. Én a hozzájuk való visszatérés jeleit láttam és valóban azt hiszem, hogy a hajlam a feszes, sőt bonyolult formákhoz való visszatérésre nem szűnik meg. ( . . . ) Csak rossz költő üdvözölheti a szabadverset a formáktól való megszabadulás gyanánt". Hasonlóan nyilatkozik E. Miezelaitis: ,.Ha a tartalom azt kívánja, írjunk csak bátran hagyományos formában. A kötetlen ritmus, a költői improvizáció versformái mellett szonettek is, jambikus sorok is születnek. Különbözők a témák, más és más az anyag, a cél — épp ezért különböznek egymástól a kifejezés eszközei. Mostanában kezdem azt hinni, hogy bizonyos egyensúlyi'a: a formák szintézisére kell törekednünk." O Napjaink magyar költészetének vizsgálata azt a meglepő tényt mutatja, hogy a megjelenő verseknek több mint 60%-a hagyományos vers, és ezen belül jelentős hányad klasszikus formákat reprezentál, méghozzá úgy, hogy a legmodernebb tartalmak kifejezésére használja ezeket. O írod.: Komlós A. (szerk.): A szimbolizmus (1965): Hajnal G. (szerk.): A líra ma (1968); Szepes Erika: Magyar költő — magyar vers (1990). Szepes Erika Szabalenka, Raman Karpavics (Szabali, 1907. okt. 15.—Minszk, 1975. máj. 13.): belorusz író, költő. 1929-ben elvégezte a gomelszki tanárképző technikumot, majd 1933—1935 között a tanárképző főiskolán tanult. 1930-tól 1957-ig különböző újságoknál és a Maladoszc c. folyóiratnál dolgozott. 1957—1966-ban a Litaratura i rnasztactva e. újság főszerkesztő-helyettese volt. O 1928-tól kezdve jelentek meg írásai. Műveiben a dolgozó embert ábrázolja, akit lelkiismeretesség, őszinteség jellemez. Legjobb írásai bonyolult pszichológiai konfliktusokat tükröznek. Gyakran használ közmondásokat, népi mondókákat. nyelvjárási és szakszókincset. O Verseskötetei: Z rodnih krinyic ('Hazai forrásokból'. 1950); Maja esztafeta ('Az én stafétáin', 1954). Több prózakötetet is kiadott: Szusztreesi ('Találkozások', 1958); Blakitnaje zzjannye ('Kéklő ragyogás', 1959); Z projdzenih daroh ('A megtett útról', 1962); Paljavnyicsija boti ('Vadászcsizmák', 1962); Nyezamuzsnyaja vdava ('A hajadon özvegy', 1964); Pad dazsdzsom i szoncam ('Esőben és 80

napsütésben', 1966); Szpatkannye paszlja razluki ('Találkozás elválás után', 1971); Rozdum u daroze ('Gondolkodás az úton', 1973). 1975-ben Kolerami vjaszjolki ('A szivárvány színeivel") c. megjelentetett egy könyvet, amelyben a belorusz irodalom és kultúra kiemelkedő alakjairól írt karcolatait gyűjtötte össze. Idu v zsiccjo ('Az életbe megyek', 1968) c. trilógiáját a következő 3 kötet elbeszéléseiből állította össze: Junactva v daroze ('Úton az ifjúság", 1956—1960); Viprabavannye sztalaszci ("A felnőtt lét próbatétele', 1961); Biloje zasztajecca v szerei ('A múlt a szívben marad', 1963). O Gyűjt, kiad.: Vibranija tvori 1—2. ('Válogatott művei', 1—2. köt.. 1967—1968); Vibranaje ('Válogatott művek", 1977). O írod.: U. Karpav: Raman Szabalenka (Polimja, 1963, 7.); T. Samjakina: Szled u litaraturi (uo., 1977, 10.). Palásti Katalin Szabalevszki, Anatol Vikencevics (Andrijevsesina, 1932. máj. 27.—): belorusz színházkutató, kritikus, irodalomtörténész és pedagógus. 1958-ban elvégezte a Belorusz Állami Egyetemet . 1961-től a Belorusz Tudományos Akadémia Művészettörténeti, Etnográfiai és Folklór Intézetében dolgozott. 1972-től uott tanszékvezető volt. 1974-ben a művészettörténeti tudományok doktora lett, 1975-ben pedig professzori címet kapott. 1984-től a Belorusz Színművészeti Főiskola rektora. O 1952-ben kezdte irodalomtörténészi és kritikusi tevékenységét. A belorusz színház és dramaturgia történetével, elméletével és jelenkori gyakorlatával kapcsolatos kérdésekkel foglalkozik. 1961-ben Zsili-bili hlopci ('Éltek, éldegéltek a fiúk') c. kisregényt jelentetett meg. A Hresztamatija pa hisztoriji belaruszkaha teatra i dramaturhiji 1—2. ("Szöveggyűjtemény a belorusz színház és dramaturgia történetéhez', 1—2. köt., 1975) egyik szerzője és szerkesztője volt, és ő írta a Hisztorija belaruszkaha teatra 1. ('A belorusz színház története', 1. köt., 1983) c. könyv több fejezetét. O Művei: Rampaj aszvetlenaje: Teatrahia-kriticsnija artikuli ("Akik a rivaldafényben állnak: Színházi—kritikai cikkek', 1962); Ad pjeszi — da szpektaklja ('A színműtől az előadásig", 1965); Belaruszkaja szaveckaja drama 1—2. ("A belorusz szovjet dráma', 1—2. köt., 1969—1972); Te.atr otkrivajel zanavesz ( A színházban felgördül a függöny', 1970); Zsiccjo teatra. Masztactvaznavesija artikuli, recenziji ('Színházi élet. Művészettörténeti cikkek és recenziók', 1980); Belorusszko-moldavszkije tyeatralnije szvjazi ('A belorusz és moldáviai színházak kapcsolata', 1984): Szucsasz-

SZABA zok elé. Alkotása egyúttal a 8. sz. végi Grúzia legkitűnőbb történeti forrása. Pontos képet ad az arab elnyomás alatt álló KeletGrúzia politikai-társadalmi és egyházi életéről, de a vele szomszédos országokról is: a Nyugat-Grúzia területén megalakult Abház királyságról, Kazáriáról és Bizáncról. O Kiad.: I. Abuladze: Dzveli kartuli agiograpiuli literaturisz dzeglebi, /. ('Az ógrúz hagiográfiai irodalom emlékei', 1. köt., 1964). O írod.: K. Kekelidze—A. Baramidze: Dzveli kartuli literaturisz isztoria (1969): K. Kekelidze: ua., 1. köt. (1980). Bíró Margit

naszc i hisztorija ('A jelenkor és a történelem', 1985). Palásti Katalin szabály: a proverbiurn. ezen belül a szólás alműfaja; valamilyen összefüggés érvényességét fogalmazza meg. Tartalmilag több csoportra osztható: jogi, orvosi (egészségügyi, a táplálkozást, tisztálkodást érintő), az időjárásra vonatkozó (meteorológiai. az utazás, hajózás körülményeit megjósolni kívánó) stb. O Formailag követheti a -+maxima vagy a szentencia megfögalmazási módját. Több ilyen szöveget versben is megszövegeztek, így a szokásjog eseteinek összegezését (pl. a germán népek körében; szinte a 19. sz. közepéig csakugyan fel is használva). A 9. századtól kezdve működik a dél-itáliai Salernóban az orvosi iskola. amely versbe szedett tanácsokat (Régimén Sanitatis Salernitanum) fogalmazott meg. Ezek előbb latinul terjedtek, majd sokat közülük lefordítottak, néha mára felismerhetetlen utakon váltak közismertté. Pl. „Plenus venter non studet libenter" (latin verses változat) O ,,Tele has nem örömest t a n u l " (magyar prózai változat). O (->szólás, proverbiurn). Voigt Vilmos

Szábat, Kuntalá Kumári; Sabat (átírásváltozat); (1900—1950): orijá (India) költőnő, írónő. Orvos volt. Keresztény családban született, majd áttért a hindu vallásra. O Fő ihletője a hazafiság és a misztikus (visnuista) vallásosság. A maga korában igen népszerű volt. O Fő művei: Raghu araksit ('A védtelen Raghu', reg., é. n.); Andzsali ('Üdvözlet', költ.-ek, 1923): Arcaná ('Tisztelet', költ.-ek, 1927). Vekerdi József szabatos rím: Horváth J. szóhasználatában a —•tiszta rím megjelölése. Nyomában a magyar verstani szakirodalom ha ritkán is de használja.

Szabaniszdze, Iovane (8. sz.): grúz egyházi író. Az ógrúz irodalom egyik remekének, a Camebaj cmidisza da netarisza mocamisza Krisztejszisza Habojszi (786—790: Bíró Margit, Abónak, Krisztus szent és boldog vértanújának szenvedése, Az életadó oszlop, Georgiái szentek és vértanúk legendái, 1990) e. hagiográfiának a szerzője. Életrajzi adatok nem maradtak fenn róla. Bizonyosan csak azt tudjuk, hogy kortársa, talán barátja is volt a főhősnek. Mindmáig vitatott, hogy egyházi vagy világi személy volt-e. Nem tudni azt sem, hogy születtek-e más művek is az ő tollából. A vita szerkezeti felépítése, fejezetekre való tagolása és az események leírásának művészi megfogalmazása azonban olyan magas színvonalú szépírói készségről és hozzáértésről tesznek tanúságot, hogy egyáltalán nem látszik alaptalannak az a feltevés, mely szerint Szabaniszdzének nem ez volt az egyetlen műve. A vértanúság története Szamoelnek, Kelet-Grúzia katholikoszának a megrendelésére készült. A mű egy arab ifjúról, Abóról szól, aki áttelepül az arab elnyomás alatt álló keresztény Kelet-Grúziába, megismerkedik a keresztény vallással, megkeresztelkedik, s minthogy új hitét még terjeszteni is kezdi a honfitársai között, tettéért lakolnia kell: 786-ban lefejezik. Abo hősies cselekedetét a szerző példaképül állította a hitükben megingott grúG

szabatosság: praecisio: precízió {latin): a közlés tartalmának pontos kifejezése: a stílus helyességének az a követelménye, hogy beszédünkben és írásunkban egyrészt sem többet, sem kevesebbet ne mondjunk a szükségesnél, másrészt minden felhasznált nyelvi elem szabályosan feleljen meg a kifejezendő gondolatnak. Egyaránt kiterjed a szavak jelentésének és kifejező erejének pontos ismeretére és alkalmazására, valamint a mondatszerkesztés nyelvtani szabályainak gondos követésére. Vétünk a szabatosság ellen, ha „zoológiai műemlék"-et mondunk, mivel műemlék csak épület lehet, tehát „zoológiai ritkaság"-ról kell szólnunk: az „ellen" névutó mást jelent, mint az „ellenében", ez ugyanis viszonzást is kifejez, ezért nem szabatos efféle használata: „(Az író) a nyomor ellenében még védtelen társadalmat akarta ábrázolni"; „X csapat vezet Y ellenében". Az „ á t n y ú j t " konkrét jelentésű ige, tehát nem szabatos a használata ebben a mondatban: „a nagykövet az államfőnek egy helikoptert nyújtott át", mivel valószínűleg csak „átadhatta". A szabatosságot azok a szavak fenyegetik, amelyeknek a jelentése elmosódik a szerepkörüket meghaladó használat miatt, 81

SZABÓ leírása'). Mindkettőt halála után adták közre. O írod.: S. Ronart—N. Ronart: Concise Encyclopaedia of Arabic Civilization. The Arab East (1959). Dévényi Kinga

mint pl. a ,,probléma", amely 'feladat' jelentésén túl a pongyola használatban 'baj', 'nézeteltérés', 'zavar', 'nehézség', 'sikertelenség' jelentésben is előfordul. Különösen sok tévesztési lehetőséget rejt a ->szinonimasor, mivel tagjainak jelentésárnyalatával nem mindig vagyunk tisztában: a „tudatos" sokszor foglalja el a „szándékos" helyét, a „primitív" az „egyszerű "-ét. A szavak hasonló hangalakja is sokszor okoz tévesztést: „szabódik" igét hallunk „szabadkozik" helyett, ,,szívlel"-t „szível" helyett stb. O A grammatikai formák többek között rag- és névutórendszerünk pontos használata is feltétele a szabatosságnak. Ha pl. azt olvassuk, hogy „ismerőseinken keresztül szereztünk tudomást valamiről", azt kell értenünk, hogy nem közvetlenül ismerőseinktől tudtuk meg ezt vagy azt; pedig a mondat szerkesztője ezt akarta mondani. A szórenddel finom árnyalatokat is ki tudunk fejezni, szabályainak megsértésével sokszor vétünk a szabatosság ellen. A „Ki számára a legkedvesebb ember?" mondat kétféleképpen is érthető: 'kinek a számára. . .' és 'ki az ő számára. . . ' O Más megítélés alá esik a pontatlanság, -*pongyolaság stílusszándék esetén, pl. a beszéddel való —>jellemzéskor. Ilyenkor is érvényes a szabatosság követelménye — éppen a pontatlan kifejezéssel való szembeállítás révén: stilisztikai funkciójának teljesítése közben. O (->perspicuitas, stüuserény) Szende Aladár

Szabbir Haszan Khán: -*Dzsós Malihábádí

Szabbágh, Míkháíl ibn Níqúlá; Mihá'Il ibn NTqülá Sabbág (tudományos átírás); (Akko, 1775 k. Párizs, 1816): palesztinai irodalmár, történész, költő. Katolikus vallású volt. A napóleoni megszállás alatt ment Kairóba, majd a francia csapatokkal Párizsba, s ott a Nemzeti Könyvtárban dolgozott. Kitűnő arab tudása miatt számos neves orientalistával, köztük de Sac.yval dolgozott együtt. O A régi arab költők stílusát imitálva neves személyiségekhez (.Napóleonhoz, XVIII. Lajoshoz) írt dicshimnuszokat. —• Qaszidáit latinra és franciára is lefordították. Prózai művei közé tartozik egy értekezés a postagalambokról (.Muszábaqat al-barq va'l-qhamám f i szuát al-hamám, 'A villámként és felhőként versengő postagalambok'), melyet franciára, olaszra és németre is átültettek. írt egy Szíria történelmével foglalkozó könyvet (Tárikh Záhir al-Umr, 'A virágzás korának a története') c., valamint egy nyelvtani és lexikográfiái tanulmányt a szíriai és egyiptomi nyelvjárásokról (ar-Riszála at-támma fi kalám al-ámma, 'A nép nyelvének átfogó 82

Szábi, Abu Iszháq Ibráhím ibn Hilál ibn Zahrún al-Harrání asz-; Abú Isháq Ibrahim ibn Hilál ibn Zahrün as-Sábi' (tudományos átírás); (Harrán, Szíria, 925. nov. 24.— Bagdad, 994. nov. 19.): arab történetíró. Apja a szeldzsuk uralkodó, Tuzún udvari orvosa volt, s fiát is azokban a tudományokban képezte ki, amelyekben a család hagyományosan jártas volt: matematika, orvostudomány, asztronómia. Akárcsak családjának többi tagja, a titkos (iszlám szempontból pogánynak számító) szabeus vallási szekta követője volt, s ahhoz haláláig hű maradt. A muszliin szokásokat ugyan gondosan betartotta, és amint az írásaiból is kiderül, a Koránt is jól ismerte, de feladta azokat a lehetséges előnyöket, melyeket az áttérés jelentett volna. Sokoldalú képzettségét mutatja, hogy a buvajhida emír, Adud ad-Daula miniszterének, alMutahhar ibn Abdalláhnak saját kezűleg készített el egy ezüst asztrolábiumot. Természettudományi tanulmányait abbahagyva Bagdadban kancelláriai szolgálatba állt. 960-ban Muizz ad-Daula emír kinevezte az állami okmánykiállító iroda (díván al-insá) vezetőjének. Az emír halála után keg}-vesztett lett, s börtönbe került. Fogságában írta meg — az abbászida kalifák nevében a 10. sz.-ban tényleges hatalmat gyakorló iráni — buvajhida család történetét (al-Kitáb at-tádzsí, 'A Tádzsnak ajánlott könyv' vagyis Tádzs al-Millának, a vallás koronájának, ez volt ugyanis az éppen hatalmon lévő Adud ad-Daula emír egyik tiszteleti neve). A művet a szabadulása reményében írta, ám amikor az emír elolvasván változtatásokat és javításokat javasolt, ezt a tudomány és az igazság nevében visszautasította, s nem vállalta a hazugságokat, inkább a további raboskodást választva. Kiszabadulása után haláláig visszavonultan élt. O at-Tádzsí c. műve, akárcsak a saját családja történetét bemutató könyve elveszett ugyan, de későbbi munkákban fennmaradtak belőlük részletek. Leghíresebb munkája a Raszáil ('Levelek') c. összegyűjtött hivatali levelezés, amely egyrészt fontos kordokumentum, másrészt a kancelláriai írásstílus (az ún. insá) kiváló példája, jól mutatva a perzsa

SZABA kultúra hatását. Ugyanakkor a korai hivatali —>szadzs iskolapéldája. O írod.: F. Wüstenfeld: Die Geschichtsschreiber der Araber und ihre Werke (1882); C. Brockelmann: GAL (1943—1949); F. Rosenfeld: The History of Arabic Historiography (1952); B. Lewis—P. Holt: Historians of the Middle-East (1962); H. Gátje (szerk): Grundriss der arabischen Philologie. Literaturwissenschaft (1987). Iványi Tamás

zünk. Másik főművének, a Táríkh-nak ('Évkönyv') csak a 999-től 1003-ig tartó része van meg. Ez a mű nagybátyja, Szabit ibn Szinán történeti munkájának a folytatása. O Kiad. és angol ford.: H. Amedroz: The Historical Remains of Hilál al-Sábi (1904). O írod.: F. Wüstenfeld: Die Geschichtsschreiber der Araber und ihre Werke (1882); C. Brockelmann: GAL (1943— 1949); F. Rosenfeld: The History of Arabic Historiography (1952); B. Lewis—P. Holt: Historians of the Middle-East (1962). Iványi Tamás

Szábi, Abú 1-Huszain Hilál ibn alMuhasszin ibn Ibráhím asz-; Hilál ibn Muhassin as-Sábi (tudományos átírás); (?, 970. aug.—Bagdad, 1056. szept. 28.): arab történetíró. Nagybátyja a szintén híres történész, Ibráhim asz-iSzábi, míg anyja az udvari orvos és történetíró Szabit ibn Szinán ibn Qurra nővére volt. Fiatalabb éveiről nem tudunk semmit. A szabeus vallás követője volt családja többi tagjához hasonlóan, de ő volt az első, aki közülük áttért az iszlámra 1008-ban, egy álom sugallatára. Fakhr al-Mulk emír titkára volt Bagdadban, aki halála után 30 ezer aranydinárt hagyományozott tudós beosztottjára. A hagyomány szerint — valószínűleg okkal —, nem merte megtartani magának ezt a hatalmas vagyont, hanem felajánlotta Muajjid al-Mulk ar-Rukhkhadzsí vezírnek, aki aztán engedélyezte, hogy használhassa az örökséget. Végül mégsem használt fel semmit belőle, mert élete végéig jól fizető állami szolgálatban állt. A vagyont fiára, Gharsz an-Ni'mara hagyta, aki szintén történetíró lett. O Összesen kilenc történeti művet írt, de ezek néhány füzetnyi anyag híján mind elvesztek. Ami ránk maradt, felbecsülhetetlen jelentőségű, egyrészt mint történeti forrás, másrészt mint az arab értekező próza remeke. Közülük is kiemelkedő fontosságú a Kitáb al-vuzará ('A vezírek, miniszterek könyve', kiad.: H. Amedroz, 1904). Két részlete maradt fenn: a bevezetés és a 10. sz. három vezírének a története. A bevezetőben a szerző elmondja, hogy két elődjének, a\-Dzsahsij árinak és asz-Szúlinak hasonló c. (később elveszett) munkáit folytatta, ill. dolgozta át, a késő Abbászidák, ill. Buvajhidák korára vonatkozóan. A három főminiszter közül elsősorban az arab történelem két kiemelkedő politikusának, a hivatalban egymást felváltó Ibn al-Furát és Ali ibn ísza portréjának a megrajzolása figyelemre méltó. A kitűnő stílusban megírt részlet élesszemű történészként állítja elénk a szerzőt. Tartalmilag fokozza érdekességét az, hogy az abbászidá, korszakra vonatkozóan csak kevés hasonló részletességű leírással rendelke-

6*

Szabir, Mirza Ekekber (írói név); Mirza Ekekber Zejnaladbin oglu Tahirzade (családi név); (Semahi, 1862. máj. 19.—Baku, 1911. júl. 12.): azerbajdzsán költő. Fanatikusan vallásos szülei medreszébe íratták, ahol egy életre kiábrándult a vallásból. Szejid Ezim Sirvani magániskolájában folytatott tanulmányai meghatározták gondolkodásmódjának fejlődését és segítették költői kibontakozását. O Első versei lírai ghazalok voltak. Nagy hatást tett rá az 1905-ös orosz forradalom, s ettől kezdve szatirikus hangvételű költeményekben ostorozta a vallási fanatizmust, bírálta az orosz társadalmi és politikai viszonyokat, melyek akadályozták a felszabadító mozgalmakat a Közel-Keleten. Szatíráival — melyek a Molla Naszreddin c. népszerű folyóiratban jelentek meg Hop-hop ('Búbosbanka') álnéven —- új iskolát teremtett az azerbajdzsán irodalomban. Összegyűjtött versei 1912-ben jelentek meg először Hophopname ("Hop-hop könyve') c. Kenessey Mária Szábit ibn Qurra, Abú'l-Haszan ibn Zahrún asz-Szábí; 'Abú 1-Hasan Tábit ibn Qurra ibn Zahrün as-Sábi' (tudományos átírás); (Harrán, 836 k.—Bagdad, 901. febr. 18.): arab matematikus, asztronómus és orvos. Korának legjelentősebb tudósa volt, foglalkozott asztrológiával, filozófiával, fizikával, földrajzzal és zenével is. A titkos szabeus vallási közösség tagja volt. Fiatalkorában a pénzváltás mesterségét tanulta ki, majd Bagdadba ment, ahol filozófiát és matematikát tanult. Szülővárosába való visszatérése után filozófiai nézetei miatt dogmatikai harcba keveredett hitsorstársaival, melynek következményeként kizárták a közösségből. Ekkor Kafartúszába ment, ott megismerkedett Muhammad ibn Músza ibn SákirraX, aki magával vitte Bagdadba, a\-Mu'tadid kalifa udvarába, ahol életének legnagyobb részét töltötte. Itt, a kalifa támogatásával nyugodtan tudott 83

SZABÓ dolgozni, s nagyban elősegítette az arab tudományok fejlődését azzal, hogy számos görög matematikai és asztronómiai művet lefordított. Emellett saját maga is írt orvostudományi és matematikai könyveket, Nevéhez fűződik a számelmélet egyes területeinek továbbfejlesztése, különösen a Püthagorasz által „barátságosnak" nevezett számok terén folytatott kutatásai révén. O Főbb művei: Kitáb ar-rauda fí t-tibb ('Az orvoslás kertje': a pulzusról valamint a betegségek okairól, szimptómáiról és orvosságairól); Tavallud al-hasát ('A kövek keletkezése'); Dzsavámi' min kitáb Gálínús fí d-dubúl ('Válogatások Galénosz pestisről szóló könyvéből ); Ibtá al-haraka fí falak al-burúdzs ('Az állatövek egyes csillagai mozgásának rendszeresen látszó változásai'); Kanz al-aszrár va-dzakháir al-abrár ('A titkok kincse és a kegyesek relikviái': az asztrológiai mágiáról szóló hermetikus írás); Riszála fí sztikhrádzs al-a'dád almutahábba bi-szuhúlat al-maszlak ilá dzálika ('Hogyan kaphatjuk meg a barátságos számokat a lehető legkönnyebben'). O írod.: E. Wiedemann: l ber Tábit ben Qurra, sein Leben und Wirken (1920—21): C. Brockelmann: GAL (1943—1949); F. Sezgin: GAS (5—7. köt., 1974, 1978, 1979). Dévényi

versek, 1981). Ö Magyarul: 9 vers (Simon I., Századunk osztrák lírája, anto., 1963); 2 vers (uő, Német költők antológiája, 1963); 1 vers (Kalász M., Nagyv, 1966, 5.); 4 vers (uő, Osztrák költők antológiája, 1968): I -1 esszé (uő, Az ihlet mesterei, 1972; Odor L.. Kort, 1973); 3 vers (Franvó Z., Bécsi látomás, anto., 1976): 1 vers (Hajnal G., Új Kalandozások, 1980). Komáromi Sándor Szabrí, Iszmáíl; 'Ismá^l Sabrí (tudományos átírás); (Kairó, 1854. febr. 16. 1923. márc. 21.): egyiptomi arab költő. 1878-ban jogi diplomát szerzett, s magas beosztású bíró, 1895-ben pedig államügyész lett, majd igazságügyminiszter-helyettes volt. Hivatalából 1907-ben vonult vissza, s életét ezt követően az írásnak szentelte. O Sokat fordított, elsősorban La Fontainemeséket, valamint A. de Musset, Lamartaine és Verlaine verseit. Költészetére nagy hatással voltak az általa fordított francia lírikusok művei, s a francia nyelv zeneisége, melynek nyomán ú j hangot ütött meg az arab irodalomban. Verseiben, melyeket szenti mentái izmusa és hazafias érzelmei fűtenek, eltért a hagyományos arab qaszída formától, költeményei rövidebbek, nyelvezetük áttetszőbb. Az ő lírája volt az első Egyiptomban, mely érzékenységgel fordult mind az arab klasszikus költészet újjáélesztése, mind a modern haladó gondolatok felé. Minden újítása és a nyugati hatás ellenére a klasszikus arab költészet befolyása mégis erősebb volt költészetére, mely a korabeli egyiptomi felsőosztálybeli városi hivatalnokok életét, vágyait, műveltségét és korlátait egyaránt tükrözi. Hajlamos volt a szemlélődő attitűdre, mely mindenképpen új vonásnak tekintendő; a korabeli szokványos témák mellett (dicsőítések és nemzeti érzések) — Istenről, a szerelemről és a halálról is írt, Szerelmes versei a szépség és tökéletesség iránti metafizikus vonzódást, míg a halálról szóló versei szorongástól és félelemtől mentes halálvágyat fejeznek ki. A kritika eredetiségét emeli ki és a modern líra első egyiptomi reprezentánsának tartja. Számos későbbi híres költő, köztük Sauqí és Háfiz őt vallotta tanítómesterének. O Magyarul: 3 vers (Varságh J., Arab költők, anto., 1961). O írod.: Germanus Gy.: Arab költők a pogánykortól napjainkig (1961); uő: Az arab irodalom története (1962); A. al-Dzsundí: as-Si'r al-'aradí al-mu'ászir (1966); S. Kh. Jayyusi: Trends and Movements in Modern Arabic Poetry (1977).

Kinga

Szabó, Wilhelm (Bécs, 1901. aug. 30 — uo., 1986. jún. 14.): osztrák költő, esszéíró. St. Pöltenben tanult; tanító lett, 1945-től tankerületi főigazgató volt. Nyugdíjazása után Bécsben élt. 1954-ben Trankl-díjat kapott. O Jelentős lírikusi életművet épített fel a klasszikus és a modern természetlíra összeötvözött eszközeivel: súlyos drámái mondanivalója tradicionálisan zárt formálásban ölt testet. Jellegzetessége: elhatárolódás minden idillitől és mitikustól, a lírai realizmus jegyében. Ebben fontos támasztékot nvert az orosz lírában, főként Jeszenyinben, akinek fordításkötetet is szentelt (1970). Folyóiratokban igényes esszékkel is jelentkezett; versantológiák összeállítását vállalta: An den Wind geschrieben ('A szélhez írva', kortárs-anto., 1962): Deutsche Lyrik aus zwei Jahrtausenden ('Két évezred német lírája', 1967); Dichtung aus Österreich ('Ausztria költészete', 1976). O Főbb művei: Das fremde Dorf ('A falu idegensége', versek, 1933); lm Dunkel der Dörfer ('A falvak sötétjében', versek, 1940); Herz in der Kelter ('Szív a présben', versek, 1954); Landnacht ('A vidék éjszakája', versek, 1966); Schallgrenze ('Hanghatár', versek, 1974); Lob des Dunkels ('A homály dicsérete', összegyűjtött

Dévényi Kinga Szabudzs: —>orijá irodalom 84

SZADA szabula vihilit: -*vannap hröt szabvány: —• klisé Szacsal; Szarmaszt (írói nevek); Abdul Waháb (családi név); (Darazan, 1739—-?, 1829): szindhí költő. Atyja korán meghalt, nagybátyja nevelte. O Aszkétikus hajlamú. az iszlám előírásait pontosan betartó, de verseiben eretnek misztikus gondolatokat hirdető egyéniség, a szúfizmus követője volt. Perzsa és urdú nyelven is verselt; költészete introspektív, magasröptű, misztikus vallási líra. O Kiad.: Mirzá Ali Qalí Bég: Szacsal-dzsó Riszáló (1902). O írod.: K. Advani: Szacsal (1954); H. S. Sadarangani: Persian Poets of Sind (1956). Vekerdi József Szacsanka, Barisz Ivanavics (Vjaliki Bor, 1936. máj. 15. - ) : belorusz író. 1960ban elvégezte a Belorusz Állami Egyetemet. 1959-től 1976-ig a Vozsik és a Polimja c. folyóiratnál dolgozott. 1976-tól 1986-ig a belorusz írószövetség titkára volt. O 1956tól kezdve jelennek meg írásai. Daroha isla praz lesz ('Az út az erdőn át vezetett'. 1960) és Barvi rannyaj voszenyi ('A korai ősz bíborszíne', 1962) c. adta ki első prózaköteteit. Műve közül a Palesszével (belorussziai régió) kapcsolatos írásai emelkednek ki; ennek egy egész ciklust szentelt. Palessze múltjának történetét tárta fel a Varejka zolata ("Egy fazék arany', 1964) és az AnhI irka ja sztal ('Az angol acél', 1966) c. kisregényében is. Több írása a nagy honvédő háborúról szól: Pálon ('Fogság', kisreg., 1962); Pakul nye razvidnyela ("Amíg meg nem virradt', kisreg., 1965); Csuzsoje nyeba ('Idegen ég', nlareg.. 1975). A Vjaliki lesz 1 —3.('A nagyerdő', 1 3. köt,, 1979—1983) c. regényében a nép hősiességét ábrázolta az ellenséges megszállás ideje alatt. A Mara ('Álom', 1971). a Pra adnaho paeta ('Egy költőről', 1972), a Nye na toj vulici ('Nem ábban az utcában', 1974) c. műveiben a modern városi életet mutatja be, feltárja és elítéli a kispolgári életmódot. írásainak nyelvezete gazdag, stílusát a pontos és részletes leírás jellemzi. O Humoros művei a Vol fihuriszt ('A korcsolyázó ökör', 1966) és Halaszcjak ('Agglegény', 1969) c. köteteiben jelentek meg. 1985-ben Zsivoje zsiccjo ('Élő élet') c. kiadott egy könyvet, amelyben különböző írókról (többek közt L. Tolsztojról. I. Bunyinról. K. Pausztovszkijró\. T. Melezsrő]) írt cikkeit gyűjtötte egybe. A Vavcsica z Csortavaj Jami ('Nőstényfarkas az Ördögárokból', 1978) c. prózakötetéért J . K olasz-díjat kapott, O

Oroszból is fordított beloruszra irodalmi műveket. Műveit lefordították orosz, ukrán, lengyel, bolgár, angol, francia nyelvre. O Gyűjt, kiad.: Vibranija tvori t. 1 —2. (' Válogatott művei1— 2. köt., 1981); Darohi ('Utak', vál. nlák, 1971); Pamjae ('Emlék', vál. nlák, 1973); Tri apoveszci ('Három kisregény', 1976). O Magyarul: 1 elb. (Gálvölgyi Judit, Szovjet Irodalom, 1984, 2.). O írod.: L. Sz. Szavik: Pad mirnim nyebam backavscsini: Narisz tvorcsaszci Barisza Szacsanki (1986). Palásti Katalin Szacsanka, Ivan Ivanavics (Vjaliki Bor, 1938. nov. 8.—): belorusz történész, publicista, B. .), Szacsanka testvére. 1965-ben elvégezte a Belorusz Állami Egyetemet. 1975-től az egyetem újságírói fakultásán dolgozik. 1978-tól dékánhelyettes, 1984-től tanszékvezető. A belorusz írók publicisztikáját kutatja. A Hisztorija belaruszkaj zsurnalisztiki ('A belorusz újságírás története'. 1979) c. könyv egyik szerzője volt. Részt vett a Hresztamatija pa hisztoriji belaruszkaj szaveckaj publicisztiki ('Szöveggyűjtemény a belorusz szovjet publicisztikatörténetéhez', 1974) c. kiadvány összeállításában is. O Egyéb tanulmányai: Kuzma Csórni—publiciszt ('Kuzma Csórni, a publicista', R, V. Bulackival, 1972); Hto takija belaruszkija patrijoti? ('Kik azok a belorusz patrióták?', 1975); Publicisztika, belaruszkih piszmennyikav u hadi Vjalikaj Ajcsinnaj vájni ('A belorusz írók publicisztikája a Nagy Honvédő Háború éveiben', 1977): Vojna i publicisztyika ('Háború és publicisztika', 1980). Palásti Katalin Szacsenko, Hrihorij Kirilovics (Hajenki. 1905. dec. 6--?, 1939. jan. 16.): ukrán költő, irodalomtörténész. A pedagógiai technikum elvégzése után tanítóskodott, majd elvégezte a kijevi egyetemet; a T. Sevcsenko Irodalmi Intézetben volt aspiráns. A Pluh irodalmi szervezethez tartozott. O 1926-ban jelentek meg első versei. Irodalomtörténeti kutatómunkát is végzett, O Verseskötetei: Zusztricsnij entuziazm ('Ellenlelkesedés', 1931); Zenit (ua., 1936); Na csatah ('Vártán', posztumusz, 1964). Scher Vera Szadaksari; Sadaksharí (átírásváltozat): Sadaksaradéva (névváltozat); (17. sz): indiai kannada költő, szanszkrit és kannada nyelven írt. Egy sivaita kolostor vezetője volt. Kannada nyelven írt műveiben melyek a csampú hagyományához kapcsolódnak gyakran használt hosszú és bonyolult szanszkritizmusokat. O Fenn85

SZADA maradt költeményei: Rádzsasékhara Vilászam ('Rádzsasékhara herceg története'); Sabarasankara Vilászam ('Ardzsuna és Siva harca'); Baszavarádzsa vidzsaja ('Baszava király győzelme'). Major István

történet lefolyását, a kronológiai nehézségeket, illeve a korabeli zűrzavaros politikai helyzetet figyelembe véve. kétes. („Világlátott ember sok hazugságot mond" — írta a Gulisztánban.) Abú Bakr ibn Szád ibn Zangí (1231—1260) uralkodásának utolsó éveiben tért vissza újra Sirázba, s ott is halt meg. (Síremléke a város egyik nevezetessége.) O Két fő műve közül időben első az 1257-ben befejezett, s az igazságossággal, a jó cselekedetekkel, a földi és a misztikus szerelemmel, a mértékletességgel, a megelégedettséggel, a bűnbánattal és az igaz úttal stb. kapcsolatos értekezéseket tartalmazó, mintegy négy és fél ezer soros, ->mutaqárib versmértékben írott didaktikus költeménye, hagyományos címén Busztán ('Gyümölcsöskert'), A mű legrégebbi kézirata a Szádi-náme ('Szádi könyve') címet viseli. A bevezetés szunnita doxológiáját — Szádi szunnita mohamedán volt — követően a 10 fejezet elején egy-egy, az említett témákkal kapcsolatos problémát vet fel, melyet a didaktikus —>masznavík már korábban is ismeretes módján saját élettapasztalatából, a történelemből, vagy legendákból vett példák segítségével világít meg, túlszárnyalva a műfaj elődeinek számító Nászir-i Khuszraut és Szanáít. O Másik fő műve az 1258-ban befejezett, ritmikus rímes prózában írott, versbetétekkel megtűzdelt Gulisztán (Erdődi B., ua., 1889; Bodrogligeti A., Képes G., Rózsakert, 1961) hasonló mintákat követ. A bevezetést követő, a királyok jelleméről, a dervisek erkölcseiről, a megelégedettség előnyeiről, a hallgatás hasznáról, a szerelemről és az ifjúságról, a gyengeségről és az öregségről, a nevelés hatásáról és a társalgás etikájáról szóló 8 fejezet a címekhez kapcsolódó változatos anekdoták sorát tartalmazza, melyeket a tanulság tömör, verses összefoglalása zár le. O A két mű — s általuk a szerző —, hamar klasszikussá vált a perzsa nyelv egész területén. Több verséből közmondás, a művekből pedig az Oszmán Birodalomtól Közép-Ázsián át Indiáig elemi iskolákban olvasott perzsa tankönyv lett (lásd nagyszámú indiai, illetve török kommentárját, pl. Szúdi Bosznavíét). Számos utánzója is akadt, különösen a praktikusabb (kevésbé teoretikus) Gulisztánnsik: legismertebb Dzsámi Tavaszi kertje (Bahárisztán) a 15., és Qááni Szétszórt Könyve (Kitáb-i parisán) a 19. századból. O Költészete a didaktikus-moralizáló és a misztikus tendenciákat egyesíti, az előbbi túlsúlyával. Misztikus kijelentései más íróknál is fellelhetők, s így inkább korabeli irodalmi fordulatoknak, semmint a költő világnéze-

Szaddanta-hella: -+hella Szádé, Pinkasz; Sadeh, Pinhas (írásváltozat) (Lvov, 1929—): orosz születésű, héberül és angolul alkotó zsidó író. 1934-ben települt át Palesztinába. Első publikációi: Ba- Ma'aleh ('ua.' reg., 1945); Ittim ('Versek', 1945). Változatos műfajokban alkotott: írt verset, novellát, regényt és irodalmi esszéket. O Főbb művei: Ha-Hajjim ke-Masal ('Hajjim és Masal története', reg., 1958); Life as a Parable (angolul, 'Az élet mint példázat', önéletrajzi reg., 1966); Széfer ha-Sirim 1947—1970 ('Énekek könyve 1947—1970', versek, 1970); Messiah ('Messiás', reg., 1971). O Fordított és kiadott egy kötetet európai novellákból Mivhar haSzippur ha-Eiropei (1959) c. O írod.: J. Mundi: Szihot ba-Hazot-Lajlah im Pinkasz Szádé (1969). Szepes Erika szádháran ('egyszerű, szokásos'); sadharan: a hindi költészetben azon versfajták elnevezése, melyeknek a formája 1—26 szótagos verssorokból építkezik. O (->•hindi verselés, varnik cshand) Szádi, Sejkh Muszlih al-Dín; Sacdí, Saykh JVIuslih al-DTn (tudományos átírás); Szaadi (átírásváltozat) (Siráz, Dél-Irán, 1184? vagy 1213—1219 között — uo., 1292): perzsa költő, a perzsa irodalom egyik legkiemelkedőbb alakja. Költői álnevét (takhallusz) mecénása, Abú Bakr ibn Szád ibn Zangí, Fársz tartománybeli szalghúrida atabeg tiszteletére vette fel. Hiteles életrajzához az életrajzírók alig, és saját műveinek utalásai is csak nagy óvatossággal felhasználva járulnak hozzá. 1257 előtti és 1281—82 utáni tevékenységéről csupán hipotézisek vannak. Atyjának köszönhetően gondos alapfokú nevelésben részesült, ám korán árvaságra jutott. A „törököktől" való félelmében (ld. a Gulisztán előszavát — valószínűleg a mongol invázió okozta zűrzavarra utal) szülővárosát elhagyta, s a kor híres főiskolájára, a bagdadi Nizámijjára ment. Tanulmányainak befejeztével évekig utazott; saját vallomásai szerint Perzsián kívül járt Irakban, Szíriában. Indiában, Arábiában (Jemen, Mekka, Medina), Abesszíniában, számos helyen több alkalommal. Úti élményei közül több epizód hitelessége (pl. a szomnathi és a kásgári) a 86

SZADA tére utaló bizonyítékoknak számítanak. (Szádi a hagyományok szerint részesült misztikus tanításban, de hogy sziífi lett volna, erősen kérdéses.) Nyelvi művészetének varázsa következtében a leghétköznapibb, a fordításban olykor banális történetek is lebilincselően hatnak. Rendkívüli népszerűségének oka, hogy élményekben gazdag életének tapasztalatait humanista optimizmussal és humorral összegezve gyakorlati életbölcsességre, a hétköznapi élethelyzetek megítélésének, az egyéni függetlenség megőrzésének mikéntjére tanít, s hogy szempontjai az egyént állítják a középpontba. O Életművének mintegy 60 százalékát elegáns stílusban megírt ghazalok — köztük a Tayyibát ('Elvezetek'), a Badái ('Furcsaságok') és a Khavátím ('Pecsétek') c. gyűjtemény —, perzsa és arab nyelvű qaszídák, illetve néhány prózai mű alkotja. Ghazaljai a Háfiz előtti ghazalköltészet kimagasló alkotásai, ahol a bornak és a szeretőnek a misztikus keleti költészetben oly gyakori szüzséje inkább politikai mondanivaló, vagy egyszerűen az „evilági" szerelem tartalmi hordozója. O Gulisztánja, volt az első perzsa mű, mely ismertté vált Európa-szerte. Franciául 1634-ben jelentek meg belőle részletek A. Du Ryer fordításában. Az eredeti szöveget teljes latin fordítással együtt 1651-ben nyomtatták ki, ez Georgius Gentius műve, melyet Diderot is ismert. Az 1654-ben elkészült első német változatot (Adam Olearius munkája) használta Goethe a West-östlicher Divan írásához. O Gyűjt, kiad.: M. CA. Foruqi: Kolliyát-e Sacdi ('Szádi összegyűjtött művei', 1942). O Magyarul még: 5 vers (Szilády A., Koszorú. 1863, 26.); 1 1 vers (Fábry S., VÚ, 1896, 41; Franyó Z., Előre, 1957, 3024.); 1 mese (Bodrogligeti A., Képes G., Nagyv, 1958, 9.); 5 vers (Franyó Z., uo.); 17 vers (Képes G., Perzsa költők antológiája, 1969); 2 vers (Rácz O., Csillagsugárzás, anto., 1978); 28 vers (Képes C., Aranykert, anto., 1982); 1 vers (Faludy Gy., Test és lélek, 1988). O írod.: Duka T.: Szaady (Koszorú, 1865, 24.); W. Bacher: Sa c di's Aphorismen und Sinngedichte (1879); Képes G.: Szá°di a királyok és népek tanítómestere (Nagyv, 1958, 9.); Telegdi Zs.: Szaadi és a Gulisztán (ViF, 1959, 3 ^ . ) ; J. Rypka: History of Iranian Literature (bibliográfiával, 1968). Nyitrai István

zedéknek jelentős képviselője M. Iszmajil, A. Ibrahim és F. Hodzsa. O Szádig költői pályája bakui egyetemi évei alatt (1956— 1961) kezdődött. 1974 és 1983 között több színdarabot is írt, legismertebb a Das balkan ('Kőerkély') és az lik mehebbetin hagginda doha bir hekaja ('Még egy történet az első szerelemről'). Lírája képekben gazdag, verseinek jelentős része filozofikus. Kiemelkedő színvonalúak a -+kosma versformában írt költeményei (Ölüm zalim imis, 'A halál kegyetlen volt'; Ömre bel baglama, 'Ne reménykedj az életben'). O Verseskötetei: Dzsigir ('Benső', 1963); Ömrünbirgünü ('A halál egy napja', 1965); Deniz kücsamiza gelir ('A tenger az utcánkig ér', 1968); Ranyennije doma ('Sérült házak', oroszul, 1970); Bala kirpi ('Kicsi sündisznó', 1972); Isigin jasi ('A fény élete', 1974); Vecsernaja Pesznya ('Ésti Ének', oroszul, 1972); Göjde ne var ('Mi van az égen', 1978); Jerden göje ümid ('Remény a földről az égre', 1981); Göjden almadüsmedi ('Az égből nem hullott alma', 1982). O Magyarul: 3—3 vers (Bede Anna, Nagyv., 1978^ 9.; uő, Forrás, 1979, 11.); 1 vers(uő, Szovjet Irodalom, 1985, 5.). Kovács Előd szadista irodalom (D.-A.-F. marquis de Sade nevéből): a szadizmus a szexuális ösztön kóros megnyilvánulási formája. Az irodalomban az erotikus irodalom és a pornográf irodalom központi témáinak egyike. Szádjá ben Joszéf: —•Szaádjá ben Joszéf Szádok szugyej: -»futurizmus Szadovnyikov, Dmitrij Nyikolajevics (Szimbirszk, 1847. máj. 7.—Szent-Pétervár, 1883. dec. 31.): orosz költő, folklorista, etnográfus. A szimbirszki gimnáziumban tanult, majd nevelőként dolgozott. Egyedülálló munkát végzett a népi varázsigék, ráolvasások, mesék felkutatása és rendszerezése terén. Az összegyűjtött anyag egy részét 1874-ben publikálta a Szimbirszkije gubernszkije vedomosztyi c. lapban. Folklorista kutatómunkájának eredménye egy orosz közmondásgyűjtemény, amely hűen tükrözi az orosz parasztok gondolkodását, hétköznapi szokásait. A Volga-vidék népi hagyományait kutatva Sztyepan Razin alakjával foglalkozott, aki versírásra is ihlette. O Fő műve: Z agad ki russzkovo naroda ('Az orosz nép találós kérdései', gyűjt., 1876). O írod.: V. Szmirnov: Vdohnovennij pevec Volgi (Volga, 1983, 12.). Schmidt Gabriella

Szádig, Fikret; Sadikh, Fikret (átírásváltozat); (Samakli, 1931—): azerbajdzsán költő, író. Az azerbajdzsán irodalmat az 1980-as évektől meghatározó án. ,,60-as nemzedékhez" tartozik. Ennek az írónem87

SZADA Szadovnyikov, Vaszilij Jevdokimovics (Udmurt-Tojmabas, Udmurt AK, 1915. jan. 13.—?, 1975): udmurt író. Néhány évig tanító volt, majd színésznek állt, később rendező lett. A színpad titkainak ismerőjeként írta első drámáit az 1917-es forradalom előtti udmurt falu életéről. Darabjaiban (pl. Tilo vösz, 'Az égő áldozat', 1940) később is hű maradt a vidékhez, népi szokások és játékok alapján született legsikeresebb műve. a Szjuan ('Esküvő', 1945) e. vígjáték. O Gvűjt. kiad.: Pjeszaszosz ('Drámák'. 1957); ua. (1975). O írod.: Domokos P.: Az udmurt irodalom története (1975); Piszatyeli Udmurtyii (1989). Domokos Péter

mely 1907-ben az első ukrán kőszínház megalakulását eredményezte Kijevben. 1921 és 1923 között az első professzionista ukrán színház vezetője volt Kárpátalján: a Ruszkij teatr tovarisztva „Proszvita" színházat vezette Ungváron. Ukrán klasszikusok, kortársak, orosz, lengyel, német, zsidó szerzők műveit rendezte, többek között operát is. Librettót írt N. Liszenko Eneida ('Aeneas') c. operájához. Rendezőként M. Kropivnyickij és M. Sztarickij követője volt. Gogol, A. Osztrovszkij, L. Tolsztoj, A. Csehov műveit fordította ukránra. O Főbb művei: Szpomini z roszijszko-tureckoji vijni ('Visszaemlékezések az orosz—török háborúból, 1917); Moji teatralnyi zahadki 1907 —1929 ('Színházi visszaemlékezéseim 1907 —1929', 1956). O írod.: V. Vaszilko: Mikola Szadovszkij ta joho teatr (1962); Ukrajinszkij dramaticsnij teatr, 1. (1967); Szpohadi pro Mikolu Szadovszkoho (1981). Lebovics Viktória

Szadovszkij, Borisz Alekszandrovies (eredeti név); Szadovszkoj (írói álnév); (Ardatov, 1881. márc. 6.—Moszkva, 1952. ápr. 3.): orosz író, költő, irodalomkritikus. Apja történész volt. 1906-ban elvégezte a moszkvai egyetem bölcsészettudományi karát. Több folyóirat — Veszi, Russzkaja Miszl, Szevernije zapiszki — munkatársa volt. Bár hatott rá a szimbolizmus, inkább A. Sz. Puskin és A. A. Fet klasszikus hagyományait követte, mintegy elrejtőzve korának, a 20. sz. első évtizedeinek modernebb értelmezése elől. Legjelentősebb versgyűjteménye a Szamovar ('Szamovár', 1914) c. volt. Kritikai cikkei több kötetben láttak napvilágot. Történelmi eseményekről, személyekről írta elbeszéléseit, kisregéiweit, melyekben különösen törekedett a korhű ábrázolásra (pl. Dvuglavij orjol, 'A kétfejű sas', kisreg., 1911: G. A. Potyomkinról). O Egyéb fő művei: Ozim ('Őszi vetés', tan.ok, 1915); Anyekdot ('Anekdota', elb.-ek, 1922); Iljin-gyeny ('Illés-nap', elb.-ek, 1922). O ' írod.: Ju. Ajhenvald: B. Szadovszkij (Szlova o szlovah, 1916); Piszma V. F. Hodaszevicsa B. A. Szadovszkomu (New York, 1983). Szabó Márta

szadr: -+miszrá Szadri, Möhemmed (Kazán, 1913. máj. 20.—): tatár költő. Munkáscsaládban született; 1921-ben árvaságra jutott. O Első verse 1930-ban jelent meg, két év múlva pedig önálló verseskötete, Kezdődik a dal c. Négy évig Moszkvában tanult, majd 1941 1946 között katona volt. A háború után a Tatár írószövetség titkára, 1948—1950 között a Szocialisztik Tatarsztan c. lap irodalmi és művészeti rovatvezetője volt. írt gyerekverseket, fordított belorusz, ukrán, örmény, kazah és grúz verseket tatárra. Fontos műve a Szabantaj (egy t a t á r tavaszi ünnep neve), amelyben összekapcsolja a régi tatár hagyományokat a jelennel. O Művei (a címek oroszul): Dikanyje veszni ('A tavasz lélegzése', versek, 1962); Pesznya rogyinye ('A hazámat éneklem", versek, 1964); Poj, moj zsavoronok ('Énekelj, pacsirtám', versek, 1967). O írod.: A. Ginijatullina: Piszatyeli szovjetszkovo Tatarszt a n a (1970). Henryk Jankowski

Szadovszkij, Mikola Karpovics; Tobilevics (eredeti név); (Kamjanno-Kosztuvat, 1856. dec. 1.—Kijev, 1933. febr. 7.): ukrán író, színész, rendező. T. Karpenko-Karij. P. Szakszahanszkij és Marija Szadovszka fivére. 1877—1878-ban részt vett az orosz—török háborúban; 1878 és 1880 között a kijevi és odesszai katonai iskolában tanult; leszerelése után H. Askarenko színházába szerződött. 1888 és 1898 között saját társulatot alapított. Oroszo. több városában fellépett. 1905 és 1906 között a Ruszka Beszida nevű társaság színházának igazgatója volt Lembergben. 1906-ban M. Zanykoveckával létrehozta £LZt ct vándor színházi társulatot.

Szadru'd-Din Ajní: —>Ajní szadzs ('galambturbékolás'); sa$c (tudományos átírás): az arab rímes próza, ill. szűkebben csak a prózai szövegekben található rím elnevezése. A kötött szótagszám és időmérték nélküli, de a mondatokat tagmondatokat (általában páronként) strukturális és szemantikai paralel izmusokkal és rímekkel összekapcsoló próza a legrégibb arab költői forma; eredetileg a ráolvasások, kuruzsló, mágikus mondások 88

SZAFA formája. (Goldziher T. lehetségesnek tartotta, hogy a kuruzsló jósok előadásmódjáról nevezték el így a mondásokat, ill. később ezek formáját.) A szadzsból fejlődött ki az iszlám előtti korban az első kötött szótagszámú vers, a -*radzsaz, a rövid, spontán költészet formája. Mohamed idejében a szadzs még az inspirált mondanivaló kötelező formája, ezért készült a —>Korán is szadzsban. A törzsi társadalom primitív szadzsának tartalmi-formai jellegzetességeiről ad képet egy ellenséges törzset átkozó, mágikus szadzs: „Ghubar pusztuljon! kiáltom. Győzelmet sohase találjon! Esőt hiába várjon! Embereire halál szálljon!" (ford.: Tótfalusi 1.) O Az iszlám első évszázadaiban a teológusok ,,pogány kori" reminiszcenciák miatt elítélték a szadzs használatát (ahogyan ezt eleinte a hatalomra jutó kereszténység is tette az antik metrumokkal). A pénteki szentbeszédben (khutba) azonban már a 9. sz.-ban felbukkant, s a differenciált városi irodalom kialakulásával használata mindinkább elterjedt a hivatali iratokban, levelezésben (ún. insá, a 'fogalmazás művészete'). 900 körül egyre divatosabbá vált (al-Muqtadir kalifa pl. rímes prózában írt alattvalóihoz), a század közepe táján pedig meghódította a műprózának majdnem minden területét. (A mániává fajult szadzs-használatra jellemző a buvajhida vezír Ibn Abbád a,sz-Száhib vezír és író esete, aki használatát kancelláriájában kötelezővé tette, s egy kortárs szerint „annyira megszállott volt. hogy nem mondott volna le egy rímről, mégha az romlást is hozott volna rá"). Legismertebb változata a -*maqáma, de még a népi prózai alkotásokban is elterjedt (népi szíra-irodalom, Ezeregyéjszaka stb.). A formát később átvette számos, az iszlám hitre áttért nép (perzsa, török, maláj stb.) irodalma. O (~+arab irodalmi form.dk) O írod.: Goldziher I.: A pogány arabok költészetének hagyománya (1893); R. Blanchére: Histoire de la littérature arabé (2. köt., 1964); H. Gátje (szerk.): Grundriss der arabischen Philologie II.: Literaturwissenschaft (1987); The Cambridge History of Arabic Literature (1983—1990). Simon Róbert Szafadí, Szaláh ad-I)ín Khalíl ibn Aibak ibn Abdalláh Abú sz-Szafá asz-; Saláh adDTn HalTl ibn Aybak ibn c Abdalláh Abü s-Safa' as-Safadi (tudományos átírás); (Szafad, í 296/1297—Da maszkusz. 1363. júl. 23.): arab poligráf, elsősorban történetíró és kommentátor. Török származású volt, gyermekkorát Észak-Szíriában töltötte, s csak húszévesen fogott bele komo-

lyabb tanulmányokba. Különlegesen szép kézírását műveinek számos autográf kézirata is bizonyítja. Korának legnagyobb tudósainál és legkiválóbb tanárainál végezte iskoláit (pl. a költő Ibn Nubáta. vagy a grammatikus Abú Hajján). Mint képzett kátib ('írnok') először szülővárosában kapott megbízást, majd Kairóban és Aleppóban lett titkár. Elete végén Damaszkuszban nevezték ki kincstári hivatalnoknak. O Egészen rendkívüli módon termékeny író volt. Önéletrajzában megírta, hogy öszszegyűjtött írásai 500 kötetet töltenének meg, ha ehhez azonban még azt is hozzáadnánk, írja, amit titkárként kellett leírnia, akkor az még megduplázná ezt a számot. Sok írása persze nem volt több, mint a kor szokása szerint, kortárs szerzőktől készített vers- és prózamásolat. Saját művei is többségükben kompilációk voltak: az ún. enciklopédisták jeles és jellegzetes képviselője volt, akik kevés eredeti alkotással lepték meg a világot, ám akiknek működése nélkül rendkívüli módon hiányosak és elmosódottak lennének ismereteink a középkori kultúra történetéről. O Főbb művei: Váfí l-vafaját ('A halálozási dátumok teljes öszszefoglalása' — utalva Ibn Khallikán híres könyvének címére, amelyen túltenni szándékozott, Vafaját al-aján, A híres emberek halálozási dátumai') egy 30 kötetes életrajzi lexikon. Jóllehet kompilációs technikával készült, sok olyan adat és életrajz található benne, amit máshol hiába keresnénk. Nagyon sok kéziratos példány található belőle. A Tuhfat dzaví l-albáb ('Az értelmeseknek való ajándék') az egyiptomi uralkodók történetének egyszerű versmértékben való feldolgozása. Két további biográfiai lexikonában az iszlám hat évszázadának híres vak, ill. fél szemére vak személyiségeinek az életét írta meg. Számos versantológiát állított össze különböző szempontok és a neves megrendelők ízlése szerint. Ezek egyikében (ar-Raud an-nászim va 'sz-szaghr al-bászim, 'A szellős kert és a mosolygó száj') erotikus részleteket gyűjtött össze kevésbé ismert versekből. O írod.: F. Wüstenfeld: Die Geschichtsschreiber der Araber und ihre Werke (1882); C. Brockelmann: GAL (1943—1949); F. Rosenfeld: The History of Arabic Histography (1952); B. Lewis—P. Holt: Historians of the MiddleEast (1962). Iványi Tarnál Szafarov, Nazir (Dzsizzah. 1905. szept. 1. 1985. márc.): üzbég író. Tanulmányait a szamarkandi pártiskolán végezte. 1929— 1932 között a Kizil özbegiszton ('Vörös Üzbegisztán') és az Iscsi ('Munkás') c. lapok 89

SZAFF munkatársa. 1932—1935 között az üzbég írószövetség elnökségének ügyvezető titkára volt. Végigharcolta a 2. világháborút, majd 1945—1947 között a taskenti filmgyár igazgatója volt. Eveken át az özbekiszton madanijati ('Üzbegisztán kultúrája'), a Sark Julduzi ('Kelet Csillaga') c. kulturális folyóiratok szerkesztőségi tagja, a Szovjetunió Irodalmi Alapja vezetőségének tisztségviselője, az alap üzbegisztáni szervezetének elnöke, 1975-től az üzbég könyvbarátok egyesületének elnöke volt. O írásai először a Zarafson c. irodalmi folyóiratban jelentek meg, majd 1930-ban, első önálló kötetében. 1968-ban Hamzadíjat kapott. O Művei: Unutilmas künler ('Felejthetetlen napok', reg., 1932); Ujgonis ('Ébredés', reg., 1938); Hajót maktabi ('Az élet iskolája', reg., 1954); Elmurod (ua., filmfkv, 1957); Er farzani ('A föld gyermeke', filmfkv, 1961); Kimge toj, kimge aza ('Kinek ünnep, kinek gyász', reg., 1963); Körgen kecsirgenlerim ('Eletem', önéletrajzi reg., 1968); Inszon izi ('Az ember nyoma', reg., 1971); Navruz ('Újév', reg., 1973); Groza ('Vihar', orosz cím, történelmi reg., 1981). Péri Benedek szaffikus: -*szapphói versszak, tizenegyes, saffica, strófa

től. 17 évesen e fejedelemnél volt főhivatalnok, 1627-től harcolt a esahar Ligdan kán vezette koalícióban a mandzsuk ellen. 1634-ben tért vissza az Ordosz vidékére, s újabb kitüntető címeket kapott. O 1662ben fejezte be nagy művét, az Erdeni-jin tobcsit ('Drágakő foglalat'), aminek teljes címe: Kad-un ündüszün-ü erdeni-jin tobcsi ('Az uralkodó származásának drágakő foglalata') az Ordosz vidékén pedig Sira teülce ('Sárga történet') a másik címe. Szagang Szecsen művének hét forrását is felsorolja, de nem említi az Altan tobcsit ('Arany foglalat'), melyet pedig bizonyosan felhasznált, s mely összeköti az Erdeni-jin tobcsit 13. sz.-i nagy elődjével, ->A mongolok titkos történetével. Több legendát, hagyományt beépített krónikájába kora népköltészetéből vagy a forrásul felhasznált művekből. Híressé vált az indiai-tibeti mintákat követő kozmogóniai értekezés a mű elejéről, s a záróvers. Mandzsu, majd arról kínai fordítás is készült a műről, ez egyetlen más mongol krónikáról sem mondható el. O Kiad.: I. J. Schmidt: Geschichte der Ost-Mongolen und ikres Fürstenhauses, verfasst von Ssanang Ssetsen Chungtaidschi der Ordus (1829); F. W. Cleaves: Erdeni-jin tobcsi (1956). O Magyarul: 1 részlet (Kara Gy., A mongol irodalom kistükre, 1965). O írod.: J. R. Krueger: Poeticái Passages in the Erdenijin tobcsi (1961); uő: The Epilogue and Gnomic Colophon of the Erdeni-jin tobcsi (CAJ, VIII: 2., 1962). Hajnal László

szapphói

Szafonovics, Feodoszij (?—Kijev, 1676): ukrán író, történész. Életrajzát részben homály fedi. 1655 és 1672 között a kijevi Mihajlovszki monostor igumenje volt, s betöltötte a Kijevi Szerzetesi Kollégium rektori tisztjét is. 1672-ből származik a Krojnyika o Rusziji ('Krónika Oroszországról') c. műve, amely jelentős hatással volt a későbbi ukrajnai egyházi—vallási irodalomra és az ukrán historiográfiára. A krónika az óorosz történelmet szintetizálja Ukrajna és Belorusszia 14—17. sz.-i történelmével, kiemelve a keleti szláv területek kultúrájának, történelmének azonosságait és különbségeit. A munka fő forrásai óorosz évkönyvek és lengyel krónikák. Udvari István

szaggara: -*adab, tigi szagidda: ->adab, tigi Szagijan, Amo: -*Szahjan,

Hamo

Szaggil-kínam-ubbib: mezopotámiai ráolvasó pap. Theodicea-költeményéről híres. Az i. e. 1000 körül keletkezett, a maga korában népszerű alkotás dialógus formájában íródott, 27 tizenegy soros szakaszra tagolódik. A Babiloni Theodiceán&k is nevezett mű egy hívő és egy hitetlen ember vitája egymás meggyőzéséért, rokonítható a bibliai -+Jób-könyvéve 1. Akrosztichonos költemény, a szakaszkezdő jeleket összeolvasva a következő mondatot kapjuk a-naku-sa-ag-gi-il-ki-(i-na-am-u)b-bi-ib ma-ásma-su ka-ri-bu sa i-li u sa-ri: „En Szaggilkínam-ubbib a ráolvasó pap istenhez és a királyhoz imádkozom". O Angol ford.: J. B. Pritchard (szerk.): Ancient Near Eastern Texts Relating to the Old Testament (1969). O írod.: B. Landsberger: Die babylonische Theodizee (Zeitschrift für Assvriologie,

szagaj irodalom: -+hakasz irodalom Szagang Szecsen ('Bölcs Szagang'); Szagang Szecsen kung-tajidzsi (teljes neve és címe); (Úsin, Ordosz ter., ma: Kína, 1604 —1662 után): mongol történetíró. Dzsingisz kán huszonkettedik, Dajan kán hetedik leszármazottja. Dédapja neves hadvezér és történetíró volt, s az ő szecsen-kungtajidzsi ('országos herceg') címét kapta meg 11 éves korában az Ordosz fejedelmé90

SZAHA 1936); W. G. Lambert: Babylonian Wisdom Literature (1960). Zólyomi Gábor

dzsaldí hanszó ('Nevess, nevess, rögtön nevess!', 1975); Lóg bhúl gajé hen ('Az emberek elfelejtették', 1982); Kucsh paté, kucsh csittiján ('Néhány cím, néhány levél', 1989). O Egyéb művei: Rásztá idhar szé he ('Innen nyílik az út', elb.-ek, 1972); Dillímérá pardés ('Delhi, az én világom', esszék, 1976). O írod.: Vinaj: The Various Movement (1972); Lakshminarajan Varsnója: Hindi száhitja ká mánasz itihász (1973). Négy esi Mária

Szaháb, Mirza Szajjed Mohammad; Saháb, MTrzá Seyyed Mohammad (tudományos átírás); (Iszfahán, ?—?, 1808): perzsa költő. Az indiai stílust felváltó iszfaháni iskola (->perzsa irodalom) kiemelkedő egyénisége. Apja, Hátefi (megh. 1784), és mestere, Szabáhi is ezt a költői irányzatot képviselte. Teheránba költözve az uralkodó, Fath Ali sah (1797—1834) udvari költője lett, s neki ajánlotta az általa összeállított antológiát, a Rasahát-e Szahábot ('A felhő cseppjei'). Qaszídáiban a XI. sz. költőit, leginkább Unszorít követi. Ghazal\a\t, melyek az európai barokk költészet pompáját idézik Szádi és Háfiz mintájára írta. O írod.: Machalsky: Persian Court Poetry of the Kagar Epoeh (Fólia Orientalia, 1964, 6.). Péri Benedek

Szaha omuk: -ajakul

irodalom

Szaharav, Szjarhej Pjatrovics (Polack, 1880. szept. 17.—?, 1954. ápr. 22.): belorusz folklórtudós, etnográfus, pedagógus. 1895ben a Vityebszki Papi Szemináriumot, 1911-ben pedig a Jurjevi Egyetemet (Tartu) végezte el. Később gimnáziumokban tanított. 1911 és 1913 között a vityebszki főiskola tanára, 1913-tól Jurjevi járás népiskoláinak tanulmányi felügyelője volt. Szahadzsánand (1781—1830): gudzsarátí 1917-től orosz nyelvű városi gimnáziumot (India) hitújító. A visnuizmus szváminárá- szervezett, ahol igazgatóként is dolgozott. janí nevű szektájának alapítója. Tanításá1919-től több művelődésügyi és pedagógiai ban az erkölcsi tisztaság áll központi he- vezetői posztot látott el, ugyanakkor nagy lyen; ezáltal széles néprétegekhez fordult. aktivitással vett részt a letto.-i beloruszok Ugyanakkor az őt követő költői irányzat kulturális és társadalmi életében. O A beszembehelyezkedett Vallabhácsárja kövelorusz népköltészet alkotásait 1906-tól tőinek szimbolista erotikus költészetével. kezdve gyűjtötte és jelentette meg. Az első Vekerdi József általa feljegyzett népköltészeti alkotás a Ljucinszkaja lehenda pra sztari zamak Szaháj, Raghuvír (Lakhnau, 1929. dec. ('Ljucini legenda a régi várról', 1906) a 9.—Delhi, 1990. dec. 30.): hindi (India) kölVityebszkij holosz c. újságban jelent meg. A tő, író, újságíró. Jelentős hindi folyóiratok folklórt a jelenkori belorusz kultúra részészerkesztője, egy ideig az indiai rádió munnek tartotta, és a hazafiságra való nevelés katársa volt. 1950-ben a Dúszrá Szaptak morális—etikai eszközének tekintette. O ('Második Hetek') csoportjában indult kölTudományos ismeretterjesztő karcolatokat tői pályafutása (->prajógvád, naji kavitá). is írt a régi lengyelo.-i viszonyokról, fejedel1952-ben jelent meg első regénye: Szírijón mekről, belorusz folklórtudósokról (P. par dhúp mén ('Lépcsők a napfényhez'), Sejn, E. Ramanavics) és történészekről (A. 1956-ban pedig novelláskötete: Tín ksan Szapunov). Jó néhány történelmi—népraj('Három pillanat') c. A társadalmi problé- zi cikkében a régi népi hangszerekről, a mák iránt fogékony, kísérletező kedvű al- könyvnyomtatásról, a belorusz és a balti kotó, az elidegenedett városi élet, az emberi népek között lévő történelmi és kulturális kapcsolatok ábrázolása állt érdeklődése kökapcsolatokról írt. Elkészített egy 4 kötezéppontjában. Fordítóként sokat tett a ke- tes kiadványt Narodnaja tvorcsaszc latlet-európai és a magyar irodalom indiai halszkih i iluksztenszkih belaruszav ('A latmegismertetéséért. Magyarból az angol halszki és az iluksztenszki beloruszok népközvetítésével fordított a Bárah Hangarí költészete') c. 1940-ben kiadták a gyűjtekahániján ('12 magyar elbeszélés', 1974) c. mény első részét, melyben 414 dalt mutakötetbe néhány elbeszélést, a Tín ádhunik tott be kottával együtt, és minden dalhoz Hangarí nátalcba ('Három mai magyar rövid ismertetőt fűzött. A 2—4. rész kézszínmű', 1983J Csurka, Karinthy F., Örkény iratban maradt fenn, melyekben meséket, műveit. Az Adhunik Hangarí kavitá ('Mai legendákat, elbeszélő költeményeket, magyar költészet', 1989) c. antológiában csasztuskákat, közmondásokat és gyermagyar költők alkotásait jelentette meg mekfolklórt gyűjtött össze. Kéziratait a {Kassák L.-tól Váradi Sz.-ig). O Főbb verBelorusz Tudományos Akadémia könyvtáseskötetei: Atmahatjá ké viruddh ('Az önrában, Letto.-ban és Litvániában őrzik. O gyilkosság ellen', 1967); Hanszó, hanszó, Egyéb művei: Narodnoje obrazovanyije v 91

SZAHA Jurjevszk&m ujezgye ('Népnevelés a Jurjevi járásban', 1917). Palásti Katalin

titkárral többször találkozott. Az 1950-es évek közepétől kezdte felismerni, milyen súlyos ellentétek feszülnek a társadalom minden rétegében. A Csehov és Gorkij hőseire emlékeztető, vívódó orosz értelmiségi Szaharovot ez ismételten önvizsgálatra késztette és 1956-ra politikai ellenérzéssé vált benne. Számos kortársához hasonlóan rá is katartikus hatással volt Hruscsovnak az SZKP XX. kongresszusán mondott titkos beszéde a sztálinizmus bűneiről. Ugyanakkor elismerte, hogy nemcsak a nyugati, hanem a szovjet atomfegyverkezés is veszélyezteti a békét, sőt a világ pusztulásához vezethet, Ezért nem lépett be a pártba és mind gyakrabban elhárította, hogy éljen az „új_ osztály" előjogaival. Az 1960-as évek végéig növekvő rokonszenvvel szemlélte az „emberarcú szocializmus" előretörését a régióban, de mindinkább A. Schweitzer humanista eszméinek hatása alá került. Az 0 szebje ('Önmagamról', 1973) c. rövid életrajzi vázlatában 1957-ről mint politikai pálfordulása fontos mérföldkövéről írt. Ekkor jelent meg először egy szakfolyóiratban, majd a Szovjetszkij Szojuz c. lapban az atomrobbantások betiltását szorgalmazó dolgozata, amely frenetikus sikert aratott világszerte, A cenzúra azért engedélyezte közlését, mert ítészei nem ismerték fel, hogy a cikk éle legalább annyira a szovjet ipari—katonai komplexum, mint a Pentagon és az amerikai nagyipar ellen irányul. A következő év januárjában Szaharov megpróbálta megértetni Szuszlovval, hogy a szovjet biológia népgazdasági szempontból létfontosságú tudományát változatlanul Sztálin primitív kegyeltje, Liszenko akadémikus hívei uralják; ekkor haragította magára először a politikai vezetést. 1958 nyarán újabb offenzívába kezdett. Szuggesztív fellépése hatására a világhírű atomtudós, Kurcsatov akadémikus környezetvédelmi indokokkal megpróbálta leállíttatni a következő felszíni kísérleti atomrobbantást. A pártfőtitkár elutasította az atomtudósok javaslatát, akik közül többen meghátráltak. Szaharov 1961-ben újabb memorandumban követelte az atomkísérleti moratórium bevezetését. Hruscsov kategorikusan leszögezte, hogy ezekben az ügyekben csakis az állami és pártvezetés dönthet. A tudósok szakvéleménye mégis hozzájárult ahhoz, hogy a SZU 1963-ban megkötötte az atomsorompó egyezményt. O Közben Szaharov helyzete végérvényesen megrendült. A kutatásait felügyelő hivatalnokok és a KGB minden lépését nyíltan figyelték, 1966. dec. 5-én vett részt először a rendszer kevés számú ellenzékének nyílt

Szaharov, Andrej Dmitrijevics (Moszkva, 1921. máj. 21.—uo., 1989. dec. 14.): orosz fizikus, emberjogi aktivista, publicista, memoáríró. Egy ismert fizikatanár fiaként, régi orosz értelmiségi családban született; anyai ágon papok és katonatisztek ivadéka volt. Noha a kereszténység gyerekkorától érdekelte, 1980-as gorkiji száműzetéséig ateista maradt. 1938-ban érettségizett. Ugyanabban az esztendőben felvették a Moszkvai Állami Egyetem fizika fakultására; a háború miatt azonban a türkméniai Ashabadban fejezte be tanulmányait. Rövid ideig fakitermelésen dolgozott mint fizikai munkás, majd feltaláló mérnöki beosztásban egy Volga-vidéki hadiüzembe került, amelynek pontos helyét már a szovjet rendszerrel szemben álló máskéntgondolkodóként seni volt hajlandó megjelölni. 1945-től a Lebegyevről elnevezett Fizikai Intézet aspiránsa, a világhírű T. Tamm tanítványa volt. Két év múlva megvédte kandidátusi értekezését. 1953-ban a tudományok doktora lett, ugyanekkor megválasztották az Akadémia levelező tagjának. Munkássága e részét halála után is titok övezi. Maga Szaharov részletesen megírta, hogy az atomkutatás mely elméleti vonatkozásai foglalkoztatták, de a katonai kísérletekről csupán nagy általánosságban tett említést, Annyi bizonyos, hogy tevékenysége középpontjában a szovjet hidrogénbomba, majd más, még modernebb tömegpusztító fegyverek előállítása állt. A kormányzat a legmagasabb szovjet kitüntetésekkel ismerte el a tudós tevékenységét, 1953-ban megkapta a Lenin-rendet, a Szovjetunió Hőse címet és a Sztálin-díj első fokozatát. 1956-ban másodszor is a Szovjetunió Hőse, majd Lenin-díjas, lett; 1962-ben, amikor Szaharov már eljutott a rendszerrel való nyílt konfrontálódásig, talán az „akolba való visszaterelése" jegyében, harmadszor is kitüntették a Szovjetunió Hőse címmel, ami a törvény szövege szerint azzal járt volna, hogy szülővárosában még életében mellszobrot emeljenek neki. Ellenzéki magatartása miatt erre nem került sor. O Szaharov, aki egészen fiatalon a szovjet elit tagja lett, fokozatosan lett máskéntgondolkodó. 1953-ban Sztálin halálát még őszintén megsiratta, Ekkor már belülről ismerte a szovjet vezetést, amelynek meghatározó személyiségeivel, az atomipart felügyelő Berijával, Szuszlovxal, Andropovval, a politikai rendőrség vezetőjével, valamint Hruscsowal és Brezshyevve 1, a két pártfő92

SZAHA politikai demonstrációjában, ahol a fennálló szovjet alkotmány betartását követelték a hatalomtól. 1967-ben publicisztikai írásai bekerültek a —>szamizdat irodalomba,. Hasonló illegális csatornákon kezdett terjedni első nagyszabású műve, a Razmislenyija o progressze, mirnom szoszuscsesztvovanyii i intyellektualnoj szvobogye ('Gondolatok a haladásról, a békés egymás mellett élésről és az intellektuális szabadságról', 1968), amely szinte azonnal eljutott külföldre s angolul, franciául, németül, olaszul és svédül is napvilágot látott. A hatóságok mozgósították ellene a szovjet sajtót; ettől kezdve se szeri, se száma nem volt a tudóst gyalázó, megbüntetését követelő egyéni és kollektív tiltakozó leveleknek. Egy idő után, akárcsak A. Szolzsenyicin esetében, a KGB-ben külön részleg létesült Szaharov és köre megfigyelésére. Munkahelyét is elvesztette, az Akadémia fizikai intézetének elméleti osztályán helyezkedett el. miközben az USA-ban. Izraelben és Olaszo.-ban számos tiszteletbeli tudományos címmel tüntették ki. O Az 1970-es évekre esik a máskéntgondolkodó tudós politikai tevékenységének csúcsa. Feleségével, .Jelena Bonnerrel a moszkvai ellenzéki értelmiség középpontját alkották. 1970-ben néhány társával létrehozta az Emberi Jogok Bizottságát, számos emberjogi tüntetésen vett részt. 1971-ben Brezsnyev pártfőtitkárhoz intézett dolgozatában Pamjatnaja zapiszka ('Feljegyzés') c. összefoglalta a szovjet bel- és külpolitikai anomáliákat. A bátor elemzésre a címzett nem válaszolt. 1972 szeptemberében Libanon moszkvai követségénél tüntetett a müncheni olimpián a palesztin terroristák által elkövetett gyilkosság ellen, miután pedig Maljarov főügyészhelyettes durván megfenyegette, 1973. aug. 21-én Jelena Bonner moszkvai lakásán sajtóértekezletet tartott. Mintegy válaszként a KGB utasítására, a Fekete szeptember nevű palesztin terrorista szervezet emberei megszállták a lakást, bántalmazták és életveszélyesen megfenyegették a házaspárt. Ettől kezdve az ilyen fenyegetések hosszú évekre szinte mindennapossá váltak életükben. 1975. okt. 10-én béke Nobel-dij]a\ tüntették ki. A szokásos beszédet azonban nem tarthatta meg Stockholmban; helyette felesége juttatta el a nemzetközi sajtóhoz Mir, progressz, prava cseloveka ('Béke. haladás, emberi jogok') c. tanulmányát. Az itt elkezdett gondolatsort folytatta a Trevoga i nagyezsda ('Aggodalom és remény', 1977) c. írásában, amely cizellált stílusával a modern kori orosz politikai publicisztika egyik gj^öngyszeme. Ke-

vésbé archaikus nyelven íródott a Dvizsenyije za prava cseloveka v SZSZSZR i Vosztocsnoj Jevrope — celi, znacsenyije, trudnosztyi ('Az emberjogi mozgalom a Szovjetunióban, Kelet-Európában céljai, jelentősége, nehézségei', 1978) c. dolgozata, amely később megadta az alaphangot a kelet-európai liberális ellenzék zászlóbontásához. 0 1980. jan. 22-én elrabolták az utcán. A SZU főügyészségén felolvasták a száműzetéséről hozott határozatot, és még aznap a külföldiek számára elzárt területnek nyilvánított Gorkij városába szállították, ahová hamarosan követte szintén elítélt felesége. A világtól távol, száműzetésben töltött évek alatt a hatóságok a lakásba beépített mikrofonokkal lehallgatták, a szomszéd házakból filmezték és szinte mindennap megalázták vagy brutálisan bántalmazták Szaharovot, aki tiltakozásul több ízben hónapokig tartó éhségsztrájkkal válaszolt a jogtiprásra. Súlyos fizikai és lelki szenvedések közepette írt publicisztikai (részben színikritikai) írásai közül a Trevozsnoje vremja ("Nyugtalan idők', 1980), valamint az Otvetsztvennoszty ucsonih ('Tudósok felelőssége', 1981) emelkedik ki. Emlékiratain eredetileg naplófeljegyzések és novellafüzér formájában dolgozott. Ezekben a későbbi variánsoknál nagyobb hely jutott volna családja és környezete krónikájának. A memoáríró tudósra irodalmi értelemben szemmel láthatóan hatott az Újszövetségen, ill. Puskin és Gogol életművének olvasmányélményén kívül Sz. Akszakov, A. Herzen, L. Tolsztoj és az orosz irodalom más nagyjainak „családcentrikus" ábrázolásmódja. Miután a K G B távollétében két alkalommal is elrabolta gorkiji lakásából ezeket a korai feljegyzéseket, a következő változatban a kronologikus elv mellett már egy-egy téma köré csoportosította emlékeit, ami kétségtelenül felerősítette a memoár politikai jellegét, helyenként azonban publicista hangvételt kölcsönzött a kéziratnak. A legkatartikusabb, igazán szépirodalmi fejezetekben azonban nem annyira az orosz máskéntgondolkodók küzdelmével és szenvedéseivel foglalkozott, mint inkább a szülők sorsával, halálával, az emberi megaláztatásokkal. A memoárfolyam egy-egy részét feleségével eljuttatta az USA-ba. A könyv azonban végső változatban csupán Moszkvában. majd az USA-ban készült el, ott is jelent meg a szerény Voszporninanyija ('Emlékezések', 1990) c. Az emlékezések második kötetében (Gorkij, Moszkva, daleje vezgye, 1990: "Gorkij, Moszkva, azután mindenütt') Szaharov leírta száműzetése 93

SZAHA utolsó periódusát, beszámolt a kiszabadítását követő külföldi körútjairól, sokat foglalkozott választási hadjáratával és képviselői tevékenységével. A memoár e részeit azonban mintha egy másik ember írta volna: szerzője, úgy látszik, képtelen volt már kitárulkozni. O A tudós kiszabadításáért folytatott nemzetközi mozgalom hatására M. Gorbacsov 1986 decemberében engedélyezte, hogy visszatérjen Moszkvába, ahol a politikai csatározások egyik központi szereplője lett. Megválasztották népképviselőnek, de a szovjet parlamentben eleinte Gorbacsov tói kezdve az egyszerű képviselőkig szinte mindenki kötelességének érezte, hogy leckéztesse és hazaárulással vádolja. A sokat szenvedett Szaharov, igaza tudatában minden ú j a b b nehézséget hősiesen elviselt, és a világ után saját hazájában is a demokrácia elismert prófétája lett élete hátralevő részében, sőt halála után is. O Gyűjt, kiad.: O sztranye i mire ('Az országról és a világról', vál. írások, New York, 1976); Trevoga i nagyezsda ('Nyugtalanság és reménység', publicisztika, uo., 1978); Szaharovszkij szbornyik ('Szaharov-gyűjtemény', szamizdat, 1981; New York, 1981). O Magyarul: 1 cikk (n. n., Befejezetlen forradalom, anto., 1987); 2 nyilatkozat (Buncsák Piroska, Tovább. . . t o v á b b . . . , tovább!, Glasznoszty, 2., 1988); 1 cikkrészlet (Szilágyi A., A negyedik Oroszország, 1989); 1 memoár (Szabó L. Zs., Magyar Lettre Internationale, 1991, 3.). O írod.: Andrej Szaharov. Tragegyija velikovo gumanyiszta (Párizs, 1985); J. P. Barou: Sakharov! Sakharov! (1987); VI. Oszipov: Öt érv Szaharov ellen (A negyedik Oroszország, 1989). Kun Miklós

Szaha szangata: ->jakut irodalom Száhib, i\bú 1-Qászim Iszmáíl ibn Abbád asz-; Ibn Abbád; Abü 1-Qásim Ismá c il ibn °Abbád as-Sáhib (tudományos átírás); (Isztakhr, 938—Rajj, 995): arab író, irodalomkritikus, és teológus. Apja magasrangú hivatalnok volt a buvajhida emír, Rukn ad-Daula udvarában. Előbb Iszfahánban volt írnok, majd Muajjid ad-Daula emír magával vitte Bagdadba hivatalnoknak. Amikor 976-ban Muajjid ?iá-Daula lett délnyugat-irán (Iszfahán) ura, kinevezte Ibn Abbáclot vezírnek maga mellé (innen a tiszteleti neve Száhib, „társ", vagyis az emír hű társa). Az iszlám történetének ama jelentős vezírei közé tartozott, akik a fejedelem nemtörődömsége vagy uralkodásra való alkalmatlansága miatt olyan nagy személyes hatalomra tettek szert, hogy valójában az állam igazi urai lettek. O Ifjúkori tanulmányai során a tudományok széles körében tett szert kellő ismeretekre, a Korán magyarázattól és a hagyományok (hadisz) ismeretétől kezdve a grammatikai studiumokon és irodalomkritikán át egészen a történettudományig és dogmatikus teológiáig. O A dogmatikus teológia terén figyelmet érdemel Riszála fí l-hidája va ddalála ('Értekezés a helyes útra vezetésről és a tévelygésről') c. műve, amely a predestináció kérdéseit vizsgálja. Történeti munkái közül, a leírások alapján, fontosabbak lehettek azok, amelyek elvesztek (de későbbi szerzők, pl. Mikszkavaih és Hilál aszSzábi felhasználták őket műveikben), mint pl. az al-Vuzará ('A vezírek'). Mind lexikográfiái, mind irodalomkritikai tevékenységének java a korszak legnagyobb költőjére, Mutanabbírsi vonatkozott: al-Amszál asz-száira min si'r al-Mutanabbí ('A Mutanabbí verseiből kigyűjtött közmondások'), ill. Kasf 'an maszáví si'r al-Mutanabbí ('Mutanabbí verseinek hibás helyei', vagyis kritikája). O Korának ünnepelt költője volt, versgyűjteménye hiányosan maradt ránk (Díván, kiadta M. H. Jászín, 1965). Szépprózája elsősorban irodalmi és történeti anekdoták gyűjteményéből áll, mint pl. ar-Ruznámadzsa ('Almanach'). Prózaíróként a 10. sz.-ban kialakuló stílusnak megfelelően, a versek nyelvezetéhez közel álló, retorikai alakzatokkal (badí) teli rímes prózát kedvelte. Ugyanakkor ő volt az első, aki a rímesprózát (->szadzs) a hivatali levelezésben is felhasználta. O Irodalmi alkotásaival egyenrangú hírnevet vívott ki magának mecénási tevékenységével, a szalonjában tartott rendszeres összejöveteleket és a ház urának nagylelkű bőkezűségét sokan

Szaharov, Nyikita (hivatalos és írói név); Csankigir (evenki nemzetségnév); (Tungir, az Elekma mellékfolyója mellett, Csitai ker., 1916—Berlin, 1945): evenki költő és író. A leningrádi Északi Népek Intézetében tanult az 1930-as években. 1942-ben önkéntesen bevonult s életét vesztette a 2. világháborúban. O Inkább epikai tehetség volt. Alkotásai a népköltészeti hagyományokon alapulnak, de már nagy lépést jelentenek az egyéni hangú irodalom irányába. Az evenkik közt igen népszerű, verseit népdalként éneklik. O Legsikerültebb kötete a Hulama szuglán ('Vörös gyűlés', 1938). Önéletrajzi regényének részlete Hujukun Nyikita ('A kis Nyikita') az Ucsele tikan ('Régen és most'. 1938) c. almanachban jelent meg, ebben a rénszarvastenyésztők világának változását mutatja be. U. Kőhalmi Katalin 94

SZAHA emlegették a kor tudósai, írói és költői közül. O írod.: A. R. Gibb: Arabic Literature (1926); C. Brockelmann: GAL (1943— 1949); M. H. Jászín: asz-Száhib Ibn Abbád hajátuhu va-adabuhu (é. n.); H. Gátje (szerk.): Literaturwissenschaft (Grundriss der arabischen Philologie, 2. köt., 1987); A. F. L. Beeston és mások: Abbasid belleslettres (The Cambridge History of Arabic Literature, 2. köt., 1990). Dévényi Kinga

emberi tragédiáiba. O Megjelent több elbeszéléskötete: Barekamner ('Barátok', 1944); Veradardzi arahetnerov ('A visszatérés ösvényein', 1960); Usacac zsamadrutjun ('Lekésett találka', 1965); Kermanner ('Utkanyarok', 1976) és egy önéletrajzi írása is: Szepakan votnahetkerov ('Saját lábam nyomában', 1980). Szalmási Pál Száhitja Akádémí; Sahitya Akademi (átírásváltozat); ('irodalmi akadémia^): India irodalmi akadémiája, székhelye UjDelhi (1955—). Irodalmi díjak adományozásával és tudományos (nagyrészt angol nyelvű) kiadványaival az irodalmi élet és irodalomtörténetírás legmagasabb szintű támogatója az országban. Sokat tesz ezért, hogy a különböző indiai nyelveket használó alkotók megismerjék egymás munkáit a kölcsönös fordítások révén. Vekerdi József

Szahinisz, Aposztolosz: Apostolos Sachinés; Szahinisz, Aposztolosz (új átírás) (Athén 1919—): görög irodalomkutató, a szaloniki egyetem neogrecista professzora. Számos monográfiát írt a 19—20. sz. görög prózájának témaköréből, de az újgörög próza világirodalmi beágyazottságának, és a francia nouveau románunk is több művet szentelt. Élénk kritikai tevékenységet is folytat, O Főbb művei: To Neoellinifco mihisztorima ('Az újgörög regén}7', monográfia, 19805); Meszopolemiki ke metapolemiki pezografi ('Két világháború közötti, és háború utáni prózaírók', tanulmánykötet, 1979); Palioteri pezografi ('Régi prózaírók', tanulmánykötet, 19822). Szabó Kálmán

Szahjan, Hamo (írói név); Hmajak Szahaki Grigorjan (családi név); Amo Szagijan (orosz átírás); (Lor, 1914. ápr. 14.—): örmény költő, műfordító. Szegényparaszti családban született. Bakuban végzett tanítóképző intézetet. Először vidéki, később fővárosi lapok szerkesztőségében dolgozott. Az 1930-as évek közepétől jelentek meg versei, de csak a 2. világháború után vált ismertté. O A vadregényes hegyország, Zangezur lírikusa. E gazdag táj, a természet lett költészetének közvetlen ihletője, mellyel szinte bizalmas, „beszélő viszonyban" áll. Mintegy bennfentesként közli annak titkait olvasóival, miközben lejegyzi „a sziklák néma kőimáját, kőálmait és kőmondáit". Versei nyomán egy romantikus, bár zordon tündérvilág szépségei bontakoznak ki. Költői hangvétele a természet látszólagos egyhangúságát és valóságos sokszínűségét követi. Képalkotó és nyelvteremtő ereje ugyancsak bőségesen tobzódik. Természeti élményeiből formálja meg saját lírai önéletrajzát és mintázza meg a szerelem, a család, a barátság és a hazaszeretet költeményeit. De ebből teremti meg népének önarcképét és hazájának történetét is. Ennek legjobb példáját, a távoli haza képét-jelképét a Nairjan dalar bárdi ('Zsenge nairján jegenye', 1958) c. versében alkotta meg. Lényegében egy hagyományos paraszti látókör és érzésvilág határozza meg költészetét, amelyet ugyanakkor jeszenyini szomorúság hat át. Legfőbb varázsa az, ahogyan a maga világának bemutatásával az egyetemest képes felmutatni. A népköltészet takarékos szűkszavúsága és formai tökélye jellemzi alkotásait. Műfordítóként Puskin, Jeszenyin és Garda

Szahinjan, Anahit Arámi; Anait Aramovna Szainjan (oroszos névalak); (Vardablur, 1917. aug. 20.—): örmény írónő. Földműves családból származott. Elvégezte a jereváni egyetem bölcsészkarát. Kiadói- és lapszerkesztőként dolgozott. Kezdettől fogva a mindennapok szociális és morális problémái foglalkoztatták. Mély életismeretről tanúskodó otthonossággal mozog mind a falusi-paraszti, mind a városi-értelmiségi közegben. Az igazságkeresés nemes szenvedélye fűti, a bátor szókimondás jellemzi minden írását. Könyvei sorra szenzációként hatottak, olykor politikai botrányt kavartak az ellaposodott örmény regényírásban. Első művei 1939-ben jelentek meg a sajtóban, 1942-ben adta ki első kisregényét Vajelk ('Elvezet') c. Nagy port vert fel 1946-ban megjelent Khacsughiner ('Keresztutak') c. regénye, amelyet 1958ban alapvetően átdolgozva adott ki újra. Az egyéni boldogságkeresés társadalmi vetületét, a szerelem, házasság, család erkölcsi problémáit feszegeti benne. Carav ('Szomjúság', 1955—1980) c. kétkötetes regényében egy közelmúltból vett történelmi témát dolgozott fel. Legújabb regénye, a Karót ('Vágy', 1975) a legbátrabb és legmegrázóbb könyv, amit addig a szovjet korszak örmény falujáról írtak. Cselekménye az 1930-as évekre nyúlik vissza és bepillantást enged az erőszakos kolhozosítás 95

SZAHA pek') c. 1966— 1967-ben jelentkezik újból Vettat jifredev ('Döntsön az ifjúság') c. kiváló irodalmi vénáról tanúskodó, némileg romantikus, ám nyilvánvaló társadalomkritikai éllel megírt regényével, amely két középiskolás barát szerelmének történetét beszéli el. Éles társadalomkritika jellemzi The afersata ('Az aferszata' (falugyűlés)) c., 1968-ban Londonban angolul megjelent regényét is. amely egy hagyományos falugyűlés aprólékos leírásával mutatja be egy gurage falu lakosait, elmaradott társadalmát, rendkívül nagy hangsúlyt fektetve az angol olvasó számára néprajzi szempontból érdekesnek tűnhető részletekre. Elsőként ábrázolta az 1974-es forradalomhoz vezető eseményeket a forradalomnak szentelt, szintén Londonban, angolul kiadott The firebrands ('A lázítók', 1979) c. regényében. O írod.: Th. L. Kané: Ethiopian Literature in Amharic (1975); M. L. Volpe: Lityeratura Efiopii (1981); Razvityija zsanrov v szovremennih lityeraturah Afriki (1983). Ormos István

Lorca líráját fordította örményre. O Már első versgyűjteményében— Vorotani jezerkin ('A Vorotan partján', 1946) — szinte teljes költői fegyverzetben lépett elő. Aragaszt ('Vitorla', 1947); Szlacki medzs ('Vágtában', 1950); Ciacane tapasztanum ('Szivárvány a pusztában', 1953) c. következő kötetei nem találtak lelkes fogadtatásra. Ezután született alkotásain az elégikus hang lett úrrá (Bardzunki vra, 'Magaslaton', 1955; Hajasztane jergeri medzs, 'Örményország dalokban', 1962). A későbbiekben viszont a közéleti kérdések és a hazafias témák foglalkoztatták: Karapneri jerge ('Sziklák éneke', 1968); Iriknahac ('Estebéd', 1977) c. A szülőföld utáni honvágyat fogalmazta meg Zsajric maszur e katum ('Csipkebogyó csöpög a sziklából', 1979); Tohmi kancse ("A nemzetség hívószava', 1981) c. könyvének legtöbb alkotásában. Daghdzi caghik ('Mentavirág', 1987) c. verseskötetét a halál és az elmúlás gondolatának szentelte. O Főbb verseskötetei még: Majramutic aradzs ('Naplemente előtt,', 1964); Tarinersz ('Éveim', 1970); Kancse, krunk ('Szólalj, darumadár', 1973); Kanacs, karmir asun ('Zöld-piros ősz', 1980). O Gyűjt, kiad.: Banasztaghcutjunner ('Költeményei', 1—2. köt., 1967 - 1969); Jerkeri zsoghovacu ('Összegyűjtött művei', 1—2. köt,, 1975—1976). O Magyarul: 1 1 vers (Zsombor J., Képes Uj Szó, 1947, 24.; FranyóZ., Évezredek húrjain, 3. köt., 1960); 3 vers (Tandori D., Csillagok órája, anto., 1980); 5 vers (Kerék I., Visszhang, anto., 1987); 3 vers (Konczek J., Palócföld, 1988, 6.). O írod.: B. Runyin:,,Boise szmelosztyi bolse gyerzanyij (Lityeraturnaja gazeta, 1956, máj. 31.); Poezija pomozset cseloveku. O tvorcsesztve A. Szagijana (1974); A. Hajrapetjan. Harao Szahjani banaszteghcakan askharhe (1977). Szalmást Pál Szahle Szillasze Birhane Marjam; Sahle Sellassie Berhane Mariam (angolos átírás): Sahla Sillase Birhana Maryam (tudományos átírás); (1936—): csaha, amhara és angol nyelven alkotó etióp író, a szociális problémák iránt elkötelezett irányzat képviselője, éles hangú társadalomkritikus. O Legelső műve, amelyet eredetileg csaha nyelven írt meg (ez a gurage csoporthoz tartozó etiópiai sémi nyelv, Addisz Abeba közelében, onnan délre—délnyugatra beszélik), és amely mindenekelőtt néprajzi, ill. nyelvészeti jelentőséggel bír (egy gurage falu mindennapjait mutatja be a főhős életén keresztül), 1964-ben jelent meg angol fordításban Shinega's village: scenes of Ethiopian life ('Sinega faluja: etiópiai életké-

96

Szahl ibn Hárun, Abú Amr ibn Ráhjúni; 'Abü cAmr Sah! ibn Hárün ibn RáhyünT (tudományos átírás); (Dasztmaiszán, Baszra és Vászit között, ?—?, 830): perzsa származású arab író és költő. Életére vonatkozóan csupán az anekdotikus adatokra támaszkodhatunk. Ezek szerint Baszrában telepedett le, s már Hárun al-Rasid uralkodása alatt a barmakida vezír Jahjá ibn Khátid vezíre volt. Később a kancellária vezetője (száhib ad davávín) címet, is megkapta. A1 -Mártván — aki a perzsa orientáció híve volt — uralkodása alatt, a perzsa szellemi, kulturális mozgalom (suúbijja) kiemelkedő reprezentánsaként ismét magas tisztségbe került, a kalifa egyik titkára, s a Bölcsesség Háza (Bait al-hikma) igazgatója lett. O Ibn al-MuqaffáxsA együtt az íróknak abba a csoportjába tartozott, akik megőrizték a perzsa irodalmi hagyományokat, de arab nyelven írtak. Saját korában két irodalmi alkotással vált népszerűvé. Az egyik a -*• Kalila va-Dimna mintájra írt állatmese, a Szala va-Afra ('Szála és Afra'). E műből, ami a leírások szerint fejezeteiben is követte a Kalila va-Dimnát, csak néhány mondat maradt fenn. Másik híres, s szintén elveszett műve a fösvényekről és a fösvénységről írt dicshimnusz volt. Egyetlen fennmaradt munkája a Riszálat a-bukhalá ('Értekezés a fukarságról'), mely Dzsáhiz hasonló c. művének kiindulópontjául szolgált, Ebben a fösvénységet, ill. a bölcs spórolást és önmegtartóztatást, azaz Dzsáhiz szavaival élve, az értelmes fukarságot tag-

SZAIB lalja, Ő volt az elsó, aki ezzel a témával foglalkozott, s ezzel egy egész műfaj kialakulásának elindítója volt. A fösvénység dicsérete valójában suúbita támadás volt az arab nemzeti erények, a nagylelkűség és bőkezűség (ikrám) ellen. Több episztolát (-»•riszála) is írt erről a témáról, s egy anekdota szerint oly hatásosan fejtette ki bennük álláspontját, hogy Haszan ibn Szahl vezír, akinek az egyik ilyen értekezését —magas honorárium reményében — elküldte, azt válaszolta, hogy megfogadta, amit a mértéktartásról ír, s így a remélt jutalmat nem küldte el az írónak. O Szahl ibn Hárun nevéhez fűződnek az első biztosan datálható románcok, melyek „híres szerelmek" sorozatát indították el. Tadbir almulúk va-sz-szijásza ('Az uralkodók és a politika irányítása') c. -»fejedelmi tükre jelzi, hogy a kormányzás művészetével is foglalkozott. Más szerzők különböző műveiben fennmaradt verssorai igazolják, hogy jó költő lehetett, Ibn an-Nadín Fihrisztje szerint azonban csupán mindössze 50 lapnyi verset hagyott hátra. Dzsáhiz nagy csodálója és követője volt, s minden irodalmi műfaj kiemelkedő képviselőjének nevezte. Neve az Ezeregyéjszakában is feltűnik. O írod.: I. Goldziher: Muhammedanische Studien (1889—90); C. Brockelmann: GAL (1943—1949); Germanus Gy.: Az arab irodalom története (1962); G. Wiet: Introduction á la littérature arabé (1966); H. Gátje: Grundriss der arabischen Philologie (1987); Abbasid Belles-Lettres (The Cambridge History of Arabic Literature, 1990). Dévényi Kinga Szahlikisz, Sztefanosz; Stephanos Sakhlikés; Sakhlékés; Zakhlikés; Szahlikisz, Sztéfanosz (új átírás) (15. sz. vége, egyes újabb kutatások szerint 14. sz. második fele): krétai görög költő. Életrajzi adataira nézve csak a neve alatt fennmaradt költemények nyújtanak némi támpontot. Ezek szerint a sziget fővárosában Handaxban (a mai Iraklion) élt, ifjúkorában kicsapongó életmódot folytatott, megjárta a börtönt, majd a velencei helytartó segítségével ügyvédi álláshoz jutott. Életművét a kézirati hagyomány két nagyobb egységre bontja Az egyik önéletrajzi jellegű szatirikusdidaktikus költeményeket foglal magában, melyekben a költő börtönélményeit ecseteli, ill. érzékletes képet ad a mediterrán kikötőváros alvilágáról. A másik egység három részből álló intelmeit tartalmazza egy barátja Frantziszkisz nevű fiához. Az első rész az éjszakai mulatozásoktól, a második a kockajátéktól, a harmadik a kurtizánok 7

társaságától óvja az ifjút. Valamennyi költemény népies nyelven tizenöt szótagos jambikus lejtésű sorokban íródott. A témák és a motívumkincs terén költészete több ponton párhuzamot mutat a nyugati vágáns költészettel. A kutatás rámutatott az ő és Villon művei között meglévő hasonlóságokra is, valamint a középkori misogyn (nőgyűlölő) irodalom hatására. Kiad.: E. Legrand: Graphai kai sztikhoi kai herméneiai. .. (Collection de monuments pour servir á l'étude de la langue néohellénique, 15. köt., 1871); G. Wagner: Carmina graeca medii aevi (1874); M. Vitti: II poéma parenetico di Sachlikis (Kritika Hronika 14. köt., 1960). O Magyarul: 1 részlet (Papp A., Az újgörög irodalom kistükre, anto., 1971); 1 vers (uő, A bolond gránátalmafa, anto., 1984). O írod.: S. Papadimitriu: Stéphan Sachlikis et son poéme Afijiszisz Paraxenosz (Odessza, 1896, oroszul). Glaser Tamás Száhní, Bhísam; Sahni, Bhisham (átírásváltozat) (Rávalpindí, 1915. aug. 8.—): hindi (India) író. A mai hindi irodalom egyik legjelentősebb alkotója. Pandzsábi származású, hindi, urdú és angol tanulmányokat folytatott, volt újságíró, majd a delhi egyetem professzora. 1957 és 1963 között Moszkvában dolgozott az idegennyelvű kiadóban, számos orosz klasszikust fordított le hindire (pl. Tolsztoj: Feltámadás). A Pragatisíl Lékhak Szangh (Haladó írók Szövetsége) tagja. O Megrendítő erővel ábrázolja India kettéosztását Tamasz ('Sötétség', 1974) c. regényében, amelyből nagy sikerű televíziósorozatot is készítettek. Baszantí (ua., 1980) c. regényében egy fiatal lány sorsán keresztül a nyomornegyedek világába enged betekintést. 1984-ben filmszerepet is vállalt a Móhan Dzsósi házir hó ('Móhan Dzsósi jelenj meg!') c. film címszereplőjeként. Testvéréről, a neves színészről Balrádzs, méré bháí ('Balrádzs, a testvérem', 1985) c. életrajzot írt, O Művei még: Bhágjarékhá ('Sorsvonal', elb.-ek, 1953); Dzsharókhé ('Rácsos ablakok', reg., 1967); Hánus (ua., színmű, 1977); Kabirá khará bazár mén ('Kabír megállt a bazárban', színmű, 1981); Apní bát ('A magam dolga', esszék, 1990). O Magyarul: 1 nla (György L.. Magyar Lettre Internationale, 1992, í.) Négy esi Mária szahuri: -+orok irodalom és irodalmi formák Száib, Mirza Muhammad Ali Tabrízí; MTrzá Muhammad CA1T Sá'ib Tabrízí (tudo-

97

SZAID Szaláman já Várszúfijá ('üdvözöllek Varsó', karcolatok, elb.-ek); Sitá' qászí ákhar ('Még egy kemény tél', elb.); Szanatán vatahtariq al-ghába ('Két év múlva leég az erdő', elb.); Szijáh ad-díka ('Kakaskukorékolások', dráma). O írod.: M. Fleischhammer—W. Walther: Chrestomathie der modernen arabischen Prosaliteratur (1978). Dévényi Kinga

mányos átírás); (mellékneve neveltetése egykori színhelyéről Isfaháni); (Tebriz, 1701—Eszfahán, 1677): perzsa és török nyelvű iráni költő, az ún. ,,indiai stílus" egyik legjelentősebb képviselője. Mivel hazájában nem talált elismerésre, 1626 körül Indiába ment, ahol aztán Sáh Dzsahán (ur. 1628—1658) udvarában nagy hírnévre tett szert. Hat év elmúltával hazatért, ahol II. Abbász (ur. 1642—66) udvarában megkapta a várva várt hazai elismerést és a „költők fejedelme" címet. Költői oeuvre-je hihetetlen mennyiségű: összesen 300 000 párvers, amelyből 130 000 -+masznaví (a Qandahár elleni hadjáratot tárgyaló Qandahárnáme), 12000 a -+qaszída, a többi —xjhazai, amelynek hírnevét is köszönheti. Hatása jelentős az indiai perzsa, illetve az oszmán török költészetben (Nabi, Sabit és iskoláik). O Magyarul: 2 vers (Faludy Gy„ Test és lélek, 1988). O írod.: J . Rypka: History of Iranian Literature (1968). Nyitrai István

Szaid Aki; Sacid cAql (tudományos átírás); (Zahle 1912—): libanoni arab költő. Keresztény család sarja. A híres baalbeki al-Madrasza as-Sarqijjában ('Keleti Iskola') tanult, mely hagyományosan erős nyelvi képzést nyújtott, s ahol több más neves író és költő (pl. Khalíl Mutrán) is tanult. O A libanoni modern költői iskola alapítóinak és legjelentősebb mestereinek egyike. Verseire egyaránt nagy hatással volt a nyugati (elsősorban a 19. sz.-i francia) szimbolista költészet és az arab klasszikus hagyományok. Az 1930-as években vált ismert költővé, s hírnevét az 1940-es években is megőrizte. Jóllehet a későbbiekben is publikált jelentős alkotásokat, azok az 1950-es, 1960-as évek új költészeti mozgalmainak feltűnésével veszítettek hatásukból. Verselméleti tanulmányokat is írt. Korai esszéinek java kiadatlan maradt, de néhány fontos tanulmánya megtalálható saját köteteinek előszavaként. Ezek mindegyikéből kitűnik szimbolista esztétikai felfogása, s érezhető Valéry, Brémond, Bergson és Mallarmé hatása. Szaid Aki számára a költészet, a prózával ellentétben, a tudattalan kreatív állapot eredménye, melynek során egyfajta misztérium révén születik meg a vers ritmusa és első sorai, versszakai. Ez az ideális állapot azonban csupán rövid ideig tart, s így a vers további részei a költő saját erőfeszítésének eredményeképpen jönnek létre. Költészete az évek előrehaladtával egyre direktebbé vált, s időnként még prózai betéteket is alkalmazott. Libanoni nyelvjárásban, latin betűs átírásban lejegyzett verseivel nagy viharokat kavart. A Rindalá (ua., 1950) — melynek versei 1932 és 1949 között születtek —, valamint az Adzsmalu minki?Lá! ('Nincs nálad szebb', 1960) c. versesköteteiben már nem volt képes a megújulásra, ami nagyban hozzájárult népszerűsége csökkenéséhez. O Számos műfajban hozott létre maradandót, írt verses drámát (Bint Jaftáh, 'Jefte lánya', 1935), verses tragédiát (Qadmúsz, 'Kadmosz', 1944), esszéket (Lubnán in haká, 'Ha Libanon beszélne'), lírai verseket, dalokat. Leghíresebb műve a második köteteként megjelent eposz, az al-Magdalijja

Szaid Ahmad, Huszanhodzsaev (Taskent, 1920. okt. 6.—): üzbég író. Tanulmányait az üzbég állami egyetem bölcsészkarán végezte. 1938—1959 között különböző szerkesztőségekben dolgozott. O 1938-ban jelent meg első novelláskötete. Uflc ('Horizont', 1964—1974) c. regénytrilógiája a modern üzbég irodalom egyik legjelentősebb alkotása. O Főbb művei még: Csői oksomlari ('Sivatagi éjszakák', nlák, 1943); Csői burguti ('A sivatagi sas', nlák, 1944); Muhabbat modzseroszi ('Küzdelmes szerelem', színmű); Fargona hikojalari ('Fergánai történetek', nlák, 1948); Hukm ('ítélet', elb.-ek, 1958); Kelinler kozgelani ('Menyasszonyok lázadása', szinmű, é. n.). O Magyarul: 1 elb. (Sárközy Gy., Szovjet Híradó, 1957, 7.). * Péri Benedek Szaid, Harun Szaidovies (1891. máj. 8. —1919. aug.): dagesztáni lak író. Moszkvai tanulmányai után 1917-ben visszatért a dagesztani Temir-Han-Surba, ahol megalapította az első lak nyelvű újságot (Vesztnyik). Még 1916-ban írta oroszul Lodilscsiki ('Ónozok') c. drámáját. 1918-ban belépett a Vörös Hadseregbe, majd 1919-ben fehérgárdisták fogságába esett, akik kivégezték. O írod.: A. Iszrapilova: Gurun Szaidov (1964). Harsányi Eva Szaid, Hauránijja; Sacid, Haurániyya (tudományos átírás); (Damaszkusz, 1929 —): szíriai arab író. Főleg karcolatokat, elbeszéléseket és drámákat ír. O Főbb művei: Darb fi l-qimma ('A legnagyobb ütés' elb., é. n.); Va-fi n-nász al-maszarra (elb.); 98

SZAJA ('Magdolna', 1937), melynek témája Mária Magdolna és Krisztus találkozása. A költemény a francia szimbolizmusra támaszkodó művek legjobb arab példája. Ebben valósul meg legtökéletesebben az az elmélet, mely szerint a költészet egy gondolat zenei interpretációja. A költő mesterien kiaknázza a ritmus- és hanghatásokat, ügyesen manipulálva a magánhangzókkal és mássalhangzókkal, kihasználva azok látens zenei erejét. O Főbb művei még: Kasz likhamr ('Borospohár', 1960), Jara (ua., libanoni nyelvjárásban, é. n.). O Magyarul: 4 vers (Molnár I., Arab költők, anto., 1961); 1 vers (uő, Szerelmes kalendárium, anto., 1962); 2 vers (Germanus Gy.: Világirodalmi Antológia, 6/1. köt., 1962); 1 vers (Molnár I., Szerelmes arany kalendárium, 1965). O írod.: Germanus Gy.: Arab költők a pogánykortól napjainkig (1961); A. A. Malek (szerk.:) Anthologie de la littérature arabé contemporaine, Les essais. (2. köt., 1965); G. Wiet: Introduction á la littérature arabé (1966); L. Norin—E. Tarabay (szerk.): Anthologie de la littérature arabé contemporaine, La poésie. (3. köt., 1967); R. R. Khawam: La poésie arabé des origines á nos jours (1975). Dévényi Kinga

nyal, amely ragaszkodott az egy versen belüli egyfajta rímhez és metrumhoz. Költeményeinek tárgyát a mindennapi élet olyan apró jelenségei adták, mint a lombtalan fa, mely tavasszal újból kirügyez, míg az ember eltéríthetetlenül halad a halál felé; vagy az eltaposott cigaretta, a meg nem értett odaadás szimbóluma. Első kötetének (ial-Alhdn ad-dái'a, 'Elvesző dalok', 1934) versei a sikertelen szerelmi próbálkozások után érzett szomorúságot, fájdalmat és befeléfordulást fejezik ki. Második kötetének már a címe (as-Surúq, 'Napkelte', 1948) is szimbolizálja a versek hangvételének megváltozását. O Kiadta al-Buhturí Dívánját, és tanulmányt írt Háfiz és Sauqí költészetéről, ezeken kívül számos versről írt kritikát. O Művei még: Radzs' asz-szadá ('A visszhang', versek, é.n.); Qatarát an-nadá ('Harmatcseppek', versek, é. n.). O írod.: Germanus Gy.: Arab költők a pogánykortól napjainkig (1961); uő: Az arab irodalom története (1962); A. al-Dzsundí: as-Si'r al'aradí al-mu'ászir (1966). Dévényi Kinga Szaitó Mokicsi: -»Saitö Mokichi

Szain, Zsümagjali (Arik, 1912—AlmaAta, 1961. máj. 28.): kazah költő. Tanár volt, majd 1934-ben újságíró lett, a Kazak edebijati c. lap szerkesztője. Poéma Kuljanda ('Kuljanda poémája') c. elbeszélő költeménye egy tehetséges kazak lány sorsát énekli meg. A 2. világháború idején a partizánokról írt. O Főbb verseskötetei: Bakit zsiri ('Az idő dalai', 1936); Zsorik zsirlari ('Vándordalok', 1944); Zsol üsztinde ('Úton', 1961). O Gyűjt, kiad.: E. Iszmailova (szerk.): Sigarmalar ('Művei', 3 köt., 1962—1965). O Magyarul: 1—1 vers (Hegedűs G., Nagyv, 1958, 5.; TrencsényiWaldapfel I., uo., 1969, 4.). Kicsi Valéria

Szaitov, Vlagyimir Ivanovics (SzentPétervár, 1849. jún. 17—Leningrád, 1938. jan. 29.): orosz irodalomtörténész, textológus, bibliográfus. A Pétervári Tudományos Akadémia levelező tagja volt (1906). 1883 —1928 között könyvtárosként dolgozott. Sajtó alá rendezte Puskin műveit (1893), ill. levelezésének akadémiai kiadását (1—3. köt., 1906—1911), valamint az ún. Osztafjev-archívum dokumentumait (1—4. köt., 1899—1908). Számos értékes útmutató, pl. a Petyerburgszkij nyekropol ('Pétervári nekropolisz', 1-^4. köt., 1912—1913), a Moszkovszkij nyekropol ('Moszkvai nekropolisz', 1—3. köt., 1907—1908) szerzője, ill. társszerzője. O írod.: Ny. Lerner: 80-letyije V. I. Szaitova (Krasznaja panorama, 1929, 31.). B. Váczi Ilona

Szairafi, Haszan Kámil asz-; Hasan Kamii as-Sairafi (tudományos átírás); (Dumját, 1908. szept.—): egyiptomi arab költő. Dolgozott a földművelési minisztériumban, az egyiptomi nemzetgyűlés titkárságán, majd pedig az al-Madzsalla ('A folyóirat') c. újság titkáraként. I t t vette fel a kapcsolatot Zaki Abú Szádival és csatlakozott az Apollo folyóirat szerzőinek köréhez. O Tizenöt éves korában kezdett el verseket írni. Lírája romantikus, melankolikus. Azt vallotta, hogy ,,a vers, a költészet érzelem", s hogy érzéseit ki tudja fejezni, igyekezett szabadulni a régi kötött formáktól és metrumoktól. Szakított az arab hagyomány-

Szajanov, Visszarion Mihajlovics (írói álnév); Mahlin (családi név); (Genf, 1903. jún. 16.—Leningrád, 1959. jan. 22.): orosz költő, író. Politikai emigránsok családjában született. Négyéves korától Szibériában, szülei száműzetési helyén nevelkedett; egy ottani hegyvonulat nevéből alkotta későbbi írói álnevét. 1922 és 1925 között a leningrádi egyetemen tanult. 1923-tól a helyi proletáríró-szervezet, 1926 és 1929 között az „osztályheroizmus romantikáját kifejező forradalmi szépirodalom" programját képviselő Szmena csoport tagja volt. Ideológiai felfogásának megfelelően nagy

7*

99

SZAJN odaadással igyekezett megszabadulni lírájának személyes elemeitől, az akmeizmus, a szimbolizmus, általában a politikai céloknak alá nem rendelt szépirodalom eszközrendszerétől. 1926-ban jelent meg első verseskötete, a Fartovije goda ('Szerencsés évek'). Szajanov ebben az időben több öszszefoglalót t e t t közzé a kortárs irodalomról, igyekezvén tárgyszerű információt nyújtani az 1920-as évek heves művészeti csatározásairól (Szovremennije lityeraturnije gruppirovki, 'Mai irodalmi csoportok', 1928; Ot klasszikov do szovremennosztyi, 'A klasszikusoktól máig', 1929); Nacsala sztyiha, 'A vers kezdetei', 1930). 1928-tól prózai műveket is publikált, sőt az 1930-as évek elején M. Gorkij tanácsára nagyszabású családregény-ciklus írásába fogott, amelyben a 19. sz. végétől ábrázolta volna az orosz társadalom fejlődését. E terve nem vált valóra, de az 1930-as években számos rövidebb írást közölt a politikai vezetés által megkövetelt témakörökben és stílusban. 1937-ben, a „tisztogatásoknak" nevezett politikai tömeggyilkosságok idején heves támadások érték. A 2. világháború éveiben fronttudósító volt, ezután fejezte be az első orosz repülőkről írt regénytetralógiáját, Nyebo i zemlja ('Ég és föld', 1935— 1954) c. Az első kötetekért 1948-ban megkapta a Sztálin-díj 3. fokozatát, annak ellenére, hogy neve 1946-ban szerepelt az újabb értelmiségellenes hadjárat nyitányaként, Sztálin személyes kezdeményezésére hozott „irodalmi párthatározatban" megbírált írók névsorában. Élete utolsó éveiben a Szovjet írók Szövetségének vezetőségi tagja lett. Egymás után publikálta újabb versesköteteit, ill. regényeit: a forradalmárok sorsáról a cári időkben (Lena, 1—2. köt., 1953—1954), valamint a szovjet korszak 1928 és 1946 közötti szakaszáról (Sztrana rodnaja, 'Szülőhazám', 1—2. köt., 1953—1956). Életművéből elsősorban néhány verse és az 1920-as években közreadott irodalomtörténeti munkái maradandóak. O Egyéb művei: Kamszomolszkije sztyihi ('Komszomolversek', 1929); Szovremennyiki ('Kortársak', versek, 1929); Podruga vernaja moja ('Hű barátném', kisreg., 1930); Szemejnaja hronyika v ogyinnadcatyi sztyihotvorenyijah ('Családi krónika 11 költeményben elbeszélve', 1931); Osztrov Madagaszkar ('Madagaszkár szigete', kisreg., 1933); Zolotaja Oljokma ('Arany Oljokma', elb. költ., 1934); Dve reki ('Két folyó', kisreg., 1936); Iva ('Fűz', kisreg., 1939); Frontovije sztyihi ('Frontversek', 1941); Nyumbergszkij dny évnyik ('Nürnbergi napló', 1946). O Gyűjt, kiad.: Izbrannije szocsinye-

nyija ('Válogatott művei', 1—2. köt., 1955); Szocsinyenyija ('Művei', 1—2. köt., 1959); Nyeopublikovannije i maloizvesztnije proizvegyenyija ('Kiadatlan és kevésbé ismert művek', 1962); Sztyihotvorenyija ('Versek', 1970). O Magyarul: 2 vers (Weöres S., A szovjet költészet antológiája, 1. köt., 1955); 1 memoár (Jánosi Ferencné, Kortársak beszélnek Majakovszkijról, 1965). O írod.: V. Abramkin—A. Lurje: Tvorcsesztvo Visszariona Szajanova (1959); D. Ty. Hrenkov: Visszarion Szajanov (1975); A. Volkov: Szajanov (Zvezda, 1980, 6.). Gereben Ágnes Szajat-Nova (költői név); Szaiatnova (grúz átírásváltozat); Harutjun (eredeti név); Harutjun Szajadján (leszármazottainak családnevével kiegészít e t t név); (Szanahin?, 1712—1722 között —Tbiliszi, 1795—1801 között): örmény, grúz és azeri (azerbajdzsán) nyelven alkotó örmény költő. Életrajzi adataira jobbára csak költeményeiből — elsősorban 67. sz. azeri, ún. „önéletrajzi" verséből —, néhány kolofonból és visszaemlékezésekből következtethetünk. Apja, Karapet Aleppóban volt templomszolga, majd átköltözött az örményo.-i Szanahinba, ahol feleségül vette egy Lor megyei gazda lányát, s végül Grúziában, Tbiliszi Avlabar (örményül Havlabar) nevű, örmények lakta negyedében telepedett le és kézművességből élt. Fiát 12 éves korában egy takácsmesterhez adta be tanulónak. Őt azonban jobban érdekelte a dalnokok, az asugok (~+ásik) mestersége. Gyönyörű hangja volt, s hamarosan kiválóan játszott több hangszeren. Az 1740-es évek elejétől már saját szerzeményekkel is jelentkezett és az asugok vetélkedőin aratott sikerei révén elismert dalnokká vált. Képességeiről a grúz király, II. Erekle is tudomást szerzett, s 1762-ben meghívta szazandarn&k, udvari dalnoknak. A hagyomány szerint számos szerelmes énekét a király húga, Anna hercegnő iránti olthatatlan vonzalma ihlette. Lehet, hogy emiatt lett kegyvesztett; mindenesetre tény, hogy 1765-ben Erekle — ismeretlen okból — száműzte. A király parancsára pappá szentelték és a Kaszpi-tenger melletti Enzelibe küldték. 1766-ban a mai Azerbajdzsán területén lévő Kakhi falucskában tűnt fel mint pap; 1768-tól Ahspatban (örményül Hahpat; az Azerbajdzsán területén élő grúz népcsoport, az ingilók földjén) élt szerzetesként egy kolostorban, de itt is elelragadta a költői hév, és titkon többször beszökött Tbiliszibe, hogy fellépjen a dalnokversenyeken. Feltehetően 1795 szep100

SZAJN temberében halt meg, amikor Aga Mohamed, kán perzsa seregei elpusztították Tbiliszit és lemészárolták lakosságát; a legenda szerint Szajat-Nova kegyelmet kapott volna, ha megtagadja keresztény hitét, de ő ezt egy dallal válaszolva visszautasította. O Életrajzi adatainak bizonytalanságaival szemben életműve szerencsés épségben maradt ránk. Bár költeményei a maga korában nem számítottak a „magas irodalomhoz", s fél évszázadon át csak az asugok repertoárjában éltek, 1848-ban G. Akhverdjan felfedezte Tbilisziben énekeinek sajátkezű gyűjteményét, s később az utolsó grúz király Péterváron élő fia, Teimuraz is leíratta magának Szajat-Nova akkor már 65 éves fiával, OhannaX apja nevezetes verseit. E kézirat az autográfhoz képest némi többletet is tartalmaz. O A költő a szövegekhez fűzött megjegyzésekben (a versformák mellett) rögzítette keletkezésük dátumát. Többségüket — szám szerint 85-öt — azeri nyelven írta, 68-at örményül, 37-et grúzul költött. E többnyelvűség hátteréhez tartozik, hogy a grúz főváros, melynek népes örmény lakta negyede volt, a 18—19. sz.ban a Kaukázusontúl kulturális központjává vált, a környező falvakban nagyszámú azeri lakosság élt, s ez a nyelv volt a közelkeleti vándorló asugok nemzetközileg használt nyelve. Szajat-Novának — miként ez itt e korban általánosan jellemző — nemzeti öntudata nem volt még; közösségi érzelmei vallási alapúak, de azok se kirekesztő jellegűek. Az örmény költészetből egyedül Hovnatan Naghast ismerte, őt is nyilván a szájhagyományból. O Szajat-Nova a kaukázusontúli népek legnagyobb 18. sz.-i asug költője volt. Fő témája a szerelem, az áhított lány szépségének megéneklése a magasztaló hasonlatok és díszítő jelzők áradó tömegével; dalaiban a kedves túlvilági lénnyé magasztosult. Más énekei a városi iparosok és kereskedők életérzéseinek adtak hangot: a bor mámorát, a vigasságot, a baráti együttlét örömeit örökítették meg, a romlottságot, árulást, nagyravágyást ostorozták. Ugyanakkor Erekle király bölcsességét, politikai éleslátását magasztaló dicsénekeket is írt, de az udvaroncok sértései néha keserű kifakadásokra késztették. O Mestere volt a költői formának. Az asugköltészet arab-perzsa eredetű képleteit követve —>ghazalok&t, —> mukfuimmaszoktxt (^•muhambazikzX) stb. írt, gyönyörűen csengő tiszta rímekkel, olykor többszörös refrénekkel. Míg a középszerű asugok nem ügyeltek arra, hogy az arab-perzsa metrumokat az örmény nyelv prozódiai sajátosságaival egyeztessék, Szajat-Nova versei-

nek nyomatékrendje igazodik e nyelv szóés mondathangsúíy-szabályaihoz. Nagy hatással lett a korabeli és későbbi grúz költészetre is; itt — egyebek között — a -*muhambazi forma megteremtőjeként tisztelik. Örmény verseit L. Melikszet-Beg (1935) és G. Sahnazar (1972), azeri nyelvű verseit G. Sukasvili (1970) fordította grúzra. O Kiad.: L. Melikszet-Beg: Szaiatnovasz szomhur lekszta szruli krebuli (1935); Hagher ('Dalok', facsimile, 1963); M. Harutjunan: Szajat-Nova (1963). O Oroszul: Sztyihotvorenyija (1982). O Magyarul: 3 vers (Radó Gy., Világirodalmi Antológia, 3. köt,, 1962); 2—2 vers (Rab Zsuzsa, Dobok és fuvolák, anto., 1966; uő, Ivótülök, 100 grúz vers, anto., 1974). O írod.: K. Kekelidze: Kartuli literaturisz isztoria (1958); H. Tumanjan: Szajat-Nova [hodvacner jev csarer] (1963); Kh. Szargiszjan: Szajat-Nova (1963); P. Szevak: Szajat-Nova (1969); G. Dzsibladze: Kritikuli etiudebi (6. köt., 1981). Schütz Ödön—Bíró Margit—Szalmási Pál Szajgjó: -*Saigyö szájhagyomány; szóhagyomány; orális hagyomány; orális tradíció: a szóbeliség keretében létrejött és így továbbadott alkotások összessége. Szélesebb kategória, mint a népköltészet, mivel a népköltészetben nem csupán szóbeli alkotások találhatók, a szájhagyományban viszont a nem költészeti művek is előfordulnak. Nem azonosítható a -^folklór fogalmával sem, mivel a folklórban nem szóbeli jelenségek is bőséggel megtalálhatók. O A fogalom a 19. sz. végén terjedt el Európában, amikor a német (mündliche Überlieferung), illetve a francia és az angol (oral tradition) szóhasználat szinte mindenüvé eljutott. A magyar folklorisztikában a pozitivista irodalomtudomány és folklorisztika használta (Katona L., Sebestyén Gy., Tolnai V.), a kor -»földrajz-történeti irányzatéinak is megfelelő módon olyan értelemben, hogy az egyes folklórváltozatokat vagy szájhagyomány, vagy írásos hagyomány leszármazottainak tartották. A szájhagyomány terminusban a -hagyomány rész a folklór tradicionalista felfogására utal. A későbbiekben önálló folklórelméleti kategóriává próbálták kiépíteni, és általánosabb formában mint szóbeliséget állították szembe az ellenpólusként meghatározott írásbeliséggel (Horváth J., Thienemann T.). Az utóbbi évtizedekben a szájhagyomány esztétikai sajátosságait hangsúlyozták, és a magyar -*egyéniségkutató iskola a száj hagyományozás tör101

SZAJN vényszerűségeit (variáns, affinitás, egyéniség) vizsgálta. O A nemzetközi kutatásban egyrészt a szájhagyomány általános felfogása vált uralkodóvá, ennek során a szovjet epikakutatók a szájhagyomány speciális gyakorlatát, hivatásos epikus énekesek művészetét vizsgálták (V. M. Zsirmunszkij, J . M. Meletyinszkij), a ->harvardi epikakutató iskola (M. Parry és A. B. Lord) az epikus-formulaszerű költészet (-*•oral formuláié poetry) formai sajátosságait kutatta, J. Vansina és mások pedig a természeti népek ilyen tudásanyagát elemezték. Másrészről a modern nyelvészet és az ezzel rokon tudományszakok vizsgálati módszereit is bevonták a téma feltárásába. P. G. Bogatirjev R. JakobsonuaX együtt a langue és parole kategóriái alapján foglalkozott a szájhagyomány és az irodalom elkülönítésével, majd Bogatirjev a szájhagyomány sokoldalúbb, folklorisztikai megközelítését adta. Jakobson definíció javaslatát D. Hymes és mások fejlesztették tovább; napjainkban ez az irányzat a szociolingvisztika, a kommunikációelmélet, a kultúraelmélet és a folklorisztika módszereinek összefogásán fáradozik. Ennek során született meg a szájhagyomány tipologizálásának kísérlete: meg kell ugyanis különböztetnünk az egyszerű szóbeli közlést, a folklór jellegű szóbeli közlést és a hivatásos szóbeli közlést. A szájhagyomány e három kategórián belül esetenként másképp érvényesül. O Úttörő jelentőségű volt e téren az 1969-ben Bp.-en rendezett szájhagyományozásszimpózium, amely kísérletet t e t t a modern megközelítési módszerek és a hagyományos folklorisztika, folklóresztétika összekapcsolására. Nemzetközi méretekben a társadalmi kommunikáció elmélete egyre intenzívebben és pontosabban foglalkozik a szájhagyományozást meghatározó törvényszerűségek és szabályok kutatásával. O (-> hagyomány, néphagyomány, népköltészet, szóbeliség) O írod.: Ortutay Gy.: Variáns, invariáns, affinitás. A szájhagyománvozó műveltség törvényszerűségei (MTA II. OK, 1959); A. B. Lord: The Singer of Tales (1960); J . Vansina: De la tradition orale (1961); B. Zsirmunszkij: Narodnij geroicseszkij eposz (1962); Ortutay Gy.: A száj hagy ományozás törvényszerűségei (Ethn, 1965); P. G. Bogatirjev: Voproszi tyeorii narodnovo tvorcsesztva (1971); Voigt V.: Folklór és szociolingvisztika (Általános Nyelvészeti Tanulmányok, 1972); uő: A folklór alkotások elemzése (1972); Ortutay Gy.: Hungárián Folklore (1972); Voigt V.: A száj hagyományozás törvényszerűségei (1974); Thienemann T.: Irodalomtörté-

neti alapfogalmak (1986). O Az irodalomtörténetben néhány műfaj (pl. -*anekdota, prédikáció) esetében az írásos feljegyzést megelőző alkotási folyamatok sora és eredménye. A textológiában ennek megfelelően az írásos adatokkal nem bizonyítható, de feltételezhető források összessége. Mint alkotófolyamatot —> hagy ományozás. O írod.: Voigt V.: A száj hagyomány ozás törvényszerűségei (1974). Voigt Vilmos Szajjáb, Badr Sákir asz-; Badr Sákir asSayyáb (tudományos átírás); (Dzsaikúr, Baszra mellett, 1927—Bagdad, 1964): iraki költő. Tanulmányait Baszrában majd Bagdadban végezte, ahol angol irodalmat hallgatott. Az 1940-es évek végétől kibontakozó modernista mozgalom egyik vezető alakjaként újságoknál, folyóiratoknál dolgozott. O Az iraki ->avantgarde legjelentősebb egyéniségei közé tartozott. Pályakezdésekor Dzsaváhiri politikai költészetének hatása alatt állt; ennek romantikus attitűdjein túllépve líráját a neorealista szemlélet jellemezte. Első verseskötetei —. Azhár dzábila ('Hervadó levelek', 1947); Aszátir ('Mítoszok', 1950); Unsúdat al-matar ('Esőhimnusz', 1956) — tematikai modernségük mellett a -iramai és a ~*kámil metrumok szabadversszerűen ingadozó szótagszámú fellazításával keltettek figyelmet; újításait a kor sok „dühös fiatalja" követte verseiben. 1961-től súlyos betegség támadta meg. Ekkor írt négy kötete — cd-Ma 'bad al-gharíq ('A süllyedő templom', 1962); Manzil al-aqnán ('Rabszolgák otthona', 1963); Sanásű Ibnat al-Dzsalabí ('al-Dzsalabí lányának szokásai', 1965); Iqbal ('ua.', 1965) — a halállal farkasszemet néző férfi végletes indulatait fejezi ki mesterien pontos, a jelzőket kerülő stílusban. Nyelvezete a klasszikus arabban gyökerezik, de a nyelvjárási szóhasználatot sem mellőzi. Angol költőket fordított, köztük Eliotot, akinek csodálója volt. O Magyarul: 1 vers (Bari K., Nagyv, 1985, 6.). O írod.: R. R. Khawam: La poésie arabé (1975); S. Kh. Jayyusi: Trends and Movements in Modern Arabic Poetry (1977); Tokai A.: Ú j arab költők (1985). Dévényi Kinga Szajjid, Mahmúd Ahmad asz-; Mahmüd 'Ahmad as-Sayyid (tudományos átírás); (Bagdad, 1903—uo., 1937): iraki író. Újságíróként dolgozott, sokat utazott. Nyelvtudása révén jártas volt a török, a perzsa és a hindi nyelvű irodalomban. O A korszak legnevesebb iraki prózaírója. Hazájában elsőként írt elbeszéléseket, melyekben élesen kritizálta kora társadalmát és kifejtette an102

SZAJN nak megreformálására vonatkozó nézeteit. Fi szabii az-zavádzs ('A házasság útján', 1921) c. regénye egy Indiában játszódó, romantikus és melodramatikus történet. Az európai történeti regény és az Ezeregyéjszaka hagyományait követő műben hangot kap a nők társadalmi helyzetének a kritikája. Maszir ad-du'afá ('A gyengék sorsa', 1922) c. regényében szintén a társadalom megújítása iránti igénye fejeződik ki. O Művei még: an-Nakabát ('Szerencsétlenségek', reg., 1922); Maktabat as-sabíba ('A fiatalok könyvtára', é.n.). O Magyarul: 1 nla (Várady L., Mai arab elbeszélők anto., 1960). O írod.: Germanus Gy.: Az arab irodalom története (1979); R. Allén: The Arabic Növel: An Historical and Critical Introduction (1982). Dévényi Kinga Szajjíd Ahmad khán; Sir Syed Ahmad Khan; Sayyid Ahmad Khan; Saíd Ahmad khán (átírásváltozatok); (Delhi, 1817. okt. 17.—Aligarh, 1898. márc. 27.): urdú (India) közéleti személyiség, publicista. 1838ban a brit Kelet-India Társaságnál vállalt szolgálatot Delhiben. A nagy felkelés idején (1857) sokat tett angol alattvalók életének megmentése érdekében; később is az angolok és az indek összebékítése maradt fő célkitűzése. Hasonlóképpen a hinduk és a mohamedánok közötti megértés és tolerancia szószólója is volt. O 1866-ban Aligarh ba költözött és folyóiratot indított a jellemző Tahzíb-ul ikhlák ('Társadalmi reformer', 1870—1882) címmel; elgondolása az iszlám kultúra és társadalmi rend angol mintájú megreformálása volt, ezen alapul az ún. „Aligarh Movement" ('Aligarhi mozgalom'). Angliai tapasztalataira támaszkodva megszervezte az anglo-mohamedán egyetemet (Anglo-Mohamedan College, ma: Aligarh Muslim University). ahol 1878ban indult meg az oktatás. Publicisztikai írásainak szemléletét és mondanivalóját az angol racionalistáktól (Mill) vette; ugyanez a szemlélet érvényesült Korán-magyarázataiban. O Főbb művei: A szár asz-szanádíd ('[Delhi] történeti épületei és nagy egyéniségei', 1847); Asáb-í bagavát-í Hind ('Az indiai lázadás okai', 1859). O írod.: M. Sadiq: A History of Urdu Literature (1964); Annemarie Schimmel: Classical Urdu Literature from the Beginning to Iqbal (1975). Vekerdi József Szájmegnyitás rítusa: ->halálirodalom Szajncsogt (Csahar ter., 1914—1965?): kínai mongol költő. Csahar pásztorcsaládból született, Tokióban pedagógiai főisko-

lát, Ulánbátorban pártfőiskolát végzett. Az 1930-as években kezdett írni. Az 1950es években a belső-mongol irodalmi élet vezető egyénisége, az Öbör Mongol-un uran dzsokijal ('Belső-Mongol Szépirodalom') c. folyóirat szerkesztője volt. O Főbb művei: Eleszün mangkan-u eke nutug ('A homokpusztás szülőföld', napló, 1940); Manu kücsirkeg dagu ('A mi erős dalunk', versek, 1954); Altan kögürge ('Arany híd', versek, 1959). O Magyarul: 2 vers (Szerdahelyi I., Weöres S., A mongol irodalom kistükre, 1965). Kara György Szajnocha [sajnoha], Karol (Komorno pod Samborem, 1818. nov. 20.—Lwów, 1868. jan. 10.): lengyel történész, publicista, drámaíró. Történelmi tudását nagyrészt önképzéssel szerezte, mivel 1835-ben a lembergi egyetemen megkezdett tanulmányait végérvényesen megszakította 1836-—1837-es börtönbüntetése, melyet hazafias költeményeiért róttak ki rá. 1840től több folyóirattal is kapcsolatban állt: színikritikákat, társadalmi kérdésekkel foglalkozó cikkeket írt, melyek sok szempontból összecsengtek a később fellépő pozitivisták elképzeléseivel. 1853 és 1857 között az Ossolineum gyűjtemény könyvtárosa volt; 1858-ban megvakult, de 1865-ig még alkotott. O Pályája elején színpadi műveket (társadalmi és történelmi drámákat) is írt. 1849-től jelentek meg történeti munkái, melyeket olvasmányos, narratív stílusban írt (Boleslaw Chrobry, 'Vitéz Boleszló', 1849; Jadwiga i Jagietto 1—3., 'Hedwig és Jagelló', 1—3. köt., 1855— 1856). Hazafias témaválasztása, magával ragadó stílusa és veretes nyelve tette történeti műveit saját korában népszerűvé az olvasóközönség számára, és hívta fel magára az írók figyelmét. (J. I. Kraszewski, T. Lenartowicz, S. Wyspianski, mindenekelőtt pedig H. Sienkiewicz művészetére gyakorolt erős hatást.) Patrióta magatartási mintákat közvetítő „elbeszélt történelme" a nemzeti múlt megismerését és tiszteletét közvetítette az olvasók több nemzedéke számára, de egyben a lengyel történelmi esszé előfutárának is tekinthető. Történészek részéről erős bírálatok is érték, többek között Lengyelo. keleti küldetéséről vallott elképzeléseit támadták. O Gyűjt, kiad.: Dziela 1—10. ('Művei', 1—10.' köt., 1876 —1878); Pisma 1—2. ('Levelei', 1—2. köt., 1887); H. Barycz: Korespondencja 1—2. ('Levelezése', 1—2. köt., 1959). O írod.: H. Barycz: Karol Szajnocha, twórca dziejopisarstwa romantycznego (Wsród gaw^dziarzy, pamietnikarzy i uczonych galicyjskich 103

SZAKA (1963, 2. köt.); J. Paclawski: Twórczosc literacka karola Szajnochy (1978). Kertész Noémi Szakagami Hirosi: ->Sakagami Hiroshi Szákagavéa Sakaguchi Ango Szakállos, Jozef (Ceradnice, 1780—Privigye, ma: Prievidza, 1852. ápr. 1.): szlovák drámaíró. Piarista rendi tanár volt, egész életében a történelmi Mo. legkülönbözőbb városaiban tanított, Vácott és Debrecenben is. O Ponosúvání sedlacké ('Parasztpanasz', 1829 k.) c. egyetlen fennmaradt drámáját a 19. sz.-ban találták meg a trencséni piarista kolostorban. Művével a parasztság iránti tiszteletét kívánta kifejezni. A dráma főszereplői Vág menti szlovák parasztok, nehéz, keserű életüket hitelesen ábrázolva m u t a t j a be a parasztság és a feudális urak, hivatalnokok közötti viszonyt. O írod.: J. Misianik: Protifeudálna hra Jozefa Szakállosa (Slovenské divadlo, 1958, 6.). Olgyay Viktória Szakanoue no Iracune: —•Sakanoue no Iratsune

numa. Első számával 1863. nov. 12-én jelentkezett, s egy év múlva bekövetkezett betiltásáig 12 száma jelent meg. Kiadója és szerkesztője I. Csavcsavadze, a 19. sz. második felének legjelesebb grúz írója és közéleti személyisége volt. Munkatársai — G. Cereteli, K. Lortkipanidze, V. Tulasvili, D. Kipiani, Sz. Abasidze — többsége a pétervári egyetemen tanult, s így jól ismerte az orosz forradalmi demokraták tanait és a haladó európai társadalmi mozgalmakat. Visszatérvén hazájukba, a polgári társadalom kibontakozását elősegítő haladó eszmék terjesztését és megvalósítását tűzték ki célul. A lap hasábjain közreadott novellákban és publicisztikákban a szerzők síkraszálltak a társadalom gyökeres átalakításáért, a jobbágyrendszer felszámolásáért, a társadalmi egyenlőtlenségek megszüntetéséért, a grúz nép egységének megteremtéséért, a személyi szabadság kivívásáért, a művészetek és az irodalom demokratizálásáért. A folyóirat a grúz nemzeti felszabadító mozgalom eszmei irányítója lett. Igen nagy szerepet játszott a nyelvújításban, valamint külföldi — főként orosz — írók műveinek grúz nyelvű publikálásában. Új fejezetet nyitott mind a grúz társadalom, mind a grúz irodalom életében. O írod.: V. Gagoidze: „Szakartvelosz Moambe". Piloszopiuri da szocial-politikuri ideebi (1956); A. Kalandadze: „Szakartvelosz Moambe", 1863—1963 (1969); G. Aszatiani: Kartuli mcerloba, 1. (1984). Bíró Margit szakasz: 1. verstani értelemben -*versszak. O 2. prózai művekben azoknak valamilyen tartalmilag összefüggő, a —•mondatnál nagyobb, az alfejezetnél (-*fejezet) kisebb része. Szövegelméleti terminusa a -+paragrafus. Tipográfiailag új bekezdéssel vagy sorkihagyással jelzik. Az antik könyvek sajátos tagolását ->bibiion, liber, a bibliai szövegekét —>parásá. O 3. prozódiai értelemben —>szólam. Kovács Endre—Szepes Erika szakaszhangsúly: -*hangsúly,

szólam

szakaszugrás; strófaugrás; Strophensprung < német): az enjambement-nak az a fajtája, melynél a mondat egyik strófából a másikba „hajlik á t " , s ezáltal két, esetleg több egymást követő strófa a szokottnál szorosabban kapcsolódik egymáshoz. Baudelaire Vándor cigány ok (Bohémiens en voyage) c. költeményének két utolsó strófájában:

Szakartvelosz Moambe irodalmi szalonok 8.). O írod.: Poeti narodov Szibiri (1967); Hajdú P.—Domokos P.: Uráli nyelvrokonaink (1978). Domokos Péter szalonszerep: -* társalgási szerep 8

113

SZALT Szaltikov-Scsedrin, Mihail Jevgrafovics (írói név); Szaltikov (eredeti név); Ny. Scsedrin (írói álnév); (Szpasz-Ugol, Tveri kormányzóság, 1826. jan. 27.—Szentpétervár, 1889. máj. 10.): orosz író, publicista, kritikus. Apai ágon elszegényedett ősi nemesi család sarja, anyai ágon gazdag moszkvai kereskedőház leszármazottja volt. Gyermekéveit egy vidéki udvarházban töltötte, amelyet nem sokkal halála előtt a Posehonyi régi világ c. írásában idézett fel. Meghatározó élményt jelentett számára családjának kegyetlenkedése a jobbágyokkal. 1836-ban került a Moszkvai Nemesifjak Intézetébe. Két év múlva — osztályelsőként — átküldték Carszkoje Szelóba, abba a líceumba, ahol előtte húsz évvel Puskin tanult. 1841-ben látott napvilágot első verse Lira c., amelyen leginkább Lermontov hatása fedezhető fel. 1844-ben a hadügyminisztérium szolgálatába lépett. Recenziókat kezdett írni és M. V. Butasevics-Petrasevszkij pénteki fogadó napjait látogatta, ahol megvitatták Saint-Simon, Fourier, George Sand könyveit, valamint a demokratikus gondolkodás legújabb irodalmát. 1848-ban jelent meg első két elbeszélése: Protyivorecsija ('Ellentmondások'), Zaputannoje gyelo ('Zavaros ügy') c. Polemikus hangvételük miatt az írót 1848. ápr. 26-án a cár parancsára letartóztatták, majd száműzték Vjatkába, ahol majdnem nyolc évet töltött. Talán szerencsésnek is mondható, mert nem ítélték halálra, s kegyelemként nem kényszermunka jutott neki, mint Dosztojevszkij nek. SzaltikovScsedrint nem összeesküvőként, hanem egyéni lázongásért ítélték el, melyet korai műveiből véltek kiolvasni. Az ítélet azonban szigorúbb volt a szokásosnál: a forradalomtól és annak következményeitől való félelem, ill. állami tisztviselői foglalkozása miatt. Líceumi barátai segítségével 1850ben száműzetése helyén a kormányzósági hivatal tanácsosa lett. I. Miklós halála után (1855-ben) Lanszkoj generálisnak, az új belügyminiszter unokatestvérének közbenjárására szabadult. (Lanszkojt a felesége, Puskin özvegye vette rá arra, hogy segítsen a kezdő írón.) O Vjatkai élményeiből született a Gubernszkije ocserki (1856 —1857: Gellért Gy., Kormányzósági karcolatok, 1960) c. könyve, melyet eredetileg a Szovremennyik c. folyóiratban szeretett, volna publikálni, de ott elutasították. Ekkor a Russzkij Vesztnyik c. lap szerkesztőjéhez, M. Ny. Katkovhoz fordult, aki kapott az alkalmon, s így az akkor induló folyóirat előfizetőinek táborát ötszáz, majd ezer előfizetővel gyarapította. Ezt a művét írta alá

először Ny. Scsedrin írói álnévvel. Életének legharmonikusabb két éve 1856 és 1857 volt: műve folyóiratban és könyv alakban is megjelent; 1856. jan. 6-án pedig oltár elé vezette a 17 éves, elbűvölő szépségű Jelizaveta Boltyinát, a vjatkai kormányzóhelyettes lányát. Az író nem hagyott fel a hivatalnoki pályával sem, 1858 márciusában a rjazanyi kormányzóság kormányzóhelyettesévé nevezték ki, 1860-tól 1862-ig pedig Tverben töltötte be ezt a munkakört. Részt vett a jobbágyság eltörlésének előkészítésében, a parasztfelkelések és a földesurak túlkapásainak kivizsgálásában. Parasztbarát magatartásáért ,,Vice-Robespierre"-nek is nevezték. Neki volt talán a legmélyebb társadalomismerete korának társadalmi változásokat kívánó írói közül. 1862 után megállapította, hogy a parasztság, amelyben lényeges társadalmi tényezőt látott, nem érett még meg a változásokra, s mivel nincs tudatában saját szegénységének és erőtlenségének sem, ezért könnyű eltiporni szórványos és ösztönös megmozdulásait. Különböztek elképzelései Csernisevszkij és köre orosz szocializmus-elméletétől, másképpen ítélte meg a forradalom szükségességét is. Csernisevszkijjel ellentétben ugyanis a forradalmi harcot csak kivételes, végső esetben tartotta megengedhetőnek. O 1863 januárjában Nyekraszov újraindította a -»•Szovremennyik c. lapot, melynek szerkesztőbizottságába Szaltikov-Scsedrint is meghívta, aki itt tette közzé havonként Nasa obscsesztvennaja zsizny ('Társadalmi életünk') c. krónikáit és karcolatait. Az ,,irányzatosság", az „orosz élet pozitív hőse", a „tiszta művészet" kérdéseiről szóló árnyalt fejtegetéseiben — néhány szélsőséges következtetése ellenére — a művészi érték elismerése kerekedett felül. Figyelmeztetett arra is, hogy „minél hasznosabb a gondolat, minél valószínűbb, hogy jótékonyan hat majd a társadalomra, annál alaposabb kidolgozásra szorul, mert ilyenkor a sikertelenség nem csak egyik vagy másik író osztályrészévé válik, hanem befolyásolja a gondolat sorsát is". Fenntartásai voltak Csernisevszkij Mit tegyünk? c. regényének gondolatvilágával szemben. Töprengései egyúttal elvezették saját szatíraelméletének megalapozásához is: mivel az új élet csak kialakulóban van, ez nem juthat kifejezésre másképpen, mint negatívan, szatíra vagy előérzetek alakjában. Ha azonban a művész szubjektív elképzelése ellentmond a bemutatott jelenségek objektív természetének, a szatíra felbomlott egyensúlyával bizonytalanságot kelt. Szaltikov-Scsedrin — a szerkesztőség el-

114

SZALT lentmondásos légköre miatt — 1864 végén megvált a Szovremennyik c. folyóirattól. O 1865-től a pénzügyminisztérium tisztviselőjeként a penzai, tulai, majd a rjazanyi kormányzósági pénzügyi kamara elnöki tisztségét töltötte be, elöljáróival való konfliktusa miatt azonban 1868 júniusában, államtanácsosi kinevezéssel, kénytelen volt végleg szakítani a hivatalnoki pályával. Ettől kezdve az írói hivatásnak élt, s az Otyecsesztvennije Zapiszki c. folyóiratot szerkesztette évekig. Az 1870-es években sokat betegeskedett, s 1875—1876-ban külföldön keresett gyógyulást. I t t találkozott I. Sz. Turgenyevve 1, G. Flaubert-rel, E. Zolával, s ekkor küldte hozzá Nyekraszov Szaltikovhoz c. versét. Nyekraszov halála után Szaltikov-Scsedrin lett az Otyecsesztvennije Zapiszki főszerkesztője: a folyóiratot kettejük tevékenysége tette a demokratikus törekvésű értelmiség orgánumává. A későbbiekben a szerkesztőségben helyet kaptak a narodnyikok is, bár szemléletük a főszerkesztő számára nem volt rokonszenves. Éles hangvételű, szatirikus írásaival részben ő maga idézte elő a lap betiltását (1884 áprilisában). Ez az esemény tragikus megrázkódtatást jelentett számára. Ezután kénytelen volt óvatosabban fogalmazni, hogy a Vesztnyik Jevropi és a Russzkije vedomosztyi c. folyóiratokban publikálhasson. Betegség kínozta, és nagyon magányosnak érezte magát élete utolsó éveiben. Halála után néhány nappal Csehov így emlékezett meg róla: „Korunk gálád szelleme. . . legkitartóbb ellenségét vesztette el benne; leleplezni mindegyik újságíró képes . . . de nyíltan megvetni egyedül csak Szaltikov tudott. Az olvasók kétharmada nem szerette, de szavában mindenki hitt." O Szaltikov-Scsedrin az indulatoktól fűtött írók sorába tartozott. Eszmei céltudatosság és szenvedélyes állásfoglalás jellemezte, a leleplező tettvágy formálta alkotóvá. A Szovremennije prizraki ('Jelenkori kísértetek', 1863) c. cikkében — melyet a cenzúra nem engedett kinyomtatni, s csak 1934-ben tették közzé —, több nyugateurópai íróhoz és filozófushoz hasonlóan kísértetnek nevezett minden olyan jelenséget, amely az önkényuralmi rendszerben megkeserítette az emberek életét. Művei közül az Isztorija odnovo goroda (1869— 1870: Honti R., Egy város története, 1951) c. szatirikus krónika a legjelentősebb. Turgenyev Swiftte\ rokonította a The Academy c. angol folyóirat hasábjain. SzaltikovScsedrin ugyanis — Swifthez hasonlóan — halálosan komolyan beszélte el a legnagyobb képtelenségeket, kettős áttételt al8*

kalmazva művében. Glupovnak, az ostobák városának történetét, a városfők viselt dolgait, a nép félelmét, lényegében a hatalom és a nép kapcsolatát ábrázolta benne: Torzonborzszkij városfőnek agyvelő helyett verkli működött a fejében, Ragyásovnak pedig hurkatöltelék töltötte ki azt; Bibircsov „civilizációs gondjait" az képezte, hogy a mustár meg a provence-i olaj fogyasztását erőszakkal kötelezővé tegye; végül az író bemutatta, hogyan ültette át a gyakorlatba Zordon-Morcov saját kaszárnya vagy falanszter eszményképeit. Beszélő nevekkel is jellemezte hőseit. (Honti R. bravúrosan fordította ezeket magyar nyelvre.) Meggyőződéses fel világosítóként az író azt bizonyította be, hogy az önkény csak addig látszik misztikusan szilárdnak, amíg belső törvényeit megváltoztathatatlannak hiszik és magától értetődőnek fogadják el. A mű fantasztikus, groteszk jeleneteiben a cenzor felfedezte, hogy: „Az író a városi közigazgatás élén álló vezetőket . . . agyalágyult. . . embereknek tartja", ill. fennmaradt feljegyzéseiben azt írta a szerzőről, hogy „nagyon ügyes, a képletes beszéd, amellyel él, megnehezíti a büntető szankciók alkalmazását". A könyv nemcsak az önkényuralom gyakorlóit, de a liberális kritikát is felháborította. SzaltikovScsedrin különösen A. Szuvorin recenzióját tekintette sértőnek, amely művét történelmi szatírának minősítette, s úgy vélte, hogy az író az orosz népet gyalázza. Válaszként egy cikkben fejtette ki nézeteit: „En nem 'történelmi', hanem teljesen közönséges szatírát szándékoztam í r n i . . . az orosz élet olyan jellegzetes vonásai ellen, amelyek az életünket annyira kényelmetlenné teszik.. . ha a 'verkli' szó helyett ez áll: 'tökfilkó', ebben a bíráló bizonyára semmi természetelleneset nem talált volna." Mint általában a szatirikus rajzok szerzőit, őt is nyugtalanította, hogy évek múlva csak kommentárok segítségével értik meg, feltehetően ezért látta el a könyvet „a kiadó elöljáró beszédé"-vel. O Az író korán felfigyelt az orosz polgárosodás folyamatára és annak jellegzetességeire. A Dny évnyik provinciala v Petyerburge ('Egy vidéki naplója Pétervárott', 1873) c. regényében azt ábrázolta, miképpen fonódtak egybe a nemesség, a hivatalnoki kar és a burzsoázia érdekei. A Pompaduri i pompadursi (1863— 1874: Gellért Gy., Kiskirályok és kiskirálynék, 1966) c. karcolatciklusban a zsarnokoskodó bürokraták ellen fordította fullánkját, majd a közép-ázsiai területek megszerzéséért indított hódító hadjáratokat leplezte le az azonos műfajú Ooszpoda tas115

SZALT kentei ('Taskenti uraságok', 1869—1872) c. írásában, A város itt elvont fogalommá vált: Taskent az, „ahol nyúznak és ütlegelnek". Az önkényt, az erőszakot és kapzsiságot erkölcsi és lélektani szempontból mut a t t a be a szerző. A Blagonamerennije recsi ('Jószándékú beszédek', 1872—1876) c. kötetében az orosz polgár különböző típusainak portréját rajzolta meg. A Goszpoda Golovljovi (1875—1880: Szőllősy Klára, A Galavljov család, 1943) c. regény első fejezetei eredetileg a Jószándékú beszédek különálló elbeszéléseiként láttak napvilágot. Turgenyev, Nyekraszov és P. V. Annyenkov rábeszélésére formálta ezeket — összefüggő meseszövéssel — egy nemesi család felemelkedésének és szétesésének átfogó, szociálpszichológiai rajzává, nemzedékregénnyé. A könyv központi figurájának, a mindenki által csak Juduskaként emlegetett Porfirijnak az ábrázolását Szaltikov-Scsedrin elsősorban lélektani eszközökkel oldotta meg. Ironikus hangvétellel, találó jelzőkkel, ismétlésekkel, tömörítéssel és a jelenségek felnagyításával fokozta a szatirikus hatást. Aligha van olyan negatív tulajdonság, amely ne illene rá a könyv valamelyik szereplőjére. Az író emberi gonoszságot és bűnöket m u t a t be, s nincs olyan fejezet, amelyben ne fordulna elő haláleset. A család pusztulásának előidézője, Juduska sem kerülheti el végzetét. Az emberi dimenziók mégis mindvégig megmaradnak. A regényt többször színpadra állították, ill. megfilmesítették: 1933-ban készült a Juduska Golovljov c. film; a Moszkvai Művész Színház előadásán 1985-ben I. Szmoktunovszkij játszotta Juduskát. O Kevésbé sötét tónusú az Ubezsiscse Monrepo ('Mon repos menedékhely', 1878—1879) c. kisregénye, amelyben bemutatta, hogy a széplelkű, elpuhult nemes miképp kényszerül átadni helyét a rámenős, erőszakos, feltörekvő polgárnak. K. Leontyev hatásos műnek tartotta ezt a kisregényt, melyben — szerinte — teljességgel érvényesült SzaltikovScsedrin „zseniális zsörtölődése". Za rubezsom (1881: Trócsányi Gy., Külföldön, 1951) c. kötetében német- és franciao.-i benyomásait vetette papírra. O Egyik legérdekesebb alkotása a méltatlanul elfelejtett Szovremennaja igyillija ('Jelenkori idill', 1877—1883) c. szatirikus regénye, melyben az értelmiség ingatag helyzetét és viszontagságait mutatta be a rendőr-állam bürokratikus apparátusának erőszakos intézkedései közepette. A totalitáriánus elnyomó gépezet működését jövendölte meg fantasztikus és groteszk ötletekkel. A szereplőket besúgók hada veszi körül, kihallgatják

beszélgetéseiket, behódolásra kényszerítik őket. Követelmény a politikai megbízhatóság igazolása, s ez csak meghunyászkodás és bűntettek elkövetése ú t j á n lehetséges. Az író morális szempontból elemezte, milyen szerepet játszik a félelem és a szégyen az emberi magatartás alakulásában. Nincs még egy műve, amelyben ennyire mozgósította volna a komikum minden eszközét — a humoros, gunyoros hangvételtől a hiperbolikus és groteszk mozzanatokig. Váratlanul tett pontot a mű végére, de elhallgatásának filozófiai, politikai és művészi oka volt: az eszeveszett valósággaJ szembeállította a gondolkodó embert. A regényből készült színdarabot 1973-ban mutatták be Balalajkin és kompániája c., a moszkvai Szovremennyik színházban, G. Tovsztonogov rendezésében. Az előadás népszerű volt az ellenzéki értelmiség körében. Az adaptációt Elbert J . fordította magyarra, de kiadását nem engedélyezték. O Legolvasottabb művei közé tartoztak meséi — Szkazki (1887: Honti R., Lányi Sarolta, Wessely L., Mesék, 1955) —, melyekben különböző magatartásformákat jelenített meg. Karácsonyi meséje L. Tolsztoj érdeklődését is felkeltette. Kései köteteiben — Melocsi zsiznyi ('Az élet apróságai', elb.-ek, 1887), ill. Posehonszkaja sztarina (reg., 1889: Honti R., Posehonyi régi világ, 1955; film: ua., 1975, SZU) a humánum eszméje került előtérbe. O Az orosz radikális értelmiség különösen kedvelte Szaltikov-Scsedrin műveit. Mintegy húszkötetnyi írásában groteszk világot hozott létre, így érzékeltette, tudatosította a valóság abszurd voltát, Ami műveiben szokatlannak, értelmetlennek tetszik, az a valóság általa felfedezett ellentmondása volt. O Gyűjt, kiad.: Szocsinyenyija, 1—6. ('Művei', 1—6. köt., 1926 —1928); Polnoje szobranyije szocsinyenyij i piszém, 1—20. ('Műveinek és leveleinek teljes gyűjteménye', 1—20. köt., 1933— 1941); Szobranyije szocsinyenyij i piszém ('Műveinek és leveleinek gyűjeménye', 1 —20., köt., 1965—1977). O Magyarul még: Hogyan tartott jól egy paraszt két generálist (mesék, Lányi Sarolta, 1946); 3 elb. (uő, Honti R., Páll Erna, X I X . századi orosz elbeszélők, anto., 1984). O írod.: Csopey L.: Egy orosz szatirikus. Szaltikov Evgrafovics Mihály (Fővárosi Lapok, 1884, nov. 18—19.); A.' Ny. Pipin: M. J . Szaltikov (1899); Ny. Gyenyiszjuk: Krityicseszkaja lityeratura o proizvegyenyijah M. J . Szaltikova-Scsedrina, 1—5. (1905); Földi M.: Saltykov-Scsedrin (Nyűg, 1920, 2. köt., 21 —22.); Lityeraturnoje naszledsztvo, 11— 12., 13—14. köt.. ^1933—1934); A. Lavrec-

116

SZAMA kij: Scsedrin—lityeraturnij krityik (1935); N. Strelsky: Saltykov and the Russian Squire (1940); L. M. Dobrovolszkij—V. M. Lavrov: Szaltikov-Scsedrin v peesatyi (1949); Sz. A. Makasin: Szaltikov-Scsedrin. Biografija, 1. (1951); J . I. Pokuszajev: Szaltikov-Scsedrin v sesztyigyeszjatije gödi (1957); A. Zsuk: Szatyiricseszkij román M. J . Szaltikova-Scsedrina „Szovremennaja igyillija" (1958); A. Sz. Busmin: Szatyira Szaltikova-Scsedrina (1959); Szalay K.: Humor és szatíra (Vság, 1960, 4.); L. M. Dobrovolszkij: Bibliografija lityeraturi o M. J . Szaltikove-Scsedrinye. 1848—1917. (1961); J . I. Pokuszajev: Goszpoda Golovljovi Szaltikova-Scsedrina (1963); A. Ivanof: Le fiabe di Saltykov-Scedrin (1964); V. Prozorov: O hudozsesztvennom mislenyii piszatyelja szatyirika (1965); V. Ny. Baszkakov: Bibliografija iityeraturi o M. J . Szaltikove-Scsedrinye. 1918—1965; 1965 —1974. (1966; 1976); Rév Mária: Szaltikov-Scsedrin (1968); uő: Szaltikov-Scsedrin fogadtatása és értelmezése Magyarországon (1859—1945) (FK, 1968, 1—2.); Szaltikov-Scsedrin 1826—1976 (1976); Örkény I.: A halálraítéltek krónikása (Szovjet Irodalom, 1976, 1.); D. P. Nyikolajev: Szatyira Scsedrina is realisztyicseszkij grotyeszk (1977); I. P. Foote: M. E. Saltykov-Shchedrin (1977); A. M. Turkov: Szaltikov-Scsedrin (1981); Sz. Makasin: Szaltikov-Scsedrin. Szeregyina putyi. 1860-e—1870-e gg. (1984); A. Sz. Busmin: Hudozsesztvennij mir Szaltikova-Scsedrina (1987); V. V. Prozorov: Szaltikov-Scsedrin (1988); D. P. Nyikolajev: Szmeh Scsedrina (1988); A. M. Turkov: Vas szurovij drug. Poveszty o Szaltikove-Scsedrinye (1988); Sz. Makasin: Szaltikov-Scsedrin. Poszlednyije gödi. 1875—1889.(1989). * Rév Mária

kivonatos formában maradt ránk) tartalmilag három részre osztható: bevezetésre, amely a tanítványtól megkívánt képesség körvonalazása után szól az istenség legáltalánosabb jellemzőiről és megadja a mítoszok lehetséges fajtáit és értelmezési módjait (1—4. fejezet); az újplatonikus kozmológiára, illetve etikai és politikai problémák dogmatikus kifejtésére (5—12. fejezet); végül a más filozófiák princípiumainak elfogadásából keletkező aporiák megoldásaira (13—21. fejezet). Az utolsó részben körvonalazódik a hit fogalmának kettőssége: a tömegek hite mellett a művelteké is megjelenik, azoké, akik megfelelő képzés útján eljutottak odáig, hogy a lélek istennel való egyesülésének vallását megértsék. O Kiad. és francia ford.: G. Rochefort: Sallustius: Des dieux et du monde (1960). Bolonyai Gábor szamakuika: ->kecsua irodaiovi

Számala; Sámala; Számai; Számai Bhat (névváltozatok) (1684—1769? vagy 1640 —1730?): gudzsaráti (India) költő. Vándor énekmondó (bhat) volt. Műveinek tematikájával egyedül áll a gudzsaráti irodalomban; nem szanszkrit eposzok és puránák legendáit dolgozta át, hanem az egykorú perzsa-hindi udvari költészet gyakorlatát követve, világi (szerelmi) témájú, kalandos verses regényeket (padjavartá) írt. Elbeszéléstechnikája érdekfeszítő. Mintegy 26 műve maradt fenn, melyek közül a jelentősebbek a Madan-Móhaná, amely egy regényes elbeszélő költemény a címben szereplő szerelmespárról. A főcselekménybe számos epizód van beágyazva, ami Számala legtöbb művére jellemző. O A Dzsájaszi hindi eredetijének átdolgozása Padmávatí c. műve (1718 ?) a címben szereplő királylány szeSzalusztiosz; Salustios; Salustius (latinos relmi története. A Nanda-batrisi-ni vártá névforma); Sallustius (írásváltozat); (i. sz. ('Nanda király 32 története') a király ud4. sz.?): görög filozófus. Egy újplatonikus varlását ügyességével elhárító miniszterfilozófiai mű szerzője, amelynek tévesen elfeleség és a gyanakvó férj novellisztikus fogadott, de most már hagyományosan ciklusa. Hindi-perzsa közvetítéssel átdolmegtartott címe: Peri theón kai koszmu ('Az gozta a szanszkrit Vétála-pancsavinsati és istenekről és a világról'). A szerző valószíSukaszaptati c. mese- ill. novellagyűjteménűleg az i. sz. 4. sz.-i gall származású keleti nyeket. Ratna-málá ('Gyöngyfiizér') c. prefektussal, Saturninos Salustios Secun- gyűjteményének aforizmatikus hatsoros dussz&l azonos. Kevésbé valószínű, hogy versei (cshappá) nagyrészt az asszonyi tumegegyezik a Szophoklész - sz k h o 1 i o n ok at lajdonságokkal foglalkoznak. A nők társaösszeállító Szalusztiosszal. Műve a juliano- dalmi helyzetének megítélésében a régebbi szi pogány restauráció szellemében fogant, gudzsaráti irodalom legfelvilágosultabb és a régi hit hivatalos katekizmusának tart- költője volt. O írod.: K. M. Jhaveri: Mileható. Az epikureizmus kivételével minden stones in Gujarati Literature (1914). antik filozófiai irányzatból átvesz elemeVekerdi József ket, de Platón és az újplatonizmus hatása a legerősebb. A traktátus (mely alighanem számán: -> indiai irodalmi formák 117

SZAMA kájának kiegészítése. A Kitáb adab al-imlá va-l-isztimlá ('Tudnivalók a diktálás és tovább-diktálás helyes módjáról') c. betekintést ad a középkori arab könyvek születésének folyamatába. O Kiad.: Margoliouth: Kitáb al-anszáb (facsimile, 1912); M. Weisweiler: Kitáb abad al-imlá va-l-isztimlá (1952). O írod.: C. Brockelmann: GAL (1943—1949); H. Gátje: Grundriss der arabischen Philologie (1987). Dévényi Kinga

Szamana kiűzése (modern cím): sumer költői mű, ráolvasás a rontó Szamana démon ellen. A legkorábbi sumer ráolvasások közé tartozik, az i. e. 3. évezred utolsó harmadában jegyezték le. O A démont megszólító bevezetés („Szamana, te oroszlánpof áj ú, te sárkány fogú, te kesely űkarmú, te skorpiófarkú, Enlil fene o r o s z l á n j a . . . " ) után rontó tetteit mondja el ( , , . . . a folyamtól a peres kérdés válaszát elvette; a szűztől vére havi folyását elvette; a legénytől férfi erejét e l v e t t e . . . " ) . Végül a varázslás istensége, Aszariluhi, követet küld Enkihez, s a követ az egész szöveget elismétli (ez a ráolvasás stílusjegye), s erre következik a kiűző ráolvasás:

Számanta Szinhára, Abhimanju (1757— 1807): orijá (India) költő. Főműve a Bidagdha csintámani (ua.) a korabeli orijá irodalom egyik legjobb vallásos (vaisnava) ihletésű munkája, témája Krisna és Rádhá szerelme. A költemény a -*ríti irányzatnak megfelelően nem egyszer költészettani tanításnak tűnik, a végén pedig az -+alankárák részletes függelékével zárul. O Fiatalkori művei: Bághagíta ('Tigris-ének', a tigrisvadászatról); Csarháí gita ('Csata-ének', a madarak háborújáról). Négyesi Mária

Ezért Szamana kotortassék ki innen, mintha csatornából, kapartassék ki innen, mintha árokból, hunyják ki önmagától, akár a nádi tűz, ne forrjon össze többé, akár a széttiport növény!

Az idézett sorok példázhatják, hogy a mezopotámiai varázsszövegek poétikus látást, átfogó képességet változtattak a szöveghagyomány mintegy két évezrede során megkövült formulává, s a régi ráolvasások egyedi becse vitathatatlan. O írod.: J. Nougaryrol: Conjuration ancienne contre Saraana (ArchOr, 17, 3 ^ , 1949, 213—226. old.). Komoróczy Géza Szamání, Abu Szaad Tádzsaddín Abdalkarím ibn Muhammad ibn Manszúr atTamímí asz-; 'Abü Sa c d Tág ad-DIn c Abd al-Karlm ibn Muhammad ibn Mansür atTamlmí as-Samcáni (tudományos átírás); (Merv, 1113. febr. 11—uo., 1167. jan. 5.): arab genealógus, történetíró, sáfiita hadísztudós. Mervi tudós családból származott; számos utazást tett, hogy a —•hadíszt tanulmányozza. Még az akkor keresztény Jeruzsálembe és Damaszkuszba is ellátogatott, majd visszatért szülővárosába, s az ahmadijja szekta mecsetiskolájában (madrasza) tanított haláláig. O Főbb műveiben korának és szűkebb pátriájának történelmével foglalkozott. Leghíresebb műve a Kitáb al-anszáb ('Genealógia'), melyet Bisztámí kívánságára írt, akivel Transzoxániában találkozott, s aki kérte, hogy magyarázza meg a niszbéket, 8/ZüiZ di születési helyre vagy törzsre utaló neveket. A nyolckötetes mű különösen az iráni és transzoxániai nevekre vonatkozóan tartalmaz igen fontos adatokat, s a felsoroláson kívül rövid életrajzban m u t a t j a be a név leghíresebb viselőit. Dzajl Táríkh Baghdád ('Függelék Bagdad törtenetéhez', részeit kiadta a\-Mukarram al-Anszárí, Leidenben) c. műve alKhatíb al-Baghdádí hasonló témájú mun-

szamar {arab 'virrasztás, éjszakai beszélgetés'): arab epikus műfaj. Az iszlám előtti, 6. sz.-i Arábia intellektuális életét alapvetően a nomád beduinok határozták meg. Életmódjukban, szokásaikban nagy szerep jutott az ékesszólásnak, s az általuk beszélt nyelv nemcsak kifejezésekben volt gazdag, hanem hangzásvilága is a ritmikus hatások keresésére ösztönzött. A törzsi tanácsban, a különböző csoportok közötti beszélgetésekben azokat hallgatták meg, akik a legjobban forgatták a szót. A költői tehetséggel megáldottak szívesen énekelték meg törzsük dicső eredetét, nagyszerű fegyvertényeiket, ill. öntöttek bátorságot társaikba egy-egy vereség után, mindig felnagyítva törzsük erényeit. Az egyéni tehetségek kivirágoztatását, s ugyanakkor a hallgatóság biztosítását szolgálták a szinte állandó beszélgetések. O E beszélgetések sorában kiemelkedő helyet foglalt el az, amelyet a tábortűz körül tartottak, s melyet a régi írók szamarnak neveztek. A beszélgetés a mindennapi élet dolgairól folyt, amelynek hírei gyorsan terjedtek el a sivatagban. E témák mellett azonban olyanok is napirendre kerültek, amelyek természetüknél fogva a történelem és az irodalom forrásaivá válhattak. Ide tartoztak a törzs genealógiájáról, más törzsekkel való kapcsolatáról szóló történetek, az olyan rajtaütések, csaták leírásai, melyekben egyes harcosok kitüntették magukat, vagy a visszacsapások során elszenvedett áldozatokról, az ellenségen vett revansról, asszo-

118

SZAMA nyok elrablásáról, nyáj lopásokról, a tolvajok üldözéséről szóló históriák. A történelem és a legenda olyan mértékben keveredik ezekben a történetekben, hogy gyakran ellentmondásba kerülnek egymással. Félbeszakításokkal, szarkasztikus megjegyzésekkel, helyesbítésekkel és kiegészítésekkel tűzdelték meg őket, hiszen általában jelen voltak az események résztvevői vagy tanúi is. O Az elbeszélésekben az a hajlam érvényesül, hogy mindent a csoport, ill. tagjai dicsőségére redukáljanak. Ebben a légkörben az események gyakran elvesztették arányaikat. „Könnyen előfordulhatott, hogy ha 10—15 ember meghalt egy csetepatéban, azt hosszú éveken keresztül, mint nagy fontosságú eseményt mesélték." Ez a megjegyzés, jóllehet egy kora 19. sz.-i utazótól származik, jól jellemzi a szamart. Mindez bevésődött a gyermekek emlékezetébe, akik felnőtté válva szintén továbbadták ezt az örökséget a leszármazottaiknak. A szamar számos forrás tanúsága szerint még a közelmúltban is nagy jelentőséggel bírt a beduinok között. O Az arab irodalom kialakulásakor a —•khabar és a -+khuráfa mellett ezek a beszélgetések szolgáltatták azt a sajátosan arab alapvonást, melynek nyomai több műfajban (—* Ajjám alarab, maqáma, stb.) megtalálhatók. Jóllehet az iszlám előtti időkben és a korai iszlámban a költészet kiemelkedő helyet foglalt el az irodalomban, az életmóddal foglalkozó szamar az orális irodalom más műfajainak, a mesének és legendának alapjait teremtette meg. O A szamar témái olykor nem a jelen eseményei voltak, hanem olyan múltbéli csaták vagy konfliktusok, amelyeknek epizódjai még mindig elszórakoztatták a sivatag krónikásait. E történetek olyan múltat elevenítettek fel, amelyben a legendák iránti érdeklődést a harcosok tettei, a beduin erények iránti érdeklődés váltotta fel. Ilyenkor az esti beszélgetésre öszszegyűlt férfiak feszülten figyelték azt, aki közülük a legékesszólóbb, s e múltról legjobban informált volt. Kérdés, feltételezhetjük-e, hogy így születtek a hivatásos elbeszélők (mesélők). Az azonban biztos, hogy ezekből a beszélgetésekből formálódtak az „arabok napjainak" (Ajjám alarab) elbeszélései. O (-*arab irodalmi formák) O írod.: J . Burckhard: Voyage en Arabie (1835); A. Musil: Arabia Petraea (1908); uő.: The Manners and Customs of the Rwála Bedouins (1928); W. Caskell: Ajjám al- c arab. Studien zur altarabischen Epik (1930); C. Brockelman; GAL (1943— 1949); R. Blachére: Histoire de la littérature arabé (1964—1966). Dévényi Kinga

Szamar, Akim Dmitrijevics (hivatalos és írói név); (Kondon, Habarovi határker., 1916—Sztálingrád, 1942): nanaj költő. Szegény vadász fiaként született. A helyi iskolák, tanfolyamok elvégzése után, három évig tanított, már közben gyűjtötte a népköltészet alkotásait és maga is verselt. 1936-tól bevonulásáig a leningrádi Északi Népek Intézetében tanult. E rövid idő alatt nemcsak kivételes költői tehetsége bontakozott ki, hanem aktívan bekapcsolódott a nanaj irodalomi és költői nyelv megalkotásába. Ennek során anyanyelvű tankönyveket írt, orosz klasszikusokat fordított s csiszolgatta saját költői stílusát is. 1938-ban jelent meg első verseskötete, 1940-ben a következő, 1941-ben regénye, a Szinedi naj pikteni ('Szegényember fia'), és egy hőskölteménye a Haszan gerojszalni ('Haszan hőse'). Ebben az évben tagjai közé választotta a Szovjet írószövetség leningrádi tagozata. Tanulmányai befejeztével visszatért szülőföldjére (1941-ben), de még ugyanebben az évben önkéntesként hadba vonult és a volgai csatában hősi halált halt. O Kiemelkedő érdeme van az irodalmi nyelv megteremtésében (—•nanaj irodalom). Életrajzi regényét a szibériai népek legkiválóbb alkotásai közé sorolják. Mesterien továbbfejlesztette a nanaj nép hagyományos szabad szótagszámú tagoló versét. Lírai költeményei — elsősorban a kedveséhez szólók, a szülőföldjét, emlékeit megéneklők — új, egyéni hangot ütnek meg. Élbeszélő költeményei, tréfás versei sokat merítenek a népköltészetből. Munkássága nagy hatást gyakorolt kortársaira és az ifjabb szibériai költőnemzedékre. O Verseinek kétnyelvű posztumusz válogatott kiadása Nanaj gyárini ('A nanaj éneke', versek, szerk. és orosz ford.: 0 . Szunyik, Pesznyi nanajca, 1946). O Orosz ford.: Krasznij oktyabr ('Vörös október', versek, 1957). U. Kőhalmi Katalin Szamaradzsiva; Samarajiva; Pattájamé Lékam (18. sz. második fele): szingaléz (Ceylon, ma Sri Lanka) költő. Udvari tisztviselő volt. Vijógaratnamála ('Elválás verseinek gyöngyfüzére', kiad.: T. S. Dharmabandhu, 1948) c. lírai költeménye egy kedvesétől távol levő szerelmes ifjú panasza 128 versszakban. Ratavatikathá ('Ratavati regéje', kiad.: T. S. Dharmabandhu, 1950) c. idillje a dzsátaka legendagyűjtemény egyik epizódját dolgozza fel: tündérek a legszebb tündérleány kezét ajánlják fel egy remetének, hogy megszabadítsa őket egy pusztító démontól. Kavminikondola ('Versek gyöngyfülbevalója', kiad.: W. Deepankara, 1905)

119

SZAMA c. 724 versszakos dzsdtaka legendafeldolgozása verstani bravúrjai miatt figyelemre méltó. O írod.: C. E. Godakumbura: Sinhalese Literature (1955). Vekerdi József Szamarakisz, Andonisz; Antonés Samarakés; Szamarákisz, Andónisz (új átírás); (Athén, 1919. aug. 16.—): görög író. Tisztviselőként kezdte pályáját. Ellenálló volt, a nácik halálos ítélete elől kalandos módon szökött meg. Versekkel kezdte írói pályáját, visszhangtalanul. Zitite elpisz ('Reményt keresek', 1954) c. novelláskötete viszont azonnal az élvonalba emelte. Szinte tőmondatos, dísztelen fogalmazása, a sürítettségben rejlő feszültség már ekkor meghatározó stílusjegyei voltak. Elbeszélései a modern nagyváros kisemberei szorongással, létbizonytalansággal, kiüresedéssel terhes miliőjének ábrázolásával tűntek ki. Szima kindinu ('Vészjel', 1958) c. kisregényével s Arnume ('Tagadom', 1961) c. újabb novelláskötetével végleg befutott író lett, a dühös fiatalok néven emlegetett irányzat egyik vezető alakja. Világsikerét mégis a kafkai kiindulású, de a görög közéleti viszonyok ihlette To lathosz (1965: Prekopp Gabriella, A hiba, 1974) c. regényének köszönheti. A bűnügyi regények fordulatosságával vetélkedő izgalmas történet mélyértelmű példázat arról, hogy a legördögibb manipuláció is megtorpan az igazi emberi helytállás előtt. A diktatúra éveinek ábrázolása a To diavatirio ('Az útlevél', 1974) c. elbeszéléskötete. Több ízben járt Mo.-on, számos nemzetközi díj kitüntetettje. O Magyarul még: 1 elb. (Szabó K., Égtájak, anto., 1967); 1 elb. (uő, A ló és a repülő, Mai újgörög elbeszélések, 1969); 1 elb. (Papp Á., Rakéta Regényújság, 1976, 3.); 1 elb. (uő, Somogyi Néplap, 1974. szept. 15.); 1 elb. (uő, Rakéta Regényújság, 1976, 11.); 2 elb. (Révész Mária, Hamvas B., Nagyv, 1979, 10.); 1 elb. (Papp Á„ Somogy, 1980, 5.). O írod.: Papp Á.: A Szent Nyugtalanság írója (Somogy, 1976, 1.). Szabó Kálmán szamárhíd; pons asinorum (latin): 1. a szó eredeti, a skolasztikában használt értelmében a logika szabályainak megfelelő következtetés módozatait emlékezetbe véső mondóka. O 2. mai értelemben a gyengébb tanulók számára kiadott segédeszköz, pl. aprólékos magyarázatokkal ellátott fordítás, ,,puska". O (-»•iskolai irodalom) Szamaria papiruszok: -* Holt-tengeri tekercsek Szamarin, Jurij Fjodorovics (SzentPétervár, 1819. máj. 3.-—Berlin, 1876.

márc. 31.): orosz publicista, kritikus, történész. Nemesi család sarja volt. A moszkvai egyetemen 1840-ben szerezte meg a magiszteri fokozatot Sz. Javorszkijról és F. Prokopovicsvó1 írt értekezésével, mely különösen értékes vallástörténeti vonatkozásokat tartalmaz. Mint nemzedékéből sokan, ő is Hegel követője lett az 1840-es évek elején, majd egy hosszan tartó szellemi válság után, a filozófia és a vallás igazságainak összeütközéséből hívő lélekkel került ki. Ekkor alapozódott meg benne az ortodoxia „élő igazságának" elve, bizonyos mértékig A. Sz. Homjakov, a szlavofil irányzat (->nyugatosok és szlavofilek) egyik legkiemelkedőbb képviselője hatására. O Irodalomkritikusként 1845-ben debütált V. A. Szollogub Tarantasz c. kisregényének elemzésével, melynek témája, írójának koncepciója — az orosz társadalom meghasonlottsága, az európai és ázsiai szélsőségek kiéleződése ezek harmóniája helyett — Szamarinnak is mindvégig fő problémája maradt. Egyik tanulmányában Gogol és a ->naturális iskola kapcsán vitatkozott Belinszkijjel (0 mnyenyijah ,,Szovremennyika", isztoricseszkih i lityeraturnih, 'A Szovremennyik történelmi és irodalmi vélekedéseiről', 1847), elvetette a túlságosan egyoldalú „leleplező tendencia" esztétikáját. Gogolinterpretációja sok tekintetben mélyebb, lényegiátóbb volt, mint a Szavremennyikkörben meghonosodott, s azután továbböröklődött nézetek. Cikkének egyik legszebben kifejtett eszméje az élet és a művészet jelenségeinek teljességéről, a részlegességet egységbe rendező alapelvről beszél, írt még kritikát Sz. T. Akszakov irodalmi munkásságáról, más tanulmányai — a szlavofilek teoretikusa lévén — vallásfilozófiai, társadalmi és történelmi kérdésekkel foglalkoztak. Egyénisége és írásai korán kivívták a kortársak megbecsülését és szeretetét, akár az „ellentáborból" (pl. Herzen), akár az azonos elveket vallók köréből (Dosztojevszkij). O Gyűjt, kiad.: Szocsinyenyija ('Művei', 1—12. köt., 1877—1911); Perepiszka Ju. F. Szamarina sz A. I. Gercenom ('Ju. F. Szamarin és A. I. Herzen levelezése', 1883); Russzkaja esztyetyika i krityika 40-50-h godov 19 veka ('Az 1840—1850-es évek orosz esztétikája és kritikája', 1982). O írod.: Sz. Ny. Vvegyenszkij: Osznovnije cserti filoszofszkih vozzrenyij Ju. F. Szamarina (1899); M. O. Gersenzon: Isztoricseszkije zapiszki (1910); D. Csizsevszkij: Gegel v Rosszii (Paris, 1939); V. G. Belinszkij: Otvet „Moszkvityanyinu" (Polnoje szobranyije szocsinyenyij, 10. köt., 1956); Puskin i jevo szovremennyiki (1970); A.

120

SZAMA Walieki: Rosyjska tílozofia i mysl spoleczna od oswecenia do marksizmu (1973); V. A. Koseljov: Esztyetyicseszkije i lityeraturnije vozzrenyija russzkih szlavjanofilov [1840 —1850] (1984). Dukkon Ágnes Szamarin, Román Mihajlovics (Harkov, 1911. okt. 26.—): orosz irodalomtörténész. 1928 óta publikál. A harkovi pedagógiai főiskolán végzett (1933). 1948-ban doktorált — Tvorcseszkij puty Dzs. Miltona ('J. Milton alkotói pályája', 1964) —, azóta a moszkvai egyetem professzora, a világirodalmi tanszék vezetője, számos irodalomtörténeti kézikönyv társszerzője, a Bibliotyeka vszemirnoj lityeraturi ('Világirodalmi könyvtár') c. sorozat főszerkesztője. Irodalomeszménye a reneszánsz korában született realizmus, melyet a művészi megismerés leghatékonyabb eszközének tekintett. Legfőbb kutatási területe a klasszikus francia, angol és német irodalom. O Főbb tanulmánykötetei: Zarubezsnaja lityeratura pervoj polovini XIX veka v ocenke V. G. Belinszkovo ('A XIX. század első felének külföldi irodalma V. G. Belinszkij értékelése szerint', 1958); Realizm Sekszpira ('Shakespeare realizmusa', 1964); Koncepcija mirovoj lityeraturi Gorkovo ('Gorkij világirodalom-felfogása', 1965); ,,...Etot csesztnij metod.. . " K isztorii realizma v zapadnojevropejszkih lityeraturah ('Ez a tisztes módszer... A nyugat-európai irodalmak realizmusának történetéhez', 1974). O Magyarul: 1 tan. (n. n., Irodalmi Újság, 1955, 46.). O írod.: Sz. V. Rozsnyovszkij: Prof. R. M. Szamarin (Vesztnyik MGU, 1962, 7.). Varga Valéria szamaritánus irodalom: Szamária (héberül Somrón) ókori palesztinai város és környéke lakóit nevezték eredetileg szamaritánusoknak (héberül somronim). Jelenleg mintegy félezer lelket számláló közösségük részben az izraeli Holon, részben az ókori Sekhem (Szikhem) tőszomszédságában fekvő, az i. sz. 1. sz.-ban alapított Nablusz (Neapolisz) városát lakja. A szamaritánusok krónikáikban magukat József fiaitól, Efraimtől és Manassétól származtatják, főpapjaik családfáját pedig a 17. sz.-ig egyeneságon Áronra vezetik vissza. Történetük kezdetei a a i . e. 8. sz. végére nyúlnak viszsza. Miután i. e. 724 és 720 között V. Sulmánu-Asaridu (Szalmaneszer) asszír uralkodó, majd utóda, II. Sarrukín (Szargón) elfoglalták az északi, izraeli királyságot és annak politikai fővárosát, Szamár iát, a lakosság egy részét elhurcolták, és más népelemeket telepítettek be (Királyok könyve

II, 17:6,24 18:9—10); keveredésük indította el a szamaritánus népcsoport kialakulását. A szamaritánusokról az Ótestamentum utolsó említése azt mondja, hogy részt kívántak venni a második Templom felépítésében, de ajánlkozásukat elutasították (Ezra 4,1—3). A szamaritánusok történetét illetően fontos forrás — saját krónikáikon kívül — Josephus Flavius történeti műve, A zsidók története is. A zsidósággal szembeni vallási különállásukat jelzi többek közt eltérő kalendáriumuk, valamint, hogy a Bibliából csak a —> Pentateuchust ismerik el szent könyvnek. Nevüket, eltérően a közkeletű, Szamáriára visszavezető etimológiától, a samerim ('megtartók', 'őrzők') szóból származtatják, utalva vallási és erkölcsi tisztaságukra, az ősiséghez való ragaszkodásukra. O A szamaritánusok történelmük folyamán négy nyelvet használtak: a hébert, az arameust, a görögöt és az arabot. A Pentateuchus tisztelete miatt a hébert sokáig fenntartották a liturgia számára, és csak a 14. sz.-ban élesztették fel irodalmi és beszélt nyelvvé. Ez a késői héber arameus szavakkal és grammatikai fordulatokkal keveredett, és a szamaritánus arab irodalom hatása alatt fejlődött. O A görög nyelv használatát csak néhány, a hellénisztikus korból származó töredék bizonyítja. Ezeket Alexandrosz Polüisztór római történész (i. e. 80—40) gyűjtötte össze; az ő gyűjtése nyomán kerültek bele Euszebiosz Praeparatio evangelicájába. A szamaritánus Pentateuchus görög fordításának töredékeit Egyiptomban találták meg. Origenész Hexaplájában beszámol egy bizonyos Szamaraitikonról, ami sok kutató véleménye szerint a szamaritánus Pentateuchus. 1953-ban találtak egy görög nyelvű szamaritánus zsinanóga-feliratot Theszszalonikiben; lehetséges, hogy ez az i. sz. 4. sz.-ban keletkezett. O A szamaritánus arameus a nyugati arameus nyelv dialektusa, amelyet a korai római periódusban őriztek meg. Az arameusok az arabot évszázadokig csak beszélt nyelvnek használták, azután váltás történt: az arab vált az írás nyelvévé és az arameus már csak orálisan terjedt, míg végül a 11. sz.-ra az írott arameus kihalt. Ez idő t á j t a szamaritánusok nem héber alkotásait közép-arabul írták. O Az európai könyvtárak sok olyan kéziratot őriznek, amelyekben a szöveget a szamaritánus közösség párhuzamosan három nyelven írta le: héberül, arameusul és arabul. E kéziratok között van Pentateuchus, néhány későbbi exégetikai munka, valamint egy glosszárium a Pentateuchushoz Ha-Mélic ('Szótár') c., amely párhuzamos oszlopok-

121

SZAMA ban gyűjti ki a Pentateuchus héber szavainak arab és arameus megfelelőit. A kutatások kimutatták, hogy a glosszárium két fázisban keletkezett: az első rész héber— arameus, ez a korábbi (10—11. sz.), a második rész keletkezésének idején az arameus már kiesett a használatból, ekkor került oda harmadikként az arab oszlop, amely gyakran nem a héber, hanem az arameus szó arab megfelelőjét adja. E második rész keletkezési ideje a 12. sz. 2. felétől a 14. sz.-ig tartó periódus. A glosszárium egyetlen fennmaradt kéziratát 1476-ban másolták. A mű a szamaritánusok arameus nyelvének legfontosabb forrása. O A szamaritánus irodalomból viszonylag kevés mű maradt fenn. A legkorábbi a Pentateuchus, amely a szamaritánus élet középpontjában állt. A szamaritánusok a mai napig nagy becsben t a r t j á k legértékesebb tekercsüket, amelyet Abisa-tekercs néven ismerünk, és amelyet a szamaritánus legenda szerint Abisa, Eleázár unokája készített az izraeliták Kánaánba településének 13. évében. A tudomány egyértelműen megállapította, hogy a tekercs jóval később keletkezett, de pontos datálását nem tudta megadni: a vélemények megoszlanak az i. sz. 1. sz.-tól a 14. sz.-ig. Perez Castro arra a következtetésre jutott, hogy a tekercsnek van egy korai része, amely a 12—13. sz.-ban keletkezett, az ú j a b b részeket a 14. sz.-ban tették hozzá. O Az időben következő mű a Targum, a Biblia és a zsidóság más szent könyveinek fordítása, sok esetben jelentékenyen bővített átdolgozásokkal és parafrázisokkal. A Targum nyelve arameus, a kéziratokat számos magyarázó jegyzet kíséri. A sok görög szó jelenléte azt sugallja, hogy az i. sz. I. és 4. sz. között keletkezett, amikor a szamaritánusok még használták a görögöt mint irodalmi közvetítő nyelvet. O A közösség vallásos jellegénél fogva a leggazdagabb a szertartásirodalom. A Defter (a görög diphtera 'irat' szóból) a liturgia legrégibb részeit foglalja magába és feltehetőleg az i. sz. 4. sz.-ban keletkezett. Későbbi hozzátoldások vannak benne héber és arameus nyelven. A Defter liturgikus része tartalmaz néhány korai himnuszt (pl. Angyalok himnusza, Józsué himnusza), és ezek a himnuszok a későbbiekkel együtt (Amram Dara; Marka, ill. Marka fia, Nana himnuszai) alkotják a szamaritánus közösség -»imakönyvét. A himnuszköltészet a 10. sz.-tól virágzott: Tavija ben Darta (10—11. sz.), Abú cd-Haszán asz-Szúrí (11. sz.), adDusztán (11. sz. vége), a damaszkuszi Aron ben Manír (13—14. sz.) és az egyiptomi közösségből Mattana Hamazri mind hébe-

rül írtak, ugyanígy Sekhem főpapja, Pinhász ben Juszuf, a héber nyelvű szamaritánus —> pijjut költészet megújító ja (1308— 1367). Avisa, aki a „baál ha-mémar" ('az író') epithetont kapta, és aki Marka után a szamaritánus közösség talán leghíresebb liturgikus szerzője volt, szamaritánus héberül írt, ami a klasszikus kori héber nyelv vegyítése arab szavakkal és fordulatokkal. A 18. sz.-ban a leghíresebb liturgikus költő Ibrahim ben Jakub al-Ajja, a 19. sz.-ban pedig a kiemelkedő szamaritánus tudós, Pinhász ben Jichák (meghalt 1898), aki a ,,Fard Zavnéh" ('korában egyedülálló') melléknevet érdemelte ki. O Igen sok szamaritánus krónika maradt fenn. A legkorábbi az A szatír c., -^midrás-jellegű, a 10. sz. v. 11. sz.-ban arameusul írt munka. Az Al-Tolida ('Genealógia') c. művet egy arameus betét kivételével héberül írták, genealógiákat tartalmaz Ádámtól a kánaáni bevonulásig, felsorolja a főpapokat és a fontos szamaritánus családokat. Leírja a szamaritánus naptárt és az ünnepeket. Szerzőjének Jakov ben Jismaélt tartják, aki maga is főpapi családból származott: a mű keletkezési idejét 1346-ra teszik. A szamaritánus -* Jósua könyve a szamaritánus nép történetét mondja el Jósua Mózes általi felavatásától kezdve Baba Rabba napjaiig. Sok legendás anyagot tartalmaz, a keletke-' zés helyét és a szerző nevét nem ismerjük. Az ótestamentumi Jósua könyvét egy későbbi szamaritánus krónikába dolgozták bele kompiláció révén. Az arab Jósua könyvéről Abú al-Fath azt állítja, hogy évkönyvének forrása volt (ennek arab címe: Kitáb al-Táríkh, 1352). A Salsala ('Lánc') c. mű a főpapok genealógiája, ezt Eleázár ben Pinhásznsk tulajdonítják (14. sz.). Az Ú j krónikát (v. egyik kiadójának nevéről: Ádlerkrónikát) Av-Szakhva ben Aszad ha-Danfi írta szamaritánus héberül 1900-ban, és Ádámtól vezeti le a történetet saját koráig. Felhasználja a régebbi krónikákat és hasonlóságokat mutat ki a Biblia történeti könyveivel. Tavija ben Pinhász nevéhez fűződik egy másik Új krónika c., szintén szamaritánus héberül írt mű (1908). O A közösséget összetartó eszmék jegyében szület e t t haláhikus irodalom (~>haláha) igen gazdag; az e csoportba tartozó műveket mind közép-arabul írták. A Kitáb al-Tabbákh ('Évkönyvek') c. művet a türöszi Abú alti ászán írta a 14. sz. elején. Őt tartják egyébként a szamaritánus Pentateuchus arab fordítójának; a fordítást azonban nem használják, mert sok idegen anyag került bele, főként Szaádjá rabbinikus fordításából. A Maszail al-Khiláf a szamaritánus 122

SZAMA szekta és a rabbinikus zsidó vallás közti különbségek legjobb összefoglalása. Munadzsa ben Cadaka damaszkuszi zsidó orvos írta a 12. sz.-ban. Őt tartják egy másik értekezés szerzőjének is: Széfer ba-Ervah ('Házassági tanácsadó könyv'); mások ezt a művet egy bizonyos sekhemi Barakánsk. tulajdonítják (14. sz.). (A könyvnek létezik egy kétnyelvű kézirata arab és modern szamaritánus nyelven.) Munadzsa ebben a művében szembenáll Szaádjá gáonnal és a karaita Qirqiszánival. Az Ibrahim ben Jichdk ben Márutnak tulajdonított mű arab címe Kitáb al-Mirát, héberül Széfer ha-Jerussot ('Az örökség könyve'); mások a mű szerzőjeként Szdlik al-Dín damaszkuszi orvost jelölik meg (12. sz.). O A Kitáb al-Faráíd ('A törvények könyve') c. művet Abú al-Faradzs Nafísz al-Dín-al-Kathar írta a 13—14. sz.-ban. A vallási előírásokat tartalmazó könyvben a szerző 613 parancsolatot rögzít, elosztva az év napjainak megfelelően 365 részre. A 613 parancsolat előzménye a korábbi, ismeretlen szerzőjű Kitáb al-Káfi ('Törvénykönyv'), ebben azonban még beosztás és rendszerezés nem található. A damaszkuszi Aron ben Manírtól származó Sirat ha-Micvót (13—14. sz.) hosszú liturgikus költemény, amely szintén feldolgozza a 613 parancsolatot. Rendszere erős hasonlóságot mutat Maimonides rendszerével. A Hilluk (héber) v. Khiláf al-Irsád (arab 'Különbségek a tanításban') késői haláhikus munka. Szerzősége felett vita folyt, mind Pinhász ben Jichák ha-Kohén, mind Jakub ben Harun fiai saját apjuk művének deklarálták. A mű tíz fejezetre oszlik és összefoglalja a különbségeket a zsidók és a szamaritánusok között a Pentateuchus értelmezése alapján. A végén külön rész foglalkozik a halállal, az isteni büntetéssel és a feltámadással. A mű első fejezete a szamaritánus történelem rövid vázlata és a szamaritánus közösségek településeinek felsorolása (Aleppó, Damaszkusz, Kairó, Gáza), bár a mű keletkezésének idején ezek a települések már régen megszűntek szamaritánus lakhelyek lenni. Ez bizonyítja, hogy a kötet régebbi anyagokból készült kompiláció. A felsorolt haláhikus művek egyike sem tartalmazza a szamaritánus szokásjogi törvényeket (ezek rendszerezéséhez legközelebb a Kitáb al-Faráíd áll). Valamennyi polemizál azonban a karaitákkal és a rabbinikus zsidósággal, s szemben áll bizonyos muzulmán tanításokkal és keresztény hiedelmekkel is (pl. a Kitáb al-Tabbakh). Ö A haláhikus művekhez hasonlóan a Pentateuchushoz írt kommentárok is máig fennmaradtak, mind az arab, mind a közép-arab

korszakból. Sokat merítenek a középkori filozófiából, asztrológiából, asztronómiából, sőt az orvostudományból is. A kommentárok felsorolása keletkezésük rendjében: 1. ismeretlen szerző kommentárjai a Genesis I. 28,10-hez: 1053-ban keletkezett, karaita forrásokra támaszkodik. 2. Cadaka ben Muszadzsa al-Hakim (meghalt 1223ban, Haranban) filozófiai értekezése: Kitáb al-Tavhid ('Az isteni egyedülvalóság könyve'), a Pentateuchus monoteizmusát magyarázza. 3. Abú al-Faradzs Nafísz al-Dín, a Kitáb al-Faráíd szerzője írt kommentárt a -*Leviticus 26-hoz, ennek címe: Sarh ('Magyarázat'). Idéz benne egy elveszett arameus kommentárt aá-Dusztántó\, a jól ismert arameus liturgikus szerzőtől. 4. Értekezések egy csoportja, amelyet Gazzalnak vagy Tavija ben al-Doveiknek (13—14. sz.) tulajdonítanak. Ezek magyarázatok Bálám történetéhez, a Második Királyság megerősítéséhez, s egy befejezetlen kommentár kapcsolódik az —> Exodushoz. 5. Ibrahim al-Kabászí (16. sz.) ismert damaszkuszi tudós és liturgikus egyik könyve, a Szair al-Qalb ('A szív vezérlése') kifejti, hogy az életet az isteni tanításnak megfelelően kell vezetni. Ő is felsorolja a 613 parancsolatot, és szintén Maimonides rendszeréhez kapcsolódik. Másik műve kommentár a -»Deuteronomium 32,3—4.-hez: ebben az isteni név hatalmával foglalkozik. A Deuteronomiumot a —*• Korán első szúrájaként fogták fel, így lett a szamaritánus imák alapverse. 6. Jismael Haramhi damaszkuszi szerző munkája 1537-ből: Molad Mose ('Mózes dicsérete') c., arab nyelvű, -+midrás-jellegű mű. 7. A legkimerítőbb kommentárokat a Genesishez, Exodushoz, Leviticushoz és a -+Numerihoz a 18. sz.-ban írták. Az elsőt Mesalma (vagy Muszlim) ben Murdzsán kezdte, Ibrahim ben Jakub al-Ajja, a leghíresebb szamaritánus tudósok egyike folytatta és részben újraírta. 8. Gazzal ibn Abú al-Szarur al-Gázi egy agadikus kommentárt írt (—•agada), arab címe: Kasif al-Gajahib, héberül: Megalleh Temirin ('Rejtett dolgok feltárása', 1753— 1754). O Grammatikai munkák is születtek a szamaritánus irodalom keretén belül: foglalkoztak a —•Tora ejtésének rögzítésével, amely addig szájhagyomány útján terjedt. A 10—11. sz.-ban Tavija ibn Darta írt egy könyvet Az olvasás szabályainak kánonjáról c., a Pentateuchus olvasásához. Arabul írta, de az arameus nevek és kiejtésbeli megjegyzések tanúsítják, hogy munkája régi forrásból merített. Ibrahim al-Ajja a magánhangzók jeleiről értekezik egyik művében, egy másikban a szamaritánus héber 123

SZAMA ábécé 22 betűjének kiejtéséről, egy harmadikban „Hasonló kiejtésű szavak" c. egyrészt a homonimákkal, másrészt a héber —arameus—arab szavak átfedésével foglalkozik. Műveit először Z. Ben-Hajjim adta ki, Ivrit ve-Aramit Nuszah Somron ('Ivrit ós arameus szavak a szamaritánus dialektusban') c. O írod.: S. de Sacy: Notices et extraits des manuscrits de la bibliothéque du roi (1831); T. W. J . Juynboll: Chronicon Samaritanum (1848); R. Kirchheim: Karmei Shomron (1851); E. T. Rogers: Notices of the Modern Samaritans (1855); E. Vilmar: Abulfathi: Annales Samaritani (1865); M. Heidenheim: Bibliotheca Samaritana (1896); J . A. Montgomery: The Samaritans (1907); A. E. Cowley: The Samaritan Liturgy (1907); A. von Gall: Der hebráische Pentateuch der Samaritaner (1914); M. Gaster: The Samaritans (1925); uő: The Samaritan Literature (Encyclopedia Islamica, 4. köt., 1925); L. Goldberg: Das samaritanische Pentateuch Targum (1935); A. S. Halkin: The Relation of the Samaritans to Saadia Gaon (Saadia Anniversary Volume, 1943); G. Levin-Rosen: The Joseph Cycle (Genesis 37—45) in the Samaritan-Arabic Commentary of Meshalma ibn Murjan (1951); J . Bowman: Transcript of the Originál Text of the Samaritan Chronicle Tolidah (1954); H. Speyer: Die biblischen Erzáhlungen im Qoran (1961); R. Tsedaka: The Prayer of the Ten Commandments (1962); E. Robertson: Catalogue of the Samaritan Manuscripts in the John Rylands Library (1962); I. Tsedaka: Siddur Tefillat Hag ha-Sukkot ve-Shabbat Mo'ed Hag ha-Sukkot (1963); R. Tsedaka: Siddurei Tefillot Mo'ed ha-Hodesh ha-Shevi'i, Shabbat Aseret Yernei ha-Selihot u-Mo'ed Yom ha-Kippur (1963); L. A. Mayer: Bibliography of the Samaritans (1964); J . Macdonald: The Theology of the Samaritans (1964); R. Tsedaka: Samaritan Legends (Aggadot Am Somronijjot, 1965); M. IshShalom: Masei ha-Nocrim le-Erec Jiszrael (1966); R. Weiss (szerk.): Leket Bibliografi al ha-Somronim (1970); I. Ben-Zvi: Széfer ha-Somronim (1970); H. G. Kippenberg: Garizim und Synagoge (1970); R. S. Coggins: Samaritan and Jews. The Origin of Samaritans Reconsidered (1975); S. J . Isser: The Dositheans. A Samaritan Sect in Late Antiquity (1976); J . Bowman: The Samaritan Problem (1976); I. R. M. Bőid: Principles of Samaritan Halacha (1982); A. D. Crown: Bibliography of the Samaritans (1984); uő: The Samaritans (1989). Szepes Erika

Szamaual, Ibn Ádijá asz-; as-Samau'al, ibn c AdIyá' (tudományos átírás) (Arábia, ? —uo., 560 k.): iszlám előtti arabul író zsidó költő. Verseinél is híresebbé tette közmondásossá vált hűsége a régi arab eszményekhez, elsősorban a vendégbarátsághoz. A hagyomány szerint Imru 'l-Qaisz ellenségei elől menekülve a Tajma közelében fekvő Ablaq várában talált menedékre. Mielőtt tovább ment volna, a vár ura Szamaualra bízta értékes fegyvereit. A hirai uralkodó — Imru 'l-Qaisz ellenfele — hiába követelte a költőtől a kincseket, az inkább hagyta, hogy szeme láttára megöljék a foglyul ejtett fiát, minthogy á t a d j a a reá bízott értékeket. O ZKmnjában összegyűjtött versei közül többnek vitatható a hitelessége, különösen azoknak, amelyek a költő zsidó vallására utalnak. Ránk maradt valóban hiteles verseiben viszont nincsen semmilyen jele zsidóságának. A —>qaszídák formáját s tartalmukat tekintve a szerző tökéletesen hasonult az őt körülvevő pogány arab közeghez. O írod.: L. Cheikho: Diwan d'as-Samaou'al d'aprés la récension de Niftawaihi (1909); Abú '1-Faradzs al-Iszfahání: Kitáb al-aghání (é. n.); R. Geyer: AlSamaw'al ibn c Adiya (1912): C. Brockelmann: GAL (1943—1949); S. Ronart—N. Ronart: Concise Encyclopaedia of Arabic Civilization. The Arab East (1959): T. Nöldeke: Beitráge zur Kenntniss der Poesie der altén Araber (é. n.); F. Sezgin: GAS (1972 —1979). Iványi Tamás szamavakára; samavakara: mitológiai tárgyú színdarab a klasszikus szanszkrit irodalomban. O (-*indiai színjáték) szamavritta (hindi 'egyenlő vritta'): a hindi verselés varnik cshand fajtájának azon változata, amelyben a 4 sorból álló strófa valamennyi sora egyenlő számú szótagból áll. A sorok hosszúsága gyakorlatilag 1 szótagtól 26 szótagig terjedhet; elméletben lehetségesek 26 szótagnál hosszabb sorok is. A sorokat alkotó szótagok számának megfelelően e verselés 27 alfajra oszlik; a 27. alfajba tartoznak az összes 26 szótagnál hosszabb sorok. Minden egyes alfajnak annyi változata van, amennyi az adott szótagszám mellett a hosszú és a rövid szótagok lehetséges kombinációinak a száma (tehát egy szótagú sornál 2, két szó tagúnál 4, három szótagúnál 8 stb.). A klasszikus poétikák a 27. alfajnál 999 variációt tartanak számon. A négysoros strófa sorai rímelnek, képletük aabb. Minden alfajnak szanszkrit eredetű önálló elnevezése van. Leggyak124

SZÁMI rabban használatos alfajok a hat szótagú gájatrí, a nyolc szótagú amist a/p, a kilenc szótagú vrihatí, a tizenegy szótagú tristup, és a húsz szótagú kriti. O (—> hindi verselés, varnik cshand) Major István szamba irodalom: A szambák (más néven szambarák, sambalák, sambaák, baszambaák) a bantu nyelv keleti övezetéhez tartozó, a szuahélivei rokon nyelven beszélnek, lélekszámuk kb. 870 ezer. Főként Tanzániában élnek, részben mohamedánok, részben keresztények. Földművelők és állattenyésztők; gazdag orális hagyományokkal rendelkeznek, írott irodalmuk nem ismeretes. O (-*bantu irodalmak) Szambanda Mudalijár, Pammal Ráó Bahádur; Sambanda Mudaliyar (átírásváltozat); (Madrász, 1873. febr.'l .—1964): indiai tamil író, műfordító, bíró. Több mint száz színműve jelent meg, alkotásai közül drámái a legnépszerűbbek; a „drámák atyján a k " is nevezik. O Főbb drámái: Manóharan (ua., 1907); Valii ('Úrnő', é. n.); Manam ('Nász', 1922); H ariscsandran (ua., 1918); Védala Ulaham ('Az ördög birodalma', é. n.). O Egyéb fő művei: Szabapati ('A házelnök', bohózatok); Nádahamadei Ninaivuhal ('Emlékezések', 1923—1938). Major István Szambandar; Tirunyánaszambandar; Tirudzsnyánaszambandamurti (névváltozat); Tirugnanasambandar; Tirujnanasambandamurti (átírásváltozatok); (7. sz.): indiai tamil költő. A négy nájanmár (—*nájanmárok) egyike. Műveit a —>Tirumurai tartalmazza. Major István Szambuk, Rosztiszlav Fedoszijovics (Kopatkevicsi, 1923. szept. 28.—): ukrán író. A tartui egyetem elvégzése után 1947től eleinte vidéki, majd fővárosi lapok szerkesztőségében dolgozott. Később a kijevi Ragyanszkij piszmennik könyvkiadó munkatársa lett. O Első regénye, a Juvelir z vulici Kapucinyiv ('Ékszerész a Kapucinusok utcájából') 1966-ban, negyvenhárom éves korában jelent meg. Ezt követően még négy regénye — Krah csornih gnomiv ('A fekete gnómok bukása', 1968); Valiza pana Vorobkevicsa ('Vorobkevics úr bőröndje', 1970); Dijavoli z ,,Veszeloho pekla" ('Ördögök a „Vidám pokolból", 1971); Hirkij dim ('Fanyar füst', 1980) —, számos kisregénye Zsorsztokij lisz ('Kegyetlen róka', 1976); Kolekcija profeszora Sztaha ('Sztah tanár gyűjteménye'; 1976); Portrét El Greko ('El Greco arcképe', 1976); Avtograf dija szlid-

csoho ('Kézjegy a nyomozónak', 1977); Eszeszinszki miljoni ('Az SS milliói', 1977); Scsaszliva zirka polkovnika Klado ('Klado ezredes szerencsecsillaga', 1978); Búrja na ozeri ('Vihar a tavon', 1978); Pid zaviszu ('A kárpit alatt', 1979); 1000 v sziharetnyij pacsci ('1000 a cigarettadobozban', 1979); Szpekotnij lipeny ('Forró július', 1979); Miszt ('Híd', 1980) jelent meg. J. Hucaloval közösen írt két dokumentum-kisregényt — Imenyi Lenyina ('Lenin nevében', 1974) és Scsaszliva rogyina ('Szerencsés család', 1976) — címen. Műveit több nyelvre, köztük angolra, németre és spanyolra is lefordították. Sándor László Szamdan Szenge; bSam dan senge (tudományos átírás); (17. sz.): mongol fordító, buddhista szerzetes. A csahar Ligdan kán Arany Kandzsurjának (1629) egyik fordítója. 39 mű után áll a neve fordítóként, átdolgozóként. Leghíresebb a Lalitavistara-fordítása. O írod.: L. Ligeti: Catalogue clu K a n j u r Mongol Imprimé (1948); W. Heissig: Die Pekinger lamaistischen Blockdrucke in mongolischer Sprache (1954). Hajnal László Szamdemok: —• hjangga számé irodalom: -+lapp irodalom Szamguk jusza:

-bírjon

Szamguk szagi: — K i m Buszik Számi (írói név); Csainrái Bacsúmal Dattárámaní (családi név); (Sikárpur, 1743? —1850): szindhí költő. Eredetileg kereskedő volt. 23 éves korában megismerkedett egy hindú teológussal, akinek hatására a misztikus Védánta-filozófia híve lett, s ennek tanait fejti ki egyszerű nyelvezetű, világos gondolatvezetésű párverseiben (sióka). O Kiad.: B. H. Nágrání: Számí-dzsá slóka (3 köt., 1955—1967). O Angol ford.: Shanti L. Shahani: Songs of the Spirit (1947). O írod.: K. Ádvání: Számi (1953); L. Azíz: Számi (1965); L. H. Ajwani: History of Sindhi Literature (1970). Vekerdi József Szamigin, Mihail Vlagyimirovics: ->Krinyickij, Mark számi irodalom: -*• lapp irodalom Szamijlenko, Volodimir Ivanovics; V. Poltavec, Sziverszkij, Ivanyenko, Szivij, Szumnij (írói álnevek); (Szorocsinci, 1864. 125

SZÁMI febr. 3.—Bojarka, 1925. aug. 12.): ukrán író, műfordító. Apja földbirtokos nemes, anyja eredetileg jobbágyleány volt. 1885ben elvégezte a poltavai gimnáziumot, majd 1890-ig a kijevi egyetem bölcsészettudományi karán tanult, később köztisztviselő volt. Elutasította a forradalmat, s ezért 5 évig emigrációban élt a lengyelo.-i Galíciában. 1924-ben hazatért és folytatta munkásságát. Művei ekkor a Cservonij Sljah és a Zsittya i Revoljucija c. folyóiratban jelentek meg. O Publikálni 1886-ban kezdett, főként nyugat-ukrajnai lapokban jelentek meg elbeszélései, versei, karcolatai. Első verskötete, a Z poeziji V. Szamijlenka ('V. Szamijlenko verseiből') Kijevben jelent meg, 1890-ben. Költeményeinek teljesebb kiadása Ukrajinye ('Ukrajnának') c. I. Franko előszavával 1906-ban Lembergben jelent meg. Lírai és szatirikus költeményei igen népszerűekké váltak. A természetleíró és bensőséges lírai versek mestere volt; verseiben azt kutatta, mi a költészet szerepe az életben. Vecsernyapisznya ('Esti dal') c., K. Sztecenko által megzenésített költeménye népdallá vált. Eldorado ('ua.'), Na pécsi ('A kemencepadkán'), Szobaki ('Á kutyák') c. szatirikus írásaiban az ukrán „honfiak" üres fecsegését és a cári Oroszo. népelnyomó hatalmát ostorozza. Számos színműve közül legismertebb Csurajivna ('ua.') c. drámája. Jelentős volt műfordítói munkássága (Homérosz, Dante, Beaumarchais, Moliére, Béranger, Byron, A. Francé, Puskin) is. O Gyűjt, kiad.: Ukrajini ('Ukrajnának', 1909, 1919); Vibrani tvori ('Válogatott művek', 1926); Vibrani poeziji ('Válogatott költemények', 1944); Szatiricsni poeziji ('Szatirikus költemények', 1947); Tvori 1 —2. ('Művei', 1—2. köt., 1958); Vibrani poeziji ('Válogatott költeményei', 1963). O Magyarul: 3 vers (Gergely Ágnes, Ukrán költők, anto., 1971). O írod.: I. Franko: Volodimir Szamijlenko. Próba harakterisztiki (1955). Scher Vera számítógépes irodalomtudomány: -*• kibernetikai irodalomtudomány szamizdat irodalom; szamizdat (orosz szamo + izdatyelsztvo 'ön, önmaga + kiadó' szavakból): az európai ún. szocialista országok egy részében kialakult „második nyilvánosság" irodalmának megjelölése. Az elnevezés — ironikus jelleggel — a hivatalos kiadók szokásos orosz betűszavainak (pl. „Goszizdat": 'Állami Kiadó'; „Gyetizdat": 'Gyermekkiadó' stb.) mintájára keletkezett a SZU-ban 1966 elején. O A „második nyilvánosság" kifejezés a tervgazdál-

kodás viszonyai között a legalitás és illegalitás peremén, a felszámoltatás állandó veszélyének árnyékában élő, de mind a vállalkozók, mind a nemzeti jövedelem szempontjából jelentős hasznot termelő magánvállalkozói „második gazdaság"-ra utalt, s a diktatórikus irodalompolitika és a cenzúra világtörténetében sajátos, m o n d h a t n i egyedülálló formát jelentett. Voltak ugyan rokon vonásai pl. az antifasiszta -*•ellenállás irodalmával vagy a nyugati -»földalatti irodalom törekvéseivel is, de működésének körülményei ezekétől lényegesen különböztek. O Az ún. szocialista országokban a hatalom által „ellenségesnek" minősített eszmék terjesztése államellenes bűntettnek számított, s a diktatúra erőszakszervezetei eleinte évtizedeken át minden ilyen próbálkozást gyorsan felderítettek és radikálisan felszámoltak. A diktatórikus rendszerek összeomlásáig elvben nem is változott semmi ilyen tekintetben, de a gyakorlat az 1960-as évek derekától egyes országokban — a SZU-ban, Lengyelo.-ban, Csehszlovákiában, Mo.-on és végül az NDK-ban és Bulgáriában is — fokozatosan megváltozott. A hatalom enyhébb eszközökkel lépett fel az illegális kéziratok sokszorosításával és terjesztésével szemben, majd — korlátozott mértékben és hallgatólagosan — eltűrte azt. O A korlátozás eszközei nem rendeletekben rögzített és következetesen alkalmazott jogi szankciók voltak, hanem kampányszerű félelemkeltő akciók: a sokszorosításban-terjesztésben résztvevők rendőrségi zaklatása, állásukból való elbocsátása, a sokszorosító berendezések, a kiadványok időnkénti elkobzása, s olykor súlyosabb, „példát statuáló" intézkedések, a szerzők kitiltása a legális publikációs fórumokról, külföldi távozásra való késztetése vagy kényszerítése, a sztálini struktúrát merevebben őrző országokban pedig egyesek letartóztatása, bebörtönzése is. E kockázatok kellően szűkre szabták a szamizdat irodalom mozgásterét ahhoz, hogy a hatalom stabilitását ne veszélyeztethesse, ezen belül azonban létalapjait nem számolták fel, s nem akadályozták meg azt sem, hogy bizonyos — elsősorban elitértelmiségi — körök közvéleményére hathasson. O A szamizdat irodalom léte végső soron attól a küzdelemtől függött, amely a sztálini birodalom utódállamaiban a konzervatív és reformer kommunista elitek között folyt. A reformerek által képviselt „békés egymás mellett élés politikájá"-t zavarták azok az indulatok, amelyekkel a nemzetközi közvélemény a politikai perekre, s főként a prominensebb értelmiségiek, írók üldöztetésé-

126

SZÁMI re reagált, a progresszív reformkoncepciók pedig a politikai pluralizmus körvonalait is tartalmazták. Ezért nem alakulhatott ki szamizdat irodalom azokban az országokban, ahol a reformerők nem jutottak szerephez (így Romániában, Albániában és az Európán kívüli ilyen rendszex^ekben), s ez a belső hatalmi kötélhúzás bizonytalanította el és tette kiszámíthatatlanná, kampányszerűvé a diktatúrák erőszakszervezeteinek szamizdat elleni intézkedéseit. O (->• irodalom-politika, cenzúra) O írod.: C. I. Gerstenmaier: Die Stimme der Stummen (1972). Szerdahelyi István O I. Szovjetunió. A legelső engedély nélkül, kéziratban terjesztett mű az orosz kultúrában A. Ny. Ragyiscsev Utazás Pétervárról Moszkvába c. könyve volt a 18. sz. végén. 1917 után, főleg az 1920-as évek második felétől e hagyomány folytatódott, egyebek mellett M. Bulgakov színművei, D. Harmsz és A. Vvegyenszkij abszurd versei is így terjedtek. Számottevő kulturális jelenség a SZU-ban az 1950-es évek végétől lett a szamizdat. Politikailag ehhez a hátteret a sztálini típusú totális állam első hivatalos bírálata teremtette meg az 1956-os pártkongresszuson, technikailag pedig az, hogy a sokszorosítás ekkor viszonylag könnyebbé vált, bár a modern másolási eljárások (pl. a xerox) magánhasználati tilalma és az intézményekben történő használatát erősen korlátozó, állandó politikai rendőrségi kontroll miatt a szamizdat irodalmat többnyire kézzel vagy írógéppel sokszorosították. (Az egypárti államhatalom erőszakszervezetei az írógépet is az ideológiai diverzió lehetséges eszközeként tartották számon a SZU-ban és több kelet-európai országban, elsősorban Romániában.) A szamizdat modernebb formája a magnófelvétel, amelyet elsősorban a politikai tartalmú lírai dalok rögzítésére és terjesztésére használtak. A modern kor orosz „bárdjai", V. Viszockij, B. Okudzsava, A. Oalics a tömegkultúra részévé tudták tenni fülbemászó dallamú, keserűen tisztánlátó szövegű, rövid dalaikat, amelyek a totális állam feltételrendszerébe beleszületett s más normát nem ismerő átlagember életébe is szinte észrevétlenül becsempészték a demokratikus gondolat csíráit. O Az 1960-as évektől a szamizdat irodalom termékei egyre növekvő számban Nyugatra kerültek, onnan pedig a SZU és Kelet-Európa területére sugárzott nyugati rádióadásokban felolvasták, ill. könyv formában kiadták őket, létrehozván így a tamizdat („ottani kiadás") műfaját. A kettőt néha nehéz szétvá-

lasztani: A. Ginzburg szamizdatban terjedő cikkeinek nyugati publikálásakor pl. a szerkesztők évekig dolgoztak, amíg az elmosódott példányokból, az értelemzavaró géphibák kiküszöbölésével létre tudtak hozni egy viszonylag autentikus szöveget. A SZU-ban a brezsnyevi korszak resztalinizációs ideológiája és politikai gyakorlata a tamizdat ellen még súlyosabb retorziókkal lépett fel, mint a szamizdat ellen, de számtalan esetben az utóbbi előállításáért, terjesztéséért vagy olvasásáért is kirótták a hírhedt 58. törvénycikk valamelyik pontját, többnyire az (a) , cikkelyt (szovjetellenes tevékenység), amelyért hét évig terjedő, szigorított koncentrációs tábori kényszermunkával, annak eltöltése után pedig öt évig terjedő száműzetéssel sújthatták a vádlottat. O Az 1950-es évek végétől, felhasználván egy 19. sz.-i orosz nemesi hagyomány, a hosszú orosz teleken kellemes elfoglaltságot jelentő házi-családi lap előállításának elemeit is, több szamizdat folyóiratot bocsátottak közre a SZU-ban, elsősorban a „Demokratikus Oroszország" hívei. így látott napvilágot a -»• Szintakszisz (1960-ban történt letartóztatásáig három, főleg verseket tartalmazó számát adta ki A. Ginzburg), a Bumeráng (a demokratából később, a lágerben orosz nacionalistává és monarchistává vált V. Oszipov lapja), a 37 (V. Krivulin és T a t y j a n a Goricseva kiadványa), a Csaszi (B. Ivanov folyóirata). Szamizdatban terjedtek a Szfinkszi, a SZMOG (a szila, miszl, obraznoszty, glubina, azaz 'erő, gondolat, képi kifejezőerő, mélység' szavakból képzett betűszó) c. költői évkönyvek az 1960-as években, a moszkvai Metropol (1979) és a leningrádi Katalog (1980) c. almanach, amelyek szerzőit és szerkesztőit (pl. V. Akszjonovot, F. Gorenstejnt, F. Bermant és másokat) a hatalom büntetésül hamarosan külföldre kényszerítette. A Fenyiksz c. szamizdat almanach szerkesztője, J . Galanszkov koncentrációs táborban pusztult el 1972-ben. O Az 1960as évek elejétől tömegesen jelentek meg szamizdatban a sztálini korszak elpusztított íróinak — I. Bábel, 0 . Mandelstam, B. Pilnyak, A. Csajanov, Ny. Gumiljov, M. Kolcov, A. Voronszkij — és későbbi sorstársaiknak — pl. Marina Cvetajeva, V. Salamov, Jevgenyija Ginzburg — művei, a láger után sokáig csak fordításokat publikáló Ny. Zabolockij versei. Illegális terjesztésben olvasták hívei A. Platonov prózáját, M. Volosin verseit, Ny. Erdman színműveit. Évtizedekig a szamizdat irodalom része volt Anna Ahmatova 1935 és 1943 között keletkezett versciklusa, a Rekviem, amely 127

SZÁMI Münchenben jelent meg először oroszul 1963-ban; az 1931-ben a SZU-ból külföldre távozott J . Zamjatyin Mi ('Mi') c. antiutópiája (oroszul első ízben 1952-ben, New Yorkban publikálták), valamint Nagyezsda Mandelstam terjedelmes memoárja. Volt szamizdatban kiadott alkotása sokaknak azok közül is, akik szabadlábon maradtak és publikálhattak: ezek sorába tartozott pl. B. Paszternak irodalmi Nobel-díjjal kitüntetett Doktor Zsivago c. regénye (megj. Milánóban, 1957), A. Bek Novoje naznacsenyije ('Új megbízatás', reg., 1965, megj. 1972) és J. Dombrovszkij Fakultyet nyenuzsnih vescsej ('Felesleges dolgok fakultása', reg., megj. 1978) c. írása. V. Grosszman Zsiznyi i szugyba ('Elet és sors') c. regényét a KGB sokéves munka után, 1961-ben egy házkutatás során lefoglalta, új változata az író halála után 16 évvel, 1980-ban jelent meg külföldön. Másik művét —- Vszjo tyecsot ('Minden elmúlik', 1955) — 1961-ben a KGB szintén elkobozta, az új változatot a szerző 1963-ban fejezte be, barátainak 1970-ben sikerült kijuttatniuk a SZU-ból és kinyomtatniuk Nyugaton. így láthattak napvilágot Ligyija Csukovszkaja regényei, a szamizdatban publikáló írókra halálos ítéletet követelő M. Solohov hoz intézett nyílt levele, az írószövetségből történt kizárásáról és Anna Ahmatovdva] 1938—1941, valamint 1952 —1962 között folytatott beszélgetéseiről írt naplója, memoárja stb. Még a rendszer olyan viszonylagos kegyeltjeinek is akadtak politikai okokból íróasztalfiókban őrzött, „ellenforradalmi" műveik, amilyen a szovjet mintaírónak számító V. Azsajev, K. Szimonov vagy A. Tvardovszkij volt, ezek azonban nem sorolhatók a szamizdat irodalom fogalmába, minthogy egy-két baráttól eltekintve nem kerültek az olvasók elé. „Publikáltak" viszont a szamizdatban az utánuk következő irodalmi nemzedék részben hivatalosan is elismert tagjai (G. Szvirszkij meghatározása szerint a „szamizdat gyermekei"), így A. Bitov, A. Glagyilin, a dagesztáni R. Gamzatov, A. Zsigulin. Kizárólag vagy majdnem kizárólag a szamizdat irodalomban terjedtek azon írók és költők művei, akik világnézeti, esztétikai okokból nem remélhették, hogy valaha is megjelenhetnek a hivatalos könyvkiadásban (az okkultista J . Mamlejev; a „barakkköltőkként" vagy „konkrét iskolaként" ismert, Örkény I. világlátásához közel álló lianzovói csoport tagjai: G. Szapgir, I. Holin, J . Kropivnyickij, J. Smtunovszkij, Vszevolod Nyekraszov; a minden társadalmi rend ellen lázadó E. Limonov; a bohém

Sz. Dovlatov; a SZU-ban tíz év szileneiumra ítélt J . Druzsnyikov; a sztálini korszak egyik nagy családregényének szerzője, az odesszai A. Lvov; a szovjet társadalom normarendszerével — egész életmódjával — szemben álló Sz. Szokolov; az 1966-os Szinyavszkij—Danyiel per vádlottjai). A világirodalom számos alkotása ugyancsak ezen az úton juthatott el az olvasókhoz a SZU-ban: Hemingway Akiért a harang szól c. regényétől Saint-Exupéry A kis herceg c. művéig. O Ezek mellett idővel egyre nagyobb szerephez jutottak a brezsnyevi SZU-ban létrehozott szépirodalmi, történelmi, publicisztikai alkotások, a később kivétel nélkül emigrációba kényszerített irodalmi Nobel-díjas A. Szolzsenyicin és J . Brodszkij, valamint A. Szinyavszkij (A. Terc), V. Makszimov, G. Vlagyimov, N. Korzsavin, V. Nyekraszov, A. Zinovjev, V. Vlagyimov, V. Vojnovics, Irina Ratusinszkaja versei és szépprózája, A. Amalrik, V. Bukovszkij, V. Csalidze publicisztikai, szociológiai és filozófiai művei; a béke Nobeldíjas A. Szaharov írásai, Frida Vigdorova gyorsírásos jegyzőkönyve a J . Brodszkij elleni bírósági tárgyalásról, J . Galanszkov, A. Ginzburg, Natalja Gorbanyevszkaja, T. Hodorovics vallásos (ortodox keresztény) versei és prózája; a vallási szamizdat irodalmat megteremtő, sok évig lágerekben és börtönökben raboskodó A. Krasznov-Levityin és D. Dudko a t y a művei. O Minden paramétere szerint a szamizdat irodalom előzményei körébe tartozónak kell azonban tekintenünk V. Lenin végrendeletét is, amelynek terjesztését, sőt elolvasását az 1920-as évek végétől sokéves lágerbeli kényszermunkával büntették, vagy Hruscsovnak a szovjet kommunista párt 1956-os (XX.) kongresszusán a sztálinizmusról elmondott titkos beszédét; ezeket éppúgy kéz- és gépiratban, titokban adták kézről kézre, mint a totális állammal az 1930-as évek végén szembefordult F. Raszkolnyikov Sztálinhoz írt levelét, amelyet követően a szovjet író-politikus tisztázatlan körülmények között meghalt Franciao.-ban. Az orosz szamizdat híres darabja E. Genri levele I. Ehrenburghoz a sztálinizmus lényegéről vagy Ehrenburg 1952 végén Sztálinhoz címzett levele a zsidókérdésről, amely az 1960-as évek elején kezdett terjedni, alighanem a KGB jóvoltából, az író lejáratása céljából. O A politikai rendőrség szerepe egyébként a kezdetektől, jóval a szamizdat irodalom terminusának megjelenése előtti időktől külön fejezetet alkothat az orosz szépirodalom és publicisztika történetében: a KGB raktáraiból időnként el-

128

SZÁMI szállították a kéziratokat, magnószalagokat, sőt a másolásra szolgáló indigókat is, és — az ún. elégetési jegyzőkönyvben rögzített módon vagy anélkül — megsemmisítették; más részük anyagi okokból vagy a politikai-erkölcsi diszkreditálás céljából Nyugaton bukkant fel. O A szovjet társadalom viszonyai közepette a szamizdat írások nemegyszer fontos tudatformáló szerepet játszottak. Ilyen volt B. Paszternak szégyenletes írószövetségi kizárásának három évtizeden át, egészen az 1980-as évek legvégéig csak illegálisan terjedő jegyzőkönyve; ennek alapján az orosz értelmiség egy része sokáig aszerint ítélte meg az írókat, hogy ki és hogyan vett részt ebben a verbális pogromban, amely meggyorsította az író halálát. O A szamizdat irodalom az 1960-as évek elejétől vált tömegessé. Az 1966-ban megrendezett Szinyavszkij—Danyiel per után mozgalommá váló demokratikus ellenzék tudatosan törekedett ilyen kiadványok előállítására és terjesztésére, számos máskéntgondolkodó — pl. K. Ljubarszkij, G. Szwperfin— „szakosodott" erre a tevékenységre. Az alternatív irodalom újabb lendületet kapott 1968 augusztusát követően, amikor a SZU-ban negyven év után lezajlott az első politikai tüntetés, néhány „disszidensnek" nevezett, orosz belső emigráns Vörös téri tiltakozása a csehszlovákiai bevonulás ellen. Ennek szépirodalmi ábrázolása, Natalja Gorbanyevszkaja Polgyeny ('Dél', dokumentumpróza, 1970) c. műve is szamizdatban terjedt. O Külön fejezetet képeznek a börtönökben, koncentrációs táborokban született írások: V. Morozov Reportazs iz zapovednyika imenyi Berija ('Helyszíni riport a Berijáról elnevezett természetvédelmi területről', 1968) c. könyve; a — Szolzsenyicin A pokol tornácán c. regényében Szologgyin néven szereplő— szlavofil GULAG-rab, I). Panyin mérnök élesen értelmiségellenes, Zapiszki Szologgyina ('Szologgyin feljegyzései', 1973) c. könyve; az eszer .Jekatyerina Olickaja kétkötetes memoárja (Moji voszpominanyija, 'Emlékezéseim', 1971), ill. az 1970-ben halálra, majd 25 éves fogságra ítélt zsidó aktivista, E. Kuznyecov — később világhírűvé vált lágernaplója és Mordovszkij marafon ('Mordvin marathon', 1979) c. regénye, amelyeknek cigarettapapírra írt szövegét a lágerből, majd az országból történt kicsempészése után csak sokszoros nagyítások után lehetett nagyjából rekonstruálni. Kuznyecov kéziratainak Nyugatra juttatásáért újabb szovjet állampolgárok kerültek lágerbe, ahol ők is lágernaplók, versek írására vállalkoztak, noha ezért újabb évekre 9

meghosszabbították büntetésüket. O A szamizdat irodalom létrejöttének körülményei miatt egy-egy műnek számos szövegváltozata létezik, bár G. Vlagyimov 1967ben, a szovjet írószövetség IV. kongresszusához írt, drámai levelében meghatottan szólt arról, hogy tulajdon művei szamizdat „kiadásait" milyen gondosság, a körülményekhez képest meglepő szöveghűség jellemzi; ezt az író a szabad szó iránti olvasói alázat megnyilvánulásának minősítette. O A Gorbacsov-korszak illegális terjesztésű irodalmából kiemelkedik N. Ejdelman és V. Asztafjev nagy hatású levélváltása. Ejdelman a nagyorosz nacionalizmustól óvta a durva, grúzellenes elbeszélést publikáló Asztafjevet és a többi „falusi írót", akik egyre inkább az orosz irodalom nemes hagyományaival ellentétes, vad sovinizmus és idegengyűlölet képviseletében léptek fel. Válaszában Asztafjev kifejtette — azóta több orosz folyóirat és szervezet politikai, valamint irodalmi programjává lett — koncepcióját, miszerint a zsidók tették tönkre Oroszo.-ot, amelynek életébe, kultúrájába a jövőben nem lehet beleszólásuk. O A szamizdat a Gorbacsov-korszak végével sem szűnt meg, szerzői azonban most már az utódállamok egy részében betiltott kommunista párt szószólói, ill. a nagyorosz nacionalista tömörülések tagjai a különböző köztársaságokban. A fogalmat ugyanakkor egyre gyakrabban alkalmazzák az informális csoportosulások, pártok és szervezetek saját erőből megvalósított kiadványainak megjelölésére is; a glasznoszty után a SZU fennállásának utolsó hónapjaiban megvalósuló igazi sajtószabadság tehát kihúzta a talajt a klasszikus értelemben vett szamizdat irodalom alól. amelynek termékeiből az 1960-as évek óta gazdag gyűjtemények keletkeztek a washingtoni Kongresszusi Könyvtárban, az oxfordi Bodleian Library szláv részlegében, a Népi Munkaszövetség nevű emigráns orosz politikai párt égisze alatt tevékenykedő frankfurti Poszev kiadóban, a berni Kuratórium Geistige Freiheit keretein belül és az amszterdami Alexander Herzen Alapítvány könyvtárában. A müncheni Szabad Európa—Szabadság Rádióban önálló szamizdatarchívum működik, amely rendszeresen megjelenő kiadványában 1992 elején a szamizdat irodalom hétezredik darabját regisztrálta; ebben publicisztikai művek, folyóiratok és időszaki kiadványok is szerepelnek a volt SZU legtávolabbi területeiről . Szépirodalmi vonatkozásban a szamizdat szerepe rendkívül nagy: a peresztrojka-korszak folyamán helyét fokozatosan átvevő 129

SZÁMI tamizdai irodalommal együtt létrehozott egy erős, autentikus orosz irodalmat, amely az 1980-as évek végétől fokozatosan megjelenik a szovjet birodalom utódállamaiban. O írod.: Árhiv szamizdata, Radio R F E / R L (München); A. Terc (Szinyavszkij): Szamizdat (Kontyinyent, 1974, 1.); M. Geller: Koncentracionnij mir i szovjetszkaja lityeratura (1974); D. Pospielovsky: Uncensored Thought of the Soviet Union: an Analysis of 'Samizdat' (1974); Ju. Malcev: Volnaja russzkaja lityeratura (1976); Julija Visnyevszkaja: Szamizdat (Russzkaja miszl, 1977, jan. 27.); Szamizdat tridcatih godov (uo., 1977, ápr. 7.); G. Szvirszkij: Na lobnom mesztye (1979); E. J . Brown: Russian Literature Since the Revolution (1982); Tamás P.: Vázlat az orosz szamizdatról (Jel-Kép, 1989, 3.). Gereben Ágnes O II. Lengyelország. A lengyel szamizdat irodalom a demokratikus ellenzék és az irodalmi elit együttműködésének eredménye volt. Érdekazonosságukat egy súlyos politikai konfliktus teremtette meg: az 1970-es évek közepén az államvezetés alkotmányba akarta iktatni a kommunista párt vezető szerepét és azt, hogy a fennálló rendet a SZU garantálja. A tiltakozó mozgalom elleni megtorló intézkedések következtében feketelistára került a lengyel irodalmi élet legbefolyásosabb csoportja. A demokratikus ellenzék tevékenységének alapelveiből — törvényesség, nyilvánosság, a hatalommal való egyértelmű szembehelyezkedés — törvényszerűen következett a független publikációs fórumok létrehozása, a cenzurális tilalmakkal sújtott írók pedig e politikai teret a független (párhuzamos, alternatív) kultúra terévé tágították. E folyamatot a személyi összefonódás is elősegítette: az első szamizdat kiadó, a NOWA első igazgatója, M. Chojecki (1977—1981) J. Bocheiíski regényíró veje volt, így igen könynyen j u t h a t o t t kéziratokhoz. A. Michnik szerepe is igen jelentős, aki maga is írt irodalomtörténeti esszéket, és egyformán otthonosan mozgott a politikusok, a történészek és az irodalmárok világában. O A lengyel szamizdat előzményei írógéppel másolt vagy Nyugatra csempészett kéziratok (J. Andrzejewski, S. Kisieleivski és K. Orloé már korábban is publikált regényeket a párizsi I n s t y t u t Literacki kiadónál). A szamizdat kiadók és folyóiratok az 1970-es évek második felében kezdték meg működésüket; szitanyomattal dolgoztak, berendezéseiket házilag készítették, felhasználva a háborús években szerzett konspirációs tapasztalatokat. E struktúrákat főként az

1968-as nemzedék azon tagjai építették ki, akik részt vettek az 1968 márciusi megmozdulásokban. Bár akkor még nem támogatt a őket legális ellenzéki tömegmozgalom, a KOR (Munkásvédő Bizottság) kapcsolatai az értelmiségi eliten kívüli társadalmi csoportokra is kiterjedtek. Kiadványaik azonban ekkor még kevesekhez jutottak el. A hivatalos propaganda ezt úgy próbálta beállítani, mintha ezeket csak két példányban nyomtatnák, egyet a varsóból tudósító külföldi újságíróknak, egyet pedig a Szabad Európa Rádiónak. A nyugati közvetítés valóban jelentős volt, a kijuttatott folyóiratokból sok cikket vettek át, egy-egy sikeresebb számot pedig teljes terjedelemben újranyomtak (a Zapis, 'Jegyzet' számait pl. a londoni Index on Censorship közölte újra), s végül a lengyelo.-i publikum a legfontosabb írásokat legtöbbször a SZERből ismerhette meg. A SZER azért is tudta e feladatát magas színvonalon ellátni, mert 1982 márciusában Z. Najder, a neves Conrad-kutató lett a lengyel szekció elnöke. O A szamizdat irodalom e kezdeti időszaka 1980 őszén, a Szolidaritás színrelépésével szűnt meg. A legális ellenzéki tömegmozgalom hatalmas védőernyőként óvta a független kulturális életet, a politikai kompromisszumok eredményeképpen lényegesen enyhültek a cenzurális tilalmak, az állami kiadók közölni kezdték a szamizdatban vagy emigrációban megjelent műveket. Új cenzúratörvény született (ezt az 1980-as években is érvényben maradt), amely túllépett az alanyi cenzúrán, már csak műveket lehetett betiltani, szerzőket nem, a megcsonkítottan kiadott művekben pedig jelölni kellett a beavatkozást, s a cenzor döntése ellen bíróságon lehetett fellebbezni. A törvényre azért is szükség volt, mert az 1977-ben Svédo.-ba szökött krakkói cenzor, Strzyzewski dokumentumkötete nagy vihart kavart az országban. A változások azt sejttették, hogy a független kiadók hamarosan beolvadnak a megújult hivatalos nyilvánosságba. Ám mielőtt ez megtörtént volna, 1981 decemberében Jaruzelski tábornok bevezette a hadiállapotot, s hatóságai lefejezték a lengyel kulturális életet. O Az új szakasz rendkívüli körülmények között kezdődött és egészen a kerekasztaltárgyalásokig, 1989 tavaszáig tartott. 1982-ben kényszerű nemzedékváltás történt a független kiadóknál. Ismertebb tagjaikat internálták (a veszélyérzet elmúltával, 1981-ben több kiadó dekonspirálta magát, így nem volt nehéz lefogatni vezetőiket), mások, mint pl. M. Chojecki, emigráltak (a NOWA új igazgatója G. Boguta lett).

130

SZÁMI Annyi lengyel író volt internálótáborban, mint a német—szovjet megszállás idején. Felfüggesztették, majd 1983-ban feloszlatták az írószövetséget. A független kiadóknak a legszigorúbb konspirációs szabályokat kellett bevezetniük. A talpraállást megkönnyítette, hogy a Szolidaritásnak küldött külföldi segélyszállítmányokból sikerült megmenteni a nyomdai felszerelés egy részét, így a szitanyomatok mellett hamarosan feltűntek a miniatürizált offset kiadványok. Az 1980-as évek vége felé pedig, ahogy enyhült a nyomás, a kiadók áttértek a legmodernebb számítógépes, fotoffset stb. technikákra. O A szamizdat korszak nem ért véget 1989 tavaszán. A megállapodások értelmében a cenzúra gyakorlata megszűnt, de intézménye 1990 őszéig megmaradt. G. Boguta már nem a NOWA, hanem egy állami kiadó igazgatója, a független kiadók magánvállalatokká alakultak, a bejegyeztetés már nem a szellemi függetlenség feladásával, hanem adófizetéssel jár együtt. Másfél éves epilógus után, 1990 őszén a jelenség megszűnt. O E másfél évtized tíz legfontosabb kiadója a hazai és emigráns lengyel elit irodalomra szakosodott NOWA; a történelmi, filozófiai és szociológiai érdeklődésű Kr%g ('Kör'); az 1980as évek költészetét, az 1956-os magyar forradalom 30. évfordulójára készített kétnyelvű, lengyel—magyar költői antológiát (My i wy — Mi és Ti) kiadó Przedswit ('Virradat'); a szociológiai és politikai kiadványokat megjelentető Oficyna Liberalów ('Liberális Kiadó'; az egyetlen, amely már megszűnt); a krakkói Oficyna Literacka ('Irodalmi Kiadó'), amelyik a mai lengyel irodalomból legszívesebben a kiemelkedő krakkói írók, Mrozek és J . J. Szczepanski műveit közölte; a Baza ('Bázis'), amelyik sok emigráns írót adott ki, köztük J . Mackiewicz legfontosabb regényeit; továbbá a Mysl ('Gondolat'), a Pomost ('Dobogó'), a CDN ('Folyt. Köv.') és a Pokolenie ('Nemzedék'). E kiadók ma is működnek, átmeneti együttműködés a NOWA és a Krgg, ill. a Pomost és a CDN között volt. O A második nyilvánosságban igen fejlett folyóirathálózat épült ki. A hőskor legelitebb irodalmi folyóirata a Zapis (1976—1981), folytatása a Nowy Zapis ('Új Jegyzet', 1982— 1983) volt. A Zapis szerkesztői — J . Bochenski, W. Woroszylski, St. Baranczak, K. Orloé — teremtették meg a lengyel szamizdat irodalmat, köréjük szerveződött az írószövetség legbefolyásosabb csoportja, amely a demokratikus ellenzék részeként harcolt az irodalom autonómiájáért. Szerzőik a feketelistára tett elitből kerültek ki

9*

(K. Brandys, T. Konwicki), mások, mint J . Andrzejewski önként csatlakoztak. A Puls ('Pulzus') a fiatalabb költők, írók (J. Bierezin, L. Szaruga, J. Anderman) orgánuma volt. Szamizdat korszaka idején Varsóban (1977—1981), emigráns korszaka idején Londonban (1982—1989) jelent meg, azóta Varsóban és Londonban adják ki. A szamizdat irodalom első korszakában alakultak az olyan legendás, ám nem kifejezetten irodalmi folyóiratok, mint a politikai, szociológiai és történelmi tanulmányokat közlő Krytyka ('Kritika'), amelynek kb. negyven száma jelent meg, szerkesztőségének A. Michnik is tagja volt, ha nem ült börtönben (egyébként minden folyóirat szerkesztősége gyakran változott); ekkor indult az újkonzervatív Res Publica (M. Król), amely 1987-ben a térség első független, legális magánfolyóirata lett, és a katolikus Spotkania ('Találkozások') is. A hadiállapot első ú j irodalmi folyóirata a Wezwanie ('Felhívás', 1982—1989) volt, szerkesztői jeles költők (T. Jastrun, L. Szaruga) és irodalomtörténészek (W. Bolecki). A Kultura Niezalezna (1984—1991, J. Walc, J . Slawinski) volt az egyetlen, amelyiknek sikerült havonta megjelennie. A krakkói Arka ('Bárka', R. Legutko, T. Ny ezek, R. Terlecki, J . Polkowski; 1983-tól) a legelitebb új lengyel irodalmi folyóirat, melyet a Jagelló Egyetem polonistái alapítottak, külföldi támogatói között pedig S. Bellow, A. Besancon, F. Bondy és L. Kolakowski is szerepel. A szintén krakkói Na Glos ('Hangosan', B. Maj, 1985-től) a maga nemében egyedülálló „szóbeli folyóirat", irodalmi estek, viták magnófelvételéből készül. Az Almanach Humanistyczny. Bez Wiedzy i Zgody ('Humán Almanach. Tudta és Beleegyezése Nélkül', R. Zimand., 1985—1990) mellett még számos vidéki lap érdemel említést; ezek közül kiemelkedik a wroclawi Obecnosé ('Jelenlét'), de a siedleei Metrum is igen színvonalas. O A szamizdat irodalom felfutását az írószövetség intézményes keretei is elősegítették. Maga a tagság természetesen nem jelentett védettséget, hiszen 1978 júniusában W. Dabrowski költőt, a KOR aktivistáját „ismeretlen tettesek" a nyílt utcán verték agyon. A szövetség intézményeit azonban többen ellenzéki tevékenységük legalizálására próbálták felhasználni, a szakosztályok összejövetelein rendszeresen beszámoltak a második nyilvánosságban kibontakozó irodalmi élet eseményeiről vagy a repülő egyetem kurzusairól. A szövetség elnökévé 1980. dec.-ben az ellenzék jelöltjét, J . J . Szczepansk.it választották meg. A lengyel irodalom presztízse ekkoriban K.

131

SZÁMI Wojtyla pápává választása, Milosz Nobeldíj'A és az országban zajló politikai változások iránti érdeklődés következtében világszerte megnőtt, s ez jelentősen erősítette az ellenzéki írók tárgyalási pozícióját. Az írószövetség 1981 szeptemberében egyezményt kötött a Szolidaritással, mely szerint konzultatív partneri viszonyt próbálnak kialakítani, támogatják a munkásegyetemeket, a könyvtárakat és együttműködnek a szakszervezet kiadóival. Az egyezmény miatt a szovjet sajtó keményen támadta a szövetséget, s a szocialista írószövetségek — a román kivételével — megszüntették vele a kapcsolatot (a szakítást kísérő rágalomhadjáratba a magyar sajtó is bekapcsolódott). A szövetség részt vett az 1981. dec. 12—14-re tervezett kulturális kongresszus szervezésében, több tagjuk fel is szólalt. A kongresszus két nap után, a hadiállapot kihirdetése miatt félbeszakadt. Két felszólalót, A. Kijowskit és A. Szczypiorskit azonnal internálták, a szövetség működését felfüggesztették. A szamizdat irodalom első nemzedékéből hosszabb-rövidebb időre internálták még W. Woroszylslcit, J. Bochenskit, M. Nowakowskit és másokat, a fiatalabbak közül J . Bierezint, J. Andermant és G. Musialt is börtönbe zárták, s a wroclawi L. Herbstte1 különösen kegyetlenül bántak: betegsége ellenére fogva tartották, német származása miatt pedig arra akarták kényszeríteni, hogy az NSZK-ba emigráljon. J. J. Lipski irodalomtörténésznek, a KOR alapító tagjának perét súlyos szívbetegsége miatt halasztották el. Ityen körülmények között a felfüggesztett írószövetség vezetői egyrészt a tagok kiszabadításával és segélyezésével foglalkoztak, másrészt tárgyalni próbáltak a hatalommal, hogy valamiféle elviselhető kompromisszum árán elkerüljék a feloszlatást. A Lengyel írók Szövetségét 1983. augusztus 19-én mégis feloszlatták, s a fellebbezést szeptember 10-én elutasították. Szeptember 11-én ugyanazon a néven új szervezet alakult, elnöke Halina Auderska lett, akit 1986-ban W. Zukrowski váltott fel. Az új szövetség követelte, hogy az állami kiadók ne jelentessék meg a szamizdatban publikáló szerzők műveit. Megszűnt tehát az irodalmi élet szervezeti egysége, sok író számára csak a második nyilvánosság jelentett szereplési lehetőséget. Mivel e polarizáció gazdasági csőddel fenyegette az állami kiadókat, a legbefolyásosabbak egyedi kompromisszumokat kötöttek a legnevesebb szerzőkkel, akik az 1980-as évek második felében fokozatosan visszatértek a hivatalos nyilvánosságba, ugyanakkor azt

a jogot is fenntartották maguknak, hogy eenzurális okokból közölhetetlen műveiket szamizdatban vagy külföldön adják ki. Az 1980-as évtized végére így a szamizdat mint az új, hazai lengyel irodalom publikációs fóruma elveszítette jelentőségét. Míg a szamizdat folyóiratok a mozgástér növekedésével egyre színvonalasabbak lettek, a szamizdat kiadók egyre kevesebb mai lengyel irodalmat közöltek. Szerepük így is igen fontos volt, mert létükkel erősítették szerzőik alkupozícióját, akik már nem voltak kiszolgáltatva az állami kiadóknak. O A szamizdat irodalom helyzete a művekre is hat, hiszen a konspiráns olvasó elvárásai különböznek a „legális" olvasó igényeitől. Érdeklődése elsősorban arra irányul, ami a műben meghaladja a cenzúra ingerküszöbét. E művekben — az elvárásoknak megfelelően — a totalitarizmus leírása, leleplezése az uralkodó téma. E feladatra kezdetben főként olyan prózaírók vállalkoztak, akik még az 1950-es években kezdték pályájukat és nem mindennapi tapasztalatokat szereztek az elmúlt évtizedek során. J . Stryjkowski Wielki strach ('A nagy félelem', 1979) c. regénye a 2. világháború elején játszódik, Lemberg szovjet megszállását mutatja be. T. Konwicki Kompleks polski ('Lengyel komplexus', 1977) c. regénye azért került szamizdatba, mert a kiadó ti'd sokat akart húzni belőle, a Mala apokalipsa (1979: Fejér Irén: Kis apokalipszis, reg., 1990) viszont eleve oda készült, és K. Brandys Miesi^ce ('Hónapok') c. naplójának első két kötete mellett ez a lengyel szamizdat irodalom legnagyobb könyvsikere. A regény groteszk látomás a BrezsTM/ev-korszak tetőpontjáról, a perverz szovjet—lengyel összeolvadásról, egy magányos tiltakozó hős (önéletrajzi alak) utolsó napjáról. J. Andrzejewski kései kötetében — Miazga ('Zúzalék', 1981) — a naplóval és a publicisztikával próbálja egyeztetni a regényt. K. Orlos, a vidéki Lengyelo., a Gomulka- és a Gierek-korszak nagy realistája 1982-ben a hadiállapot krónikása lett — Pustynia Gobi ('Gobi sivatag', elb.-ek, 1983) —, akárcsak M. Nowakowski, aki a hadiállapot telét bemutató rövid életképeivel — Raport o stanie wojennym (1982— 1983: Jelentés a hadiállapotról, n. n., 1985) — a magyar szamizdatban is felbukkant. J . Anderman sokkoló novellái — Brak tchu ('Elakadt lélegzet', 1983); Kraj swiata ('A világ vége', 1988) — az „antikommunista horror" megtisztelő címet érdemelték ki a Zycie Warszawy kritikusától. Nagy divatját élte az intim irodalom, színvonalas naplók, interjúk, emlékiratok, sajátos doku-

132

SZÁMI mentumkötetek jelentek meg. A. Szczypiorski, a tizenhat nyelven megjelent Poczatek {1986: Pálfalvi L„ A szép Seidenmanné, reg., 1991) szerzője két, naplójegyzetekből és publicisztikából álló kötetet írt: Z notatnika stanu wojennego ('Jegyzetek a hadiái lapotról', 1983). J . J. Szczepanski Kadencja ('Elnöki időszak', 1986) c. kötetében elnöksége történetét, az írószövetség utolsó éveit ismerteti és dokumentálja, K. Orlos pedig a Cudowna melina ('Csodás rejtekhely', 1973) c. regénye körüli viszontagságait tekinti át, hű képet adva a lengyel irodalmi élet utolsó két évtizedéről: História ,,Cudownej meliny" (',,A csodás rejtekhely" története', 1987). J. M. Rymkiewicz, az újklasszicizmus költője és teoretikusa, az Irodalomtudományi Intézetből eltávolított irodalomtörténész esszéköteteiben a lengyel múlt egy-egy szakaszát, a 19. sz.-ot vagy a 2. világháborút felidézve gondolja át a jelent: Rozmowy polskie latem roku 1983 ('Lengyel beszélgetések 1983 nyarán', 1984): Umschlagplatz ('ua.', 1988). A. Michnik Z dziejów honoru w Polsce ('A lengyel becsület történetéből', 1985) c., börtönben írt esszékötetében Müosz arcképcsarnokával, A rabul ejtett értelem portréival egy-egy hazai író, Herbert, J . J . Szczepanski és mások helytállását állítja szembe. A szamizdatban publikáló esszéírók közül kiemelkedik A. Kijowski, R. Legutko, T. Jastrun, L. Szaruga és a J . Malewski álnéven író W. Bolecki. O A szamizdat költészet kialakulása a ,,68-as nemzedék" egy csoportjához, más néven az „új hullámhoz" köthető. Az ,,új hullám" poétikája S. Baranczak nyelvkritikai „bizalmatlanságán", illetve J. Kornhauser és A. Zagajewski „realizmusán" alapult. A „bizalmatlanság" a hazugságot termelő propagandával szemben kialakított önvédelmi és leleplező stratégia, A realizmus számonkérése a lengyel irodalom szocreál és „szocparnasszista" irányzatainak kritikája, kulcsfogalma — amely Kornhauser és Zagajewski közös kritikai kötetének címében is szerepel — a „nem ábrázolt világ", a szocializmusban létrejött új, hitvány minőségek rosszabb, alacsonyabb rendű valósága. A csoport legjobb költői (az említettek és R. Krynicki), hamarosan új utakat választottak, de e viszonylag könnyen elsajátítható poétikának számos híve lett, köztük epigonok is. O A hadiállapot bevezetése után Baranczak és Zagajewski emigrált. Az „új hullám" poétikája leegyszerűsödött: a propaganda leleplezésének igénye megmaradt, de a bonyolult nyelvi játékok már nem illettek a háborús hangulatú hét-

köznapokhoz. R. Krynicki Jezeli w jakims kraju. Wiersze i apele ('Ha valamilyen országban. Versek és felhívások', 1983) c. kötetében a logikai paradoxonra épülő minimalizált formát egyszerűbb szerkezetek váltják fel. O A hadiállapot sokkja olyan közös élmény volt, amely megkönnyítette a megértést; a költők tapasztalatainak egyáltalán nem feleltek meg az olyan kategóriák, mint az elidegenedés vagy a valóság elvesztése. Bebörtönözték, megverték, üldözték őket, ugyanakkor az irodalmi életen kívül élő emberekben is megszólalt a költő az élmény hatására. Sajátos munkásfolklór született, naiv, névtelen balladák, imák, mesék, karácsonyi énekek; ezeket az Antológia wierszy wojennych ('Háborús versek antológiája', 1982) és a Noc generalów. Zbiór poezji wojennej, 13. XII. 1981—13. II. 1982 ('A tábornokok éjszakája. A háborús költészet gyűjteménye, 1981. dec. 13.— 1982. febr. 13.', 1982) c. kötetben adták közre. O E helyzet természetesen nem kedvezett az apolitikus esztétizálásnak és a neoavantgárd kísérleteknek (az efféle költői programok egyébként is helyet kaphattak a hivatalos folyóiratokban). Az egyértelmű állásfoglalás erkölcsi kötelessége gyakran leegyszerűsített poétikák elfogadásával járt együtt, a költők felidézték az elveszett szabadságot, vagy „lírai naplókban", életképekben mutatták be a hadiállapot mindennapjait. E. Bryll versei a legalapvetőbb vallásos jelképekre épülnek, J. M. Rymkiewicz Ulica Mandelsztama i inne wiersze z lat 1979—1983 ('Mandelstam utca és más versek, 1979—1983', 1983) c. kötetében az elmúlás feletti reflexiót a történelmi példák aktualizálása váltja fel. A jelenben a cári elnyomással való analógiákat keresi, költészete a szabadságharcos lengyel romantikához áll közel. L. Szaruga költői nyelve is leegyszerűsödik, Czas morowy ('Dögletes idők', 1983) c. kötetében már inkább a prózára emlékeztet. T. Jastrun rövid leírásai helyenként sokkolóan mutatják be a terrort. O Bár az 1980-as évek költészetében általános a moralizáló, publicisztikai hang, találunk néhány érdekes kivételt. A pályakezdő P. Szeivc Swiadectwo ('Tanúságtétel', 1983) c. kötetében és K. Spasowicz Tajemnicze dzieje pierwiastków (Az elemek titokzatos története', 1983) c., „ásványi—növényi- állati" poémájában nyoma sincs a Jaruzelski-korszak reáliáinak, e kötetek nem a cenzúra, hanem az állami kiadók csődje, a többéves átfutási idő miatt kerültek a szamizdatba. O Az 1980-as évek első felének költészetéből kiemelkedik W. Woroszylski Dziennik interno-

133

SZÁMI wania ('Internálási napló', 1982) c. kötete, amely a különféle internálótáborokban készült versekből áll. Tömör leírásaiban kerüli a pátoszt, a moralizálást vagy az önsajnálatot, az erőszakot a konkrétumok leplezik le vagy teszik nevetségessé. A korszak reprezentatív műve, a Raport z oblezonego miasta ('Jelentés az ostromlott városból', 1983) harmonikusan illeszkedik Herbert életművébe. A Cogito úrnak nevezett viszszatérő alak erkölcsi és történetfilozófiai reflexiói a totalitarizmus e sajátos formáját igen tág kontextusba helyezik. A rózewiczi eszköztelen szabadvers igen alkalmas a hétköznapok megjelenítésére, az újklasszicista toposzok pedig időtlenítik a konfliktust. Herbert tehát nem új, leegyszerűsített poétikával reagált a kihívásra, hanem új tapasztalatait is évtizedek óta épülő költői világába illesztette. O A lengyel szamizdat irodalom jelentőségét A. Kijowski abban látta, hogy megteremtette az irodalom társadalmi fogadtatását (korábban a díjakat, kitüntetéseket odaítélő állam volt a „létező befogadó"), kiemelte az új lengyel irodalom társadalomkritikai beállítottságát, amely a reneszánsz vagy a felvilágosodás korának irodalmából vett példákra emlékeztet. A szamizdat mint kulturális tér lehetővé tette a lengyel irodalom hazai—emigráns megosztottságának meghaladását, ezen a téren igyekezett behozni lemaradásait, ugyanakkor a világirodalommal is igyekezett lépést tartani, és komoly érdemeket szerzett a közép- és kelet-európai irodalmak megismertetése terén. Jelentős részben a szamizdatban publikáló szerzők tartották fenn a lengyel irodalom folytonosságát. Kiállásukkal aktuálissá és hitelessé tették a lengyel írók hagyományos szerepét: a kulturális azonosság, erkölcsi, történelmi értékek őrzőiként fordulhattak az olvasóhoz. O írod.: J. J. Szczepanski: Kadencja (1986); M. Danilewicz-Zielinska: Literatura wolnego slowa 1939—1986 (1987); J . Malewski (W. Bolecki): Widzialem wolnosc w Warszawie. Szkice 1982—1987 (1989). Pálfalvi Lajos O III. Csehszlovákia. Az 1968-as intervenció és hatalomváltás utáni megtorlás idején a cseh és szlovák értelmiség egy része Nyugatra menekült, az otthon maradottak tekintélyes hányadának pedig a publikációs tilalom mellett igen sanyarú egzisztenciális körülményekkel kellett szembenéznie. Ilyen helyzetben keletkezett az itteni szamizdat irodalom, melynek alkotásai majdnem kizárólag gépelt formában láttak napvilágot és további másolás útján terjedtek

Csehó.-ban és Szlovákiában. Szerzői tiszteletdíjat nem kaptak, a kéziratok önköltségi áron kerültek forgalomba. Az 1970-es és 1980-as években ennek ellenére tíz jelentősebb könyvsorozat és kb. 160—300 periodika gazdagította a „második nyilvánosságot". O A legnevezetesebb könyvsorozatok közül az Edice Petlice 1972-ben indult, irányítója L. Vaculík volt, legközelebbi munkatársai pedig J . OruSa és S. Machonin. Összesen 410 kötetet adtak ki, valamennyinek címoldalán a dátum és a szerző saját kezű aláírása is szerepelt. Az itt kiadott szépprózai művek sorából kiemelendő: L. Vaculík: Morcata ('Tengeri malacok'; külföldön is megjelent, több mint tíz nyelvre lefordították) és Öesky snáí ('A cseh álmoskönyv', 1980); A. Kiiment: Nuda v Öechách ('Unalom Csehországban', 1977); J . GruSa: Dotazník ('Kérdőív', 1975); J. Putík: Muz s bíitvou ('Férfi borotvával'); E. Valenta: Zil jsem s miliardáíem ('Egy milliárdossal éltem'; e regény a híres cseh cipőgyárosról, T. Baíáról szól); K. Pecka: Motáky nezvéstnému ('Titkos levelek egy nyomaveszettnek', 1978). A szlovák prózaírók itt publikált alkotásai közül D. Tatarka: Písacky ('írások', 1979) c. műve említésre méltó. E sorozatban jelentek meg a Nobeldíjas J . Seifert, valamint O. Mikuláéek, J . Slcácel költeményei, az Európában főleg képzőművészként ismert J. Kolár és Jiíina Hauková versei, K. Siktanc: Cesky orloj ('A cseh orloj', 1975) c. verseskötete; a konkrét költészetet képviselő J . Hirsal és Bohumila Grögerová írásai és a katolikus költő, Z. Rotrekl művei. A drámairodalom itteni reprezentatív alkotásai az 1970-es években V. Havel: Audience ('Audiencia') és Vernisáz ('Lakásszentelő') c. művei, majd az 1980-as években Largo desolato (ua.) és a Pokusení ('Kísértés') c. darabjai (melyek párhuzamosan az Expedice sorozatban is megjelentek). Nevezetesebb ilyen műfajú kiadványai voltak még a sorozatnak J. Topoltól a Dvé noci s dívkou ('Két éjszaka egy lánynyal', 1972) c. darab. I. Klíma és P. Kohout drámái, továbbá M. Uhde Zvéstování ('Angyali üdvözlet') c. műve. Az 1970-es években L. Vaculík a cseh és szlovák írók esszéiből négykötetes antológiát szerkesztett; saját esszéi Jaro je tady ('Itt a tavasz') c. jelentek meg az 1980-as években. Kiadták V. Cerny irodalomtörténész professzor tanulmányait és J. Patoüka filozófus írásait — az utóbbi V. Havel\e\ és J . Hájek politológussal együtt a Charta 77 első három szóvivője közé tartozott —, valamint M. Machovec történész és J . Chalupecky irodalomtörténész műveit. Kiemelt figyelmet ér134

SZÁMI demlő publikációjuk volt továbbá J . Opat Filozof a politik T. G. Masaryk 1882—1893 ('T. G. Masaryk, a filozófus és politikus, 1882—1893', 1985) c. monográfiája és M. Őervenkátói a Z vecerní skoly versologie ('A verstan esti iskolájából'), legfőképpen pedig a Slovník ceskych spisovatelű 1948— 1979 ('A cseh írók'lexikona 1948—1979'), melyet J. Brabec, J. GruSa, I. Hájek, P. KabeS és J . Lopatka szerkesztett, s amely értékes könyvészeti és életrajzi adatokat tartalmazott több mint 400 cseh (részben betiltott) íróról. O A Kvart c. sorozat 1975től 1985-ig működött, első szerkesztője (s egyben könyvkötője) J. Vladislav költő, esszéíró és műfordító volt. Kiadványai jellegzetes négyszögletű formátumban jelentek meg. Főleg költeményeket, esszéket, memoárokat, fordításokat adott ki (melyeknek többségét a Petlice sorozat is átvette). I t t jelent meg először J. Weil: Díevéná lzíce ('Fakanál', 1977) c., a 2. világháború előtt írt regénye, amely a sztálinizmus veszélyeire m u t a t o t t rá, O Az 1975 és 1989 között publikáló Expedice sorozat V. Havel kezdeményezésére alakult meg, s az ő bebörtönzése után, az 1970-es évek végétől J . Lopatka és I. Havel szerkesztette. Összesen kb. 300 kiadványt jelentetett meg. A köteteket sorszámozták és nem a szerzők, hanem a kiadók jegyezték őket. Több művet a Petlicétői vagy a Kvarttól vett át, de sok új könyvet is megjelentetett, főként filozófiai jellegű esszéket. Ezek közül nevezetesek voltak az Olaszo.-ban élő V. Bélohradsky művei és két, V. Havel által szerkesztett filozófiai gyűjtemény, a Píirozeny svét jako politicky problém ('A természetes világ mint politikai probléma') és a Hostina ('Lakoma'). O A Charta 77 létrejötte után a független polgári és kulturális kezdeményezések nagyobb méreteket öltöttek, s a fentiekhez több új szamizdat könyvsorozat is csatlakozott. 1977 végén indult a Ceská expedice, amely kb. 130 kötetet adott ki. Fő profilja a költészet volt. Azyl c. sorozatában megjelentetett verseskötetei tulajdonképpen bibliofil kiadványok voltak, vászonkötésben, grafikai illusztrációkkal, fametszetekkel, litográfiákkal. Ttt látott napvilágot J. Zahradníöek katolikus cseh költőtől a Znamení moci ('A hatalom jele'), Z. Kalistátói a Veliká noc ('Húsvét'), valamint a Na stíepech volnosti ('A szabadság szilánkjain') c., 45 betiltott neves cseh költő verseit tartalmazó antológia. O A Krameriova expedice 1978-ban jött létre, V. és J. Pistorius irányításával. Több mint száz, köztük kb. 30 eredeti művet jelentetett meg; számos szamizdat vagy emigrációs mű után-

közlésére vállalkozott, így publikálva pl. J. Kolár és J. Seifert verseit, V. Havel drámáit, L. Vaculík: Cesky snáí ('A cseh álmoskönyv') és B. Hrabal: Píílis hlucná samota ('Túlságosan zajos magány') c. prózai művét. Kevésbé ismert fiatal szerzők megszólaltatásával is kitűnt. O A Kde domov műj 1978-ban alakult, A. Petruzelka és V. Fárber szerkesztette. Kb. 20 kötetet adott ki, majdnem kizárólag költői műveket. Legjelentősebb kiadványai a tehetséges és tragikus sorsú cseh költő, I. Blatny verseskötetei voltak. O Az Edice Popelnice 1978-ban indult, J. Gruntorád szerkesztésében. Kb. 150 kötetet jelentetett meg. Tevékenysége főként az ún. underground művészethez (->földalatti irodalom) kapcsolódott, ahogyan a SOS (1978, szerk.: D. Souőek) és a Mozková mrtvice (1984, szerk.: I. Lamper) nevű szamizdat sorozatoké is. Az utóbbiban a prágai underground neves képviselőinek művei jelentek meg, köztük E. Bondy összes költeményei két kötetben. O A Prazská imaginace szerkesztője V. Kadlec volt; az 1980-as évek 2. felében itt főleg B. Hrabal művei jelentek meg, így a Svatby v domé ('Lakodalmak a házban', 1986) elbeszélései és a Klicky na kapesníku (1987) c. kötet, amely Szigeti L. magyar újságíróval folytatott beszélgetéseit tartalmazta, s hivatalos könyvkiadóban csak 1989-ben, Mo.-on jelent meg, Zsebcselek c. O A további szamizdat könyvsorozatok közül az Edice Renega {1980^1981), a Svíce (1981 —1982), és a Sociální edice (1983—1984) említendő. Ezeken kívül önálló szerzői sorozatok is léteztek, így pl. megjelentek J . Patocka összes művei 25 kötetben, továbbá katolikus írók és költők művei B. Fuőík szerkesztésében: J . Deml 14, J . Öep 6, J . Zahradníöek pedig 7 kötetben. O Számos szamizdat folyóirat is létezett. A kulturális —irodalmi jellegűek közül a legjelentősebbek: a Dialóg (1977—1980), amely főleg színházi kritikával foglalkozott; a Vokno (1979—1989), amely a Revolver Revue-hez hasonlóan közel állt az underground hoz. s ez utóbbi 1985-től rendszeresen, évente kétszer-háromszor jelent meg. A Kriticky sbornikot 1981-től évente négyszer adták ki,kb. 100 oldalnyi terjedelemben, 1990-től legálisan; főszerkesztői J, Vohryzek (az 1980-as évek közepétől a Charta 77 szóvivője) és J. Lopatka. I t t recenziók és információk is megjelentek a szamizdatos publikációkról. A Prágán kívüli kulturális folyóiratok közül a legjelentősebb a brnói Host, mely 1986-tól jelenik meg, 1990-től legálisan. A nem kulturális periodikák közül a Lidové noviny c. újság említendő, amely

135

SZÁMI 1987-től jelent meg szamizdatban, 1989 decemberétől pedig legális napilap. Szamizdat korszakában 450 példányban jelent meg, de tovább sokszorosították úgy, hogy kb. hatezer példánya forgott közkézen. O A szamizdat irodalom kapcsolatban állt az emigrációban működő csehszlovák könyvkiadókkal, amelyek közül a legjelentősebb és legismertebb, a Sixty-Eight Publishers Corporation 1971-től 1991-ig működött; J. Skvorecky felesége, Zdena Salivarová alapította Torontóban, s programként vállalta, hogy szinte kizárólag a Csehszlovákiában betiltott kortárs cseh és szlovák irodalmat adja ki. O írod.: J. Brabec—J. Holy—A. Zach: Tabuizovaná literatura posledních dvaceti let (1990); J. Glad (szerk.): Literature in Exile (1990); P. Hruby: Daydreams and Nightmares. Czech Communist and Excommunist literature 1917—1987 (1990); W. Kassack (szerk.): Zur tschechischen Literatur 1945—1985 (1990); V. Pistorius: Stárnoucí literatura (1990); Johanna Posset: Ceská samizdatová periodika 1968— 1988 (Ceská literatura, 1991, 4.); Ceská literatura v exilu a samizdatu (Informatorium pro ucitele, studenty i laiky, 1991); A. Grúza: Padesát zakázanych ceskych spisovatelű (1991). Hankó B. Ludmilla O IV. Német Demokratikus Köztársaság. A szamizdat irodalom fejlődése a volt NDKban másként alakult, mint a „szocialista tábor" többi országban. A betiltott szerzők NSZK-beli publikációi az ottani könyvkiadás és tömegtájékoztató eszközök révén jóval szélesebb közönséghez jutottak el, mint amit a szamizdat lehetővé tett volna. Ráadásul a széles körű nyugati publicitás bizonyos fokig védelmet nyújtott az NDKbeli megtorlásokkal szemben. Ilyenekre mégis volt példa: R. Bohrát 1978-ban egy könyvének nyugati megjelenése miatt többévi szabadságvesztésre, R. Havemannt és S. Heymet ugyanezért „devizarendelkezések megszegése" címén 10 ezer márka pénzbüntetésre ítélték. O Elsőként a hivatalos kultúrából kirekesztett vagy az abban való érvényesülésről tudatosan lemondó művészek nyomtattak ki költői és grafikai albumokat, magas esztétikai színvonalon, igen alacsony példányszámban. E műveket formálisan rajzokként jelentették be, s így 100 példányig legálisan forgalmazhatták. Az ilyen publikációk elitjellege hatásukat is korlátozta, s az állam nem tekintette őket túlzottan veszélyeseknek. Ugyanez vonatkozott a hasonlóan publikált berlini Ariadnefabrik ('Ariadne-gyár') és a lipcsei Zweite Person ('Második személy') c. irodalmi fo-

lyóiratokra. O A demokratikus ellenzék az 1980-as évek elején induló békemozgalom hatására alakult ki. 1985-ben jelentek meg az első politikai szamizdat folyóiratok, a Grenzfall ('Határeset') és az Umweltblátter ('Környezet lapok') 400 és 800 közötti példányszámban. Viaszmatricanyomással készültek. A környezetvédők Arche (görög arkhé 'ős') c. folyóirata az evangélikus egyház égisze alatt jelent meg és minden példányra ráírták: „Csak egyházon belüli használatra." Az 1987 decemberében, majd 1988 elején végrehajtott házkutatásokat, valamint az emberjogi ellenzék körében foganatosított letartóztatásokat követően a Grenzfall már csak szórványosan jelent meg. O Az NDK-beli szamizdat publicisztika kevés kivétellel folyóiratokra korlátozódott. Ezeken kívül az Art. 28. ('28. cikkely') c., az emberi jogok NDK-beli megsértésével foglalkozó dokumentáció (szerk.: B. Bohley és W. Fischer), a Vaclav Havel c. antológia (szerk.: B. Roolf és G. Poppe), valamint az Urkunde ('Okirat') c„ az NDK fennállásának 40. évfordulójára kiadott interjúkötet jelent meg. O írod.: S. Anderson—E. Erb: Berührung ist nur eine Randerscheinung. Neue Literatur aus der DDR (1985); U. Kolbe—L. Trolié—B. Wagner: Mikado oder der Kaiser ist nackt. Selbstverlegte Literatur in der DDR (1988); R. Hirsch—L. Kopelew: Grenzfall (1989); J . Bohley és mások: Urkunde. 40 Jahre DDR. . . und die Bürger melden sich zu Wort (1989); W. Rüddenklau: Störenfried. Oppositionsgeschichte in der DDR 1986 —1989 (1991). Reinhard Weisshuhn O V. Bulgária. A bolgár szamizdat kiadványai viszonylag későn, 1988 végétől jelentek meg, a cenzúra kijátszásával 1989. nov. 12-ig, a ZsivAm'-diktatúra bukásáig. Kezdetben a szerzők nem alkottak tudatosan a szamizdat sajtó számára, inkább az állami cenzúra rostáján fennakadt — főként szépirodalmi, filozófiai és esztétikai írásaikat közölték különböző periférikus intézményi lapokban. Ezt az utat választották a Szintézis csoport filozófus, író és művészettörténész tagjai, akik „beköltöztek" valamelyik ismeretlen periodikus kiadvány egy-egy számába. így születtek meg a Mitologija i folklor ('Mitológia és folklór') s a Lingvisztika i teorija ('Nyelvészet és elmélet') „félszamizdat" kiadásai. Ugyanez a csoport jelentette meg az első posztmodern filozófiai írásokat tartalmazó, bolgár—angol nyelvű válogatást is 1989 nyarán Ars Simulacri (latin 'Árnyékművészet') címen (szerzők: I. Dicsev, V. Todorov, 136

SZÁMI I. Krasztev, A. Kjoszev, L. Bojadzsiev). O Markánsabb szamizdatvonások jellemzik E. Szugarev, I. Davidkov, M. Nedelcsev és A. Jordanov (az ún. 39-es csoport) illegális könyvsorozatát. Ennek 1989 novembere előtt húsz kötete jelent meg, közülük a legjelentősebb M. Nedelcsev Tragizma na J a vorov ('Javorov tragikuma', 1989) c. monográfiája. K. Kadijszki illegálisan megjelentetett versei és poémái az előbbi könyvsorozathoz hasonlóan csak az erőteljes ideológiai nyomás alatt lévő bolgár kulturális közegben tekinthetők szamizdatnak, másutt — például Mo.-on — ezeket a szerző magánkiadásának nevezték volna. Nem a rendszer egyértelmű ellenségeként lépett fel 1988—1989-ben a két szamizdat folyóirat, a Glasz ('Hang', szerk. V. Levcsev) és a Moszt ('Híd', szerk. E. Szugarev) sem. A két főszerkesztő elsődleges célja az volt, hogy a cenzúrától független, művészeti és irodalmi lapot jelentessenek meg, melyben természetesen helyet kaphatnak a rendszert bíráló színvonalas politológiai tanulmányok is. Ezekben a lapokban publikálta költeményeit Blaga Dimitrova, az ország későbbi elnökhelyettese; I. Krasztev, E. Szugarev, V. Levcsev, A. Ilkov; elméleti tanulmányait Zs. Zselev, aki később Bulgária első szabadon választott elnöke lett; D. Kjuranov; irodalom- és kultúrelméleti írásokkal szerepelt A. Kjoszev, M. Nedelcsev és mások. O A tisztán politikai szamizdat sajátos válfajának tekinthetők G. Gancsev úgynevezett „politikai faliújságjai", melyek az 1989-es krónikus papírhiány miatt plakát formájában kerültek az olvasók elé. O A bolgár szamizdat irodalomból magyarul az Ars Simulacri c. kötet négy esszéje jelent meg az Orpheus c. folyóirat 1991, l-es, és 1992, l-es és 2-es számában,Krasztev P. és Csíkhelyi Lenke fordításában. A szamizdat sajtóból vagy kéziratokból magyarul megjelent versek még: Blaga Dimitrova: Időtöröttek (1991); Sz. Marangozov: 2 vers; P. Manolov: 1 versrészlet (Szondy Gy., Hitel 1991, 16.); B. Ivanov: 1 vers (uő., E l , 1990. 24.); R. Ralin: 1 vers (uő, Polisz, 1990, 5.). Szamizdatban megjelent publicisztika magyarul: A. Kjoszev: Radikális manifesztum (Krasztev P., 2000, 1989, 9.); szamizdatban terjedő kézirat V. Todorov: Töredék a múmiáról (uő, Beszélő, 1990, nov. 10.). O írod.: Szondi Gy.: A Glasz és a Moszt. Két bolgár szamizdat irodalmi lap két esztendeje (Kelet-Európa, 1991, 2.). Krasztev Péter O VI. Magyarország. Jóllehet a diktatórikus viszonyok következtében Mo.-on 1945-től folyamatosnak mondható az ille-

gális kéziratforgalom, szainizdatról a szó mai értelmében az 1970-es évek közepétől beszélhetünk. Kialakulásában nagy szerepük volt a kiadatlan kéziratok elleni hatósági intézkedéseknek. Ezekhez sorolható Lukács Gy. egyes tanítványainak megrendszabályozása (1973), Haraszti M. „izgatási" pere (1973), Konrád Gy. és Szelényi I. őrizetbe vétele (1974). Az első kiadványok gépírt formában, ill. gépírásról xerox eljárással készített másolatokban terjedtek. Az 1980-as évek elejétől a szamizdatot konspiratív módon beszerzett és működtetett stencil- vagy nyomdagépeken állították elő. Külön ágat alkottak a reprint kiadványok, amelyek hol a forgalomból régen kivont műveket (pl. Hamvas B. esszéit), hol a cenzúra által visszatartott írásokat (pl. Ilylyés Gy. Szellem és erőszak c. tanulmányát) hozták nyilvánosságra. O Bár a magyar szamizdat — a szépirodalom viszonylag széles legális játéktere következtében — mindvégig erősen publicisztikai jellegű maradt, számos irodalmi vagy tudományos munkát is közzétett. Gépírt formában terjedt M. Racovski (Bence Gy. és Kis J.) A marxizmus a szovjet típusú társadalmakban (1976), Konrád Gy. Beszéd a velencei Biennálén (1977) és Zsillé Z. Ökonómia vörösben és feketében (1978), valamint Libertarius (Szalai P.) Magyarország 1984-ben c. tanulmánya. Belső közlöny szerepét töltötte be az 1977-ben Komis M. és Sulyok M. által kezdeményezett Napló. A korai szamizdat reprezentatív válogatása a párizsi Magyar füzetek c. folyóiratban, továbbá egy francia és egy lengyel nyelvű kiadványban is napvilágot látott. Népszerűsítésében jelentős szerepe volt a müncheni Szabad Európa Rádió magyar adásának. O A mo.i szamizdat első nagyobb szabású vállalkozásai közé tartozott Kovács A. A marxizmus a negyedik évtizedben c. interjúgyűjteménye (1977), a Kenedi J. által szerkesztett Profil c. antológia (1978), a Donáth F. irányításával kiadott Bibó-emlékkönyv (1980) és a Kőszeg F. szerkesztette Feketében c. szépirodalmi antológia (1982). Demszky G. AB-Kiadója jelentette meg Petri Gy. Örökhétfő c. verseskötetét (1981). Konrád Gy. Az állami ember és a cenzúra c. tanulmányát (1982), Tamás G. M. A szem és a kéz c. esszéjét. Krassó Gy. Magyar Október kiadója adta közre Haraszti M. Darabbér c. irodalmi szociográfiáját (1985). O Miután a mo.-i szamizdat irodalomban számos ismert szerző (pl. Csalog Zs., Csoóri S., Eörsi I., Könczöl Cs., Radnóti S.) rendszeresen közreműködött, a hivatalos irodalomirányítás ún. konzultációs lis137

SZAMA ták — valójában alkalmi letiltások — révén próbálta útját állni a „kettős publikálásnak", vagyis a legális és illegális nyilvánosságban való egyidejű részvételnek. Másfelől a kultúrpolitika a publikációs lehetőségek bővítésével is igyekezett ellensúlyozni a szamizdat befolyását. így a Bibóemlékkönyvnek minden bizonnyal része volt a bibói életmű részleges újrakiadásában. Egészében véve azonban a szamizdatot rendőri problémaként kezelték. A főleg „sajtórendészeti vétség" címen indított, elkobzásokkal és pénzbüntetésekkel járó intézkedéssorozat (így 1982 végén az ún. i?aj'A;-butiknak, az illegális irodalom terjesztőközpontjának felszámolása) érzékeny veszteségeket okozott a szamizdatnak. Az 1980-as évek elejétől mégis fellendülés következett: a kiadványok példányszáma ekkor érte el az ezres nagyságrendet. 1981 végén jelent meg az emberjogi ellenzék folyóirataként a Beszélő, mellette a Kisúgó, a Demokrata, a Hírmondó, a Magyar Zsidó, a környezetvédők Vízjel c. közlönye, A Duna Kör Hírei, a pacifista csoportok Dialógus és Alulnézet c. folyóirata, a Galá?itai Gy. szerkesztette művészeti témájú Artpool, az irodalmi Égtájak között, valamint számos alkalmi kiadvány. Külföldi irodalmi művek is napvilágot láttak, részben a Beszélő mellékleteként kiadott Máshonnan Beszélőben, részben az AB, az ABC, a Magyar Október, a Katalizátor Iroda és más kiadók gondozásában, pl. V. Havel Az audiencia c. színműve (1983), G. Orwell 1984 c. regénye (1984), M. Kundéra A létezés elviselhetetlen könnyedsége c. regénye (1987). A szamizdat nyilvánosságra hozta, ill. ismertette az irodalmi cenzúra számos bizalmas dokumentumát, így a Bibó-emlékkönyvről szóló ún. Knopp-jelentést, a Tiszatáj és a Mozgó Világ c. folyóiratok ellen foganatosított intézkedések részleteit. O 1988 után a szamizdat fokozatosan megszűnt, ill. beolvadt a cenzúrától megszabadult sajtó és irodalom szerkezetébe. (Pl. a Beszélőc. folyóirat 1990 januárjától legálisan megjelenő hetilap lett.) A piacgazdaság kialakulásával azonban a volt szamizdat kiadványok legtöbbje versenyképtelennek bizonyult és megszűnt. O Kiad.: Szamizdat, '81—'89. Válogatás a „Hírmondó" című folyóiratból (1990); A Napló, 1977—1982 (válogatás, 1990); Beszélő, 1—3. köt. (1992). O írod.: Haraszti M.: A cenzúra esztétikája (1991). Dalos György számlálószó: egyes nyelvekben (pl. a sino-tibeti, thai, ausztronéz, maja nyelvekben) külön ->szófaj, másokban (pl. a ma-

gyarban) a főneveknek szintaktikai lag viszonylag jól elkülönülő és jelentésében is jellegzetes alosztálya. Legtipikusabban „elvont" jelentésű számnevek, mutatónévmások és „konkrét" jelentésű főnevek között jelennek meg, de előfordulhatnak más szerkezetekben is (pl. „egy szál rózsa", „egy rózsaszál", „a rózsa szálja"). A számlálószók egyik fő csoportja az ún. osztályozóké, amelyek a főneveket az általuk jelölt entitás típusa szerint, a másik fő csoport, a mérőké pedig a mennyiség terminusaiban specifikálják. A számlálószók közé sorolhatók tehát a legkülönbözőbb szállítóeszközöket, tartályokat, adagolókat jelölő szók (pl. „kanál", „láda", „szekér"), amikor — a magyarban a gyakran használatos ,,-nyi" képző nélkül is — mennyiséget jelölnek, valamint a mértékeket jelölő szók, pl. „egy szem /fürt/puttony/ k i l ó . . . szőlő". Feltehetően a világ valamennyi nyelvében van számlálószó, azonban a különböző nyelvek különböző mértékben hajlamosak számlálórendszerek kiépítésére. Á japáné pl. jelentős részben átvétel a kínaiból („nin" embereket, „hiki" állatokat, „wa" madarakat, ,,ko" darabszerű, „hon" hoszszúkás, „ m a i " széles, lapos dolgokat jelölő főneveknek). A maláj és a belőle kialakult indonéz végső soron ugyanazon nyelv változatainak tekinthetők és a köztük levő egyik legfontosabb különbség éppen a gazdag maláj számlálószórendszer elsorvadása az indonézben. Míg a malájban több tucat számlálószó van, az indonézben csak három osztályozó: „buah" 'gyümölcs' az élettelen dolgokat, „ékor" 'farok' az állatokat, „orang" az embereket jelölő főnevek számlálószava. A magyarban a legátfogóbb számlálószók alak szerint, a dimenzióknak megfelelően specifikálnak: „szem", „szál", „darab". (Közülük csak a „szem" nem elsősorban számlálószó.) Számlálószószerűen viselkedik még a magyarban néhány pars pro toto elven embereket jelölő szó is („fő", „lélek", története alapján a „személy" is ide sorolható). A magyar „darab", japán „ko", maláj „buah" egyben a jelentésükben legsemlegesebb számlálószók, amelyeket az illető nyelvekben általánosan lehet használni — a számlálószók tucatjaival rendelkező malájban alkalmanként a megfelelő, speciális osztályozó számlálószók helyett is. O A számlálószók és más hasonló, a külvilág jellegzetességeit kiemelő nyelvi mechanizmusok (bantu, kaukázusi, ausztráliai nyelvek névszói osztályai, athapaszk osztályozó igék stb.) az —•etnolingvisztikai vizsgálódások kitüntetetten fontos tárgyai. O Írod.: Hadrovics L.: A funkcionális ma-

138

SZAMA gyar mondattan alapjai (1969); uő: Történeti magyar jelentéstan (1992); K. Allan: Classifiers (Language 53, 1977); P. Friedrich: Language, Context, and the Imagination (1979). Kicsi Sándor András •

számmisztika: A számok és a betűk — mint elvont műveletek eredményei —- az ősidők óta különös tiszteletben álltak. A betűkkel és a belőlük alkotott szavakkal, mondatokkal végzett misztikus műveletek a szómágia körébe tartoznak. A számok tisztelete egyidejű a betűkével, különösen azoknál a népeknél, amelyeknél a betűk egyben számokat is jelentettek (pl. a héber írás, a római írás és a belőle kialakult római számok). Bizonyos számok azonban a többieknél is kiemeltebb szerephez jutottak; ezek főként a 3, a 7, a 13, ill. kombinációik, másrészt (egy másik szemlélet megjelenési formáiként) bizonyos páros számok: a 2, a 4, a 6, a 10, a 12, a 100, a 360 és ezek kombinációi, ill. hatványai. (A számok által jelképezett mágikus tartalmakat —>szimbólum.) A számokkal rejtett üzeneteket is megfogalmaztak, amelyeket csak beavatottak tudtak megfejteni (-*gematria, kabbala). O Az irodalmi szövegekben a számmisztika háromféle formában jelentkezhet. 1. A hatás kedvéért kimondanak vagy leírnak bizonyos számokat tőszámnév, sorszámnév, ill. osztó- vagy szorzószámnév formájában. Ez a típus a ->mágikus szövegekben mutatható ki. O 2. A szavakat annyiszor ismétlik meg, amennyi a mágikusnak tartott szám. Az ismétléseket rendszerint ismétlődő mozdulatok kísérik a -^rítusban. A hármas szám uralma alatt álló görög-római varázslásban, ill. az ezt felidéző irodalmi alkotásokban az első két típus egyszerre is előfordulhat: ter se convertit, ter sumptis flumina crinem irroravit aquis, ternis ululatibus ora solvit... háromszor perdül, háromszor hint a hajára fürge folyóvízből habokat, háromszor üvöltő hangja riad. . . (Ovidius: Metamorphoses VII. 170—172. sorok, ford.: Devecseri G.)

Az idézetben a hármas szám háromszor fordul elő. O 3. A legmagasabb szinten akkor nyilvánul meg a számmisztika, ha szerkezet-formáló erővé válik, a) Számmisztika a mikroszerkezetek szintjén. A mágikusmisztikus szövegekben vannak olyan elemi szerkezetek, amelyekben a számszerűségek a mű struktúráját még nem érintik, csak a mondatszerkezetet befolyásolják, a szintaxist alakítják. A legegyszerűbb ilyen szer-

kezetek azok a rövid mondatok, szintaktikai egységek, amelyek a misztifikált számot a szavak számában teljesítik ki. A hármas szám elérésére már a legrégebbi bűvölök, ráolvasok, varázsigék kialakítottak egy szintaktikai formulát, amelyben az egyébként is mágikus erővel bíró imperativus (felszólító mód) és vocativus (megszólító eset) áll egymás mellett, s a két elem valamelyike megismétlődik. (Az -*•ismétlés nemcsak a háromszavas egységet alakítja ki, hanem önmagában is mágikus erejű.) Egyiptomi varázsszövegekben a hármas tagolású szintaxisok minden típusa előfordul: a vocativus megismétlése (a név apró variálásával): ,,Heki kígyó, | Hekeret kígyó, | el veled!"; az imperativus megismétlése: „Jöjj, | isteni kilencség, | jöjj az én hangomra!"; a voeativusból és imperativusból álló egész szerkezet megismétlése; „Vissza, | Rejtett, | rejtőzz el! | Ne engedd, hogy Unisz meglásson téged. Vissza, | Rejtett, | rejtőzz el!" Ne menj oda, ahol Unisz van! Vissza, | Rejtett, | rejtőzz el!" (ford.: Kákosy L.). O A monoteizmust hirdető zsidó vallásban is megmaradtak -*survivalként a korábbi korszakok vallási képzetei. Az istenhez fohászkodó „Ábrahám, Izsák, J á k o b istene" formula egy korábbi hármasság nyomát őrzi, hiszen az ősatyák többen voltak, így nemcsak hármat lehetett volna kiemelni közülük. Jákob szolgálata Lábán házában kétszer hét évig tartott, József álomfejtése a hét kövér esztendő utáni hét szűk esztendőt jövendöli. A korábbi számmisztika így kanonizálódott a monoteista műben. O b) Számmisztika a makroszerkezetek szintjén. Azokban az archaikus vagy folklór irodalmi alkotásokban, amelyek mögött rítus sejthető, gyakran megmutatkozik a rítusra utaló mágikus szám. A népmesékben a szereplők rendszerének hármasságával párhuzamos a szerkezet hármassága. A királynak és a szegényembernek egyaránt három fia van. Mindegyik próbákat kényszerül kiállni, s a próbák mindig háromfokozatúak: vagy egyre nagyobb és szörnyűbb állattal kell megküzdenie, vagy ugyanaz a szörny válik három fokozatban egyre veszélyesebbé (3, 7, ill. 9 fejű sárkány; a kutyák tányér, korong, ill. malomkő nagyságú szeme; az óriás 3, 7, ill. 9 szeme stb.). Ha a próbák a természet elemeinek leküzdését jelentik, a tűz, a víz, a levegő hármassága adja a próbák hármasságát. Ha a király három szép lánya közül az igazi aranyhajút kell megtalálni, a természet egyre nagyobb lényei (bogarak, madarak, állatok) segítenek. Ehhez a hármas szerkezethez ragaszkodnak aztán

139

SZAMA a romantika korától a műmesék vagy mesefeldolgozások is (Hamupipőke ezüst, arany, ill. gyémánt cipője-ruhája; Hófehérke megmérgezésének hármas kísérlete: öv, mérgezett fésű, mérgezett alma stb.). O Az archaikus rítusokat megelevenítő ókori irodalmi alkotások némelyike — követvén a szertartások rendjét — a rítus uralkodó számát valósítja meg a kompozícióban. E jelenség legtisztábban a homéroszi Déméter-himnuszban (—>homéroszi himnuszok) mutatkozik meg, amelyben a rítus lényege a 3-as szám kimondása, felmutatása, kiteljesítése: egy primitív dialektika hármas tagolásának felmagasztalása, a férfi—nő— gyerek hármasság mint az örökkévalóság ideájának kibontása. A himnusz szerkezete ennek megfelelően három részből áll. Az elsőben foglal helyet az expozíció, és indul el a cselekmény; a középső rész maga is hármas tagolású: a főszereplő Démétér bolyongásának állomásait követi; a harmadik rész a megoldás és a himnikus epilógus. O Az európai kultúrkör legelter jedtebb teológiai eszméje a kereszténység kialakulása óta a Szentháromság ideája volt. Ez elsőként teológiai művek szerkezetét határozta meg: Aquinói Szent Tamás Summa Theologicája csupán hármas szerkezetre épül: három nagyobb egység van, s ezek mindegyike három részre tagolódik, e részek kisebb hármasságokra, és így tovább, a legkisebb elemekig. A korabeli esztétikai gondolkodás nem véletlenül hozta kapcsolatba a Summák hármasságát a gótikus építészet hármas tagolású rendszerével, s híven követi Tamás tanítását a firenzei Santa Maria Novella oldal kápolnájának Andrea d,a Firenze (másként Andrea di Bonaiuto) freskója, amely Aquinói Szent Tamás megdicsőülését hármas tagolású kompozícióban ábrázolja. O Dante alkotta meg — talán Szent Tamás művének hatására is — a világirodalom első olyan remekét, amelynek mind mikro-, mind makrostruktúrájában a hármas szám uralkodik. A Divina Commedia 1 + 3 x 33 énekből áll, az énekek háromsoros -*terzinákból épülnek fel. O Mind Szent Tamás Summáiról, mind Dante terzináiról azt tanította a középkori esztétika, hogy amiként a világ minden létezője Isten létére és teremtésére utal, úgy minden dolog megsokszorozása és változatossága (latinul „multiplicatio et variatio rerum omnium", ill. „universorum") Isten lényének örök azonosságát és végtelen változatosságát jelenti. A terzinában elképzelésük szerint egység és sokszerűség egyesül. O A reneszánsz filozófiában a neoplatonizmussal átitatott keresztény tanok a hármassá-

gok kimeríthetetlen fajtáit alkották meg. M. Ficino főművében, a Theologia Platonicában a világ három szférára különül el: az állatira, az emberire és az istenire. A szférák önmagukon belül is hármas osztásúak G. Pico della Mirandola világképe hasonló, de nála az ember — szellemi képességeivel és erkölcsi erényeivel — elérheti az isteni szférát. A múlt, jelen és jövő időhármasságának ókori gondolata is a reneszánsz filozófiában teljesedett ki, ennek illusztrálására születtek a ,,Tre etá", 'Három életkor' (típusú festmények). Az Éjszaka és a Nappal duális ellentétét Michelangelo néggyé oldotta, a ,,három életkor", ,,három korszak" gondolatot pedig Vivaldi szonettekben is megfogalmazott Négy évszaka tágít o t t a ki. O A magyar reneszánsz legnagyobb költője, Balassi is szánt számmisztikával alkotott keretet (egyébként nagyon is evilági fogantatású) verseinek. Az önmaga által összeállított életmű elején a Szentháromsághoz szóló, bevezető himnusz áll, ezt 33 vers követi a házassága előtti Annakorszakból, 33 a Júlia-korszakból, és ismét 33 vers zárta volna le elképzelése szerint a kötetet: e helyre szánta vallásos költeményeit; ezekből azonban csak 10 készült el. (Ezt a — Horváth I. által kifejtett — koncepciót a magyar szakirodalom nem fogadja el egyöntetűen, bár a bizonyítékok igen meggyőzőek: alátámaszthatja a Balassistrófa háromsoros tagolása is.) O Nem a véletlen műve, hanem átgondolt koncepció eredménye az is, hogy az oly sok versformában alkotó Faludi F. Az Ur Jézushoz szóló fohászát 3 soros strófákban írta, s az egész vers hat (azaz 2 x 3 ) szakaszból áll. Azért is feltűnő ez a kompozíciós elv, mert Faludinak ez az egyetlen, háromsoros strófákból álló költeménj^e. O Az európai kultúrkörben szinte egyeduralkodó hármas számmisztika példatára végtelen. Ottlik G. Iskola a határon c. regényének kezdő szakaszában is ott rejlik az Isten mindenhatóságába vetett hit egy ház homlokzati feliratán, és e felirat hármas tagolása adja a könyv három fő fejezetének címeit: NON EST VOLENTIS — NEQUE CURRENTTS — SED MISERENTIS DEI. Ennek a hármasságnak nemcsak a fejezetbeosztás felel meg, hanem az idősíkok hármassága is, amelyek visszafordítva peregnek a cselekményben: 1957, 1944, 1928. O Az európai irodalom egyéb hármas tagolásai (a drámák hármas szerkezete, a bevezetés— tárgyalás—befejezés konvenciója stb.) már nem a számmisztika törvényei szerint alakultak, -*tria loca. O Érdekességként említhetők olyan példák is, amelyek nem a

140

SZAMA konvencionális hármas számmisztikán alapulnak. A Weöres S. világképében oly gyakran feltárulkozó dualizmus gyakran jelentkezik a kompozíció kettősségében, ami a keleti vallások bipoláris sajátságaira utal: fény és sötétség harcára, a férfi és nő különbségére és egymásra utaltságára, az aggastyánban ott szunnyadó gyermekre s a gyermekben már ott megbúvó aggastyánra. A 20. sz.-ban tehát olyan misztikus elvek is felbukkanhatnak a múltból, amelyeket a kereszténység két évezrede eltemetett. D. Barthelmy Dead Father ('Halott apa', 1987) c. regényében pl. a címszereplő tetemét egy rejtélyes országon — az emberiség múltján — keresztül utaztatják, ahol tájanként más-más számmisztika uralkodik: végigbolyongják a titokzatos 2-es, 3as, 5-ös, 6-os, 7-es régiókat. A regény szerkezete mindig az éppen követett misztikus számnak megfelelően alakul. Barthelmy regénye számmisztika ugyan, de szekunder világkép: nosztalgia az emberiség primer misztikus korszakai iránt. O (—•mágikus szövegek, gematria, kabbala, szómágia, szerkezet) O írod.: E. Bischoff: Mystik und Magié der Zahlen (1920); F. Domseiff: Das Alphabet in Mystik und Magié (1925); H. Webster: Magic (1948); L. Paneth: La symbolique des nombres dans l'inconscient (1953); B. Malinowski: Magic, Science and Religion (1958); A. E. Abbot: Encyclopedia of Number, their Essence and Meaning (1962); R. Assunto: Die Theorie des Schönen im Mittelalter (1962); Kardos T.: Az Árgirus-széphistória (1967); Kákosy L.: Varázslás az ókori Egyiptomban (1969); J. M. Meletyir szkij: Az epikus költészet (Folkloristica I., 1971); J. Schwartz—Winkelhofer—H. Biedermann: Das Buch der Zeichen und Symbole (1972); Horváth I.: Néhány adalék a Balassi-sor számmisztikái elemzéséhez (Acta Iuvenum, 1972); V. J . Propp: A mese morfológiája (1975); G. G. Seholem: La kabbale et le symbol ique (1980); Szepes Erika: Hármasságok a homéroszi Démétér-himnuszban; Hekafcé mint a bölcsesség szimbóluma (Mágia és ritmus. Vallástörténeti és verstani tanulmányok, 1988); R. Goetschel: A kabbala (1992). Szepes Erika számnév: szófaj, melynek megközelítő meghatározása az, hogy vele a nyelv a világ mennyiségi viszonyait ragadja meg és tükrözi. Hagyományosan megkülönböztetnek sor-, tő-, tört-, szorzó-, és határozatlan számnevet. A számnevek tanulmányozása módszertani és elvi szempontból azért igen

jelentős, mert a nyelven belül viszonylag zárt részrendszert képeznek (hasonló okokból jelentős a rokonsági nevek elemzése). O A világ nyelvei a számnévi rendszer tekintetében komoly eltéréseket mutatnak; elég csak az osztályozó szemléletre utalni (ennek példái a kelet-ázsiai nyelvek numeratívái, melyek csökevényes megfelelője a magyarban az ,,egy fej káposzta", és nem ,,egy káposzta"). Fontos tanulságokkal szolgálnak a számnevek a számfogalom kialakulásáról és jellegéről: mivel a számnév a számfogalom kifejeződése, belőle visszafelé lehet következtetni. Ezt az —>etimológia és általában az ősnyelvészet végzi, fontos művelődéstörténeti adatokat szolgáltatva például a kultúrakörök egymásrahatásáról. (Erre példák a mai franciában is meglevő nem decimális — nem tízes — képzésű számnevek). A nyelvészet alkotó szerephez is jut néha a számnevek jóvoltából, pl. amikor a technika és a tudomány fejlődése nyomán új számnevet kellett létrehozni, a M. Pei idézte ,,googol"-t. A számnevek és a -*•számmisztika kapcsolata a példák és tanulságok végtelen sorának forrása. A művelődéstörténetben külön vizsgálandó a számok és így a számnevek lejegyzése, reprezentációja, a különböző számírási rendszerek fejlődése is. O A számnevek használata stilisztikai szerepű is lehet. A köznyelv is használ állandósult kifejezésként konkrétszámokat („ezer éve", „egy millió" stb.) nagy vagy határozatlan értékek hetyett. Nemcsak mint nyomósító eszközök, hanem inint stílusfestők is szerephez jutnak a számnevek, ilyen a „harrnadfél"-szerű régies alakok használata, vagy számok szimbólumként való szerepeltetése az irodalom legtöbb területén, beleértve természetesen a népköltészetet. O (—>szófaj) O írod.: Fábián P.—Szathmári I.—Terestyéni F.: A magyar stilisztika vázlata (1958); M. Pei: Szabálytalan nyelvtörténet (1966); H. Brandt (szerk.): Grammars for Number Names (1970). Terts István szamoai irodalom: A Nyugat-Polinéziában fekvő, tizenhat szigetből álló Szamoaszigetek lakossága antropológiai, nyelvi és kulturális szempontból a polinézekhez tartozik (—•Polinézia irodalma). A szigetek a hagyományok, de a kutatás szerint is az elsők között (i. sz. kezdete körüli sz.-ok) népesültek be polinéziaiakkal. A szigetek a 19. sz. második felében kerültek az európai kultúrával intenzív kapcsolatba, a lakosság ma különféle keresztény felekezetekhez tartozik. A korábban német gyarmati ura141

SZAMA lom alatt álló kilenc nyugati sziget ma önálló állam Nyugat-Szamoa néven (területe 2835 km 2 , lakossága 160000 fő), a hét keleti sziget az USA birtoka, területe 195 km 2 , lakossága 35 000 fő. A szigetek mindkét részén a kezdetleges mezőgazdaság a számottevő jövedelmi forrás. O A szamoai mitológiai történetek emlékeztetnek azokra a mítoszokra, amelyek Polinézia más részein is ismertek. A főnökök a főistenekre vezetik vissza nemzetségüket, származásukat és dicsőségüket a korero néven ismert énekmondók hirdetik. Széles körben elterjedt mitológiai ciklus alakult ki a kultúrhérosz és félisten Ti'iti'i körül (—>Maui), aki az embereknek ellopta a tüzet, felemelte az eget és megpróbálta nekik az örök életet megszerezni. A szamoai mitológia ismer még történeteket egy Holdon t e t t látogatásról, amelyet Szina asszonnyal hoznak kapcsolatba (Polinézia más részein Hina). Számos etiológiai mítosz és mese magyarázza az egyes szigetek és más természeti jelenségek nevét és eredetét. O A szamoai mesék csodás születésekről, óriásokról, hatalmas hegyekről és égig érő fákról, a fák közötti csatákról stb. szólnak. Néhányukban a kannibalizmus nyomai fedezhetők fel. Ellentétben más polinéziai szigetekkel, elterjedtek az állatmesék, amelyeknek kedvelt témája az állatok közötti harc. Történeti legendákat is feljegyeztek, így pl. egy Fidzsi-szigetbeli törzsfőnök látogatását Szamoán. A szamoaiak kiválóak a retorikában, hivatásos szónokaik beszédeit irodalmi műveknek lehet tekinteni. O A szamoai költészet gazdag és változatos. Népszerű dalokat énekeltek elmúlt eseményekről az evezőlapátok ritmusára. Sok harci daluk van, ismerünk még dalokat a törzsfőnökök dicséretére, gyászdalokat, siratókat, szerelmi énekeket, rímes játékokat, találós kérdéseket, ráolvasásokat és imákat. A költői műveket többnyire énekelték (egy személy kezdte és a kórus folytatta), gyakran társultak tánccal is. A közmondások gyakran szólásmondás jellegűek, és számos helyi történelemre, hagyományokra és a környezetre vonatkozó utalást tartalmaznak. 1834-ben bevezették az írást, azóta jelennek meg fordítások európai nyelvekből, az említésre méltó művek és folyóiratok egyelőre váratnak magukra. Az írott irodalom első, angolul író nemzedékét A. Wendt, E. Sa'aga és S. Malija képviseli. O írod.: A. Kriimer: Die Samoa-Inseln (1902—1903); uő: Hawai, Ost-Mikronesien und Samoa (1907); Rákos S.—Bodrogi T.: Táncol a hullámsapkás tenger (Óceánia népeinek költészete, 1976). Viktor Krupa

szamojéd irodalom és irodalmi formák: -*enyec irodalom és irodalmi formák, kamassz irodalom és irodalmi formák, nganaszan irodalom és irodalmi formák, nyenyec irodalmi formák, nyenyec irodalom, szölkup irodalom és irodalmi formák Szamojla, Uladzimir Ivanavics (Minszk, 1878. jan. 17.—?, 1941): belorusz publicista, irodalomkritikus. 1916-ban elvégezte a petrográdi egyetemet. Részt vett az irodalmi és társadalmi mozgalmakban, a Mincsuk ('Minszki ember') nevű irodalmi társaság egyik alapítója volt. 1908-tól minszki és vilnai periodikákba dolgozott. A néptömegek felvilágosításáról és a belorusz iskolák szükségességéről szóló cikkei mellett többek közt Ibsenről, Maeterlinckről, Gorkijról írt esszéket. Az elsők közt méltatta J. Kupala irodalmi munkásságát. O A Tumani ('Ködök', 1909) c. kötetében A. Blok költészetének motívumait elemezte. A költővel irodalmi levelezést is folytatott. 1918tól Vilnában élt, gimnáziumokban tanított és a vilnai sajtóban dolgozott. 1918-tól 1922-ig vilnai újságokban Sziriusz és V. Sz. álnéven cikksorozatot jelentetett meg a vilnai területről és a lengyel imperialista politikáról. 1923—1927-ben a felszabadító mozgalmat támogató nyugat-belorusz időszaki kiadványok egyik legkiválóbb publicistája volt. Recenzióiban és a nyugatbelorusz irodalommal kapcsolatos cikkeiben üdvözölte az írók eszmei, művészeti és műfaji próbálkozásait. Elsőként értékelte K. Szvajak irodalmi tevékenységét. O A Belorusz Munkás-Paraszt Társaság megsemmisülése után felhagyott a társadalmipolitikai életben való részvétellel. 1928— 1929-ben több német és lengyel nyelvű kiadványban és újságban cikkeket írt a régi földművelő hagyományokról, a nemzeti felszabadító mozgalom kialakulásának korára jellemző belorusz népszokásokról. O Az 1930-as években főként a Kalossze c. folyóiratba írt, Ul. Csemer, Ul. Sz. álnéven. Ezekben a cikkekben a régi irodalmi emlékekről, a belorusz művészeti és kulturális élet különböző kérdéseiről szólt. O írod.: Sz. H. Alekszandrovics: Uladzimir Szamojla—daszledcsik paeziji Janki Kupali (Pesznyi belaruszkaj valadar, 1981). Palásti

Katalin

Szamojlov, Dávid Szamuilovics (írói álnév); Kaufman (eredeti név); (Moszkva, 1920. jún. 1.—Tallinn, 1990. febr. 23.): orosz költő, műfordító. Irodalmi főiskolára járt. 1958-ban adták ki első kötetét Blizsnyije sztrani ('Közeli országok') c. Követ-

142

SZAMA kezetesen távol tartotta magát a közélettől, s még a rendszert bíráló politikai költészetet sem tartotta igazi művészetnek. 1976-ban Moszkvából az észto.-i Párnuba költözött, „belső emigrációba". Utolsó kötetei Tallinnban jelentek meg, igen kis példányszámban. Moszkvai, később párnui háza is a hatalommal szembenálló írók valóságos zarándokhelye lett. 1988-ban költészetét Allami-díjjal ismerték el. O A „háborús nemzedék" költője volt, de műveiben nyoma sincs semmiféle hazafiúi pátosznak, sem tragikus komorságnak; leghíresebb háborús verseire is derűs, dallamos líraiság jellemző: Szorokovije (Szilágyi A., Negyvenes évek, Szovjet Irodalom, 1986, 7.). Költészetében a klasszikusok, elsősorban Puskin hagyományait követve, formai tökélyre, ill. az emlékek, titkok, filozofikus gondolatok aforisztikusan tömör megfogalmazására törekedett. Ennek egyik legszebb példája az Izvecsno pokorni c. verse: Mélázik az ember. Az égre fia néz, arcára pereg le az égbeli méz. Az emberi agyban is éj van, örök, de benne is csillagok ezre pörög. (Csillagok, ford.: Bede Anna)

A rím művészetének különlegesen fontos eleme volt, Knyiga o russzkoj rifme ('Könyv az orosz rímről', 1973) c. külön is foglalkozott vele. Életének utolsó éveiben műveinek tematikája s műfaja egyaránt gazdagabbá vált: a rövid filozofikus költemények mellett — amelyekben egyre gyakrabban a költészet tehetetlenségét fogalmazta meg a világ titkaival szemben — hosszabb poémákat, népköltészeti ihletésű balladákat, történelmi drámákat is írt, és megjelentek készülő, halála miatt azonban befejezetlenül maradt önéletrajzi prózájának első fejezetei, naplójegyzetei és háborús visszaemlékezései is. Korábbi hite, miszerint a versben mindent ki lehet mondani, megrendült, s ki akart lépni az egyre kevesebb emberhez eljutó költészet zárt világából. Prózája sziporkázóan szellemes volt: Pamjatnije zapiszki ('Emlékeztető feljegyzések') c. önéletrajzi regényének elkészült fejezeteiben az 1920—-1930-as évek Moszkváját festette meg. Az 1970-es évek közepén írt háborús visszaemlékezésében mélyen és eredetien jellemezte Sztálint, s megjósolta a rendszer közeli összeomlását, naplójegyzeteiben pedig tömören, s ugyanakkor mélyrehatóan vizsgálta a szovjet társadalom sájátos jelenségeit, az antiszemitizmust, a russzofil—liberális szembenállást, a Viszockij-legendát stb. Rendkívül gazdag volt műfordítói életműve is. A ma-

gyar költők közül többek között József A. és Illyés Gy. számos versét fordította oroszra, ill. tanulmányokban foglalkozott a magyar irodalommal. O Főbb verseskötetei: Vtoroj pereval ('A második átkelés', 1963); Dnyi ('Napok', 1970); Ravnogyensztvije ('Napéjegyenlőség', 1972); Volna i kameny ('Hullám és szikla', 1974); Veszty ('Hír', 1978); Zaliv ('Öböl', 1981); Zvuki za kurganami ('Hangok a dombok mögött', 1988). O Gyűjt, kiad.: Izbrannoje ('Válogatott művei', 1980); Knyiga poem ('Poémák könyve', 1983). O Magyarul: A fekete nyírfa (válogatott versek, Bede Anna, Lothár L., 1968); 1 tan. (Radó Gy., Kort, 1972, 11.); 7 vers (Mezey Katalin, Szilágyi A., Szovjet Irodalom, 1976, 10.); 8 vers (Bede Anna, Fodor A., Simon I., A végtelenség szomja, anto., 1977); 9 vers (Veress M., Nagyv, 1979, 11.); 10 vers (uő. Baka I., Rab Zsuzsa, Szovjet Irodalom, 1980, 12.); 3 vers (Illyés Gy., uo., 1982, 12.); 5 vers (Rab Zsuzsa, Ma mondd! Mai szovjet költők, 1984); 12 vers (uő, Szilágyi Á„ Veress M., Szovjet Irodalom, 1986, 7.); 2 vers (Veress M., Kort, 1987, 11.). O írod.: I. Mihajlov: Poezija poiszkov (Nyeva, 1960, 2.); E. Mezselajtyisz: Pora zrelosztyi (Lityeraturnaja gazeta, 1964, júl. 2.); J. Szidorov: Gluboko licsnaja pricsasztnoszty (Znamja, 1964, 7.); Weöres S.: Egy este Dávid Szamojlovval (Szovjet Irodalom, 1986, 1.); Ju. Boldirev: Dávid Szamojlov (uo., 1986, 7.); Szilágyi A.: Dávid Szamojlov „nedves" költészete (uo.). M. Nagy Miklós számolódás: —>siratóének Szamphea, Preah Reacs (írói név); Ponhea To (családi név); (17. sz.): khmer költő, uralkodó. Apja, II. Chey Chettha király nagy gondot fordított oktatására. A nagyműveltségű herceg Ponhea To néven 1625től 1631-ig uralkodott. Reménytelen szerelme ösztönözte a lírai szerelmi dalok, köztük a khmer szerelmi költészet gyögyszeme, a 24 soros Üzenet Ang VodejneJc c. költemény megírására. O írod.: Ju. M. Oszipov: Lityeraturi Indokitaja. (1980.) Bőgős László Szamszonov, Szemjon Alekszandrovics (Szirjezsur, Udmurt AK, 1931. szept. 1.—): udmurt író, műfordító. Felcserképző intézetet végzett, de az újságírói, ill. írói hivatást választotta. Az 1950-es évek végén kötetben is megjelentek elbeszélései, karcolatai, melyekben személyes élmények alapján a termelőszövetkezeti vezetők és a dolgozók viszonyával foglalkozott. Termékeny szerző. Fordulatos történelmi regé143

SZAMA nyei igen népszerűek Udmurtiában. Néhány művét oroszra is lefordították. Műfordítóként orosz elbeszéléseket és drámákat ültet át anyanyelvére. Az 1980-as évektől az udmurt irodalmi élet vezető személyiségei közé tartozik. O Főbb művei: Azlanye szjuresz ('Üt előre', elb.-ek, 1959); Ljömpu szjaszkaja ('Virágzik a fagyai', elb., 1961); JarcUiszko tone ('Szeretlek', reg., 1963); Kam vagyszin gudirja ('Vihar a Káma fölött', reg., 1966); Vuzer ('Árnyék', reg., 1989). O Oroszul: Puszty tyecsot reka (kisreg.-ek, elb.-ek, publicisztika, 1988). O írod.: Domokos P.: Az udmurt irodalom története (1975); Piszatyeli Udmurtyii (1989). ' Domokos Péter Szamujljonak, Eduárd Ljudvihavics (Pétervár, 1907. aug. 5.—?, 1939. febr. 12.): belorusz író, költő. Pétervárott lengyel gimnáziumba járt. Fiatal éveit apja szűkebb hazájában, egy Bandzeli nevű faluban töltötte. Fűrészelőmunkásként járta a falvakat, majd újságszerkesztőségekben dolgozott: 1930-tól 1933-ig a Csirvonaja Polaccsina, 1934-től 1939-ig pedig a Litaratura i masztactva c. újságokban. O 1928ban jelentek meg első versei. Első elbeszélésében (Aposnyi zakaz, 'Az utolsó megrendelés', 1929) az emberek szocialista kollektívában való átneveléséről írt. Több műve a fasizmus ellen folytatott harcról, a fasizmus demagóg ideológiájáról szólt. (Szusztrecsa ('Találkozás', 1935); Heroj naciji ('A nemzet hőse', 1935). Punkt apori ('Támaszpont', 1935) és Dacska eszkadrona ('A század lánya', 1937) c. prózakötetei jelentek meg. Elbeszéléseiben gyakran megjelenítette a forradalmi hagyományokat: Cahlina kazemata ('A kazamata téglája'), Apavjadannye pra humanyizm ('Elbeszélés a humanizmusról'). A kollektivizálás időszakát ábrázolta a Naszusztracs buducsinyi ('A jövő elébe') c. elbeszélésében és a Paljavnyicsaje scsaszce ('Vadász boldogság'. 1933) c. kisregényében. Az 1938-ban megjelent Buducsinya ('A jövő') c. regényében a grúz nép életét és a szocializmusért folytatott harcát m u t a t t a be. Színműveket is írt, pl.: Pahibel vovka ('A farkas halála', 1939). Fontosabb műveit lefordították orosz, német, lengyel és román nyelvre. O Gyűjt, kiad.: Zbor tvorav 1—2. ('Összegyűjtött művei', 1—-2. köt., 1952); Apavjadannyi ('Elbeszélések', 1967); Buducsinya ('A jövő'. 1970); Apavjadannyi i apoveszc ('Elbeszélések és egy kisregény', 1977). O írod.: V. F. Volszki: Eduárd Szamujljonak; Szlova pro szjabra: Uszpamini ab Rduardu Szamujljonku (1962). Palásti Katalin

Szamut: ->Mut

magasztalása

számvers: 1. a titkosírássá} írt verses szöveg egyik típusa, melynél a betűket számok helyettesítik. O 2. olyan vers, melyben a szavak betűszáma meghatározott számszerűségekhez igazodik. így pl. van olyan számvers, melynek egymást követő soraiban a betűk száma rendre megegyezik a re (3,14. . . ) számjegyeinek értékével (tehát a vers első sora 3, második 1, harmadik 4 stb. betűből áll). Kovács Endre—Szepes Erika Szaná al-Mulk: -*Ibn Szaná

al-Mulk

Szanáí, Abu'l-Madzsd Madzsdud ibn Ádám; Abu'l-Magdüd ibn Adam Saná'i (tudományos átírás); (Ghazna, 1065 k.— uo., 1141 k.): perzsa misztikus költő (--*szúfizmus). Attár és Rúmí mellett a nagy szúfik egyike, a Ghaznavida szultánok udvari költője volt. Életrajza rendkívül homályos. Balkhba, Marvba stb. tett utazásain kívül csak annyi bizonyos, hogy leghíresebb műve, egy az erkölcsökről, észről, szerelemről, filozófiáról és vallásról szóló tanköltemény (-»másznám) a Hadíqat al-haqíqat ('Az igazság kertje') elkészültekor a ghaznai hittudósok eretnekséggel vádolták a költőt. A veszélyes következményektől a bagdadi imám mentette meg. kinyilvánítva, hog}r a mű semmiben nem ellenkezik a vallás törvényeivel. A munka nagy népszerűségnek örvendett, olvasták a derviskolostorokban, s Indiában is elterjedt: Sáh Dzsahán (ur. 1628—1658) idején Abd al-Latíf ai-Abbászi értékes kommentárokkal látta el. A mű a szúfizmus egyik enciklopédiája lett. (Noha egy újabb nézet — Bertyelsz — szerint, Szanáí nem volt jő véleménnyel a szúiizmusról, s az sem bizonyítható, hogy a szúfi rendnek tagja lett volna.) O Külsőleg Dante Isteni színjátékával mutat párhuzamokat másik, kisebb terjedelmű elbeszélő költeménye, a Sayr al-cibád ilá'l-macad ('Isten szolgáinak utazása a túlvilágra') közelebbi összefüggés azonban nem áll fenn. O Az említetteken kívül még öt masznavíja ismeretes: a Tariq al-tahqiq ('Az igazságkeresés útja'); a Quarib-náme ('Az isteni könyv'); Kárndma-i Balkh ('Balkh tetteinek könyve'); valamint az Aql-náme ('Az ész könyve). Masznavi'yaAba,n az aszkézis és a misztika mint életfilozófia jelenik meg. A -+tazkirák még egyéb műveket is tulajdonítanak neki. O Mintegy 30000 versből álló Divári)& aszketikus és dicsverseket, kalandarijjatokut Bharata, indiai színjátszás). O Az epikus költészetet felváltó —>kávja műfaj elemei már a Rámájanában megjelennek, valószínűleg főleg utólagos bővítésekként: hosszas tájleírások, elnyújtott, szubjektív párbeszédek vagy monológok. A lírai elem túlteng a cselekmény rovására, s ez egyre szélsőségesebb dagályossággá fejlődik. Még mentes ettől a hibától az első ránk maradt kávja, Asvaghósa eposza Buddháról (1. sz.). A későbbiek (Bháravi, 6. sz.; Mágha, 7. sz.; Sríharsa, 12. sz. stb.) általában a két nagy eposzból merítik a témát sovány cselekményükhöz. Egyedülálló helyet foglal el a kávja-költészetben Kalhana a legendás ősidőktől saját koráig (12. sz.) terjedő, Kásmír történetéről szóló verses krónikája. O Mindhárom műfaj (líra, dráma, kávja) mestere és egyben a szanszkrit irodalom legnagyobb klasszikusa Kálidásza (4. sz. körül). Sakuntalá c. drámája a főszereplő remeteleány gyöngéd rajzával kiemelkedik a jellemábrázolás

sablonosságából, s Európában is ez váltott ki legnagyobb elismerést a szanszkrit irodalommal való megismerkedéskor, a 18— 19. sz. fordulóján. Eelhőkövet c., ötödfélszáz soros tájleíró költeménye a kávjaköltészet bravúros darabja, mely sok utánzóra talált. Legendafeldolgozó elbeszélő költeményei lírai jellegük mellett sem olyan dagályosak, mint a későbbi kávjaköltészet. O A meseirodalom igen régi és igen gazdag. Buddhista emlékhalmok (sztúpák) kőkerítésén már az i. e. 3. sz.-ban állatmese-jelenetek találhatók, és a Mahábhárata késői részeibe is számos okító célzatú állatmese került be. Az i. sz. 2—3. sz.-ban állították össze a ->Pancsatantra c. állatmese-gyűjteményt, amely perzsa, arab stb. közvetítéssel már a középkorban eljutott Európába, és fíenfey máig vitatott elmélete szerint az egész európai népmesekincs kialakulásában közrejátszott. A Pancsatantra meséi — az ezópusi mesékhez hasonlóan — emberi viszonylatokat vetítenek ki, társadalombírálatot és gyakorlati életbölcsességet tartalmaznak, s nem az egyes állatok sajátos viselkedését ecsetelik, mint az európai népmesék. Az i. u. 1. évezred dereka táján bukkan fel a novellamese, amely a boccacciói novellákhoz hasonlóan a kisemberek (polgárok, parasztok) világába vezet, humoros hangvételű, s némileg laza erkölcsi szemléletű (férjük eszén túljáró, kikapós asszonyok stb.). Égyetlen jelentős gyűjteménye a —• Sukaszaptati ('A papagáj 70 meséje a csalfa asszonyokról'). A novellákkal rokon, rövid anekdotikus-parodisztikus történetek a 2. évezred elején váltak népszerűvé (-» Bharataka-dvátrinsiká). O Legnagyobb elterjedtségnek a tündérmese örvendett, amelyből a hagyomány szerint először Gunádhja állított össze keretelbeszéléses gyűjteményt (i. u. 1. évezred első felében). Elveszett művének későbbi, verses átdolgozása a Kathá-szarit-szágara ('Mesefolyamatok óceánja') — Szómadéva műve (11. sz.) —, a leggazdagabb szanszkrit mesegyűjtemény, 42 ezer sor terjedelemben. Az indiai tündérmese több vonatkozásban eltér az európaitól: több benne a novellisztikus elem; nem csodavilágban játszódik, hanem valóságos indiai helyeket nevez meg; hősei mindennapi életet élnek, és evilági környezetben találkoznak istenekkel és egyéb szellemlényekkel. Szereplői jómódú kereskedők vagy fényes környezetben élő királyfiak, akik nem bátorságukkal vagy ügyességükkel érnek célt, hanem a Sors kiszámíthatatlan szeszélye folytán. Szerkezetére a keretelbeszéléses és betoldásos („beskatulyázásos") technika (amelyet

155

SZÁND az Ezeregyéjszaka is átvett), valamint a prózai szövegbe beágyazott, nagyszámú verses bölcsmondás jellemző. O Szanszkrit regényről csak fenntartással beszélhetünk: nem sokban különbözik a keretelbeszéléses mese- vagy novellagyűjteménytől, kidolgozás tekintetében pedig a lírai leíró elemek túltengése a kávja-költészet prózai párjává teszik. A nagyszámú beágyazott történettől eltekintve, némileg a hellenisztikus görög regényhez hasonlítható szűkkörű (szerelmi) tematikájával és a szereplők hányattatásaival (Dandin, 7. sz.; Bána, 7. sz.). O A szertartások szabályait rögzítő szútrairodalom folytatásaként gazdag tankönyvirodalom virágzott a klasszikus korban: a -*sásztrák, amelyek a szútrák lapidáris stílusától eltérően, összefüggően, sőt kifejezett irodalmi igénnyel fejtegetik az adott tárgyat, akár prózában, akár versben. A jogi irodalomban a legnagyobb tekintélyt Manu törvénykönyve vívta ki. Az államvezetés tudományát a Kautilja (i. e. 3—4. sz.) neve alatt fennmaradt, ám valószínűleg későbbi összeállítású Arthasásztra fejti ki részletesen. A szerelem művészetéről Vátszjájana Káma-szútrája mellett (3—4. sz.?) több más, szépirodalmi jellegű mű értekezik (Dámódaragupta, 8. sz.). Sok mű foglalkozik az esztétikával: Dandin, Várnana (8 —9. sz.); Anandavardhana (9. sz.); Visvanátha Kavirádzsa (14. sz.) Az ind esztétika egyik alaptétele, hogy a költészet feladata a szavakkal kifejezhetetlen érzések megsejtetése: a műalkotásoktól hangnak (dhvani) kell megcsendülnie az olvasó lelkében. Részletezik, milyen hangulata (rasza, 'íz') lehet egy-egy műnek: szerelmes, víg, haragos stb. A mű hatását stiláris ékítmények (alankára) fokozzák: leírások, szójátékok, hasonlatok stb. Tankönyvek keletkeztek a gyógyászatról, álomfejtésről, drágakövekről, matematikáról, csillagászatról stb. Csupán a történetírás (és irodalomtörténet) nem honosodott meg a szanszkrit irodalomban, aminek következtében a művek és a szerzők datálása erősen bizonytalan. O Minthogy a szanszkrit a hinduizmus liturgikus nyelve és a tudományosság hordozója volt, jóval az új-ind irodalmak felvirágzása (13—14. sz.) után is írtak szanszkritul, elsősorban elméleti munkákat, beleértve mindenekelőtt a vallásfilozófiát (Vallabhácsárja, 15—16. sz.). O Magyarul: Mesefolyamok óceánja. Válogatás a szanszkrit elbeszélésirodalomból (szerk.: Vekerdi J., 1982); Szanszkrit líra (anto., szerk.: Vekerdi J., Lakatos J., Szabó L., 1988). O írod.: M. Winternitz: Geschichte der indischen Literatur (1908—1922); A. A. Macdonell:

History of Sanskrit Literature (1920); Schmidt J.: A szanszkrit irodalom története (1923); A. B. Keith: A History of Sanskrit Literature (1928); S. N. Dasgupta —S. K. De: A History of Sanskrit Literature (1947); V. Pisani: Storia delle letterature antiche dell'India (1954); H. Glasenapp: Die Literaturen Indiens von ihren Anfangen bis zur Gegenwart (1961). Vekerdi József Szanthor Mok; Santhar Mok (átírásváltozat); (19. sz. második fele): khmer költő. Norodom király (ur. 1859—1904) utasítására részt vett a Raca ponsavadar ('Királykrónikák') szerkesztésében. Ezekben összegyűjtötte a történelmi legendákat és elkészítette a királyok listáját. Legkiemelkedőbb műve a 16. sz. végén vagy a 17. sz. elején született verses regény, a -+Tum Teav feldolgozása. O írod.: G. Maspero: L'Indochine (1929). Bögös László szant-kavi maráthí irodalom Szantokh Szingh (családi név); Dhír (írói név); (Dadheri, 1922. dec. 2.—): pandzsábí író, költő. A falusi és a kispolgári életből merített témáinak egyszerűsége, érzéseinek őszintesége, stílusának közérthetősége, a mindennapok apróságainak örökérvényű megjelenítése a legszélesebb körökben tette népszerűvé hazájában. O Főbb művei: Szavér hon tak ('Mire reggel lesz', elb-ek, 1955); Sarábí ('Részeg', reg., 1963); Sardb de glassz ('Borospohár', elb.-ek, 1970). Vekerdi József Szantroch [santroh], Tadeusz (Tarnopol, 1888. ápr. 19.—Auschwitz, 1942. márc. 22?): lengyel költő. Orvostudományt, filozófiát tanult a Jagelló Egyetemen és Bécsben, majd gimnáziumi tanár lett. Az 1. világháborúban az osztrák és a lengyel hadseregben szolgált. A 2. világháborúban együttműködött a konspirációs sajtóval; koncentrációs táborban halt meg. O 1924ben csatlakozott a pacifista eszméket, evangéliumi egyszerűséget hirdető Czartak csoporthoz, melynek legkedveltebb műfaja a regionális tájlíra volt. Hagyományos formában írt, zárt ritmikai szerkezetű verseiben a Beszkidek hegyvidékét, a vándorlást, a kalandot és az idilli falusi t á j a k a t énekelte meg. O Művei: Poezje ('Versek', 1905); Z lutni iolnierza ('A katona lantjából', 1916); W zorzach krwi ('Vérvörös hajnalpírban', 1918); Po czabanskim goéciiícu ('A juhászok útján'). Pálfáim Lajos

156

SZAPP Szantszingh Székhón (1908. máj. 30. —): pandzsábi (India) író. A modern novella műfajának sikeres meghonosítója a pandzsábi irodalomban. Regényei és drámái a marxizmus erős hatását mutatják, irodalomkritikája is baloldali szellemű (Száhitjártha 'Az irodalom jelentése', 1957). Elbeszéléseiben a lélektani jellemzés mestere. O Művei még: Lahú mitthí ('Véres föld', reg., 1949); Tídzsá pahir ('Hajnalban', elb.-ek, 1958); Szamácsár ('Hírek', elb.-ek, é. n.); Mittar pjárá ('Kedves barátom', drámák, 1970). Negyesi Mária

Olyan a leánykám, mint a gerle, búg keserve, soha meg nem szokja a kalitját, lesi nyitját, odahagyja tüstént s fényözönben messze röppen — csak ha zárva tartanád évek hosszát, szokna hozzád.

O (—>lao irodalmi formák, szóhanglejtéses verselés) O írod.: N. Th. Abhay: La versification lao (Francé-Asie, 1956, márc.— ápr.). Bőgős László Szaparev, Ogánjan Sztefanov (Szófia, 1942. aug. 4.—): bolgár irodalomtörténész. Plovdivban járt gimnáziumba, majd 1967ig szláv filológiát hallgatott a szófiai egyetemen. 1971 és 1973 között a bolgár TV és a Piamák c. folyóirat szerkesztője, 1973-tól tanársegéd, 1978 óta pedig docens a plovdivi egyetemen. Kandidátusi (1976) és doktori disszertációját (1989) a tömegkultúra témaköréből írta, közben évekig az E L T E bolgár lektora, 1991-ben a bolgár TV igazgatója volt. Több tanulmánya jelent meg az irodalmi élet, film, esztétika és a tudományos fantasztikum egyes kérdéseiről. O Művei: Izkusztvo i maszova kultura ('Művészet és tömegkultúra', 1978); Literaturni problemi ('Irodalmi problémák', 1979); Literatura i interpretacija ('Irodalom és interpretáció' 1988). Juhász Péter

Szanudakisz, Andonisz; Antonés Sanoudakés; Andónisz Szanudákisz (új átírás); (Herszoniszosz Irakliu, 1943—): görög költő, irodalomtörténész. Athénban folytatott irodalmi és teológiai tanulmányokat. Pályáját 1968-ban kezdte mint az újonnan megjelent Provlimata ('Problémák') folyóirat társszerkesztője. A görög katonai diktatúra (1967—1974) előtt és alatt írt versei Poria ('Irány', 1973) és Ta Epifania ('Vízkereszt'. 1974) c. köteteiben jelentek meg. 1975-ben tért vissza szülőföldjére, gimnáziumi tanár volt Iraklionban, jelenleg a rethimnoni egyetemen ad elő. Legutóbbi kötetében hangot váltott, áttételesebben jeleníti meg a társadalmi, szociális kérdéseket: Thea ton ofelon ('A kígyók istennője', 1985). O Irodalomtörténészi, kritikusi munkásságának fő törekvése, hogy feltárja és rendszerezze a szülőföldje hatalmas kulturális örökségére (—>krétai reneszánsz) épülő újabb eredményeit, melyeket elsősorban N. Kazantzakisz, P. Preveiakisz, J. Szfakianakisz és M. Dimakisz művei jelentenek, karakterjegyek alapján elkülönítse az újgörög irodalmon belül ezt az új krétai iskolát: I neokritiki logotechniki szholi ('Az új krétai irodalmi iskola', 1978). Papp Árpád

Szapej loka (birmán 'Az irodalom világa'): birmán (Burma) művelődési folyóirat. A Burmai Művelődés Terjesztésének Társasága alapította 1928-ban, s a köréje csoportosult fiatal írók Tejpan Maung Va, Min Thuvun, Zodzsi) bontakoztatták ki a művelődéstörténetben —>khitszan néven ismert irodalmi csoportosulást. Bőgős László

Szanuki no Szűke: —>Sanuki no Suke Szanyin, Joann: -*Joszif Volockij szapakot; sapakot ('ölelkező vers'): lao versforma. Strófája négysoros, egy-egy sora 7 szótagos, ->szóhanglejtéses ritmusú, a 3. szótag után sor metszettel, az 5. és a 7. szótagot egybecsengető —• belső rímmel (a sorvégek egymással nem rímelnek): Jüan ják tao |] tan kén hoj hén Dom doi Ihüán |[ hüsz kaj lü kaj Lőj khiel khün || khao ngon müa ngon küt me pá || pün haj nam haj.

Tótfalusi I. (kettőzött szótagszámú) átköltésében:

Szapgir, Genrih Venyiaminovics (Bijszk, Altaj, 1928. szept. 20.—): orosz költő, író. 14 éves korában elhagyta családját és Moszkvába költözött. 1960 és 1984 között mintegy 40 verseskötetet publikált, de csak gyermekverseit engedték kiadni; színdarabjai és rajzfilmforgatókönyvei ugyancsak az ifjúságnak szólnak. Az 1960-as években a Konkrét nevű avantgarde irodalmi-képzőművészeti csoport vezetője volt: Vsz. NyekraszowsA, V. Levinnel, valamint a később emigrált, s számos külföldön megjelent orosz mű címlapját készítő V. BahcsanyjannaX, ill. a Nyugaton botrányhőssé vált E. Limonovval nonkonformista kiállításokat és felolvasóesteket rendeztek I. Holin Moszkva környéki otthonában. Ok maguk — találkozóhelyük nyomán — barakkköltészetnek hívták dísztelen, kemény, nyomatékosan földhözragadt, abszurd verseiket. Szapgir 1973-ban publikálhatta első formabontó költeményét a SZU-ban. 1975től Nyugaton jelentek meg művei, a ,,har-

157

SZAPP madik hullám", a modern orosz emigráció orgánumaiban, így a Tretyja volna (1976, 2.); a Kontyinyent (1978, 16.); a Vremja i mi (1978, 62.) közölt verseiből nagyobb válogatást. Alkotásai bekerültek a -* szamizdat irodalom egyik legnagyobb visszhangot kiváltott vállalkozásába, a Metropol és az Apollon-77 e. almanachba. Egymás után írta és rendezte sajtó alá versesköteteit, amelyek kiadására azonban a legkisebb reménye sem volt. Oolosza ('Hangok', 1963); Pszalmi ('Zsoltárok', 1965); Elegii ('Elégiák', 1968) c. gyűjteményeiből az 1980-as évek végéig csak egy-egy vers vált ismertté, ezek filozófiai mélységekről és rendkívüli formagazdagságról tanúskodnak; a költői én gyakran tárgyakon keresztül szólal meg bennük, játékos, roppant hajlékony nyelven, különös grammatikai struktúrákban. Első verseskötetét Párizsban publikálta a Tretyja volna kiadó, Szonyeti na rubaskah ('Szonettek a kézelőn', 1978) c., amely arra az eseményre utal, amikor 1975-ben az avantgarde művészek egyik betiltott kiállításán Szapgir a vizuális költészet jegyében a látogatók jelenlétében valóban ingkézelőjére írta két szonettjét. O írod.: P. Vajl: Szapgir (Tretyja volna, 1979, 6.). Gereben Ágnes

szapphikon hekkaidekaszüllabon: -*aszklépiadészi verssor szapphikum: ->•szapphói versszak szapphikus hexameter: meter

szapphói hexa-

Szapphó; Sappho; Pszapphó (Mütiléné vagy Ereszosz, Leszbosz szigete, i. e. 612 k. — i. e. 550 k.): görög költőnő, a legjelentősebb női lírikus. Nevét Pszapphónak írta, de már kortársa, az ugyancsak leszboszi Alkaiosz is Szapphóként emlegette. Életrajzának legtöbb pontja bizonytalan, sőt tudatos, rosszindulatú hamisítás eredménye (pl. a Phaón-epizód). Töredékes és egymásnak is ellentmondó forrásaink alapján valószínű, hogy előkelő családból származott, ugyanis öccse, Larikhosz az arisztokraták tanácsában a bortöltögető feladatát látta el. Másik testvére, a kereskedő Kharaxosz hatalmas vagyont gyűjtött, amelyet — Szapphó rosszallására — egy Rhodópisz vagy Dórikha nevű örömlány társaságában vert el (3., 5., 7., 15. töredék, és Hérodotosz 2,135). Szapphó 98. és 132. töredéke szerint a költőnőnek volt egy lánya, Kleisz, arról azonban sajátos módon említést sem tesz, hogy férjét hogy hívták. A leszboszi ariszszapora láb: a —> tribrachisz elnevezése tokrácia belső harcai következtében i. e. 605 és 591 között több évig szicíliai számFöldi J.-nál. A „szapora" (f " Senkung. Az antik mintát követi J . Weinheber alábbi szapphói sora:

160

x

x

x|x

X

[I

X

X

X

X

X

X

Tot ist alles Buch j und daa VVort der Schriften.

SZAPP Az angol költészetben hasonló módon A. Tennyson és A. Ch. Swinburne írt szapphói tizenegyeseket. O írod.: E. Brocks: Die sapphische Strophe und ihr Eortleben (1890); H. Riidiger: Das sapphische Versmass in der deutschen Literatur (Zeitschrift für deutsche Philologie, 1933). Kovács Endre O A magyar verstani szakirodalom Horváth J . nyomán sapphicus tizenegyesnek — pontosabb kifejezéssel magyar szapphi/íM.snak — nevezi az 5 || 6 osztású ütemhangsúlyos magyar verssort is. Már régi verselőink is használták, mint pl. Tinódi: Az terek hiti, !l látjuk, itt elveszte. De vitéz módra || legyen fejünk veszte.

áll, innen nyerte elnevezését. A hagyományos, ám mára meghaladott szemlélet nem ismerte: a szapphói strófa e sorát két sorba tördelve, egy —>szapphói tizenegyesnek és egy -*adóniszi verssornak értelmezte. Ez a sortördelés valóban megfelelt a szapphói strófa későbbi írásképének (s az archaikus görög ritmus értelmezését megnehezítette, hogy a versek sorait folyamatosan írták). Az új elmélet fontos bizonyítéka, hogy a korábbi értelmezés esetén a görög szövegekben szembetűnően sok a -*•szóáthajlás (bővebben -*>szapphói versszak). A szapphói tizenhatos három -^kólovhóX alakult, egy —• krétikuss&\ kezdődik, ezt egy ->fejetlen hippónakteus követi, majd a sort egy —•reiziánus (más néven: fejetlen pherekráteus) zárja. A sor képlete tehát:

Horváth J. szerint talán a Soproni virágének is ezt a sorfajt képviselte, az első sor kezdő felében nyújtással: Virág, tudjad, |j tőled el kell mennem, Es te éretted |j kell gyászba ölteznem.

Többféle strófaszerkezet keretében szerepel. így egyebek közt olyanokban, melyeket a „sapphicum carmen", ,,a sapphicum vers" nótájára szereztek; ezek az antik -*szapphói versszak képletét utánozzák úgy. hogy három 5 || 6 osztású tizenegyest egy ötössel vagv hatossal zárnak. Kialakulásában szerepet játszhatott a -*•szapphói versszak középlatin hangsúlyos változata. Feltételezések szerint Ady szimultán ritmusának kialakításában is szerepet játszhatott e sorfajta: egyfelől a jambikus tizenegyes egyik hagyományos metszetű változatát fejlesztette tovább, másfelől pedig a régi magyar irodalom hasonló tagolású tizenegyesére gondolhatott, s így ez utóbbit mintázta rá a jambusi mértékre, mint pl. a Vén diák üdvözletében:

O (->szapphói versszak)

szapphói versszak; szapphói strófa; sztrophé szapphiké logaoedikus versmérték, szapphói tizenegyes, szapphói tizenhatos) O írod.: Négyesy L.: A magyar mértékes verselés története (1892); G. Mazzoni: Per la storia della saffica in Italia (Atti deli' Accademia delle Scienze di Letteratura ed Arti, 1894); H. Gleditsch: Metrik der Griechen und Römer (1901); P. Maas: Griechische Metrik (1923); H. G. Atkins: A History of Germán Versification (1923); G. Highest: The Classic Tradition (1949); Horváth J.: Rendszeres magyar verstan (1951); W. J . W. Koster: Traité de métrique grecques suivi d'un précise de métrique latiné (1953); J . Irigoin: La structure des vers éoliens (L'Antiquité classique, 1956); uő: Colon, vers et strophe dans le lyrique monodique grecque (Revue Philologique, 1957); Gáldi L.: Ismerjük meg a versformákat (1961); B. Snell: Griechische Metrik (1962); M. Pavic: A szapphói versszak Vitkovicsnál (Hungarológiai Közlemények, 1978, 36—37.); Szepes E r i k a Szerdahelyi L: Verstan (1981); uők: A mú-

Szaprika, Hanna Joszifavna (Kurkarscsina, 1911. jún. 16.—?, 1962. máj. 14): belorusz írónő, fordító. 1930-ban a mszciszlavszki tanárképző technikumot, 1933-ban pedig a Belorusz Felsőfokú Tanárképző Főiskolát végezte el. 1933—1962-ben a Belorusz Állami Kiadóban dolgozott. O 1928tól kezdve jelentek meg írásai. 1959-ben adták ki a Káli v szerei vjaszna ('Amikor a szívben tavasz van') c. prózakötetét. Kínai, orosz és ukrán írók műveit fordította belorusz nyelvre (Apavjadannyi kitajszkih piszmennyikav, 'Kínai írók elbeszélései', 1953). Palásti Katalin Száraládász (15. sz. eleje): orijá (Tndia) költő. Egyszerű, írni-olvasni alig tudó paraszt volt. Valószínűleg tehetősebb bátyjának támogatása tette lehetővé, hogy megírhassa főművét, a Mahábhárata orijá átdolgozását, amely máig az orijá irodalom legnépszerűbb darabja. Átdolgozása azért igen értékes, mert szanszkrit műveltség híján csupán hallomásból ismerte az eredetit és így tősgyökeres paraszti szemléletű, természetes egyszerűségű művet alkotott. (így a —• fíhagavad-gítá sem foglal el benne központi helyet.) Az eposz hőseit orijá földre viszi, ott Judhisthirával feleségül veteti egy orijá kereskedő lányát. Az eredeti eposz kasztszellemével ellentétben, kaszton kívüli szereplőket vonultat fel a műben. Kevésbé jelentős Csandí-purána ('Kálilegenda') és Vilanká-Rámájana c. műve (utóbbi a Rámájanához kapcsolódó, késői, bizarr legenda átdolgozása). O írod.: M. Mansinha: History of Oriya Literature (1962). ' Vekerdi József

165

Szarandarisz, Jorgosz; Sarantarés; Jórgosz Szarandárisz (új átírás); (Konstantinápoly, 1909—Athén, 1941. febr. 26.): görög költő. Ifjúkorát Olaszo.-ban töltötte. Megismerte és fordította a hermetistákat, elsősorban G. Ungaretti h a t o t t rá. Tanulmányokat publikált a francia egzisztencializmusról. Ámikor 1940 októberében az olaszok megtámadták Görögő.-ot, az albán hegyekbe ment, ahol tífusz végzett vele. O A -+Nea Grammata folyóirat köréhez tartozott, abban publikálta olasz fordításait és a lét alapkérdéseire választ kereső, lapidáris,

SZARA sallangtól mentes „rövidverseit". Mindöszsze öt vékonyka füzettel írta be magát a 20. sz.-i görög líra történetébe. O Főbb verseskötetei: 1 agonesz tu hronu ('Küzdelem az Idővel', 1935); Aszteria ('Csillagok', 1935); Sztusz filusz miasz allisz harasz ('Egy ú j öröm barátaihoz', 1940). O Magyarul: 3 vers (Fodor A., Papp A., A bolond gránátalmafa, 1984). Papp Árpád Szarandev, Ivan Atanaszov (Jambol, 1934. febr. 29.—): bolgár irodalomtörténész. A szófiai egyetemen bolgár filológiából szerzett diplomát 1958-ban. Egyetemi tanulmányai után szerkesztő volt a Narodna mladezs (1960), Pulsz (1965—1966), Literatur e,n front (1966—1967); Szofija-presz (1967—1968), Narodna kultura (1969— 1972) c. lapoknál, majd a Bálgarszki piszatel könyvkiadóban (1972—1974). 1974-től az Irodalomtörténeti Intézet munkatársa. Pencso Szlavejkov kato literaturen kritik ('Pencso Szlavejkov mint irodalomkritikus') c. kandidátusi disszertációját 1972ben védte meg. Irodalmi portrékat írt N. Vapcarovxól, H. Jaszenovról, D. Debeljanovról, E. Sztanevről és másokról. Az irodalmi alkotásokat mint esztétikai—filozófiai jelenségeket vizsgálja, valamint a sajátos bolgár életérzés és világlátás vonásait kutatja. O Művei: Geroi i konflikti ('Hősök és konfliktusok', karcolatok, 1967); Imena i godini ('Nevek és évek', tan.-ok, 1967); Kniga za Dora Gabe ('Könyv Dora Gaberől', monográfia, 1974); Pavel Matev (ua., tan., 1974); Zsivot sze dava za zsivot ('Életet az életért', tan.-ok, 1976); Emilian Sztanev (ua., monográfia, 1977); Pencso Szlavejkov. Eszteticseszki i literaturno-kriticseszki vázgledi ('Pencso Szlavejkov. Esztétikai és irodalomkritikai nézetek', 1977). Juhász Péter Szarandi, Galatia; Galateia Saranté; Galátia Szarándi (új átírás); (Patra, 1920—): görög írónő. A 30-asok prózájának hagyományait folytatva jelentkezett a görög kisváros értelmiségi, polgári miliőjében játszódó regényeivel, amelyeknek hősei az elvont jóság eszményét keresve elbuknak a monopóliumok kíméletlen világában. Igazi műfaja azonban a novella. Különösen a gyermekek és az öregek világában otthonos, a belső történések finom tollú ábrázolója. Feltűnést keltettek 1945—1946 között írt elbeszélései, amelyekben a heroikus küzdelem méltatása helyett az egyéni tragikum felé fordult. Legújabb elbeszéléseinek színtere a mani falvak vidéke, ahol a világtól elzárt közösségekben még élnek az

ősi hagyományok, de az ott élő emberek egyre többször kerülnek drámai összeütközésbe az új körülményekkel. O Főbb művei: To palio masz szpiti ('A régi házunk', reg. 1959); Hromata embisztoszinisz ('A bizalom színei', elb.-ek, 1962); Na thimasze ti Vilna ('Emlékezz Vilnára', elb.-ek, 1972); Eleni (elb.-ek, 1982). O Magyarul: 2 elb. (Szobotka T., Nagyv., 1967, 7., 1980, 8.). Caruha Vangelio Szarandisz, Jorjisz; Sarantés; Jórjisz Szarandísz (új átírás); (Athén, 1920—uo., 1977): görög költő, műfordító. Közgazdasági tanulmányokat folytatott, állami tisztviselőként dolgozott. Részt vett az ellenállás harcaiban, verseit is a szabadság eszméje hatotta át. Az 1950-es években eluralkodott költészetén a kiábrándultság és kétségbeesés; a vereségtudat egyik érvényes kifejezője. Kiterjedt műfordítói munkásságából kiemelkednek T. S. Eliot-, Majakovszkijés Jiménez-k tültetései. O Gyűjt, kiad.: Piimata 1—2. ('Versek', 1—2. köt., 1963, 1972). O Magyarul: 1 vers (Papp Á„ Metszéspontok, 1976); 4 vers (uő, A bolond gránátalmafa, 1984). O írod.: F. Delfisz: Jorjisz Szarandisz, i martiria miasz epohisz (1973). Papp Árpád Szaraszvatí: a bölcsesség és ékesszólás istennőjéről elnevezett, havonta megjelenő hindi (India) folyóirat. Első száma 1900ban látott napvilágot egy öttagú szerkesztőbizottság gondozásában. A legnagyobb jelentőségre 1903—1920 között tett szert, Mahávír Praszád Dvivédí szerkesztése idején. Nagy szerepe volt a hindi irodalmi nyelvvé emelésében, így itt jelent meg az első hindi novella is. Olyan szerzők publikáltak benne, mint Maithilisaran Gupta, Rámcsandra Sukla, Prémcsand, Szumitránandan Pant. szárd irodalom: Szardínia a Földközi-tenger második legnagyobb szigete Szicília után. Területe 24090 km 2 , lakossága viszont kevéssel több mint másfél millió a Mo. mintegy negyedrészét kitevő területen. Szardínia romanizációja az i. e. 3. sz.-ban kezdődött; önálló provinciaként a római közigazgatás keretei közt élt a szomszéd Korzikával. A birodalom hanyatlása idején a 6. sz.-ban Bizánchoz tartozott. Fokozatosan négy nagy területi egység alakult ki s megkezdődött a mai tartományi főváros, Cagliari fejlődése. A l i . sz.-tól a pisai és a genovai köztársaság hatalmi befolyása érvényesült, Cagliariban és délen a pisaiak

166

SZARA voltak fölényben. A 16. sz.-ban Szardínia is spanyol uralom alá került egészen a spanyol örökösödési háborúig, amikor 1720ban egész rövid osztrák átmenet, majd újabb spanyol megszállás után véglegesen a Piemonti Kirányság részévé vált, s így Torinóból kormányozták Olaszo. egységesítéséig. Szardínia 1948-ban különleges tartományi státust kapott. O A központtól és az olasz államok nyelvi és irodalmi fejlődésétől távol eső sziget ma több dialektusra tagolódó nyelve sok klasszikus latin maradványt őrzött meg. O A szárd irodalom legrégibb emlékei a cagliari káptalannak a 11. sz. végén keletkezett, részben jogi kérdésekkel foglalkozó 21 irata; köztük egyet görög betűkkel írtak. Közzétételük a neves A. Solmi jogtörténész nevéhez fűződik; tizenhatot sikerült az eredeti alapján, a többi ötöt másolatból közölnie. A középkori századokból fennmaradt egy sereg jogi vonatkozású és az akkor egységesnek tűnő, csiszolt szárd nyelvjárásban megfogalmazott irat, ezek görög eredetű neve condaghe. A középkortól kezdve a szárd kultúra elszakadt az Appennin-félsziget szellemi életétől, tehát a 13. és főként a 14. sz.-tól kezdődő és a legtöbb olasz államra kiterjedő hatalmas irodalmi fejlődésből kimaradt, ugyanakkor a népköltészet virágzott. Az írásbeliség nyelve a spanyol volt. -Jellemző, hogy a Cagliarit is magába foglaló déli terület nyelvjárásában írott misztériumjátékok szövegét, amelyek szerzője A. M. de Esterzil kapucinus atya, spanyol nyelvű magyarázó szöveggel kellett ellátni. A helyzet csak 1720 után változott, amikor Szardínia Piemonthoz került. Az oktatás és az igazságszolgáltatás nyelve 1764-ben lett az olasz. A 19. sz.-ban, sőt még a 20. sz. első felében is elterjedt volt a szárd nyelvű, röplapokra írott alkalmi költészet. A műfajjal foglalkozó rímfaragók nevükkel látták el költeményeiket. A különböző hosszúságú strófákból álló énekekben a legújabb aktualitásokat, a szűkebb és tágabb haza, illetve a nagyvilág eseményeit dolgozták fel, nyilván népes közönség igényeinek megfelelően. O A szigetről származó írók a 19. és 20. sz.ban olaszul jelentették meg műveiket, amelyekben a helyi kolorit érzékeltetésére gyakran adtak tájszavakat a szereplők szájába. O A 19. sz. végén, 1888-tól kezdett rendszeresen publikálni Grazia Deledda (1871—1936), aki a szárd népiesség irodalmi kifejezésére vállalkozott. Az 1926-ban Nobel-díjjaA is kitüntetett írónő a maga korában nagyon kedvelt alkotó volt, akinek számos novelláját és regényét fordították magyarra. írásainak színhelye Szardínia,

amelynek tájai és az ott élő emberek szenvedélyei sokszor nosztalgikus átéléssel jelennek meg. Mindig népét ábrázolja; leírja ünnepeit, szokásait, de megjeleníti érzelmeit és indulatait is. Az archaikus mítoszok is sok helyet kapnak műveiben. A fasiszta kritika — a tőle szinte mindenben elütő szicíliai Vergával együtt — nagyra értékelte Deleddát, ugyanis bennük látták a hazai földhöz való ragaszkodást, az olasz népi karaktert ábrázoló irodalom hivatott képviselőit. S. Satta (1867—1914) a szárd népi kultúra megismertetéséért fáradozott, ő maga is írt népies verseket. A kommunista politikus A. Gramsci is (1891—1937) szárd volt. Elméleti munkássága széles körű; B. Crocéval vitázva vizsgálta az irodalom, a kultúra és a művészetek funkcióját. Az olaszo.-i magaskultúra és a népiesség kettészakadását feltárva Itáliában újszerű vizsgálati módszerrel élt. Szardíniai származása is szerepet játszott abban, hogy az olasz irodalom és kultúra nemzetivé válását és az értelmiségnek a néppel való azonulását tűzte ki célul. E. Lussu (1890—1975) antifasiszta ügyvéd A Marcia su Roma és a háttere c., 1977-ben magyarul is megjelent művében számos részlet található a szardíniai fasiszta térhódításról. A szárd irodalom igazi vonulatához tartozik Giuseppe Dessi (1909—). Első nagy regénye, a San Silvano (1939) lírai önéletrajz némileg Proust modorában; az író gyermekkorának szárd szereplőivel találkozunk minden lapon. A második nagy regénye az Introduzione alla Vita di Giacomo Scarbo ('Bevezetés Giacomo Spano életéhez', 1948) egy szardíniai grófi család válságát elemzi. Ennek főszereplője újra megjelenik Dessi harmadik jelentős regényében, az I passeri (1955: Zsámboki Z., Verebek, 1968) c. műben. A történet időpontja 1945, amikor az amerikai megszállók megjelenésével együtt új rend van kialakulóban Szardíniában. Elena d'Arborea (1964) c. drámája Szardínia 14. sz.-i történetét viszi színpadra. A közelmúlt szárd irodalmának érdekes színfoltját jelenti a híres jogtudós, S. Satta (1902—1975) posztumusz kiadású családregénye, az II giorno del giudizio (1977: Peredi M., Az ítélet napja, 1985), amely több nemzedék sorsán át mutatja be a szerző szülőföldjén az évtizedek alatt bekövetkezett változásokat. O Cagliariban szárd nyelvű napilap is megjelenik; ebben elbeszélések, költemények olvashatók különféle nyelvjárási variánsokban. A szárd akciópárt, amelyet a már említett E. Lussu alapított 1921-ben, a sziget önállóságát és a szárd nyelv iskolai és törvénykezési hasz167

SZARA nálatát szorgalmazza, de a sziget lakosai körében nem talál széles visszhangra. Herczeg Gyula szardizmus; szardiszmosz; sardismus: (Szardínia szigetének görög neve, Szardó után, ill. az onnan származó, ugyancsak szardónak nevezett változatos színű kalcedón, ill. a c h á t ásványok nevéből): a stílushibák egyike az antik retorikákban; szó és szó közti viszonylatban fellépő inkongruencia. Elsősorban a különféle nyelvkeveredéssel előállt hibás szóhasználatot értették rajta, pl. az attikai, dór, ión, eól nyelvjárások keverését (vö. —*cénisme). Efféle keveredés ma is előfordul az olyan irodalmakban, melyekben az irodalmi nyelv mellett igen aktív nyelvjárások élnek (olasz, angol, német, francia, ázsiai, afrikai nyelvterületek). Quintilianus már kiterjesztette a fogalmat, s ilyen hibának mondta a stílusszintek, más és más stílusértékű nyelvi formák keverését is (pl. fenségest az alsóbbrendűvel, a régit az újjal, a költőit a hétköznapival), idézve Horatius ismeretes diszharmonikus — emberfejű lovát: Ábrázolni ha lónyakkal kívánna a festő emberi fot, s tollal tarkázna — vegyítve ezer színt — ínnen-amorman vett tagokat, hogy lent feketés, rút halban végződnék a felül még elragadó nő. elnyomnátok-e — látva, barátaim, ezt — nevetéstek?

Néhány késői költő a második félsor utolsó lábát egy hosszú szótaggal megnyújtotta (— " ). Bahá ad-Dín Zuhair verse jól m u t a t j a a szarí rugalmasságát: Ki férfimódra fáradozol, esztelen, utálatos szolgálatért, veszteden, meddig erősködsz, te bolond, hasztalan ( Jó falatod más helyen is megterem, kínjaidat méltatlanért tűröd el. táncot ne járj koromsötét éjjelen! (ford.: Orbán O.)

O (—>arab irodalmi formák)

Simon Róbert

Szarí ibn al-Kindi ar-Raffá, asz-; as-Saric, ar-Raffa' (tudományos átírás); (Mószul, ? —?, 976): abbászida-kori arab költő. Eredetileg műszövő és hímző volt; a hagyományok szerint a verselést a boltjában megfordult költőktől tanulta ki, s felcsapott vándorköltőnek. Számos fejedelmi udvarban (Aleppo, Bagdad stb.) megfordult, s dics versei vei kereste kenyerét. Könnyed verselése, közvetlen hangja igen népszerűvé tette. O írod.: Germanus Gv.: Arab költők a pogánykortól napjainkig (1961); uő: Az arab irodalom története (1979). Dévényi Kinga

Szarihánov, Nurmurad (Geog tepe, 1906. ápr. 4.—Moldávia, 1944. máj. 4.): türkmén író. Pályáját 1929-ben türkmén nyelvű la(Ars poetica; ford.: Muraközy Gy.) poknál (Gizii Gosun, Szavet Edebijati) Ugyanakkor már Arisztotelész is tudta, s kezdte. Műveiben a nemzeti hagyományomában nagy teoretikusok ismételték, nyokra támaszkodva, ízes népi humorral hogy az efféle keverés-keveredés kitűnően ábrázolja a nomád életformában végbealkalmas a komikus hatás, mindenekelőtt a ment változásokat. O Gyűjt, kiad.: Kitab groteszk hatás elérésére. A szardizmus legis- ('Könyv', elb.-ek, 1951). O Magyarul: 1 mertebb válfaja a —> ma ka ron ikus költészet. elb. (É. Gábor Éva, A kakukk kút, anto., O (—>stílushiba) O írod.: E. Littré: Dicti- 1976). onnaire de la langue francaise (1873— 1892); H. Lausberg: Handbueh der literaszarin: -+türkü rischen Rhetorik (1960). Martinkó András Szarjan, Gegham (írói név); Gegham Szargon: —>Sar tamhári, Sarrukín-króni- Baghdaszari Baghdaszarjan (családi név); (Tebriz, Irán, 1902. dec. 25.—Jereván, ka, Sarrukín születési legendája 1976. nov. 14.): örmény költő, műfordító. szarí; sári' ('gyors'): arab sorfaj. Kifeje- Sokgyermekes, szegény szabó családjában ző nevét a hagyomány szerint a baszrai született. 1922-ben áttelepült Szovjet ÖrdX-Khalíl ibn Ahmad, az arab prozódia első ményo.-ba, egy ideig tanító volt, majd kürendszerezője adta. Az arab tudósok köz- lönböző újságoknál dolgozott. A befelé forvetlenül a —>radzsazbó\ származtatták. O duló, érzékeny lelkű ifjú nagy műveltséget A szarí mindig trimeter. A rendkívül válto- és kiforrott formakultúrát hozott magával. zatos, hajlékony metrum a klasszikus arab Ám a „lélek mérnökeinek" országában költészet egyik kedvenc versformája volt. előbb-utóbb kénytelen volt belehajtani a nyakát a ,,pártos irodalom" keserves igájáAlapképlete (két -^miszrát tekintve): ba. A költészet varázsát azonban a muszájversekbe is igyekezett becsempészni. KiA dijambusok helyett állhat choriambus tartóan ostromolta a tőle idegen poéma műfaját, amely csupán kudarcot hozott v v v a g y negyedik paión 168

SZARA számára: Jerekjerg ('Három ének'); Hrasali szerund ('Csodálatos nemzedék'); Origor Deren. Költészetének legértékesebb részét hazafias és természeti tárgyú versei, valamint vallomásos szerelmi lírája alkotta. Népdalszerű, meghitt verseiből számosat meg is zenésítettek. Tucatnyi nagy sikerű gyermekkönyv szerzője volt. Maradandót alkotott a műfordításban is: Puskin, Lermontov, Heine, Csavcsavadze és főleg Sevcsenko műveit fordította örményre. O „Szocialista" költőként mutatkozott be Jerkir khorherdajin ('Szovjet ország', 1930), Jerkate votnadzajner ('Vas léptek zajai', 1933) és Midzsore ('Dél', 1935) e. köteteiben. Az 1930-as években népszerűek voltak keleti témákra írott balladaszerű versei (Tarzani mormoke, 'Tarzan fájdalma'; Gülnara; Gülkhanda). A 2. világháború idején nemzeti témákhoz is fordulhatott poémáiban: Depi karapnaran ('A vesztőhely felé'); Parki tacsare ('A dicsőség temploma'); Száját-Nova. Ugyanekkor keletkeztek további balladái: Kiparisz ('Ciprusfa'); Peghoszkrja geghuhin ('Az elefántcsont szépség'); Dzseraharsze ('A sellő'); Teghanjev ma,he ('A fiú és a halál'). Az „olvadás" után egyre inkább visszatalált eredeti hangjához (Hatucum, 'Jóvátétel', 1906; Krizantémi, Krizantén', 1968). O Egyéb fő művei: Balladner ('Balladák', 1957); Mterim edzser ('Meghitt lapok', versek, 1972). O Gyűjt, kiad.: Banaszteghcutjunner ('Költemények', 1940); Iiatentir ('Válogatás műveiből', 1951); Jerker ('Művei', 1 -2. köt., 1961); ua. (1—5. köt., 1969—1972); Entirjerker ('Válogatott művei', 1974). O Magyarul: 1 vers (Tandori D., Csillagok órája, anto., 1980); 2 vers (Kerék I., Visszhang, 1987). O írod.: Sz. Manukjan: Gegham Szarjan (1954); H. Restuni: ua. (1958); V. Mnacakanjan: Gegham Szarjani poezian (1963). Szalmási Pál szarkazmus (görög szarkadzo rág, harapdál' igéből); szarkazmosz ('húsba vágó, velőkig ható. maró gúny'): a gúny szélsőséges, bántó, keserű formája. Általában (de nem feltétlenül) az —•irónia. formájában jelentkezik (azaz dicsérő, elismerő, helyeslő akár tisztelő, alázatos kifejezések burkában), de mindenkori személyes, erősen konkretizáló jellegénél fogva az egyszerű irónia „finom" kétértelműségén áttör a nyílt sértés, bántás, megvetés szándéka; a szarkazmus tehát az egyértelműség felé hajlik. Érzelmi légköre az indulat fokán mozog, az általa kiváltott nevetés tónusát az (esetleg csak anticipált) káröröm, a diadal, elégtételvevés adja meg. Hogy a gúny

e formáját alkalmazó beszélő-író s az érintett személy (ügy, dolog) között az eltávolítás mennél nagyobb legyen, a beszélő-író általában túlzásokkal, ill. a retorikaistilisztikai eljárásoknak túlzottan fonákra fordításával él. O A támadó, megsemmisítő szándék azonban gátolja a minden gúnyfajtában jelen levő -»komikum, a nevetséges megvalósulását; gyakran csak indulatos, keserű nevetést, nemegyszer kellemetlen érzést vált ki. A komikus hatás csak akkor következhet be, ha az etikai, társadalmi igazság a gúnyolódó fél oldalán van, s az ellenféllel szemben a fölény olyan mértéket ölthet, hogy éppen a fölény helyzet megváltozása kelti a komikus hatást. Petőfi így gúnyolódik a forradalom előjeleitől megrettent úri osztályon: Dicsőséges nagyurak, hát Hogy vagytok! Viszket-e ugy egy kicsit a Nyakatok ? Új divatú nyakravaló Készül most Számotokra . . . nem cifra, de Jó szoros (Dicsőséges nagyurak. . )

O Ha a szarkazmust alkalmazó személy fölénye nem az erkölcsi, társadalmi igazságban. jogosságban gyökeredzik, művészi hatása csak akkor van, ha az író elvetemiiltség, gőg, cinizmus jellemzéséül használja, mint Shakespeare III. Richárd jellemzésére e részletet (I. felv. 2. szín): ANNA (özvegy királyné a férjéről): 0 . erényes volt. nemes s szelíd. GLOUSCESTER (III. Richárd): Örüljön hát az ég ura, hogy ott van. ANNA; Az égben van, oda te sohasem jutsz. GLOUSCESTER: Köszönje meg nekem, hogy odaküidtem. Ott volt a helye, nem köztünk a földön. (ford.: Vas I.)

Hasonlóképpen jellemzi Arany J. az elnyomott, fiatalabb test vért védő anyára támadó Toldi Györgyöt: Ügy anyám! kecsegtesd ölbeli ebedet, Ojad fúvó széltől drága gyermekedet; Mártsad tejbe-vajba, mint se kímélj tőle. Majd derék fajankó válik úgy belőle.

Saját nevében gúnyolja viszont a két háború közti parlamenti rendszert és politikát Szabó D. a Feltámadás Makucskán c. pamfletjének e részében: „Mindenik párt interpellációt jelentett be a makucskai feltámadás ügyében... maga a kormány p á r t j a . . . is kijelölt egy hivatalos interpellálót. Meg kell mutatni az egész világ színe előtt, hogy a felelős magyar kormány pártja éppolyan távol áll mindenféle feltámadástól, mint bármely ellenzéki p á r t " . O (->•gúny) O 169

SZARA írod.: E. Riesel: Abriss der deutschen Stilistik (1954); A. Kernan: The Cancred Muse (1955). Martinkó András Szarkiszjan, Mekertics Divini (Ahalkalaki, Grúz SzSzK, 1926. máj. 2.—): örmény író. Végigharcolta a 2. világháborút. Leszerelése után pedagógiai főiskolát végzett, tanítóként, majd szerkesztőként dolgozott. Megkésve indult, de hamarosan kiemelkedő szakmai és közéleti tekintélyre tett szert. 1976-tól az Örmény írószövetség titkára volt. O Pályáját verseskötetekkel kezdte: Jerger ('Dalok', 1957); Getak ('Patak, 1959); Karoti jerge ('A vágy dala', 1966), később azonban főleg prózai műveket írt. Elbeszélései, kisregényei és regényei a háborús élmények kimeríthetetlen forrásából táplálkoznak. A hazug sémákkal szakítva a háború hiteles, reális ábrázolására törekedett: Kjanke kraki tak ('Elet a tűz alatt', reg., 1963). Elsőként m u t a t t a be az örmény irodalomban a német fogságot megjárt katonák keserves sorsát: Csakatagrov datapartvacnere ('Az elátkozott sorsúak', reg., 1967); ugyanakkor írásaiban felbukkant a humor is: Zinvorner jev sziraharner ('Katonák és szerelmesek', reg., 1969); Szerzsant Karo ('Karo őrmester', kisreg., 1970); Khaghaghutjun paterazmic aradzs ('Béke a háború előtt',, reg., 1981). Népszerűek lettek ifjúsági kisregényei: Mek varord jev tasznvec ughevor ('Egy sofőr meg tizenhat utas', 1963); Barev, bari arev ('Üdvözlet, jó napot', 1973); Sahmari areghcvace ('A király-kígyó rejtélye', 1981). O Főbb elbeszéléskötetei: Tiramor patkeri ardzsev ('Az Istenszülő képe előtt', 1963); Sat ek pokhvel, aghcsikner ('Nagyon megváltoztatok, lányok', 1964). O Gyűjt, kiad.: Jerker ('Művei', 1—2. köt., 1976—1977). O Magyarul: 1 elb. (Zahemszky L., Délvidéki láz, anto., 1986). Szalmási Pál Szarmaszt: -> Szacsal szarmatizmus; sarmatyzm (lengyel): a 17.—18. sz.-ban uralkodó lengyel nemesi ideológia és életstílus, amely a 19. sz. közepéig meghatározta e társadalmi osztály világszemléletét, szokásrendszerét és kultúráját. A tartalmát tekintve összetett, sokféleképpen értelmezett fogalom a szarmatákra utal, akik az ókorban és a középkorban Kelet-Európában, a Visztula és a Volga között éltek. J . Dlugosz, a lengyelség történetének 15. sz.-i krónikása és követői nyomán a szarmatákat a lengyelek és a korabeli lengyel állam más szláv népei, a ruszinoknak nevezett ukránok és beloruszok, sőt a

litvánok őseinek kezdték tartani. Valójában csak a lengyel és ellengyelesedő, magának dicső hősi múltat kreáló nemesség tekintette elődeinek a szarmatákat, e mítosz szal pótolva a túl távoli ideált: a római köztársaságkori ősöket. A szarmatizmus a 16. sz. végétől, Báthori I. területnövelő lengyelo.-i uralkodása alatt és után teljesedett ki, mint a kultúra önálló típusa, politikai, társadalmi, gazdasági és etnikai feltételek sajátos Összefonódásának eredménye. Csak történeti kategóriákban vizsgálható, de alkotóelemei többségének van megfelelője a szarmata barokk képzőművészetben és irodalomban is. O A nemesség magasabbrendűségét, más rendek és rétegek feletti uralkodásának jogát és kulturális különállását hirdeti, a nemesi múltat és demokráciát idealizálja. A lengyel nemességnek nagy történelemformáló szerepet tulajdonítva messianizmust hirdet: Lengyelo.-ot a mohamedán és pravoszláv veszéllyel szemben a kereszténység védőbástyájának tartja. A 17. sz. közepére általánossá vált a másvallásúak iránti tolerancia hiánya és a más népektől való idegenkedés, ellenszenv. Az igazi lengyel katolikus és nemes, akinek vallásossága a bigottsághoz és fanatizmushoz közelít, bár hite elsősorban a ceremóniák, külsőségek kedvelésében nyilvánul meg; az ideál a földbirtokos és az ősi lovagi eszményt megtestesítő katona. Minden téren a hagyományokhoz ragaszkodik, konzervatív és a patriarchális—falusi életformát kedveli. Szereti a pompát, hangsúlyozza öltözködésének lengyelségét, amiben sok a keleti elem. A változások, újdonságok ellensége. Szellemileg igénytelen, annak ellenére, hogy az antik kulturális örökség folytatójának vallja magát. O 1. A szarmatizmus a 17. sz. közepén vívott háborúkig tartó szakaszának jellemzője a reneszánsz hagyományok barokk szellemű továbbépítése. Kultúráját ekkor még a Nyugattal fenntartott szoros kapcsolatok formálták. Egyik áramlata a királyi és mágnási udvarok kulturális életében játszott jelentős szerepet. O 2. A 17. sz. végéig tartó szakaszában szűkül a nemesi „aranyszabadság", és — az államhatalom gyengülésével párhuzamosan — nemesi és mágnási irányzatra oszlik. A szarmata mítosz erősödik a nemzeti tudatban; a polgárság is átveszi, és — mint W. Kochowski költészetében — misztikus és messianisztikus színezetet kap. Világnézetté válik, amely egyre inkább hagyományőrző, vallásos és idegenellenes. Altalánossá válik a kulturális érdeklődést tekintve korlátolt földbirtokosi életforma, felerősödnek benne a keleti hatások. 170

SZARA A képzőművészetben és irodalomban a hazai elemek előtérbe kerülésével uralkodóvá válik az érett, „hősi" barokk. Fő képviselője a költészetben Kochowski mellett W. Potocki, a prózában , J . Ch. Pasek. O 3. A hanyatló korszak az 1760-as évek közepéig tartott. A lengyel állam meggyengülésével együtt járt a nemesi kultúra hanyatlása, amelyet az 1740-es évektől felvilágosodott reformtörekvések (S. Konarski, F. Bohomolec) —, köztük az oktatás modernizálása — fékeznek. A szarmatizmus utolsó szakasza ugyan Lengyelo. felosztásának idejére esett, (1764—1795), de a felvilágosodás győzelmének hatására kulturális fellendülés következett be. A hagyományőrző nemesi áramlat hívei rendkívül konzervatívok voltak, ám hazafias politikai tevékenységükkel létrehozták az orosz katonai beavatkozást kiváltó bari konföderációt (1768 —1772). Törekvéseik hű kifejezője e szervezkedés névtelen költészete. Az előbbivel ellentétes haladó reformpárti áramlat közéleti publicisztikája (a Monitor c. folyóiratban) szerves részét képezte az irodalmi életnek is. A két irányzat közös nevezője, kapcsolataik alapja a társadalom nagy részének a hagyományos életmódhoz való ragaszkodása volt. Akkor sem szűnt meg teljesen, amikor a lengyel állam földarabolása megkezdődött (1772), és heves harc indult a közelmúlt mint a nemzet pusztulását okozó örökség, a maradiság és a provinciális szűklátókörűség ellen. E küzdelem egyik fő eszköze az irodalom: a szatíra, a komédia, a regény és a politikai költészet, a komikus hősi eposz volt. A szarmatizmus kritikája jól megfért a felvilágosodás eszméi által átformált nemzeti értékek védelmével (I. Krasicki műveiben). Az új kulturális minták mellett felújították a hazai reneszánsz hagyományokat. Az előbbiek alapján szokás felvilágosult szarmatizmusróX is beszélni. Ez fejeződik ki olyan szerzők műveiben, amilyen a vígjátékíró F. Zablocki (Sarmatyzm) és J . U. Niemcewicz (Powrót posla, 'A követ visszatérése') volt, valamint S. Staszic történelmi—politikai értekezéseiben és F. D. Kniaznin hazafias költészetében is. O A szarmatizmus a 18. sz. végén a radikális reformok és a lengyel állam bukása miatt nagyrészt megszűnt, ill. csak a litván—belorusz—ukrán többségű vidékeken élt tovább. Ez érződik A. Mickiewicz Pan Tadeusz c. eposzában, amely egyben jelzi a romantika térhódítását és a nemzeti múlt, főleg a 18. sz. második felének nemesi szabadságküzdelmei iránti érdeklődés megélénkülését. A romantikus szarmatizmusriak is nevezett irodalmi vo-

nulatot képviselő többi szerző alkotásai is a legértékesebbek közül valók: A. Fredro (Zemsta, 'A bosszú') és J. Slowacki (Mazepa, Beniowski) víziói az elveszett szabadságról, a lovagi ideálról és a színes nemesi életstílusról demokratikus hazafiúi és társadalmi eszmévé és értékké fonódtak össze. Ritkábban a konzervativizmus dominált (pl. H. RzewuskinkX). O A szarmatizmus hagyománya az 1846—1848-as forradalmi erjedés idején két irányzatot alakított ki: hazafias—demokratikus tárgyú költészetet, valamint a maradiságnak és a megszállókkal való kiegyezésnek hangot adó irodalmat. A feledésbe merülő legendát H. Sienkiewicznek a 17. sz.-i hősi nemesi múltat dicsőítő történelmi regénytrilógiája a lengyelség tudatának és műveltségének vonzó elemévé tette. J. Harasymowicz nemrég egész kötetnyi „szarmata verset" (Wiersze sarmackie, 'Szarmata-versek', 1983) adott ki. O írod.: Angyal E.: A szláv barokk világa (1961); uő: Lengyel és magyar barokk (Tanulmányok a lengyel—magyar irodalmi kapcsolatok köréből, 1969); J . Tazbir: Kultura szlacheeka w Polsce (1979). D. Molnár István Szarmen (írói név); Armenak Szarkiszi Szarkiszjan (családi név); (Pakhvanc, Töröko., 1901. márc. I.—Jereván, 1984. febr. 18.): örmény költő. Szülei a nagy mészárlás áldozatai lettek, menekülés közben elvesztette testvéreit is. Árvaházban nevelkedett, később tanítóképző technikumot és egyetemet végzett. O Szelíd hangú költő volt, aki nemzeti húrokat pengetett akkor is, amikor azért nem járt köszönet. A népköltészet vonzáskörében alkotott, mintegy 200 versét megzenésítették. Az Örmény SZSZK állami himnuszának szövegírója, ill. közkedvelt dalok (Khendzsujki jerg, 'Asztali dal'; Szirojerg, 'Szerelmi dal') szerzője volt. Első verseit a szülőföld utáni honvágy ihlette: Tricsk ('Repülés', 1935); Jergasztan ('Dalország', 1940). A 2. világháború idején a nemzeti múltból merítette műveinek témáját: Asztgher ('Csillagok', 1942); Hajrenik ('Haza', 1944); Caghk.unk ('Virágzás', 1945) c. A háború után köteteiben előtérbe került a természet, a szerelem, a család: Szerti dzaj nov ('A szív hangján', 1947); Gagatneri karote ('Hegycsúcsok vágya', 1954); Hajreiii tun ('Szülői ház', 1955); Hajoc szirt ('Örmény szív', 1960); Caghkavor dzmer ('Virágos tél', 1964). Több-kevesebb sikerrel poémákat is írt (Khandut khatun, 'Khandut úrnő'; Hajosz u Kartlosz, 'Hajosz és Kartlosz'). Szülőföldjének mondáit és legendáit dolgozta fel 171

SZARA Saghon u Soghon ('Saghon és Soghon'); Harsz u pesza ('Menyasszony és vőlegény'); Camkar; Asztghik c. verseiben. O Egyéb művei: Haji acsker ('Örmény szemek', versek, 1980); Szirt ('Szív', versek, 1981). O Gyűjt, kiad.: Hatentir ('Válogatás műveiből'. 1951); Jerker ('Művei', 1—2. köt., 1976—1977). O Magyarul: 1 vers (Vidor M., A szovjet költészet antológiája, 2. köt., 1955). O írod,.. M. G. Hjuszjan: Szarmen. Kjanke jev grakan goreuneutjune (1969). Szalmási Pál szárnyas szavak: eredetileg a ,,szép kifejezések" szinonimája Homérosznál, de híres személyiségektől származó idézet jelentésben a német, filológiai irodalom geflügelte Worte ('szárnyas szavak') kifejezésének fordításaként terjedt el széles körben, a magyaroknál is. Közismert megfelelője a ->szállóige, műfaji szempontból azonban pontosabb megnevezése a szólás vagy —•idézet. O írod.: G. Büchmann: Geflügelte Worte (1864). Voigt Vilmos Szarrúf, Yaaqúb ibn Níqúlá; Sarrüf, Ya c qüb ibn NTqülá (tudományos átírás); (alHadasz, 1852—Kairó, 1927): libanoni keresztény író, irodalmár, tudós. A bejrúti amerikai egyetemen tanult, majd ugyanott tanári állást vállalt. O 1876-ban Fárisz Nimrrel és Sáhin Makariosszal együtt alapította és haláláig szerkesztette az alMuqtataf ('Válogatás') c. folyóiratot, melyet 1885-től kezdődően Kairóban adtak ki. E lap hasábjain sokat t e t t azért, hogy az európai kultúrát és tudományokat megismertesse az arab olvasókkal. O Számos matematikai, filozófiai és egyéb tudományos tárgyú fordítása jelent meg. 1889-ben részt vett az al-Muqattam c. napilap megalapításában is, amely a szabadelvű politika szócsöve lett. O Három regényt is írt, közülük kettő — Fatál Miszr ('Egyiptom lánya'), Fatát Fajjum ('Fajjum lánya') — az 1890-es évekbeli egyiptomi társadalmat, harmadik regénye az Amir Lubnán ('Libanoni herceg') a libanoni társadalmat ábrázolja. A századforduló arab irodalmának többi alakjához hasonlóan, könyveit elsősorban a fiatal generációk épülésének céljából írta, s így érthető, hogy nem túlzottan törekedett eredetiségre és egyéni stílus kialakítására. írásmódja száraz és precíz volt, s mindez műveinek dokumentumértéket kölcsönöz. O írod.: U. R. Kahhála: Mudzsam almuallifin wa tarádzsim muszannifi 1-kutub al-arabijja (1957—61); Germanus Gy.: Az arab irodalom története (1962); L. Norin—E. Tarabay: Anthologie

de la littérature arabé contemporaine III. La poésie (1967). Dévényi Kinga Szarsár (írói név); Sarshar (átírásváltozat); Ratan Náth pandit (családi név); (Lakhnau, 1846—uo., 1902): urdú (India) író. Tanító, majd újságíró volt. A lakhnaui (Lucknow) Avadh Akhbár c. folyóiratban — amelynek 1878-ban szerkesztője is lett — jelent meg folytatásokban Faszána-e Ázád ('Ázád történetei', 1878—1879) c. regénye, az első jelentős és nagy sikerű urdú regény, amelyért az urdú regénjárás megteremtőjeként tisztelik. A regényt Cervantes Don Quijote c. művének hatására írta (amelyet angolból lefordított). A nagy terjedelmű műnek egységes cselekménye alig van; a főhősnek, a gáláns és vidám fiatal katonatisztnek szerelmi és egyéb kalandjait meséli el, aki egy előkelő hölgy kezének elnyerése kedvéért végigküzdi az orosz—török háborút. Eleven humora és a lakhnaui élet minden mozzanatának — kiélt nábobok és veszekedő koldusok, tudósok és utcalányok, háremek, piaci jelenetek, utcai ünnepségek tarka tömkelegének — élethű leírása a legszórakoztatóbb urdú regények közé emeli a könyvet. O írod.: M. Sadiq: A History of Urdu Literature (1964). Vekerdi József Szarska, Helena: -> Wójcicka-Chylewska, Zofia Szarszenbajev, Abu; Szerszenbajev, Ebu; Szörszenbajev, Öbu (átírásváltozatok); (Morszkoje, 1905. dec. 28.—): kazah költő, író. Asztrahányban (1927—1928), majd Alma-Atában tanult a pártiskolán. 1936-tól publikál. írásai a kazah nép életének átalakulásáról szólnak. Tolkinda tugandar ('A tenger szülöttei', 1953) c. nagy sikerű regényében a Kaszpi-tengeri halászok életét eleveníti meg. O Főbb verseskötetei: Zsürek szüji ('A szív ajándékai', 1938); Ant ('Eskü', 1940); Otan tangi ('A haza reggele', 1952); Zsazilmagan kitap ('Meg nem írt könyv', 1962). O Magyarul: 1—1 vers (K. Bandiss Margit, Szovjet Kultúra. 1950, 9.; Radó Gy., OrszV, 1966, 43.; uő, uo., 1967, 29.; Trencsényi-Waldapfel 1., Nagyv, 1969, 4.); 1 nla (LT. Kőhalmi Katalin, A díjnyertes ló, anto., 1978); 2 vers (Migray E., Csillagok órája, anto., 1980). Kicsi Valéria Szartakov, Szergej Venyegviktovics; Szártákov (magyar átírásváltozat); (Omszk, 1908. márc. 26.—): orosz író. Vasutascsaládban született. Ács, majd könyvelő, 1931től a Vörös Hadsereg katonája volt. 1938172

SZARA ban publikálta első elbeszélését, önálló könyve azonban csak a 2. világháború után jelent meg. Leghíresebb műve a Hrebti Szajanszkije ('Szajan ormai', 1—3. köt., 1940 —1954) c. történelmi regénye, amely arról szól, hogyan zsákmányolták ki a kapitalisták a szibériai proletariátust, s miként nőtt a bolsevikok hatására a munkásság forradalmi öntudata, ami az írói koncepció szerint elvezetett az 1905-ös forradalomhoz. További műveiben, amelyek tömeges megjelentetésére a papírhiánnyal küszködő szovjet könyvkiadásban mindig volt szabad kapacitás, Szartakov a szocialista építés diadalát, a szovjet emberek munkasikereit ábrázolta, olyan alacsony színvonalon, hogy méltatására a legtöbb szovjet irodalomtörténeti kézikönyv sem vállalkozik, noha prózájában az író hiánytalanul eleget tett a pártosság követelményének: Kamennij fundament (elb.-ek. 1950: a Lenin Intézet hallgatóinak munkaközössége, Kőalapzat, 1953); Ledjanoj kiad ('Jégkincs', reg., 1961); Kozja morda ('Kecskepofa', kisreg.ek, 1967). Viszonylag későn, 1951-ben lépett be a kommunista pártba, s ezzel elkezdődött fényes funkcionáriusi karrierje. 1954-ben a Szovjet írószövetség elnökségi tagja lett. 1957-ben az Irodalmi Alap elnöke, majd az inkább az uralkodó ideológia, sőt az aktuálpolitika tűzzel-vassal történő érvényesítésén, semmint tehetséges irodalmi művek közlésén fáradozó, nacionalista Molodaja gvargyija c. irodalmi folyóirat szerkesztőbizottságának tagja, 1967-ben az írószövetség titkára lett. 1971-ben a szervezet munkáját irányító titkársági iroda elnökhelyetteseként tevékenykedett. Pervaja vsztrecsa ('Első találkozás', 1967), valamint Zsarkij letnyij gyeny ('Forró nyári nap', 1969) c. köteteiben közölte Leninről szóló elbeszéléseit. Filoszofszkij kameny (reg., 1—2. köt., 1971: Bojtár Arina, A bölcsek köve, 1977) c. műve a „szocialista embertípus" kialakulását ábrázolja, a Szvincovij monument (1981: Bojtár Anna, Az ólomemlékmű, részlet, Szovjet Irodalom. 1983, 2.) c. regénye pedig azt a folyamatot, miként rendeli alá egy szibériai munkásból lett képzőművész alkotásait a párt érdekeinek. Az író 1970-ben Allami-díjat kapott, az indoklás szerint Barbinszkije povesztyi ('Barbini kisregények') e., szintén szibériai tárgyú regénytrilógiájáért (Qornij vetyer, 'Hegyi szél', 1957; Nye otdavaj koroljevu, 'Ne áldozd fel a királynőt', 1960; Medlennij gavott, 'Lassú gavotte', 1967), valójában azonban azért, mert az írótársadalom életének irányításában minden körülmények között, erkölcsi megfontolások nélkül, ám

annál agresszívabban érvényesítette az aktuális politikai akaratot. O szervezte többek között az A. Szolzsenyicin és más „lázadó" írók elleni kampányt, „felügyelte" és instruálta a szocialista országok (köztük Mo.) írószövetségeit. Szartakov nagyon sok kárt okozott az orosz irodalomnak, s ha befolyása az 1980-as évek végétől csökkent is, majd megszűnt, sztálinista, ultrakonzervatív nézeteit változatlanul konzekvensen képviselte a szovjet sajtóban. Pályája a totális állam kontraszelekciós hatásának jellegzetes és tanulságos példája. O Egyéb művei: Alekszej Hudonogov (elb.-ek, 1945); Szelő daljokoje ('Távoli falu', elb.-ek, 1947); Pesznya nad rekoj ('Dal a folyó felett', színmű, 1947); Plot igyot na Szever ('A t u t a j északra tart', kisreg., 1949); Podnyimajetszja msztyityel szurovij ('Eljő a kérlelhetetlen bosszú', színmű, 1955); Szagyik pod oknami ('Kiskert, az ablak alatt', elb.-ek, 1959); A ti gori, moja zvezda (reg., 1974— 1975: Soproni A., Ragyogj, csillag, részlet, Szovjet Irodalom, 1976, 4—5.); Nad csisztim lisztom ('Tiszta lappal', reg., 1978); Vecsnaja peszny—kolibelnaja ('Az örök dal — a bölcsődal', reg., 1984). O Gyűjt, kiad.: Izbrannoje ('Válogatott művek', 1965); Szobranyije szocsinyenyij ('Összes művei", 1 —6. köt., 1978—1980). O Magyarul még: 1 elb. (Bojtár Anna, Téli tölgy, anto., 1975); 1 tan. (Csibra I., Szovjet Irodalom, 1975, 1.); 1 elb. (Pásztori Jusztina, uo., 1980, 8.); 1 tan. (Földeák I., uo., 1985, 4.). O írod.: Galina Kolesznyikova: Vozmuzsanyije hudozsnyika (Oktyabr, 1954, 6.); G. Markov: „Hrebti szajanszkije" (Pravda, 1956, márc. 29.); G. Jersov: Szergej Szartakov. Zsizny i tvorcsesztvo (1969); A. Dremov: Szergej Szartakov (1975); Molnár G.: Sz. Szártákov: A bölcsek köve (Szovjet Irodalom, 1979, 2.); Galina Kolesznyikova: Az író és hősei (uo., 1981. 4.). Gereben Ágnes szarugaku: —•sarugaku Szarumaru Daju:

Sarumaru

Dayü

Szarvadzsnya ( ' M i n d e n t u d ó ' ) ; Szarvadzsnyamurti (névváltozat); Sarvajna (átírásváltozat); (17. sz.): indiai kannada költő. A sivaita virakta ('aszkéta') költők legkiválóbbja. Témái az emberi élet szinte minden területét felölelik. Stílusa egyszerű, lakonikus. A humor elemei először az ő műveiben jelennek meg a kannada irodalomban. Fő műve a Szarvadzsnya padagulu ('Szarvadzsnya dalai') e. aforizmagyűjtemény, amely mintegy ezer tripadít ('háromsorost') foglal magába és vallási, etikai,

173

SZARA társadalmi kérdésekkel foglalkozik. Élesen bírálja a korában elterjedt bálványimádást, ceremóniákat, zarándoklatokat. Major István szarvadzsnya padagalu; sarvajna padagalu: háromsoros, epigrammaszerű versek a kannada költészetben. Elnevezésüket legkiválóbb nevelőjük, Szarvadzsnya után kapták. Jellegzetes szerkezet: minden egyes sora rövidebb a megelőzőnél; az első sor 20 -+mátrás, a másodikban a 15. mátrá után cezúra van, a harmadik sorban a 8. mátrá után a szerző neve áll. Tömör, csípős, a humornak sincs híjával. Témája a vallástól a mindennapi életig bármi lehet. Rokon műfaj a gudzsaráti cshappá és a maráthi phatká. O (->epigrammatikus költészet, indiai irodalmi formák)Puskás Ildikó szarvasokoskodás; syllogismus cornutus : a következtetés olyan módja a logikában, melynek sémája: ha A van, akkor az vagy B, vagy C, de sem B, sem C nem lehetséges, és így A sem lehet. Elnevezését onnan nyerte, hogy a vitaellenfél, akit meg akarunk vele cáfolni, a ,,ha A van, akkor az vagy B, vagy C" tétel két rossz lehetősége, „szarva" elé kerül, bármelyiket választja, vereséget szenved. Attól függően, hogy e tételben hány lehetőség van, elnevezése (két lehetőség esetén) dilemma vagy dilémmaton, ill. (három esetén) trilemma vagy (sok esetén) polilemma. Az ilyen szillogizmusoknak a retorikai -*érvelés ún. mesterségbeli érvein belül, a következtetések csoportjában volt jelentősége (-+raciocináció). O (->retorika) Szerdahelyi István Szarzynski, Mikolaj S^p: —>S^p Szarzynski, Mikolaj Szaszadávata; Sasadavata (1200 körül): ismeretlen ceyloni szerzőtől származó szingaléz nyelvű elbeszélő költemény. A páli nyelvű buddhista -*dzsátaka legendagyűjtemény egyik darabját, a Szasza-dzsátakát dolgozza fel 293 párvers terjedelemben. A történetben a Bódhiszattva (Buddha előző megtestesülése) mint nyúl, önmagát süti meg vendégének. O Kiad.: A. Dhammapala: Sasadavata (1934). Vekerdi József Szaszkja Pandita; Iiundgá Rgjálmchán (Szaszkja, 1182. febr. 26.—Lanchou, 1251. márc. 14.): tibeti szerzetes, tudós, egyházi vezető és államférfi, a szaszkja rend 4. apátja. Tanulmányait a kor szokásai szerint szülőhelyén és a környező híresebb kolostorokban végezte. 1247-ben Godan kán

meghívására a mongol uralkodó udvarába utazott. Mint Tibet egyik vezető egyházi elöljárója, országa békés fennmaradása érdekében behódolt a mongoloknak. Cserébe családja, a Khon nemzetség a mongol uralkodó régenseként uralkodhatott Tibet központi részein. Ismereteit és tanításait írásban rögzítette ugyan, de még halála előtt unokaöccsére, Phagpa lámára ruházta szóbeli tanítások (lung) formájában. Ezeket a tanításokat a 14. sz. közepén gyűjtötték össze, kanonizálták és 3 kötetbe foglalták. Az első nyomtatott kiadás 1439-ben készült el, azóta több (nyomtatott és kéziratos) változata ismert. O Legismertebb műve a Legszpar bsadpa; Rinpocshei gter (Tandori D„ A bölcsesség kincsestára, 1984) c. négysoros strófákból álló, ind mintára készült szentenciagyűjtemény, melyet Tibetben — és szerte a világon — a Szaszkja legszbsad ('Szaszkja [Pandita] bölcs mondásai') címen vált közismertté. Első fordítója Körösi Csorna S. volt. Tibetben legnagyobb alkotásának a Chadma rigszpai gter ('A logika tudományának tára') címűt tartják. Éz a tibeti gondolkodásban mély nyomokat hagyó mű, az ind logika pontos és részletes kifejezését adja verses formában, kommentárokkal. Tibeti nyelvterületen a logikai iskolák alaptankönyvének számít mind a mai napig. O Fő művei még: Thubpai dgongszpa rabtu gszalbai bsztanbcshosz ('A Hatalmas gondolatainak világos kifejtésű kézikönyve'); Gzsunglugsz legszpar bsadpa ('Az alaptanítások részletes magyarázata'); Mkhaszparnamsz dzsugpai sgo ('A bölcsekhez vezető kapu'); Szgrala dzsugpa ('Bevezetés a nyelvészetbe'). O Kiad.: The Complete Works of the Great Masters of Saskya Sect of Tibetan Buddhism (1968). O írod.: Duka T.: Körösi Csoma Sándor dolgozatai (1885); Chalpa Kundga Rdordzse: Debther dmarpo (1981); D. P. Jackson: Notes on Two Early Printed Editions of Sa-skya-pa Works (Tibet Journal, 1983, 2.); Gosz lócába Gzsonnudpal: Debther szngonpo (1984); Szaszkjai gdungrabsz (1986). Somlai György szász komédia; sáchsische Komödie; Verlach-Komödie (német megnevezések): a német felvilágosodás szatirikus-moralizáló vígjátéktípusa. J . Ch. Gottsched drámaelméleti koncepcióihoz igazodva az alantasnak ítélt -+Hanswurstspiel\e\ szemben a Destouches-típusú francia dráma példáját követte köznapi nyelvezetű, prózai formában. Fő képviselői L. A. V. Gottsched, J. E. Schlegel, J. Ch. Krüger, G, E. Lessing. O (-*német irodalmi formák, vígjátékok) O 174

SZÁSZ írod.: D. Brüggemann: Die sáchsische Komödie (1970). Staud Géza Szaszna crer: -* Szaszunci

Dávid

szaszol-szidzso: ->szidzso Szaszorith, K a t a j (Paksze, 1892—1958): lao író, politikus. A királyi közigazgatás magas rangú tisztviselője volt; miniszteri tárca ellenében 1945-ben csatlakozott a Szufanuvong herceg vezette függetlenségi mozgalomhoz. A francia gyarmatosítók visszatérte után (1946) szembefordult a Patet Laowal. A genfi egyezmény után, 1954 —1956 között a királyi kormány miniszterelnöke volt. O Eleinte néprajzi, majd Laosz függetlenségi mozgalmával kapcsolatos politikai tanulmányokat írt. Néhány — a francia szórakoztató művek hatását mutató — regényével hozzájárult az európai regény műfaj laoszi meghonosításához. A francia nyelvű írásokon nevelkedett fővárosi olvasók különösen Khuan kszuong csam khong adid nak Hian Paksé ('Egy volt pakszei diák visszaemlékezései', 1958) és Lao khu me na thi di ('0, a nagyszerű mostohaanya', 1958) c. regényét kedvelték. O Egyéb műve: La plaisanterie gaie ('A vidám tréfa', önéletrajzi reg., 1947). fíögös László szaszthadzsanta: -*prabandha Szaszunci Dávid; Szaszna crer fekete humor. O A szatirikus ábrázolásmód leginkább a visszatükröző művészeti és a politikai célzatú agitatív művészeti alkotásokra jellemző; a szórakoztató művészet —- jellegéből következően — a haragos szarkazmust nem, legfeljebb az általános emberi gyarlóságokra irányuló iróniát használja. A viszszatükröző alkotásokban — s bizonyos mértékig még az agitatív művekben is — a szatíra értéke alapvetően az ábrázolás igazságanak függvénye. A megsemmisítő gúny csak a társadalmi szempontból veszélyes korlátozottság leleplezésekor adekvát módszer. Ha megértő mosolynak, furcsálkodó derűnek, emberi gyarlóságoknak ront neki így az alkotó, műve fellengzős -+bombasztként hat, elveszti hitelességét. O írod.: E. Knox: The Mechanism of Satire (1951); Mészáros I.: Szatíra és valóság (1955); W. Kraus: Zur Wortgeschichte von Persiflage (Archív für deutsche Studien der neueren Sprachen und Literatur, 1964); Szerdahelyi I.: Az esztétikai érték (1984).

12*

177

SZATO ző normái között lát megfelelést, valamint U. Oaieré, aki a szatírát tudatfilozófiai rendszerbe illesztette. O írod,.: Fábián G.: A szatíráról (KisfTÉ, 1869); Kelemen B.: Kölcsey a komikumról (EPhK, 1894); Szigetváry I.: A komikum elmélete (1911); G. W. Fr. Hegel: Esztétikai előadások (1956); Mészáros I.: Szatíra és valóság (1955); N. Frye: The Anatomy of Criticism (1957); R. C. Elliott: The Power of Satire (1960); U. Gaier: Satire (1967); J. Elszberg: Nyekotorije voproszi tyeorii szatyiri (1958); G. Baum: Humor und Satire in der bürgerlichen Asthetik (1959); J . Ch. Fr. Schiller: Válogatott esztétikai írásai (1960); Szalay K.: Szatíra és humor (1963); uő: A komikum breviáriuma (1970); Lukács Gy.: A klasszikus szatíraelmélet és felbomlása a polgári esztétikában (Adalékok az esztétika történetéhez, 1. köt., 1972); Robotos I.: A nevetés vonzásában. Értelmezések a szatíra és a humor köréből (1973); R. A. Müller: Komik und Satire (1973); Szalay K.: Komikum, szatíra, humor (1983). Geschek Péter—S. Nagy Katalin

változott saturáról satyrára, a szatírjáték hatására, ez az utólagos összekapcsolás azonban nem teremt genetikus összefüggést köztük. O A mai értelemben szatírának nevezett műfaj már az archaikus görög költészetben is virágzott. Arkhilokhosz indulatoktól f ű t ö t t költészetének legjava: a létbizonytalanság szította tehetetlenség miatti dühe, a hagyományos álerkölcsök helyett igazságot követelő morális érzéke, a mindenféle igaztalan megkülönböztetés elleni lázadása — mindaz, amit differenciálatlanul -yiamboszköltészetnek nevezünk — vérbeli szatíra. Amikor így kiált fel: Te vén Lükambész, mit ki nem találsz megint? Hol hagytad józanságodat, amellyel eddig éltél úgy-ahogy? De most egész város rajtad nevet. (ford.: Trencsényi- Waldapfd

O Bár a műfaj elnevezése kétségtelenül a latin satura szóból ered (ennek jelentése bizonytalan: a satura lanx 'vegyes gyümölcsökkel teli tál' szóból származtatják, -+satura]|, és feltűnő hangzásbeli egyezése ellenére sincs köze a görög szatürosz szóhoz, sem a belőle származtatható szatír játékokhoz, a vizsgálatok azt mutatják, hogy a szatíra műfaj elemei, sőt olykor a kifejlett műfaj példái is fellelhetők a görög költészetben — más néven. A Quintilianustól származó és a római büszkeséget summázó, szállóigévé vált mondás: „Satura quidem tota nostra est" ('A szatíra pedig teljes egészében a miénk', Institutiones oratoricae 1, 92.) feltehetőleg csak annyiban helytálló, amennyiben az elnevezés maga római. Ennius használja először vegyes versmértékű és vegyes témájú műveinek ciklusára, melyekben a komoly és a tréfás hang is keveredik (ezeknek — sajnos — csak töredékei maradtak fenn), majd Terentius Varró alkalmazza a ->menipposzi szatíra megjelölést a gadarai Menipposz műveit utánzó költeményeire, amelyekben a görög mintát követi a próza és a vers vegyítésében. Ezért egyes tudósok elképzelései szerint a satura lanx (a vegyestál) egyszerűen a próza és a vers keverésére utal, vagy — mint Enniusnál — a mértékek, a téma és a hangnem változatosságára. Ebben az értelemben szinonimája lehetett a Varia ('Változatosságok') című és típusú műveknek. A helyesírás a császárkorban

I.)

— a gyűlölt Lükambész nevetségessé tételével a szatirikus ábrázolás mintapéldáját adja. Ha dühe még vadabb indulatokra sarkallja, úgy —• iamboszköltészete az átokköltészet (~+exsecratio) körébe tartozik, amely nem átall a kakofemizmus eszközével is élni: .. . vesse vad dagály sodra a partig el őt; és Szalmüdesszosznál a torzonborz hajú thrák csapat ejtse rabul — sok rosszban lesz ott része, csúf rabszolgasors bús kenyerét eszi majd! (ford.: Franyó Z.)

E hagyományos búcsúztató helyett írt „fordított propemptikon" (-*•propemptikon) számtalan követőre talált az antikvitásban, a bennük rejlő szatíra lehetőségei ihlették meg pl. Szémónidészt, Hippónaxot és másokat. A jambusvers, az iamboszköltészet versformája Arkhilokhosztól kezdve kapcsolódik össze a gúnyköltészettel, az általa feltalált -^epódosz-forma (mely a jambust ötvözi a szatíraköltészet másik ritmusával, a hexameterrel) már egyértelműen a szatíra versmértékévé lett. O Ugyancsak görög előzménye a szatírának a csattanóra kihegyezett ->epigrammakö\tészet, amely akár élő személy elleni támadásból, akár halott feletti bajelhárítóként (apotropaion, sírfelirat) karikaturisztikus ábrázolást nyújt. Ilyen epigrammák voltak már az archaikus görög költészetben is. Szolón ekképpen adja ellenfele szájába saját maga kritikáját:

178

„Ej, Szolón nem éles elme, sem nem élelmes, se bölcs, isten annyi jót kinált és mégse nyúlt a kincs után, szép fogást csinált, de jócska hálóját az oktalan mégse húzta össze, — nem volt ő se bátor, sem ravasz.

SZATI Hej, ha én jutnék e polcra, nagy vagyont harácsolok, és csak egy napig lehetnék zsarnok itt Athén fölött: megnyúzhatnának, s a törzsem eltiporhatnák legott!" (Phókoszhoz, ford.: Franyó Z.)

így azáltal, hogy az ellenséges Phókosz becsmérli őt és mondja el állítólagos rossz tulajdonságait, miközben önmagáról egyértelműen zsarnokságra vágyó indulatokat árul el, Szolón szatírája kettős: kifigurázza az ellenséget és a kritikaként elmondott sorokat semmissé teszi, hiszen méltatlan emberrel mondatja el. O A szatirikus sírepigramma is sokáig virágzott, Kallimakhosz művelte igen szellemesen. Az egyik legérdekesebb sírepigrammájában nem a halottat, hanem a babonás túlvilágképzeteket gúnyolja ki: Hát Kharidász nyugszik tealattad? — „Hogyha Arimmász (Kürénébelinek) gyermeke: ez bizony itt." — Szólj, Kharidász, mi van ott lent? — „Éj." — S föltámad az ember? — „Maszlag." — S hát Plútón? — „Az mese." — Jaj minekünk! „Ezt mondom, ha igaz szót kérsz, de ha édeset: itt lenn termetes ökröt kapsz pellai rézgarasért." (ford.: Devecseri G.)

Kallimakhosz istenhimnuszaiban is gyakori a mítoszt földre rántó, szatirikus elem: íbisz e. pamfletje a mítoszt feldagályosító Apolloniosz Rhodioszt parodizálja. O A sírepigrammák az ókor végéig éltek: Ammianosz ezt írja Nearkhosz temetésére: Könnyű legyen, bús-sorsu Nearkhosz, a fold pora rajtad! fgy könnyen hozzádférnek a kóbor ebek. (ford.: Horváth I. K.)

A disztichonban írt epigramma még a római császárkorban is a szatíra fegyvere volt; Lukianosz gyakran élt vele, és nemcsak sírversekben: Nem lehet oly iszonyú a homéroszi szörny, a Khimaira, sem mesebéli bikák lángtüdejű csapata, mind az egész Lémnosz, meg a Harpüiák valahányan, és a Philoktétész genny-iszamos sebei — egyhangú szavazat, Teleszilla: Khimaira se győz le, seb-bűz sem, se bikák, lémnoszi nők, madarak. (ford.: Szepessy T.)

A szatirikus epigrammák sora végtelen a görög költészetben, itt csak H ér ondasznak Az iskolamester ellen írott verseit, Kratésznak Péré, a cinikusok városa ellen támadó hexameteres költeményét és Anaxilasznak A hetairákról vallott csípős véleményét említjük. O A szatíra előzményének tekinthető még a görög irodalmi műfajok közül a -*diatribé, a filozófiai-erkölcsi kérdéseket feszegető szónoklatirodalom. A ván12*

dorszónokok bűnöket ostorozó, erkölcsnemesítő prédikációi prózai szövegek voltak, ezek hatottak a gadarai Menipposz alkotásaira, amelyekben a diatribé hagyományos prózájába verset is vegyített (-»menipposzi szatíra). Menipposz követője és az új műfaj művelője volt Terentius Varró, aki elsőként alkalmazta a műfaj megjelölését. Terentius Varró műveit a cinikus filozófiával való kapcsolata miatt saturae cynicae néven is emlegették. A retorikus diatribé műfajában indult, majd filozófiai dialógusokkal folytatta tevékenységét Lukianosz, aki filozófusnak nem volt ugyan eredeti, de dialógusait a komédiából és a -*mimoszból vett szatirikus elemekkel gazdagította. A menipposzi szatírától átvette a próza és a vers keverését. Csak legkésőbbi dialógusai igazán maróak, ekkorra válik hangja igazán személyessé, amit valószínűleg az életében bekövetkezett változások okoztak. Ezek már valódi szatírák, amelyekben — ahogy Lactantius mondta — „sem istent, sem embert nem kímélt". O A római költészetre három irányból (iamboszköltészet, epigramma, menipposzi szatíra) ható szatirikus költészet satura néven vált rómaivá Ennius töredékeiben, ill. Terentius Varró utánérzéseiben. Varró szatirikus diatribéinek éle Róma hanyatló erkölcsei ellen irányul, dicséri a régi falusi életet a bűnös városi züllöttséggel szemben, de nyílt politikai célzásokat még nem enged meg magának. Az egyetlen, név szerint támadott személy Crassus; inkább általánosságban fordul az intézmények korrupciója, az államvallás manipulációi ellen. Szatírájának másik ága a paródia, a pamflet: híres antik történeteket forgat ki, méltóságos mítoszokat ránt le a földre. O Az első valódi szatírák a római költészetben Lucilius nevéhez fűződnek. A platóni Akadémián nevelkedett és a humanista Scipio-kör eszményeit támogató költő érzékenyen reagált kora irodalmi és politikai életére, s bár népe nagyságát büszkén hirdette, a hatalom visszásságait keményen bírálta. Még leghatalmasabb ellenfeleit is néven nevezte, bátor szókimondása párosult a hétköznapok vaskos nyelvével, látószöge a társadalom legalacsonyabb rétegeitől a legmagasabbakig terjedt. Korának teljes panorámája bontakozik ki szatíráiból, amelyeket kezdetben különféle versmértékben írt (jambus, trocheus, disztichon), később a hexameter vált szatíráinak mértékévé: Most meg reggeltől estig, ünnepkor, egyébkor napról napra, azonmód a köznép és az atyák is ott ágál a fórumon, el nem távozik onnét, eggyel foglalatoskodik, egy művészetet űz mind:

179

SZATO hogy csínján forgassa a szót, küzdjön csalafintán, nyájaskodjék, hogy jónak színlelje magát, s hogy cselt szőjön —: valamennyi a másik farkasa szinte.

és a másik keserű, ostorozó hangú epódosz: .. . mit nem gyűrt le a vad Germánia kékszemű ifja, se Hannibál, akin szülői átok ült — most mi magunk rontjuk le, mi átkos vérű utódok, s e táj megint a dúvadak tanyája lesz.

(ford.: Csorba Gy.)

0 Nem számítják a szatírák közé, s maga sem nevezte műveit szatíráknak a leghevesebb indulatú római költő, Catullus. Szenvedélyét leginkább talán Arkhilokhoszéhoz lehetne hasonlítani, de amiként a görög elődnél, nála is megkülönböztethető a véres átkozódás (pl. 16. költemény) és a maró szatíra. Mert mi más lenne, mint szatíra, az így megszólított férfi portréja: Nyulacska szőrénél puhább kis férfi szajha, Thallus.. . (25. költemény, ford.: Devecseri G.)

és sorra a többi, remekbeszabott karikatúraminiatűr (vagy ahogy maga nevezte: Nugae, 'Semmiségek'); a finom kodó-szenvelgő szónokot gúnyoló 84. költemény: Arriusunk, ahelyett, hogy kedves — khedveset ejt és néki khelepce, ami tiszta kelepce neked. (ford.: Kardos L.)

vagy a fecsegőről rajzolt gúnyos epigramma (98. költemény). O Horatius a Luciliustól átvett hexameterekbe öntött szatírákat Sermóknak ('Csevegések') nevezte, jelezve ezzel, hogy nem a dühödt, maró szatírát, hanem az ironikusabb, szelídebb fajta gúnyverset műveli. „Gyalogos Múzsáiról", szatíráinak keménységéről önmaga így ír: Vannak, akik szatíráim túl élesnek Ítélik, s hogy túllőnek a célon. A másik rész pedig éppen minden versem erőtlennek tartja, s hogy efélét ezrével lehet írni n a p o n t a . . . (A Szatírák II. könyve, 1. szatíra, ford.: Horváth I. K.)

Valóban vannak ironikus, elnézőbb sermói (A Szatírák I. könyve, 5. szatíra), vagy éppen a Lucilius költészetét fitymáló szatírák (A Szatírák T. Könyve, 4. és 10. szatíra); a lángoló szenvedélyű indulat inkább az epódoszokra jellemző, nem véletlenül követi ezekben egyik fő példaképe, Arkhilokhosz mértékeit: Hová, hová rohantok, bűnösök? miért nyúl kardotokhoz jobbotok? Hát még latin vérből kevés folyt eddig el a tengeren s a harcmezőn... .. . Oroszlán, farkas más fajhoz kegyetlenek, saját fajukkal szembe nem. Vak düh ragad, vagy még hatalmasabb erő, vagy bűnötök? Feleljetek! Hallgatnak, sápadás fertőzi arcukat, eszük megrendülten megáll. (Az Epódoszok könyve 7, ford.: Trencsényi—Waldapfel I.)

(Az Epódoszok könyve, 16. epódosz, ford.: Radó Gy.)

Az aktuális, politikai tartalmú epódoszok közelebb állnak a diatribé szónokias moralitásához, mint az általános hibákat, karaktereket (tehetetlenség, bujálkodás, örökséghajhászás stb.) gúnyoló sermók. O Az i. sz. 1—2. sz. a római költészetben a szatíra korszaka. Nem csoda, hiszen rohamos gyorsasággal váltják egymást a rosszabbnál rosszabb császárok, az augustusi béke már a távoli múlté, az augustusi „aranykor" (ál)erkölcsei szintén tűnőben. A juvenalisi „Nehéz szatírát nem írni" mintha jelmondatává válnék a korszaknak. Horatius mellé felsorakozik a szatirikus triász második tagjaként Persius, a kor egyik legnagyobb sztoikusa, a Néróval szembeni ellenállás ideológiai vezéralakja. H a t fennmaradt szatírájának végső formáját a jóbarát Cornuius adta meg, ügyelve arra, hogy kihúzza a Nérót érintő, veszélyessé válható célzásokat. Szatíráinak lényeges jegyei: Lucilius féktelen indulatának szándék szerinti, de nem mindig megvalósuló átvétele; a horatiusi kidolgozás igényessége; az alexandriai iskola esztétikai elveinek követése (-*neoterikusok). H a t o t t műveire a korabeli mimus, a diatribé örökségeként a retorikus deklamáció, a cinikus attitűd. O A szatirikus triász harmadik tagja, Juvenalis a leglényegesebb ponton tér el elődeitől: nem koráról ír, hanem az elmúlt domitianusi rémuralomról. Így átértékelődik a szókimondás bátorsága, a szatíra támadó éle. A rémuralom okozta romlás jeleit észleli a Városon, ennek ostorozásában dühe hol valódi, hol pedig az időbeli távlattól megszelídülve üres toposszá válik. Költészetének legőszintébb és legszebb sora éppen az, amely ezt a jelenséget ítéli meg önkritikusan: ,,az életbenmaradásért elveszteni azt, amiért élni érdemes" (VIII. szatíra, 84. sor). A hármuk közti különbséget így lehetne összegezni: Horatius humorteljesen nevettet, Persius a bűnökre rátapintva, prédikálva oktat, míg Juvenalis hangja a személyes kiábrándultság, a mély pesszimizmus, maró gúnnyal átitatva. O Ebben a korban születik meg a menipposzi szatíra talán legremekebb római alkotása, Seneca Apoeolocyntosisa ('Tökkéválás'), más címen Ludus de morte Caesaris ('Játék [Claudiusj császár haláláról'). Seneca e művé-

180

SZATO ben felülmúlja korábbi szatirikus műveit: a LucÁliushoz írott levelek szónokias jellegét és a diatribé morális dörgedelmeit. O A menipposzi szatíra másik remeke Petronius Satyriconja, amely nemcsak azért tartozik ebbe a műfajba, mert keveredik benne a próza a verssel, hanem azért is, mert a platóni Szümposziont kifigurázza: a Platánná 1 a filozófiai dialógusokhoz keretül szolgáló lakoma itt a mű — és az élet — egyetlen céljává, témájává válik. O Az egyik legsokoldalúbb római szatirikus, Martialis Juvenalishoz hasonló körülmények között alkotott: a veszélyes időkben, Otho, Vitellius, Galba és Vespasianus császársága alatt hallgatott, csak Titus uralkodásának két évében lépett a nyilvánosság elé. Addig csak megfigyelt és gyűjtötte a fullánkjára feldöfhető karaktereket. Titus halála után, Domitianus trónralépésekor ismét elhallgatott, s csak három év múlva hallatta újra hangját. Bármily maróak voltak szatírái, veszély nem fenyegette, a megtámadottak nem ismerhettek magukra, mert mindig költött néven szólította meg őket. Nem meghatározott személyiségekről írt, hanem az emberek általános hibáit ostorozta (Szatírák X. könyve, 33. vers, 10. sor). Eszménye — miként Persiusna,k — a természetes mérték megtartása mindenben; elítéli az önsanyargatókat, de a fényűzőket is. Szatíráinak újdonsága, hogy visszatér a vegyes mértékekre: írt —•choliambust, -*phalaikoszi verssort, —>szótadészi ver sort, jambikus ->senariust a disztichon és a hexameter mellett. O A római szatíra egyik csúcsteljesítménye a ->Carmina Priapea c. ismert anonim gyűjtemény. A -*•priaposzi költészet obszcén, durva, faragatlan feliratainak hangján szólal meg, de mindezt a paródia, a szatíra eszközeivel teszi: parodizálja magát a priaposzi költészetet, költeményeinek tárgyát is, de nem kíméli a társadalom egyetlen rétegét sem. Művelteket és műveletleneket egyaránt kifiguráz, nem szent előtte maga a költészet sem, sőt a személyiségvesztésnek arra a fokára jut el, ahol önmagát nemzőszervével azonosítja. O Az ókor végén a menipposzi szatíra még egyszer felvillan: Martianus Capella enciklopédikus műve a hét szabad művészetről azonban már inkább csak a prózával kevert versformában és a dialógusokban emlékeztet a követett műfajra, hangvételével nem tartozik a szatirikus művek közé. O írod.: J . Vahlen: Collectanea in M. Terentii Varronis Saturarum Menippearum Reliquiae (1858); Hegedűs I.: Persius (EPhK, 16, 1892); C. Cali: Studi su i Priapea e le loro imitationi in Latino e in volgare (1893);

Némethy G.: Persius hat szatírájához (EPhK,'26, 1902); R. Helm: Lukian und Menipp (1906); C. Cichorius: Untersuchungen zu Lucilius (1908); R. F. Thomason: The Priapea and Ovid. A Study of Language and Poems (1931); N. Terzaghi: Lucilio (1934); J. F. Duff: Román Satyre (1936); Borzsák I.: Martialis, a római öntudat költője (EPhK, 1939, 143—153); N. Terzaghi: Per la storia della satura (1944); U. Knoche: Die römische Satire (1949); 0 . Weinreich: Römische Satiren (1949); Borzsák L.: Petronius és Martialis simplicitas-a (EPhK, 1949, 1—21.); A. Bonnard: Archiloque (1953); A. Barbieri: Umorismo antico. Introduzione a Xénia e Apophoreta (Aevum, 1953, 385—399.); A. Schoenheim: A Study of the Major Themes of Romé (1958); I. Marotti: Studi Luciliani (1960); W. Buchheit: Studien zum Corpus Priapeorom (Zetemata, 28, 1962); Critical Essays on Román Literature, Satire (kiad. J. P. Suliivan, 1963); P. Nixon: Martial and the Modern Epigram (1963); F. Papp: Callimachi Cyraenaici tropis et figuris (1965); G. W. Williams: Tradition and Originality in Román Poetry (1965); W. Neubert: Die Wandlung des Juvenal. Satire zwischen gestern und morgen (1966); J . P. Cébe: La caricature et la parodie dans le monde romaine antique des origines á Juvenal (1966); U. Scamuzzi: Contributo ad una obiettiva conoscienza della vita e deli opere di Marzo Valerio Marziale (Rivista di Studi Classici, 1966, 149—207); G. Caporilla: Callimacho (1967); W. Allén: Martial; Knight; Publisher and Poet (Classical Journal, 1970, 345—357); D. Korzeniewski: Die römische Satire (1970); U. Kusche: Die römische Satire (1971); Borzsák I.: Horatius: Szatírák (Auctores Latini, előszó, 1972); Szilágyi J . Gy.: Utószó a Lukianoszkiadáshoz (1974); J. C. Bramble: Persius and the Programatic Satire (1974); M. Coffey: Román Satire (1976); Adamik T.: Martialis és költészete (1979); Szilágyi J. Gy.: Paradigmák (1982); H. Morgen — D. Najock: Concordantiae in Corpus Priapeorum et in Pervigilium Veneris (1983); Szepes Erika: Carmina Priapea (Mágia és ritmus. Vallástörténeti és verstani tanulmányok, 1988). Szepes Erika O Minthogy a szatirikus ábrázolásmód a legáltalánosabb alkotói gesztusok egyike, amely valamennyi szépirodalmi míínemben, valamint az értekező prózában egyaránt jelentkezhet, irodalomtörténetének részletesebb felvázolása az adott keretek között kivihetetlen. Kezdetei a legelső írá-

181

SZATO sos emlékek között megtalálhatók: a sumer irodalomban az i. e. 2. évezred elején keletkezett közmondások, az -*Ür és szolga, a -+Marduk-gúnyirat, az i. e. 20—18. sz.-i egyiptomi Mesterségek szatírája, az ószövetségi ->prófétai irodalom, a ->másál műfaj jelentős része ide tartozik. A világ valamennyi kultúrkörében elterjedtek a -*gúnydalok és —> gúny versek, s az ősi gyökerekhez visszanyúló állatirodalom is igen gyakran szatirikus célzatú. A középkori európai szatírák sem csak görög—latin előképekre tekintettek vissza: a kelta bárdok, ógermán szkaldok hihetetlenül maró szatirikus dalai (~+aoir, níd) s más hasonló formák szintén ezt a hagyománykincset gazdagították. A mohamedán világban az iszlám előtti időkből származó ->hidzsá' hatott széles körben. O A középkori szatirikus dalköltészet legnagyobb hatású formája a provanszál —>sirventés volt, amelyet Portugáliától Itáliáig átvettek (aminthogy a provanszál -*cantiga de escarnho e de maldizert is adaptálták a gallego-portugál és spanyol költők is.). Latin mintákból indult ki a 12. sz.-ban elterjedt francia ->dit és a 13. sz.-tól ismert német -*Schwank. A 12. sz.-ban kezdi virágzását a szatirikus verses anekdota, a francia ->fabliau, amelynek dramatizált formája a 14. sz.-tól közkedvelt -»farce. Az antik állateposzok legkorábbi folytatója az Ecbasis captivi (1040 k.), s e rendkívül népszerű műfaj csúcsa a 12—14. sz. között számtalan változatban ismert Róka-regény. Számtalan szatirikus műforma található a 13—14. sz. fordulójától teret hódító —>ördögirodalomh&n és -+bolondirodalomba.r\-, ilyen színeket villogtat a szójátékokkal, képtelenségekkel csúfondároskodó, a 13. sz. végén, Picardiában keletkezett -+fatras és a 14—15. sz.-i ->fatrasie. A német költészetben ezzel egyidejűleg Walther von der Vogelweide Sangspruchjai, Neidhart von Reuenthal Minne-dalai (—>Minnesang) folytatják a szatirikus hagyományt. A 13. sz. végétől népi, a 16. sz. után irodalmi formaként sugározza szét hatását egész Európára a —• karnevál, a -+farsangi játék, amelynek a 15. sz.-tól még zsidó megfelelője is ismert (spurimjáték). Nemzetközileg terjedt a francia szatirikus előjáték, a -*sottie is (holland megfelelője a sotternie, angol a sotelty). A 15. sz. Itáliájából indul világhódító útjára a -tpaszkvillus, és 1494-ben jelenik meg az emberi gyarlóság egyik leghíresebb szatírája, S. Brant Bolondok hajója c. verses műve. O A 16. sz. a humanizmus és a reformáció jegyében alkalmazza a szatíra fegyverét: U. von Hutten közreműködik az Epistolae obscurorum

182

virorum ('Sötét férfiak levelei') c. skolasztika-ellenes szatíragyűjtemény megalkotásában; Beszélgetések könyve (1521) c. művével pedig a lukianoszi dialógus hagyományát újítja fel. A szatirikus polémia főárama a —• hitvitázó irodalom, melynek egyik csúcsa F. Dedekind Grobianusa (1549), s amelynek hullámai Mo.-ot is elérik (Sztárai M., Bornemisza P., Heltai G.). F. Rabelais remekét, a Gargantua és Pantagruelt a menipposzi szatíra felélesztésének is szokás tekinteni, de inkább lehet igazuk azoknak, akik egyedülálló furcsaságát emelik ki. A nagy politikai-társadalmi szatírák mellett a franciák a tudományoskodás (->coq-ál'áne) és a női testformák (->blason) ellen is írtak abszurd, ill. gáláns szatirikus verseket. Szatirikus elemekben bővelkedik a -*commedia delVarte is amely a 18. sz.-ig uralkodó szín játékforma. O A 17. sz. a világirodalom legkiemelkedőbb remekeinek egyikével, M. de Cervantes Don Quijotéjával, a lovagregény paródiájával kezdi a sort, s ennek hatását mutatja S. Butler Hudibras (1663—1678) c. híres komikus eposza, a puritán álokoskodás szatírája is. Franciao.-ból a ->burleszk divatja indul ki, mind a fellengzősséget gúnyoló paródiák és travesztiák, mind a szatirikus bohózatok értelmében. A 18. sz., a felvilágosodás időszaka pedig a szatíra fénykora: a pamfleteké, a szatirikus —• röpiratoké, amelyek mocskolódó személyeskedésként is divatosak (—>lampoon), a szatirikus színjáték még a magánházakba is behatol (-*at home). Szatirikus életképekre ragadtatja magát a klasszicizmus nagy szabályalkotója, Boileau, s a világirodalom legnagyobb szatírái egymást követik: Swift Gulliverje (1726), Fielding J o n a t h a n Wildja (1743), Voltaire Candide-ja (1759) és A vadembere (1767), Wieland Az abderitákja (1774—1780). A szatirikus államregény még Mo.-on is feltűnik (Bessenyei Gy.: Tarimenes utazása, 1804). O A klasszicizmus és a romantika a felvilágosodásnál jóval kevésbé kedvezett a szatírának, kivéve epigrammatikus válfaját, melynek híres példája Goethe Xéniák c. ciklusa (1796), s a politikai költészetet, ahol Heine remekei nyújtják a legkiemelkedőbb szatirikus teljesítményeket. Már a 19. sz. elején feltűnik azonban egy új szín a szatíra világirodalom-történetében: Gogol tragikomikumba hajló műveié, amelyek a 20. sz.-i groteszk-abszurd szatírák előképei, s az angol —> nonsense verse is Ch. Morgenstern morbidan szatirikus költészetének előképe. A századfordulóra Mikszáth K. humora is szatirikussá keseredik, F. Kafka világában pedig már kihunyt a komikum fénye az

SZATO értelmetlenség sötétjében. O Másfelől viszont a századforduló a kabaré könnyeden szatirikus műfajainak divatját is terjeszti, G. B. Shaw fölényes intellektussal mosolyog a társadalmi ellentmondásokon, s Karinthy Fr. a humanista rációból, B. Brecht a szocialista meggyőződésből merít erőt a megsemmisítő gúnyhoz. A. Huxley Szép új világa a kapitalizmus szatirikusutópikus torzképe; Majakovszkij, Ilf—Petrov szovjet szatírái még a lukácsi „forradalmi önkritika" jegyében fogantak, Orwell Állatfarmja (1945) viszont a rendszer teljes elutasításának és bukásának beteljesedett jóslata. Addigra a zsdánovi „konfliktusmentesség" jegyében a SZU — s nemsokára a népi demokráciák — irodalompolitikája szükségtelennek minősítette az „önkritikus" szocialista szatírát; nem élte túl saját eszméinek győzelmét Lu Hszün szatirikus esszéműfaja, a -+caven sem. 1953 után e dogmatikus kötöttségek feloldódtak ugyan — 1957-ben nálunk is megjelenhetett Szathmári S. Kazohiniájának átdolgozottbővített kiadása —, de az „önkritikus" szatíra nem érte el a korábbi színvonalat. A műforma legújabb törekvései az —•abszurd dráma keretében jelentkeznek, s gyakran telítődnek szatirikus vonásokkal a -*•happening látványosságai is. A legnépszerűbb és legelterjedtebb mai szatirikus forma azonban a —• science fiction negatív utópiája. O 3. A szó legszűkebb értelmében a szatíra esszéjellegű gunyorosan kritizáló elmélkedés vagy példázat valamilyen magatartásról. Ilyen értelemben tehát az epikus és drámai művek nem szatírák, csak a módszerük, nevettetve megbélyegző eszközük a szatirikusság. Legsajátosabb formája verses (Arkhilokhosz, Horatius, Boileau, nálunk pl. Petőfi A magyar nemes, Pató Pál úr c. költeménye), noha már az ókorban ismert volt a verset prózával elegyítő -+menipposzi szatíra. Prózai változata a szatírának a pamflet. O (-*gúny, komikum) O írod.: H. Schneegans: Geschichte der grotesken Satire (1894); M. Glass: Klassische und romántische Satire (1905); K. F. Flögel: Geschichte der komischen Literatur (1914); V. Cian: La satira (1923); N. Terzaghi: Per la storia della satira (1932); D. Worcester: The Art of Satire (1940); J. Sutherland: English Satire (1958); A. Kernan: The Cancered Muse (1959); K. Lazarowicz: Verkehrte Welt (1963); Szalay K.: A magyar szatíra száz éve (1966); J. Schönert: Román und Satire im 18. Jahrhundert (1969); A. Pollard: Satire (1970); R. A. Müller: Komik und Satire (1973); J. Brummack: Satirische Dichtung (1979). Hegedűs Géza—Szerdahelyi István

O Mint a gúny megnyilvánulása mind a népköltészetben, mind a népművészetben (—>folklór) megtalálható, sőt bizonyos nyomait az utánzó jellegű táncok és játékok is képviselik; szorosabb esztétikai értelemben azonban ritka jelenség a folklórban, mivel a szatíra által ábrázolt jelenségek egyértelmű gyűlölete és a szatírát alkotók fölényérzete általában kivételes. O Műfaji szempontból legjobban kutatott a szatirikus mese és a szatirikus dal, általában ide vonják az antifeudális, antiklerikális folklór számos termékét. A szorosabb értelemben vett csúfolók ritkán szatirikusak, ilyennek tekinthetjük viszont a gúnydalok, gúnyversek ritkábban a proverbiumok számos fajtáját. Már itt is feltűnő, hogy a szatíra közel áll a hivatásos művészet enyhébb szatírájának számos válfajához, amilyen a menipposzi szatíra, a karneváli költészet, a commedia dell'arte szatirikus részletei, a Schwank és a trufa. Külön kérdés az úgynevezett demokratikus szatíra fogalma, amelyet a keleteurópai kutatók általában az önkényuralom ellenfelének tartanak, és népi gyökereit Beaumarchais-tói Golgolig mindenütt megtalálják. Bizonyos hivatásos művészeti jelenségek — trufa, farsangi irodalom, bolondirodalom, szatirikus állateposzok és állatregények (->állatirodalom), ördögirodalom stb. — a későbbi folklórban rendszerint megtalálhatók. O A szatíra mint epikus műfaj messzemenően befolyásolta a tréfás mese, anekdota, vicc, sőt az egyszerűbb elbeszélés milyenségét. Tematikailag a vallási, erkölcsi furcsaságok, a társadalmi elnyomás legélesebb formái a jellemzőek, a politikai szatíra vagy az abszurd és groteszk ábrázolásmód azonban ismeretlen a folklórban. O írod.: Ju. M. Szokolov: Pop i muzsik (1931); D. Worcester: The Art of Satire (1940); H. Hüchting: Die Literatursatire der Sturm und Drang Bewegung (1942); Szatyira i jumor v poezii narodov SzSzSzR (1951); V. P. Adrianova-Peretc: Russzkaja gyemokratyicseszkaja szatyira X V I I I veka (1954); D. M. Moldavszkij: Russzkaja szatyiricseszkaja szkazka (1955); S. Czernik: Humor i satira ludu polskiego (1956); E. D. Leyburn: Satiric Allegory — Mirror of Man (1956); R. C. Elliott: The Power of Satire (1960); F. Lavrov: Ukrajinszka narodna antireligijna szatíra (1965); D. M. Moldavszkij: Russzkaja narodnaja szatyira (1967); Rózsa Z.: A szatíra fogalmának átalakulása és fellendülésének feltételei a középkorban (FK, 1968); Voigt V.: Tréfás és humoros prózaműfajok (Dömötör Tekla— Katona I.—Ortutay Gy.—Voigt V.: A magyar népköltészet, 1969); M. Bahtyin:

183

SZATO Francois Rabelais művészete, a középkor és a reneszánsz népi kultúrája (1982). Voigt Vilmos szatírdráma: —• szatírjáték szatírjáték; szatírdráma; szatürikon árama ógörög 'szatírcselekvés', 'cselekményes szatírműfaj'); satyrikon: komikus tárgyú görög színjátékfajta. A műfaj megteremtője Pratinasz, aki eredetileg a népi -*dór komédia mestere lehetett. Athéni működését valószínűleg az i. e. 520-as évek elején, mindenesetre Theszpisz első archaikus tragédiájának i. e. 536—532 közé eső bemutatása után, Peiszisztratosz türannosz uralkodása idején kezdte meg. A műfaj a népi dór színjátékfajták világszemléletének az attikai tragédia szerkezetével való ötvözése; az attikai tragédia itt is felhasznált szerkezeti elemei egyrészt a ->dithüramboszból, másrészt megint csak a népi dór komédiából származtak, amely utóbbi ilyenformán kétszeresen hatott a szatírjáték kialakulására. O A komikum forrásául szolgáló alaphelyzet isteni lények vagy mitikus hősök találkozása szatírokkal, akik istenállatoknak, állati természetet mutató halhatatlan lényeknek tekinthetők. A szatírkar ezért semmiféle szatír játékból nem hiányozhat. Az alaphelyzetből következik a mítoszok komikus átértelmezése és átalakítása, a ->mítosztravesztia, amely nélkül szatírjáték nem lehet, amely azonban a többi komikus görög színjátékfajta cselekményében is gyakori. A témák között ismételten előfordul szatírok verekedése szörnyekkel vagy hősökkel, lányok, nimfák erőszakos vagy csalárd megszerzése vagy erre irányuló küzdelem szatírok és istenek vagy hősök között, szatírok fiúszerelme, házasságtörések, s a szatírjátékok különösen kedvelt alakjai a nagyevő Héraklész, a ravasz Odüsszeusz, az oktondi Küklópsz, a kegyetlen és elvakult Szphinx, a csalfának és bujának ábrázolt Helené, Szophoklész egyik szatír játékának címszereplője a zsémbes vén Mómosz, a mi gyermekjátékaink, meséink és gyermekszíndarabjaink „gyermekeket elrabló" mumusának névadó hőse. Ő a komédiák zsugori vénemberének egyik legkorábbi képviselője; a népi dór komédiában Tettix lehetett hozzá hasonló, a —»fabula atellanában pedig Pappus. O Pratinasz archaikus szatírjátékai még Theszpisz, Khoirilosz, Phrünikhosz archaikus tragédiáit tartották szem előtt, ezekre reagáltak, s ezért szerkezetükben kétségkívül ezt az archaikus tragédiát követték. A színpadon alighanem mimikus táncok (komikus)

jelenetsorát táncolta el egy nagyrészt némán maradó táncos-szereplő, a táncok történéseit pedig tréfás—gunyoros magyarázatokkal kísérte a többnyire az orkhésztrában (a kar helyén) tartózkodó, narrátorszerű magyarázó színész, a hipokritész, a népi dór komédia szophisztészének utódja. Ez néha a színpadra is fellépett, s ilyenkor, a népi dór komédia mintáit követve, csattanós tréfákra kihegyezett, rövid párbeszédeket folytatott a mimikus táncossal. A táncos persze komikus gesztusokban, mimikus táncban is kifejezhette reagálását, ugyancsak a népi dór komédia s az archaikus tragédia mintájára, s esetleges szóbeli válaszai is, ugyanerre a mintára, csak egészen rövidek lehettek. Az ilyen jeleneteket, -»epeiszodionok&t karénekek választották el egymástól, amelyeket a szatírkar mimikus gesztusok és tánc kíséretében adott elő (-*sztaszimon). A színpadi szólótáncos a karének alatt többnyire távozott a színpadról s maszkot cserélt következő táncjelenetéhez. A hipokritész olykor a karének alatt is a színpadon maradhatott, s a karvezetővel is rövid párbeszédet folytathatott. O A —•dionüszia ünnepi játékain Pratinasz a maga szatírjátékát sorrendben utolsóként, ellenfeleinek tragédiái után adhatta elő, hogy a komikum erős hatásával feloldja és ellenpontozza a tragédiák komorságát. Ebből alakulhatott ki az a hagyomány, hogy később minden tragédiaköltő a bemutatott tragédiáihoz utolsó darabként még egy szatírjátékot is kapcsolt. O Aiszkhülosz kétszínészes, a mimikus táncot háttérbe szorító s elsősorban párbeszédekre épülő tragédiái nyomán, amelyek már az attikai tragédia klasszikus korának kezdetét jelentik, a szatírjáték is kétszínészes műfajjá alakult. Ez is Aiszkhülosz vívmányának látszik, akinek szatírdrámáit az ókorban különösképpen nagyra értékelték. A két színésszel és a párbeszédekre épült szerkezettel átalakult a mítosztravesztia jellege is. A klasszikus kor három nagy tragédiaköltője, Aiszkhülosz biztosan, de talán Szophoklész és Euripidész is, ugyanazt a magatartást állítja a befejező szatírjátékban komikus pellengérre, mint amely a megelőző három tragédiában a hősök tragikus bukására vezetett. O A műfajt — még a nagy tragikus triász, Aiszkhülosz, Szophoklész, Euripidész szatírjátékait is — főként csak kisebb-nagyobb töredékekből és leginkább csak címeikből ismerjük; sokszor az sem dönthető el, hogy egy-egy fennmaradt cím szatírjátékot takar-e vagy tragédiát. Aiszkhülosz mindenesetre legalább 20, Szophoklész legalább 17, Euripidész pedig 8 184

SZATO szatírjátékot írt. A papiruszleletek jóvoltából előkerült ugyan Szophoklész Nyomkeresőjének mintegy a fele és Aiszkhülosz néhány szatírdrámáj ának több jelentős töredéke, az egyetlen, amely teljes szövegében ránk maradt, Euripidész Küklópsz e. darabja. Ebből tudjuk, hogy a szatírjáték terjedelme a tragédiákénál általában rövidebb volt, szerkezete pedig az attikai tragédia szerkezetének egyszerűsített formáját mutatta, főként prologoszbó\, -*epeiszodioraokból és közéjük iktatódó -+sztaszimo7íokból állt, bár —•színpadi énekek és -*kommoszok is előfordulhattak benne. A szatírjátékot is ->exodikon zárta. le. A bonyodalmat nemegyszer a gépi szerkezettel színpadra emelt, váratlanul megjelent isten \-+deus ex machina) oldotta meg; ez a motívum a szatírjátékban van igazán helyén, minthogy ebben istenek és (isteni származású) hősök a szereplők, akik istenek környezetében és isteni körülmények között jelennek meg. O A későbbi tragédiaköltők szatír játékairól még kevesebbet tudunk, jóformán csak címeiket ismerjük. Az i. e. 5. sz.-ból tragédia- és szatír játékköltőként ismerjük még Akhaioszt (neki is van egyebek közt egy Mómosz c. szatírjátéka), Arisztiaszt (aki Pratinasz fia), Iónt (tudunk Omphalé c. szatírjátékáról), XenoJclészt és lophónt. Az i. e. 4. sz. szatírjátékköltői: Khairémón, az ifjabb Asztüdamasz, Timészüheosz, Timoklész, s két türannosz: az idősebb Dionüsziosz, Szürakuszai zsarnoka, s talán a világhódító Alexandrosz (Nagy Sándor) is, ha az Ágén c. szatírjáték valóban az ő műve. Az i. e. 3. sz.-ból Lükophrón, Szószitheosz és Kallimakhosz szatírjátékairól tudunk. Ezek — akárcsak a későbbi századok tragédiái — a vallásos jelleggel együtt feltételezhetően a politikai indítékokat és indulatokat is elvesztették, s amiképpen az akkori tragédiák tragikus morális konfliktusokat mutattak be, úgy szűkült le az akkori szatírjátékok mondanivalója is moralizáló komikummá, amely a szatírok falánkságának, buja hajlamainak, hiszékenységének témáit ismételgette. Az így jelentéktelenné vált műfajt a római tragédiaköltők már át sem vették. A római építész, Vitruvius azonban az i. e. 1. sz. végén — bizonyára régebbi görög források alapján — nagy kedvteléssel írja le a szatírjáték díszleteit, a sűrű, homályos, titokzatos erdőket, amelyekben ezek játszódnak. O (—> görög dráma) O írod.: W. Aly: Satyrspiel (RE, 2. sorozat, 2. köt., 1923, 235— 247. hasáb); M. Bieber: The History of the Greek and Román Theatre (1939, 1961); H. Herter: Vom dionysischen Tanz zum ko-

mischen Spiel (1947); H. Patzer: Die Anfánge der griechischen Tragödie (1962). Lázár György Szatjabádi: ->orijá irodalom Szatjanárájana, Visvanátha; Vishwanapatha Satyanarayana (átírásváltozat); Giri Kurnára (írói név): Kaviszamrát ('költőcsászár') (melléknév); (Nandamur, 1895. szept. 10.—?): indiai telugu író, költő. Venkata Sásztri tanítványa, a Száhitja Szamiti ('irodalmi gyülekezet') írócsoport és az indiai Irodalmi Akadémia tagja. Klasszicista író, a letűnőben levő régi életformák sokoldalú megörökítője. Szanszkrit nyelven írt munkái közül Dévi Triszati c. költeménye (1953) érdemel említést. O Főbb művei telugu nyelven: Ekavirá ('Egyedüli nő', reg., 1933); Kinnéraszani Pátalu ("Kinnérasza dalai', népdalok, 1933); Véjipadagulu ('Ezerfejű kobra', reg., 1934); Anarkáli (ua., dráma, 1934); Cselijali Kottá ('Folyópart', reg., 1935); Srimadrámájana Kalpavriksamu ('A Rámájana kívánságot teljesítő csodafája', költ.-ek. 1939—1951). O írod.: V. R. Navla: Traditional Indián Culture and Other Essays (1969). Major István Szatkowska, Zofia: -*Kossak, Zofia Szatmáryová-Vlcková [szatmáriovávZcsková], Viera (Prága, 1900. jún. 9.—Pozsony, 1966. aug. 12.): cseh és szlovák költőnő. J . Vlőek cseh irodalomtörténész lánya, V. Pauliny-Tóth unokája. 1918-ban a prágai bölcsészkaron kezdett tanulni, 1921ben L. Szatmáry diplomatával kötött házassága miatt azonban tanulmányait abbahagyta, és férjével együtt Európa különböző fővárosaiban élt. 1946-ban, férje halála után Pozsonyban telepedett le. O Posztszimbolista verseket írt csehül és szlovákul egyaránt; szerelmi és reflexív lírája jelentős. Verseire a modern cseh költészet és I. Krasko szlovák költő volt nagy hatással. 1931-ben édesapja kéziratait felhasználva részt vett a Déjiny őeské literatury ('A cseh irodalom története') c. mű második kiadásának szerkesztésében. Franciából és angolból fordított; e tevékenységével az 1950es években sokat tett a szlovák fordításirodalomért. O Fontosabb művei: Putování za svobodou ('Vándorlás a szabadságért', viszszaemlékezések, 1946); Za domovinou ('A szülőföldön túl', versek, 1946); Verse ('Versek', 1960). Olgyay Viktória

185

Szató Haruo: —>Satö Haruo

SZATO szatóbrihatí; satobrihati: védikus szanszkrit versforma, ->indiai irodalmi formák. Szatomi Ton: —*Satomi Ton Szatra Mahacsadak: -y khmer irodalom Szatra racsa Csali:

khmer irodalom

Száttanár, Kúlavánikan Szíttalai; Kulavanikan Cittalaic Cattanar; Sáttanár; (átírásváltozatok); (Madurai, 5—6. sz.): indiai tamil költő. A hagyományok szerint gabonakereskedő volt. O Egyetlen fennmaradt műve a 30 fejezetből, 4861 sorból álló, buddhista filozófiai tanításokkal átszőtt Manimékhalai c. elbeszélő költemény, amelyben az Ilangóvadihál által megírt Silappadiháram történetét folytatja. Egyes hagyományok szerint a Manimékhalai a Silappadiháramnál korábbi keletkezésű. O írod.: J. Vinson: Légendes bouddhistes et djainas (1900); S. K. Krishnaswami Aiyangar: Manimekalai in Its Historical Settings (1928); K. Zvelebil: Tamil Literature (1974). Major István szatürikon drama: ->szatírjáték Szatürosz: Satyros (pontoszi Kallatisz, i. e. 3. sz. 2. fele): görög peripatetikus grammatikus. Elete nagyobbik részében az egyiptomi Oxürhünkhoszban és Alexandriában alkotott. Athénaiosz szerint írt egy Peri kharaktérón ('A jellemekről') c. traktátust is, legfontosabb műve a — legalább 6 könyvhő\ (->bibiion) álló Bioi ('Életrajzok') lehetett, amelyben híres királyok, politikusok, költők, filozófusok és szónokok életrajzait állította össze kevés forrásértékkel és sok anekdotikus történettel. Párbeszédes Euripidész-életrajza egy papirusztöredéken maradt fönn (Papyri Oxyrhunchus, 1176). A gondos stílusban megírt dialógus főszerepét maga Szatürosz játssza. Biográfiáinak kivonatait az ugyancsak oxürhünkhoszi Hérakleidész Lembosz készítette el az i. e. 2. sz.-ban, s ezekből dolgozott Diogenész Laertiosz. O Kiad., irod., és olasz ford.: G. Arrighetti: Satiro, vita di Euripide (1964). O írod.: M. R. Lefkowitz: Satyros the Histórián (Atti X V I I Congresso internazionale di papirologia, 1984, 339—343.); G. Arrighetti: Poeti, eruditi e biografi (1987). Németh György Szatyin, Nyikolaj Mihajlovics (Dmitrovszkoje, Tambovi kormányzóság, 1814. okt. 18.—Sztaroje Aksino, Penzai kormányzóság, 1873. máj. 10.): orosz író, köl-

tő, műfordító. A moszkvai egyetemen tanult 1833-ig. Tagja volt A. I. Herzen és Ny. P. Ogarjov körének. 1835-ben száműzték. A kaukázusi száműzetés idején lefordította Shakespeare Vihar c. drámáját. 1841-ben Ogarjovval együtt külföldre utazott. Az 1840-es években írt pesszimista hangú versein Byron hatása érezhető. Úti élményeiről szóló cikkeit az Otyecsesztvennije Zapiszki, ill. a Szovremennyik c. lapban publikálta. Közülük az Irlangyija ('Írország', 1847) c.-t Ny. A. Nyekraszov elismerően fogadta. Külföldről hazatérve, 1846-ban Ogarjov birtokán telepedett le. 1850-ben újabb vádak alapján két hónapra a Péter-Pál erődbe zárták, s ezután 1856-ig rendőri felügyelet alatt állt. Ezekben az években készültek emlékiratai. O Kiad.: Iz lityeraturnih voszpominanyij (Russzkije propileji, 1. köt., 1915). O írod.: B. P. Kozmin (szerk.): Gercen, Ogarjov i ih okruzsenyije (1940). Szabó Márta Szauda (írói név); Muhammad Rafí (családi név); (Delhi, 1713—Lakhnau (Lucknow), 1781): urdú (India) költő. Delhiben, majd a várost feldúló háborúk után, 1757től, különböző fejedelmek udvarában, 1775-től Lakhnauban volt megbecsült költő. Életvidám egyéniség volt, s költészetének alaphangját is ez adja meg. Elsősorban -^•qaszídái (dicsérő költeményei) nevezetesek, amelyeket pártfogóihoz, illetve az iszlám egyes kiemelkedő alakjairól írt. E műf a j t ő honosította meg az urdú költészetben, őt tartják az urdú qaszída legnagyobb mesterének. Szatírái — melyeket masznaví formában írt — szintén értékesek, nemcsak költőiségük, hanem a közállapotok hanyatlásának élethű ábrázolása miatt. Ghazaljai kevésbé sikerültek. Nyelvében perzsa elemek dominálnak, stílusa bonyolult. O Kiad. és angol ford.: H. Court: Selections ('Válogatás', 1872). O írod.: M. Sadiq: A History of Urdu Literature (1964); Annamarie Schimmel: Classical Urdu Literature from the Beginning to Iqbal (1975). Vekerdi József Szaúd-Arábia irodalma: A 19. sz. előtt az ország irodalma a klasszikus arab irodalom részét képezte (~>arab irodalom). Az arab szellemi megújhodás Arábiában később indult meg, mint az arab világ más országaiban. A 19. sz.-ban az irodalmi tevékenységet főként hittudományi művek tanulmányozása, ill. néhány Mekka történetével foglalkozó mű jelentette. A török uralom alatt a költészet hanyatlásnak indult, az 1. világháború után pedig Mekka hásimita

186

SZAUD uralkodója, Húszéin serif minden újítást megakadályozott. Még Szurúr asz-Szabbán hírlapalapítási törekvését is forradalmi tevékenységnek minősítették. O Akárcsak az arab világ más részein, a modern szaúdi szépirodalom a napilapokban és folyóiratokban kezdett kibontakozni és mind a mai napig a legfontosabb publikációs lehetőséget az újságok jelentik. 1925-ben a vahhábita vallási irányzatot követő szaúdi uralkodóház kormányzása alatt indult meg a hírlapírás. Első orgánuma az AbdalQaddúsz al-^4nszárí szerkesztésében megjelenő Umm al-Qurá ('A városok anyja', vagyis Mekka) volt. 1932-ben indult a Szaut al-Hidzsáz ('Hidzsáz hangja'), a hazafias szemléletű Ábdal-Vahháb A sí vezetésével. A lapot azonban hamarosan az ellenzékiség vádjával illették és írói menekülni kényszerültek. Munkásságukat Ahmad Qandíl, Szaíd &\-Amídí, Muhammad Ali al-Maghrebí folytatták. A Szaut al-Hidzsáz a 2. világháború alatt papírhiány miatt megszűnt, de 1945-ben al-Bilád asz-Szaúdijja ('A szaúdi ország') c. új életre kelt, és 1958-ban egybeolvadt az Arafát ('Arafát hegye') c. lappal. Az ad-Dava ('A hívás') c. hetilap társadalmi kérdésekkel foglalkozott; 1958-ban a kormány egy, a rabszolgavásárról írt cikke miatt betiltotta. Jelentős a Hamad alDzsászir szerkesztésében 1958-ban megindult al-Dzsarída az-Zamánijja ('Időleges újság') is. Kezdetben Medinában jelent meg, majd székhelyét Mekkába tette át Abdal-Qaddúsz aX-Anszárí Manhal ('Forrás') c. folyóirata, melyben novellák, versek és irodalmi tanulmányok jelentek meg. Rijádban számos hetilap — köztük a Qáfilat az-zajt ('Az olaj karavánja') — és folyóirat jelenik meg, melyek szintén rendszeresen közölnek szépirodalmat; az arab hagyományoknak megfelelően főként verseket, időnként novellákat is. Mekkában Szurúr asz-Szabbán és Szaíd al-Amúdí szerkesztésében jelenik meg a vallási és társadalmi kérdésekkel foglalkozó Álam ál-iszlám ('Az iszlám világa') és a Madzsallat al-haddzs ('A zarándoklat folyóirata'), amely újabban a Tadámun al-iszlám ('Az iszlám egysége') címet viseli. 1976 óta a szaúd-arábiai és összarab irodalom egyik jelentős fóruma az al-Fajszal c. kulturális havilap. O A 2. világháború után az irodalom új erőre kapott. Az arábiai írók és olvasók kezdték figyelemmel kísérni az egyiptomi, szíriai és libanoni irodalmi élet eseményeit. A költészetben azonban továbbra is a helyi jelleg és a népies hatás maradt az uralkodó. Ennek egyik jeleként az arábiai költők számos régi törzsi szóval gazdagították verseik

nyelvezetét, s ezáltal az arab irodalmi nyelvet. Legjelentősebb Szaíd a\-Amúdí Dzikrá ('Emlékezet') c., valamint a romantikus újító, Haszan Avad 1954-ben megjelent alBaráim ('Bimbók') c. kötete. Abdalláh ibn Khamísz az arab pusztai élet költője. Ahmad Isza és Abdal-Vahháb Así az arábiai természet iránti szeretetüket öntötték költeményekbe, s bár a régiek nyomdokain jártak, szavaik egyszerűek, keresetlenek, ezért őszinték. Arábia sajátos társadalmi szerkezete, a törzsi hagyományok, az olaj révén felduzzadt gazdaság, az osztályellentétek és külső szellemi hatás összeütközése arra késztették a költőket, hogy szimbolikus formában adjanak hangot gondolataiknak. Ezért gyakran az iszlám misztikához, a szúfizmushoz hasonló, rejtett értelmű verseket írtak. Példa erre a két hidzsázi író, Hamza Saháta és Haszan Avad közötti gúnyversekben testet öltött szópárbaj, melynek során, mint a klasszikus arab irodalomban oly gyakran, az ellenfelek nem kímélték egymás becsületét (noha a SzaúdArábiában fennálló vahhábita vallásjog elítéli a féktelen sértegetést). Mivel a szájról szájra járó gúnyverseket a cenzúra miatt nem lehetett a sajtó útján terjeszteni, a költők jelképes formában fejezték ki mondanivalójukat. így Avad gúnyverset írt az éjszakáról, de a vers tulajdonképpen Szurúr asz-Szabbán ellen szólt. A társadalombírálat is hasonlóan szimbolikus formát öltött. Húszéin Szirhán ad-Dúda al-akhíra ('Az utolsó féreg') c. pl. hosszú költeményt írt, amely az emberi kapzsiságot és az uralkodó társadalmi rendszert vette célba. O Az új arábiai egyetemek termékeny prózairodalmat hoztak létre, amelynek célja elsősorban a múlt és a jelen dicső tetteinek a megírása. Háfiz Vahba történetíró mellett Ibráhim Abdu Abdal-Azíz király hősi harcát és társadalmi reformjait írta meg Inszán al-dzsazíra ('A sziget embere') c. O A drámairodalom Arábiában csak most bontja szárnyait, de máris fel tud mutatni néhány értékes művet. Ilyen Abdal-Dzsabbár egyfelvonásos drámája, az As-sajátín alkhursz ('A néma ördögök'), amely a társadalmi ellentéteket dolgozza fel szimbolikus formában. O Napjaink költészetének kiemelkedő alakja a 20. sz.-i arab költészet romantikus áramlatainak hatásait a klaszszikus örökséggel finoman ötvöző Haszan Abdalláh al-Qurasí, akinek kilenc verseskötete jelent meg 1985-ig. O írod.: Gy. Germanus: Modern Saudi-Arabian Literature (1952); Anouar Abdal-Malek: Les essais (Anthologie de la littérature arabé, 2. köt., 1965); L. Norin—E. Tarabay: La poésie 187

SZAUR (Anthologie de la littérature arabé, 1. köt., 1967); Germanus Gy.: Az arab irodalom története (1979); S. Kh. Jayyusi: The Literature of Modern Arabia (1988). Iványi Tamás szaurástrai dóhá:

szórathá

Száva, Szent —•Sava, Szent szavaijá; savaiya: a hindi varnik vritta verselés egyik legnépszerűbb formája, amelyben 22 vagy 26 szótag időmértékes kombinációi fordulnak elő, s ennek megfelelően 14 alfaját különböztetik meg. A szavaijá a —>ríti költészetének kedvelt formája. A -*sringára ('szerelem') esztétikai közvetítésére legalkalmasabbnak tartott versforma; már a korai hindi -^bhakti-költészetben is használták, pl. Tulszídász, Késavdász stb. O(—>hindi verselés) O írod.: Hindi száhitja kós (1967). Puskás Ildikó szavalás; szavalat: mondás

szavalt vers, vers-

szavalókórus: művészi szövegek agitatív célú megszólaltatására alakult előadói közösség. Az 1. világháború után KözépEurópában elterjedt és ideológiailag hatásosnak vélt előadási forma volt. A mo.-i szavalókórusok a német munkásmozgalom hatására jöttek létre Tamás A., Simon Jolán vezetésével (100%, Munka Szavalókórus), később a Palasovszky Ö., az Ascher O.-féle színházi avantgarde is felhasználta szuggesztív színpadi hatást elérő módszerét (Zöldszamár Színház, Cikk-Cakk estek, Dokumentum, Rendkívüli Színpad, Prizma). O Az antik tragédia kórusaiból való eredeztetése téves, hiszen — az esetleges formai megfeleltetéseken kívül — attól mind céljaiban, mind felépítésében, mind színpadi funkciójában különbözik. A szavalókórus nem dramatikus szövegek együttes elmondására szerveződik. A férfi-, női, gyermek- és különféle vegyeskórusok előadásmódja dialógusutánzó recitativo, mely a magas, közép és mély hangok változó szólamából születik, s ezt a kórusvezető hangolja össze. O határozza meg és irányítja a kórus dinamikáját, ami mozgással, ütemes karlendítéssel, zenével és énekkel is fokozható. A kórus nagysága 10 főtől több ezerig terjedhet. O Bár a 2. világháború után eredeti ideológiai alapjai megszűntek, a nyolcvanas évek avantgarde-ja (olykor épp a kiüresedett eszmékre való ironikus utalással) újra felfedezte a tömeges megjelenésben rejlő hatásos művészi kifejezés lehe-

tőségét. O (-*kórus) O írod.: Palasovszky Ö.: A lényegretörő színház (1980). Jákfalvi Magdolna szavalóművész: —> előadó szavalt vers; szövegvers; szóvers: minden olyan vers, amelyet (szemben az —• énekverssel) szóbeli előadásra vagy olvasásra szánt formában rögzítettek, s így önállóan értelmezendő (dallamtól, zenei kísérettől, tánctól független) szövegritmussal rendelkezik. Az -y eredeti szinkretizmus viszonyai között nem létezett, a költészeti produkciók akkor még mind énekversek voltak. Kialakulásának kezdetei kultúrkörönként eltérők és bizonytalanok. Ennek oka az, hogy jóllehet általánosságban elmondható, az énekvers szövegének szótagszáma, ritmikai megvalósulása jóval kötetlenebb lehet, mint a szavalt versé (hiszen a szinkrétikus produkcióban aprózással-nyújtással aritmikus szövegek is a zene-tánc ritmusrendjéhez igazodhatnak), másfelől számos énekversszöveg tökéletesen metrikus önmagában véve is. Ha tehát az eredeti előadásforma milyenségéről nincsenek biztos adataink — márpedig a régebbi szövegemlékek jelentős részénél ezek hiányoznak —, akkor a puszta szöveg alapján nem lehet eldönteni, énekvers vagy szavalt vers volt-e. Igen gyakori továbbá, hogy a metrikus énekvers formák a fejlődés későbbi szakaszaiban elhagyva eredeti előadásmódjukat — szavalt versként élnek tovább. O A két forma közötti átmenetet képviseli a —>recitativo módján előadott -*•recitált vers. A szavalt vers és a recitált vers korai emlékei még nehezebben elkülöníthetők; a német szakirodalom a Sprechvers ('beszédvers') terminust mindkettőre vonatkoztatja. A határvonalak gyakorlatilag is elmosódottak: az ógermán ->Spruchok&t és más, hasonló ősi műformákat pl. egy Spruchtonnak nevezett sajátos, a szavalás és a recitálás közti modorban — sipító hangon kántálva - adták elő. O A szavalt vers az európai kultúrkörökben az antikvitás idején jelenik meg, s évszázadokon át együtt él az énekelt és recitált verssel. Ez utóbbiak azonban a —*•hivatásos irodalomban fokozatosan háttérbe szorulnak. Ny-Európában a humanizmus korára, K-KÖzép- és K-Európában — így nálunk is — a 18—19. sz. fordulójára a szavalt vers válik uralkodó formává, az énekvers ->megzenésítésként mindinkább marginális jelenséggé változik, a recitált vers pedig az -^operákba, —• oratóriumokba szorul vissza. Ezzel párhuzamosan növekedik az irodalmi alkotások befogadásában 188

SZAVI az —>olvasás jelentősége, ami oda vezet, hogy — a 19. sz.-tól világszerte — a szó szoros értelmében vett szavalás és egyáltalán az élőszavas előadói tevékenység mennyiségi-szociológiai értelemben súlytalanná válik; a versek elsődlegesen az -»írásbeliség útján terjednek és olvasott formában hatnak. Ez döntően kihat a vers létezési módjára is, amennyiben struktúrájában vizuális formák lényeges szerephez jutnak (bővebben —>íráskép). Ilyen értelemben az énekvers—recitált vers—szavalt vers hármassága terminológiailag pontatlan; valójában inkább az énekvers—recitált és szavalt vers—olvasott vers kategóriák fejezik ki a fejlődés tendenciáját, világosan jelezve azt a tényt, hogy a vers (természetesen nem az esztétikai érték, hanem a kifejezőeszközök lehetőségei szempontjából vett) legkifejlettebb formája az írott—olvasott vers. O Ami a szavalást, mint előadói tevékenységet illeti, ennek normái történelmileg változók. A régebbi korokban a versek előadóinak —> dikciója közel állt a recitáláshoz, erőteljesen eltért a köznapi beszédtől (—ydeklamálás), nyomatékosan kiemelte a vers ritmusát (-*skandálás). A századfordulótól uralkodó normák azt igényelték a szó szűkebb értelmében felfogott szavalástól, hogy teremtsen egyensúlyt a prózai élőbeszéd és a versritmust érzékeltető dikció között. Később a pusztán értelmi—érzelmi hangsúlyozás, tagolás vált követendővé, s ennek megfelelően a szavalás szó pejoratív értelművé vált, helyette —*versmondásról beszéltek. E stílus azonban nyilván éppúgy nem lesz örök életű, ahogyan a korábbiak sem voltak azok, s a tény, hogy napjaink olyan kimagasló művészei, mint a magyarok közül Latinovits Z., Jancsó Adrienne, Illyés Kinga ismét a recitálás felé közelítik a vers előadását, jelezheti a változások tendenciáját. O (-»vers) O írod,.: E. Saran: Deutsche Verslehre (1907); Horváth J.: Magyar vers (1948); László Zs.: Ritmus és dallam (1961); Szepes Erika—Szerdahelyi L: Verstan (1981); Szerdahelyi I.: Fortuna szekerén (1987). Szerdahelyi István Szávarkar, Vinájak Dámódar (Bhagur, 1883—1966): maráthí költő, politikus. A nemzeti függetlenségi mozgalom egyik vezéralakja. Politikai tevékenysége miatt az angolok 1910-ben az Andamán szigetekre száműzték, az itteni 13 éves börtönéletet írta meg Mádzsí dzsanmathép ('Eletem' 1927) c. önéletrajzi művében. E témát később regényben is feldolgozta (Kálé páni, 'Száműzetés', 1937). Hazafias versei közül leghíresebb a Rádzsí prabhú (ua., 1946) c.

történelmi tárgyú elbeszélő költemény. O Művei még: The War of Indián Independence ('Az indiai függetlenségi háború', tan., angolul, 1908); Szávarkar száhitja ('Szávarkar irodalom', 5. köt., esszégyűjt., 1932); The Story of My Transportation ('Száműzetésem története', önéletrajz, angolul 1950). Vekerdi József szavászev: -*szevasziv Szavcsenko, Jakiv Hrihorovics (Lucenki, 1890. ápr. 2,—?, 1937): ukrán költő, kritikus. Parasztcsaládban született. A kijevi Tarasz Sevcsenko Egyetem elvégzése (1916) után pedagógusként kereste kenyerét. A sztálini nemzetiségi politika kritikája miatt az önkény áldozata lett. O 1913ban kezdett publikálni. Az 1930-as években a sajtóban dolgozott. A Zsovteny és a VUSZPP írószervezethez tartozott. Korai költészete a szimbolizmus hatása alatt fejlődött. O Főbb művei: Poeziji ('Költemények', 1918); Aziatszkij apokalipszisz ('Ázsiai apokalipszis', versek, 1926); Proti resztavraciji hreko-rimszkoho misztectva ('A görög-római művészet restaurációja ellen', kritikák. 1927); Dobaj piszmenniki (' A kor szak és írói', tan.-ok, 1930); Narodzsennya ukrajinszkoho ragyanszkoho kino ('A szovjet ukrán film születése', tan.-ok, 1930). Udvari István Szavcsenko, Mihajlo Makszimovics (Hlobino, 1914. jún. 6—?, 1982. aug. 12.): ukrán drámaíró. 1938-ban elvégezte a harkovi színművészeti főiskolát. Harkov és Kijev színházaiban játszott, majd a Köztársasági írók Házának igazgatójaként dolgozott. O Első egyfelvonásosa — Pravo na scsasztya ('Jog a boldogsághoz') — 1958-ban jelent meg. Színművei a következő kötetekben láttak napvilágot: Iiozplata za dovirja ('A hiszékenység ára', 1959); Lasztyivka ('Fecske', 1961); Prohnozi ('Prognózis', 1962); Sljahi do scsasztya ('Út a boldogsághoz', 1962); Cseszty ('Becsület', 1963); Szini Hippokrata ('Hippokratész fiai', 1962); Mij szin ('Fiam', 1969); Prosu vsztati ('Kérem felállni', 1971). O Gyűjt, kiad.: Pjeszi ('Színművek', 1967); Travnevi hrozi ('Májusi zivatarok', 1973). Scher Vera Szavcsenko, Sztepan Volodimirovics (Szinyavka. 1889. dec. 28.—Taskent, 1942. jan. 16.): ukrán irodalomtörténész és műfordító. 1913-ban elvégezte a kijevi egyetemet. 1917-től ugyanott a világirodalom és a francia filológia előadója, 1925-től tanára, 1933-tól tanszékvezető tanára volt. Főbb

189

SZAVI művei: Roszijszka narodna kazka ('Az orosz népmese', 1914); Pohodzsennya romanszkih mov ('A román nyelvek eredete', 1916); Sevcseníco i szvitova literatura ('Sevcsenko és a világirodalom', 1939); Z isztoriji zarubizsnih literatur ('A külföldi irodalmak történetéből', 1975). Ukránra fordította és előszóval látta el Maupassant műveinek tíz kötetét (1927—1930) és válogatást közölt a francia irodalomból: Francuzki klasziki XVII. szt. ('A 17. sz. francia klasszikusai', 1931) címmel. Sándor László Szavcsenko, Viktor Vasziljovics (Vozneszenszk, 1938. márc. 22.—): ukrán író. 1963-ban vegyészdiplomát szerzett. 1968 óta a kémiai tudományok kandidátusa. 1963-tól különböző tudományos kutatóintézetek tudományos munkatársa. O 1967től jelennek meg elbeszélései folyóiratokban és antológiákban. Önálló kötetei: Trivozsnij krik papuhi ('Papagájrikácsolás', 1982); Konszulszka vezsa ('Konzuli bástya', 1984); Nocsivlja v karboni ('Éjszaka a karbonban', tudományos-fantasztikus elb.-ek, 1984). " Scher Vera Szavcsenko, Volodimir Ivanovics (valódi név); Vlagyimir Szavcsenko (orosz névváltozat); (Poltava, 1933. febr. 15.—): ukrán író. A moszkvai energetikai intézetben végzett 1957-ben. Több műszaki intézetben dolgozott. Orosz nyelven ír. Többnyire tudományos-fantasztikus regények és elbeszélések szerzője, melyek közül néhányat angol nyelvre is lefordítottak. O Főbb művei: Csornije zvjozdi ('Fekete csillagok', elb.-ek, 1959); Novoje oruzsije ('Új fegyver', elb.-ek, 1966); Otkrityije szebja ('Önfeltárás', reg., 1967); Csasz talanta ('A tehetség ideje', elb.-ek, 1969); Iszpitanyije isztyinoj ('Az igazság próbája', elb.-ek, 1973); V sztrecsnyiki ('Ellenpontok', elb.-ek, 1980); Za perevalom ('A hágón túl', reg., 1984); Algoritm uszpeha ('A siker algoritmusa', kisreg.-ek, elb.-ek, 1986). O Magyarul: 1—1 elb. (Apostol A., Meteorok viharában, 1969; Sárközy Gy., Metagalaktika, 1981, 2.); Fiatal Oroszország (reg., Ratzky Rita, 1985); 1—1 elb. (Földeák I., Galaktika, 1986, 4.; Barta G., Ház kísértettel, anto., 1988). O írod.: Soproni A.: V. Szavcsenko (Kritika, 1986, 5.); Kun M.: Vlagyimir Szavcsenko (Könyvvilág, 1986, 4.). Hamberger Judit Szavi, V. (írói név); Vlagyimir Alakszejevics Muhin (családi név); (Tigide Morko, 1888. júl. 1.—?, 1938): mari költő, író, filológus, politikus. Paraszti családból szárma-

zott. A Kazanyi Nemzetiségi Tanítóképzőben szerzett diplomát, s több éven át tanított szülőföldje falvaiban. Az 1. világháború idején — katonaként — egyre aktívabban politizált, s az 1917-es forradalmat követően már a párt vezető posztjain foglalkoztatták. Az aspirantúra után a marik kulturális, tudományos életének aktív szervezője lett. Megalapította és igazgatta a Mari Tudományos Intézetet, tanított a Mari Pedagógiai Főiskolán, tankönyveket írt és szerkesztett, fáradhatatlan publicista volt. A személyi kultusz idején kivégezték. 1956 után rehabilitálták. O Első cikkei az 1910-es években jelentek meg orosz nyelvű lapokban; anyanyelvén ő írta az első Leninéletrajzot és verset. A mari nyelvű drámairodalom megteremtőinek egyike volt. O Művei: Kö vinamat? ('Ki a bűnös?', dráma, 1919); Jüd ('Éjszaka', poéma, 1927); Ilis jük ('Az élet hangja', versek és elb.-ek, 1961). O írod.: Piszatyeli Marijszkoj ASZSZR (1988). " Domokos Péter Szavicki, Alesz (Polack, 1924. jan. 8.—): belorusz író. 1946—1953-ban a Balsavicki szcjah c. újságnál dolgozott. 1958-ban elvégezte a Gorkij Irodalmi Főiskolát. 1962-től 1969-ig a J. Kolasz Irodalmi Múzeumban dolgozott. O 1943-tól kezdve jelennek meg írásai. A Kedri hljadzjac na mora ('A cédrusok a tengerre néznek', 1960) c. kisregényét a bratszki vízierőmű építőinek szentelte. A Zsancsina ('Nő', 1963) c. regényében a polacki üveggyapotgyártó üzem életét mutatt a be. A Szarni viszoki paverh ('A legmagasabb szint", 1965) c. kisregényéért, melyben a munkásosztály fiatal nemzedékét ábrázolja, 1970-ben a Lenini Komszomol díját kapta. Kortársai alakját az I nyicsoha vzamen ('És semmit helyette', 1971) c. kisregényében és a Tolki adnojcsi ('Csak egyszer', 1979) c. regényében rajzolta meg. A Veraj i pravdaj ('Hittel és igazsággal', 1976) c. trilógiájában a nagy honvédő háború partizánjait, a szovjet emberek hősiességét, önfeláldozását m u t a t j a be. O A gyermekek és az ifjúság számára is írt elbeszéléseket: Skljanaja nyitka ('Üvegfonál', 1970); Szkazsi mnye pravdu ('Mondd meg az igazat', 1978); Belaja znyicska ('Fehér hullócsillag', 1984) c. O Gyűjt, kiad.: Apoveszci ('Kisregények', 1972); Vibranija tvori 1—2. ('Válogatott művek', 1—2. köt., 1984). Palásti

Katalin

Szavics, Franc Andrejevics (Vjaljacicsi, 1815.—?, 1845?): belorusz költő, publicista. A pinszki járási tanintézet elvégzése után a Vilnai Orvosi—Sebészeti Akadémián ta190

SZAVI nult. Az Akadémián Demakraticsnaje tavarisztva ('Demokratikus társaság') néven olyan illegális szervezetet hozott létre, melynek tagjai a dekabristák követőinek tartották magukat és a nép felvilágosításáért harcoltak. 1837-ben kapcsolatot teremtettek a Szadruzsnaszc polszkaha naroda ('A lengyel nemzet barátainak társasága') nevű társasággal. 1838-ban a Demakraticsnaje tavarisztva tagjait letartóztatták és a következő évben kaukázusi katonai szolgálatra ítélték őket. Szavies a száműzetésből megszökve Januspalban telepedett le Helheh néven, s orvosként dolgozott. Ismert kiáltványai (Principi demakratizmu, 'A demokratizmus elvei'; Zavvahi pra maralnuju vajnu naroda z deszpatizmam, 'A népnek a despotizmus ellen folytatott morális háborújával kapcsolatos megjegyzések', 1876) a belorusz felszabadító mozgalom első politikai pamfletjei. O Belorusz nyelven írt verseit kéziratban terjesztették Ukrajna és Belorusszia területén, néhányból népdal lett. A Tam blizka Pinszka ('Ott közel Pinszkhez') c. verse — mely jobbágy ságellenes motívumokat tartalmaz, és amely a népek közötti barátság gondolatát fejtegeti — 1882-ben jelent meg. E. Pavlovics Uszpamini z-nad Viliji i Nyomana ('Emlékek a Vilija és a Nyemen mellől') c. memoárjában. O írod.: Sz. Alekszandrovics: Sztaronki bratnyaj druzsbi (1960); A. Szmirnov: Franc Szavies (1961). Palásti Katalin Szavies, Ivan Lukjanenko (Szavinki, 1914. jan. 19.—): ukrán költő. 1934-ben elvégezte a harkovi újságíróiskolát, s a kijevi Proletarszka Pravda c. lapnál dolgozott, majd 1940-ben a kijevi egyetemet is elvégezte, s attól kezdve a kremenyecki tanítóképzőben ukrán irodalmat tanított. A 2. világháború befejezése után a Donyecmedencében tanítóskodott. O Első versei még egyetemi hallgató korában jelentek meg. O Főbb verskötetei: Z vicsnih dzserel ('Örök forrásból'. 1957); Pozivnyi z majbutnyoho ('Jelek a jövőből', 1959); Scsaszliva ta dorizsenyka ('Boldog út', 1961); Csisztota ('Tisztaság', 1966); I szerce odpocsine ('És megpihen a szív', 1970); Na sljahah buttya ('A lét útjain', 1971); Narodzsennya koloszka ('Egy kalász megszületik', 1974); Scsedriszty ('Bőkezűség', 1979); Rubezsi ('Határok', 1986). O Önéletrajzi írása: Nezborima pamjaty ('Legyőzhetetlen emlék', 1980). O Magyarul: 2 vers (Tótfalusi I., Ukrán költők, 1971). Scher Vera Szavies, Ovagyij Gercovics (Varsó, 1896. júl. 17.—Moszkva, 1967. júl. 19.): orosz író,

műfordító. Liberális értelmiségi családban nőtt fel. A moszkvai egyetemen jogot tanult. 1917-től hat éven át színész volt. Az 1920-as években Franciao.-ban élt emigrációban. 1915-től publikálta verseit és elbeszéléseit a korszak egyik legszínvonalasabb orgánumában, a Krasznaja nov c. lapban. Nagy ígéretként indult, két prózaválogatása (Korotkoje zamikanyije, 'Rövidzárlat', 1927; Plovucsij osztrov, 'Uszó sziget', 1927) után, 1928-ban megjelent legfontosabb műve a Voobrazsajemij szobeszednyik ('Képzelt beszélgetőtárs') c. regénye, amelynek kisember hőse ötvenéves korában ébred rá, hogy másként kellett volna leélnie életét, s e felismerésébe belehal. A regényt G. Sztruve, a modern orosz irodalom nyugati történetírója úgy értékelte, mint ,,a kevés szovjet mű egyikét, melynek szinte kizárólag a magánélet a tárgya". 1932 és 1936 között a Komszomolszkaja pravda c. lap párizsi tudósítója volt, s régi barátja, I. Ehrenburg révén kapcsolatban állt a szovjetbarát orosz emigrációval. Ugyancsak Ehrenburg kezdeményezésére 1937 és 1939 között a TASZSZ spanyolo.-i munkatársa lett; ottani élményeiből merítette Ljugyi intyernacionalnih brigád ('A nemzetközi brigádok emberei', 1938); Szcsasztyje Kartaheni ('Cartagena boldogsága', 1947) és Dva goda v Iszpanyii ('Két év Spanyolországban, 1937 —1939', 1960) c. elbeszélés- és memoárköteteinek anyagát. íróként 1928-ig alkotott figyelemre méltót, a közvetlen elődei közül B. Pilnyak által képviselt ornamentalista stílus tehetséges, kulturált folytatójaként. O A 2. világháború alatt haditudósító volt, utána többnyire fordításokból élt. Spanyol és latin-amerikai írók és költők (A. Machado, R. Alberti, P. Neruda, N. Guillén stb.) műveit fordította oroszra. O Számos kiadatlan szépirodalmi és irodalomtörténeti kéziratot találtak hagyatékában. O Egyéb művei: V gorah ('A hegyen', kisreg., 1925); Atlantyida pod vodoj ('Elsüllyedt Atlantisz', fantasztikus reg., 1927; V. Piotrovszkij]a\, R. Cadot álnéven); Vanykavsztanyka ('Keljfel-Jancsi', 1928); Pecsal mojej zemli ('Hazám bánata', 1953; Alekszandra Brustejnnel). O Magyarul: 1 elb. (Fenyves L., Modern Orosz Elbeszélők, 1944): 1 elb. (Szabó Mária, Kegyetlen szerelem, anto., 2. köt., 1969). O írod.: I. Ehrenburg: Emberek, évek, életem (1967); B. Szluckij: Jegyinsztvennaja ljubov Ovagyija Szavicsa (Inosztrannaja lityeratura, 1967, 2.); G. Struve: Russian Literature under Lenin and Stalin 1917—1953 (1971); E. Fehér P.: Fegyverek közt a múzsák (Népszabadság, 1986, 178.). Gereben Ágnes 191

SZAVI Szavics-Zablocki, Vajniszlav; SzulimaSzavics-Zablocki (teljes név); Polacki Havrila, Zavisa Pavel, hraf Szulima z Belaj Ruszi, hramadzjanyin z Belaj Ruszi (írói álnevek); (Pancsani, 1850. máre. 3.—?, 1893 után): belorusz és lengyel író. A vilnai gimnázium elvégzése után a prágai, a lipcsei és a strassburgi egyetemen tanult. 1873-ban a Vesztnyik Jevropi c. folyóiratba belorusz verseket küldött: Z csuzsbini ('Külföldről'); V rodnaj zjamli ('A szülőföldön'). 1875-től külföldön élt, orosz és lengyel demokratákkal állt kapcsolatban. Ebben az időben lengyel és francia nyelvű újságot adott ki. 1887-ben hazatért, a titkosrendőrség megfigyelése alatt állt. 1888—1889-ben a Vilenszkij vesztnyik munkatársa volt. Orosz és más idegen nyelven is írt. Az Apoveszc pra maje csaszi ('Elbeszélés az én koromról') c. poémájában, a Polackaja sljahta ('A polacki nemesség', 1885) c. kisregényében és a Scsaszlivejsaja Mariszja ('A legboldogabb Mariszja', 1892) c. karcolatában belorusz néprajzi és nyelvi jellegzetességek figyelhetők meg. Gyűjtötte az orosz népdalokat is. Kéziratban fennmaradt versei Vjazanka epigram ('Epigramma-köteg') nagyrészt Belorussziáról szólnak. O Egyéb művei: Kapernyik ('Kopernikusz', dráma, 1870— 1873). Palásti Katalin Szavin, Viktor Alekszejevics (családi név); Vittor Nyobdinsza (álnév); (Nyobdino, Komi ASZSZK, 1888. nov. 22.—?, 1943. aug.): komi költő, író, publicista. Szegényparaszti család fiaként nagy tehetséggel és szorgalommal falusi jegyzővé küzdötte fel magát. Nyugtalan vére, útkereső elégedetlensége azonban tovább ösztökélte. Bejárta Öroszo.-ot és Ukrajnát, majd 1917-ben szülőföldjére visszatérve kiemelkedő szerepet játszott a szovjethatalom megteremtéséért folytatott küzdelmekben. 1918-tól a komi művelődésügy és irodalom egyik legsokoldalúbb és fáradhatatlan úttörője volt. Politikai és költői pályáját a személyi kultusz törvénysértései törték meg. O Irodalmi működése 1918-ban kezdődött. Formailag és nyelvileg népének szájhagyományban élő költészete, tartalmilag és világnézetileg Majakovszkij és Gy. Bednij művészete hatott közéleti lírájának kialakulására. Az első állandó komi színjátszó csoport megszervezőjeként kezdett színpadi műveket írni, s a hazai színházi élet és drámairodalom megalapozója lett. Jelentős közéleti működését dokumentálják riportjai, cikkei. O Főbb művei: Sondi petigön dzsoridzs koszmisz ('Napfelkeltekor elfonnyadt egy virág', színmű, 1922); Rajin

('A paradicsomban', színmű, 1922); Csin ('Füst', vígj., 1923); Szilan-liggyanjasz ('Dalok—versek', költ.-ek, 1924); Kulömdinsza hunt ('A kulömdini felkelés', színmű, 1928); Börjöm gizsödjasz ('Válogatott írások', 1956). O Gyűjt, kiad.: Kivburjasz, poernajasz, pjeszajasz, visztjasz, ocserkjasz ('Versek, elbeszélő költemények, színművek, tárcák, riportok', 1962). O Magyarul: 4 vers (Rab Zsuzsa, Medveének, anto., 1975); 1 reg. részlet (Szíj Enikő, Alf, 1980, 8.). O írod.: Hajdú P.—Domokos P.: Uráli nyelvrokonaink (1978). Vászolyi Erik Szavina kniga; Szavvina knyiga (oroszos írás); Liber Sabbae (latinos írás); (bolgár 'Szava könyve'): óbolgár cirill betűs nyelvemlék a 11. sz. elejéről. Elnevezését egy Szava pópa nevű könyv másolóról kapta, aki a pergamen szélére két helyen is feljegyezte nevét. Bizonyos paleográfiai és helyesírási sajátosságok alapján a szlavisták arra következtettek, hogy glagolita forrásból másolták. Összesen 166 lapból áll, amelyből 129 eredeti óbolgár kézirat, a többi későbbi (12. és 14. sz.), orosz szerkesztésű folytatás. A kézirat a Központi Állami Levéltárban található Moszkvában. Az eredeti óbolgár rész evangéliumi olvasmányokat tartalmaz a húsvét utáni hatodik hét szombatjától a következő év nagypéntekjéig. O Kiad.: V. Cepkin: Szavvina knyiga (1903); H. Tóth I.: Russzkaja csaszty Szavvinoj knyigi (Dissertationes Slavicae, 12., 1977; 15., 1982). Juhász Péter Szavinkov, Borisz Viktorovies (valódi név); V. Ropsin (írói álnév); (Harkov, 1879. jan. 31.—Moszkva, 1925. máj. 7.): orosz író, politikus. Mozgalmas élete során több politikai gyilkosság — 1904-ben a Pleve belügyminiszter, 1905-ben a Szergej nagyherceg elleni merénylet — megszervezésében vett részt; II. Miklós cár meggyilkoltatásával ugyancsak kísérletezett. Rendkívül színes egyéniség volt, tehetséges szónok, a nők bálványa, világfi, társaságok középpontja. Szerette az életet, ám ez nem gátolta meg abban, hogy a forradalmi mozgalomhoz csapódott, labilis idegzetű fiatalembereket ékesszólásával rávegye az önkényuralom prominens személyiségei elleni merényletre, biztos pusztulásba hajszolva a gyilkosokat is. Egy esettől eltekintve Szavinkov maga nem gyilkolt, kalandos szökéseit követően jobb szerette párizsi éttermekben múlatni idejét. O A szépirodalomban íróként és költőként is figyelemre méltót alkotott. Versei, amelyek nagy részét halála után, 1931-ben közölte egy párizsi

192

SZAVV almanach, Zinajda Gippiusz személyes és irodalmi hatását tükrözik, rögzítvén szerzőjük szélsőséges lelkiállapotait és fatalizmusát is. Cselekményes, kulturált költeményeinél kiegyensúlyozottabb prózája az orosz irodalom hagyományait folytatta. 1909-ben jelent meg első kisregénye, a Korty blednij ('Fakó ló'), a csalódott forradalmár hitvallása, amely tökéletesen beleillett az 1905—1907-es orosz polgári forradalom bukása után Oroszo.-ban eluralkodott általános reményvesztettség hangulatába. To, csevo nye bilo ('Ami nem volt', 1914) c. kisregénye is a forradalmi mozgalomról szólt, s Szavinkov pártja, az eszer párt súlyos belső válságát m u t a t t a be. A mű a kor inkább politikai, semmint irodalmi vitáinak középpontjába került, a cári kormányzat ugyanis engedélyezte, hogy egyik legfőbb ellenségének könyveit eladják az országban, sőt párizsi tudósításai rendszeresen megjelentek a moszkvai lapokban. 1917-ben az író bekapcsolódott a demokratikus közéletbe, több kabinetben vállalt tisztséget, az egyik Ideiglenes Kormány helyettes hadügyminisztere lett, majd szövetkezett az Ideiglenes Kormány ellen lázadó monarchista Kornyilov tábornokkal, hogy rövidesen elárulja őt. A bolsevik hatalomátvétel után a fehérek mozgalmáról szóló, Párizsban publikált Kony voronoj ('Hollófekete ló', kisreg., 1923) c. művét a következő évben a SZU-ban is kiadták. Eközben azonban írója a szövetséges államok ügynökeként már odahaza robbantott ki véres felkeléseket a szovjethatalom ellen, arról álmodozván, hogy a paraszti Oroszo. diktátora lesz. 1924-ben letartóztatták. Tárgyalásán K. Radek úgy jellemezte, mint ,,Ham let herceget, aki egész életében megpróbált Cesare Borgiának mutatkozni". Szavinkov a Cseka börtönében megtört, kijelentette, hogy megbánta bűneit és a szovjethatalmat kívánja szolgálni; rövidesen azonban kivetette magát a Lubjanka börtön ablakán; más források szerint Sztálin utasítására Jagoda gyilkoltatta meg. Az 1980-as évektől nagy reneszánsza kezdődött a SZU-ban, ahol nagy példányszámban adják ki a regényeit. O Egyéb művei: Vo Frandi vo vremja vojni ('Franciaországban a háború alatt', 1—2. köt., memoár, 1916—1917); Iz gyejsztvujuscsej armii ('A hadrakelt seregből', memoár, 1918); V tyurme ('Börtönben', memoár. 1925); Poszlednyije pomescsiki ('Az utolsó földesurak', kisreg., 1925); Voszpominanyija tyerroriszta ('Egy terrorista emlékezései', memoár, 1925); Poszmertnije sztatyi i piszma ('Posztumusz cikkek és levelek', 1926). O írod.: 13

Sz. Szavinkova: V gödi sztarovo rezsima (1918); Velikij knyaz Alekszandr Mihajlovics: Knyiga voszpominanyij (1933); Zinajda Gippiusz: Dmitrij Merezskovszkij (Párizs, 1951); A. Samaro: Boloto ropsinszkih perezsivanyij (Nauka i religija, 1966, 4.); J . Rolland: L'homme qui détiu Lénine, Boris Savinkov (1989). Gereben Ágnes Szávitrí: szanszkrit rege hősnője. Királylány, aki egy száműzött király fiát, Szatjavánt választja hitveséül, noha egy jóslat szerint az ifjúnak egy év múlva meg kell halnia. A férfi lelkéért maga Jama, a halál istene jő el. Szávitrí tántoríthatatlanul nyomon követi a férje lelkét magával vivő istent, s kitartó hűsége a Halált is megindítja: visszaadja férje életét. A rege a Mahábhárata c. eposzba van beágyazva (III. 293—299). O Magyarul: Szávitrí vagy a hűség diadala (Fiók K., Budapesti Szemle, 1889, 3.); 1 részlet (Vertesy D.. Makói Állami Főgimnázium Értesítője, 1903/04); Szávitrí. Történet a szerelemről és a halálról (Illés E., rádiójáték-feldolgozás, 1957); Szávitrí, az asszonyi hűség dicsérete (Jánosy I., 1962); 1 részlet (Weöres S., Egybegyűjtött műfordítások, 1. köt., 1976). Ö írod'.: W. Galand: Savitri und Nala (1917); Lukácsy S.: Kelettől nyugatig (Nagyv, 1963. I.) Vekerdi József szavóra; szávóráé (többes számú alak) (arameus 'gondolkodó' 'értelmező' 'véleményező'); szaboreus (latin közvetítéssel létrejött névváltozat): az i. sz. 500 k. Babilóniában élt tudósok elnevezése, akik a már kész, lezárás előtt álló Babilóniai Talrnudon (—•Gemára) az utolsó simításokat elvégezték. Szerepük vallástörténeti és irodalomtörténeti szempontból egyaránt jelentős. Összekötő kapcsot képeznek az —• amórák és a gáonok (—>gáoni irodalom) nemzedékei között. Legjelentősebb képviselőjük A háj ben Huná volt, aki 506-ban halt meg. O írod.: I. Halévi: La eloture du Talmud et les Saboraim (Revue des Études Juives, 1896—1897); K. Kamelhar: The Talmud and the Universal Science (1928); E. E. Urbach: Hazai (1970). Raj Tamás Szavvidisz, Jeorjiosz; Georgios Savvidés; Jeórjiosz Szavídisz (Athén, 1929—): görög irodalomkutató, a szaloniki egyetem neogrecista professzora. Tanulmányaiban a 20. sz. görög lírájának jelentős képviselőivel (K. Varnalisz, K. Kariotakisz, O. Elitisz) foglalkozik. O készítette el K. P. Kavafisz összes műveinek kritikai kiadását (19652), s szerkesztője volt a Ja ton Szeferi 193

SZAW ('Szeferiszről', 1961) c. tanulmányköibetnek. Szabó Kálmán Szavvina knyiga: ->Szavina leniga századvég irodalma: -+fin de siécle Szazdov, Tome (Skopje, 1934. febr. 8.—): macedón irodalomtörténész, esszéista. Bölcsészetet hallgatott a skopjei Cirill és Metód Egyetemen, ahol jelenleg a folklórirodalom tanára. 1977 és 1979 között a Bölcsészettudományi Kar dékánjának tisztét is betöltötte. O Tudományos érdeklődésének homlokterében a folklórirodalom áll. Számos antológia és tanulmány szerzője a macedón népköltészet és általában a folklórirodalom tárgyköréből. O Fő művei: Makedonszkata narodna poezija ('Macedón népköltészet', tan., 1966); Pregled na makedonszkata narodna próza ('A macedón népi próza áttekintése', tan., 1970); Marko K. Cepenkov kako szobiracs na makedonszki narodni umotvorbi ('Marko K. Cepenkov mint a macedón népköltészet gyűjtője', raonogr., 1974); Sztudii na makedonszkata narodna knizsevnoszt ('Tanulmányok a macedón folklórirodalom tárgyköréből', 1978); Folkloriszticski sztudii ('Folklorisztikai tanulmányok', 1986). százéves kalendárium: hosszabb időre (ritkán csakugyan egy évszázadra) érvényes -»naptár. Szazonov, Nyikolaj Ivanovics (valódi név); Volkov (álnév); (Rjazany, 1815. jún. 29.—Genf, 1862. nov. 17.): orosz publicista. Nemesi családban született. 1834-ben fejezte be a moszkvai egyetemet. A. I. Herzen köréhez tartozott. A kör kényszerű megszűnése után külföldre utazott, az 1830-as évek végétől Párizsban élt. Közeli barátságban volt M. A. BakunyinnaX és Herwegh-gel. A forradalmi eszmék híveként részt vett az 1848-as francia forradalomban. 1850-ben a cári kormány kiutasította Oroszo.-ból. 1857-ben kegyelmi kérvényt n y ú j t o t t be II. Sándor cárhoz; engedélyt kapott, hogy visszatérjen hazájába, de életében erre már nem került sor. O Számos külföldi folyóirat közölte írásait. Publikált a lengyel emigránsok Mickiewicz által szerkesztett, La Tribüné des peuples c. lapjában. 1849ben Proudhon Voix du peuple c. folyóiratában a külföldi rovat vezetője volt. Proudhonna\ való konfliktusa után az olasz mazzinista szellemű emigráns újság, a Heform.e szerkesztője lett. Cikkeket és tudósításokat küldött az Otyecsesztvennije Zapiszki és a

Szankt-Petyerburgszkije Vedomosztyi c. lap számára a francia társadalmi életről és az orosz irodalomról. Herzen kiadványában, a Poljarnaja Zvezda ('Sarkcsillag') c. almanach 2. kötetében (1856) megjelent írásában az orosz történelmi fejlődést elemezte. 1859—1860-ban a hetente megjelenő La Gazette du Nord c. folyóiratban publikált cikkeiben a jobbágyfelszabadítást sürgette; I. Sz. Turgenyev és A. I. Herzen munkásságáról írt. A Pravda ob imperátore Nyikolaje ('Az igazság I. Miklós cárról', 1854) c. pamfletje névtelenül látott napvilágot Párizsban. O Ismertek K. Marxnak küldött levelei. Élete végén eltávolodott a forradalmi mozgalmak ideológiájától. O Kiad.: Iz lityeraturnovo naszledsztva Ny. I. Szazonova (Lityeraturnoje naszledsztvo, 41—42. köt., 1941). Schmidt Gabriella Szazsin, Pjotr Alekszandrovics (Bolsaja Lazovka, Tambovi kormányzóság, 1906. jún. 30.—): orosz író. Paraszti családból származik. Kezdetben tengerészként szolgált kereskedelmi és halászhajókon, beutazta az Atlanti-, a Csendes- és az Indiaióceánt, eljutott számos országba. Később újságíróként dolgozott, munkája során majdnem az egész SZU-t bejárta. Részt vett a 2. világháborúban. Első műve, az U krisi mira ('A világ tetején', reg.) 1929-ben jelent meg. Tengerészekről, halászokról szólnak Kapitan Kiribejev ('Kiribejev kapitány', 1956) és Tramontana (1959: Justus P., ua., 1961) c., élénk visszhangot kivált o t t kisregényei. O Egyéb művei: Tri csasza ('Három óra', elb.-ek, 1967); Szevasztopolszkaja hronyika ('Szevasztopoli krónika', kisreg., 1974). O írod.: A. Borscsagovszkij: Pobeda haraktyera (Znamja, 1956, 10.); S. Nyíró J.: Tramontana (Nagyv, 1961, 12.); 0 . Vojtyinszkaja: V csaszi razdumij (Lityeraturnaja Rosszija, 1968, febr. 2.). Szigeti Szonya „száz virág"-politika: a Kínai Kommunista Párt által 1956 tavaszán meghirdet e t t új kultúrpolitikai irányvonal. Nevét a célkitűzéseit summázó „virágozzék száz virág, versengjen száz iskola" jelszótól kapta. Bár kidolgozására az SZKP 20. kongresszusa után került sor, s így annak kínai reakciójaként is felfogható, elsődlegesen mégis belpolitikai indítékai voltak, jelesül az értelmiség aktivizálása. Demokratikusabb légkörében megelevenedett a kulturális élet, viták indultak közérdekű kérdésekről. Felélénkült az élő világirodalom iránti érdeklődés, a korábban elhanyagolt műformák (szatíra, komédia, -*caven stb.) ismét 194

SZCZA virágzásnak indultak. A viták 1957 tavaszától — a pártvezetés ösztönzésére — politikai témákra is kiterjedtek. A kritikai megnyilatkozásokat — amelyek mellett szórványosan politikai demonstrációkra is sor került — csakhamar globálisan „a burzsoázia támadásának" minősítették, s júniusban országos kampányt indítottak az ún. „burzsoá jobboldal" ellen. A harc éle külöböző értelmiségi csoportok, főleg írók, művészek, tudósok ellen irányult, akiket (mint az írók közül Ting Linget, Aj Csinget, Feng Hszüe-fenget) 1957 őszétől adminisztratív retorziókkal is sújtottak. O írod.: D. W. Fokkema: Literary Doctrine in China and Soviet Iníluence (1965). tíalla Endre

egy ciklust az 1. sz., a 2. sz. pedig Sz. Mihajlovszki Novissima Verba (ua.) c. versét közölte. A 16. szám után a szépirodalmi rovat megszűnt, a tudományos viszont kibővült. O írod.: I. D. Sismanov: Deszetgodisninata na Szbornika 1889—1899 (Szbornik za narodni umotvorenija, 1990, 16.). Juhász Péter

Szbornik za narodni umotverenija, nauka i knizsnina (bolgár 'Népköltészeti, tudományos és szépirodalmi gyűjtemény'): az első jelentős bolgár időszaki kiadvány. 1889 óta jelenik meg Szófiában a Művelődésügyi Minisztérium kiadványaként. 1903-ban a Bolgár Kulturális Egyesület, 1913-ban pedig a Bolgár Tudományos Akadémia vette át szerkesztését. Ettől kezdve a címe: Szbornik za narodni umotvorenija i narodopisz ('Népköltészeti és néprajzi gyűjtemény'). Napjainkig 56 kötete jelent meg. A kiadvány „ a t y j a " és 18 éven keresztül szerkesztője I. D. Sismanov volt. Munkáját a legjelentősebb bolgár tudósok folytatták: L. Miletics, A. P. Sztoilov, B. Conev, A. Isirkov, Sz. Sz. Bobcsev, A. Arnaudov, Sz. Romanszki, H. Gandev, H. Hrisztov és H. Vakarelszki. 1968 óta, az 52. kötettől szerkesztőbizottság szerkeszti, amely „a szó legtágabb értelmében néprajzi folyóiratnak" tekinti. Feladatának a lassan eltűnő népi kultúra olyan, ma még megtalálható maradványainak gyűjtését (népszokások, rítusok, dalok, mesék, legendák, találós kérdések, bájolók, közmondások és szólásmondások stb.) tartja, amelyek átadják helyüket az új, sok tekintetben eltérő kultúrának. Ezt I. Sismanov már az első kötethez írt bevezető tanulmányában — amelyben az európai néprajztudomány fényében vizsgálta a bolgár folklórkutatás helyzetét — a kiadvány feladatául jelölte meg. Ennek ellenére a gyűjteménynek kezdetben enciklopédikus jellege volt. A 16. kötetig három rovattal — tudományos, szépirodalmi és népköltészeti — rendelkezett. Az irodalmi rovat kritikát és irodalmi alkotásokat egyaránt közölt. I t t jelent meg először I. Vazov: Pod igoto ('Rabigában', 1—2, 3); Velikata rilszka pusztinja ('A nagy rilai pusztaság', 7.); V nedrata na Rodopite ('A Rodope sűrűjében', 8.); verseiből is közölt

szcenárium: 1. a drámai cselekmény menetének és helyzeteinek vázlata. A -* középkori színjáték idején volt használatos, főként a —• rögtönzött színjátékokban. A -*commedia dell'arte scenarióját (-*canovaccio) a színpad mögött, jobb- és baloldalt egyaránt kifüggesztették, hogy támpontokat és vezérszavakat nyújtsanak a színészek számára. O 2. a dráma helyszíneinek és jeleneteinek egymásutánját rögzítő, részben már a dialógusokat is tartalmazó nyersfogalmazvány. O 3. a 18. sz. óta a színjáték —• szövegkönyvének olyan rendezőpéldánya, amelyik nemcsak a dialógusokat és a színészeknek szóló instrukciókat tartalmazza, hanem a színpadtechnikai megvalósítás valamennyi utasítását is (alaprajzok, színpadmozgás, világítás, külső zajok stb.). 4. filmforgatókönyv Staud Géza

13*

195

Szbornyik proletarszkih -»proletárirodalom 2.

piszatyelej:

szcéna; scaena; scena: 1. a görög -*•szkéné latinos alakja. O 2. a régi magyar színházi nyelvben a színpad (->színpadformák), ill. a jelenet {-*jelenet 1.) megjelölése.

szcenikus ábrázolás: —•elbeszélés 3. szcenírozás: —> színpadtechnika Szczawiej [scsavjej], Jan (Rogatka, 1906. jan. 6.—Varsó, 1983. ápr. 23.): lengyel költő, kritikus, publicista. Paraszti származású tanító volt, 1928-tól részt vett a népi mozgalomban, lublini és lódzi lapokat szerkesztett, a megszállás alatt a néppárti földalatti sajtónak dolgozott. Erről az időszakról szól Ciosy 1—2. ('Csapások', 1 —2. köt., 1975) c. dokumentum-memoárja. A háború után a Warszawa és az Orka szerkesztője volt. O Költészetének témája a paraszti életforma és az emancipációért folytatott küzdelem volt, de a hangulati táj líra sem volt idegen tőle: Milosc tworzqca ('Teremtő szeretet', 1930); Galqz czeremchy ('A madármeggyfa ága', 1932); Hymn podczas bitwy, 1940—1944 ('Himnusz csata közben, 1940—1944', 1947); Luny kamien-

SZCZE ne ('Megkövült tűzfények', 1949); Jarze^ biny. Wiersze z lat 1929--1965 ('BerkenyékVersek, 1929—1965', 1965); Dom sercu Miski ('A szívemhez közelálló ház', 1965); Zytnia ruú ('Rozsvetés', 1969); Zmaganie dnia z nocQ ('A nappal küzdelme az éjszakával', 1976). O Összeállított egy népköltészeti antológiát — Antologia wspólczesnej poezji ludovjej ('A kortárs népköltészet antológiája', 1969) —, tanulmányaiban a népköltészetet és a falusi tematikájú irodalmat népszerűsítette: Owoc dobrego i zlego ('A jó és a rossz gyümölcse', 1959); Krzesanie ognia ('Tűzcsiholás', 1969); Laur i ciern ('Babér és tövis, 1977). Legnagyobb érdeme mégis az, hogy összegyűjtötte a háborús évek földalatti költészetét, s ezt egyre teljesebb kötetekben publikálta: Antologia polskiej poezji podziemnej 1939—1945 ('A földalatti lengyel költészet antológiája, 1939—1945', 1957); Imie^nam Polska ('Nevünk Lengyelország', 1958); Poezja Polski Walczqcej ('A Harcoló Lengyelország költészete', 1—2. köt., 1974). Pálfalvi Lajos Szezawinski [scsavinyszki], Józef (Lublin, 1924. jan. 21.—): lengyel költő, író, publicista. A lódzi egyetem lengyel szakán végzett 1945 és 1952 között. Még egyetemistaként kezdte meg újságírói pályafutását, s ugyanekkor közölték első verseit a Warszawa és az Arkona c. folyóiratok. 1947 óta szoros kapcsolatban áll a rendszer támogatását élvező katolikus PAX-Egyesület kiadójával, mely rendszeresen közli szépirodalmi és publicisztikai műveit. 1957-től az egyesületben számos funkciót is betöltött. 1958-tól tagja a Lengyel írók Szövetségének. A Slowo Powszechne c. varsói újságnál kisebb-nagyobb megszakításokkal a lap kulturális rovatát vezeti. O Főbb művei: Chwila ('Pillanat', versek, 1951); Pogoda ('Idő', versek, 1956); Witraze ('Színes üvegablakok', versek, 1959); Gesty ('Gesztusok', versek, 1966); Plomien o zmierzchu ('Alkonvi tűz', reg., 1970). O Magyarul: 2 vers (Radó Gy.. Vig, 1961, 4.). Kertész Noémi Szczepanska, Maria

Maria:

—>Kuncewiczowa,

Szczepanski [scsepanyszki], J a n Alfréd; Jacz; Jaszcz (álnevek); (Krakkó, 1902. nov. 9.—): lengyel kritikus, riporter, esszéista. Versekkel debütált, majd a Tatemik szerkesztője lett (1931 1936), a háború után a Trybuna Ludu és a Dialóg recenzense volt. O Riportjaiban alpinista szenvedélyének hódolt; érdeklődött a tátrai folklór iránt is.

emellett esszéisztikus útirajzokat írt, főként antik témákról. O Művei: W éniegach i w sloncu Afryki ('Afrikai hóban és napsütésben', riportok, 1935); Wyprawa do ksi iycowej ziemi ('Expedíció a holdbéli tájra', esszék, 1954); Przygody ze skalqdziewczynq, i émiercicWspomnienia z Tatr ('Kalandok a sziklával, a lánnyal és a halállal. Tátrai emlékek', 1956); Siedem kregów wtajemniczenia. Relacje z wypraw alpinistycznych ('A beavatás hét köre. Tudósítások alpinista expedíciókról', 1959); OUarz i miasto ('Az oltár és a város', esszék, 1974); Trója dia doroslych ('Trója felnőtteknek', esszék, 1975). A. tírodzickival társszerzőként: Przez kraj bogów, slonca i oliwek ('Az istenek, a nap és az olajfák országán át', riportok, 1966); Ankarskie ABC ('Ankarai ábécé', esszék, 1972). Pálfalvi Lajos Szczepanski [scsepanyszki], Jan Józef (Varsó, 1919. jan. 12.—): lengyel író, esszéíró, műfordító. Orientalisztikát tanult a Jagelló Egyetemen. A 2. világháború elején fogságba esett, megszökött, majd Krakkóban bujkált; részt vett az ellenállásban. 1943-ban földalatt publikált versekkel debütált. 1947 óta a krakkói Tygodnik Powszechny katolikus hetilap szerkesztője (1949 —1953), majd állandó munkatársa. O Háborús témájú korai elbeszéléseiben az alapvető erkölcsi értékeket vizsgálta. 1940^1949-ben írt Polska jesien ('Lengyel ősz', 1955) c. klasszikussá vált regényében egy huszonéves tiszt naplójaként írta meg élményeit a mozgósítástól a fogságból való szökésig. Hőse számára a háború az erkölcsi kötelességek felismerését jelenti. A mű 1960-ban Hemingway-díjak kapott. A Portki Odysa (reg., 1954: Mészáros I., Odüsszeusz a hegyekben, 1961) egy gurál ('hegyi lakó') története, aki keserű tapasztalatokat szerzett a megszállás idején. Elbeszéléseiben — Buty ('Bakancs', 1956); Dzien bohatera ('A hős napja', 1959); Motyl ('Lepke', 1962) — a partizánharc legendáit oszlatta el, s e leleplezés az önismeretet szolgálta. Ezekben a műveiben az erőszakkal szembeni fellépés esélyeit a háború konkrét történelmi összefüggéseiben vizsgálta; a eonradi etika szellemében cselekvő hősök az ellenséges vagy közönyös külvilággal szemben védik identitásukat. O Hasonló kérdések foglalkoztatják az 1863. januári felkelés után emigrált forradalmárról, A. Berezowskiról szóló kétrészes történelmi regényben is: Ikar ('Ikarus', 1966); Wyspa ('Sziget', 1968). O Az 1970-es években eltávolodott a fikciótól, művei önéletrajzi anyagra épültek, gyakori volt bennük a modern er196

SZCZE kölcsi válság feletti reflexió: Rafa ('Zátony', elb.-ek, 1974); ^%togra/"('Autogram', esszék, 1979); Kipu (ua., riportreg., 1978). A válság okát a totalitarizmusban és a hagyományokat felszámoló technikai civilizációban látta. Az írói hivatásról vallott nézeteit Przed nieznanym trybunalem ('Ismeretlen bíróság előtt', esszék, 1975) c. kötetében összegezte. Emellett — mint nagy utazó — számos egzotikus útirajzot írt: Zatoka Bialych Niedzwiedzi ('Jegesmedve öböl', 1960); Do raju z powrotem ('Vissza a paradicsomba', 1964); Czarne i biale ('Fekete és fehér', 1965); Swiat wielu czasów ('Sok idő világa', 1969); Koniec westernu ('Vége a westernnek', 1971). O Angol írók: (G. Green, A. Huxley és mások) műveit fordította. O Az 1970-es évek második felében részt vett a kulturális életben, előadásokat tartott a repülő egyetemen, publikált a szamizdatban. Erkölcsi tekintélye miatt J . Iwaszkiewicz halála után ő volt az egyetlen, aki az írószövetség elnökeként számításba jöhetett: 1980 decemberében választották meg. Egy évvel később a szövetséget felfüggesztették, majd 1983 nyarán feloszlatták. Következetes kiállásáért 1983-ban Herderdíja,t kapott. Az írószövetség elnökeként eltöltött három éve az irodalmi elit és a hatalom konfliktusával kezdődött, majd a két csoport teljes szétválásával végződött; ezt az időszakot Kadencja ('Hivatali időszak', 1986) c. kötetében dokumentálta, ami már szamizdatban jelent meg; régóta kéziratban lévő Kapitan ('Kapitány', 1986) c. regényét pedig Párizsban adták ki. A Tygodnik Solidarnosé c. szamizdat hetilap számára készített karcolataiból idővel öszszeállt a Malenka encyklopedia totalizmu ('A totalitarizmus kicsiny enciklopédiája', 1990). O Az 1980-as évek második felében már az állami kiadók is közölték műveit. Az Ultima Thule (ua.. 1987) címadó elbeszélése a művész és a totalitarizmus konfliktusának négy évtizedes tapasztalatait összegző, luxusfegyencgyarmaton játszódó ellenutópia. O Egyéb művei: Pojedynek ('Párbaj', elb.-ek, 1957); Za przele^za^ ('A hágón túl', elb.-ek, 1967); Opowiadania dawne i dawniejsze ('Régi és még régebbi elbeszélések', 1972). O Magyarul még: Stajnia na celnej (1963: kisreg., Bába M., Árulás, 1963); 1 elb. (Sebők Éva, Mai lengyel elbeszélők, anto., 1965); 1 részlet (Farkas L., Korunk, 1973, 11.); 1 elb. (Simándi K , Égtájak '74, 1974); 1 nyilatkozat (Reiman Judit, Vig, 1991, 1.). O írod.: W. Maciig: 16 pytan (1961); Maria J anion: Legenda i anty legenda wojny (Literatura, 1975, 23—25.); A. Mich-

nik: Z dziejów honoru w Polsce. Wypisy wi^zienne (1985). Pálfalvi Lajos Szczepanski [scsepanyszki], Ludwik; Wincenty Ogórek; Zabiello (álnevek); (Krakkó, 1872. márc. 5.—uo., 1954. febr. 19.): lengyel költő, író és publicista. Jogot tanult Bécsben és Krakkóban, a Zycie alapítója és első szerkesztője. Verseket, műbírálatokat, íróportrékat, tárcákat és tudósításokat közölt különböző lapokban. Színházi recenzióiban a modern dramaturgia és a színészi játék megbecsülése mellett állt ki. Az 1. világháborúról szóló írásai 0 co si^ wojna toczy i kiedy be/Izie pokój ('Miért folyik a háború és mikor lesz béke', 1915) c. kötetében olvashatók. O Az 1930-as években harcias antifasiszta szatírákat írt. A megszállás alatt részt vett a politikai ellenállásban. 1943-ban Mo.-ra menekült, a háború után a rádiónál dolgozott. O Mint költő, modernista hangulatlírával kezdte pályáját: Srebrne noce. Lunatica ('Ezüst éjszakák. Lunatica', 1897); Hymny ('Himnuszok', 1897). Zegluga ('Hajózás') c. verse az egyik legjellegzetesebb, leggyakrabban idézett lengyel századfordulós költemény. Piesn polska w latach wielkiej wojny ('A lengyel dal a nagy háború éveiben', 1916) c. összeállított egy antológiát. O Regényei: Król powietrza ('A levegő királya', 1909); Przewrót ('Fordulat', 1911). Értekezései: Nowy romantyzm w poezji polskiej czasu wielkiej wojny ('Uj romantika a nagy háború idejének lengyel költészetében', 1917); Mediumizm wspólczesny ('A modern médiumizmus', 1936); Wiedza tajemna, wrózbiarstwo, magia dni naszych ('Titkos tudomány, jóslás és mágia napjainkban', 1939). Pálfalvi Lajos Szcz^sny [scsenszni], Aleksander (Varsó, 1885. aug. 19.—Zakopane, 1929. aug. 28.): lengyel költő és író. Hivatalnok volt, az 1. viágháború idején a Lengyel Katonai Szervezet tagja, részt vett az 1920-as lengyel —szovjet háborúban. O Költészetét a századforduló modernista poétikája formálta, a látomásos tájképek a városi élet színfoltjaival váltakoznak: To, co sie^stalo ( Az, ami történt', 1912); Tarnina ('Kökény'. 1920): Piesn o drodze ('Ének az útról', 1932). O Irt mesés lírai történeteket — Piesn bialego dom,u ('A fehér ház éneke', 1915) — és hazafiságra buzdító műveket: 0 cudownej ziemi i ludzkim ukochaniu ('A csodás földről és az emberi szeretetről', 1916). O Allegorikus meséi a gyermeklélektan ismeretéről tanúskodnak, a függetlenségi harc témája ezekben is megjelenik: Spadkobierca skarbów oj197

szczu cowskich ('Az apai kincsek örököse', 1908); Kolorowe okienka ('Színes kis ablakok', 1913); Baénie toiosenne ('Tavaszi mesék', 1914); Dia was ('Nektek', 1921). Emellett H. Ch. Andersen meséit fordította. O írod.: E. Kozikowski: Wi^cej prawdy niz plotki (1964). Pálfalvi Lajos Szczucka, Zofia:

Kossak, Zofia

Szczygiel [scsigjeu], Jerzy (Pulawy, 1932. márc. 14.—): lengyel író. 1945-ben egy aknamezőn megsebesült és megvakult. 1955-ben novellákkal debütált. O A Milczenie (reg., 1962: Murányi Beatrix, Hallgatás, 1964) a 2. világháború után, egy lengyel kisvárosban játszódó önéletrajzi mű, hőse egy vak gyermek. A Sen o brzozowych bucikach ('Álom a nyírfa kiscipőről', reg., 1966) tanúvallomás a koncentrációs táborok világáról. O Ifjúsági regényei aktuális témákról szólnak. O Egyéb regényei: Tarnina ('Kökény', 1960); Drogi rezygnacji ('A lemondás útjai', 1962); Dopalajqce si^drzewa ('Elégő fák', 1965); Ziemia bez slonca ('Föld nap nélkül', 1968); Szaré rejcawiczki ('Szürke kesztyű', 1969); Powódz ('Árvíz', 1970); Nigdy cie^nie opuszczeL ('Soha el nem hagylak', 1972); Gdzie twoje miejsce ('Hol a helyed', 1974). Pálfalvi Lajos Szczypiorski [scsipjorszki], Andrzej; Maurice S. Andrews (álnév); (Varsó, 1924. febr. 3/—): lengyel író, publicista. Baloldali értelmiségi közegben nevelkedett, apja szocialista párti képviselő volt, 1956-ig emigráns. A megszállás alatt a Népi Hadseregben harcolt, részt vett a varsói felkelésben, majd a sachsenhauseni koncentrációs táborban raboskodott. O 1945 után belépett a szocialista párt ifjúsági szervezetébe. A katowicei rádiónál dolgozott, főként klaszszikusokat adaptált. O Elbeszélésekkel, tárcákkal, riportokkal debütált — Ojcowie epoki i inne opowiadania ('A korszak atyjai és más elbeszélések', 1955); Z daleka i z bliska ('Messziről és közelről', 1957) —, majd az októberi változások után a koppenhágai lengyel nagykövetségen volt kulturális tanácsos (1956—1958). Visszatérése után Varsóban, a Lengyel Rádiónál dolgozott és a Polityka c. hetilap szerkesztője volt (1964—1974). O Az 1960-as években sokat írt, a rádiós műfajoktól — Portrét znajomego ('Egy ismerős portréja', 1962); Niedziela, godzina 21.10. ('Vasárnap, 21,10.', 1968) — a bűnügyi regényig — Dymisja nadinspektora Wilburna ('Wilburn főfelügyelő lemondása', 1959); Wyspa czterech lotrów ('A négy lator szigete', 1971)

— sok mindennel megpróbálkozott, de nem alkotott remekműveket. Regénytetralógiája a háborús téma, a lengyel—német viszonyok első megközelítésének tekinthető. E műveiben — a korra jellemző politikai tézisregényektől eltérően — azt vizsgálja, helyreállítható-e az erkölcsi világrend a fasizmus pusztítása után: Czas przeszly ('Múlt idő', 1961); Godzina zero ('Nulla óra', 1961); Ucieczka Abla ('Abel szökése', 1962); Za murami Sodomy ('Szodoma falai mögött', 1963). Érdeklődése aztán saját nemzedékének problémái felé fordult. Á Lustra ('Tükrök', 1963) a regényírásról szóló regény, amely az értelmiségi helyét és szerepét próbálja meghatározni. A Podróz do kranca doliny ('Utazás a völgy végébe', reg., 1966) hőse egy kétkedő idealista vezérigazgató és pártvezető, akit előbb-utóbb kiszorít egy új, cinikus karrierista nemzedék. O Az 1968. márciusi anticionista kampány után visszavonult a közéletből, a csehszlovákiai beavatkozás után pedig megtagadta, hogy szerepeljen egy — az eseményeket kommentáló rádióműsorban, ezért kitiltották a rádióból és a tévéből, rossz hírű publicisták támadták, s nehézségei lettek könyvei kiadásával. Az írószövetség közgyűlésén nyíltan támadta az új politikát, ezzel sok barátot is szerzett. O Ekkor írta egyik fő művét, a tizenegy nyelvre lefordított Msza za miasto Arras ('Mise Arras városáért', 1971) c. áltörténelmi regényt. A mű 1461-ben játszódik; a járványtól, éhségtől sújtott Árrasban elszabadul a pokol, üldözik az eretnekeket, zsidókat, varázslókat, a város tébolyodott vezetője a pusztulásban keresi a megváltáshoz vezető utat. A távoli jövőbe vesző ködös célokért vállalt gyilkos aszketizmus az 1968-as lengyel állapotokra emlékeztet, de a tömeghisztéria, a pusztító fanatizmus, a félelemből fakadó agresszivitás túlmutat az aktualitásokon. O I omineji Emaus ('És elkerülték Emmauszt', 1974) c. regényében az elbeszélő és a nyomozást vezető rendőr próbál rekonstruálni egy talányos öngyilkosságot. O Az évtized közepére aktív ellenzéki lett, az írószövetség szamizdat folyóiratában, a Zapisb&n közölt Ostobaság (Pálfalvi L., Unió, 1990, 1.) c. írásában elutasítja az 1960-as évek újításain alapuló kísérleti prózát és kiáll egy újfajta közéleti küldetést vállaló irodalom mellett. A következetesen megvalósított írói program 1981 decemberében az internáló táborba vezetett. A tábor mindennapjait naplószerű feljegyzésekben örökítette meg: Z notatnika stanu wojennego ('A hadiállapot jegyzetfüzetéből', 1983). O 1985-ben megírta fő

198

SZECE művét, az 1945 utáni lengyel próza legnagyobb könyvsikerét, a Poczqtelc (1986: Pálfalvi L., A szép Seidenmanné, 1991) c. regényt. A mű indulatok, melodramatikus hatások és publicisztikai fordulatok nélkül szól a háborúról, de az előzmények a századelő függetlenségi mozgalmáig, a sziléziai száműzetés éveiig nyúlnak vissza, a háború utáni időszakból pedig nagy hangsúlyt kap az 1968-as év és a megírás ideje, a hadiállapotot követő Jaruzelski-korszak. A regény eredeti címe, A kezdet arra utal, hogy a hagyomány folytonosságának a háború véget vetett, a felkelések elbukásával, Varsó lerombolásával ú j korszak kezdődött, amelyben a túlélők nem találják helyüket. Az értékek pusztulása az 1980—1981-es kísérlet elfojtásával válik teljessé. Az emigrációban és szamizdatban kiadott regény páratlan sikersorozata német nyelvterületen kezdődött, a mű öt év alatt tizenhat nyelven jelent meg. O Eközben folytatta az internáló táborban megkezdett feljegyzéseket, melyeket kiegészített az egyházi védnökség alatt tartott kulturális rendezvényeken mondott beszédeivel: Z notatnika stanu rzeczy ('Jegyzetfüzet a dolgok állásáról', 1986). Elbeszéléseit még szamizdatban adta ki — Amerykanska whisky ('Amerikai whisky', 1987) —, de az évtized végére elfoglalhatta méltó helyét a lengyel irodalmi és politikai életben. Noc, dzien i noc ('Éjszaka, nappal és éjszaka', 1991) c. regényében a lengyel—német—zsidó együttélést vizsgálja, ezúttal a háborút követő időszakban, az 1940-es évek végén és az 1950-es évek elején. A sokszereplős, mozaikszerű regény cselekménye egy provokáció, a fiktív Lengyel Nemzeti Hadsereg körüli politikai intrika áll. O Mint parlamenti képviselő, többször felemelte szavát az erősödő antiliberális tendenciák ellen. 1988-ban elnyerte az Európai Irodalom osztrák állami díját. O Magyarul még: 1 cikk (Berényi G., Magyar Lettre Internationale, 1991, 2.). O írod.: L. Bugajski: Szczypiorski (1991). Pálfalvi Lajos szebait: intelemirodalom, egyiptomi irodalmi formák Szebeni Irodalmi Kör; Cercul literar din Sibiu (román elnevezés): a Nagyszebenbe 1940 és 1945 között áttelepedett kolozsvári román egyetem diákjaiból létrehozott írói csoportosulás. Első közös fellépésük a Curftle Dorului c. folyóirat megalapítása volt (1941), amely nevét mentoruk, L. Blaga költő és filozófus egyik verskötetének címéről kapta. Egységes gondolkodásmódjuk, sőt közös programjuk elvetette az irodal-

mat a középszerűség kifejezésévé alacsonyító nacionalista agresszivitás szellemét. Célul tűzték ki, hogy a román kultúrát európai pályára tereljék — s ez annál inkább kézenfekvő volt, mivel a csoport tagjai közé egy francia és egy olasz szebeni egyetemi tanár, valamint szász és magyar írók is tartoztak. Nyílt levelükben, melynek szerzője I. Negoi$escu volt, közösséget vállaltak E. Lovinescu irodalomkritikus álláspontjával (Via^a, 1943, máj. 13.). A Manifestul Cercului Literar ('Az Irodalmi Kör Manifesztuma') néven is ismert írás számos — a nacionalista és konzervatív körök részéről egészen a megsemmisítő támadásokig menő — polémiát váltott ki. A kiáltvány az elszigetelődő „etnikai sajátosság", lokalizmus és faluhagyomány ellenében védelmébe vette az individualizmus és a szabadság eszméjét, az urbánus irányvonalat, az európaiságra törekvést. A művészettel kapcsolatban az esztétikum autonómiája mellett foglaltak állást, ami az adott körülmények között a diktatúrával, a nacionalista politikával és a fasizmussal szembeni magatartást jelentette. Az Irodalmi Kör harcolt a minél több esztétikai, erkölcsi, társadalmi értéket magába foglaló irodalomért; az esztétikai purizmust mint költészeti megoldást a komplexitás és az értékek iránti nyitottság nevében utasították el. A Kör költői leginkább a ballada műfajában láttak lehetőséget arra, hogy a költészetet epikai és drámai tartalommal telítsék. E nézeteket a Revista Cercului Literar c. folyóirat (1945. januárja és augusztusa között megjelent) 6 számában napvilágot látott művészeti és irodalomkritikai írásokban fogalmazták meg. A lapot I. Negoittescu irodalomkritikus és költő szerkesztette, a csoport másik szellemi irányítója R. Stanca volt. A manifesztum aláírói és a lap állandó külső munkatársai között szerepelt még §t. Aug. Doinas költő, a 20. sz.-i román irodalom egyik kiemelkedő alakja, C. Regman irodalomkritikus, I. D. Sírbu író, továbbá N. Balotá és Ov. Cotruq irodalomkritikusok. O 1945 után a kedvezőtlen kelet-európai politikai feltételek a totalitarizmus áldozataivá tették a nagyszebeni Irodalmi Kör tagjait. Négyüket (Negoifescu, Balotá, Sírbu, Cotruq) politikai perbe fogták és súlyos börtönbüntetéssel sújtották, a többiek különféle tilalmak alá kerültek. Csupán az 1964—1971 között létrejött „enyhülés" alatt jutottak ismét szóhoz. Cornel Regman

199

szecesszió impresszionizmus egymást fedő vagy egymást közelítő felületei borítanak. Holott a szecesszió valójában az „elkülönülés" áramlata és csak egyik, élesen körvonalazható művészeti irányzata a korszak egészének, s noha a környező irányzatoktól oly sokat kölcsönzött, hogy bizonyos mértékig ezeknek keverése és aránya is jellemzi, a kiválasztásban mindig saját szempontjait követte és az átvett elemeket újfajta szintézisbe rendezte. O A különböző eredetű és irányú tendenciák közül kiválasztva és egybegyűjtve a céljainak megfelelőeket, bár a konklúziókig sohasem jutott el, a modern művészet majd' minden premisszáját megfogalmazta, s így történelmi szerepe igen nagy: a szecesszió jelenti az átmenetet a három megelőző irányzat és az -*avantgarde között. O Alapjait tekintve egy sajátosan kettős arculatú átmeneti fázis terméke: a társadalmi mozgás pangásának és a technikai—szellemi fejlődés meghökkentő ütemű fejlődésének interferenciája hozta létre. Ezért, hogy törekvéseit főként két, egymástól távol eső réteg, a liberális polgárság és a dekadens arisztokrácia vitte diadalra, egyikük az iparosodó világ megnyíló lehetőségeinek ritmusát és távlatát, másikuk pedig a felbomlást, a Semmi közelségét érzékelve. Magát a társadalmi alakulatot azonban mindkét — s egymást kölcsönösen befolyásoló — irányzat statikusnak, biztonságosnak hitte: kifelé zárt világuknak sokféle belső feszültségét érzékelték, azt kívánták alkotásaikban kifejezni, de a meglévő struktúra változását fel sem tételezték. Minden jelenségben csak annak formai vetületét látták és keresték, művészetük az egymásra vonatkoztatott formák kiteljesítésének művészete. Ám az egyik irányzat nagyvonalú kompozíciókat alkotva — a formát ésszerűnek és célszerűnek, a másik viszont — élvetegen elmerülve a részletekben'— önértékűnek tekintette. R. Wagnertől kölcsönzött nagy ábrándjuk az -+összművészet, a különböző művészeti ágak egy alkotáson belüli funkcionális egysége: a kor legjelentősebb építészei maguk tervezték épületeiknek teljes berendezését és összes díszítményét is. A divatos -* pozitivizmust megtagadták, helyette R. Wagner, E. Haeckel, E. Mach, mindenekfelett pedig A. Schopenhauer bölcseletét, a világot akara-

tával és eszméivel teremtő ember filozófiáját követték: a művészetben csak életérzésük formai kivetülését látó szemléletüknek jól megfelelt ez a felfogás. Az alapelemek, a vonal, a hang, a szó és rafinált kombinációik belső lehetőségeinek végtelen elnyújtásával s halmozásával kívánták e célt, dekadens vagy bizakodó élethangulatuknak a forma tökélye révén megvalósuló kifejezését elérni. O A Művészetet és az Életet egymástól elszakították és az előbbinek primátusát nemcsak 0 . Wilde, de a kor nagy Gauguin-mítosza is tételezte, a külső világban — Tahitiben éppúgy, mint egy lakóházban — a belső kivetülését látták. A szecesszió ily szempontból is az „elkülönülés" irányzata, a személyiség eszménye a távolságtartó szemlélődés és az önmagába merülő reflexió lett: ezt foglalja össze a kor nagy vezérgondolata, az esztétikum föltétlen kultusza. Alkotásaiknak, bármely művészeti ágban, legfőbb eleme a díszítmény: benne keresték a tartalmi jelentéstől mentes, tisztán formai motívumot, mely lélek állapotuk megjelenítésére vagy megszólaltatására alkalmas. Ezért fedezték fel olyan lelkesen távoli nagy népek (japánok, skandinávok) ismeretlen kultúráját, s még inkább folklórját: a minden tartalmi referenciát nélkülöző tiszta ornamenst találták meg bennük legalábbis a maguk számára. Felhasználtak azonban sok minden mást is, különösen a pogány mítoszok és a nem keresztény vallások allegóriáit, sőt magát az ilyképpen laicizált, a mítoszok egyikévé tett katolicizmust. Végül pedig erősen reflektáltak az iparosodó világ új élettényeire: megváltozott viszonyuk az anyaghoz, nem oly módon, hogy az új motívumokat beledolgozták műveikbe, inkább úgy, hogy felfedezték és formailag követték az anyag belső dinamizmusát. Művészet és Élet között tehát eltávolodásuk ellenére sem szűnt meg minden kapcsolat, csak közvetetté és nervózusan áttételessé vált: reagáltak ugyan a külvilág tényeire, de szorongásos, letargikus vagy épp lelkesülten egzaltált lélekállapotuk szűrőjén keresztül, mely önnön inkarnációját kereste bennük, s mindegyiküknek csak forma-értékét, mondhatni formaabsztrakcióját építették alkotásaikba. A szecesszió művészete így erősen stilizált, sőt allegorikus: bármelyik regény, novella vagy dráma egy-egy életérzés allegóriája. Többségük zárt térben játszódik és erősen statikus cselekményű. A minimális történésnél, a közvetlen tényéknél fontosabb bennük egyfelől a sok reflexió (melynek tárgya többnyire a földi lét teljes esetlegessége), másfelől pe-

200

SZECE dig a végtelen gonddal reprodukált s persze valószínűtlen díszlet, a jelzők, metaforák és szinesztéziák hangulatot sugárzó halmaza: a „leírás iparművészete" (Halász G.). Maga az alkotásmódszer az irányzat egészének sajátja, a zárt körön belül azonban kétfajta felhasználási mód különült el: az egyik ág az élveteg elmúlás-érzetet, a másik bár ez inkább a képzőművészetben érvényesült a lendületes dinamikát kívánta kifejezni (E. Verhaeren). O A szecesszió őse J . RusIcin és a -tpreraffaelüák, maga a mozgalom szervezett formát azonban csak az 1890-es években nyert. Különböző lapok körül (Ver Sacrum; Jugend stb.) tömörülő képzőművészek alkottak csoportokat (Münchener Gruppé 1892; Wiener Gruppé 1897; Berliner Gruppé 1899; Deutscher Künstlerbund 1903 stb.), melyeknek hatása az egész művészeti életre kisugárzott. Országonkénti karakterét az határozza meg, mitől kívánt elkülönülni, mi előzte meg. így pl. Angliában O. Wüde és Ch. Swinburne lírája A. Tennyson akadémizmusának a reakciója, a francia szecesszió, az art nouveau (J. K. Huysmans, S. Nerril, E. Michael stb.) a —>de/cadentizmus és a —•szimbolizmus sajátos mellékága, a német viszont (0. Bierbaum, A. Mombert, A. Holz) a romantika német hagyományához nyúlik vissza (-> Jugendstil). Mindenütt nagy hatást gyakorolt a belga szecesszió, melynek az egész mozgalom talán legnagyobbja, H. C. van de Velde, a szecessziós összművészet ábrándjának első teoretikusa és megvalósítója. s a költő E. Verhaeren voltak vezéralakjai: az ő művészetük mutatott fel legtöbbet a mozgalom optimista és dinamikus értelmezésének lehetőségeiből. Sajátos hangütést képvisel a „monarchikus szecesszió" s különösen az osztrák (H. Bahr, P. Alténberg, A. Schnitzler, H. von Hofmannsthal, R. M. Rillce stb.); az akadémizmussal szemben a Monarchia belső válságát érezve tökéletesen dekadens irodalmat teremtettek, műveik az elmúlás allegóriái, csaknem mindegyiknek kulcsszava a halál. O A mozgalom a 20. sz. első évtizedére nagyjából Európa-szerte lezajlott; legtermészetesebb folytatását a német ->expresszionizmw.sban találta meg, de Mo.-on pl. a megkésetten születő szimbolizmus sarkította ki és teljesítette ki belső törekvéseit. O írod.: R. de Souza: La poésie populaire et le lyrisme sentimental (1899); H. C. van de Velde: Zum neuen Stil (1909); M. Décaudin: La crise des valeurs symbolistes. Vingt ans de la poésie francaise 1895—1904 (1960); J . Hermand: Jugendstil. Ein Forschungsbericht (Deutsche Vierteljahrschrift für Lite-

rat/urwissensehaft und Geistesgeschiehte, 1964); B. Mitchell: Les manifestes littéraires de la belle époque. 1886—1914. Anthologie crítique (1966); A Magyar Irodalomtörténeti Társulat vitája a szecesszióról (FK, 1966, 1—2.): Diószegi A.: A szecesszióról (ItK, 1967, 2.); Király T.: A halálmotívum Ady Endre költészetében pályája első szakaszán 1905—1908 között (ItK, 1967, 6.); Pór P.: Az európai és a magyar szeceszszió líraszemlélete (Hel, 1969, 1.); uő: Az irodalmi szecesszió fogalmáról (Vság. 1969, 8.); Bori I.: A szecessziótól a dadáig (1969); J. Hermand (szerk.): Jugendstil (1971); Pók L.: A szecesszió (1972); Bori I.: Fridolin és testvérei (1976); H. U. Simon: J u gendstil (1976); Champigneulle: Art nouveau, Jugendstil. szecesszió (1978); Szabadi Judit: A magyar szecesszió művészete (1979); D. Jóst: Literarischer Jugendstil (1980). Pór Péter O A közép- és kelet-európai irodalmakban a szecesszió nem tekinthető önálló irányzatnak, s fogalma is csak feltételesen alkalmazható az egyes jelenségek meghatározására. A térség képző- és iparművészetében, építészetében és részben zenéjében a szecessziós elemek már az 1890-es évek végétől, vagyis az irányzat nyugati indulásával egy időben megjelentek. Az elnevezések sokfélesége (a bolgár, horvát, magyar, román, cseh és lengyel szecesszió, az orosz sztyü modern, ill. az ezzel sok helyütt egyet jelentő moderna) is arról tanúskodik, hogy Közép- és Kelet-Európában a szecesszió nem egységes mozgalom vagy irányzat, hanem a modern korban, ill. társadalmi közegben Nyugaton megjelent különböző stílusáramlatok nemzeti irodalmanként változó interpretációja. O Nyugaton a modern kor művészete három fejlődési szakaszon ment keresztül. Az első, individualista korszakot Schopenhauer, Nietzsche, Ibsen, Zola, a francia szimbolisták (—•szimbolizmais) nevei fémjelezték. A második, az 1890-es évek közepétől az 1900-as évek végéig tartó időszakban váltak uralkodóvá a szimbolista mozgalmakat követő, a művészeti szintézis igényével fellépő áramlatok: Jugendstil, art nouveau, modern style, stile floréale, 1900-as stílus, összefoglalóan a szecesszionizmus áramlatai. Ezt követte a harmadik, az ->avantgarde kora. Közép- és Kelet-Európában az irodalmi fejlődés megkésettségóből adódóan ezek a korszakok időben eltolódva, tartalmi szempontból pedig megváltozva jelentek meg. Az első szakasz az 1880-as évek végén kezdődött, s (A. Fiáker kifejezésével) a népi-nemzeti művészet

201

SZECE és az irodalmi —•realizmus „dezintegrációja"-ként határozható meg. A szimbolizmus az 1890-es évek közepétől vált a térség uralkodó irányzatává, vagyis akkor, amikor Nyugaton ez a korszak már lezárult. A harmadik szakasz, az avantgárd megjelenése időben alig maradt el a hasonló nyugati mozgalmak indulásától. O Közép- és Kelet-Európában a szimbolista mozgalmak egyik sajátsága, hogy a 20. sz. utolsó harmadának gyakorlatilag minden szellemi áramlatát és művészeti—irodalmi stílusát „asszimilálták", beépítették esztétikájukba. A nietzscheánizmushoz, marxizmushoz, naturalizmushoz, impresszionizmushoz hasonlóan ez történt a szecesszióval is. Ebből következően az irodalomban megfigyelhető szecessziós jegyek elsősorban a szimbolizmushoz való viszonyuk szerint határozhatók meg. Kétségtelen, hogy azok az elemek, melyekkel a keleti szimbolizmus a nyugatihoz viszonyítva bővült, jelentős részben a szecesszió filozófiai „kötetlenségének", „elkötelezettségének" köszönhetőek. A szimbolizmus egyik központi eszméje, a wagneri Qesamkunstwerk (—* összmíívészet)-elképzelés például Keleten nem a francia szimbolisták interpretációját követi („a szöveg zenévé transzformálása"), hanem a szecesszióét („minden művészeti ág egyesítése, egységesítése"). A szecesszió jótékony hatásának tudható be az is, hogy a középés kelet-európai szimbolista irodalom tematikája gazdagabb a nyugatinál: a társadalmi problémák, a nemzeti függetlenség eszméje továbbra is a költészet tárgya maradt, nem volt többé tabu az erotika, elterjedtté vált a nemzeti és egyetemes mitológiák stilizációja, a lírában addig kötelező pátoszt felváltotta a bizarr—groteszk látásmód. A szecesszió egyesítő—egységesítő törekvései voltak felfedezhetők a századforduló néhány jellegzetes filozófiai képződményén, ill. több filozófus—költő világképén is. Ilyen volt a déli szláv irodalmakban másodvirágzását élő bogumilizmus, melyet többen a jövő szintetizáló kereszténységének kiáltottak ki. Ezt hirdette Bulgáriában a századforduló egyik nagy hatású misztikus gondolkodója P. Dánov (a Tanító), akit egyenesen Bogumil pópa (vagyis közvetve Krisztus) inkarnációjának tartottak, s ugyanezen gnosztikus ihletésű középkori mozgalomért lelkesedett esszéiben a szerb M. Nastasijevié és a horvát T. Ujevic; a gnózis hatása érezhető a lengyel S. Przybyszewski gondolati prózáján, valamint T. Micinski költészetén is. Az anarchizmus és valamely irracionális filozófia keresztezésével kísérletezett Mo.-on 202

Schmitt J., Csehó.-ban L. Klíma és az ún. krisztusi kommunisták elnevezésű mozgalom, Oroszo.-ban pedig a Csulkov—Vjacseszlav Ivanov-kör a misztikus anarchizmus elnevezéssel határozta meg világszemléletét; a litván V. Mykolaitis-Putinas a 20. sz.-i idealizmus „szintézis nélkül hagyott" an ti téziseit próbálta meg feloldani. A szecesszió hatásának köszönhetően válik fontossá a nyomtatványok tipográfiai és grafikai megformálása. A kor szimbolista („modernista") folyóiratait szecessziós modorban (ornamentikával) tervezik: a bolgár Nas Zsivot, a horvát Hrvatski Sálon, a magyar Szerda és a Nyugat, a cseh Moderní Revue, a román Viata Noua, a lengyel Zycie, az ukrán Szvit, az orosz Mir Iszkussztva, az észt Noor-Eesti és mások. Jól példázza a szecesszió mo.-i (és általában keleti) terjedését Iványi-Grünwald B. Kiss J . Keletiek c. ciklusához 1897-ben rajzolt illusztrációja; a szecessziós grafika évekkel előzi meg az irodalmi szecesszió, illetve a szimbolizmus megjelenését Mo.-on. A szimbolista irányzat indulásakor Közép- és KeletEurópában tehát a szecesszió képzőművészeti normái már általánosan elterjedtek, s így az irodalomban megjelenő ú j stílusjegyeket — analógiás úton — összefüggésbe hozhatták a festészeti, építészeti, szobrászati stb. tendenciákkal. Közülük a leglényegesebb — H. U. Simon szerint — a „dekoratív nyelv" használata, mely a stilizáció, valamint a „vezérmotívumos" szerkesztés elengedhetetlen feltétele. Vajda Gy. M. a következőképpen határozta meg az irodalmi szecesszió alkotói módszerét: „a művész csak azt használta fel a valóságról szerzett benyomásai közül, amivel leghatásosabban t u d t a kifejezni a dolgok széles ábrázolása helyett a saját mondanivalój á t . " Lényegében ugyanerről beszélt Kiss E., amikor a szecesszió legfőbb jellemzőjének a „részleges mimézis"-t nevezte. A fentiekből következően a szimbolizmus korának bármely közép- és kelet-európai nemzet irodalmában könnyű szecessziós jegyeket találni. O Az albán irodalomban N. Migjeni költői világképében egymást egészíti ki a társadalmi megváltást ígérő szocialista, az egyén felemelkedését hirdető nietzschei gondolatkör, valamint a népe „új honfoglalását" ígérő nemzeti mitológia. Ugyanez a gondolati szinkretizmus figyelhető meg a bolgár szimbolisták első nemzedékénél. A modern kor nyitányaként számon tartott P. J . Todorov Zidari ('Kőművesek', 1900 k.) c. „individualista" színműve a nyugat-európai szecessziós dráma (Strindberg, Wilde, Maeterlinck, Schnitzler

SZECE és mások műveinek) hagyományát követi. D. Debeljanov és H. Jaszenov tökélyre vitte a középkori gnosztikus legendák stilizálását, K. Hrisztov pedig erotikus költészetével botránkoztatta meg az olvasókat. Ebben a hagyományban gyökerezik N. Rajnov életműve is, akinek mítosz- és mesefeldolgozásai, hermetikus költészete, bibliai tárgyú regényei, teozófiai ihletésű misztikus filozófiája tökéletesen illeszkedik a szecessziós vonulatba. A szerb irodalomban is a szimbolisták lírájában: M. Rakió és S. Pandurovió artisztikus prózáiban, V. Petkovic-Dis halál-kultuszában, ill. M. Nastasijevic eszkatológiájában fedezhetők fel a szecesszió stílusjegyei. A horvát irodalomban és általában a köztudatban a szecesszió 1898-tól, a szecessziós festők első kiállítása óta játszik jelentős szerepet. A moderna fogalma itt gyakorlatilag a szecesszió szinonimájává vált, s nem véletlen, hogy egyes horvát irodalomtörténészek (pl. A. Stamac) a szecesszió elnevezést javasolják az irodalmi modernizmus-, ill. szimbolizmusfogalom helyett. Az 1895-ben megjelent Ekvinocij ('Napéjegyenlőség') c. színműből kitűnik, hogy I. Vojnovic is a nyugati szecessziós dramaturgiából merített. Szintézisre törekvő szecessziós vonások fedezhetők fel A. G. MatoS világképében, aki költészetével az ember és a külvilág konfliktusát igyekezett feloldani. A. Galovió a bolgár Debeljanovhoz és Jaszenov hoz hasonlóan a lélek bűnbeesésének gnosztikus mítoszát dolgozta fel allegorikus formában. 1900-ban látott napvilágot V. Nazor Slavenske legende ('Szláv legendák') c. kötete, s az egykori szimbolista mítoszteremtő lendülete kitartott 1946-ig, a Legende o drugu Titu ('Legendák Tito elvtársról') c. gyűjtemény megjelenéséig. A szlovén irodalomban I. Cankar és O. Zupanöic 1899-ben megjelent első kötete, az Erotika, ill. a Casa opojnosti — elsősorban merész témaválasztása révén — viseli magán a szecesszió stílusjegyeit. O Az irodalmi szecesszió hatása érezhető a századforduló magyar irodalmán is. A Nyugat első nemzedékének alkotói közül AdynáX elsősorban a szándékoltan meghökkentő képzettársításokban, bizarr képalkotásban fedezhetők fel szecessziós jegyek (pl. a Lédaversekben). Komlós A. azt írja: Babits „külső hasonlóság alapján állítja egymás mellé a dolgokat", vagyis szerinte a költő világszemléleti eklekticizmusa abból adódott, hogy a metafizikai tartalmak megismerésére vágyott, viszont mindennemű irracionalizmustól távol t a r t o t t a magát. A wilde-i pózokat kedvelő Kosztolányi D. első kötetében (Négy fal között, 1907) a kor minden

divatos gondolatát felvonultatta, s ugyanezt tette Balázs B. korai költészetében, valamint filozófiai esszéiben (pl. A lelkiismeretről, 1908) azzal a különbséggel, hogy ő főként az irracionális eszmeáramlatokból merített. A prózában Csáth G., Szini Gy., Cholnoky V. lélekborzoló történetei, Babits kifinomult erotikája és cizellált fogalmazásmódja viseli magán a szecesszió stílusjegyeit. O Prágában 1896-ban jelent meg a cseh modernizmus zászlóbontásának tartott Almanach Secese, mely a cseh szimbolizmus első nemzedéke alkotóinak (a Moderní Revue c. lap és köre) első közös publikációja. Az elnevezés itt is félrevezető; a korabeli fogalmi tisztázatlanságra jellemző, hogy a mozgalom egyik ideológusa, Chaloupka 1895-ben dekadensnek nevezte a csoportot, majd kifejtette, hogy a terminus magában foglalja a szimbolizmust, impresszionizmust, instrumentalizmust, okkultizmust, valamint az újromantikát. Mai fogalmaink szerint a szecessziós jegyek J. Karásek ze Lvovic és K. Hlaváőek költészetében dominálnak; előbbi erotikus költészetével, utóbbi középkori stilizációival tűnik ki a kortársak közül. A román szimbolista A. Macedonski életműve példa arra, hogy a szecesszió nyugati megjelenése előtt (1892) Kelet-Európában már előfordultak azok az ismérvek, melyek a későbbiekben szecessziósnak minősültek: az irodalmi stilizáció, a szociális és misztikus elemeket vegyítő világkép, Macedonski életművének és hétköznapi létének tudatos összehangolása és alakítása (a „műviség", a „csináltság" kultusza). Szecessziós stíluselemekkel találkozhatunk a többi, későbbi román szimbolista alkotó (I. Pillát, I. Minulescu, AL Vlahutá) költészetében is. A lengyel irodalomban a Mloda Polska első nemzedékének alkotásaiban és szemléletmódján érezhető a szecesszió hatása; ilyen Przybyszewski filozófiai gnoszticizmusa és erotikus költészete, A. Lange és W. Rolicz-Lieder vonzódása az egzotikus keleti kultúrákhoz, J . Kasprowicz „vallásos szimbolizmusa", K. Przerwa-Tetmajer következetes „dekadens álarca" stb. Az ukrán és a belorusz irodalom máig klasszikus költőinek, Lesz ja Ukrajinkának és 1. Frankónak, ill. J. Kupalának és J . Kolasznak pályakezdése a nyugati szecessziós mozgalmak virágkorával esik egybe, ezért az európai irodalmi normák meghonosításán fáradozó négy alkotó életművén nyomokban még akkor is felfedezhető a szecesszió hatása, ha a „modern életérzés" idegen is volt tőlük. Ukrajnában a Moloda Muza szimbolista költőcsoport több tagja kedvelte az egzotikus és mitoló203

SZECE giai stilizációt. (A. Krimszkij, P. Karmanszkij), V. Pacsovszkij pedig zenei szerkesztésű drámáiban a művészetek szintézisének eszméjét próbálta a gyakorlatban megvalósítani. Az orosz irodalomban a szecesszió gondolkodásmódja leginkább a szimbolisták első nemzedékét (Brjuszov, Merezskovszkij, Zinajda Gippiusz, Balmont) jellemzi. M erezskovszkij regényeiben a gnoszticizmusból átvett ,,antitézises" (a jó —rossz ellentétpár, ill. ennek allegóriái) világlátás uralkodik, Brjuszov legsikeresebb prózai művének, a Tüzes angyalnak megírásához pedig a középkori német démonológiát használta fel, stilizálta. Zinajda Gippiusz költői pózai, valamint Balmont népi —mitológiai ,,keresései" szintén a szeeeszszió szellemiségét idézik. A. Belij már tudatosan vonta be költeményeibe a szecessziós motívumokat (ilyenek például a BoriszovMuszatov képeire írt versetűdök). A baltikumi irodalmak közül az észtben először J. Liiv — alapvetően realista-impresszionista költészetében, majd az 1905-ben indult szimbolista -*Noor-Eesti mozgalom egyes alkotóinak lírájában jelentek meg szeceszsziós vonások. Míg az ,,ifjú-észtek"-re csak közvetve hatott az osztrák iskola (elsősorban S. George Bldtterfür die Kunst c. folyóirata), a lett ..modernek" vezéregyénisége F. Bárda közvetlenül Hofmannsthaltól és Rilkétől tanulhatott bécsi egyetemi évei alatt. A sokféle eszme (szimbolizmus, munkásfolklór, mozgalmi líra) együttes jelenléte jellemzi J . Rainis 1900-as évekbeli költészetét (pl. Talas noskanas zilá vakara, 'Távoli visszhangok a kéklő alkonyban' c., 1903-ban megjelent kötetét). A századforduló litván művészetének kiemelkedő egyénisége, M. K. Giurlionis irodalmi műveket nem alkotott, hanem zenei és képzőművészeti alkotásokat, de az orosz szimbolista kultúrfilozófusok (köztük V. Ivanov) mégis az ő életművében vélték felfedezni a művészeti ágak szintézisét. O A szecesszió hatása tehát Közép- és Kelet-Európa szinte minden irodalmában felfedezhető, ettől azonban még nem beszélhetünk a nyugatihoz hasonló szecessziós irányzatról. A nyugati szecessziót Kiss E. a „programtalanok programja" kifejezéssel jellemezte, s ez azért is találó, mert az ottani művészek ,,szecessziója", kivonulása egyfajta szembehelyezkedést jelentett a programokban és normákban megfogalmazódó irodalmi iskolákkal. Ezt a reakciót elsősorban az váltotta ki, hogy belátták a szimbolizmus törekvéseinek — a transzcendens ,,meghódítása", egy új értékhierarchia kidolgozása stb. — utópisztikusságát, s egyfajta profá-

nabb, hétköznapi szükségleteket is kielégítő művészet létrehozását tűzték ki célul. Ebből ered a dekorativitás, a művészeti ágak közötti határok elhalványulása, a témaválasztás nagyobb szabadsága, a gondolati szinkretizmus stb. A kelet-európai művész ezzel ellentétben nem akar kivonulni a társadalomból, hanem az új, Nyugaton már elfogadott művészeti normákat próbálja bevinni a köztudatba, s rossz közérzetét főleg az okozza, hogy törekvéseit közönnyel vagy ellenségesen fogadják. Ezért fogalmaznak modernista, dekadens, szimbolista manifesztumokat, ezért hoznak létre a szellemi önvédelem céljából csoportokat és folyóiratokat. Az e mozgalmakban részt vevő alkotók azonban szinte kivétel nélkül a (Nietzsche utáni) modern kor problémájával küszködnek, nevezetesen keresik az ember viszonyát az Isten nélküli transzcendenciához. A 20. sz. végének olvasója joggal érezheti úgy, hogy a közép- és keleteurópai szimbolisták első nemzedékének költészete szecessziós; H. Markiewicz is szecessziósnak nevezte a századforduló szép és tartalmatlan költészetét. Tény, hogy a szimbolista mozgalmak lírája és prózája a nyugati szecessziós irodalom szinte minden jellemző vonását magán viseli, s nagy többségében nem állt másból, mint a nyugati példaképek műveinek átstilizálásából. A kettő közti különbség mégis lényegesebb a formai hasonlóságoknál: a nyugati szeceszszió lemondott a transzcendensről, s csak a külső hasonlóság alapján egyesített bizonyos motívumokat, a szimbolizmus számára viszont a művészet mindvégig a transzcendens tartalmak megismerésének eszköze volt, s ehhez használt fel szecessziós stíluselemeket is. O írod.: Halász G.: Vita a szecesszióról (Válogatott írásai, 1959); M. Wallis: Secesja (1967); Pór P.: Az európai és a magyar szecesszió líraszemlélete (Hel, 1969, 1.); Pók L. (szerk.): A" szecesszió (1972); H. U. Simon: Sezessionismus (1976); Szabó Z.: Impresszionizmus és szecesszió a századforduló prózájában (Tanulmányok a magyar impresszionista stílusról, 1976); Vajda Gy. M.: Modernség, dráma, Brecht (1981); A. Stamac: Vprasanje secesije v moderni (Obdobje simbolizma v slovenskem jeziku, knjizevnosti in kulturi, 1—2., Obdobja 4., 1983); Kiss E.: Szecesszió egykor és ma (1984). 'Krasztev Péter szecessziós színház; újromantikus színház: a szecesszió mint színházi irányzat voltaképpen több korabeli stílusirány egyes elemeinek sajátos ötvözete volt. A természet megfigyelésének követelménye a -+na-

204

SZEDI turalista színházzal, a szubjektív érzelmek végletes kivetítésének igénye az ->expreszszionista színházzal, a titokzatos keresése, a misztikus-csodás elemek szerepeltetése, a gyakori túlstilizáitság a —• szimbolista színházzal rokon ította. Sem drámatörténetileg, sem pedig színház-, ill. színpadtechnikai szempontból lényegeset nem alkotott. Hatása általában csak egy-egy író pályájának bizonyos szakaszában érvényesült. Legnagyobb szerepet a századforduló német színjátékában, azon belül is G. //auptmann művészetében kapott, melyben a naturalista és szimbolista elemek harca 1895 után egy sor leginkább szecessziós drámának nevezhető alkotást hozott létre. E művek (Hannele mennybemenetele, 1894; Az elmerült harang, 189(5; És Pippa táncolt, 1906 stb.) az akkortájt alakuló kísérleti színpadokon széles körű. de gyorsan illanó hatást gyakoroltak a kor forrongó színházi életére. O (-* szecesszió) Kolozsvári Papp László

Szechter ellen, titkárnőjét viszont három év börtönre ítélték. Az 1968-as emigrációs hullámmal kerültek Londonba, ahol Szechter a London School of Economy and Political Science-en adott elő, majd Kontra és Nina Karsov néven kiadót alapítottak, s főként a J. Mackievncz—B. Toporska házaspár könyveit, valamint saját müveiket adták ki lengyelül és angolul. Emellett mindketten fordítottak oroszból, kiadták Sz. Szokolov. V. Jerofejev, L. Sesztov és K. Leontyev könyveit. O A Czas zatrzymany do wyjasnienia ('A magyarázatra visszatartott idő', 1972) c. regénye több politikai szatíránál, témája az antiszemitizmus, a kivándorlás és az irodalmi élet belterjessége. Szechter még két kötet furcsa, a gyermekkor és a hászid folklór mesevilágát idéző rövid prózát hagyott maga után: Szechterezada ('Sehterezádé', 1975); W sobote^ u Minki i inne bajki ('Szombaton Minkánál és más mesék', 1983). Pálfalvi Lajos

Szechter [sehter]. Szymon (Lemberg, ma Lvov, 1920. ápr. 5. -London, 1983. júl. 1.): lengyel történész, író, műfordító és kiadó. Kelet-Galícia szovjet megszállása után a Vörös Hadseregben szolgált, 1943-ban egy robbanástól megvakult. Történelmet tanult a Lembergi Egyetemen, 1953-ban doktorált, majd ugyanott adott elő. 1957ben áttelepült Lengyelo.-ba. Életének ezt az időszakát Ucieklem ('Megszöktem', 1969) c. könyvében írta meg, amely még Varsóban készült (1962—1965), de már Tel-Avivban jelent meg. Az 1960-as évek első felében a népi mozgalmak történetéről tartott előadásokat a Varsói Egyetemen, 1964-ben kilépett a pártból és csatlakozott a kritikai marxistákhoz. Hamarosan a senkiíoldjén találta magát, szemben a hivatalos doktrínával és tradicionalizmussal. Ekkor kezdte gyűjteni az új koncepciós perek, Karon és Modzelewski ügyének anyagát. Naplójában feljegyezte a rendszer diktatórikus jellegéről tett észrevételeit, leleplezte a „német fenyegetéssel" és a „szovjet felszabadítással" folytatott manipulációt, kigúnyolta az országban dúló veteránkultuszt. Ez az anyag a titkárnőjével, Nina Karsavval közösen jegyzett Nie kocha sieL pomników ('Nem szeretik az emlékműveket', 1970) c. kötetében olvasható, amelyben sajátosan keveredik a tényirodalom. a napló, a riport és az esszé. A mű a lengyel kulturális toposzokat, különösen a romantikus hagyományt kritizálja. O 1966 augusztusában mindkettejüket letartóztatták, majd tíz hónap után — bizonyítékok hiányában — megszüntették a nyomozást

szecsvana irodalom: -*csvana irodaiam szecuva: -+setsuwa Széder Élijáhu: -*midrás széder haavodá: ->pijjut Szedih, Andrej (1930-tól használt írói név); Jakov Mojszejevics Cvibak (családi név); (Feodoszija, 1902. aug. 14.—): orosz emigráns író, publicista. Gimnáziumi tanulmányainak elvégzése után, 1920-ban Konstantinápolyon keresztül Párizsba szökött, ahol elvégezte a Politikatudományi Főiskolát. Újságíróként dolgozott P. Miijükön nak, az Ideiglenes Kormány volt külügyminiszterének Poszlednyije novosztyi c. lapjánál, emellett tudósította a Szevodnya c. rigai orgánumot, majd az Oroszo.-on kívüli legrégebbi orosz nyelvű napilapot, a New York-i Novoje Rnsszkoje Szlovo e. ú jságot. Cikkei, riportjai Sztarij Párizs ('A régi Párizs', 1925), majd Párizs nocsju ('Párizs éjszaka', 1928) c. jelentek meg Franciao.ban, az utóbbi A. Kuprin előszavával. Az 1930-as években a Nobel-díjas I. Bunyin irodalmi titkára lett. 1941-ben, a német bevonulás előtt, mint az 1917-et követő orosz emigráció, az ún. első hullám számos más írója, elmenekült Párizsból és New Yorkban telepedett le. Eleinte egy biztosítótársaságnál dolgozott, de kezdettől részt vett a Novoje Iiusszkoje Szlovo szerkesztésében, amelynek később főszerkesztője, 1973ban pedig a tulajdonosa lett. Nem szívesen közölt olyan cikkeket, amelyek nem egyez -

205

SZEDI tek az ő elitarista—konzervatív felfogásával, így az ezt követő másfél évtizedben, amíg a lapot V. Vajnbergnek át nem adta, az elsősorban a régi emigráció fóruma volt, még az új, nagy bevándorlási hullám elején is. Szedih mindazonáltal 1990-es visszavonulásáig az orosz emigráció egyik elismert értelmiségi vezetője volt. 16 kötetet adott közre: kitűnő megfigyelőkészségéről tanúskodó, hajlékony nyelvi eszközökkel megírt, élénk dialógusokkal teletűzdelt, bár sokszor felszínes rövid elbeszéléseket, riportokat, visszaemlékezéseket, útleírásokat. Irodalmi vonatkozású memoárjaiban az emigráns orosz irodalom nagyjairól, M. Aldanovról, K. Balmontról, I. Buny inról, A. Remizovró 1, D. Aminadó ról, D. Knutról közölt számos érdekes részletet (Daljokije, blizkije. Lityeraturnije portreti, 'Távoliak, közeliek. Irodalmi arcképek', New York, 1962). O Főbb művei: Monmartr ('Monmartre', útleírás, Párizs, 1927); Tam, ggye zsili koroli ('Ahol a királyok éltek', útirajz, uo., 1928); Tam, ggye bila Rosszija ('Valahol ott volt Oroszország', útirajz, uo., 1931); Doroga cserez okean ('Út az óceánon át', útirajz, New York, 1942); Szumaszsedsij sarmanscsik ('Őrült verklis', publicisztika, uo., 1951); Tolko o ljugyah ('Csakis az emberekről', publicisztika, uo., 1955); Zemlja Obetovannaja ('Az ígéret Földje', útirajz, uo., 1962); Zamelo tyebja sznyegom, Rosszija, ('Elfútt a hó, Oroszország', útirajz, uo., 1964); Krimszkije rasszkazi ('Krími történetek', elb.-ek, uo., 1977); Putyi, dorogi ('Pályák, utak', útirajzok, uo., 1980). O írod.: M. Cetlin: Andrej Szedih (Novij zsurnal, 1942, 3.); R. Gul: A. Szedih (uo., 1955, 41.); Tri jubileja Andreja Szedih (1982); Natalja Gorbanyevszkaja: Andrej Szedih (Kontyinyent. 1983, 35.). Gereben Ágnes Szedih, Konsztantyin Fjodorovics (Poperecsnij Zerentuj, 1908. jan. 21.—Irkutszk, 1979. febr. 21.): orosz költő, író, publicista. Kelet-Szibéria szívében, egy száműzötttelepen született, kozák családban. 1925től a helyi Komszomol-sajtó tudósítója volt, majd — noha csak három elemi iskolai osztályt végzett — felvették a csitai pedagógiai középiskolába. 1931-től újságíróként dolgozott Irkutszkban. 1933 és 1950 között mint kiadói szerkesztő kereste kenyerét. A 2. világháború alatt haditudósító volt. O 1924-től publikált; 1950-ig hét verseskötetét adták ki (pl. Zabajkalje, 'A Bajkálon túli vidék', 1933; Rodnaja sztyep, 'Szülőföldem, a sztyeppe'. 1937; Prazdnyik veszennyevo szeva, 'Tavaszi vetésünnep', 1940; Nad sztyepju szolnce, 'Napfény a

sztyeppe felett', 1948). Többnyire nem nagy igényű, patetikus verseiben a hazát és a szocializmust dicsőítette. Nagy álma az volt, hogy egy olyan családregényt — trilógiát vagy tetralógiát — írjon, amely a távol-keleti és a kelet-szibériai kozákok életének nagyszabású krónikáját adja. 1934-ben kezdett dolgozni terve megvalósításán. Daurija (1—2. köt., 1942—1948: Kovai L., Vörös kozákok, 1950) c. regéidének első fejezetei a 2. világháború kitörése előtt különböző szibériai folyóiratokban láttak napvilágot. Az író kozák hősei a TávolKelet orosz annektálásával egy időben, 1854-ben jelentek meg a Kínával és Mongóliával határos sztyeppéken. Az Ulibin család három generációja Solohov Csendes Don c. művének főszereplőit, Melehovék sorsát idézte fel. Kortársai ezért előszeretettel nevezték a szerzőt a kelet-szibériai kozákvilág Solohovjának. A Daurija írója azonban okult az 1920-as évek végén Solohovot ért bírálatból, és ideológiai kitérők nélkül, egyenesen a bolsevikok táborába „vezette" több szereplőjét, köztük Románt, a regény főhősét; ezzel is magyarázható, hogy e művéért 1949-ben megkapta a Sztálin-díj 2. fokozatát. Az osztályharc ábrázolásáért és a bolsevikok vezető szerepének bemutatásáért „cserébe" viszont — a sztálini kultúrpolitika bonyolult viszonyai közepette — a szerző többnyire rokonszenves emberekként jellemezhette a kozákokat. A távolkeleti polgárháború drámai konfliktusait monumentális tablóként elevenítette meg, bőségesen merítve a helyi folklórból, tájnyelvből, szokásokból. A nagy empátiával megírt, ideológiai kliséit leszámítva, dokumentumértékű regény lapjain meg-megjelenik a kozáktársadalom elkerülhetetlen szétesésének számos mozzanata is. A tervezett trilógia második kötetében (Otcsij kraj, 'Atyai t á j ' , 1958) az író — enyhülni érezvén a cenzúra szigorát — megengedhette magának, hogy kevésbé „vonalas" legyen, s így olyan személyeket is megjelenített, mint a sztálini genocídium során kivégzett egykori távol-keleti pártvezető, P. Posztisev és a Vörös Hadsereg egyik vezetője, V. Bljuher. A nagyobb történeti hitelesség ellenére ez a nagy időívet átfogó családregény — a sajátos, öntörvényű kozákélet jóval szürkébb ábrázolása miatt — esztétikailag komoly visszalépés volt az első részhez képest. A tervezett regényfolyam utolsó kötetéből már csupán néhány fejezet készült el. O Verseskötete még: Sztyepnije maki ('Pusztai pipacsok', 1969). O írod.: Ju. Mosztkov: Konsztantyin Szedih (Piszatyeliszibirjaki, 1956); P. A. Vojlosnyikov: ua.

206

SZEFE (1959); Ju. Golovatyenko: Piszatyel geroicseszkovo Zabajkalja (Voproszi lityeraturi, 1959, 2.); V. Truskin: Pevec Zabajkalja (Lityeraturnije portreti, 1961). Kun Miklós szedóka: -*sedöka Szedrakh apokalipszise; Apokalüpszisz Szedrakh (ógörög cím): ókeresztény irodalmi mű; Szedrakh, Dániel babiloni társa — héberül Sidrak (—>Dániel könyve 1:7) — szájába adott apokalipszis. A görög nyelvű irat Szedrakh égi útjának kapcsán az isteni igazság (theodicea) eszméjét vizsgálja. ,,Ó, áldott szeretet, minden erény vezére!" — olvassuk a bevezetőben: e szeretet vezérli Szedrakhot, szinte Jób könyvének szellemében, midőn az ember nyomorúságát veti isten szemére: ,,A legjobb volna- ha az ember | meg se látná a világ fényét!" Isten és Szedrakh dialógusa a Sátán és Ádám viszonya, az emberi bűn és felelősség kérdésében lendületet vesz, Szedrakh fel akarja mentetni az embert a bűnhődés alól. Krisztus a bűnbánatra hívja fel; Szedrakh. halála előtt, irgalomért könyörög az embereknek. A mű végső kicsengése, hogy az isteni igazság és kegyelem a bűnbánat lehetőségében jut érvényre. O A mű a kései héber költészet formakincsét, s különösen az ismétlések ritmushatását, nagy biztonsággal alkalmazza. Legköltőibb része a 11. fejezet, Szedrakh búcsúja testétől, amelyben az Énekek éneké bői — s az arab vaszf műfajból — ismert testleírás a gyászénekkel fqiná) fonódik össze; a halni készülő egyenként magasztalja és gyászolja testrészeit. Befejező sorai: , , . . . 0 , ékes szépségű test, | híres, ragyogó, tündökletes: | mégis, amint a föld alá kerülsz, | elmúlik szépséged e földről." O Szedrakh apokalipszisét ugyanaz az élmény szülte, mint -*Ezra 4. könyvét, csakhogy ami ez utóbbi műben még feloldatlan kétely, önbíráló szenvedély, az Szedrakh apokalipszisében már felolvad a keresztény bűnbánat tanításában s irodalmi elemmé válik: jámborsággá szelídül. Valószínű, hogy a feltételezhető zsidó — héber nyelvű? — eredeti közelebb állhatott Ezra 4. könyvéhezA szöveg mai formája az i. sz. 2. sz. második felében jöhetett létre. Eszmei hátteréhez még -*IIermasz; az Ezra-hagyomány keresztény átdolgozásaihoz —> Ezra apokalipszise (b); ->Ezra látomása. O Kiad.: M. R. James: On the Apocalypse of Sedrach (1893). O Német ford.: P. Riessler: Altjüdisches Schrifttum ausserhalb der Bibel (1928, 156—167. old.). Komoróczy Géza

Szedzsong (uralkodói név); Ri Do (eredeti név); (Szöul, 1397. máj. 7—uo., 1450. márc. 30.): a koreai i?i-dinasztia (1392— 1910) negyedik királya (ur. 1418—1450), a kultúra szervezője, tudós, nyelvész, zenész és költő. 1420-ban megalapította a Csiphjondzsont ('királyi tudományos intézet'), amelybe neves tudósokat és írókat gyűjtött össze. A művelt tanácsadók közreműködésével szerteágazó kulturális és tudományos tevékenységet fejtett ki. A védnöke volt mintegy húsz tudományos műnek, amelyek történelemmel, földrajzzal, csillagászattal, matematikával, hadtudománnyal, farmakológiával, mezőgazdasággal foglalkoztak. Megalapította a Csongumcshongot ('Beszédhangok szervezésével megbízott hivatal'), amely 1443 végéig összeállította a 28 betűből álló koreai írásrendszert (->Hunmin csongum). Jelentősége óriási: az új írásrendszer lehetővé tette a koreai nyelv használatát az irodalomban, megteremtette a nemzeti irodalom létrejöttének feltételeit, bár használata csak jóval később vált általánossá. A király rendelte meg a koreai írással írt első irodalmi művet, a 125 énekből álló Jongbiocshongát ('Ének az égbe repülő sárkányokról', 1445). A költemény a iü?'-dinasztia megalapítását elősegítő természetfeletti és valóságos körülményeket írja le. Szedzsong írta (az új írással) a Vorin cshongang dzsigok ('Ének a hold tükröződéséről ezer folyóban', 1448) c. költeményt, amely Buddha életművének dicsérete. O írod.: P. H. Lee: Koreán Literature: Topics and Themes (1965); A. Pultr: Prehled déjin korejeské literatury (1973). Jozef Genzor széfer: —•irodalmi levél Széfer Ben Szíra (héber 'Szira fiának könyve'); Sirákh (vagy Sirach) fiának könyve (magyar címváltozat); Ecclesiasticus (t. i. liber, latin 'Egyházi könyv', Szent CipriántóX származó elnevezés): héber nyelvű, ókori zsidó irodalmi mű, az ->Ószövetség —> apokrif, ill. —*•deuterokanonikus könyveinek egyike. Mind szellemében, mind stílusában közel áll a Salamon bölcsessége c. ismert, szintén deuterokanonikus könyvhöz. O Szent Jeromos még ismerte a héber eredetit, a ránk maradt görög fordítás a szerző, Ben Szíra unokájának műve, aki ezt a könyv előszavában el is mondja (1—34. fej.): akkor dolgozott a fordításon, amikor bizonyos Euergetész király uralkodásának 38. évében Egyiptomba jött és ott telepedett le (28. fej.). Áz összefüggésekből világos, hogy csak VII. Ptolemaiosz

SZEFE Euergetészről lehet szó, a fordítás dátuma pedig a fenti adatok alapján i. e. 132. A szerző Ben Szíra (más néven Jesus Siracides, Iészusz Szirákh, azaz Jézus, Sirák fia) kb. 60 évvel korábban élt és alkotta meg a könyvet, i. e. 190 k. Erre szövegbeli bizonyíték is utal: Ben Szíra egy Simon nevű főpapot magasztal személyes emlékei alapján (50, 1- 21.), ez a főpap pedig i. e. 200 után halt meg. Ritka esetként a szerző neve is szerepei a szövegben (50, 27.): ..Tudománnyal és okossággal teli tanítást írtam le ebben a könyvben: Jézus, Sirák fia, P]leázár unokája Jeruzsálemből, akinek szívéből árad a bölcsesség, mint a záporeső". O A héber szöveg kétharmadát a kairói -»genízában találták meg 1896-ban, a hiányzó részek töredékeit pedig a ->Holt-tengeri tekercsek között. A keresztény egyház kánonja a görög szöveget ismerte és fogadta el. Ez a fordítás sok helyen eltér az eredeti hébertől. O Palesztina i. e. 198-ban került a Szeleukidák uralma alá. Az idegen erkölcsöktől való viszolygás, ill. a hozzájuk való alkalmazkodás, a hellénizáció — amelyet Antiokhosz Epiphanész (175 I (53) erőszakkal kikényszerített — adta a keretet a könyv megírásához. Az újdonságokkal szemben Ben Szíra a hagyományokhoz ragaszkodik. Morális gondolkodónak mutatkozik a műben, aki a bölcsesség szeretetét párosította a törvény szeretetével. A próféták és a bölcsek könyvein nevelkedett, ők művének fő forrásai. 0 maga is a bölcsességet akarta átadni azoknak, akik keresik (33,18; 50,27). Művét ezért fontos hely illeti meg a héber filozófiai költészetben. A bölcselet ősi műfajai (a közmondás, a —>gnóma) eredeti formájukban, szinte idézetként fordulnak elő bizonyos műfajokban és művekben (—>másál, Példabeszédek könyve), ebből az idéző jellegű bölcseleti költészetből szabadítja ki a -*Salamon bölcsessége és a Széfer Ben Szíra a héber filozofikus-moralizáló irodalmat, megtöltve azt gondolatritmusokkal, költői képekkel. O A könyv kompozíciós igénye nagyívű, szerkezete azonban még laza. hasonlóan a —>Példabeszédek könyvéhez és a —• Prédikátor könyvéhez. Kiemelhető, önmagukban megálló részekből áll, ilyenek pl.: isten dicsőségének magasztalása a természetben (42,12 — 43,33), a történelemben (44,1 -50,29); függelékek; egy hálaadó himnusz (51,1—2.); a bölcsesség kereséséről szóló költemény (51,13—30.). A témák kapcsolat nélkül sorolódnak egymás mellé, sok az ismétlés; mozaikszerű kis egységek szervetlen halmaza a mű. O A benne lévő tanítás sem eredeti: híven követi a hagyományos zsidó

bölcseletet. Meggyőződése szerint a bölcsesség azonos a Mózes által hirdetett törvénnyel (ebben megegyezik —>Barukh könyvével; ott: 3,&—4,4). Felvonultatja az Ószövetség nagy alakjait Hénokhtól Nehemjáig, közülük hármat a —• Deuteronomium íróinak szellemében elítél. Megbékélve tiszteli viszont a szenteket, hivatkozik csodatételeikre, melyeket Isten általuk művelt. Nosztalgikusán idézi fel a múlt dicsőségét, szemben a jelen megítélésével, és azt kívánja, hogy a ,,bírák és próféták csontja" hajtson ki újra (46,12; 49,10), és támadjanak utódaik. Művét a Makkabeus-felkelés előestéjén írta, feltehetőleg meg is érte azt, így benne kívánságának teljesülését hihette. O Ben Szíra a palesztinai zsidó bölcsesség utolsó kanonikus alakja. Kiváló képviselője a zsidóság bölcseinek (hászidim, ~*hászidizmus), akik nem sokkal később hősként vállalták hitüket Antiokhosz Epiphanész üldözéseivel szemben. O A Széfer Ben Szíra nem került be a zsidó kánonba, a rabbinikus irodalomban mégis sokszor idézik. Az -> Újszövetségben elsősorban Jakab apostol levelére hatott, ez sok kifejezést kölcsönöz tőle. A keresztény liturgia a zsoltárok után a legtöbbször a Széfer Ben Szírát. idézi. O Írod.: R. Smend: Die Weisheit des Jesus Sirach erklárt (1906): N. Peters: Das Buch Jesus Sirach oder Ecclesiasticus (1913); W. Baumgartner: Die literarischen Gattungen in der Weisheit des Jesus Sirach (Zeitschrift fiir die alttestamentliche Wissenschaft 47, 1929); V. Harap: Das Buch Jesus Sirach (151); S. Mowinckel: Die Metrik bei Jesus Sirach (Studia Theologica, 9. 1955); H. Duesberg—P. Auvray: Le Livre Jesus Sirach (1958). Szepes Erika Széfer dibré hajjamim: -> Királyok könyvei Széfer dibré Sölómó:

Salamon

Széfer Ha-Bahír: —>misztikus irodalom Széfer hajjásár: ~*sír Széfer Hászidim; Széfer ha-Hászidim: zsidó etikai példázatok gyűjteménye (bővebben —>Juda he-Haszid). Széfer hátömuná: ->kabbalista irodalom Szeferisz, Jorgosz; Giorgos Seferés; Szeferiadesz (családi név); Jorgosz Szeférisz (új átírás); (Szmirna, ma: Izmir, 1900. febr. 29. —Athén, 1971. szept. 20.): görög költő, műfordító, esszéista. A családnak az 1. világ-

208

SZEFE háború kitörésekor Athénba kellett áttelepülnie az apa hazafias szellemű tevékenysége miatt. (Tekintélyes nemzetközi jogász volt, sikeres költő, Byron-verseket, Szophoklész Oidipuszát és Elektráját fordította újgörögre.) Szeferisz már a gimnáziumban tanúságot tett a költészet iránti kivételes fogékonyságáról. Kisázsiai gyermekéveinek, mindenekelőtt az ókori emlékeket őrző K lazomenaiban töltött nyaraknak emlékképtöredékei fel-felbukkannak írásaiban. Nosztalgiával gondolt mindig szülőföldjére, s amikor a törökök felégették a várost és másfél millió görögöt elüldöztek ősi tűzhelyei mellől, úgv érezte, mindörökre a lángok martalékai lettek a visszatérés dédelgetett álmai. Az Egei-tenger túlsó partja lassanként uralkodó szimbólummá nőtt a lelkében és költészetében, meghatározó élménye lett, hogy népével együtt örökös bolyongásra ítéltetet, hogy a ,,sokat járt", „sómarta szemű" Odüsszeusz hagyta rá örökség gyanánt a tengert és az utat. A gvökértelenség érzetét csak erősíthette benne, hogy párizsi és londoni jogi tanulmányait bevégezve 1926-ban csaknem negyven évig tartó diplomáciai szolgálatba lépett, mely mindegyre más állomáshelyre szólította. Egyetemi évei alkalmat adtak neki, hogy megismerhesse közvetlenül az 1. világháború után kibontakozó művészeti áramlatokat, mozgalmakat, személyes kapcsolatba kerülhessen az akkori európai szellemi élet kiválóságaival, s közülük néhánnyal — T. S. Eliot, A. Gide, Eluard, Durrel barátságot kössön. így válhatott vezető egyéniségévé annak a költőgenerációnak, melyet ,,30-as nemzedékként" emlegetnek (—>nea piiszi) és annak a törekvésnek. mely nem tévesztve szem elől a kortársi Európát, a „Görögország felfedezése" programját hirdette és valósította meg. Ő maga első ízben 1929 ben. E. Herriot francia irodalmár és államférfi kísérőjeként járta be a görög szárazföldet és a szigetvilágot. O Első, dátumhoz köthető versét — Fog ('Köd') - Londonban írta 1924 karácsonyán, s 1931-ben jelent meg első kötetében. E kis kötetét ma már valóban fordulatnak tartja a kritika az ambivalens Sztrofi ('Strófa' vagy "Fordulat') cím második jelentését hangsúlyozva, jóllehet ebben még csak nyomokban van jelen a költőre jellemző tematika, érzelem- és formavilág. Egyszerű valóságelemekből épített versei az elemek szokatlan egymás mellé rendelésével kapnak új jelentést, a lapidáris stílus, a vallomásos tónus jellemzik a mindössze kétszáz példányban megjelent füzetet. A nagylélegzetű Erotikosz logosz ('Szerelmes vers') 14

merít V. Kornarosz Erotokritoszából, Szolomosz és Szikelianosz költői tapasztalataiból. egészében azonban új a hangja, s mintegy új életet, zeneiséget adott a -*politicus versusw&k. O 1931—1934 között helyettes konzul volt Londonban, 1936-tól 1938-ig pedig konzul Albániában, majd külügyi sajtótanácsos. 1939-ben ismerkedett meg A. Gide-de 1, aki lelkes propagátora lett a modern görög lírának; lefordította E. Pound három Cantóját. Az 1930-as években írt, szétszórtan publikált, majd 1940 márciusában összegyűjtött versei: Tetradio Jimnaszmaton ('Gyakorlófüzet') közül kiemelkedik munkássága egyik csúcspontja a Mithisztorima ('Regény') c. 24 részből álló kompozíciója, melyben a trójai mondakör töredékei és a történelem tényei keverednek, látszólag indokolatlanul, szeszélyesen, valójában azonban tragikus szemléletbeli, felfogásbeli egységben. Az 1935-ben, 150 példányban megjelent mű alapérzése: Odüszszeusz mellől sorra pusztulnak el a társak, csupán föveny sírj ukba szúrt evezőlapátok emlékeztetnek rájuk, s akik még megvannak — felejtenek, felejtenek a kopár, meddő tájban, a nagy múlt romjai közt. . . A Regény írásakor ismerte már és fordította T. S. Eliot The Waste Landjét, szemléletbeli és formai eredményeit azonban sajátos mondandó kifejezésére, szuverén módon használta fel. A Gyakorlófüzetheri két, később is fel-felbukkanó személyiség jelenik meg mint a költői én hordozója: Sztratisz, a tengerész és Mathiasz Paszkalisz. E kötetével csaknem egy időben, 1940 áprilisában jelent meg Imerolojio Katasztromatosz ('Fedélzetnapló') c. kötete, melynek tragikus alaptónusát a háborúba tartó, ill. a háborúba sodródott Európa sorsa miatti aggodalom mélyíti el és konkretizálja. Sajtónyilatkozatban figyelmeztetett a ..kis népek módszeres kiirtásának a veszélyére", s az Európa térképén „fekete tintafoltként, mint itatóspapíron" gyorsan terjedő veszedelem elől 1941 áprilisában a görög kormány kíséretében Krétára menekült, onnan májusban Egyiptomba, először Alexandriába, majd Kairóba. Ebben az évben nősült, s az anyai ágon francia Marié Zannosbecri hűséges munkatársat is talált; H. Miller The Colossus of Maroussi, or The Spirit of Greece c. útikönyvében oldalakat szentelt a költőnek, „aki elindult az egyetemes költészet felé, de szigorúan ragaszkodik hazai gyökereihez." O Mint az emigráns kormány sajtófőnöke, konferenciát rendezett J. Makrijannisz és K. Palamasz munkásságáról, 1944-ben kiadta az Athénban betiltott A. Szikelianosz kéziratos Akritasz-verseit, elő-

209

SZEFE szót írva hozzájuk; munkatársa lett L. Durrel Personal Landscape c., Alexandriában indított lapjának. 1944 októberében, Olaszo.-on át tért vissza Athénba. Ujabb kötetében folytatta a fedélzetnapló-írói attitűdöt ('Fedélzetnapló II., 1945. december'), 1946-ban Eliot Murder in the Cathedralját fordította, W. B. Yeats The second Comingjének fordítását publikálta. O Költészetének, s egyben a görög lírának is újabb határköve 1947 márciusában megjelent négyrészes kompozíciója, a Kihli ('Fenyőrigó', Képes G., Papp A., Fedélzetnapló, 1980). 1946 októberében írta Porosz szigetén; egy, a költemény címével azonos nevű, a németek által az öbölben elsüllyesztett kis görög hajó látványa keltette képzettársítások, reflexiók sorozata, a ,,lélek kufár" háború tapasztalatai, „angj^ali, s egyben fekete, pokoli fényben", a fényben, mely az atombomba ledobásakor feltárta ördögi természetét, töprengésre késztetve a költőt. 1948 és 1950 közt konzul volt Ankarában, felkereste gyermekkora színtereit, a kisázsiai görögség történelmi nyomait kutatta, nagy erővel ébredt fel benne, naplója tanúságtétele szerint, az az elveszett, elmerült „másik világ". Angol, francia nyelven válogatás jelent meg verseiből, 1949-ben olasz és svéd nyelven; második kiadásban a Fenyőrigó, melyhez ezúttal jegyzeteket is csatolt az olvasó számára, hogy támpontot adjon a vers értelmezéséhez, mert közben a kritika „követhetetlenséggel", „hermetizmussal" vádolta, mint annak idején, az 1930-as évek derekán a görög irodalom „nagy örege", K. Palamasz, aki „titkosírásnak" nevezte — tehetségét elismerve — a verseit. O 1951 májusában londoni követségi tanácsos, majd szíriai, iraki, libanoni, 1957-től nyugállományba vonulásáig (1962) londoni nagykövet volt. Életének és költészetének újabb állomása ciprusi utazása: megismerkedése a szétszaggatott görög sors újabb színterével, a sziget státusa körül zajló vitákkal, a ciprusi görög kultúra tárgyi és szellemi emlékeivel. Tapasztalatai csak tovább mélyítik tragikus életérzését, a rozsdás, megcsikorduló járgányos kerekeskút hangjában „a haza jajszavát" véli hallani, a sziget kivételes természeti szépségei sem tudják feledtetni vele, hogy „újból rabláncra akarják verni a tengert", hogy a testvér kiontott vére nem Helenéért, csupán üres ingéért pazarolódott. Ciprusi versei: Imerolojio katasztrómatosz III. ('Fedélzetnapló III.', 1955) egyikében azt írja, hogy elásta kertjében a nádsípot, melyet egy hegyi pásztor ajándékozott neki, s csakugyan: tíz évig nem jelent meg új ver-

se. A Tria krifa piimata ('Három titkos vers', 1966) c. kötet mindhárom versfüzérében az élet és halál végső kérdéseivel, a fehér lappal néz szembe, mely megvesztegethetetlen tükör, a létezés gyökeréig ás, a számára rendelt lándzsára vár, mely megnyitja majd szívét — a fénjmek. Időközben versei bejárták a világot, l'960-ban a cambridge-i, aztán a szaloniki, az oxfordi egyetem díszdoktorává avatja, 1963-ban Nobeldíjban részesült, melynek átvételekor mintegy emberi—írói hitvallásaként mondotta: „Ezen az egyre szűkebb világon egymásra vagyunk utalva; keresnünk kell az embert, bárhol is legyen. Amikor a Thébába vivő úton Oidipusz találkozott a Szfinxszel, s az feladta neki a rejtvényt, Oidipusz azt felelte: az ember. És ez az egyszerű szó elpusztította a szörnyet. . . Sok szörnyeteg van még, melyet el kell pusztítanunk. Jegyezzük meg hát Oidipusz feleletét!" O Szeferisz mindenesetre megjegyezte: a katonai diktatúra (1967—1974) kihívására mint költő I gatesz t'Aj-Nikola (Képes G., Szent Miklós macskái, É l , 1967) c. megrendítő, nagy versével felelt, mely méltó záróköve életművének, és nyersen fogalmazott politikai felhívással 1969 tavaszán: „Olyan ember vagyok, aki semmiféle politikának nincs elkötelezve: félelem és szenvedély nélkül szólok. Látom a szakadékot, ahová az önkényuralom visz bennünket. Megszüntetni a természetellenes állapotot — ez nemzeti létünk sürgető parancsa!" A vers, miután bejárta a világsajtót, a junta ellen szervezkedő írók, művészek Dekaohtó kimena ('Tizennyolc szöveg', 1970) c. antológiájában jelent meg, s talán szimbolikus jelentésű és jelentőségű, hogy együtt J . Ritszosz Mélosz pusztulása c., hái'om hangra komponált költeményével: századunk két nagy görög költője, akik indulásuk táján együtt publikáltak a -+Nea Grammatában az új művészeti törekvések jegyében, de másmás emberi-alkotói életutat jártak be, harminc év után, látva a nemzet létét fenyegető veszélyt, újból találkoztak a szabadság, demokrácia, humánum jegyében. Ezt tükrözi Poiémata me Zographies se Mikra. Paidia. ('Életrajzi versek avagy a kisgyermekkorról', 1976) c. verseskötete. O Szeferisz költészete, mely „tanulmány egy romba dőlt világról" (M. Avjerisz), intellektuális erőfeszítésre sarkallja az igényes olvasót. Nagy erővel visszhangzik benne a szó, hogy fájdalom; nem oldja hamis harmóniává a kétségeket, az ellentéteket; a fény éles, az árnyék mély benne, akár a görög természeti és történelmi valóságban. Nemes emberi értékek őrizője, akárcsak tanulmányai,

210

SZEGE naplói, melyekben új olvasatát adja görög elődei és európai kortársai munkásságának és példájának. A sok mitológiai utalás, biblikus töredék, gondolkodók és íróelődök fragmentumai, a történelmi analóg helyzetek felvillanása nem valamiféle eklektikus kultúrhistóriai kézikönyvet eredményez, hanem egy jelentős alkotói szubjektumon értelmileg és érzelmileg átszűrt múltfelfogást, valójában ú j szintéziskísérletet. E törekvésében nem csak a már említett alkotók — akiktől jobbára fordított is, s akiknek sorát kiegészíthetjük Mallarmé és Valéry nevével *— segítették, hanem hazai példa: a költői technika megújításában egyetemesen úttörő jelentőségű K. P. Kavafisz is. O Mo.-i befogadásának fontos állomása, hogy Képes G. felfigyelt költészetére, fordította, verset írt hozzá; a Nagyvilágban versei elé írt bevezetőben azonban, nyilván a források pontatlan és szűkös volta miatt, indokolatlanul (bár tetszetősen) aktualizálta. O Magyarul még: 28 vers (Devecseri G., Képes G., Lator L., Kövek, 1966); 16 vers (uők, Az újgörög irodalom kistükre, 1971); 13 vers (Képes G., Lator L., P a p p Á., Somlyó Gy., A bolond gránátalmafa, 1984). O írod.: R. Levesque: Seferis (1945); N. Kranidiotisz: 0 piitisz Jorgosz Szeferisz (1954); J a ton Szeferi (Tanulmánykötet a Sztrofi megjelenésének 30. évfordulója alkalmából, 1961); G. P. Szavvidisz: Mia peridiavazi (1962); Omaggio a Seferis (a költő 70. születésnapjára írt köszöntő kötet a Padovai Egyetem görög tanszékének összeállításában, szerk.: da Filippo Maria Pontani, 1970); P. Lévi: 0 Tónos tis phonís ton Seféri (1970); Vajda E.: Jorgosz Szeferisz: Argonautika (Miért szép?, A világirodalom modern verseiből, 1970); Papp A.: A bolyongás és nosztalgia költője. Jorgosz Szeferisz emlékezete (Somogyi Néplap, 1971, szept. 26.); Szörényi L.: Jorgosz Szeferisz (Nagyv, 1976, 12.); M. Vitti: Fthora ke logosz. Iszagoji szti piiszi ti Jorgu Szeferi (1980); Papp A.: Utószó (Fedélzetnapló, 1980); N. Orfandisz: Tésera melitimara ya ton Seféri (1984); N. Orfandisz: I politiki diastasi tis pyisis ton Giorgou Seferi (1986). Papp Árpád Széfer Jöcira: —•kabbala, misztikus irodalom Széfer maiké Jiszraél víhuda: —• Krónikák könyvei Széfer milhamót Jahve: -* Jahve harcainak könyve, sír 14*

Széfer Rokéáh: vallási törvényeket tartalmazó, 13. sz.-i zsidó etikai mű; egyes kutatók szerint szerzője ismeretlen, mások Eleázár ben Jöhuda ben Kalonümosz művének tartják (bővebben ld. ott). Széfer szerek hammilhámá: Fény fiainak harca a Sötétség fiai ellen, A szega: -yRéunion

irodalma

Szegalovics, Zuszman; Zysman Segalowitch (Bialystok, 1884—New York, 1949): jiddis költő, író. Első verse 1903-ban oroszul jelent meg, később már csak jiddisül írt. Az 1905-ös pogrom elűzte szülővárosából, ettől kezdve egyik városból a másikba vándorolt. 1947-ben megjelent művében (Gebrente trit, 'Lángoló léptek') írja le bolyongásai történetét. Főbb állomásai: Lodz, Varsó, Odessza, Kijev, Moszkva, TelAviv, New York. Első verseskötetén (Stile, 'Csend', 1909) Heine hatása érződik. A Varsóban töltött évek alatt forrott ki költészete, ekkor vált ismertté, különösen az ifjúság és a női olvasóközönség körében. Cajtike trojbn ('Érett szőlő', 1920) c. szerelmi ciklusát népszerű balladák és szentimentális versek követték, közülük többet megzenésítettek. Az 1920-as években írott regényei is nagy népszerűségnek örvendtek, lengyelre is lefordították őket (Romantise jorn, 'Romantikus évek', 1923; Di brider Nezar, 'A Nezar testvérek', 1929). 1939-ben elmenekült Varsóból. A háború után verseket és regényeket írt a Holocaustról. Korábbi romantikus szentimentalizmusát komor hangvétel, a teremtés elleni harag vált o t t a fel. Schiller Erzsébet Szege munje teszadzson: kon és enciklopédia

irodalmi lexi-

Szegények bibliája; Biblia pauperum : a középkori — eleinte kéziratos, majd nyomtatott — képes kiadvány, mely a —>tipológia hagyományát követve Jézus életének főbb eseményeit az Ótestamentum (-»Ószövetség) megfelelő részeivel hozza kapcsolatba, képekben és prózai, ill. verses szövegekben. Az elnevezés egyfelől azokra a szegény papokra utal, akik a teljes Bibliát nem szerezhették meg maguknak, másfelől pedig az analfabéta „lelki szegényekre". Elrendezésének alaptípusa a 13. sz. végén alakult ki; a képek száma 36 és 50 között volt (később e szám növekedett). Latin nyelvű kiadásokban a képekhez kapcsolódó értelmezések (tituli) nemcsak pró-

211

SZEGU zában, hanem gyakran -*leoninus hexameterekben készültek, s a nemzeti nyelvű változatokban is rímes versekben. (->épületes iroda,lom). O írod.: H. Cornell: Biblia pauperum (1925); H. Engelhardt: Der theologischt Gehalt der Biblia pauperum (1927); M. Bfrvfi: Die Armenbibel (1969). Kovács Endre—Martinkó András szegény színház: az 1950-es évek végén keletkezett színházművészeti irányzat. Megteremtője, .1 Grotowski (1933 -) lengyel rendező — akit P. Brook ,,látnók''-nak nevezett — elutasította a színjáték -+összművészeti szemléletét: a különféle művészeti ágak szintéziseként felfogott színházat „gazdag színháznak" nevezte, s „a kleptománia művészi formájának" tekintette. Rendezéseiben a színház lényegéig kívánt hatolni, amit a színész és a közönség kapcsolatában talált meg: a színjátékot „akaratátviteli aktusként", s ennek megfelelően „introvertált kollektív kísérletként" értelmezte. O 1959-ben üpoléban alapított Tizenháromsoros Színházában folytatott munkáját öt fő törekvés jellemezte: 1. A hagyományos színész néző felosztás megszüntetése, ezáltal a teljes színházterem „homogén cselekvési színtérré", vagyis színpaddá alakítása, melynek révén a közönség a játék aktív résztvevőjévé vált, így a rendező tulajdonképpen „két együttessel" dolgozott. 2. Minden színháztól idegen elem — szcenika, zene, fényhatások — mellőzése. 3. A —•színészi alkotásnak, az előadás középpontjába állítása. 4. Új vokális és fizikai kifejezőeszközök keresése. 5. A drámai szövegek radikális kezelése (húzás, transzpozíció, montázs). O Már pályája e korai szakaszának legfontosabb előadásaiban — J . Slowacki: Kordián (1962), S. Wyspianski: Akropolisz (1962), Ch. Marlowe: Doktor Faustus (1963), Tanulmány Hamletről (1964) —- archetipikus alakokkal és szituációkkal szembesítette a közönséget, s a jungi értelemben vett ->archetípusokat „gún^ és apoteózis dialektikájában" ábrázolta. O 1965-ben Wroclawban Grotowski létrehozta Európa első hivatásos kutatószínházát, a Teatr Laboratoriumot ('Színházi Laboratórium") s ettől kezdve a színészi alkotás természete vizsgálatának szentelte működését. Kiteljesítette már Opoléban is alkalmazott pszichodinamikus színésztr én ingjét, amelynek alapjait a színészmesterség tradicionális iskoláinak — Sztanyiszlavszkij rendszerétől a távol-keleti színjátéktípusok képzési metódusaiig terjedő széles köréből vonta el. Grotowski megfosztotta a színészt a szerepjátszás klasszikus eszköztárá-

tól, megtiltotta számára az utánzást, s azt követelte tőle, hogy az előadás meghatározott tartalmi, ill. puritán és aszketikus formai keretei között nyilvános önvizsgálatot végezzen. A színházi előadást ezáltal az ősi rítusokkal tette egylényegűvé: a játék közösségi szertartássá vált, mennek során a színész a nézők jelenlétében mintegy feláldozta testét és pszichikumát. Mindennek megvalósításához a színésznek tökéletesen uralnia kellett a fizikumát, hogy lelkének legkisebb rezdüléseit is kivetíthesse rá. E kivételes alkotói kondíció elérése érdekében a Színházi Laboratórium tagjai szinte „kolostori gyakorlatot" alakítottak ki: mindössze három bemutatót — Calderón: Az állhatatos herceg (1965), Wyspianski: Akropolisz (1967), Apocalypsis cum Figuris (1958) — tartottak (igaz, e művek mindegyikét több változatban játszották), s minden további idejüket tréningre és műhelymunkára fordították. Az 1960-as évek második felében Európa és Amerika számos nagyvárosában tartott vendégjátékaiknak és workshopjaiknak köszönhetően eredményeik világszerte ismertté és követetté váltak; Mo.-on Ruszt J. és Paál I. 1960-as évek végi, ill. 1970-es évek eleji rendezéseiben mutatható ki megtermékenyítő hatásuk. O 1975-től Grotowski csoportja felhagyott a szokványos színházi tevékenységformákkal, nevét Laboratórium Intézetre változtatta, s teljesen az 1970 táján elkezdett, ún. parateátrális kísérletek felé fordult. Ezek lényege „az idő, a hely és az akció egysége abban az értelemben, hogy az, ami történik, akkor történik, amikor. ott történik, ahol, és nem más, mint ami valóban megtörténik az emberekkel. A parateátrum nem imitáció, nem kép. nem valamiféle más, a szó szerint megélt valóságtól különböző valóság. A parateátrális események során az emberek nem válnak szét cselekvőkre és megfigyelőkre: minden jelenlevő — ilyen-olyan mértékben — aktív résztvevő. E „színház utáni" munkálkodás már nem előadásokban, hanem változatos — Special Project (1975), Hegy (1977), Emberek fája (1979), Lengyel Thanatosz (1981) stb. — elnevezésű „vállalkozásokban" nyilvánult meg. s többé maga Grotowski sem szegény színháznak, hanem aktív kultúrának nevezte. 1978-tól pedig már Források Színházának hívja programját, amely „az ökológiai gondolkodásmód megfelelője — a kultúra területén". Célja olyan tevékenységek technikáit kidolgozni, amelyek visszavezetik az embert „az élet forrásaihoz, az elsődleges érzékeléshez, az élet, a létezés, a jelenlét alapvető megisme212

SZEGU réséhez". O írod.: E. Barba: Kísérletek színháza (1965); J . Grotowski: Towards a Poor Theatre (1968); uő: Szegény színház felé (Víg, 1969, 11.) R. Temkine: Grotowski (1970); T. Burzynski—Z. Osinski: Laboratórium Grotowskiego (1978); Z. Osinski: Grotowski i jego Laboratórium (1980); Késmárky Nóra (szerk.): Lengyel parateátrális kísérletek a 70-es években (1991). Duró Győző szegmentálás ismétlések, —>paralelizmusok. -*formulák, —>idiomatizmusok és a töltelékszavak gyakorisága jellemző: a drámai hatást sűrűn fokozzák ->dialógusok. A rituális tartalmú formulák, mint önálló betétek, zenei közjátékokkal válnak el az alapszövegektől, amelyekben katalógsszerű felsorolások (—•katalógus 5.) is találhatók, s amelyeknek sajátos vonása a világosan kirajzolódó epizodikus szerkesztésmód. Helyenként a (hagyományos afrikai költészettől elvitatott) rím is megjelenik, bár strofikus struktúra nélkül. O E hősénekek témakörét az utóbbi évtizedekben a hivatásos irodalom is feldolgozza; a legkiválóbb ilyen mű a bambara származású Maryse Condé Segou. Les murailles de terre ('Szegu. A föld bástyái', 1984) c. franciául írt történelmi regénye. O írod.: C. Mondeil: Les Bambara du Ségou et de Kaarta (1924); L. Frobenius: Dichten und Denken im Sudan (1925); L. Tauxier: La religion bambara (1927); uő: Histoire des Bambara (1942); G. Dieterlen: Essai sur la religion bambara (1951); R. Miller: Travels of Mungo Park (1960); D. Zahan: Sociétés d'initiation Bambara: le Ndomo. le Koré (1960); A. H. Ba: Monzon et le roi de Koré (Présence Africaine, 1966); uő—L. Kesteloot: Les épopées de l'ouest africaine (Abbia, 1966); uők: Da Monzon et K a r t a Thiema (uo.); M. Konate: Da Monzon de Ségou (uo.); G. Dieterlen—Y. Cissé: Les fondaments de la société d'initiation du Komo (1972); L. Kesteloot: Da Monzon de Ségou. Epopée bambara (4 köt., 1972): uő: Un épisode de l'épopée 213

SZEHO bambara de Ségou: Bakari Dian et Bilissi (Bulletin de l'I. F. A. N„ 1973); G. Dumestre—L. Kesteloot: La prise de Dionkoloni, épisode de l'épopée bambara (1975); G. Dumestre: La geste de Ségou (1979); N. Koumare: Da Monzon Diarra, roi de Ségou (1979); L. Kesteloot: Le mythe et l'histoire dans la formation de 1'empire de Ségou (1980); 0 . Ba: Uber Heldentypen und Tugendideale im Bambara-Epos und einigen deutschen Epen (1982); A. K. Ba: L'épopée de Ségou (1987); L. Kesteloot: La problématique des épopées africaines (Neohelicon, 1989); Biernaczky Sz.: Az afrikai hősi epika (Afrikai népköltészet — egyetemes folklór. Összehasonlító műfaji vizsgálatok, 1990). Biernaczky Szilárd

1899); E. Martin: Trois documents de musique grecque (1953). O Magyarul: Forrai M.: Ezer év kórusa (1943). O írod.: W. Fischer: Das Grablied des Seikilos (Amman-Festgabe, 1. köt., 1953, 153—165). Csepregi Zoltán szeirai: —>catena

Szehotepibré tanítása (i. e. 19. sz.): egyiptomi mű. Az Abüdoszban előkerült emlékkövön Szehotepibré herceg hieroglifákkal írt felirata olvasható. Miután elmondja életének néhány mozzanatát, rátér tanításának előadására, mely gyermekeinek szól. A tanítás voltaképpen egy himnusz az akkori király, III. Ámenemhat tiszteletére. Fellengzős stílusban magasztalja az uralkodót, különböző istenekhez hasonlítja, többek között a Naphoz, aki fényesebben ragyogja be az országot mint a napkorong. Lelkére köti gyermekeinek, hogy hallgassanak tanítására, mert ez mutatja meg a boldogulás útját. Figyelmeztet arra, hogy aki fellázad a király ellen, annak temetés sem juthat osztályrészül, holtteste pedig a folyóba kerül. O A szöveg befejezésül felszólítja azokat, akik elhaladnak az emlékkő mellett, hogy mondják el a Halotti imát, mely az elhunyt lelke számára így biztosítja a halotti áldozatok elnyerését. O Kiad.: K. Sethe: Ágyptische Lesestücke (1924. 68 sk.) O Ford.: A. Erman: Die Literatur der Agypter (1923. 120 sk.); G. Posener: L'enseignement loyaliste (1976). Kákosy László

Szejdlijev, Kara (Karagan, 1915. jan. 1. —Asabad, 1971. máj. 2.): türkmén költő. Oroszul is alkotott. Tanítóképzőt (1932), majd egyetemet végzett (1934—1941). A türkmén nemzeti színház igazgatója (1943 —1944), 1964-től a Türkmén SzSzK kulturális minisztere, a Legfelsőbb Tanács tagja volt. Első verseskötete Lira poéta ('A költő lantja') c. 1941-ben jelent meg. O Főbb verseskötetei még: Bojevője vdohnovenyije ('Lelkesítés harcra', 1942); Pod viszokim szolncem ('A magas nap alatt', 1955); Cveti Ingyii ('India virágai', 1960). O Magyarul: 1 vers (Radó Gy., Szovjet Kultúra, 1953, 5.); 2—2 vers (Urbán Eszter, uo., 1955, 12.; Imecs B., Térey S., A szovjet költészet antológiája, 1955); 1 vers (Tótfalusi I., Auróra, anto., 1967); 6 vers (Tandori D., Csillagok órája, anto., 1980). Kicsi Valéria Szejfi, Fatih; Szejfi-Kazanli (írói név); (Karamii, 1888. márc. 22.—?, 1937. aug. 5.): t a t á r drámaíró, elbeszélő, újságíró. Parasztcsaládban született. Eredetileg történelemtanár volt, s az irodalmi és társadalmi élet szervezője. Részt vett az 1927— 1928-ban bevezetett latin írás előkészítési és terjesztési munkálataiban, az új írásbizottságnak, a Jangalijríak. az elnökeként. A sztálini megtorlás áldozataként halt meg. O Főbb művei: Hikejeler ('Elbeszélések', 1934). O Gyűjt, kiad.: Szajlanma eszerler ('Válogatott művei', 1960). O írod.: A. Ginijatullina: Piszatyeli szovjetszkovo Tatarsztana (1970). Henryk Jankowski

Szei Sónagon: —>Sei Shönagon Szeikilosz sírfelirata (i. e. 2. sz. vagy utána): iambikus szkolion, amelyet zenei jelölések kísérnek. 1883-ban fedezték fel a kisázsiai Tralleisz (ma: Aydin, Töröko.ban). Szövege a következő: Halandó, vígadj, könnyed ne ontsd, hidd el, kár! Rövid az élet, hamar száll, időd, ha lejár, a halál vár. (ford.: Szabó M.)

O Kiad.: C. v. J a n : Musici scriptores Graeci (Melodiarum reliquiae, Supplementum,

Szejfullin, Szakén; Szadvokasz (írói név); (Iligyinszkoj, Karaganda, 1894. jún. 12. —Alma-Ata, 1939. febr.): kazah író. Orosz iskolákban, majd az omszki tanítóképzőben tanult. 1916-ban csatlakozott a kazah felszabadító mozgalomhoz, 1917-ben a bolsevikokhoz. 1918-ban az ellen forradalmárok fogságába került, az utolsó pillanatban menekült meg Annyenkov atamán halálvagonjából. 1919. márc.-tói magas szovjet állami tisztségeket töltött be. 1925-től kazah lapok főszerk.-je volt. A sztálini törvénysértések áldozata lett, később rehabilitálták. O Versei Majakovszkij hatását tükrö-

214

SZEJI zik; drámái, elbeszélő művei a szocialista realizmus kazah kísérleteiként váltak nevezetessé. O Gyűjt, kiad.: Sigarmalar ('Művei', 1—6. köt., 1960—1964). O írod.: Sz. Kirabaev: Szakén Szejfullin (1966). Szejfullina, Ligyija Nyikolajevna (Varlamovo, Orenburgi ter., 1889. ápr. 3.— Moszkva, 1954. ápr. 25.): orosz írónő. Egy tatár származású ortodox pap családjában született. Egyházi iskolát, majd Omszkban gimnáziumot végzett. 1917 októbere előtt tanítónő, könyvtáros, színésznő volt, 1917 —1918 folyamán az eszer párt tagja lett. 1918-tól kezdett publikálni Cseljabinszkban. 1919-ben bemutatták Jegorkina zsizny ('Jegorka élete') c. színdarabját. Moszkvában tanítóképzőt végzett, majd 1921-től két évig a novoszibirszki Állami Könyvkiadó és a Szibirszkije Ognyi c. színvonalas folyóirat munkatársa volt. 1923-tól Moszkvában, ill. Leningrádban élt. Első kisregényeinek (Csetire glavi, 'Négy fejezet', 1922; Peregnoj, 'Televény', 1922; Pravonarusityeli, 1922: Magos L., Törvénysértők, 1955; Alekszandr Makedonszkij, 1923: uő, uo.) megjelenése után a fővárosi irodalmi folyóiratok egyik legtöbbet foglalkoztatott szerzője, az irodalmi közélet állandó résztvevője lett. A forradalom utáni Oroszo. káoszát egy parasztasszony tragikus sorsában ábrázolta Virinyeja (1924: Magos L., ua., Törvénysértők, 1955; uő, Asszonysors, 1957; film: V. Fetin, 1968, SZU) c. kisregényében, amelyet férjével, a később M. B%dgakov védelmében fellépő, majd „trockistaként" elpusztult V. PravduhinnaA 1925-ben színművé dolgozott át. A darabot SZU-szerte és külföldön (Párizsban, Prágában) is bemutatták, 1967-ben operát rendeztek belőle. A Krasznaja Nov, a Molodaja Gvargyija, a Novij Mir c. lapok közölték újabb műveit: Muzsickij szkaz o Lenyinye (elb., 1924: Lénárt Éva, Muzsikmonda Leninről, Szovjet Irodalom, 1979, 3.); Kain-kabak ('Kainkocsma', kisreg., 1926); Linyjuhina Sztyepanyida (elb., 1926); Naljot ('Rajtaütés', elb., 1927); Pevec (elb., 1929: Magos L., Az énekes, Törvénysértők, 1955). Töröko.-i (1924) és nyugat-európai (1927) útjáról könyvet jelentetett meg. 1934-ben beválasztották az akkor megalakult Szovjet írók Szövetsége elnökségébe, de egyre kevesebb írását publikálták. Szobsztvennoszty (elb., 1933: Magos L., A vagyon, Törvénysértők, 1955); Tanya ('Tánya', elb., 1934); Natasa (színmű, 1937); Na szvojej zemlje ('Hazai földön', kisreg., 1946); Szin ('Fiam', színmű, 1947, megj. 1957) c. alkotásai általában természetközeli, falusi emberekről

szólnak. Sokszólamú, dinamikus, ám gyakran naturalizmusba csúszó prózája az évek múlásával mindinkább inadekvátnak minősült abban a felfogásban, amely az 1917es bolsevik forradalmat mint a proletariátus tudatos osztályharcának egyenes következményét akarta látni és láttatni. Az írónő — a lehetőségekhez mérten — pályája kezdetétől gyakran tett tanúságot az igazi irodalom mellett, az ideológiai megfontolásokkal szemben; Fagyejev írószövetségi főtitkárnak köszönhette, hogy az NKVD nem tartóztatta le. A 2. világháború alatt gyakran szerepelt a rádióban, sokat írt a fővárosi lapokba; a háborút követően pedig szervezett formában is segítette a pályakezdő írókat. Sztálin halála után az elsők között ismerte fel, hogy a viszonylagos liberalizálás korszaka következik, de már nem maradt ereje a küzdelemre; élete végén a Moszkva melletti Peregyelkino ,,írófaluban" élt. O Egyéb művei: 0 lityerature ('Az irodalomról', cikkek, emlékezések, 1958). O Gyűjt. kiad. Szobranyije szocsinyenyij ('Összegyűjtött művek', 1—6. köt., 1929—1931); Izbrannije proizvegyenyija ('Válogatott művek', 1—2. köt., 1958); Szobranyije szocsinyenyij ('Összegyűjtött művek',' 1—4. köt., 1968—1969); Szocsinyenyija ('Művei', 1 - 2 . köt., 1980); Povesztyi i rasszkazi ('Kisregények és elbeszélések', 1982). O Magyarul még: 1 kisreg. (Aranyossi Magda, Párisi Munkás, 1927, 1 —9.); Egy kuruzsló élete (reg., Gellért H., 1935); 1 memoár (Gellért Gy., Kortársak beszélnek Majakovszkijról, 1965); 1 elb. (Rab Zsuzsa, Kegyetlen szerelem, anto., 1969). O írod.: A. Voronszkij: Lityeraturnije szilueti, 2. (Krasznaja Nov, 1924, 5.); Illyés Gy.: Egy kuruzsló élete (Nyűg, 1935, 2. köt., 10.); Szejfullina v voszpominanyijah szovremennyikov (1961); Russzkoszovjetszkije piszatyeli-prozaiki, bibliografieseszkij ukazatyel, 4. köt. (1966); Ny. Janovszkij: Ligyija Szejfullina (1972); Ju. Libegyinszkij: Látó szeretet (Szovjet Irodalom, 1979, 3.). Gereben Ágnes Szejid Ezim Sirvani (Samahi, 1835. júl. 9. —uo., 1888. jún. 1.): azerbajdzsán költő, filozófus és pedagógus. Irakban és Szíriában kapott felsőfokú teológiai képzést. Szülővárosába visszatérve lemondott papi méltóságáról és 1869-ben világi magániskolát nyitott, ahol — szakítva a medreszék szellemiségével és módszereivel — azerbajdzsán és perzsa nyelvet, valamint történelmet és természettudományi tárgyakat tanított. Ebben az iskolában tanult számos kiemelkedő, modern gondolkodású azer-

215

SZEJN bejdzsán költő és tudós. O Szerelmi yhazaljaiban Fuzuli hagyományait folytatta. Szatíráiban és állatmeséiben kigúnyolta a papságot, a vallási fanatizmust, bírálta az elmaradottságot és a tudatlanságot; írásaiban a műveltség és a haladó gondolkodás szószólója volt. O Gyűjt, kiad.: Szecsilmis seirleri ('Válogatott versek', 1937); Eszerieri ('Művei', 1—3. köt., 1967—1969)„ O írod.: F, Kaszimzade: Szejid Ezim Sirvani (1960). Kenessey Mária Szejn Szejn (írói név); Do Szejn Szejn (családi név); (Taravadi, 1928—1972): birmán (Burma) írónő, költőnő. A 2. világháború utáni első években tevékenyen dolgozott, számos cikket, elbeszélést és költeményt közölt. Különösen népszerűek voltak —>legyo formájú költeményei, amelyeket az 1947. július 19-i tragikus események, Burma nemzeti hőse, Aung Szan tábornok és harcostársai meggyilkolását követően írt. Első regényét ('Okos fiú') 1954-ben a Sumava-met-gazin c. irodalmi és művészeti lap díjával tüntették ki. Munkásságát többször is elismerték irodalmi díjakkal, majd 1963-ban és 1966-ban a Nemzeti Irodalmi Díjban részesült. O írod.: E. Zapadova: Lucs szolnce (1984). Bőgős László Szejn Tin, U: —• Tejpan Maung Va Székely-Lulofs [székely-h/lofsz] Magdaléna (Madelon) Hermine (írói név); Lulofs (eredeti családi név); (Surabaja, 1899. jún. 24.—Amszterdam, 1958. máj. 22.): holland írónő. Apja gyarmati közigazgatási tisztviselő volt, így életének nagv részét Indonéziában töltötte, majd később maga is ültetvénytulajdonos lett Szumátrán. 1930-ban második férje (a magyar ültetvényes és író), Székely L. oldalán Európába utazott. 1938-ig Budapesten élt, majd Hollandiába költözött. Már fiatal korában próbálkozott prózaírással, de az igazi nagy sikert az 1931-ben megjelent Rid)ber ('Gumi') c. regénye hozta meg, melyet pillanatok alatt elkapkodtak, s amely az ültetvényeseket, g y a r m a t o s í t ó k a t állította pellengérre. Nagy sikerének titka olvasmányos stílusa volt. Következő regénye is gyarmati témájú: Koeli ('Kuli', 1932). Egy korabeli kritikus „indonéz Tamás bátyja kunyhójaként" említette e művét,-amelyet a közönség igen kedvelt, noha sok bírálója banálisan érzelgősnek tartotta. Tjoet Nja Din c. regényét 1944-ben kezdte el írni, az írónő legkedvesebb művének tartotta ezt a regényt. A regény témája a holland gyarmatosítók elleni atjeh háború. Később külön-

böző folyóiratok számára írt többé-kevésbé sikeres elbeszéléseket. O Egyéb fő művei: Emigranten ('Emigránsok', elb., 1933); De andere wereld ('A másik világ", reg., 1934); Onze bedienden in Indie ('Szolgálóink Indonéziában', emlékiratok. 1948); Weerzien in Boedapest ('Viszontlátás Budapesten, reg., 1950). Keller Anna szekérszínpad: középkori színpadforma. A korai középkorban vándorkomédiások, histriók, jongleurök előadásain emelvény szerepét betöltő kocsi, amelyen az egyes jeleneteket előadták, a látványosságokat bemutatták. Egy jelenet előadásához akár több mozgó kocsit is használtak. Ezek a jelenet végével egymást váltották, így tehát pl. egy adott város több egymáshoz közeli pontján egyszerre elő lehetett adni ugyanazt a darabot. Előnye volt, hogy az így megnövekedett létszámú közönség több bevételhez j u t t a t t a az előadókat. Hátrányára szolgált viszont , hogy a helyszínváltások miatt ugyanazt a szerepet több játékosnak kellett előadni. O A reneszánsz és barokk színház udvari, ill. ünnepi színjátékainál is jelentős szerepet játszott, különösen a látványos trionfók, monstrek megrendezésénél, ahol a kocsikon többnyire allegorikus élőképeket hordoztak körül. O A modern színpadtechnikai megoldásokban nagy helyet foglal el: sajátos korai formája az ún. kulissza-kocsi, melyet az első kőszínházak megépítésétől használnak. Ez a színpad alatti süllyesztőben mozgó kocsi, melyre egy-egy jelenet díszletezését szerelik fel; a díszlet a színpad fölé magasodik, s a kocsi segítségével gyorsan változtatható. Alapötletében három, ma is használt színpadforma elképzelése ötvöződik: a forgószínpadé, a tolókocsi-színpadé és a süllyeszthető színpadé. O (-»színpadfonnák) O írod.: F. Hansing—W. Unruh: Hilfsbuch der Bühnentechnik (1950); VV. P. Boyle: Central and Flexible Staging (1956); G. Wickham: Early English Stages (1959); W. F. Michael: Frühformen der deutschen Bühne (1963). Kolozsvári Papp László

216

Székkizsár; Sekkilar (átírásváltozat); (12. sz.): indiai tamil író. A bhakti mozgalom követője volt. Fő műve a Perijapurána ('Nagv purána'), amely 63 sivaita szent (—>nájanmárok) életrajzát tartalmazza. E mű alapja Nambi Andar Nambi (11—12. sz.) 63 sivaita szent (nájanmár) élettörténetét tartalmazó műve, a Tiruttondar tiruvandadi. (Később a Perijapuránát a —>Tirumuraihoz csatolták, s annak 12. könyveként tartják számon.) Major István

SZEKT szekreterjáték (a francia secrétaire 'író- gyakori) üldöztetés, veszélyeztetettség leasztalka' szóból): tréfás irodalmi társasjá- het az oka. hanem éppígy az a fanatikus ték. Résztvevői egy-egy tetszőleges tartal- meggyőződés, hogy ők az igazság egyedüli mú verssort írnak, előre megadott rímvég- letéteményesei, de a környezet nem ismeri ződéssel. A játék végén összeolvasandó so- el valódi presztízsüket, s ilyen értelemben rokból keletkezett ,,vers" annál sikerül- tanúsít velük szemben „ellenséges" magatebb, minél képtelenebb. O A ma is élő tartást. A mindennapi szokásokkal összeszekreter játék a 18. sz.-i német diákkölté- egyeztethetetlen életszabályaik miatt szoszet leleménye. Némileg hasonló versjáték rulnak tehát a társadalom perifériáján élő, a —> szonett játék és a —> rímgyűjtés. O (-»iro-kis gyülekezeti csoportokba, s nem terjesztdalmi játékok) O írod.: Vargha B.: Játék- hetik ki hatósugarukat nagyobb közössékoktél (1967). Hoványi János gekre. Ez nem zárja ki azonban, hogy a perifériákon világszerte elszaporodva egyszekták irodalma: A szekta szó, miként egy szekta akár sok millió hívet is tudhasnemzetközileg elterjedt megfelelői is, a la- son magáénak, aminthogy azt sem, hogy tin sectából származik, ami eredetileg elveik módosítása vagy gyakorlati dogma,,irány"-t, ,,út."-at, „párt " o t , ill. „bölcse- tizmusuk feladása esetén a „nagy, történelleti iskolá"-t jelentett, minden értékelő jel- mi vallások" sorába emelkedjenek (aholeg nélkül. Már a Vulgatában szerepel azon- gyan ez az őskeresztény szektákkal is törban „szakadárság" értelemmel, mint az tént). További, lényeges sajátosságuk, Anyaszentegyházzal szembefordulók pejo- hogy életszabályaikat az egész emberiség ratív megjelölése, s a kora középkori szó- által általánosan követendőnek tekintik s használattól kezdve ez a jelentés rögzült; a ilyenként propagálják: ez különbözteti meg vallástudomány is átvette. Ilyen értelem- őket az effajta igényeket nem támasztó, s a ben minden nagy vallásból kiszakadó, köznapi világból nem kiszoruló, hanem ki„eretnek" felekezet szekta, aminthogy a vonuló remeték, szerzetesek közösségeitől katolikus vallásjogban az 1962—1965-i II. (->aszk,ézisirodalom, kolostori irodalom). A vatikáni zsinatig minden nem katolikus ke- mindennapi élet feltételeinek történelmiresztény vallás heretikus-skizmatikus szek- társadalmi változékonysága s a hitelvek tának is számított (ezt az álláspontot az vagy a közösségi gyakorlat módosulásai 1964-es, az ökumenizmusról szóló dekré- miatt azonban a szekták és más típusú feletum hallgatólagosan feladta). O Az újabb kezetek közötti határvonalak gyakran igen szóhasználatot tükröző közkeletű megha- elmosódottak, bizonyos felekezetek idővel tározások szűkebbre vonják a fogalom ter- kiléphetnek a szektaszerű létmódból, májedelmét. Kritériumaik általában a követ- sok viszont szektákká válhatnak. O A kezők: a szekta valamely „nagy, történelmi mindennapi élet kereteibe való beilleszkeegvház"-ból szakad ki (csakhogy a legtöbb dési képesség hiánya miatt a szekták ironagy egyház szintén valamely más vallás- dalmi tevékenysége általában (bizonyos, ból kiválva kezdte történelmi útját, s száalább jelzett kivételekkel) a vallásos irodamos szekta másik szektából szakadt ki); lom területére korlátozódik, itt viszont száüldöztetése folytán elzárkózó, befelé fordumos szekta igen jelentős szerepet töltött be, ló, kis létszámú felekezet (ám a szektákat különösen a -»kultikus irodalom és a —>szermanapság már nem üldözik, s lélekszámuk tartásirodalom műfajaiban. O A történelem nemegyszer több tízmilliós). O Egy egzakvalamennyi korszakában, minden kultúrtabb meghatározási kísérlet így abból in- körben, az összes nagy vallás mellett számdulhatna ki. hogy a szekták a társadalom talan kis, szekta jellegű felekezet is létezett; mindennapi életével, szokásaival össze- napjainkban egyedül a keresztény jellegű egyeztethetetlen hitelveket vallanak, s eze- szekták számát 5—600-ra becsülik. Euróket vakbuzgó szigorral követik. Ezek az pában az első nevezetesebb szekták az ókoelvek lehetnek társadalomellenesek is, mint ri ún. misztériumvallások, a különböző (főa sátánimádó szektáké (->sátánizmus 2.), ként meghaló és feltámadó) istenek kultutúlnyomó többségüket azonban a messia- sza körül szerveződött titkos vallási társanisztikus—chiliasztikus hiedelmek (~*chili- ságok. Ilyenek voltak a már az i. e. 7. sz.-tól asztikus irodalom, messianisztikus irodalom) kimutatható görög —>orfizmus misztériuáltal vezérelt végletes, aszketikusan „nem e mai és az eleusziszi misztériumok, s a későbvilágra való" jámborság állítja szembe a bi szamothrakéi és Dionüszosz-misztériutársadalom az általuk „bűnösnek" ítélt mok; különösen széles körben terjedtek el életmódjával. Befelé forduló, elzárkózó ezek mellett a római császárkor szinkre(nemegyszer endogám) közösségeik alapál- tizmusa. jegyében az Attisz- és Kübelé-miszlásának így nemcsak a (korábban valóban tériumok, az egyiptomi eredetű Iszisz- és 217

SZEKT Oszirisz-misztériumok, valamint az iráni Mithra- (Mithrász-) misztérimok. E látványos, titokzatos (pl. barlangok mélyén tartott) és nemegyszer hátborzongatóan egzaltált szertartások (élő állatok széttépésefelfalása, öncsonkítás) titkosak lévén, hiteles dokumentumokkal nem rendelkezünk róluk, de feltételezik, hogy lényegesen befolyásolták a d r á m a kialakulását (—• halál— feltámadás játékok, misztériumjáték 1.). O A zsidó szekták körében szokás számon tartani az ókori hagyományú szamaritánusokat (-»•szamaritánus irodalom) és a 8. sz.-tól terjedő karaita felekezetet (-+karaita irodalom), bár e közösségek életmód tekintetében nem különültek el erőteljesebben a társadalmi környezettől, mint a zsidóság általában. Az i. e. 2. sz.—i. sz. 1. sz. között azonban valóban számos messiásváró-világvégét hirdető zsidó szekta élt kommunisztikus közösségekben; ezek közül irodalmi szempontból legnevezetesebb az esszénusok szektája a -* Holt-tengeri tekercsek révén. E zsidó szekták közé tartoztak az első, egymással gyakran élesen szembenálló őskeresztény közösségek is: a földi javakat megvető ebioniták, a nemi kicsapongások, nőközösség miatt hírhedt libertinusok stb. A Pál apostol nevéhez kötött fordulattal a keresztény egyház a társadalmi beilleszkedés érdekében felszámolta ezeket a vonásokat, de a 2—7. sz.-ban még számos külön úton járó közössége élt szektaéletet. Irodalmi szempontból jelentősebb közülük a -agnosztikusok (még -*kopt gnosztikus iratok) és a —»montanizmus tevékenysége, valamint a -*manicheus irodalom. O A középkorban az eretnekmozgalmakon belül alakult szekta jellegű közösségeknek, az inkvizíció félelmetes hatalmával, s nemegyszer a királyok vezette irtóhadjáratok rémtetteivel is szembe kellett nézniük. A 10. sz.-ban szerveződő gnosztikus balkáni bogumil szekták (~+bogumil irodalom) a 11—15. sz.-ban az itáliai és dalmáciai patarén (—>patarén szövegek) s a provence-i albigens-kathar mozgalmak (—*kathar irodalom) révén Európa jelentős részére kiterjedtek. III. Ince pápa két évtizedes (1209^—1229) keresztes hadjáratot hirdetett ellenük, s a dominikánusok az inkvizíció erőszakával, a ferencesek (akik közül a fraticellik maguk is máglyahalálra ítélt szektát alakítottak) a jámborság és a szép szó hatalmával léptek fel velük szemben (-»Ferenc, Assisi Szent). Irodalomtörténeti jelentőségüket kiemelkedővé teszi, hogy az -+amour courtois eszmevilágát megalapozva a —>trubadúrköltészeten keresztül az európai világi líra legerőteljesebb áramlatainak egyikét befolyásolták. A fe-

rences mozgalomból nőttek ki a 13. sz.-ban az önostorozó (flagelláns) szekták, amelyek dalköltészetükkel tűntek ki (->flagelláns költészet), s bár nyíltan nem léptek fel az egyházzal szemben, VI. Kelemen pápa 1349-ben eretnekké nyilvánította őket és sorsuk ezzel megpecsételődött. A 15. sz.-i huszitizmusban (-*huszita irodalom) az ún. chiliaszták hoztak létre kommunisztikus szektákat. O A ma is létező nevezetesebb keresztény szekták többsége a reformáció áramlataiban (-»reformáció irodalma) született protestáns egyházakból szakadt ki. A 16. sz.-i reformáció ún. népi szárnyának jellegzetesen szekta jellegű mozgalma volt a Th. Münzer vezette, vagyonközösségben élő anabaptisták felekezetéé; a német parasztháborúban nagyrészt lemészárolták őket, de S. Menno által vezetett mérsékeltebb irányzatuk (az ún. mennoniták) túlélte az üldöztetést, s az eszméiket továbbhagyományozó baptisták J. Smyth átal 1609ben újjászervezett egyházának ma 140 országban 34 millió híve van. A kvékerek (quakerek) apokaliptikus (közeli világvégét váró) felekezetét az angol G. í'ox alapít o t t a a 17. sz. 2. felében, s W. Penn honosít o t t a meg Amerikában. A rabszolgák felszabadításának (J. Woolman) és a nők egyenjogúsításának (Elizabeth Fry) élharcosai voltak; elutasítják az eskütételt és a katonai szolgálatot (békeszervezetük 1947ben Nobel-díjat kapott). Híveik száma kb. 126 ezer az USA-ban és 22 ezer Angliában. A metodisták szigorú bibliai életszabályokat követő, az anglikán egyházból kivált mozgalmát J . és Ch. Wesley, valamint G. Whitefield hozta létre 1784-ben, s ma 43 millió hívük van (főként az USA-ban). A kvékerek életelveivel rokon a nazarénusok szektáinak felfogása; világszerte elterjedt felekezetüket a svájci S. H. Fröhlich alapít o t t a 1830-ban. A 19. sz. derekától főként az USA-ban keletkezett számos szekta. A J . Smith által 1830-ban alapított mormon közösség 1896-ig többnejűségéről volt híres; ma 3 milliónyian vannak, főként Utah államban. A baptizmusból szakadt ki W. Miller vezetésével 1845-ben az adventisták Jézus közeli második eljövetelét váró szektája, számos változata közül a legismertebb a J . Bates, valamint J . Withe és felesége által alapított szombatista adventista szekta. Ugyancsak amerikai, s az adventizmusból 1874-ben kiszakadt felekezet a jehovistáké (nevezik őket Jehova tanúinak, millenistáknak, russellistáknak is); ők Ch. T. Russell kinyilatkoztatásai alapján úgy vélik, Krisztus már vissza is tért közénk, csak még nem mutatkozik meg látható formá-

218

SZEKT ban. E szekta szintén elutasít ja az eskütételt és a fegyveres szolgálatot, továbbá — minden világi hatalmat tagadva — a választásokon való részvételt. 180 országban több mint 1,5 millió aktív hívük van. Amerikából, 1906-tól terjedt el a baptista és metodista egyházból kiszakadt pünkösdisták szigorú újszövetségi előírásokhoz igazodó szektája is; az USA mellett igen elterjedt Dél-Amerikában, Indonéziában és Európában is, híveik számát 35 milliónyira becsülik. O A 19. sz.-ban a szó szoros értelmében vett (tehát vallásos nézeteik alapján elkülönülő) szekták mellett utópista közösségek is alakultak az USA-ban; irodalmi vonatkozásai miatt legnevezetesebb a —> transzcendentalizmus eszméinek jegyében alakított ->Brook Farm volt. O A fent jelzett szekták fő vonásai az említetteken (Jézus közeli eljövetelének, a világvégének várása, az eskü, a fegyveres szolgálat elutasítása, radikális puritanizmus stb.) túlmenően igen gyakran a Biblia egyes részleteinek abszolutizálása, a felnőttkeresztelés, a szombati ünnep szokása, a lélek halhatatlanságának, a Szentháromságnak tagadása; többségükben elvetik az egyházi szervezet intézményét is, és laikus vezetőik vannak. Megjegyzendő továbbá, hogy több, eredetileg szekta jellegű felekezet (mint a baptisták, a metodisták, a mormonok stb.) napjainkra jórészt feladta a társadalmi környezettel szembeni elkülönülő attitűdjét. O Az ortodox egyházban (számos előzmény után) a legkiterjedtebb szektamozgalmat Ny ikon moszkvai pátriárka 1653 —1656 között végrehajtott reformjai váltották ki; az egyházi szláv szertartáskönyvek szövegeit az eredeti görög szövegekhez igazíttatta. Az ez ellen tiltakozó sztaroobrjadci ('ószertartásúak', 'óhitűek') vagy raszkolnyikok ('szakadárok') — akiknek szellemi vezetője Avvakum Petrovics protopópa volt — később, főként Szibériába menekülve, számtalan szektát alapítottak. Ezek közül nevezetesebb a molokánok fegyverviselést megtagadó és vegetáriánus szektája, a hrisztovscsina felekezet, melynek tagjai önmaguk közül választanak Krisztust, Szűz Máriát és apostolokat, az önostorozó hlisztovscsina közössége és az önkasztráló szkopcok szektája. O Mo.-on a 13. sz.-ban a Délvidéken tűntek fel a bogumilok, akik ellen Nagy Lajos, Zsigmond és Hunyadi J. vezetett hadjáratokat. A flagellánsok 14. sz.-i második — az Európán végigsöprő pestisjárványt követő — mozgalma feltételezések szerint éppen hazánkból indult ki, s a 15. sz.-ban a Felvidéken, majd az 1437—1438-i parasztfelkelés idején Er-

délyben a huszitizmus is elterjedt. A reformáció kezdeti, 16. sz.-i szakaszában ugyancsak Erdélyben főként az antitrinitárius elveket valló szombatosok (sabbatariusok) szektája játszott jelentős szerepet; vezetőik közül Bogáti Fazekas M. és Péchy S. költői —írói tevékenységével is hírnevet szerzett. 1638-ban kezdődő üldöztetésük következtében a szombatosok többsége Töröko.-ba menekült vagy zsidó hitre tért át. A 17. sz.-ban svájci és német anabaptisták telepedtek le a Felvidéken és Erdélyben, ahol újkeresztényeknek vagy habánoknak nevezték őket, s fazekasmesterségükről voltak híresek. A szekták alakulásának újabb hulláma Mo.-on a 19. sz. derekán kezdődött, s a századforduló idején tetőzött. Terjesztőik főként a Nyugat-Európát megjárt iparoslegények, majd az „amerikás" szegényparasztok voltak. Az állam által hivatalosan el nem ismert szekták és más felekezetek 1944-ben közös érdekvédelmi szervezetbe, a Szabadegyházak Szövetségé be tömörültek, melynek jogutódja 1948-ban a Szabadegyházak Tanácsa lett; az utóbbi 1989. dec. 31-én jogutód nélkül megszűnt. A ma legelterjedtebb mo.-i szekták közül az 1839-től működő, s 1977-ben hivatalosan elismert Krisztusban Hívő Nazarénus Gyülekezetnek 112 gyülekezetében kb. 7 ezer híve van; a 19. sz. végén meggyökeresedett, s 1957-ben elismert Magyarországi Hetednapi Adventista, Egyház kb. 6 ezer hívőt tömörít 131 gyülekezetben. A pünkösdistáknak — akik a két világháború közötti időszakban kezdtek szervezkedni — három szektájuk is működik, amelyek 1958 óta elismertek; az Evangéliumi Pünkösdi Közösség (155 gyülekezetben 5 ezer hívő), az Őskeresztyén Apostoli Egyház (63 gyülekezet. 3 ezer hívő) és az Élő Isten Gyülekezete (8 gyüleket, 600 hívő). Jelentősebb még az 1920-as évek óta létező, 1949 óta elismert, s 30 gyülekezetben kb. 2200 hívőt egyesítő darbysta Magyarországi Keresztyén Testvér Gyülekezet és a Jehova Tanúi szekta is; e legutóbbi azonban 1989es elismertetéséig illegálisan működött, s hazai adatai nem ismertek. O E hagyományos mai szektákban a világvégevárás és az aszketikus attitűd általában merev kultúraellenességgel is párosul (így gyakran a rádióhallgatás—tévénézés tilalmával); irodalmuk vallásos szövegekre korlátozódik. Hatásuk mégis kimutatható a folklórban; a népi -*imák egy része a szekták szövegeiből származik. Az 1960-as évek hippikommunái óta (amelyeket számos szál kapcsolt a zen-buddhizmushoz) az USA-ban szaporodó új szekták viszont a tömegkommunikáció minden eszközével toborozzák

219

SZEKT híveiket, hatottak a -»•földalatti irodalomra, s a -+beat nemzedék írói révén életérzéseik a világirodalom egyik számottevő hullámát is befolyásolták. O (^szubkultúra, vallásos irodalom) O írod.: E. Havet: L'hérésie et le bras seculier au moyen áge (1881); Szeberényi L. Zs.: Nazarenismus (1888); I. Grasz: Die russischen Sekten (1906); A. Gordon: Heresy: Its Ancient Wrongs and Modern Rights (1913); Nyisztor Z.: Szekták Magyarországon (1926); Mátyás E. (szerk.): A szekták és az ellenük való védekezés módja (1933); F. Blanke: Das Wesen der Sekten (1934); Kovács I.: Néma forradalom (1936); Kiss F.: Magyar parasztpróféták (1942); E. T. Clark: The Small Sects in America (1949); K. Sehlossel: Eingeborenenkirchen in Süd- und Südwest-Afrika (1958); J . Gründler: Lexikon der christlichen Kirchen und Sekten (2 köt., 1961): K. Hutten: Die Glaubenwelt des Sektierers (1962): uő: Motive und Strukturen des Sektierertums (1967); uő: Seher, Grübler, Enthusiasten (1968); G. Kehrer: Religionssoziologie (1968); G. Mensching: Soziologie der Religion (1968): Kardos L.: Egyház és vallásos élet egy mai faluban (1969): K. Eberhardt (szerk.): Was glauben die Anderen? (1977); O. Eggenberger: Kirchen, Sondergruppen und religiöse Vereinigungen (1977); H.-D. Reimer (szerk.): Kennwort „Sekten" (1977); Török E.: Avvakum és az orosz egyházszakadás (Avvakum pópa önéletírása. 1979); Szakács karriertörténetek. egyik fajtája lesz: a zseniális szélhámosság szorosan összefügg a meggazdagodással. Szerzői gyakran megtörtént eseteket dolgoznak fel. Mindezzel a szélhámostörténet a bűnügyi ponyva szintjére sülylyedt, a -+detektívtörténet ellendarabja lett (pl. M. Leblanc Arséne Lupin-históriái). Csak olyan határesetben lehetett a szélhámostéma újból esztétikailag értékes, amelyben nem a cél, hanem maga a szerepjátszás a fontos, aminek változatossága a polgári életben egyedül biztosítja az emberi sokoldalúságot. O (-*kalandirodalom) Radnóti Sándor Szeliga [seliga], Maria z Mireckich; Czarnowska (férje utáni név); Loevy (családi név); B. Saryusz; Jerzv Horwat; Ciocia Marynia (álnevek); (Jasieniec Solecki, 1854. ? —Chaville, Franciao., 1927. jan. 2.): lengyel írónő, költőnő, publicista és drámaírónő. Az 1870-es évek elejétől együttműködött a pozitivista sajtóval, titkos felvilágosító tevékenységet folytatott. 1880-ban letartóztatása elől Párizsba emigrált és bekapcsolódott a francia nőmozgalomba. Publikált a hazai és a francia sajtóban, feminista lapokat adott ki: Bulletin de l'TJnion Universelle des Femmes (1890); Revue Feministe (1895—1897). Ognisko (1922 223

SZELV 1927) e. hetilapja a franciao.-i lengyel emigrációval foglalkozott. O Pozitivista irányregényei, mint a Hrabina Elodia ('Elodia grófnő', 1873) Eliza Orzeszkowa korai műveinek hatását mutatják. A Nic noivego pod sloncem ('Nincs új a nap alatt', 1876) a hívságos szalonéletet, a Nataniela (ua., 1878) az elmaradott nemesi gazdálkodást bírálja, a Na przebój ('Áttörés', 1889) a női egyenjogúságot hirdeti. Regény hősei egysíkúak, illusztratívak, a pozitivista program tézisei belevesznek a melodramatikus szerelmi szál bonyodalmaiba: Dia ideáin ('Az eszményért', 1873); Dwór i dworek ('Az udvar és az udvarház', 1878). O Versei Piesni i piosenki ('Énekek és dalok', 1873) mellett vígjátékokat is írt, ezek közül legsikeresebb a jellegzetes típusokat felvonultató Córka elegantki ('Az elegáns hölgy lánya', bem.: 1877) és a Szczqécie Walusia ('Walus boldogsága', bem.: 1878) c. egyfelvonásos. Franciául is írt drámát: L'Orniére ('A kerékvágás', 1896) címen. Pálfalvi Lajos

szerint éppolyan csodálatos, mint az általa Edirnében Mimar Sinannal építtetett Selimiye Camii. Tasnádi Edit Szelim, III.; Sultan Selim (mai török írásmód); (Isztambul, 1761. dec. 24. 1808. júl. 28.): török uralkodó, költő. A szultáni szerájban igen jó nevelést kapott. Látva a birodalom hanyatlását, mestere Süleyman (egy magyar származású Tóth nevű tüzértiszt.) útmutatásával európai mintájú hadsereget próbált szervezni. Reformtervei megbuktak környezete ellenállásán, sőt egy felkelés következtében, 1807-ben trónjától meg kellett válnia: utódja, TIT. Musztafa meggyilkoltatta. O Különös érdeklődést m u t a t o t t az irodalom és a kalligráfia iránt. Több dzsámit és türbét díszítenek kalligrafikus táblái. Versei közül a krími orosz fogságban írottak tűnnek ki bensőséges hangjukkal. Tasnádi Edit

Szelivanovszkij, Alekszej Pavlovics (01gopol, 1900. márc. 23.—?, 1938. ápr. 21.): orosz irodalomkritikus. Irodalmi munkásságát lapszerkesztőként kezdte Kurszkszelihá: —> szölihá ban. A Zaboj nevű irodalmi társulás elnöke Szelim, 1.; Yavuz Sultan Selim (' Kegyet- és az azonos c. orgánum szerkesztője volt. 1926-tól a -+RAPP egyik vezetőjeként aklen Szelim szultán', a török történelemben használatos név); (Isztambul, 1470. jún. tív részese lett az irodalmi vitáknak: ekko10 - uo., 1520. szept. 22.): török uralkodó, riban a Na lityeraturnom posztu, az Oktyabr, költő. Komoly tudományos nevelésben ré- a Novij Mir, a Lityeraturnij krityik c. újsászesült, így a művészetekben és a politiká- gokban publikálta kritikus szellemű cikkeit. Az A. lilákról. V. Majakovszkijról, E. ban egyaránt járatos volt. 1512-ben kényszerítette apját, hogy az ő javára mondjon BagrickijróI, Gy. Bednijről, B. Paszternakle a trónról. Hódításaival (Egyiptom, Szí- ról, Ny. Tyihonovról, L. Leonovró 1, Ilfria. Palesztina) vezető nagyhatalommá tet- Petrovról szóló írásaiban egyaránt foglalkote a török birodalmat. Vakmerő hadvezér- zott az orosz és a szovjet korszak irodalmáként rengeteg zsákmányt szerzett, ennek nak (főként a költészet fejlődésének) kérdéellenére puritánul öltözött, étkezett. Udva- seivel, az irodalom és a valóság kapcsolatárában a legkiválóbb költőket, művészeket, val. a pártossággal, a szocialista realizmus tudósokat gyűjtötte össze: a halál is olva- meghonosítására irányuló törekvésekkel, sás közben érte. A Sultan Selim Camii tür- ill. a RAPP-pal ellentétes elméletekkel (pl. béjében nyugszik. O A legtehetségesebben konstruktivizmus, Pereval stb.). Ny. Nyeverselő oszmán szultán, költeményei a kraszov, A. Kolcov, B. Brjuszov munkássáha—>diván edebiyati sok jelesével vetekednek. gáról írva — más RAPP-kritikusokhoz Míg nagy ellenfele, Hatái azerbajdzsán dia- sonlóan — vulgárszociológiai jellegű hibákat követett el. Később, az írószövetség lektusban. ő többnyire perzsául verselt. 1932. évi irányelveinek hatására elhatárolTasnádi Edit ta magát e nézetektől és a kötelező elváráSzelim, II.; Mest Selim ('Részeges Sze- soknak eleget téve aktívan fellépett az irolim'); Sultan Selim. (mai török írásmód); dalmi frakeiózás ellen. Ez sem menthette (Isztambul. 1524. máj. 28.- uo., 1574. dec. meg azonban attól, hogv később a sztálini 15.): török uralkodó, költő. Intrikáival terror áldozata legyen. O Tanulmányköteelérte, hogy apja, I. (Nagy) Szulejmán test- tei: Ocserki po isztorii russzkoj szovjetszkoj véreit kivégeztesse, s így ő került trónra. poezii ('Fejezetek a szovjet-orosz költészet Hadjáratban nem vett részt, a szórakozás, történetéből'. 1936): V lityeraturnih bojah a vadászat és az ivászat örömei között tel- ('Irodalmi csatákban', ,1936). B. Váczi Ilona tek napjai. Költőnek sem volt kiemelkedő, de van néhány verse, amely Y. K. Beyath széljegyzet: —> glossza 224

SZELL lemesség a játékosan könnyed, de éleselméjű humor, irónia (és önirónia) stílussajátossága. (S mint ilyen, merőben más dimenszellásze: -* Etiópia irodalma és etióp iro- zióban helyezkedik el, mint a franciák híres esprit gaulois-—esprit précieux oppozíciőja, dalmi formák amely a rabelais-i féktelen szatirikusságot szellemesség; elmésség: stílussajátosság. és a finomkodó csiszoltságot állítja szemA szó nem terminusértékű, pontosabb fo- be.) Tendenciaként a világirodalom kezdegalmi körvonalai meghatározatlanok. Tör- teitől minden korban és kultúrkörben megtalálható; a szónoklatban klasszikus példaténetileg nézve két fő értelme mutatkozik miként más nyelvekben található meg- képe Cicero, a modern drámában kiemelkefelelőinek is —, amelyek az antik retorika dő mestere 0 . Wilde és G. B. Shaw, a reáltal használt urbanitas szó két értelmére gényben A. Francé, a novellában E. vezethetők vissza: ez egyrészt a „városia- Knight, a gyermekirodalomban A. A. Milsán elegáns" stílust jelentette, másrészt a ne. Lírai életműveket ritkán hat át (Heiné„finom viccelődés"-t. A nálunk fellelhető ben is sokkal inkább a szatirikust tisztelmeghatározáskísérletek és körülírások jük); leginkább P. Géraldy szerzett e nemben múlékony világhírt. Érthető móugyanígy két fő csoportba oszthatók. Egy don különös affinitása van a szellemességrészük szerint a szellemességet ,,a kiválóan esszének; ha ezt tágabb értelemképzett és formailag is csiszolt" előadás- hez az ben fogjuk fel, már a helyi mítoszokat iromód jellemzi, amelyben „sok finoman csiszolt gondolat" található, de nem kritériu- nikus attitűddel feldolgozó -*mitográfiákat ma a humoros jelleg, másik részük viszont is itt említhetjük. A szűkebb, újkori műfaja könnyeden humoros, finoman ironikus ként felfogott esszé első kimagasló mestere stílust nevezi szellemesnek. O A mai szó- e nemben J . Addison, s talán nem nemzeti használat némiképp megváltozott: a „sok elfogultság, ha a csillogóan szellemes esszéfinoman csiszolt gondolatot" humoros jel- irodalom eddigi legnagyobbjának Szerb A.-t leg nélkül előadó modort a szellemdús jelző- tekintjük. O Minthogy a szellemesség elenvel elkülönítjük a szellemességtől, amely gedhetetlen sajátossága a „finoman csima már mindig könnyeden humoros, fino- szolt" gondolati tartalom, s már az antik man ironikus vagy önironikus stílust is je- urbanitas is világosan utalt „urbánus" jellegére. gondolhatnánk, hogy a folklór e volent a tartalom szellemdússága mellett, az natkozásban nem mutat fel olyan értékeelmésség (s főként régies alakja, az elméncség) viszont pejoratív csengésű, az üres szel- ket, amilyenek más területen jellemzik. Valójában pedig a —•jiddis vicc a legkifinomullemesség felé tolódott el. O Az így körülhatárolható szellemesség jellemvonásai Cicero tabb intellektuális (logikai—szemantikai) és Quintilianus leírásában az alábbiak. A játékossággal szellemes (nem véletlen, cavillatio a szöveg egészét átható gúnyoros- hogy világirodalmi hatása is igen jelentékeny), s az „agyafúrt székely góbé"-t feltréfás modor, amelyet a dicacitas gyors, léptető erdélyi folklór ugyanilyen értelemötletszerű visszavágásainak csattanói O tesznek élénkké. Fontos szerepük van eb- ben humoros. O (->gúny, komikum) írod.: H. Lausberg: Handbuch der literaben a csípős mondásoknak (ma ezeket rischen Rhetorik (1960); Vöő Gabriella: aforizmáknak neveznénk, az antik szerTöbbet ésszel mint erővel. Mesék, tréfák, zők a dicta, dicae, dicteria terminusokkal illették őket), a —» szójátékokat is felhaszná- anekdoták a romániai magyar népköltéló —•irónia —>kétértelműségének, a komikus szetből (1969); Szalay K.: A komikum bre—>metalépsziseknek, tréfáknak (iocus). Ci- viáriuma (1970); A. C. Zijdervelt: Humor und Gesellschaft (1971); W. Preisendanz: cero azonban nyomatékosan hangsúlyozza, Humor als dichterische Einbildungskraft hogy a gunyoros modornak az általa érin(1976); A komikum és a humor megjelenési tett tárgytól függő mértékhez kell igazodformái a folklórban (1977); H. Dinse—S. nia, Quintilianus pedig több kategóriával is korlátozza ezt a mértéket: a szónoki szelle- Liptzin: Einführung in die jiddische Literatur (1978). Szerdahelyi István messég tartsa be a (finom ízlés értelmében felfogott) urbanitast, legyen benne venustum (ami —»bájost is jelent , de itt inkább a szellemi tulajdon: a szellemi alkotások csevegés§7,erű könnyedséget jelenti), fa- piaci áruviszonyok között elterjedt népszecetum (ami az ő értelmezésében elegancia, rű minősítése; a ->szerzői jog körébe eső -*•választékosság) és salsum (ízesség, ötletes- művekre vonatkoztatott irodalmi és művéség, érdekesség). O Mindezek a körülírá- szeti tulajdon mellett kiterjed a szabadalsok lényegében arra mutatnak, hogy a szel- makon. ipari mintákon, védjegyeken, cég-

szelkup irodalom: ->szölkup irodalom és irodalm i formák

15

225

SZELV és árujelzőkön az iparjogvédelem keretében biztosított ipari tulajdon válfajaira is. O A szerzői jog a polgári demokratikus forradalmak eredményeként keletkezett. Korábban a szellemi alkotást felhasználó nyomdászt vagy más iparost védték a feudális hatalom gyakorlójától kapott iparűzési privilégiumok; a felhasználás kizárólagosságát nem a szerzőtől, hanem az uralkodótól, városállamtól stb. kapott engedély biztosította. A feudalizmus felszámolásával együtt járt a privilégiumrendszer eltörlése is: a polgárságnak olyan megoldásra volt szüksége, amely a szellemi alkotások kizárólagos felhasználását magánjogi keretek között teszi lehetővé. Mivel a polgári társadalom másokat kizáró jogi helyzeteinek alapvető kategóriája a magántulajdon, kézenfekvő volt, hogy a szellemi alkotásokra is ezt terjesztették ki. Ezzel elismerték a szerző alkotása feletti rendelkezési jogát, úgy azonban, hogy azt tőle egyszer s mindenkorra éppúgy meg lehessen vásárolni, mint bármely más tulajdonát. O Az angol King's Bench 1769. évi döntésében a szerző irodalmi tulajdonjogát a dolgokon fennálló tulajdonhoz hasonlította. Franciao.-ban az 1791. évi találmányi dekrétum leszögezte, hogy minden találmány a szerzőjének tulajdona. 1793-ban egy másik dekrétum az irodalmi és művészeti tulajdon védelmét alapozta meg. Tulajdonjogi alapon hozták az első német, majd más korai szerzői jogi törvényeket is. O A tulajdoni felfogás forradalmi jelentősége a szerző és alkotása közötti eredendő kapcsolat jogi elismerésében állt. A szellemi alkotásnak a tulajdonjog egyéb tárgyaival való egybefoglalása azonban akadályozta a szerzői jog továbbfejlesztését, gátolva személyes vonatkozásainak kiépítését, ami csak a 19. sz. végén, a 20. sz. elején következett be, a francia droit morálnak („erkölcsi jog") a művészeti és irodalmi tulajdonnal párhuzamos kialakul kása révén. Noha a személyhez fűződő jellegre egyes gondolkodók korán rámutattak (Kant 1785-ben: ius personalissimum; 0 . von Gierke 1895-ben: személyiségi jog), a szellemi tulajdon széles körben elterjedt fogalma ma is népszerű. A szellemi alkotások nemzetközi védelmének előmozdítására 1967-ben Stockholmban alakult új világszervezet — Organisation Mondiale de la Propriété Intellectuelle (OMPI) — elnevezésében is a tulajdoni koncepcióra utal. Az Emberi Jogok ENSZ-közgyűlés által 1948ban elfogadott Egyetemes Nyilatkozata a 17. cikkében szavatolt tulajdonjogtól függetlenül biztosítja a szerző alkotására vonatkozó érdekek jogvédelmét (27 cikk. 2.

bek.). O Korszerű felfogás szerint a szerzőt alkotásával kapcsolatban megillető jogok kizárólagossága nem a tulajdon intézményéből, hanem az alkotás személyes jellegének elismeréséből ered. A szerzői jog lényegét tekintve nem elidegeníthető tulajdonjog, hanem szorosan a szerzőhöz fűződő jog. Jogdogmatikailag a szellemi tulajdon fogalma inkább az iparjogvédelem körében helytálló. O (-*irodalom és jog ) O írod.: Ch. Fliniaux: Législation et jurisprudence concernant la propriété littéraire et artistique (1878); J . Kohler: Das Autorrecht (1880); G. Roeber: Urheberrecht oder geistiges Eigentum (1956); Boytha Gy.: A szerzői jog és az iparjogvédelem összefüggései (Jogtudományi Közlöny, 1968. 11— 12.); uő: Whose Right is Copyright? (GRUR Int., 1983, 6—7.). Boytha Gyögy szellemtörténet; Geistesgeschichte (német): filozófiai, tudománymódszertani és művészetelméleti irányzat. A 19. sz. végén született Németo.-ban, s a 20. sz. első harmadában — a ->pozitivizmus reakciójaként — az elméleti gondolkodást meghatározó fő áramlatok egyikévé fejlődött. Bölcseleti alapja az —>életfilozófia volt. Az irodalomtörténetre alkalmazott integráló kultúrtörténeti szemléletének fő vonása az, hogy az irodalmat és a többi kultúrjelenséget egy közös korszellem megnyilvánulásának, objektivációjának tekinti. O Az irányzat képviselői elődüknek tekintették Hegelt és egyes 19. sz.-i idealista történetírókat, a szellemtörténet atyjának azonban W. Dilthey német filozófus számít. Rajta kívül E. Spranger, O. Spengler, G. Símmel és F. Gundolf a szellemtörténet legnagyobb hatású művelői. Dilthey általános filozófiai elveit lényegében már Nietzschénél és Bergsonná 1 megtaláljuk (a kultúra egyetemes életértelmezése), s hatott rá az újkantiánus értékelmélet is. Önálló érdeme, hogy részletesen kidolgozta a történetírás és az irodalomtörténet életfilozófiai módszertanát. Kiindulópontja a természettudomány és a társadalomtudományok éles szétválasztása, sőt szembeállítása volt. A történeti megismerést akarta olyan ismeretelméleti alapokra helyezni, amilyen a matematikai természettudományokat megalapozó kanti ismeretelmélet. A két tudásterület közötti alapvető különbséget, sőt ellentétet az újkantiánusokhoz, Windelbandhoz és Rickerthez hasonlóan abban látta, hogy a természettudományok egyetemes törvényeket állítanak fel, általános fogalmakat képeznek és objektív módszert alkalmaznak, míg a társadal mi-történelmi megismerés csak egyedi

226

SZELL jelenségeket és folyamatokat képes megragadni. A szellemi életet nem szabályozzák külső erők és törvények, csak a szellem előre nem látható célkitűzései. A történetíró módszere a vizsgált eszme- és érzésvilágba való behelyezkedés (-* beleérzés), mellyel a korokat, eszméket, nemzeteket stb. individuumokként ragadja meg. így a történetírás — értve ezen az irodalom- és művészettörténetírást is — közel kerül a művészi ábrázoláshoz. O Az irodalomtörténetnek az egész szellemtörténeti filozófián belül kiemelt pozíciója van, mert a szépirodalom nemcsak fő alkalmazási területe, hanem módszertanának is fő bázisa. Ez az álláspont elvezet a természettudományok alábecsüléséhez. A szellemtörténet a művészi, individuális-szubjektív átélést magasabb típusú megismerésnek tartja, mint a tudományos módszer „formális" eredményeit. A szubjektum szerepének hangsúlyozásával együtt jár a világnézet jelentőségének minden eddigi irányzatnál tudatosabb hangoztatása. A világnézetnek itt egyrészt szintetizáló, egységteremtő funkciója van (-»szintézis), ami a pozitivisták szemléletével szemben jogos igény, másrészt azonban bizonyos módszertani relativizmus forrása is, mert a világnézetek keletkezésének és váltakozásának okát a szellemtörténet képviselői csak irracionális tényezőkkel tudják magyarázni. Ugyanakkor a kultúra valamennyi területe összemosódik „a szellem irracionális egységében", s a művészet, az esztétikum specifikumai jórészt elvesznek. O A szellemtörténeti irodalomszemlélet egyoldalúsága és buktatói azonban a történetiségről alkotott koncepcióban mutatkoznak meg legvilágosabban. Bár történelmi relativizmusa néhány helyes elvi felismeréshez vezetett (az irodalmi irányzatokat nem lehet örök mércékkel minősíteni; az egyes korokban más és más tartalma van a poétikai és az esztétikai kategóriáknak stb.), az egyes korok irodalmát azonban teljesen belemosta a kultúra egészébe, ez utóbbi pedig kultúratípusokként felfogva időrendi egymásutánban szemlélte, további történelmi összefüggések felvétele nélkül. Az egyes korok egységes korszellemét rendszerint egy-egy fogalomban vagy képben, szimbólumban sűrítette össze: a 15 —17. sz. pl. a nagy fantáziaköltészet kora, mely után a fantáziaellenes racionalizmus kora következik (még ->stílustörténeti irodalomelmélet). A korok váltakozása azonban végül is megmagyarázhatatlan marad, mert a szellemtörténet a kultúrtörténeti egységet minden más tényezőtől független nek tekinti. A teljes integráció kizárja az 15*

227

irodalom (és minden egyéb speciális terület) folytonosságát, viszonjdagos önállóságát és az ebből származó bonyolult viszonylatokat. Mivel a szellemtörténet minden irányzat vagy műalkotás érvényességét teljesen korhoz köti s a korok között nem tételez fel törvényszerű összefüggéseket, relativizmusa logikusan csúcsosodik ki a fejlődés tagadásában. „Haladásról" csak ott beszél, ahol az illető kornak is központi eszménye volt a haladás. Irodalomtörténetírási gyakorlatában ez a kétséges objektivizmus sem valósul meg: rendszerint olyan korokra összpontosítja figyelmét, melyek saját szemléletének leginkább megfelelnek. O A szélsőségesen rela ti vizáit történeti folyamatban maga a szellemtörténet is igyekezett valami állandó, maradandó tényezőt felfedezni, s ezt az alkotói pszichikumban, tehát a lelki folyamatokban vélte megtalálni. Ez a törekvés egy sajátságos szellemtörténeti pszichológia kialakulásához vezetett, rnely élesen elkülönült a természettudományos lélektantól. Módszere elsősorban a karaktertipológia volt, mely a lelki alkat és a jellemvonások összesűrítésével olyan típusok birtokába jut, melyek a szellemtörténet szerint örökké azonosak, csak konkrét objektivációk változnak az egyes korokban. így egy kor vagy egy nemzet egysége valamely lángész-típus uralkodó befolyása nyomán keletkezik. A reneszánsz pl. az „univerzális ember", a barokk az „udvari ember", a Sturm und Drang az „érzékeny lángész" típusának objektivációja; a nyugati kultúra Spengler szerint a „fausti ember" típusával szimbolizálható stb. (A szellemtörténeti -*tipológia önkényes eljárása később kiválóan alkalmasnak bizonyult különböző irracionális mítoszok gyártására is.) Mivel a szellemtörténet már Dilthey műveiben a lélektan és a történelem összekapcsolódásának útjára lép, a konkrét vizsgálatokban központi jelentőség jut az alkotáslélektannak, természetesen nem a tudományos alkotáslélektan értelmében. Dilthey irodalomtörténeti munkái rendszerint az író élményeknek költészetté formálódását követik nyomon. Alkotáslélektani sémájában a költői pszichikum még az élmények fókusza, s a meghatározó élményeket igyekszik megtalálni az író életében. Gundolf Goethéről írott könyvében azonban megfordul az élmény és az alkotás kapcsolata: nem az élmények fakadnak az életből, hanem a titokzatos „ősélményekben" élő lényeg teremti meg az élményt és a költő életét. Gundolf ezt az elvet oly messzire vitte, hogy a korok elkülönítését sem tartotta szükségesnek. Az empirikus kutatás-

SZELV nak nem tulajdonított jelentőséget. Szerinte a történetíróknak nem is a múlttal, hanem az eleven jelennel van dolga, ezért a múltból azokat az „erőket és tendenciákat" emelte ki. amelyeket a jelenben elevennek tartott. Feleslegesnek tartotta az életrajzírást, mert ha az élmény megelőzi az életet, akkor a költői életút irreleváns. A mű és az író, a mű és a külvilág közötti kapcsolatot az „alak" fogalmával helyettesítette, ami a káoszt rendező személyiség és a kinyilatkoztatott élmények összességét, egységét jelenti. St. George nyomán megkülönböztette a látnoki, isteni „költészetet" és az alantas, korhoz tapadó, relatív „irodalmat" (ennek tekinti a modern epika túlnyomó részét). A műnemek között is a Urát tartotta a valódi költészetnek, mert közvetlenül szubjektív, szimbolikus, időtlen. O Gundolf szimbolikus szellemtörténetének magán a szellemtörténeten belül is akadtak bírálói, közülük legjelentősebb a viszonylag önálló iskolát képviselő R. Unger, aki következetesebben képviselte Dilthey szándékait, mint a george-i—gundolfi irányzat. Unger az élmény és az alkotás viszonyát Dilthey sémája szerint fogta fel ós lélektanistukturális vizsgálatot igyekezett végezni. Lélektani aspektuson az ész, érzelem és a fantázia hármasságát, a szellem objektív oldalán a filozófiát, a vallást és a művészetet értette. E két aspektus az úgynevezett „problématörténetben" kapcsolódott öszsze. (Ezzel sok tekintetben rokon a H. A. Kor ff-féle „eszmetörténeti" koncepció.) Unger és Kor f f monográfiái erősen filozófiai beállítottságúak, alapfogalmaikat a filozófiából vitték át az irodalomban. Az egyes korok lényegét filozófiai ellentétpárok segítségével igyekeztek megragadni (érzékiség—erkölcsiség; szellem—természet; szerelem halál). Az így polarizált kategóriák a hatás-ellenhatás viszonyában állnak egymással, mozgásuk azonban nem objektívtörténeti. hanem végső fokon szubjektívörök. mert a lét így értelmezett nagy problémái és rejtélyei az irracionális, egyedi szubjektum örök lelki szituációiból nőnek ki. O Ami a szellemtörténeti irodalomszemlélet ideológiai arculatát illeti, az egyes iskolák és képviselőik között számos lényeges különbséget lehet kimutatni, de az egész irányzatra szinte általánosan jellemző volt az arisztokratizmus, az antiliberalizmus, az antidemokratizmus. Fő támadásaik a materializmus és a racionalizmus ellen irányultak. A szocialista eszméket nivelláló, romboló tényezőknek tartották, virágzott a „nagy ember", a „hérosz", a ..teremtő lángeleme" kultusza (~*hős). Egyes

képviselői a német nacionalizmus és sovinizmus szószólóivá válta,k. Az élménykultusz reakciós mitológiák konstruálásához és az irracionalizmus felmagasztalásához vezettek. E. Ermatinger, H. Cysarz, Unger stb. a hitleri Németo. vezető irodalomtörténészei közé tartoztak. A biológiai fajfogalomra építő szellemtörténészek (pl. a Sauer Nadler-féle entológiai iskola) közvetlenül is kapcsolódnak a nemzetiszocialista ideológiához és irodalomfelfogáshoz. E. Bertram Nitzsche-könvve a náci ideológia reprezentatív előfutárai közé számított. Ugyanilyen tény viszont, hogy igen sok szellemtörténész számára ellenszenves volt a fasizmus és többségük jóhiszeműen — nem látta meg az új módszer mögött meghúzódó ideológiát és következményeit. Több szellemtörténeti gondolatot olyan tudósok is átvettek, akik a szellemtörténeti irodalomszemlélet egészével nem értettek egyet. O A mai irodalomtudomány irányzatai többnyire erőteljesen bírálják a szellemtörténetet önkényessége, a tudatformák összemosása, az esztétikum elhanyagolása miatt, de egy részük megt agadja helyes szempontjait is: a történetiség és a szintetizálás követelését, a világnézet és az irodalom összefüggésének hangsúlyozását, a komplex vizsgálat igényét. Ennek ellenére a szellemtörténeti irodalomszemlélet, főleg német nyelvterületen, még ma is tovább él: az irányzat 1923-ban alapított folyóirata, a Deutsche Vierteljahrschrift für Lileraturwissenschaft und Geistesgeschichte ma is megjelenik, s 1958-ban Erlangenben Szellemtörténeti Társaság (Gesellschaft für Geistesgeschichte) is alakult. O Mo.-on 1910 körül kezdődik a szellemtörténet hatása, de irányzatként csak a két világháború közötti időszakban jelentkezett. Az általános szellemtörténeti szemléletet a hivatalos történetírásban Szekfü Gy. és Hóman B. munkái képviselték, ám a harmadikutas elméletek sem tudták kivonni magukat e hatás alól. Ideológiai tekintetben a magyar szellemtörténet széles skálán mozgott, a liberális Joó Tibortól Hóman és Farkas Gy. jobboldali, soviniszta köreiig. Az irodalomtörténetírásban elsősorban az 1922-ben induló M inerva és Thienemann T. munkássága reprezentálta. Befolyást gyakorolt más folyóiratokra is (pl. a Magyar Szemlére, a Széphalomr-A, a SymphosionrsL stb.). A magyar irodalomtörténetírásra egyrészt közvetlenül hatottak a különböző német szellemtörténeti iskolák, másrészt Szekfü Gy. történetkoncepciója befolyásolta őket. Megfigyelhető a szellemtörténet és a szociológia összekapcsolódása is. Szerb A. kezdeti

228

SZELV munkásságában igen erős a szellemtörténeti hatás, összekapcsolódva a mélylélektannal. Tiiróczi-Trostler J . , Eckhardt S-, Zolnai B. szintén hatása alá kerültek, s Horváth J.-ra is gyakorolt bizonyos befolyást, bár ő a módszer egészét nem fogadta el. A mo.-i szellemtörténeti irányzat pozitív eredményei közé tartozik az —nesszé műfajának magas színvonalú kimunkálása, elsősorban Szerb A. révén, s született néhány egészében vitatható, de értékes anyagot tartalmazó munka a régi magyar irodalomra ható eszmeáramlatokról (pl. Zolnai B.: A janzenista Rákóczi; Balassi és a platonizmus; Huszti J.: Platonista törekvések Mátyás király udvarában; Turóczi-Trostler J . : Magyar cartesianusok stb.). A szellemtörténeti tipológia magyar művelőinek tudománytalan koncepciói viszont az irányzat legkétesebb termékei közé tartoznak (pl. Farkas Gy. elemzései a reformkorról, melyeknek alapját Szekfü Gy. elmélete képezi: a magyar történelem két „lelki forma"; a katolikus-konzervatív „dunántúli" és a protestáns-lázongó „tiszántúli" típus küzdelme; vagy Prohászka L. „bujdosó" elmélete, mely a magyarság sorsát a bujdosó alakjával szimbolizálja, a Ziegler-féle elmélettel állítja párhuzamba, mely szerint a németség sorsa a vándor alakjával szimbolizálható. A magyar és a német sorsközösséget hirdető misztikus elmélet politikai tartalmát az adott viszonyok között (1934) könnyen fel lehet ismerni). O (-»irodalomtudomány) O írod.: W. Dilthey: Élmény és költészet (1925); H. Cysarz: Literaturgeschichte als Geisteswissenschaft (1926); R. Unger: Literaturgeschichte als Problemgeschichte (1924); uő: Literaturgeschichte und Geistesgeschichte (1929): Joó T.: Bevezetés a szellemtörténetbe (1935); W. Ehrlich: Geistesgeschichte (1925); Lukács Gy.: Az ész trónfosztása (1954); Szigeti J.: A magyar szellemtörténet bírálatához (1964); H. Lukács B.: Szellemtörténet és irodalomtudomány (1971); Methodfragen der deutschen Literaturwissenschaft (1973); W. Dilthey: A történelmi világ felépítése a szellemtudományokban (1974); H. Seiffert: Einführung in die Wissenschaftstheorie (2 köt., 1978). fíonyhai Gábor Szelvinszkij, Hja (Kari) Lvovics (Szimferopol, 1899. okt. 24.—Moszkva, 1968. márc. 22.): orosz költő, író. A jevpatorijai gimnázium elvégzése után egy ideig a legváltozatosabb munkákból élt: színész, újságíró, cirkuszi mutatványos, ill. rakodómunkás volt. Marx A tőke c. könyvét olvasva a szerző iránti tiszteletből felvette a

Kari nevet. Gimnazista korában kezdett verseket írni, melyeken I. Bunyin, A. lilok, valamint a korai impresszionista iskola hatása érződött. Rövid ideig tartó orvosi és jogi tanulmányok után végül a moszkvai egyetem társadalomtudományi karán szerzett diplomát (1923-ban), ahol A. Lunacsarszkij tanítványaként művészetszociológiát is hallgatott. Az 1920-as években m orosz —•konstruktivizmus egyik vezéralakjaként megírta az -*L(1K irodalmi alapelveit összefoglaló Kogyeksz konsztruktyivizma ('A konstruktivizmus kódexe', 1928) c. kiáltványt. E csoport tagjaként kezdetben együttműködött YT. Majakovszkij] al, s szembenállt a RAPP hivatalos iroda-lompolitikájával. O Első verseskötete Rekordi ('Rekordok', 1926) c. látott napvilágot, majd ezt követte az IJljalajevscsina ('Uljalajev bandája', 1927) c. poémája, amely egy kuláklázadás története. Zapiszki poéta ('A költő feljegyzései', 1927) c. verses regénye -I. Ny ej költő sorsán keresztül az esztétizáló költészet elvetésének és az új társadalomban élő értelmiség problémáinak szürrealista jellegű megfogalmazása. Ugyancsak versben írt drámái az 1920-as évek végétől jelentek meg: Komandarm- 2 ('A 2. számú sereg parancsnoka', 1928) c. a polgárháború fordulatait és a hatalom kérdését vizsgálta (e darabot Mejerhold vitte színre 1929-ben); Pao-Pao (ua., 1931) c. fantasztikus—abszurd színműve egyúttal a háború küszöbén álló Németu. kritikája volt. Gazdag forrásismereten alapuló történelmi tragédiáinak sorát a Ricar loann ( Iván lovag', 1937) nyitotta meg. s ebben akárcsak a továbbiakban az orosz történelem kulcskérdéseivel foglalkozott, korának osztályharcos szellemében. A Rosszija ('Oroszország') c. drámatrilógiát tartotta élete fő művének, melynek főhősei az önkény ellen lázadó Csohov család három generációjából kerültek ki. Valamenynyi része egv-egy kimagasló történelmi személyiség uralkodása idején játszódik: a Livonszlcaja vojna ('A livóniai háború', 1944) Rettegett Iván, az üt Poltavi do Ganguta ("Poltavától Gangutig', 1951) — későbbi címén: Car da buntar ('A cár és a lázadó') Nagy Péter cár, a Rolsoj Kirítt ('A nagy Cirill', 1957) c. tragédia pedig az utolsó Romanov cár korában. A sajátos orosz társadalmi fejlődés bemutatását az archaizáló népnyelv és a művelődéstörténeti adalékok színezik. A kortárs kritika főként a nemzeti géniusz megteremtésére irányuló próbálkozást méltatta e művekben. O Szelvinszkij költészetében az 1920-as évek nyelvi kísérletei után a filozofikus, de még inkább a

229

SZEMA politikai hang dominált. Az 1930-as években tett európai és ázsiai utazásai ihlette verseiben erősödött a nyugati világ bírálata. A 2. világháború idején agitációs költeményeket, csasztuskákat írt. A Csitaja Fauszta ('Faust olvasása közben', 1947) c. tragédiája a nemzetiszocialista Németo. és a goethei—heinei német kultúra szembeállításán alapult, groteszk elemek, ill. a Brechtféle színházi technika alkalmazásával. Önéletrajzi regényét O,junoszty moja! ('O, én ifjúságom!', 1967) c. publikálta. O Egyéb fő művei: Cselovek vise szvojej szügybi ('A sorsa felett álló ember', dráma, 1962); 0 vremenyi, o szugybah, o ljubvi ('Az időről, a sorsokról, a szerelemről', versek, 1962); Sztugyija sztyiha ('Verstan', tan., 1962); Carevna-Lebegy ('Hattyú-cárnő', dráma, 1968); Davajtye pomecstajem o besszmertyje ('Álmodozzunk a halhatatlanságról', versek, 1969). O Gyűjt, kiad.: Tyeatr poéta ('A költő színháza', drámák, 1965); Izbrannije proizvegyenyija ('Válogatott művei', 1972); Szobranyije szocsinyenyij ('Összes művei', 1 —6. köt., 1971—1974). O Magyarul: 2—2 vers (Madarász E., Orosz költők, 1947; Weöres S., R a b Zsuzsa, Nagyv, 1960, 11.); 3 vers (Fodor A., Hárs Gy., Váci M., Szovjet költők antológiája, 1960); 1—1 vers (Bella I., Aurora, anto., 1967; Tamkó Sirató K., A végtelenség szomja, anto., 1977). O írod.: Z. Kedrina: Isztoricseszkije tragegyii 1. Szelvinszkovo (Lityeraturnije—krityicseszkije sztatyi, 1956); Gáldi L.: I. Szelvinszkij: Sztugyija sztyiha (Hel, 1964, 4.); O. Reznyik: Zsizny v poezii. Tvorcsesztvo IIji Szelvinszkovo (1981); O Szelvinszkom. Voszpominanyija (1982). Józsa György széma: -+szeméma Sze-ma Csien; Sze-ma C'ien (átírásváltozat); Sze-ma Ce-csang (névváltozat); (?, i. e. 145-—?, i. e. 86 előtt): kínai történetíró. Apját, Sze-ma Tant követte tisztségében. Han Vu-ti császár udvarában a krónikaírók vezetője volt: e tisztséghez a fontosnak ítélt események rögzítésén kívül a naptár rendben tartása és a csillagok állásának értékelése is hozzátartozott. Folytatta apja elkezdett művét, Kína és az ismert világ történetének megírását. Évtizedekig gyűjtötte hozzá az anyagot, az országot járva a jelentős történelmi helyeket is felkereste. Sorsában tragikus fordulat állt be, mikor a császár előtt Li Ling, a hunok fogságába esett hadvezér védelmére kelt: a császár haragjában kiherélésre ítélte. Sze-ma Csien a megalázó büntetés ellenére nem lett öngyilkos, mert, mint egy barátjának szóló

— fennmaradt — levelében írta, be kell fejeznie művét. A császári hárem őreként halt meg. O Műve, mely halhatatlanná tette nevét, a Si esi (Si ki, 'A történetíró feljegyzései'; sokáig 'Történeti feljegyzésekének értelmezték) az első nagy kínai történeti munka, a kínaiak által ismert világ története a legrégibb időktől i. e. 90—80 tájáig. Egyes fejezetei időrendben, krónika formában az eseménytörténetet ismertetik, mások különböző, az államvezetés számára fontos témákat dolgoznak fel monografikusán: van fejezet a naptárról, a rituális zenéről, a hivatalokról, a gazdaságról (az őt követő későbbi történeti munkákban található fejezet a császári könyvtár katalógusával, a birodalom politikai földrajzával stb.). A legterjedelmesebb rész életrajzokat tartalmaz és idegen népek leírását. A mű folytatókra is talált, akik szerkezetét, beosztását követve megírták saját koruk történetét. Ezek közül a legméltóbbaknak ítélteket „hivatalos történeti mű" (cseng si) rangjára emelték, és a kínai történetírás standard műveinek tekintették. A Si csivel együtt huszonöt ilyen mű létezik, az utolsót 1916-ban fogadta el hivatalos műnek a Kínai Köztársaság kormánya. A Si esi nemcsak tartalmi erényeivel vívta ki az utókor csodálatát; hanem világos és egyszerű stílusával és szerkezetével irodalmi mintaképpé is vált, iskolát teremtett, amely ku-ven néven állandó versengésben volt a műves, artisztikus stílusú ~+pien ven 1. stílusformával szemben. O Magyarul: részletek (Tőkei F., Kínai filozófia, Okor, 3. köt., 1967). O Kiad. és irod.: Takigava Kametaro: Si esi huj csu kao cseng (1934); B. Watson: Szu-ma Ch'ien, Grand Histórián ofChina (1958). O Ford.: Ed. Chavannes: Les mémoires historiques de Se-ma Ts'ien (1895—1905); B. Watson: Records of the Grand Histórián of China (2 köt., 1961); R. V. Vjatkin—V. Sz. Paszan—M. V. Krjukov: Szima Cjan, Isztoricseszkije zapiszki (3 köt., 1972, 1975, 1984). Csongor Barnabás Sze-ma Hsziang-zsu; Sze-ma Sziang-zsu (átírásváltozat); Sze-ma Csang-csing (névváltozat): (Csengtu, Szecsuan tart,., i. e. 179 k.—Mouling, Senhszi tart., i. e. 117 k.): kínai költő, államférfi. Fiatal korában a császári udvarban szolgált tisztként, majd a herceg kíséretéhez szegődött. Ennek tagjaként írta első ismert nagy versét, Költemény Valaki úr címmel (Ce-hszüfu). A herceg halála után hazaköltözött Szecsuanba, szegény sorban élt, helyi nagyurak pártfogását kereste. Csengtuban Cso Vang-szun házánál a házigazda frissen megözvegyült

230

SZEMA lánya, Ven-csün, aki maga is költő volt, belészeretett s a költő megszöktette. Szegénységükben azonban kénytelenek voltak az apához fordulni segítségért, s amikor az megtagadta, a pár kocsmát nyitott kölcsönpénzen az atyai ház szomszédságában. Az apa a botrányt elkerülendő megbocsátott lányának, s hozományt adott neki. O A császárnak megtetszett a költő egyik verse, s udvarába hívatta. Ettől kezdve, főként a császári vadászatok és hasonló alkalmak pompáját verselte meg és hivatalt is vállalt. O A Zíaw-korban felvirágzó —>fu forma első nagy mestere, szabad ritmusú, recitálva előadott versei témája a császári udvar pompája: jelessége dekoratív, gazdag, választékos szókincsű leíró részeiben van. O Magvarul 1 vers (Szerdahelyi I., K K K , 1967)' O írod.: Y. Hervouet: Un poéte de cour sous les Han: Sseu-ma Siangjou (1964). Csongor Barnabás Sze-ma Kuang; Sze-ma Csün-si; Su suj hszien serig (névváltozatok); (Sancsou, Hsziahszien, 1019—Hszian, Senhszi tart., 1086): kínai tudós, államférfi. Hétévesen a -*Co csuant és a Csun csiut hallgatva már össze tudta foglalni azok értelmét. 1038ban letette a legfelső mandarinvizsgát, s magas hivatalokat viselt. Vang An-sival való nézeteltérése miatt Lojangba vonult vissza, s tizenöt évig nem politizált. Csöcung uralkodása elején (1086) ismét az udvarba került, ahonnan az új politika kártevőit eltávolította, de nyolc hónap után meghalt. O Nagy műveltségű államférfi volt, akinek tevékenysége több tudományág mellett az irodalomra is kiterjedt. Fő műve a Ce cse tung csien ('A kormányzás alapjául szolgáló általános tükör') a kínai történetírásban kivételes módon folyamatosan tárgyalja Kína történetét i. e. 403-tól i. sz. 959-ig, feltüntetve szövegében, ahol forrásai között eltérést tapasztalt. Prózastílusában a Sze-ma Csient példaképének valló -+ku-ven stílus művelője, harcosan szemben áll a -+pien ven 1. stílussal. O Magyarul: 1—1 vers (Orbán O., K K K , 1967, uő, Aranygyapjú, anto., 1972). O írod.: W. G. Beasley—E. G. Pulleyblank (szerk.): Historians of China and Japan (1961). Csongor Barnabás Sze-ma Piao; Sze-ma Sao-tung (névváltozat); (Venhszien, ma: Honan tartomány, 246 k.—306 k.): kínai költő, történetíró. A Nyugati-Csin (Cin) udvar (265—316) legbefolyásosabb családjának tagjaként magas tisztségeket töltött be. Emellett jutott ideje a versszerzésre is. Jelentősek még törté-

neti művei és a —*Csuang-céheT. írt kommentárjai is. O Magyarul: 1 vers (Pákozdy F., K K K , 1967) szemanticista irányzat: ->generatív nyelvelmélet szemantika; jelentéstan: a nyelvtudomány egyik ága, amely a szavak és egyéb nyelvi elemek jelentésével foglalkozik. A szemantika szót, amely a görög széma ('jel') származéka, M. Bréal francia filológus vezette be 1883-ban a nyelvészeti terminológiába, de C. Chr. Reisig már az 1820-as években megkülönböztette az etimológia és a szintaxis mellett a szemasziológiát, mint a nyelvtan egyik fő ágát. O A nyelvészeti szemantika mellett van egy ún. filozófiai szemantika is, amely az általános jeltan (szemiológia, —•szemiotika) egyik áltudománya (a pragmatika és a szintaktika mellett), és a jelek s az általuk megjelölt dolgok viszonyát tanulmányozza (Ch. Morris, Carnap). A filozófiai szemantikának van egy népszerű válfaja is, az ún. általános szemantika, amely a szavak és egyéb nyelvi elemek helytelen használata ellen harcol (Korzybski, Chase, Hayakawa, Rapaport és az amerikai Etc. folyóirat egyéb munkatársai). O A nyelvtudományi szemantika nemcsak a szavak, hanem a szónál alacsonyabb és magasabb nyelvi elemek (ragok, képzők, szócsoportok, szószerkezetek, mondatok stb.) jelentését is tárgyalja. A szűkebb értelemben vett szemantika azonban a szavak jelentésének vizsgálatára szorítkozik. E vizsgálatok kiindulópontja a szójelentés meghatározása, amely a nyelvészeten kívül a filozófiát, a pszichológiát és egyéb tudományokat is érdekel. Az idevonatkozó kísérletek két fő csoportba oszthatók: A ) Az analitikus (referenciális, denotációs) meghatározások a szójelentésben közreműködő tényezőket igyekeznek megragadni; leghíresebb közöttük az OgdenRichard-féle ,,háromszög"-modell, amely megkülönbözteti a „szimbólumot", a „gondolatot vagy referenciát" és a „referentet", azaz magát a szót, a szó által közölt információt és azt a külső tárgyat vagy jelenséget, amelyre a szó vonatkozik. Mások, pl. Gombocz Z. szerint a jelentés ,,a név és a hozzá fűződő értelem kölcsönös viszonya"; vannak nyelvészek, akik azonosítják a jelentést azzal a helyzettel, amelyben a szót használjuk (Bloomfield), vagy pedig a szó eloszlásával („disztribúció": Harris, Apresjan) és azokkal a szókapcsolatokkal („kollokáció": Joos; Firth és iskolája), amelyekben a szó szerepel. O B) Az operacionális

231

SZEMA meghatározás szerint a jelentés azonos a szó használatával (Wittgenstein, R. Wells), ill. a szóhasználat szabályaival (Antal L.). Az utóbbi években kísérletek történtek arra, hogy számítógépek segítségével ,,megmérjék' ' a szavak jelentését, pontosabban azokat az értékítéleteket, amelyeket a beszélők a szavak értelméhez fűznek (Osgood). O A nyelvtudományi szemantika három fő ágra oszlik: leíró („szinkronikus"), történeti („diakronikus") és „strukturális" jelentéstanra, O I. Leíró szemantika. A leíró szemantika két nagy problémakört ölel fel: az „egyszerű jelentést", ahol egy név kapcsolódik egy értelemhez, és a „komplex jelentést", ahol több értelem fűződik egy névhez vagy több név egy értelemhez. O a) Egyszerű jelentés. Ttt három alapvető probléma merül fel: a név „motivációja", az értelem határozatlansága és a szójelentés érzelmi és hangulati elemei. O 1. Az a kérdés, hogy a szavak hangalakja önkényes és konvencionális-e (Saussure, Bally), vagy pedig természetesen és szükségszerűen kapcsolódik-e az értelemhez (Benveniste), a görög filozófia óta foglalkoztatja a nyelv bölcseletet. A legutóbbi három évtized kutatásai megmutatták, hogy minden nyelvben vannak konvencionális és „motivált" szavak, és hogy a két szótípus aránya lényegesen eltér egymástól különböző nyelvekben, sőt ugyanazon nyelv története folyamán is megváltozhat: a német motiváltabb, mint a francia vagy az angol; az óangol és ófrancia motivaltabb, mint a mai angol és francia szókincs. A motivációnak három formája van: fonetikai (hangutánzó és hangfestő szavak), alaktani (összetett és származékszavak) és szemantikai (metaforák és egyéb képes kifejezések) motiváció. O 2. Az értelem határozatlanságának több fő oka van: (ot) még a legkonkrétabb szavak is (kivéve a tulajdonneveket) általános vagy osztályfogalmakat jelölnek és eltekintenek az egyéni különbségektől; ( f i ) a dolgok között, amelyekre a szavak vonatkoznak, gyakran nincsenek éles határvonalak (pl. színek, testrészek, elvont fogalmak); (y) ugyanazt a jelenséget különböző beszélők különféle, helyzetekben sokféleképpen látják és értelmezik; (8) sokszor megesik, hogy maga a beszélő nincs tisztában a kérdéses jelenségekkel (pl. ritka növénynevek, szakkifejezések). O 3. A szójelentéshez különféle érzelmi és hangulati elemek csatlakozhatnak. Ezek forrása vagy a név, a szó hangalakja, vagy az értelem és a hozzá fűződő asszociációk: kedvezőtlen értékítéletek, stílusárnyalatok (elavult vagy új szavak, idegennyelvi vagy tájnyelvi kifejezé-

sek, a különböző társadalmi vagy foglalkozási csoportok szókincse; irodalmi, választékos, mindennapi, fesztelen, alantas stb. stílus), szubjektív tényezők. A szemantikának ez a része szoros kapcsolatban van az utóbbi évtizedekben nekilendült stilisztikai kutatással. Oh) Komplex jelentés. Ennek két válfaja van: több név egy értelemmel (rokonértelmű szavak, szinonima) és egy név több értelemmel (többértékűség, polivalencia). O /. A rokonértelmű szavak vizsgálata elsősorban azokat az objektív, érzelmi és stiláris különbségeket igyekszik feltárni, amelyek két vagy több szinonimát elkülönítenek egymástól. Foglalkozik továbbá a nyelv szinonimakészletének jellegzetes struktúrájával (szinonimapárok és -sorozatok); „szinonima-gócpontok", azaz olyan fogalmak, amelyek köré gazdag szinonimaanyag csoportosul; a szinonimák hatása egymás jelentésére és hangalakjára). O 2. A polivalenciának két típusa van: azonos hangalakú szó több értelemmel (poliszémia) és több különböző jelentésű szó azonos hangalakkal (homonímia). A két típus elhatárolása a leíró szemantika és a szótárirodalom egyik legfontosabb és legbonyolultabb feladata. A poliszémia és homonímia időnként félreértésekre vagy nem kívánatos asszociációkra vezethet, amely egyes jelentések vagy szavak kiküszöbölését eredményezheti; ezek a jelenségek, amelyek a leíró és történeti jelentéstan határterületén fekszenek, világosan kiolvashatók a nyelvatlaszokból (Gilliéron, Jaberg, Orr). O II. Történeti szemantika. A 20. sz. 30-as éveiig a történeti jelentéstan állt a szemantikai kutatás előterében, azóta azonban a leíró és strukturális problémák mellett kissé háttérbe szorult. A történeti szemantika fő feladata a jelentésváltozások elemzése és osztályozása. Az osztályozás többféle szempont szerint történhet: a) Logikai szempontból (Bréal, Paul) háromféle változástípus képzelhető el: Jelentéstágulás, -szűkülés és -átvitel. O b) A változást előidéző okok szerint (Meillet, Sperber) vannak nyelvi művelődéstörténeti, társadalmi és lélektani tényezőkkel (pl. tabu) összefüggő jelentésátalakulások. O c) A jelentésváltozások formáját és irányát meghatározó képzettársulások (Roudet, Gombocz) alapján 3 kategóriát lehet megkülönböztetni: 1) az értelmek hasonlóságát (metafora); 2) az értelmek érintkezési asszociációját (metonímia); 3) a nevek hasonlóságát (a népetimológia egyik típusa), a nevek érintkezési asszociációját (kollokáció, ellipszis). O d) Tisztán tapasztalati alapon pl. G. Stern hét változástípust különböztet meg: művelő-

232

SZEMA déstörténeti jelentésfejlődés (szubsztitúció), analógia, rövidítés, névadás, átvitel, kétértelműség (permutáció), és adaptáció. O Az említett kísérletek között, amelyek időnként „törvényszerű" változástípusok felállítására vezettek, a képzettársításokon alapuló osztályozás illeszthető be legkönynvebben a strukturális nyelvszemléletbe. O I I I . Strukturális szemantika. A 20. sz.-i nyelvészet legjellemzőbb vonása, amely F. de Saussure svájci nyelvész tanításában gyökerezik, a strukturális nyelvszemlélet, amely a nyelvben szerves egészet , rendszert lát, melynek elemei kölcsönösen meghatározzák és funkciójukat azon az alapon teljesítik, hogy különböznek egymástól. A -*• strukturalizmus, amely újabban más tudományokra (antropológia, etnológia, pszichoanalízis, irodalomkritika) is átterjedt, lassabban hatolt be a szemantikába, mint a nyelvészet többi ágába, ami azzal magyarázható. hogy a szókincs összehasonlíthatatlanul gazdagabb, bonyolultabb és lazább szerkezetű, mint a hangrendszer és a nyelvtani formák és szabályok rendszere. Az 1930-as évek óta azonban megalakult az ún. strukturális szemantika, amely jelenleg két irányban fejt ki gazdag és eredményes tevékenységet: a) A kutatók egyik csoportja (Pottier, Greimas, Heger, Baldinger) a szójelentés struktúráját tanulmányozza, ós igyekszik eljutni azokhoz a legkisebb jelentésegységekhez (szémák), amelyek a jelentés „ m a g v á t " (nucleus) alkotják vagy pedig besorolják a szót valamely nyelvtani kategóriába (klasszéma). Oh) A strukturális szemantika másik fő ága azokkal az összefüggésekkel és rendszerekkel foglalkozik, melyek az egyes szavakat összekötik egymással. Ezek három síkon észlelhetők: kiindulhatunk egyes szavakból, fogalmi körökből, valamint a nyelv szókészletéből mint egészből. / ) Minden szó egy ún. ,,aszszociációs tér" (fíally, Guiraud, SlamaCazacu) középpontjában áll: hasonlósági és érintkezési képzettársítások kötik össze egyéb szavak hangalakjával, értelmével, vagy mind a kettővel, és ezek az asszociációk különféle formai és jelentésváltozásokat idézhetnek elő. Ez az elmélet magába foglalja és strukturális szempontból átértékeli a jelentésváltozatok asszociációs alapon való osztályozását (1. fentebb, II. d). O 2) Azok a szavak, melyek bizonyos fogalmi körökhöz tartoznak, szerves és szilárd rendszert, ún. jelentésteret (Trier, Weisgerber és iskolájuk) alkotnak, melynek egyes tagjai kölcsönösen meghatározzák egymást, és a külvilág jelenségeit sajátos, más nyelvektől eltérő módon elemzik, osztá-

lyozzák és értékelik. Ilyen fogalmi körök pl. a színskála, a rokonságnevek hálózata, az intellektuális, esztétikai, erkölcsi és misztikus kifejezések rendszere stb. Az idevágó kísérletek között különös jelentősége van az ún. „komponenciáfis elemzés"-nek (Lounsbury), amely a rokonságneveket komponenseikre bontja fel, azaz feltárja azokat a kritériumokat (pl. nem, kor, nemzedék stb.), amelyeken egy bizonyos rendszer alapul; az asszociológiai iskolának ( Matoré), amely a fogalmi köröket a nyelvközösség társadalmi szerkezetének kifejezéseként értelmezi; továbbá a logikai irányzatnak (Lyons), amely a fogalmi körhöz tartozó szavak közt fennálló logikai viszonyokat (alárendelés, szinonima, ellentét, összeférhetetlenség stb.) tanulmányozza. O 3) A nyelv szókészletének összetételét főként két szempontból próbálja elemezni a strukturális szemantika. Egyes kutatók (Halling- Wartburg) magukat a fogalmakat osztályozzák és hierarchikus rendszerbe állítják őket. Mások, főként a, transzformációs (generatív) nyelvszemlélet képviselői (Katz és Fodor) alkotóelemeikre bontják fel a szavak jelentését, és a legáltalánosabb fogalmi kategóriákból kiindulva fokozatosan eljutnak a legsajátosabb vonásokig; különválasztják egymástól a „jelentés-jelölőket" (semantic markers), amelyek más szavakban is előfordulnak, és a ..jelentés-megkiilönböztetőket'' (semantic distinguishers), amelyek csupán egyetlen szóban jelennek meg. O A szemantika említett ágain kívül még két újabb irányzat kezd kibontakozni az utóbbi évek kutatásában: a nemzeti szemantika, amely egyes nyelvek jelentéstani sajátosságait igyekszik megállapítani, és az összehasonlító szemantika, amely azokat az általános szemantikai jelenségeket és folyamatokat vizsgálja, melyek minden nyelvben. vagy legalábbis számos nyelvben fellelhetők. Ezek a kutatások, valamint a leíró, történeti és strukturális szemantika egyéb kérdései is jelentős segítséget várhatnak a számítógépektől, amelyeknek a szemantikában való felhasználásával első ízben egy 1965 decemberében Las Vegasban tartott értekezlet foglalkozott. O (-*irodalom és nyelvtudomány) O írod.: I. A nyelvészeti szemantikáról általában: M. Bréal: Essai de sémantique (1921); Gombocz Z.: Jelentéstan (1926); A. Carnoy: La Science du mot. Traité de sémantique (1927); H. Sperber: Einfiihrung in die Bedeutungslehre (1930); G. Stern: Meaning and Change of Meaning. With Speeial Reference to the English Language (1931); H. Kronasser: Handbuch der Semasiologie (1952); P. Gui-

233

SZEMA raud: La Sémántique (1955); S. Ullmann: The Principles of Semantics (1957); V. A. Zvegintsev: Semasiologija (1957); Semantics (1962); L. Antal: Questions of Meaning (1963); Content, Meaning, and Understanding (1964). II. A strukturális nyelvészeti szemantikához: J . Trier: Der deutsche Wortschatz im Sinnbezirk des Verstandes. Die Geschichte eines sprachlichen Feldes (1931); S. Öhman: Wortinhalt und Weltbild (1951); G. Matoré: La Méthode en lexicologie (1953); L. VVeisgerber: Vom Weltbild der deutschen Sprache (1953—1954); E. Leisi: Der Wortinhalt. Seine Struktur im Deutschen und Englischen (1961); A. A. Ufimtseva: Opyt izuchenija leksiki kak sistemy (1962); J. J . Katz—J. A. Fodor: The Structure of a Semantic Theory (Language, 1963); J. Lyons: Structural Semantics. An Analysis of Part of the Vocabulary of Plató (1963); S. Abraham—F. Kiefer: A Theory of Structural Semantics (1966); A. J . Greimas: Sémantique structurale (1966). Stephen Ullmann O A nyelvészeti szemantikán kívül — amint ezt a fentiek is jelezték — művészetelméleti—irodalomtudományi szempontból jelentőséggel bír a szemantikai kérdésekkel foglalkozó filozófiai kutatás, az általános szemanti kának (vagy szemantikus filozófiának) nevezett irányzat és a modern szociálpszichológia ún. kognitív elmélet-rendszerének vizsgálatanyaga is. Ez utóbbi irányzatok és megközelítési módok a fogalmak jelentéstartalmait az emberi —• kommunikáció folyamatában vizsgálják. Azt próbálják tisztázni, hogy a fogalmak mennyire pontosan közvetítik a közlő személyiségében, -^tudataban élő értelmet, átadni szándékozott jelentéstartalmat a közlést befogadó személyiség felé. A megfigyelések szerint különösen az erősen elvont fogalmak körül lépnek fel kommunikációs bizonytalanságok ->megértési zavarok mégpedig úgy, hogy a zavar eredete, jellege sem a közlőben sem a közlést befogadóban nem tudatosul, nem kerül felismerésre, a zavar okát mindketten másban keresik. Mind a beszédbeli, mind az írásos kommunikációban jelentkezhetnek ilyen zavarok. O A probléma felvetése A. Korzybski lengyel matematikus nevéhez fűződik, aki az USAba emigrálva az 1930-as évek elején alapította meg iskoláját általános szemantika (generál semantics) néven. Iskolájának másik elnevezése ,,nem-arisztoteliánus rendszer" volt; ezzel Korzybski azt akarta kifejezni, hogy elveti Arisztotelész arna tételét, amely szerint a fogalom jelentése identikus

a valósággal. Szerinte a fogalom csak úgy tükrözi a valóságot, mint a térkép a jelölt földrajzi területet. Ahogyan a térkép pontossága a készítési elvek helyességétől és a részletgazdagságtól függ, úgy a fogalmak kommunikációs pontossága is függvénye több különböző tényezőnek. Megfigyelése szerint az elvont fogalmak hierarchikusan rendezett, kevésbé elvont fogalmak rendszeréből álló jelentésstruktúrák, amelyekből mind a közlő, mind a közlést befogadó csak részleteket tudatosít, aktualizál magában a közlési folyamatban. A konvencionális, kultúrától függő jelentéstartalmon kívül az elvont fogalmak — vagy akár a konkrét jelentésű fogalmak is — a közlési szituációban vagy valamilyen kommunikációs szisztémában speciális jelentéstartalmat is kaphatnak (szakmai elméletek, vallási vagy ideológiai terminológiák stb.). O A sajátos jelentéstartalom problémájával találkozunk a szimbólumok esetében. A jelkép — vagy eredetileg konkrét értelmű szó, vagy kitágított jelentésű elvont fogalom — sajátos mondanivalót hordoz, amely a tudatnál mélyebb személyiségrétegeket is megmozgat, érzelmeket vált ki (->érzelem). A szemantika ezen a ponton válik irodalmi érdekességű problémává, hiszen az irodalom a társadalomban sajátos kommunikatív szisztéma, amely szüntelenül termeli a szimbólumokat, ill. formát, keretet ad a kultúra eleven szimbólumteremtő erőinek (pl. a népdal, a népmese és a mondavilág szimbolikájának). Ilyen szimbólumokon vagy szimbólum jellegű hangsúlyos fogalmakon át érvényesül a költészet —•hatása, s (amint ezt az irodalomelméletben a —>• kétértelműség kategóriáját kidolgozó -*new criticism képviselői hangsúlyozták) részben a teljes szépirodalomé is (még —•szemantikai eltolódás). Az általános szemantika által felvetett problémák tudományosabb vizsgálatával foglalkoznak a kognitív teóriák és a kommunikációs kutatási irányzatok; ezeknek vizsgálataitól várhatjuk az irodalmi érdekességű kérdések tisztázását. Ide tartozónak látszik pl. a ->szatíra és a —>humor lélektana, minthogy ezeknél is a fogalmak sajátos jelentéstartalmainak belső vagy szituációval kapcsolatos ellentmondásai játszanak szerepet. O Irodalomtudományi jelentőséggel bír végezetül a nyelvészeti és a filozófiai-lélektani szemantika határterületén dolgozó ún. kvantitatív szemantika is, amely az irodalmi művek j e l e n t é s t a r t a l m i sajátosságait mennyiségi módszerekkel számítógépekkel kutatja. Vizsgálatai alapján az eddigi eljárásoknál nagyobb pontossággal képes a

234

SZEMA szemantikai gesztus; szemantikus gesztus: a cseh strukturalizmus irodalomelméleti rendszerében az a művészeti intenció, amely a műalkotást szervező egységben a struktúra elemeinek viszonyát, értékelésüket, aktualizálásukat (-*aktualizáció, 3.), irányát s végül az egész művészi struktúrát meghatározza. J. Mukafovsky okfejtése szerint ez az intenció — amely a mű -^jelentésének egységét megteremti — nem az a „statikus összjelentés", amelyet „az esztétikában hagyományosan úgy jelölnek, mint »a mű eszméje«, mert a szemantikai gesztus dinamikus: egyrészt egységbe foglalja azokat az ellentéteket, antinómiákat, amelyeken a mű jelentésszerkezete alapul, másrészt időben megy végbe — mert minden műalkotás befogadása folyamat". További különbsége szerinte a mű eszméjének és szemantikai gesztusának, hogy „az eszme nyilvánvalóan tartalmi jellegű", míg „a szemantikai gesztus vonatkozásában a tartalom és forma irreveláns: tartalma során a szemantikai gesztus konkrét tartalommal telik meg, anélkül, hogy azt lehetne mondani, hogy ez a tartalom kívülről került be a műbe: egyszerűen a szemantikai gesztus hatókörében, területén születik, s e gesztus rögtön születésekor formába önti". O A strukturalizmus irányzatainak teoretikusai közül hasonló értelemmel használja R. Barthes az —•écriture, R. Ingarden az -+idea fogalmát. O (~*cseh strukturalizmus, egységesség). O írod.: J. Mukafovsky: Szándékoltság és szándékolatlanság a művészetben (Struktúra, jelentés, érték. A cseh és lengyel strukturalizmus az irodalomtudományban, 1988). Bojtár Endre

művek korát, esetleg szerzőjét meghatározni. O (-^irodalom és pszichológia, irodalomtudomány és pszichológia). O írod.: A. Korzybski: Science and Sanity. An Introduction to Non-Aristotelian Systems and General Semantics (1954); S. I. Hayakawa: Language in Thought and Action (1964); A. Schaff: Bevezetés a szemantikába (1968). Buda Béla O Sajátos, a nyelvlélektan oldaláról jött kezdeményezés a szemantikai differenciálás, melynek célja a jelentéstan egzakttá tétele, a beszélők által ismert—használt szavak jelentésének mérése. A Ch. Osgood amerikai pszichológus nevéhez fűződő eljárás elve a következő: az ember által használt szavak, ill. fogalmak az ember szemantikai univerzumában, jelentésterében helyezkednek el és helyük itt meg is határozható. A betájoláshoz a kísérleti személyek + és — melléknevekből képzett skálán helyezik el a vizsgált szavakat, fogalmakat, igen gyakran személyneveket. A sok melléknévpár (pl. nagy-kicsi, jó-rossz stb.) összevonva, redukálva néhány fő dimenziót képez, amely dimenziók meghatározása pontosan jellemzi a vizsgált szó helyét a személy jelentéstani univerzumában. E helyek nem önmagukban fontosak, hanem más szavak helyével való összehasonlításuk után, amikor is kiderül, mely szavak v. személyek helyezkednek el a „jó", az „erős", és melyek a „rossz", „gyenge" stb. mezőben. A kapott adatok igen sok információt nyújtanak a kísérleti személyekről, ennek pszichológiai, szociológiai, politikai jelentősége nyilvánvaló. Felhasználása ennek megfelelően a közvéleménykutatásban, pszichopatológiában stb. elterjedt. Feladatát csak akkor láthatja el a módszer, ha a mért adatok értelmezését is megoldja, ezért az egzakt szemantika gondos tudományos (nyelvelméleti, nyelvszociológiai, pszichológiai) megalapozást igényel. O (—• nyelvlélektan) O írod.: Ch. Osgood: The Measurement of Meaning (1957); HankissE.: Bevezetés; Ch. Osgood: Az összhang (congruity) elve (Strukturalizmus, szerk.: Hankiss E „ 1971). Terts István szemantikai eltolódás: az orosz formalisták szerint a költői nyelv egyik alapvető funkciója. A szó az irodalmi mű közegébe kerülve nem veszíti el korábbi jelentését, hanem értelmezése eltolódik, új jelentéssel gazdagodik. -J. Tinyanov ezt a nyelvi anyag clinamizációjának nevezte (még ->szemantikai hőmérséklet). O (óorosz formalista iskola) Nyírő Lajos

szemantikai hőmérséklet; jelentés hőfoka: a szó jelentés művészi minőségeinek jellegét tükröztető esztétikai értékek összessége. A szemantikai hőmérsékletet meghatározó sajátos esztétikai értékek száma jelentős. Közülük a fontosabbak: 1. az érzékletes megjelenítés és az érzelmi töltés teljessége; 2. az átformáltság organikus egysége, 3. a jelentéselemek viszonyításainak gazdagságát biztosító célszerűség, 4. a szójelentés értékstruktúráját megalapozó anyagszerűség stb. O A jelentés művészi minőségeinek (->esztétikai minőségek) jellegét, a művészi -»hatást a tartalmi elemek és az esztétikai értékek valószínűsége, mélysége és variációs lehetőségeinek mennyisége formálja, de itt szerepe van a szó használati kötöttségének állandó, társadalmi érvényű kifejező erején (-->expesszivitásán) kívül a tisztán alkalmi jellegű, egyéni (szubjektív) hangulatkeltő stb. funkcióknak is. O Az elszige-

235

SZEMA telt szó szemantikai hőmérséklete általában nagyon kicsi, a szavak expesszivitása ugyanis nagymértékben a beszédkömyezet, a szövegösszefüggés (-*• kontextus) alapján alakul ki, de lényegesek az alkalmi felhasználást indikáló egyéni ->asszociációk. élmények is. így pl. az alacsony hőfokú „lakatol" szó költőivé finomul József -A. Téli éjszaka c. versében: „Ezüst sötétség némasága holdat lakatol a világra" — a közömbös műszavak pedig az érzékletes megjelenítés eredményeként érzelmi töltésükben sajátos szemantikai átformáltságot kaphatnak: ,,A nyomor országairól térképet rajzol a penész" (József A.: Külvárosi éj). O (->szemantika) O Írod.: A. J . Greimas: Sémantique structurale (1966); T. Todorov: Recherches sémantiques (Langages, 1966); R. Jakobson: Hang—jel—vers (1969); Károly S.: Általános és magyar jelentéstan (1970). Temesi Mihály

szemantikai jegy: -*•marker szemantikai nyelvelmélet

szemantikai invariáns: —• szintaxis 1. szemantikai izotópia (görög jelentéstani azonoshelyzetűség'): valamely szöveg ->jelentésbeli egysége, egyneműsége, —>egyértelműsége. Biztosítéka a jelentéstani osztályok— az ún. klasszémák — —*szintagmat\kus ismétlődése; a minimális jelentésbeli szövegegység létrejöttéhez egy klasszéma legalább kétszeri előfordulása szükséges. A „hét" magyar szó pl. elvben különböző izotópiájú szövegekben is előfordulhat, s jelentését az dönti el, hogy az adott szöveg többi szava melyik klasszémát erősíti meg. Ha pl. az adott szintagma szövege „a hét és a tíz", akkor a „számsor" jelentésosztály ismétlődik, míg „a hét és a hónap"' szintagmában a „naptári időszak" jelentésosztálya, s a „hét" szó jelentése ennek megfelelően konkretizálódik. O A szemantikai izotópia fontos feltétele még, hogy egymást kizáró szémák (jelentésegységek, még -*meta szenté-ma) ne kerüljenek egymással -*mondattanW&g függő helyzetbe. Egy szó ugyanis — amely lexikai szinten minden esetben meghatározott jelentéskörhöz tartozik, s normatíve csak ezen belüli szavakhoz kapcsolódhat — nem léphet ki ebből a körből anélkül, hogy jelentése meg ne változzék. Az a felszólítás, hogy „Lányok, ússzatok át ezen a tavon", teljes mértékben izotóp: a lányok tudhatnak úszni, úszni folyékony közegben lehet, s a tavak ilyen közegből állnak. Ám Petőfi S. versének felszólítása, miszerint: Ússzatok szivem taván át. Szép leányok s asszonyok

már nem egynemű, izotóp szöveg, amiből azonban — természetesen — nem az következik, hogy értelmetlen. Az egyes szavak jelentése azonban megváltozott (a „tó" pl. itt nyilvánvalóan nem „nagyobb kiterjedésű állóvíz"-et jelent), igazodva ahhoz az alapizotópiához, amelyet a „szerelmi emlék e z é s i b e n jelöl ki a szövegösszefüggés. Két vagy több izotópiának ilyen egymásra (egymásba) épülése a —•neoretorika szerint a —• költőiség vagy -*• irodalmiság egyik alapfeltétele, s ennek feltárulásához sajátos olvasási mód szükséges (—>tabuláris és lineárisolvasat). O (-*jelentés) O írod.: Rhétorique générale (1970); Rhétorique de la poésie (1977); Vígh Á.: A liége-i retorika (Hel, 1977, 1.); uő: Retorika és történelem (1981). Vígh Árpád

komponens:

->• generatív

szemantikai marker: —•marker szemantikai rendszer: -*strukturális nyelvi műelemzés szemantikai nyelvelmélet

reprezentáció:

generatív

szemantikai tárgy: -*-mű szemantikum: ->mű szemantikus gesztus: -*•szemantikai gesztus Szemanyuk, Tvan Jurijovics: —•Cseremsina, Marko Szemaskevics, Rihor Mihajlavics (Damasi, 1945. szept, 12.—?, 1982.'jún. 11): belorusz költő és irodalomtörténész. 1966-ban elvégezte a Belorusz Állami Egyetemet, majd a szmarhonszki területen tanított. 1970-ben a filológiai tudományok kandidátusa lett. A Belorusz Állami Egyetemen belorusz irodalmat oktatott. O 1961-től kezdve jelentek meg írásai. Versei egyszerűek, őszinték, filozofikusak, lélekábrázolásban gazdagok, ritmikailag sokoldalúak (pl. Lesznyicsovka. 'Erdészház', versek. 1968; Szubota, 'Szombat', versek, 1983). 1968-ban B. I. Epimah-Sipüről, a kiváló belorusz könyvkiadóról és nyelvészről írt tanulmányt. Gazdag dokumentumanyag alapján a nemzeti—felszabadító mozgalom íróinak és közéleti személyiségeinek morá-

236

SZEMA szémeion: -*jel, érvelés

lis—etikai és pszichológiai motívumait figyelembe véve írta meg a Belaruszki litaraturna-hramadszki ruh u Pecjarburze {'A belorusz irodalmi—társadalmi mozgalom Pétervárott', 1971) c. művét. O Gyűjt, kiad.: Viprabavannye ljubovju ('A szeretet próbája', vál. tan.-ok, 1982). O Magyarul: 2 vers (Mezey Katalin, Szovjet Irodalom, 1976. 11.). Palásti Katalin

szemelvény: nagyobb vagy több írásműből közzétett, bemutatott részlet. A szemelvényeket tartalmazó gyűjteményeket az ókorban -*•ekloga, analekta névvel illették. újabb elnevezésük antológia, ill. —•kresztomátia. O {-* gyűjtemény) Kovács Endre

szémaszia: —»nyomaték szemasziológia: -> szemiotika szematológia: —•szemiotika Szembat\ Szempad (connétable) (tudományos átírás); (1206 vagy 1208—1277): örmény krónikaíró, fordító. Kilikiai KisArménia hadainak vezére, Barbaron grófja volt. O A Kaukázuson túlra betört tatár hordák 1243-ban legyőzték az ikoniumi szultánt, ekkor a szomszédos Kis-Arménia királya tanácsosnak látta, hogy behódoljon és vazallusként részt vegyen a tatároknak a Szentföld hátországában az egyiptomi mohamedán dinasztiák, majd 1250 után a mamelukok ellen vívott harcaiban. 1248-ban I. Hetkum király Karakorumba, a nagykánhoz küldte Szembatot, hogy vazallusi hűségükről biztosítsa őt. Szembat levélben .számolt be útjáról rokonának. II. Henri ciprusi királynak. A hadvezér több ízben sikerrel vezette az örmény seregeket a betörő törökök és a mohamedánok ellen. Egy alkalommal azonban lova a halálba ragadta. O Szembat aki a kilikiai királyi udvar főembere, s a király bátyja volt lefordította az antioehiai hercegség törvénykezési kódexét , melynek francia eredetije nem maradt fenn. Hézagpótló mű a neki tulajdonított krónika, mely a kis ország történetén kívül a környező anatóliai szeldzsukokkal és a be-betörő mamelukokkal vívott egyenlőtlen küzdelem elsőrangú forrása. De egyúttal érdekes forrása a magyar történelemnek is: részletesen beszámol a Szentföldről 1218-ban Kis-Arménián át Mo. felé vonuló TT. András és az örmény király dinasztikus kapcsolatfelvételéről: András király eljegyezte fiával a kiskorú kilikiai királylányt, Izabellát. E művek történeti, művelődéstörténeti értékükön kívül a kilikiai közép-örménv nyelv fontos emlékei. O Kiad. és ford.: Recueil des historiens des Croisades. Documents arméniens. I (Párizs, 1869); Assises d'Antioche (Velence, 1876); G. Dédéyan: La chronique attribuée au connétable Smbat (Párizs, 1980). Schütz Ödön

személyes líra: a lírai műnemnek az a típusa, amely mindenekelőtt önkifejezésre, az egyéni érzelmek, élmények versbeli megformálására törekszik. Miként a föléje rendelt fogalom, a -»líra, úgy a személyes líra sem bír határozott kontúrokkal, jelentése és érvényességi köre korról korra változik: amit egy művelődéstörténeti korszak különösen személyesnek, egyéninek, eredetinek érezhet, az hamar és majdnem elkerülhetetlenül konvencióvá, lírai toposszá válik. A lírában megszólaló személyesség állhat az ösztöni, indulati kiáradás és az érett tudatosultság fokán; szolgálhat egy nemzeti vagy egvéb közösség szócsövéül, médiumául, mint a vátesztípusú költők esetében, s hangot adhat a legegyénibb, legtitkoltabb lelki tartalmaknak: vágyaknak, emlékeknek, szabad asszociációknak stb. (vallomásos líra). Mindenesetre ajánlatos óvakodni a személyes líra hatókörének túlzott kiterjesztésétől. a lírai kifejezésformákat karakterizáló főfogalommá emelésétől; aminthogy leszűkíteni sem tanácsos a puszta -*énlírára. O A hellén-római antikvitásban még a líra sem különült el önálló nemfogalomként és egyéb irodalmi műfajoktól. A költészet nagyrészt kollektív alkalmakhoz kapcsolódott; mindamellett a személyesség fokozottabb jelentésére figyelhetünk föl Szapphó töredékeiben, majd különösen Catullus szenvedélyes, ambivalens érzéseket festő szerelmi lírájában vagy éppen Ovidius Tristiáiban. A keresztény középkor himnuszköltészete, -^doxologiá ja nemigen kedvezett a közvetlenebb személyességnek: a vallási tematika jegyében inkább a nagy spanyol misztikusok, kivált Keresztes Szent János költészete fejezte ki az istenkeresés és -találás benső küzdelmét és örömét. Nyíltan szólalt meg a személyesség élményanyaga a reneszánsz lírájában, Petrarca és Shakespeare szonettjeiben, illetőleg a középkor bomlását megélő Villon költészetében. A klasszicizmus általában kerüli, bújtatja a személyességet, a romantika ellenben egyik fő elvévé teszi. Ez utóbbi az élményt, én és valóság egyedített, egyszeri közvetlen találkozását akarja megragadni, az átéltséget, bensőséget fölé-

237

SZEMA be helyezve mindenfajta objektív értéknek, és olvasói szubjektivitást ismét csak fölfefeltételnek, meghatározottságnak (élmény dező, történeti látásmódja. O A személyeslíra). Az élménykultusz árát a költészet ség lírában betöltött szerepének tárgyalámegismerő funkciója, képessége adta meg: sakor nem szabad elfeledkezni két alapígy a rajongva tisztelt Goethe líráját „élet- tényről: arról, hogy önmagában nem érték, gyónásnak" tekintették, de pl. időskori illetőleg arról, hogy mint a jelentős műalköltészetével nemigen tudtak mit kezdeni. kotás minden eleme, a személyesség is forJellemző Lamartine híres mondata: ,,a Múmált, stilizált, esztétikailag alakított „vazsának . . . a szokványos héthúrú lant he- lóság". O írod.: J. A. Richards: Principles lyett a férfiszív rostjait adtam. . .". A ro- of Literary Criticism (1924); R. Wellek—R. mantikus lírafelfogás sem merült ki azon- P. Warren: Az irodalom elmélete (1972); ban a puszta bensőségességben: Blake, Hegel: Esztétika (röv. kiadás, 1974); József majd Coleridge szubjektív belvilág és ob- A.: Esztétikai töredékek (Tanulmányok, jektív (természeti) külvilág egységét, egycikkek, levelek, 1977); R. Ingarden: Az irobeolvadását vallotta. A romantikát követő dalmi műalkotás (1977); Ju. Tinyanov: A irányzatok mind bizalmatlanabbak a sze- versnyelv problémája (Az irodalmi tény, mélyesség iránt: Browning költészete már 1981); Nemes Nagy A.: A hegyi költő megteremti az áthelyezkedő, fiktív „drá- (1984). * Bárdos László mai monológot", s a szimbolizmus is az énhatárok végtelenbe tágítására törekszik: személyesség: művészeti értelemben a Rimbaud mondata, a ,,Je est un autre", az ~*mű azon vonásainak összessége, amelyek ,,én: az a másik" a 20. sz. egyik legmarkán- révén az a társadalmi -> közvéleményben sabb költői vonulatának mottója lehetne. egy meghatározott -*•alkotó személy megAkár Eliot „personáira", akár Rilke álarcos nyilatkozásaként tűnik fel. Fontos összeteszerep verseire, akár a német Dinggedichtre vője az -> eredetiség, egyéniség, a (pozitív vagy a francia Ponge teremtette dolog- értelemben felfogott) -»szubjektivitás de költészetre gondolunk, mindannyiszor a legközvetlenebb formában az alkotó önmapszichologikus énlíra lebontására figyelhe- gára vonatkozó, saját személyiségéről intünk föl. O A magyar líra történetében formáló megnyilatkozásaiban, gesztusaiBalassi, Csokonai, Petőfi elsősorban egy új- ban jelentkezik. O A különböző műfajok fajta személyesség kikísérletezésével hatot- eltérő lehetőségeket nyújtanak a szemétak: a Nyugat nagy nemzedékéből Babits és lyesség érvényesítésére, ill. más-más mérFüst M. már szakít az egyedi élménylírával, tékben igénylik ennek érvényesítését. Legaz Űjholdasok pedig, különösképpen Ne- erőteljesebben a —•személyes lírában jelentmes Nagy Á. az ún. —•objektív líra módsze- kezik, s az epika olyan sajátos műfajaiban, reivel fejezik ki világtapasztalatukat. O A amilyen a -*napló, levél, emlékirat, önéletklasszikus német esztétika deduktív műne- rajz, vallomások vagy az önéletrajzi jellegű mi rendszerezése a lírát a szubjektív benső- -^énregény. Ezek mellett a -*•szerzői elbeszéség tartományának tekintették: Schelling lésre jellemző ->elbeszélő nézőpont is lehetőaz egység megbomlásából, a szabadság túl- vé teszi, hogy az alkotó — akár terjedelmesúlyából vezette le a lírai személyességet, sebb — megjegyzésekkel kommentálja az Hegel azt állította, hogy a líra az érzés meg előadott eseményeket, de a többi elbeszéa reflexió révén magába vonja a meglevő lésforma a személyesség áttételes megnyilvilágot, ezért is alapvonása az ,,össze vont- vánulásainak enged csupán teret. A drámáság". A szellemtörténet inkább a koráram- ban a szerző véleményét megszólaltató latok reprezentatív személyiségeire figyelt. ->narrátor felléptetése jobbára kivételes A modern irodalomtudományi irányzatok megoldás. O Az irodalmi művek nyilvá— talán a pszichoanalitikus nézőpont kivé- nosságra hozatalának és -* hagyományozátelével — egytől egyfig korlátozzák a szemé- sának történelmileg változó körülményei is lyesség érvényét a lírában is. Mind a forma- igen eltérő alapot adtak ahhoz, hogy a műlisták, mind a strukturalisták, mind a feno- veket a közvélemény meghatározott szemenológiai kutatás művelői, mind az ,,új mélyekhez kösse. Amíg az alkotások a kritikusok" kirekesztik vizsgálódásaik kö- -> szóbeliség jegyében születtek s a ->szájharéből az alkotó művész pszichikai szubjek- gyomány tartotta fenn őket, az alkotó és tumát. Az utóbbi egy-másfél évtizedben az az előadó szerepe sem különült el, az -*avantgarde, majd neoavantgarde hullá- ->egyedi műalkotás ismeretlen, a szövegek mok levonulása után, a ->posztmoderniz- -^változatokban élnek, s ennek megfelelően rnus életérzéseinek jegyében sokan „új sze- személytelen jellegűek és szerzőjük kilétét mélyességről" beszélnek, ezt az érdeklődést a köztudat nem tartja számon (-»anonim erősíti a befogadásesztétikának a művészi mű). Az -*írásbeliség elterjedésével, a -*kéz238

SZEMA iratos irodalom kialakulásának kezdetétől problémáivalis összefüggnek. O (~+író) O viszont e kezdetleges egység szétbomlik. az írod.: V. M. Zsirmunszkij: Irodalom, poétialkotó előadói közvetítés nélkül is kapcso- ka (1981); Thienemann T.: Irodalomtörtélatba léphet közönségével s így fokozatosan neti alapfogalmak (1986). Szerdahelyi István kilép a személytelenség és névtelenség homályából. A hagyományok azonban kezszemélytelenség: —•személyesség detben erősek még, s az európai középkorban a vallásos alázatosság is felerősíti ezeket: egyes szerzők tudatosan elhallgatják szeméma (görög széma 'jel' szóból); szénevüket, kezdőbetűkre rövidítik vagy ma: jelentéshordozó elem, a (nyelvi) je-> akrosztichonokba,, —>telesztichonokba, rej- lentés legkisebb egysége; alaki összefüggéstik, ill. az alázatosság formuláival (formu- ben való megfogalmazás szerint: az elkülöláé devotionis) enyhítve vállalják a szerző- níthető minimális jelentéspulzus, tekintet séget. A kéziratmásolás terjesztési módja nélkül arra, hogy önálló -^morféma hordoztovábbá még mindig igen jelentős szerepet za-e vagy sem. A —>prágai iskola gondolatbiztosít a másoló közvetítő tevékenységé- rendszerében a jelentéstan (->szemantika) nek: tetszés szerint rövidítheti, átírhatja és minimális — és a maga szintjén oszthatatkibővítheti az eredeti szöveget, ->kommen- lannak tekintett — eleme, amilyen ugyantárokká,1, olykor magánjellegű -tglosszák- itt a hangtan (fonológia) szintjén a ->fonékal, —»interpolációkkal láthatja el, s nem - ma, az alaktanén (morfológia) a -» morféegyszer a szerző neve helyett saját nevét ma, a szókészletén (lexika) a -*lexéma. A iktatja a szöveg végére. Az effajta tények nyelvészeti elemzés akkori felfogása szeolyan következtetésekhez is alapot adtak, rint a szeméma alapvető, készen adott és melyek szerint „az a felfogás, mely az iro- tovább nem bontható egység, mint (akkori dalmi művet az írói személyiség kifejeződé- felfogás szerint) az atom. A jelentést alaki sének tekinti, a polgári társadalom, kultúra egységként a morféma hordozza; de egyés művészet individualizmusával párhuza- egy oszt(hat)atlan morfémához egyszerre mosan fejlődik ki a reneszánsztól a roman- több szeméma is kapcsolódhat. Gyakori tikán keresztül a mai modernizmus szélső- példa: az angol „foot" alakkal szemben a séges szubjektivizmusáig, amelyben a sze- „feet" ugyancsak egyetlen morféma (altermélyes élmény szubjektív kifejezése el- náns), de a „láb" alap jelentés mellett a nyomja az objektív valóság tükrözését" többség jelentésmozzanatát is hordozza; (V. Zsirmunszkij). Valójában azonban a ugyanígy a „take" alapformához képest a személyesség már az ókori görög—latin iro- „took" a „vesz" alap jelentésen kívül a dalomban kifejlett alakban áll előttünk, s a múltidejűség mozzanatát. A latin „regiközépkori világi költészet csúcsteljesítmé- bus" alak ,,-ibus" része egyszerre jelöli a nyei sem szűkölködnek benne (másfelől pe- többséget és a (részes-)határozói értéket; a dig a polgári társadalom irodalmi törekvé- magyar „várom" igealak,,-om" eleme oszsei a személytelenség tendenciáit is felerősí- tatlanul utal az alany egyes számára, első tették: már G. Flaubert is az -> impersonna- személyére és egy (harmadik személyű) halité jelszavával lépett fel, s az avantgarde tározott tárgy jelenlétére. O A prágai iskoirányzatainak olyan törekvései, amilyen az la magát a szójelentést nem elemezte to—> automatizmus vagy a —> szöveg szeletelés al-vább, mintegy egyetlen szemémának tekotómódszere, a szélsőséges —> szubjektiviz- kintve. A további kutatások (elsősorban a must végletes személytelenséggel párosít- Chomsky elméletét továbbfejlesztő Katz— ják). A -*•könyvnyomtatás azonban valóban Fodor felfogás) tárta fel, hogy a szó jelentékiteljesíti az alkotás személyességének tör- sében is felfedezhetők finomabb részletezésténelmi folyamatát; az első nyomdászok re érdemes mozzanatok (szemantikai marugyan még szellemileg is részt kívántak kerek). Pl.: a „fiú" és „leány" jelentésében venni a mű előállításában, s maguk írtak közös momentum az „élő", ezen belül az —>előszót kiadványaikhoz, mintegy aktív „emberi lény", ezen belül a „fiatal"; s diffeközvetítő szerepet vállalva az író és az ol- renciatív jegy, hogy „férfi" vagy „nő". A vasó között, e szokás azonban hamar meg- mai vizsgálódás ezen is túlmegy; nemcsak a szűnt, s a mű napjainkban már kizárólag szótári (lexikális), hanem a szövegbeli (akalkotójának személyességét reprezentálja, tuális jelentést is elemzi; s — miként a O E személyesség egyéni vonásai bonyo- fizikusok az atomot — további tényezőire lult esztétikai, irodalompszichológiai—szo- bontja, Pl. a „megpirongat" igében a köciológiai kérdéseket vetnek fel (ezeket rész- vetkező mozzanatokat fedi fel: ,,szid valaletesen —>író), amelyek az írói szerep és kit, s ezáltal okozza, hogy az pirossáí válik". —> szerepjátszás, valamint a szerzői mítosz Egyre finomabb elemzéssel mutatja ki, 239

SZEMA hogy a szónak tulajdonképpeni jelentése a használatban metafizikus jelentésbe mehet át. ami tovább mutat egy hipotetikus jelentés felé. O Más irányú megfigyelések még valamire figyelmeztetnek, nevezetesen a szeméma nyelvi-társadalmi kötöttségére: rámutatván, hogy ami az egyik nyelv szemlélete szerint egységes vagy elemi, az a másiké szerint nem föltétlenül az. A magyarban például a „répa" jelentésjegyei a tárgy egy azonosságát sejtetik, melynek válfajai vannak („sárgarépa", „fehérrépa". „cukorrépa" stb.); az angolban az ezeknek megfelelő elnevezések („carrot", „turnip", „beet" stb.) nem utalnak efféle azonosságra. S pl. az egyazon szülőktől származók megjelölésére a magyarban a „testvér" alapfogalom; közülük a nemek szerinti különbség csak a korkülönbséggel együtt jelölhető („öcsém" vagy „bátyám", ill. „húgom" vagy „néném"), anélkül mesterkélt (ti. a „fivér" nyelvújítási szó. s nemigen használatos; a „nővér" korban bizony talanabb, terjedelmében általánosabb jelentésű); az angolban viszont ez utóbbi kettő az alapfogalom („brother" és „sister"), a korkülönbség jelölésére már szintetikus alak, jelzős szerkezet szolgál („younger brother", „elder brother"); a „testvér" fogalom pedig még alkalmibb módon fejeződik ki („három testvérem, van" — .1 have three brothers and sisters"). O Irodalmi és stilisztikai értéke szempontjából a szemémákra bontás épp a nyelvi elemek stílusértékével nem tudott számolni. A „feleségestül" alak ,,-stul/stül" toldalékáról megállapította, hogy benne a „vele együtt" mozzanata mellett a birtoklás-hozzátartozás is jelen van ( = feleségével együtt); azt azonban nem, hogy csak familiáris-bizalmas vonatkozásban használható. O (-+jelentés) Deme László Szemencsuk, Ivan Romanovics (Tolokuny, 1924. dec. 21.—): ukrán irodalomtörténész, kritikus. A kijevi pedagógiai főiskola elvégzése után a kijevi egyetemen kandidátusi fokozatot szerzett. Jelenleg a kijevi egyetem tanára, a filológiai tudományok doktora. O Főbb művei: Vohony tvorenynya. Z tvorcsoji laboratoriji Oleszja Honcsara ("Az alkotás lázában. 01 esz Horcsar írói műhelyében', 1968); Hudozsnya majszternyiszty Mihajla Sztelmaha ('Mihajlo Sztelmah művészete', 1968); Misztetctvo kompoziciji i karakter ("A kompozíció művészete és a jellemzábrázolás', 1974); Sljahi rozvitku ukrajinszkoji ragyanszkoji literaturi ('Az ukrán szovjet irodalom fejlődésének útjai . 1982); Vagyim Szobko (ua.. 1983); Olesz

Honcsar — hudozsnik szlova ('Olesz Honcsar. a nyelv művésze', 1986). Scher Vera. Szemenko, Mihajlo Vasziljovics (Kibinei, 1892. dec. 31.—?, 1937. okt. 24.): ukrán költő. A szentpétervári Ideg- és Elmegyógyászati Főiskolán tanult . 1924-től 1927-ig az Ukrán Filmfőigazgatóságon dolgozott. O Publikálni 1913-ban kezdett. Az ukrajnai futurizmus egyik megalapítója és vezéralakja volt, ismertté 3 914-ben megjelent Kverofuturizm (ua.) c. kötete tette. Az Aszpanfut, Komunkult és Nova Heneracija nevű irodalmi csoportosulások vezető személyisége és a Nova heneracija c. irodalmi újság szerkesztője volt. Kb. 30 verseskötete jelent meg. O Főbb művei: Pjero zadajetyszja ('A hencegő Pierrot', 1918); Pjero kohaje. ('A szerelmes Pierrot', 1918); Tmuris Szonce. ('Nap elvtárs', 1919); Kobzar ('A kobzos', 1924). O Gyűjt, kiad.: Zbirka tvoriv u trjoh tomah ('Összegyűjtött művei 3 kötetben', 1929—1931); Szucsasznyi virsi ('Jelenlegi versek', 1931); Vibranyi tvori ('Válogatott művek', 1936); Vibranyi tvori ('Válogatott művek', 1979); Poeziji ('Költészete', 1985). O Magyarul: 3 vers (Tamkó Sirató K.. Ukrán költők, anto., 1971); 2 vers (Tandori ü., Alf, 1972, 4.). Scher Vera Szemenyaka, Viktor Pavlovics (Necsiporivka, 1948. okt. 29.—): ukrán író. Tanulmányait a kijevi egyetemen végezte. A csernyigovi és poltavai területi lapoknál dolgozott. 1971-től a Komszomolec Poltavscsini és az Ukrajina. c. lap tudósítója. O Humoros írásai: Rerezsity nervi ('Kíméld az idegeidet!', 1978); V idrjadzsennya na miszjac ('Egyhavi kiküldetés', 1980): Urok, dija insih ('Mások tanulságára', 1983). Scher Vera szemikolon {latin semis 'fele valaminek + görög kólón 'tag'): pontosvessző. Két tagmondat elválasztására szolgál. A vesszőnél erősebb elválasztást jelöl, de szemben a két mondat teljes különválasztásával — bizonyos folytonosságot, a tagmondatok összefüggését mutat ja, ezért stilisztikai értéke van. O (—>írásjel) Terts István szeminol irodalom: A maszkogi nyelvcsaládhoz tartozó krik törzs egyes csoportjainak irodalma. A szeminolok az USA délkeleti partvidékén, a hagyományos szálláshely túlnépesedése miatt (más források szerint a fehérek elől) 1762--1768 között a spanyol fennhatóságú Floridába, a gyéren

240

SZEMI lakott őserdőbe húzódtak. (Innen kapták nevüket: a „szeminol" krik nyelven „szakadárokat" jelent. Magukat „ikaniukszalgi" — ,,a félsziget népe" néven nevezték). Itt, a kis létszámú őshonos indiánokkal, s az ültetvényekről elszökött néger rabszolgákkal keveredve meglehetősen zárt, sajátos kultúrát alakítottak ki. A 19. sz.-ban az USA két háborút követően (1817 1818 és 1835—1842) megszerezte Floridát. A második szeminol háborút a történészek az öszszes indián háború közül a legádázabbnak tartják, ebben a legendás főnök Osceola vezette népét. A vereség után a törzset Oklahomába telepítették (az Öt Civilizált Nép egyikeként), azonban az őserdők legmélyén maradtak kis csoportok, amelyek némelyike (mikoszakik) a mai napig elzárkózik a civilizáció elől. O Zárt életmódjuk miatt kultúrájukról keveset tudni, az irodalmat a mesék, mítoszok, dalok jelentik. O Kiad. és angol ford.: M. Astrov: The Winged Serpent — Anthology of American Indián Prose and Poetry (1946). O Magyarul: 1 teremtésmítosz (Koncsol L., V. Solc—P. Hofejs: Amerika őslakói, 1970). O írod.: J. Raspail: Rézbőrű napló (1983). Siposs András szemiológia: —• szemiotika szemiotika; jelelmélet: a jelekkel foglalkozó általános tudomány. Gyökerei az ókori Görögő.-ba nyúlnak vissza. Mint a közvetlenül adottól az észlel hetetlenig haladó induktív megközelítés egy módja, amely a bizonyításelméletekkel — különösen az orvosival — mutat rokonságot, sokféleképpen fejlődött az epikureusok és különösen a sztoikusok jóvoltából. A testmozgás a lélek jelzése volt. a pirulás a szégyenkezés jele, a láz a betegség jele. ill. szimptómája — vagy ahogy később tekintették, ,,szándékolatlan indexé'. Sem a sztoikus logikusok és szemantikusok művei — beleértve Khrüszipposzt —, sem epikureus kritikusaik írásai nem maradtak ránk azonban megfelelő terjedelemben. Gondolataikat nagyjából Sextus Empiricus és Diogenész Laertiosz fennmaradt. munkáiból ismerhetjük meg; ezek mintegy félezer évvel iskolájuk virágkora után születtek, s így nyelvfilozófiájuk valódi természetének megismerése — amint ezt N. Kretzmann írja — „a szemantika történetének legeredménytelenebb vágya" marad. Bárhogy is volt, a görög szignifikációelmélet — erősen orvosi felhangokkal (különösen GalénosznéX) a szérneiótiké elnevezést használta, amely a széma ('jel'), szémeiótikosz ('a jeleket megfigyelő') szóból ered. O A görög szérneiótiké szót a 17. sz. 16

végén ,1. Locke vezette be az angol filozófiai értekezés fő sodrába. Locke a tudományok általa adott hármas felosztásán — vagyis a logikán, fizikán és etikán — belül külön ágazatnak nyilvánította a jelek tanát (..doctrine of signs"), mondván, hogy „feladata a jelek természetével foglalkozni, amelyeknek az ész a dolgok megértésében vagy tudása másokkal való közlésében hasznát veszi". Az angol szó és néhány azonos eredetű rokona ezután először mintegy két évszázaddal később jelenik meg Ch. S. Peirce munkáiban mint semeiotic, ritkán semeotic, leggyakrabban pedig semiotic formában. Ezenkívül használja még a semeiosy, vagy „egy jel használata" formát, és természetesen a semiosist, többes számban semioses alakban . Peirce a ,,semiotic sémeiotiké" terminust, a kísérő meghatározással együtt, miszerint az „a jelek majdnem szükségszerű vagy formális elmélete" kétségtelenül egyenesen Locke-tói vette át, akinek munkájáról máshol ezt írja: „A híres Értekezés az emberi értelemről sok fejezetében . . . megteszi az első lépéseket a mélyreható analízis felé, amelyeket nem követtek továbbiak". Egyik híres értekezésében Peirce úgy tekintette magát, mint egy „úttörőt, vagy inkább telepest abban a tisztázó és feltáró munkában, amit én szemiotikának (semiotic), vagyis a lehetséges szemiózis lényegi természete és alapvető változatai elméletének hívok". Bár Peirce többször is hivatkozik J. J. Lambertre, mégis úgy tűnik, hogy eléggé megmagyarázhatatlan módon mégsem ismerte az utóbbi egyik könyvének első tíz fejezetét (Semiotik oder Lehre von der Bezeichnung der Gedanken und Dinge, 'Szemiotika, vagyis a gondolatok és dolgok jelölésének tana' c.), ahol Lambert a kommunikáció és szignifikáció fő elveit jól ragadja meg, és következetesen szemiotikai keretben fejti ki. E mű több fontos szempontból, beleértve a szemiotika terminus használatát is, előlegezi Peirce munkáját. Valójában ahogy erre L. O. Reznyikov rámutatott — érdekes meglátásai ellenére Lambert „munkái a logikai-szemiotikai problémakör fejlődését alig befolyásolták". A német szóhasználatban egészen a legutóbbi időkig a Semiotik továbbra is a szimptomatológiát jelentette. Hogy csak egy példát említsünk: R. Kleinpaul, a nem verbális kommunikációról írt egyik első és legátfogóbb könyv szerzője, a terminust konvencionálisan használta: „Az orvosoknak van egy olyan tudományuk, amelyet szemiotikának neveznek. és ez a betegségek ismertetőjeleinek, vagy ahogy általában mondjuk.

241

SZEMA szimptómáinak a t a n a " — bár gyorsan azt is hozzátette ehhez, „bár igazán szép az lenne, ha az egészségnek is meglenne a maga szemiotikája". H. Hermes fogalomhasználata, aki a Semiotikon kizárólag a leíró szintaxissal szembenálló általános szintaxist értette, túlságosan egyéni, ötletszerű. Manapság az amerikai pragmatizmus, különösen Peirce, és a behaviourista társadalomtudomány — vagyis leginkább a Morris képviselte szemiotikai felfogás — hatására Németo.-ban a Semiotik használata túlnyomórészt, és — úgy tűnik — végérvényesen azonosult az általános jeltudomány fogalmával. O Ezenközben Amerikában a semiotic a filozófiai gyakorlatban, és azon túl is közszóvá vált, főként Ch. Morrisnak az általános jeltudomány különböző aspektusaival foglalkozó publikációin keresztül, legkivált a ma már klasszikusnak számító 1938-as monográfia, a Foundations of Theory of Signs, és a jóval kidolgozottabb 1946-os könyv, a Sign Language and Behaviour alapján. Olvasóit Morris így tájékoztatta: ,,a jelekkel foglalkozó elmélet számára talán a legáltalánosabban elfogadott név a »semantics«. A művemben alkalmazott terminust, a »semiotic«-ot a sztoikusok, J. Locke és Ch. Peirce használták. Nyelvészek és logikusok a ))semantics« jelentését az egész terület egy részére korlátozzák, pontosan arra, amely a jelek jelentéseivel foglalkozik. Ezért a »semiotic«-ot mint általános megnevezést használjuk, a »semantics« szót pedig a szemiotikának a jelentésekkel foglalkozó részére alkalmazzuk." Morris terminológiáját Carnap gyorsan és megvesztegető módon elterjesztette úgy, hogy besorolta a semioticba „az egész nyelvtudományt" a Morris által korábban oda bevezetett hármas felosztás — szintaktika, szemantika, pragmatika — alapján. Érdemesnek látszik itt felsorolni továbbá azokat a változatokat, amelyeket a görög szémeiontól nyomon lehet követni: ilyen Reisig kifejezése, a Semasiologia (1839), az angolban semasiology (1877); B. H. Smart sematology szava (1831) és Bühler talán ettől független Semantologie kifejezése, amelyet a semiotichoz nagyon közel álló jelentéssel használt, már többé-kevésbé eltűntek; valamint a semology, amely jelenleg népszerű bizonyos amerikai nyelvészkörökben. Végül meg kell említeni Lady Welby szavait: Sensifics (1896) és a közismertebb significs, amely 1917-ben a magukat significinek nevező holland tudóscsoport csatakiáltásává vált. O Ezután itt van még a semiotics szó különös volta. Peirce sohasem használta a semiotics kifejezést, sőt Morris sem, aki még

kérte is az Approaches to Semiotics könyvsorozat szerkesztőjét — ahol összegyűjtött írásai megjelentek —, hogy tegyen egy külön „terminológiai jegyzetet" kötetéhez, amely ismerteti az ő és a sorozat szóhasználata közötti eltérést. Majdnem mindegyik kutató, aki a Peirce-tradíció nyomában dolgozik, mint a Ch. S. Peirce Society körül tömörülő filozófusok, s az olyan kiváló nyelvészpartizán és Peirce-hívő, mint R. Jakobson, következetesen kerüli a semiotics szót, amelyet hajlamosak egyenesen barbarizmusnak tekinteni. Ennek ellenére a terminus mindenütt megjelent nyomtatásban. Jelenlegi elterjedése és az 1960-as évek közepétől növekvő mérvű elfogadása valószínűleg egyetlen személy erőteljes közreműködésének köszönhető. Margaret Medd 1962. május 19-én, az utolsó perceiben annak a legelső amerikai konferenciának, amelyet e bontakozó témáról tartottak, kijelentette: „Nagyon szép lenne, ha úgy mehetnénk el innen, hogy legalább ideiglenes jelleggel megállapodnánk valamilyen elnevezésben, amelyet erre az egész területre alkalmazhatunk. . . Nagyon hasznos volna, ha lenne egy szavunk a rendszerezett kommunikációkra összes változataikban. Nem vagyok olyan szakértő ezen a területen, hogy meg tudjam mondani, melyik szót használjuk, úgy t ű n t azonban, hogy az egészen különböző véleményeket valló emberek közül sokan használták itt a semiotics szót. Ez az a szó tehát, amelyet valamilyen formában az eltérő felfogásból kiinduló emberek egyaránt alkalmaztak. Annak idején ezt írtam a kötet szerkesztői előszavában: »Hogy a mű tárgyának egységességét kifejezhessük, ezt az összegező természetű, bár igen túlterhelt szót — nem minden ellenkezés nélkül ugyan — beillesztettük munkánk fő címébe«, amely így lett Approaches to semiotics." O A SZU-ban, ahol e tudományt páratlan koncentrációval és színvonalon művelik, és ahol az ennek szentelt első tudományos ülést 1962-ben t a r t o t t á k — majdnem egy időben a mi kezdeti erőfeszítéseinkkel — az előszeretettel használt terminus (szemiotyika) szintén a semiotic(s) alakra hasonlítanak. Érdekes megjegyezni azonban, hogy a szemiotikai tanulmányok híres központja — amelyet 1964ben alapítottak a tartui egyetemen — kiadványait a klasszicizáló görög Semiotiké c. és orosz alcímmel (Trudi po znakovim szisztyemam) jelenteti meg. Lengyelo.-ban, ahol sokat áldoznak a jeltudomány fejlesztésére, egyértelműen előnyben részesítik a semiotics kifejezést. Majdnem teljesen egyező a helyzet a szláv világ többi részén. A 242

SZEMI magyarban hasonlóképpen a szemiotika szót használják. O Ellentétben az eddig vázolt ,,Locke—Peirce-—Morris-hagyomány"-nyal, amely Amerikában valamint Észak- és Kelet-Európában dominál, van egy egészen másféle tradíció is, amely — bár nem kizárólagosan, hiszen nyomai vannak az angolban, különösen a brit szóhasználatban — az újlatin országokban terjedt el. Ennek a tradíciónak, amelyet „saussure-i hagyománynak" hívhatunk, két különböző forrása van: eredetileg a görög orvostudomány, majd jóval később, erre épülve F. de Saussure közvetlen öröksége. A franciában két formát találunk, ezek: sémiologie és séméiologie, mindkettő két jelentéssel: 1. ,,az orvostudomány része, amely a betegségek jeleit tanulmányozza", és 2. ,,a jelek életét a társadalmi élet keretei között tanulmányozó tudomány", vagy a ,,jelek (nyelvek, kódok, jelzések stb.) rendszereit tanulmányozó tudomány". Van még két másik forma 1955-ből adatolva: a sémiotique és a sémeiotique, mindkettőnek lényegében ugyanaz a meghatározása. A helyzet, mutatis mutandis, ugyanez a többi újlatin nyelvben is, az olaszban azonban a semiotica csak a jeltudományra vonatkozik, a semeiotica pedig csak orvosi kontextusban érvényes; a románban viszont a semiologie az orvostudomány része és a semiotica a jeltudomány. O Számunkra elsősorban a sémiologie fontos jeltudományi értelemben, amelyet Saussure hozott létre. Egyik változatában a kulcsidézet így szól: A nyelv gondolatokat kifejező jelek rendszere, és ezért összehasonlítható az írással, a süketnéma ábécével, a szimbolikus szertartásokkal, az udvariassági formákkal, a katonai jelzésekkel stb. Csak éppen a legfontosabb e rendszerek közül. Elképzelhetünk tehát egy olyan tudományt, amely a jelek életét tanulmányozza a társadalmi élet keretei között; (ez) a társaslélektan, és következésképpen (az általános lélektan része lenne, amelyet mi) a görög (szémeion „jel" szó alapján) szemiológiának nevezünk. Ez arra hivatott megtanítani bennünket, miben állnak a jelek, s milyen törvények igazgatják őket. Mivel a szemiológiá még nem létezik, nem tudjuk megmondani, hogy milyen lesz; de van létjogosultsága, s helye előre meg van határozva. A nyelvtudomány csupán egy része ennek az általános tudománynak; a törvények, amelyeket a szemiológiá majd feltár, alkalmazhatók lesznek a nyelvtudományban, és ez utóbbi ily módon egy jól meghatározott területhez kapcsolódik majd az emberi jelenségek összességén belül.

O A fogalom és desszignátuma, a sémiologie feljegyzése először Saussure egyik 1894 novemberi jegyzetében található. 1916-tól kezdve, és különösen Buyssens e tárgyból készült monografikus feldolgozása után a szó szétáramlott a francia tudományos, ill. nyelvészeti értekezések nyelvében, és ma olyan alapvető művekben olvashatók, mint Barthes, Mounin és Guiraud könyvei. Azonban ez a látszólag egyszerű történet az utóbbi időben meglehetősen összegabalyo16*

dott egy kettős keresztezés miatt: mialatt a sémiologie semiology álnéven és , ,semiotie jelentéssel átkelt Angliába a csatornán, a semiotic az ellenkező irányba utazott és cikcakkban az Atlanti-óceánon keresztül érkezett vissza, hogy újraélessze a sémiotique-ot ,,sémiologie''jelentéssel. így Barthes fontos esszéje, az Éléments de sémiologie Angliában (és így Amerikában is elterjedve) Elements of Semiology c. jelent meg és most ez a terminus, a párizsi szellemi élet nyomásától újraerősödve, rendszeresen feltűnik az angol újságokban és folyóiratokban, valamint a legkülönbözőbb verbális és nem verbális művészetekről kiadott kötetek özönében, az építészettől kezdve a filmművészetekig. A brit angolba tehát — úgy tűnik — a semiology forma szilárdan beépült, míg az amerikai angolban a sémiotic(s) szóval folytatott versenyben alulmaradt; a franciában a sémiologie és a sémiotique riválisok, és hogy melyik kerül ki győztesen a versenyből, még kétséges. O A semiotic, semiotics és semiology, hogy csak a három legelterjedtebb rokon születésű angol formát említsük, még szűkebb értelemben sem, vagyis orvosi használatukat kizárva, nem cserélhetők fel egymással. Választása már eleve jelzi a vájtfiilű olvasónak, hogy a szerző a Locke—Peirce—Morns-tradíciót, a Mead-féle variációt, vagy Saussure gondolatainak és véleményének rendszerét követi-e. Bár ezek a szavak — ugyan nem szükségszerűen — ugyanarra a denotátumra vonatkoznak, igen különböző gondolati atmoszférát teremtenek. O Néhány tudós kifejezetten különválasztotta a semiotic és a semiology denotátumát. Ez volt Hjelmslev gyakorlata is, aki a következő formális meghatározásokat adta: a semiotic (dánul semiotik) — „hierarchia, amelynek bármely eleme feltételez egy, kölcsönös viszony által meghatározott osztályokra való további felosztást, úgy, hogy ezen osztályok bármelyike kölcsönös mutáció által meghatározott származékokra bontható"; és a semiology (dánul semiologi) — „metaszemiotika, amelynek tárgy szemiotikája nem tudományos szemiotika". Hjelmslev ezenkívül használta — bár esetlegesen és nem szabályszerűen -— a semiotics szót is, és ő vezette be, formálissá téve, a metasemiotic („tárgy-szemiotika") és a metasemiology fogalmakat. Buzgó követői megpróbálták állandósítani a szakadást: „Az önálló tudományról, amit keresünk, kiderül, hogy ez inkább egy immanens szemiológiá — vagyis az a tudomány, amely a semiotics (sic!) jelenségeit, vagy az általában vett jelrendszereket tanulmányozza". O A sepiiotic pe-

243

SZEMA d.ig jelrendszert jelent. A franciában a sémiotique és a sémiologie denotátumait sokféleképpen megkülönböztetik egymástól, pl. Kristeva és Mounin, aki mint már említettük, ellenzi az „általános szemiológia" megjelölését a sémiotique terminussal, bár mintha elégedett lenne, ha a szó használa át leszűkítenék „a közelebbről nem nyelvi kommunikáció rendszerének jelölésére: az új jelek egy szemiotikát alkotnak, a festészet talán egy másikat stb." Az olasz nyelvben az eddig írt legérdekesebb jeltudományi szöveggyűjtemény írója, U. Eco élesen elválasztja egymástól a semiologia és a semiotiche jelentéseket, bár nem a meglévő használat alapján, hanem — úgymond — éx cathedra, azért, hogy hagyományt — kérdés, hogy ez mennyire lesz életképes teremtsen és elébevágjon a jövő vitáinak. O írod.: J . H. Lambert: Neues Organon, 2. köt., Semiotik oder Lehre von der Bezeiehnung der Gedanken und Dinge (1764); R. Kleinpaul: Sprache ohne Worte (1888); G. Weltring: Das Semeion in der aristoteiischen, stoischen, epikureisehen und skeptischen Philosophie (1910); H. Hermes: Semiotik (1938); R. Carnap: Introduction to Semantics (1942); A. W. Read: An Account of the Word „Semantic" (Word. 1948); L. Hjelmslev: Prolegomena to a Theory of Language (1953); R. T. Aaron: -John Loeke (1955); J . Locke: Értekezés az emberi értelemről (1964); Approaches to Semiotics (1964—); Ch. S. Peirce: Collected Papers (1965—1966); F. de Saussure: Bevezetés az általános nyelvészetbe (1967); P. Róbert: Dictionnaire alphabétique et analogíque de la langue francaise (1967): N. Kretzmann: Semantics, History of (Encyclopedia of Philosophy, 7. köt., 1967); L. 0 . Reznikow: Erk enntnistheoretisehe Fragen der Semiotik (1968); U. Eco: La s t r u t t u r a assente (1968); G. Mounin: Introduetion á la sémiotique (1970); Ch. W. Morris: Writings on the General Theory of Signs (1971); E, Meletinsky—D. Segal: Structuralism and Semiotics in the USSR (Diogenes, 1971); Voigt VT.: Bevezetés a szemiotikába (1977); Th. A. Sebeok: A jelek sokrétű azonossága— a jeltudomány nevének kialakulása (Kultúra és szemiotika, 1981); K. Eimermaeher (szerk.): Semiotica Sovietica ( 1 - 2 . köt., München, 1986). Thomas A. Sebeok O A mai nemzetközi szemiotika keretei az utóbbi negyed évszázadban alakultak ki. Több nemzetközi konferencia után 1969ben Párizsban alakult meg a nemzetközi szemiotikai társaság (International Associ-

ation for Semiotic Studies), amelynek nemzetközi folyóirata, a Semiotica ma a legszélesebb körű szemiotikai témájú publikációs fórum. A nemzetközi társaság eddig a következő nemzetközi kongresszusokat szervezte: 1974 Milano, 1979 Bécs, 1984 Palermo, 1989 Barcelona és Perpignan; most szervezik az 1994-es kongresszust Berkeley (California) helyszínnel. A nemzetközi szervezetekben a magyarok kezdettől fogva tevékeny részt vállaltak, mindmáig sok nemzetközi rendezvényt szerveztek. 1968-tól kezdődött meg a hazai szemiotika megszervezése, akadémiai bizottsággal, kiadványsorozattal, 1990 óta a Magyar Szemiotikai Társaság keretében. O Jelenleg világszerte igen élénk a szemiotikai kutatás. Különösen sokrétű az Egyesült Államokban és Kanadában. Az amerikai kontinensen ezeken kívül Mexikó, Brazília, Argentína és más országok is önálló kutatási programot alakítottak ki. Afrikában (több kísérlet ellenére) csak a rokon tudományok keretében vált elfogadottá. Ausztrália, Új-Zéland egyes kérdésekben használja e módszert. Ázsiában az indiai, japán, újabban a kínai és természetesen az izraeli szemiotika a legjelentősebb. Európában szinte minden országban megjelent, az alkalmazott módszerek, népszerűségük, a kutatás keretei azonban időről időre változtak. O Az északeurópai országokban a finn és dán kutatások a legfejlettebbek. A Szovjetunióban kibontakozott iskolák (leningrád—moszkvai, tartui, kaukázusi stb.) ma is folytatódnak. A lengyel szemiotika előzményei a múlt századra, megszerveződése az utóbbi három évtizedre datálható. Régebben a cseh és szlovák kutatások is jelentősek voltak. Most éledt újra a hatvanas években élénk román, valamint a többször kezdeményezett bolgár szemiotika. A német szemiotika ma talán a legfontosabb Európában, ide értve a korábbi NDK (zömmel nyelvészeti és logikai jellegű) szemiotikáját is. Most önállósodik az osztrák társadalomszemiotika. Több központja is van az olasz kutatásoknak (az urbinói szemiotikai intézet, U. Eco és köre, a palermói szemiotikusok stb.). Hullámzó az ibériai szemiotikusok érdeklődése. A hatvanas években vezető szerepe volt sok francia, kutatónak (R. Barthes, J . Kristeva, T. Todorov, A. J, tíreimas), ezek az iskolák elváltak egymástól, közülük némelyik (J. Lacan, Cl. Lévi-Strauss stb.) módszere igazából csak közel jutott a szemiotikához. Ö Tematikusan igen sokrétű a jeltudomány. Foglalkozik a kommunikációval, az állatok viselkedésével, a betegségek tünettanával, egy-egy közösségre jel-

244

SZEMA lemző jelekkel (ide értve a címereket, zászlókat, tetoválást, névadást, temetkezést stb.). Különösen jellemző a nyelv ilyen felfogása, filozófiai és ismeretelméleti jelentések vizsgálata. A művészettudományban a stílusok és jelentések kutatása mellett az —>ikonológia áll különösen közel a szemiotikához. A zene és a tánc esetében az egyes művek jelentését próbálják így megragadni. A vallások, szokások ilyen jellegű vizsgálata viszont inkább még csak a rokon tudományok keretében fogalmazódott meg. A nyelvészeti kutatások a szövegek jelentését, felépítésük többszörös rétegződését vizsgálták, az újabban —»szövegszemiotika néven ismert kutatási terület a szövegek „teljes" bonyolultságának felismerését segítheti elő. Az ehhez közel álló területek közül a logika és filozófia egyaránt foglalkozott a kijelentések (következésképpen az irodalmi művek, egész nyelvi szövegek) állításainak összefüggő, de mégse valóságos realitásával. Ez a lehetséges világok elmélete, egy olyan szöveg univerzum sajátszerűségének vizsgálata, amely az irodalmi művön belül érvényes, noha voltaképpen nem létezik. A kultúraszemiotikai megközelítés (pl. J . Lotraan műveiben) az irodalmi műveket az egész kultúrák fontos jelviszonyainak kifejeződéseként értelmezi. Vizsgálja például azt. hogyan jelennek meg társadalmi jelviszonyok a művekben (nemcsak a jelvények, rangok, öltözet, hanem az olyan formák is, mint a párbaj, a szerencsejátékok, az udvarlás, az utazás — vagyis igen sok irodalmi alkotás mozgatói). Igen sokszor a befogadás szemiotikai vizsgálatára került sor, főként sorozatszerűen felfogható alkotások esetében (mesék, csodás történetek, a korai novellák, népszerű színdarabok, a „regény" előzményei, a német fantasztikus —romantikus történetek, a detektívregény, a képregény). Az ilyen vizsgálatok érzékeltethetik az előadási technika fontosságát (filmszemiotika, színházszemiotika). O Az egyes művek elemzésekor igen sokféle módon lehet jeltudományi szempontokat is alkalmazni. Vonatkozhat ez a művek értelmezésére (R. Barthes), műfaji sajátosságaik kimutatására (pl. J. Kristeva, T. Todorov), vagv éppen a műalkotásokban megnyilvánuló kulturális és társadalmi értékek, nézetek feltárására (U. Eco, -I. Lotman). Ez utóbbi megoldáshoz közel áll archaikus (pl. mitologikus vagy folklór* jellegű) szövegek értelmezése, amelyekhez legtöbbször előzetes fokozatként e szövegek összehasonlító kutatások révén történő „kiegészítése", rekonstrukciója vagy tipologizálása is hozzátartozik. Hálás feladata

az irodalomszemiotikai kutatásoknak az ún. intertextualitás vizsgálata (amikor egy szöveg másik szövegben, vagy akár másik művészet keretében jelenik meg: pl. fordítás, színházi vagy filmre való adaptáció stb.). Gyakorlati feladatokat vizsgáltak a fordításszemiotika első képviselői. Még az állatok viselkedésének kutatása is tartalmaz esztétikai és poétikai következményeket: „a művészet előzményei" témakörben az emberi zene, tánc (sőt építészet, festészet stb.) előzményeiként is felfogható formákat vizsgálják (pl. a madárdal formai és funkcionális szempontból felfogható a szokásköltészet homológ — ám nem analóg — előzményének). Az irodalmi művek másodlagos felhasználása (pl. reklám, idézet, adaptáció) gyakran éppen a jelviszonyok megváltoztatását jelenti. O Sok olyan kutatási irányzat képviselői, amelyek közel álltak a jeltudományi felfogáshoz, előzményként vagy akár szemiotikai vizsgálatként ilyen keretben említődnek meg (csak bizonyos fokig jogosultan). Ilyen V. Ja. Propp vagy Je. M. Meletyinszkij mese- és mítoszértelmezése, Cl. Lévi-Strauss etnológiája. V. V. Ivanov és V. N. Toporov rituális szövegelemzése. O Noha igazán sok irodalmi művet vizsgáltak szemiotikai szempontból, sőt ezek tanulmányozásának tanulságait általános szemiotikai eredményként is bemutatták, mindmáig nem állították öszsze az ilyen szempontú irodalomelmélet pontos rendszerét. Ennek tüzetes bemutatása helyett csak a főbb témákat sorolhatjuk fel. O A) Az emberi viselkedés és a kultúra jelviszonyainak megjelenése az irodalmi művekben. Ide tartozik például a nő —férfi, ünnepnap—hétköznap, mi—ők, jelen—múlt vagy jövő típusú megkülönböztetések jelszerű megjelenítése az irodalmi művekben. O /. Ebben a keretben jelenik meg a kommunikáció formáinak és sa játosságainak irodalmi felhasználása. Egy-egv szó, kifejezés, dialektus vagy szociolektus jelentéssel bír az irodalmi művekben. A megfogalmazás módja (leírás, párbeszéd, belső monológ), a kommunikációs rendszer (szóbeliség, levél, könyv) is lehet jelviszonyt kifejező. O 2. Ezzel szorosan összefügg az irodalmi alkotások ábrázolásmódjának jelszerűsége. Egyes műfajok, történeti stílusok sajátos jelrendszerekként is értelmezhetők: pl. a barokk, a romantika, a realizmus, az avantgarde egészen másként jelszerű irodalmi műveket hoz létre. Más a krónika, történeti monda, történelmi regény, mese. anekdota, példázat esetében a szöveg jelszerűsége. Mindegyik utal a valóságra. ám másképpen. O B) Az egyes mű-

245

SZEMA vek és műfajok más-más jelviszonyt képviselnek. Az allegória, a —• szimbolizmus keretében ez nyilvánvaló, ám minden más irodalmi jelenség is jellé válhat. Egyes műfajok, formai megoldások (komédia, szonett, irodalmi mese) mintegy automatikusan jelszerűek. Az írók újításai rendszerint a jelviszonyok megújítását is jelentik, s műveik mintegy viselkedési jelként (vagyis az irodalmi szövegen kívül) is hatnak (Goethe Wertherje az öngyilkosok, 0 . Wilde művei az erkölcsi normákat felrúgó dandy rétegét „jelölték", a szocialista realizmus alkotásai az egész nép nevében szólaltak meg). Ezt az irodalmi jelviszonyt voltaképpen a társadalomtörténet és a művelődéstörténet (gyakran a vallástörténet) keretében lehet igazán megérteni. Jól láthatjuk ezt pl. a keresztény irodalom kialakulásakor, az ún. karneváli kultúra (M. Bahtyin fogalma) vagy éppen a (neoplatonista) reneszánsz bölcselkedő irodalom esetében. Az ilyen összefüggéseket azonban az irodalomszemiotika eddig nem tárta fel kellő pontossággal. O C) A megjelenítésnek és előadásnak megvan a maga jelvilága. A színdarabok, a film és televíziós játékok, képregények stb. esetében ez magától értetődő. A díszletek, maszkok, maga a színház épülete, a színészek megléte leginkább jelként értelmezhető. Ez a jelszerűség két irányban hat: az író megfogalmaz egy mondanivalót, ezt társadalmi közegbe helyezi — majd ez a mű modellként szolgál a közönség számára is. A népszínmű kevesebbet merít a népszokásokból, mint amennyire ezt maga befolyásolja. A kabaré nemcsak felhasználja a vicceket, hanem terjeszti is ezeket. Az indiánregény vagy a cowboyirodalom alkotásai olyannyira stilizálják a bemutatott „indiánokat" és vadnyugati hősöket, hogy az ábrázolás egyértelműen jelszerűnek (és nem többnek) nevezhető. O Ugyanilyen a jelviszony a más nyelvre fordított művekben is: pl. a japán vagy kínai irodalmi alkotások fordításai elsősorban jelként hatnak. O írod.: U. Eco: Appunti per una semiologia delle communicazioni visivi (1967; javított változata: La struttura assente, 1968; az átdolgozott fordításokat figyelembe vevő új olasz szöveg: Le forme del contenuto, 1971; az egyeztetett angol fordításból viszszaállított új olasz összegezés: Trattato di semiotica generale, 1979); M. Bense: Semiotik. Allgemeine Theorie der Zeichen (1967); Júlia Kristeva: Szémeiótiké. Recherches pour sémanalyse (1969); uő: Le texte du román (1970); A. J . Greimas: Essais de sémiotique poétique (1972); W. A. Koch: Strukturelle Texanalyse (1972); M. Bense

—E. Walther: Wörterbuch der Semiotik (1973); C. Chabrol: Sémiotique narrative et textuelle (1973); J . M. Lotman: Szöveg, modell, típus (1973); A. Rey: Théories du signe et du sens (1—2. köt.', 1973—1976); A. Eschbach: Zeichen—Text—Bedeutung (1974); Hoppál M.—Szekfű A.: A mozgókép szemiotikája (1974); S. E. Larsen: Litterser semiologi (1975); Szépe Gy.—Horányi Ö.: A jel tudománya (1975); Voigt V. —Szépe Gy.—Szerdahelyi I.: Jel és közösség (1975); R. Barthes: Válogatott írások (1976); U. Eco: A nyitott mű (1976); A. Eschbach—W. Rader: Semiotik-Bibliographie I. (1976); V. V. Ivanov: Ocserki po isztorii szemiotyiki v SzSzSzR (1976); Th. A. Sebeok: Contributions to the Doctrine of Signs (1976); Józsa P.: A társadalom jelei (1977); J u . M. Lotman: Filmszemiotika és filmesztétika (1977); T. Todorov: Théories du symbole (1977); Voigt V.: Bevezetés a szemiotikába (1977); J . J . Barabas (szerk.): Szemiotika és művészet (1979); S. Chatman —U. Eco—J.-M. Klinkenberg: A Semiotic Landscape (1979); A. J . Greimas—J. Courtés: Dictionnaire raisonné de la théorie du langage (1—2. köt., 1979—1984); A. Helbo: Le champ sémiotique (1979); Murvai O.: Irodalomszemiotikai tanulmányok (1979); Th. A. Sebeok: The Sign and Its Masters (1979); G. Frege: Logika, szemantika (1980); Józsa P.: Lévi-Strauss, strukturalizmus, szemiotika (1980); C. Segre: Literarische Semiotik (1980); A. Eschbach—W. Rader: Literatursemiotik (1980); Gráfik I. —Voigt V.: Kultúra és szemiotika (1981); M. Krampen—K. Oehler—R. Posner—Th. von Uexküll: Die Welt als Zeichen. Klassiker der modernen Semiotik (1981); T. Borbé: Semiotics Unfolding (1983); Th. A. Sebeok: A művészet előzményei (1983); U. Eco: Semiotics and the Philosophy of Language (1984); V. Ivanov: Nyelv, mítosz, kultúra (1984); B. Uszpenszkij; A kompozíció poétikája (1984); Bernáth A.—Csúri K.: Az egyszerű formák szemiotikája (1985); Th. A. Sebeok: Encyclopedic Dictionary of Semiotics (1986); V. V. Ivanov: Páros és páratlan (1986): W. A. Koch: Evolutionáre Kultursemiotik (1986); Th. A. Sebeok—J. Umiker-Sebeok: The Semiotic Sphere (1986); The Semiotic Web (1986—); G. Manetti: Le teorie del segno neH'antichitá classica (1987); M. Herzfeld—Lucio Melazzo: Semiotic Theory and Practice (I—II, 1988); Th. A. Sebeok—J. Umiker-Sebeok: Ismeri a módszeremet? (1990); V. Voigt: Szemiotikai kultúra — a kultúra szemiotikája (1990); B. A. Uspenskij: Semiotik der Geschichte (1991); Petőfi S. J.—Békési Im-

246

SZEMA re: Szemiotikai szövegtan (1991); Th. A. Sebeok: Semiotics in the United States (1991); G. Deladalle: Signs of Humanity (1992); R. Posner: Semiotics. A Handbook of the Sign-Theoretic Foundations of Natúré and Culture — Semiotik. Ein Handbuch zu den zeichentheoretischen Grundlagen von Natúr und Kultur (1993). Voigt Vilmos szemiotikai szövegtan: -> szövegelmélet szemiózis kontempláció Szémónidész; Szimónidész (névváltozat); Sémonidés; Simónidés (tudományos átírás); Semonides, Simonides (latinos átírás); (Szamosz, i. e. 7. sz. 2. fele—Amorgosz, i. e. 7. sz. vége): görög költő. Szamoszban szület e t t és egy gyarmatos kirajzást vezetett Amorgoszba (innen gyakori Amorgiosz mellékneve). Szamosz történetét disztichonokban írta meg, de a ->íSlZ'ue£a-lexikon tanúsága szerint főként iamboszokat és elégiákat írt. Szuverén egyéniség: független tudott maradni a nagy elődöktől, Hésziodosztól és Arkhilokhosztól. Iamboszainak hangulata többnyire nyugtalan, elégiáiban inkább pesszimista világlátás uralkodik: minden emberi értéket tagad. A híres Asz251

SZEMA szony-jambushan (Fr. 7 D) a nők tíz típusát különbözteti meg, hasonlóságot vonva köztük és az állatok, valamint az elemek között. Állatmeséinek típusai emberi karaktereket formáznak, bennük érződik leginkább Hésziodosz hatása, de főként népköltészeti hagyományokra támaszkodik. O írod.: W. Marg: Der Charaeter in der Sprache der frühgriechischen Dichtung (1938): A. Lesky: Geschichte der grieehischen Literatur (1957). Szepes Erika Szémosz; Sémos; (Délosz, i. e. 3. sz. vége): görög földrajzi író, tengeri utazó. Valószínűleg az i. e. 3. sz. végén indult tengeri útjára Déloszból, ahol hozzátartozói fontos tisztségeket viseltek. Athénaiosz idézetek sorát adja Déliasz vagy Déliaka (' Délosz ról') c. munkájából, amely 8 könyvre (-+liber) oszlott. A mű szerkezete eléggé homályos, a töredékek mégis a témák sokoldalúságát mutatják (ünnepi szokások, ezek okai. ünnepi adományok, szomszédos szigetek élete stb.). Peri paianón ('A kultikus dalokról ) c. munkájából is maradtak fenn értékes töredékek, amelyek bizonyos népi alakoskodások maszkjait, kosztümjeit ismertetik. A szerző Peri Paru ('Pároszról'), Peri Pergamu ('Pergarnonról'), valamint a Periodoi ('Körutazások') c. 2 könyvben írt munkái teljesen elvesztek. Stílusa, munkamódszere tárgyilagos és megbízható. O Kiad.: F. Jacoby: FGrHist (396). O írod.: K. Jacoby: Semos (RE, 2. sorozat. 2. köt., 1923, 1357—1359. hasáb). Gesztesi Enikő Szemplinska-Sobolewska [semplmyszkaszobokvszka], Elzbieta (Varsó, 1910. ápr. 29.—): lengyel költőnő és írónő. Jogot tanult a Varsói Egyetemen. A 2. világháború alatt Lembergben és a SZU-ban volt. 1946ban a luxemburgi lengyel nagykövetségen dolgozott. 1962-ig Nyugaton élt. O Nyomorúságos környezetben játszódó korai regényeiben közel áll a naturalizmus hoz, e műveiben erős a társadalomkritika: Narodziny czlowieka ('Az ember születése', 1932). Ilyen a Zrosty ('Összeforradások') c. ciklus is: Potrójny slad ('Háromszoros nyom', 1938); Kochankowie z Warszaivy ('Varsói szeretők', 1939). A Warszawa w ogniu ('Varsó tűzben', 1946) c. dokumentumregény a háborúról szól. O Korai költészete az antiurbánus lázadást szólaltatja meg. társadalmi radikalizmusa a proletár költőkkel, poétikája a szkamandritákkai és az expresszionizmussal rokon: Wiersze ('Versek', 1933); Krzyz Warszawy ('Varsó keresztje'. 1946). Későbbi verseiben eltávolodik a szociologizmustól, a gyermekkor és

a háború képei a létezés fenyegetettségét érzékeltetik: Notatki zpodrózy ('Úti jegyzetek". 1968). O Egyéb művei: Powrót z daleka ("Visszatérés a távolból', elb.-ek, 1963); Potrójny slad ('Hármas nyom', reg., 1981). Pálfalvi Lajos szemrím; eye rhyme ríme pour l'oeil hangrímme\ ellentétben) a ->rímhívó és a —>felelő rím csak írásképét tekintve egybev á g ó - h a s o n l ó , hangzásban azonban különböznek. Főként az angol és a francia költészetben használatosak. Nevezetes példájuk VV. Blake A tigris c. költeményének 3 —4. sora: mely örök kéz szabta rád rettentő színimetriád í (ford.: Szabó T .),

melyben az eredeti szöveg nmei eye (áj) — symmetn/ (szimetri) az ejtésben nem is hasonlítanak: What irmiKirtal hand or eye Oould frame thy fearful symmetry?

O Az aktuális irodalmi nyelvben szemrímként ható rímszavaktól megkülönböztetendők a —>történelmi rímek, amelyek a nyelvfejlődés korábbi szakaszában hangzásban is egybecsengtek, valamint a ->tájnyelvi rímek, amelyek valamely tájnyelv ejtésében hangrímek. O A francia verselésben (lévén a franciában minden szóvég hangsúlyos) egyszavas -*nőrímek csak olyan módon lehetségesek, hogy a szavak írásképében élő, de ma már ki nem ejtett „ n é m a " e-ket beleszámítják a rímbe; az egyszavas francia nőrímek ennek megfelelően mind ,,fél-szemnmek". O A klasszikus kínai verselésben — mutatis mntandis —- minden rím szemrím; a fogalomírás jegyeinek (nagy valószínűséggel már eredetileg sem egységes) ejtése az évszázadok során feledésbe merült, s hogy melyek rímelhettek egymásra, ezt rímszótárak írták elő. A török —>aruz vezmben is jórészt szemrímek voltak a török és arab hangrendszer különbségei miatt az arab írással írt költemények rímei. O 2. az olasz verstanban a hangsúlyáthelyezés licenciájával (-+diasztolé, szisztolé) képzett rímeket nevezik szemrímeknek (rima all'occhio). (->íráskép, rím) O írod.: H. C. Wyld: Studies in English Rhymes from Surrey to Popé (1923); Csongor B.: Kínai műfordításainkról ÍFK, 1960); M. K. Hamrajev: Osznovi tyurkszkovo sztyihoszlozsenvija (1963); V. Zsirmunszkij: Tyeorija sztyiha (1975); Szepes Erika--Szerdahelyi 1.: Verstan (1981). Szerdahelyi István 252

SZÉNA Szemuha, Vaszil Szjarhejevies (Jaszenyec, 1936. jan. 18.—): belorusz fordító. 1959-ben végezte el a Moszkvai Egyetemet. Ezután a Litaratura i masztcictva c. folyóirat munkatársa volt. 1972-től a Masztackaja litaratura c. újság szerkesztője. O 1958tól jelennek meg fordításai. Német és lengyel írók munkáit fordítja belorusz nyelvre, például 1976-ban Goethe Faustját, 1982ben Rilke 55 szonettből álló Szonettek Orpheuszhoz c. művét. Lefordította K. Marx, A. Mickiewicz és F. Fühmann fontosabb műveit. Fordításai önálló kötetben 1986ban jelentek meg: Prijdzi, sztvaralni duh ( Jöjj el, alkotó szellem'). A J . Kolasz nevét viselő Belorusz Színháznak 1968-ban átdolgozta F. Schiller Stuart Mária c. történelmi drámáját. Téren Gyöngyi

ad. 1952—1956); History of Bengáli Literature (ua., rövidítve, angolul, 1960); Comparative Grammar of Middle Indo-Aryan ('A közép-ind nyel vek összehasonlító nyelvtana', 1960); Etymological Dictionary of Bengáli (1000—1800 A. D.) ('Bengáli etimológiai szótár', 1971); Origin and Development of the Rama Legend ('A Rama-monda eredete és fejlődése', 1977). Vekerdi József

Szén, Dínéscsandra; Sen, Dineshehandra (átírásváltozat); (1866—1939): bengáli író, irodalomtörténész. A kalkuttai egyetemen tanított, a korai és középkori bengáli irodalom szakértője volt. Számos novellát is írt. O Főbb művei: History of Bengáli Literature ('A bengáli irodalom története', tan., 1911); The Vaisnava Literature of Mediaeval Bengal ('Bengál középkori vaisnava irodalma', tan., 1917); Eastern Bengal Ballads ('Keleti-bengáli balladák', 4 köt., szövegkiadás, 1923). Négyesi Mária,

Szénapati (17. sz.): hindi (India) költő. A -*ríti irányzatát követte, kavitta (->hindi verselés) versformában írt. Versgyűjteménye a Kavittaratnákár ("A kavitta óceánja', 1649), melynek témája az évsszakok, a szerelem ábrázolása. Nyelve a bradzs dialektus. Négyesi Mária

Szén, Nabíncsandra: N. Sen (átírásváltozat); (1846—1909): bengáli (India) költő. Köztisztviselőként dolgozott. O Elbeszélő költeményeket irt Byron és W. Scott modorában. Főműve, a Palásir juddha ('A plassey-i csata', 1875), az 1757. évi ütközetről szól, amellyel az angolok meghódították Indiát. Szén a tragédiát a bengáli fejedelmek széthúzásával magvarázza. O Buddháról (1895), Krisztusról (1891) és Csaitanjáról (1909) verses életrajzot írt, Krisnáról pedig trilógiát. Műveivel a hinduizmus erkölcsi megújulását igyekezett elősegíteni, mert ebben látta India egységének és függetlenségének zálogát. O A maga korában népszerű romantikus költő volt. O írod.: S. Sen: History of Bengáli Literature (1960); I). Zvabitel: Bengáli Literature (1976). Vekerdi József Szén, Szukumár; Sukumar Sen (átírásváltozat); (Kalkutta, 1900. jan. ): bengáli (India) irodalomtörténész. A kalkuttai egyetemen az indiai nyelvészeti tanszék vezetője volt. O Főbb művei: .4 History of Brajabuli Literature ('A bradzsabuli irodalom története', 1935); Bángélá száhitjár itihász ('A bengáli irodalom története', 3. ki-

Szénanájaka, G. B.; G. B. Senanayaka (átírásváltozat); (20. sz.): szingaléz (ceyloni) író. M. Vikramaszinghe után a legnépszerűbb novellista. Elbeszéléseinek szereplői leggyakrabban a colom hói középosztály tagjai. O Elb.-kötetei: Paligenéma (ua., é. n.); Duppatun netilókaja (ua., 1945). Vekerdi József

Szénápati, Fakírmóhan; F. Senapati (átírásváltozat); (1843—1918): orijá (India) író, költő. A modern orijá irodalom atyja. Árva gyermek volt; szegénysége miatt a falusi elemi iskolát sem tudta befejezni, kikötői alkalmi munkákból élt. Rendkívüli tehetségével tanítóvá, majd magas rangú állami tisztviselővé küzdötte fel magát. O 0 szervezte az első orijá nyomdát és kiadót, s az első orijá tankönyveket is ő írta. Az orijának önálló nyelvként való elismertetésében -— .1. Beames angol nyelvész mellett — döntő érdeme volt. Elbeszélései (1868-tól kezdődően) nemcsak a modern orijá prózát indították el, hanem összindiai viszonylatban is az első novellák között voltak. Novelláiban, s főként regényeiben az egyszerű nép (elsősorban a falusiak) életét rajzolta, fél évszázaddal a legismertebb indiai realista író, a hindi Prémcsand előtt. Szénápati volt az orijá irodalom egyik legnagyobb plebejus írója. Az írásait átható melegség és humor különbözteti meg a későbbi indiai realista-naturalista próza sivárságától. Mint költő is jelentős volt: balladákat, himnuszokat, szatírákat, Buddháról eposzt írt; lefordította a Rámájánál és a Mahábhúratát, elkészítette az upanisadok verses fordítását is (1905). O Cshamáná áthaguntha (1901: Csikós A., Lótusz és sakál, 1988) c. írásában egy nincstelen árvából adóbehajtóvá lett gazdag uzsorás csellel templomépítésre vesz rá egy falusi ta-

253

SZÉNA sem maradt ki életművéből; Metaliszti ('Fémmunkások', reg., 1932); Na Batijevij hori ('Batijev hegyén', elb.-ek, 1960). O Gyermekeknek is írt néhány mesét és elbeszélést. Költőként és színdarabíróként is ismert, de kevésbé jelentős. O Gyűjt, kiad.: Vibrani tvori 1—2. ('Válogatott művek'. 1 —2. köt,, 1971); Tvori 1—2. ('Művei', 1—2. köt., 1981). O Magyarul: 1 elb. (Radó Gy., Ukrán elbeszélők, anto., 1971). O Irod.:V. Sz. Brjuhoveckij: Ivan Szencsenko (1981). Hamberger Judit

kács házaspárt, hogy azok eladósodjanak, így ő földjüket megkaparinthassa; az aszszony az uzsorás küszöbén önkéntes éhhalált hal, férje pedig megőrül. Az uzsorás végül börtönbe kerül, s vagyonából kiforgatva, szegényen hal meg. A Prájascsitta ('Vezeklés', 1915), a modern angol neveltetésű ifjú tragikus összeütközése a hagyományos renddel. A 18. sz.-i marátha támadásidején játszódik Lacshámá (ua., 1914) c. történeti regénye, melynek főhőse bosszút áll meggyilkolt családjáért. Atmacsarita (ua., é. n.) c. kiadott önéletrajza kiemelkedik a műfaj indiai darabjai közül. O Gyűjt, kiad.: Galpa-szvalpa ('Néhány elbeszélés', posztumusz). O Fő művei még: Puspamálá ('Virágfüzér', versek, 1894); Mámú ('Nagybácsi', reg., 1913); Púdzsá phula ('Áldozati virágok', versek, 1916). O írod.: Priyaranjan Sen: Modern Oriya Literature (1947); M. Mansinha: History of Oriya Literature (1962). * Vekerdi József

szenega; szenennore: —• hjangga

Szenatovics, Okszana Pavlivna (Berezsani, 1941. jan. 2.—): ukrán költőnő, műfordítónő. Pedagóguscsaládban született. A lvovi műegyetem elvégzését (1962) követően mérnökként, majd kutatóintézeti munkatársként dolgozott. Morális—etikai töltésű költészetének középpontjában az alkotó, vívódó ember áll. Szláv nyelvekből fordít, gyermekverseket ír. A Szteblo ('Kocsány', 1968) c. verseskötetével debütált. O Főbb művei: Cservonyi leleki ('Fekete gólyák', gyermekversek, 1970); Diapazon veszni ('A tavasz hangjai', költ.-ek, 1979); Holubij holosz ('Égszínkék hang', költ.-ek, 1984). O Írod.: Antolohija ukrajinszkoji poeziji (6. köt., 1986); Ukrajinszka literatura v zahalno-szlavjanszkomu i szvitovomu literaturnomu konteksztyi (4. köt., 1991). Udvari István Szencsenko, Ivan Juhimovics (Nataline, 1901. febr. 12.—Kijev, 1975. nov. 9.): ukrán író. 1928-ban elvégezte a harkovi művelődési főiskolát, majd tanító, később újságíró volt. A Pluh és a VAPLITE írócsoporthoz tartozott. O 1921-ben kezdett publikálni. Első műveinek témája a falu és a város szocialista átalakulása volt (Jarema Kavun, ua., reg., 1923; Inzseneri, 'Mérnökök', reg., 1925; Parovij mlin, 'Gőzmalom', reg., 1926). A szövetkezetesítés ábrázolásakor különös figyelmet szentelt a szociális konfliktusoknak, a tudati és a lélektani változásoknak ( C servonohradszki portreti, 'Cservonohradi portrék', elb.-ek, 1930; Komuna, ua. elb.-ek, 1932; Csorna brama, 'Fekete kapu', reg., 1936). A munkástematika

Szenegál irodalma: a 196 ezer km 2 területű, kb. 6 millió lakosú (1985) Szenegál Köztársaság (République du Sénégal) az afrikai kontinens legnyugatibb részén fekvő, a frankofon övezethez tartozó soknemzetiségű ország. Népessége két nagyobb csoportra osztható: 1. a félbantu nyelvek atlanti csoportjához tartozik a diola, fülbe, szerer és volof nép; 2. a mande nyelveket képviseli a malinké és a szoninke etnikum. Történelmében az iszlám hatása a 17. sz.-tól követhető nyomon, de korai, főleg vallási irodalmából a 19. sz. közepéig szinte semmi sem maradt fönn. A francia terjeszkedés hatása a kultúrában a múlt század elejétől érezhető: az 1810—1820-as években megnyíltak az első egyházi iskolák (Saint Louis, Gorée), megjelentek a szerer és a volof nyelv szótárai, az első folklórgyűjtemények és folklorisztikai tanulmányok. O Kezdeti kísérletektől eltekintve a sajtó csak az 1940-es évektől tett szert nagyobb jelentőségre. Sorra alakultak a (nemegyszer rövid életű) irodalmi, művészeti folyóiratok, az Afrique Nouvelle (1947); a jelentős katolikus irodalmi-kulturális fórum, a Párizsban és Dakarban egyidejűleg megjelenő Présence Africaine (1947-től), mely fénykorában az A. Diop által képviselt —>négritude egyik legfontosabb szócsöve volt. A tíingo (1953-tól), a Traits d'Union (1954—57), a Conditions Humaines (1950-es évek), később a Le Sénégal Moderne, valamint a Revue Africaine Artistique et Littéraire adtak helyet irodalmi alkotásoknak. Kisebb helyi újságok mellett vezető szerepe van a L'Unité Africaine (1974), az Éthiopique (1975), a Daan Dole (1982), a Gástu, a Renoveau (1982), a Faragu (1981) c. folyóiratoknak. Szenegálban 1926 óta léteznek rádióadások, mai francia, angol, portugál, arab és további 6 helyi nyelven. Mindezen fórumoknak döntő szerep jutott az 1960-as évektől a diola, fülbe, szerer, volof, malinké és szoninke nyelv írásbeliségének formálódásában.

254

SZENT (—•fülbe irodalom, malinké irodalom, szerer irodalom, szonivke irodalom, volof irodalom) O A szenegáli szerzői szépirodalom kezdetei a 19. sz. közepéig nyúlnak vissza. Ekkor jelentkeztek lírai költeményeikkel az arab írást használó arab nyelven és a klasszikus arab irodalom műfaji sajátságait tiszteletben tartó költők: Madiakhaté Kala (1835 —1902), Amadou Bamba M'Backe (1850 —1927), Malik Sy (1855—1922) és mások. A többi, nagyszámú szenegáli író és költő, néhány szórványos anyanyelvi próbálkozástól eltekintve főként franciául alkotott. Első neves képviselőjük Massyla Diop (1886—1932), író, költő, újságíró és hivatalnok, B. Diop féltestvére. Egyetlen regényét: Le reprouvé, román d'une Sénégalaise ('A kitaszított, egy szenegáli asszony regénye', 1925) a szenegáli széppróza úttörő alkotásának tekintik. Versei folyóiratokban az 1920-as évek második felében jelentek meg. B. Diallo (1892—?) fülbe származású író, költő. Katonai szolgálata, európai évei eltávolították hazája kultúrájától. Force—Bonté ('Erő—jóság', 1926) c. regényében elismerte az európai kultúra felsőbbrendűségét, ezért honfitársai megalkuvónak tekintették, bírálták leírásai, jellemei néprajzi hiteltelenségét. Később „megtért", költői vallomásban fordult szülőföldjéhez (Mon M'Bala, 'Az én M'Balám') fülbe és francia nyelven. A. M. Diagne (1894—?) tanító, regényíró. Regényeiben (Un pays de pilleurs d'épaves, 'Hajótöröttek országa', 1919; Les trois volontés de Malic, 'Malié három kívánsága', 1920) az európai műveltség fölényét hirdeti saját kultúrájával szemben. Csiszolt nyelvezete hatással volt B. Diop korai munkáira. B. Diop (1906— ?), volof származású író, költő és diplomata. Párizsban L. S. Senghorrsd együtt alapította a L'étudiant Noir ('Fekete Diák') c. folyóiratot. 1937-ben tért haza, Les contes d'Amadou Koumba ('Amadou Koumba meséi', 1947) és Les nouveaux contes d'Amadou Koumba ('Amadou Koumba újabb meséi', 1958) c., kétkötetes folklórgyűjtésével elnyerte a Grand Prix Littéraire de l'Afrique Occidental Francais dijat. Utolsó mesekötetéért (Contes et lavanes, 'Mesék és lavanák', 1963) megkapta a Prix d'Afrique Nőire dijat. Verseskötetén (Leurres et lueurs, 'Ábrándok és látszatok', 1963) kívül számos antológiában és folyóiratban jelentek meg költeményei. Munkásságával sikeresen hidalta át az orális kultúra és az írott irodalom közötti szakadékot. L. S. Senghor (1906—), tanár, író, esszéista, költő, államférfi. Hazai iskoláinak elvégzését követően az első fekete-afrikaiként nyert mester fo-

kozatot a Sorbonne-on (1933). 1947-ben részt vett a Présence Africaine c. folyóirat alapításában, s A. Césaire és L. G. Damas társaságában a -»négritude mozgalom elindítója volt. Munkássága az 1950-es években nagy hatást gyakorolt a nyugat-afrikai irodalom fejlődésére. Ifjúkorától a politikai élet aktív részese, 1960-ban a Mali Államszövetség, s az önálló Szenegál elnöke volt. Kultúrpolitikai nézeteinek összefoglalása a Négritude, Arabisme et Francité ('Négerség, arabság és franciaság', 1967). Általános politikai törekvéseit legátfogóbban Nation et voie Africaine du Socialisme ('A nemzetté válás és a szocializmus útja Afrikában', 1961) c. nagylélegzetű munkájában fogalmazta meg. Tevékenységének elismeréseként 1983-ban az Académie francaise tagjává választották. O A. Sadji (1910— 1961) regényeiben a hagyományos és a modern afrikai életmód — nemegyszer áldozatokat követelő — összeütközését ábrázolja (Nini, mulátresse du Sénégal, 'Nini, a szenegáli mulatt lány', 1947; Maimuna: petite fille nőire, 'Maimuna, egy néger kislány', 1953). D. O. Socé (1911 -1973) első regényével (Karim, román sénégalais, 'Karim, szenegáli regény', 1935) Párizsban elnyerte a Grand Prix Littéraire des Ecrivains de la Mer et d'Outre-Mer irodalmi díjat. Mirages de Paris ('Párizs csodái', 1937) c. regényében az identitását kereső, európai műveltségű afrikai értelmiségi problémáival foglalkozik. Népköltési gyűjteményét, novelláit, politikai esszéit és beszédeit az 1950 —1960-as években publikálta, szerkesztette a Le phare du Sénégal és saját alapítású Bingo c. irodalmi folyóiratát. A szenegáli P.E.N. Club elnöke volt. O. Ba (1914—) fülbe származású autodidakta költő, folklórkutató és kultúrpolitikus; a szenegáli Institut Fondamental d'Afrique Nőire vezetője. Poémes peuls modernes ('Modern fülbe költemények', 1963) és Dialogue ou d'une rive á l'autre ('Párbeszéd avagy egyik partról a másikra', 1966) fülbe és francia nyelvű verseskötete, ill. francia nyelvű verseskötete, ill. francia nyelvű epigrammagyűjteménye képezi költői munkássága gerincét. í r t fülbe—francia szótárt, nyelvészeti tanulmányokat és a tukulör kultúrával foglalkozó etnológiai cikkeket is. M. Fali (1920—) Reliefs ('Domborművek', 1964) és La plaie ('A seb', 1967) c. írásával vált ismertté. Irodalomelméleti érdeme a ->négritude igényes kultúrtörténeti elemzése, túlhaladottságának bizonyítása. L. Niang (1923—) költő, legismertebb Négristique (1963) c. gyűjteményes kötete. S. Ousmane (1923—) író, filmrendező első 255

SZENT regényei (Le doeker noir, 'Fekete dokkmunkás', 1956; O pays, mon beau peuple! 1957: Erdődi J., Merénylet Szenegálban, 1958; Les bouts de bois de Dieu, 1960: Szíjgyártó L., Vajúdás, 1962) ifjúkori hányattatásain. munkásként szerzett tapasztalatain keresztül láttatják az afrikai ébredés kezdeteit, gondjait, ellentmondásait. Voltai'que ('A Voltai', 1962) c. elbeszéléskötete átmenetet képez új regényeihez. L'Harmattan ('A vihar') c. több kötetre tervezett regényciklusának csak első kötete készült el: Référendum ('Népszavazás', 1964). La nőire de. . . ('A fekete lány. . .') c. novellájából készült filmje 1967-ben a cannes-i filmfesztiválon nagydíjat nyert. Xala ('Tehetetlenség', 1973) c. regénye szociálisan a legérzékenyebb. D. M. Diop (1927- 1960), költő, tanár, élete nagy részét Franciaországban töltötte. Munkásságán erőteljesen érződik a —>négritude hatása. Legismertebb műve a Coups de pilon ('Dorongütések', 1956) c. verseskötet. L. Diakhaté (1928-- -), költő, drámaíró. Munkásságának csúcspontját az 1960-as években érte el. B. Diop Sarzan c. meséjéből azonos e. színdarabot írt (1955), melyben a volof folklór elemeit dolgozza fol. Verseskötetei: Primordiale du sixiéme jour ('A hatodik nap fontossága', 1963) és Temps de mémoire ('Az emlékezés ideje'. 1967) c. láttak napvilágot. S. H Kané (1928-- ), francia nyelven alkotó regényíró. L'aventure ambigué ('Kétértelmű kaland', 1961) e. érzelmes regénye a nyugati civilizáció és a muzulmán szellemiség konfliktusait eleveníti meg. Esszéi a L'Islam en Afrique nőire ("Az Iszlám FeketeAfrikában', 1961) és a Comine si nous étions donné rendez-vous ('Mintha találkát adtunk volna egymásnak', 1961) c. jelentek meg. I. Sow (1935—), fülbe származású költő. író, folklórkutató, nyelvész. A -*négritude elköttelezettje, Senghor követője. Stílusára jellemző a túlzott keresztény dagályosság leegyszerűsítésére irányuló törekvés: C'est simple ('Egyszerű ez'. 1964). Költeményeit Aureoles ('Dicsfények', 1961), Chants du crépuscule ('Alkonyi dalok', 1962) és Aubades ('Szerenádok', 1964) c. köteteiben a d t a ki. La femme ('Az aszszony') c. népköltési gyűjteményt, valamint fülbe legendás történeteket tett közzé (Chroniques et récits du Fouta Djalon, 'Futa Dzsallon-i mondák és történetek', 1968). A. Y. Diallo (1940--), fülbe és francia nyelven alkotó költő. Legismertebb anyanyelvén írt Levd'am ('Hazám', 1967) c. gyűjteménye. C.' S. A. Ndao (1933—), költő, drámaíró, tanár. D. Diop követője, tisztelője. Gyermekkorától érdeklődik a népköltészet

iránt. Drámáiban elegyíti a hazai folklór és az európai műveltség elemeit. Munkásságát Szenegál Irodalmi Díjával jutalmazták (1962). Le marabout ('A szent ember') c. drámáját 1961-ben bemutatták, de nyomtatásban nem jelent meg. L'exil d'Albouri ('Albouri száműzetése', 1967) c. drámája több afrikai országban színre került és elnyerte a Pan African Cultural Festival díját (1969). La déeision ('A döntés', 1972) c. színműve az amerikai feketék sorskérdéseivel foglalkozik. Kevésbé ismert színművei: Le fils d'Almany ('Almanv fia', 1973), La case de l'homme ("Az ember kunyhója', 1974). O írod.: J . F. Roger: Fables sénégalaises recuellies dans l'Uolof (1828); R. Lebel: Le mouvement intellectual indigéne (La critique littéraire, 1931, 3.); D~ P. Gamble: The Wolof of Senegambia (1957): T. Lonis: Les Diolas (1959); R. Piquion: Les „Trois Grands" de la négritude (1961); L. Kesteloot: Les écrivains noirs de langue francais: Naissance d'une littérature (1963); M. és S. Battestini: Birago Diop, écrivain sériégalais (1964): E. Milcent: Le Sénégal (1965): O. Silla: Persistance des castes dans la société wolof contemporaine (1966); A. C. Brench: Writing in French f'rom Senegal to Cameroon (1967); R. Mercier M. és S. Battestini: Cheikh Hamidou Kane (1967): J. Rous: Léopold Sédar Senghor (1968); J . L. Markovicz: Léopold Sédar Senghor and the politics of Negritude (1969); -1. Mbelolo ya Mpiku: Le román sénégalais de langue francaise: la période de formation (1920—1952) (1969): M. Kane: Birago Diop (1970): Ruth Finnegan: Oral Literature in Africa (1970); Keszthelyi T.: Az afrikai irodalom kialakulása és fejlődése napjainkig (1971); F. Michelman: The Reginnings of French-African Fiction (1971); J . Nantet: Panorama de la littérature nőire d'expression francai se (1972); J . J. Achiriga: La révolte des romanciers noirs de langue francaise (1973); N. D. Lahovszkaja: Poezija Zapadnoj Afriki (1975): R. Cornevin: Littératures d'Afrique nőire de langue francaise (1976); D. Cook: African Literature: a critical view (1977); -I. Chévrier: Littérature négre (1984). Kun Tibor—Füssi-Nagy Géza Szenessy, Mario (Nagybecskerek. 1930. szept. 14. -Pinneberg, Hamburg mellett. 1976. okt. II.): bánáti sváb származású prózaíró, irodalomtörténész, fordító. 1942 t á j t Szegedre került, itt német—szlavisztikai szakot végzett, és 1953-tól orosztanár volt. 1963-ban ösztöndíjjal az akkori NSZK-ba utazott, ahonnan nem tért visz-

256

SZENG sza. A tübingeni, majd a nyugat-berlini egyetemen működött. Német irodalomtörténeti kutatásai (Th. Mann stb.) mellett szépprózával is megpróbálkozott német nyelven; osztatlan siker koronázta önéletrajzi és kortörténeti hátterű, az 1942— 1956 közötti időszakot ábrázoló kisregényét: Verwandlungskünste ('Az átváltozás művészete', 1967). Paródia- és persziflázselemekkel tűzdelt prózája a továbbiakban kalandregényszerű keretekben fejlődött, pl. a kózép-európai üldöztetések koráról szóló Lauter falsche Pdsse ('Csupa hamis útlevél', 1971) c. regényben. Emigrációjában a magyar irodalom terén is alkotott, pl. előszót írt a,z Ungarn erzahlt ('Magyar elbeszélők') c. antológiához (1967), 1970-ben Dér^-monográfiát jelentetett meg, majd az ő fordításában látott napvilágot németül Konrád Gy. két műve: A látogató (Der Besucher) 1969-ben, és A városalapító ( Der Stadtgründer ) 1975-ben. O Egyéb főbb művei: Ottó der Akrobat ('Ottó, az akrobata', elb.-ek, 1969); Der Hutim Gras ('Kalap a fűben', reg., 1973); Der Hellseher ('A látnók', reg., 1974); In Paris mit Jim ('Jimmel Párizsban", elb.-ek, 1977). Komáromi Sándor Szenge, Dasdzevgín (Szelenga megye, Húsát járás, 1916—Ulánbátor, 1959. máj. 6.): mongol író. költő, drámaíró, műfordító, kritikus. Tanítóképzőt végzett Ulánbátorban, s még főiskolás korában jelent meg első verse. 1936-ban az állami művészeti tanács titkára volt. 1937—1943 között a Belügyminisztérium munkatársaként a hírhedt ,,zöld-sapkások" (a mongol csekisták) közé tartozott. 1943-tól a mongol írószövetség titkára; 1946—1951 közt a Gorkij Irodalmi Főiskola hallgatója volt Moszkvában. Hazájába visszatérve színházi dramaturgként és pártmunkásként dolgozott. O irt verses drámát Vne.n ('Igazság', 1956) c., agitációs műveket, fordította V. Hugót, Nazvm Hikmetet, szovjet költőket. Kétszer kapott állami díjat: először 1948-ban, a mongol japán háború idején játszódó Ajus (ua., 1947) c. kisregényéért, második alkalommal 1954-ben az Enh tajvni tagtá ('Békegalamb') és az Övgön partizánt jaria ('Az öreg partizán szavai') c. költeményeiért. Műveinek fő témája a háború, ennek kapcsán egyaránt írt békevágyáról és hazaszeretetéről, valamint a testvéri SZlJ-ról és a mongol kommunista pártról. Ez a kettősség igen jellemző Szengére. legtöbbször egy művön belül keveredik nála az értéktelen az értékessel, a sematizmus a valódi érzések ábrázolásával, szép nyelvi 17

fordulatokkal. Tgaz ez egyik fő művére is, az Eh oron ('Haza') c. versre, melynek megzenésített részlete egyébként hosszú ideig minden műsorkezdéskor felhangzott a mongol rádióban. O Gyűjt, kiad.: Tűver dzohiol ('Összegvűjtött művei', 1—3. köt., 1964—1978). O'Magyarul: 1 vers (Hegedűs G., Idegen mezőkön, 1961); 3 vers (Képes G., Szerdahelyi I., A mongol irodalom kistükre, 1965); 1 vers (Sipos Gy., Auróra, anto., 1967); 1 versrészlet (Lőrincz L. L., A gránát szíve, anto., 1982). O írod.: L. K. Geraszimovics: Lityeratura mongolszkoj narodnoj reszpubliki 1921 1964 godov (1965). Hajnal László Széngupta, Acsintjakumar; Achintyakumar Sengupta (átírásváltozat); (Noakhali, 1903. szept. 19.—?): bengáli (India) író. Közel száz műve jelent meg. Először az imagista-dekadens Kallói írócsoporthoz tartozott, később világnézete erősen jobbra tolódott. Regényei mellett életrajzi tanulmányokat is írt kortárs indiai filozófusokról. O Főbb művei: Bédé ('Csavargó', reg., 1928); Amávaszjá ('Újhold', versek, 1929); Bibáhér cséjé bar ('Több mint házasság', reg., 1931); Csásá bhusá ('Földművesek', elb.-ek, 1944); Khát, kar, kerasin ('Fa, szalma, petróleum', elb.-ek, 1945); Jají jadiják ('Menjen békével', reg., 1945). Vekerdi József

257

Széngupta, Jatíndranáth; Széngupta J a tíndramóhan (névváltozat); (Patilpara, 1887—1954); bengáli (Tndia) költő. Eredetileg mérnök volt. Első verseskötete 1923ban jelent meg Marícsiká ('Délibáb') c. A hagyományos dallamos verseléstől eltávolodva a modern költészet felé fordult. Hangvétele gyakran szatirikus. O Verseskötetei: Marusikhá ('Sivatagi tűz', 1927); Marumájá ('Sivatagi illúzió', 1930); Szájam ('Este', 1940); Trijámá ('Éjszaka', 1948); Nisántiká ("Az éjszaka vége', 1957). Negyesi Mária Széngupta, Naréscsandra; N. C. Sengupta (átírásváltozat); (Bogra, 1882. máj. 2.— 1964): bengáli író. A dakkai egyetemen adott elő jogot, majd a kalkuttai legfelső bíróságon dolgozott. A dakkai ún. „progresszív" irodalmi iskolának (R. Tagore ellenzékének) alapítója. Regényeiben (Subhá, 1920; Pápér csáp 'Bűnbélyeg', 1922) eleinte szexuális témákat fejtegetett meglehetősen elvont stílusban, később á t t é r t a szokásos realista regényírásra (Raktér rin 'Véradósság'; Sztríbhágjé 'Asszonyi sors'). Drámákat és elbeszéléseket is írt. O írod.:

SZENT S. Sen: History (1960).

of Bengáli Literature Vekerdi József

Szenji Szauvapong; Szakcsaj Bamrungpong (írói név); (1918—): thai író, kritikus és diplomata. A bangkoki egyetem jogi fakultásán szerzett diplomát s 1944-ben lépett diplomáciai szolgálatba. O Irodalmi munkásságát is ekkor kezdte. Elbeszélései nagy részében — mint például a Pone tale ('Tengeren túl') — és néhány regényében a különböző országokban teljesített diplomáciai szolgálat nyújtotta témákat aknázta ki. Legjelentősebb műve a Düjavol ('Az írás', 1957) c. regénye, amelyben Thaiföld társadalmi viszonyainak a háború utáni időszakban végbement felbomlását ábrázolta. O írod.: Ute Glockner: Literatursoziologische Untersuchungen des Thailándischen Romans im XX. Jahrhundert (1967). Bőgős László Szenkesszár; Szinkisszar; Szenkeszár (átírásváltozatok); Sinkissar (tudományos átírás); Szünaxarionra megy viszsza.) Ez a fordítás később egy hosszú folyamat eredményeképp lényeges átalakuláson ment keresztül, mindenekelőtt kibővült a speciális etióp, ún. nemzeti szentek életrajzával. A mű alig túlbecsülhető szerepet játszott és játszik az etióp egyház életében, valamint az etióp kultúrában, ugyanakkor az egyes szentek élettörténetének a történeti forrásértéke csekély. O Kiad.: Patrologia Orientális (1., 7., 9., 15., 24. köt.). O Angol ford.: E. A. W. Budge: The Book of the Saints of the Ethiopian Churc.h (1—4. köt., 1928). O írod.: E. Cerulli: La letteratura etiopica (Firenze—Milano, 19683 , 55 —56. o.). Ormm István szenki monogatari: -+gunki monogatari Szenkovszkij, Oszip (Julián) Ivanovics (valódi név); Báron fírambeusz (írói álnév);

(Vilenszki j., ma: Vilnius, 1800. márc. 31. —Szent-Pétervár, 1858. márc 4.): orosz író, újságíró, orientalista. Lengyel nemesi családból származott. 1819-ben végzett a vilnói egyetemen, ezután a Közel-Keleten, ill. Afrikában tett körutakat. Élményeiről útleírásaiban számolt be. Az orosz keletkutatás sokoldalú, nagy műveltségű megalapítója volt. Számos keleti nyelvet ismert. 1822-től 1847-ig a pétervári egyetem arab, perzsa és török tanszékének professzoraként tanított. 1830-ban Balamut c. lengyel nyelvű lapot indított. O Újságírói—szerkesztői pályafutását 1834-ben a Bibliotyeka dija cstyenyija c. folyóiratnál kezdte, Báron Brambeusz álnéven itt jelentette meg keleti témájú, ill. szatirikus és sajátos, tudományos-filozofikus elbeszéléseit, valamint tárcáit, cikkeit. Szépirodalmi alkotásainál azonban fontosabb és eredményesebb is volt szerkesztői tevékenysége, melynek során sikerült e lapot rendkívül népszerűvé és színvonalassá tennie. Emellett figyelemre méltóak irodalomkritikai cikkei, melyekben felismerte Puskin és Gribojedov műveinek tényleges jelentőségét az orosz irodalomban. 1841-ben a Szin otyecsesztva c. folyóiratot szerkesztette, 1856—1858 között ugyanitt külön rovatba publikálta írásait. O Főbb művei: Otrivki iz putyesesztvija po Jegiptu, Nubii i Verhnyej Efiopii ('Részletek az Egyiptomban, Núbiában és FelsőEtiópiában tett utazásról', útirajzok. 1820 —1821); Fantasztyicseszkije putyesesztvija Barona Brambeusza ('Brambeusz báró fantasztikus utazásai', elb.-ek, 1833); Nyeznakomka ('Az ismeretlen', publicisztika, 1833); Pohozsgyenyija odnoj revizszkoj dusi ('Egy megszámlált lélek bolyongásai', elb.ek, 1834); Predubezsgyenyije ('Előítélet', elb.-ek, 1834); Igyealnaja kraszavica ('Az ideális szépség', elb.-ek, 1841—1844). O Gyűjt, kiad.: Szobranyije szocsinyenyij ('Összes művei', 1—9. köt., 1858—1859). O Magyarul: 1 elb. (Szeberényi L., Fővárosi Lapok, 1868, 1—14.). O írod.: I. Kracskovszkij: Ju. Szenkovszkij i jevo ucsenyiki (1958); L. Pedrotti: J. J. S^kowski. The Genesis of a Literary Alién (1965); V. A. Kaverin: Báron Brambeusz (1966); V. Laksin: Putyi zsurnalnije (Novij mir, 1967, 8.). Szathmári Éva szennyirodalom: a művészietlen, torz világképre épülő, immorális tartalmú írásművek összefoglaló elnevezése; azoké, amelyek szemléletükkel, tárgyukkal és ábrázolásmódjukkal az olvasókat károsan befolyásolják. Leginkább a -*giccs és a —>pornográf irodalom körébe tartozó alkotások

258

SZENT sorolhatók ide, valamint a silány —•rémtörténetek és az erőszakot, hatalmaskodást, fajgyűlöletet, igazságtalan háborút propagáló írások. O Határvonalai elmosódottak, vitatottak. Előzményeinek tekinthetők a 17—18. sz.-i —•ponyva bizonyos válfajai s a 19. sz. 2. felének kolportázsregényei; modern megjelenési formája a —>füzetes regény, hátsólépcső-regény volt. A 2. világháború óta egyre gyakrabban -*képregény, ill. a pornográf magazinok olvasmánya, O Számos országban külön törvények védik az „ifjúságot veszélyeztető irodalom" hatásától az olvasókat, ez a megoldás azonban gyakran az ellenkező hatást éri el. A liberális magatartás a szennyirodalommal szemben azon meggondolásból indul ki, hogy az ide tartozó művek rövid életűek, s káros hatásuk csupán átmeneti lehet. Az ellenük való harc legesélyesebb útjának az tűnik, ha olcsó és jó könyvekkel fejlesztik a tömegek ízlését. O írod.: E. Schultze: Die Schundliteratur (1925); K. Richter: Der Kampf gegen Schund und Schmutz in Schrifttum (1933); K. Ziegler: Von Recht und Unrecht der Unterhaltungsliteratur und Schundliteratur (1947); E. Martin: Das Problem der Schundliteratur (1959); U. Beer: Literatur und Schund (1963); R. Schenda: Volk ohne Bueh (1970); P. Nusser: Romane für die Unterschicht (1981). Kovács Endre—Martinkó

András

Szénodosz; Sénodos (tudományos átírás); hjangga Szenrjú: —>Karai Senryü Szent Biblia: ->Biblia szentencia; sententia (latin 'vélemény'): 1. eredeti szövegkörnyezetéből kiemelt vagy kivált, tömören megfogalmazott, ál17*

talános vonatkozású megállapítást, főleg életbölcsességet tartalmazó kijelentés, mondás. A szó eredetibb, szűkebb és szakszerű jelentésében tehát a szentencia nem önálló műfaj, nem is szerves része valamely műnek, hanem olyan kerek mondat, amely tartalmánál és frappáns — de mindig közérthető — nyelvi formájánál fogva valamely irodalmi alkotásból külön kis „művé" önállósult. Ha szerzőjének kiléte feledésbe merült, és ha a néphagyomány közkeletű elmévé vált, ->közmondásnak nevezzük. Ezzel, valamint a nem szükségképpen elvet, megállapítást tartalmazó —>szállóigével együtt -^mondásként is szokták emlegetni. Az -»aforizmától, amely egyébként önálló műfaj is, az különbözteti meg, hogy egyszerűbb, világosabb, de egyszersmind rendszerint laposabb és kevésbé szellemes is nála. A Julius Caesar korában élt Publilius Syrus mimusaiból vett, illetőleg ilyenként kiadott és még a 18. században is sokat olvasott szentenciák közül valók például a következők: „Nec vita, nec fortuna hominibus perpes est" ('az embernek sem az élete, sem a szerencséje nem örökkévaló'); „Dolor animi gravior est, quam corporis dolor" ('súlyosabb a lelki szenvedés, mint a testi fájdalom'); „Judex damnatur, cum nocens absolvitur" ('a bírót ítélik el, ha a bűnöst felmentik'). O A klasszikus retorikák az írásművekben való felhasználhatóságuk alapján határozták meg és értékelték a szentenciákat. Azokat az egyetlen mondatban megformált gondolatokat nevezték így, amelyeket valamely questiofinitában, azaz valamely konkrét kérdés tárgyalása során megfelelő érvként, bizonyítékként (-»érvelés) vagy -^ornatusként, azaz az előadást díszítő elemként alkalmazhatott az író vagy a szónok. A szentencia bizonyító erejét abban látták, hogy az a konkrét esetet valamely szociális érvényű, általános elvnek rendeli alá, s ezzel mintegy filozófiai vonatkozásban is megvilágítja és igazolja a bizonyítandó tételt. O 2. Ha tágabban, lazábban értelmezzük a szentencia fogalmát, és ha nem tekintjük meghatározó jellemvonásának azt, hogy irodalmi alkotásból önállósult, hanem csupán abban látjuk a lényegét, hogy irodalmi műben tömören és frappánsan fogalmaz meg egyegy általános érvényű tételt, gondolatot, akkor szentenciának tarthatjuk pl. a Goethe Szelid xéniák c. versciklusából való epigrammának a második sorát is: Tudod, hogy intézd bölcBen életed? Légy víg! — ha nem megy, légy elégedett. (ford.: Kosztolányi

259

D.)

SZENT Az ilyen értelemben szentenciának tekintett tömör megállapítások, életszabályok, bölcs tanácsok tömegesen találhatók már az i. e. 2. évezredtől kezdve a szanszkrit irodalomban: mind az eposzokban, mind a lírai versekben. A -+sataka-\\va pl. teljes egészében szerelmi, erkölcsi stb. aranyigazságokra épül fel. Mesék tanulságaiban is gyakran találkozunk ilyenekkel. A későbbi tamil —•Kural gyűjtemény verses „szentenciákat" és közmondásokat tartalmaz, a bengál —* Dák o khanár vacsan pedig prózaiakat. Gyakoriak a kínai, a héber, a perzsa, az arab irodalomban is, vagy akár a malgasban (-*ohaholana,). Az antik görög költészetben külön műfaj alakult a magvas, tanító jellegű szentenciákból, a rendszerint verses —>gnóma. A latin irodalomban részint igazi szentenciák gyűjteményeinek forrásaivá lettek, részint pedig sok szentenciaszerű megállapítást tartalmaznak a többé-kevésbé a görög gnómairodalom nyomán alkotó Appius Claudius Caecus, Varró, Sallustius és Publilius Syrus művei. Ez utóbbinak már a kereszténység első századában összegyűjtött és sokat olvasott szentenciái főleg a Seneca De moribus c. művéből kiemelt gondolatokkal együtt forogtak közkézen. Több más császárkori író (Tacitus, Martialis, Lukianosz, Juvenalis) szentenciaszerű kijelentéseket is tartalmazó művein kívül jelentős a Catónak tulajdonított disztichongyűjtemény, amelynek egyes darabjait tartalmuk alapján tágabb értelemben vett szentenciáknak tekinthetjük. O A középkorban részint új értelmezést kapott a szentencia fogalma. A „szentenciák mesterének" nevezték Petrus Lombard, us párizsi püspököt, aki a 12. században szentenciáinak négy könyvében az i. sz. első századok egyházatyáinak eltérő nézeteit rendszerezte. Tovább élt azonban a klasszikus értelemben vett szentencia is, mint világi életbölcsesség tömör megfogalmazása például Boccaccio műveiben és a francia -*fabliau-kban. Különösen gyakran fordulnak elő szenteneiaszerű mondatok a középkor utolsó századainak az irodalmában, amikor a tudományos gondolkozás és a közvélemény egyaránt hajlamos volt kész sémákban gondolkozni. O A 16. 17. századi ->hitvitázó irodalomban a régebbi didaktikus jellegű, általános vonatkozású szentenciák sokszor szatirikus „egyéni ostorcsapásokká" váltak. A felvilágosodás íróitól részint ironikus szentenciaszerű megállapítások származnak (például Voltaire Candide-jában: „E világ a lehetséges világok lehető legjobbika"), részint bölcselkedő jellegűek. O A 19. ós a 20.

század irodalmában már inkább csak olyan írók műveiben találkozunk „aranymondásokkal", akiknek a szellemi magatartásától nem idegen a tanító célzat. Gyakoriak például a szentenciaszerű mondatok .). W. Goethe gondolati lírájában, s előfordulnak Kölcsey F. epigrammáiban is (pl. a Huszt címűben: „Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derül"). O A —>szentenciózus stílust az ítélkezésszerű és ellentmondást meg nem engedő, gyakran egyoldalú gondolkodásmód és megfogalmazás jellemzi. O írod.: Fülöp A.: Aksziómák gyűjteménye latin és magyar nyelven (1890); P. Niemeyer: Die Sentenz als poetische Ausdrucksform, vorzüglich iin dramatischen Stil (Germanisehe Studien, 46., 1934); 11. Lausberg: Handbuch der literarischen Rhetorik (1960): F. H. Mautner: Maximes, Sentences, Fragmente, Aphorismen (Der Aphorismus, szerk.: G. Neumann, 1976). 0. Nagy Gábor szentenciózus stílus közmondások. szólások, —*•szállóigék foglalhatják el, mint azt például a régi magyar irodalomban Pázmánynál, Zrínyinél láthatjuk. ,,A vízben haló embertől fél a hajóban ülő is, hogy őket is bevonja magával"; „akinek nem bor ja, nem nyalja" stb. (Zrínyi M.: Ne bántsd a magyart. . .) O Természetes, hogy az olyan írásművek, amelyek a gondolatot egyéni, szubjektív forrásától-érvényétől eltávolítva az általános érvényűség szintjére akarják emelni, szívesen (sőt szükségszerűen) élnek azzal a kifejezésformával. A reneszánsz és a barokk, ma jd később a francia és német klaszszicizmus nagy drámaírói és gondolkodói (Machiavelli, Shakespeare, Lope de Vega. Corneille, Goethe, ill. Montaigne. Pascal stb.) ilyen meggondolások alapján használnak lépten-nyomon szentencia- ós maximaértékű kifejezéseket. A romantika (s a romantikus színezetű irányzatok) kevésbé vonzódnak hozzá, mivel céljuk inkább a/ egyénítés, mint az általánosítás. J.-J. Rousseau már azt mondja egyik hőséről: „Nem szentenciózus, mert nem kell gondolatait általánosítania" (Emilé, TV.) O A kifejezés fokozatosan még tágabb értelmű lett: az olyan kifejezésmódra alkalmazták

260

SZENT mely rövidségével tömör és frappáns gondolatiságot fejez ki, s amely szívesen párosult az ellentétező vagy paradox csattanóval. Ennek hordozására, közvetítésére a líra is alkalmas lett: „Búbánat a boldogságnak egyik alkatrésze" (Arany J.: Enyhülés), igazi területe azonban továbbra is az értekező, reflexív próza és dráma, meg természetesen a dialogizált, intellektuális regény. O ( s t í l u s f a j t á k ) Alartinkó András szentének: -*•vallásos ének

sét is érzelgősnek, vagyis eltúlzottnak érezzük. O (—>szentimentalizmus) O Írod.: V. Tornius: Schöne Seelen (1920): A Sherbo: English Sentimental Drama (1957); H. Steinmetz: Die Komödie der Áufklárung (1978). Benedek András szentimentalista színház: a szentimentalizmus drámai és színpadi törekvéseinek összessége. Drámatörténeti szempontból a polgári erkölcsiséget, a tisztes középszert érzelmes—érzelgős színezettel piedesztálra állító —• szentimentális dráma különböző irányzatai jellemzik. A színpadkép e korszakban forradalmi változásokon megy át; F. Galli-Bibiena újításai ekkor terjednek el; architektonikus elemek tágítják a végtelenbe a színpadi perspektívát, s különböző gépezetei fokozzák a látványosságot. Ekkor fejlődik ki a zsinórpadlás-rendszer is. A szentimentalista színház eredményeit fejlesztette tovább a ->romantikus színház. O (-»szentimentalizmus) O írod.: K. Niessen: Das Bühnenbild von der Renaissance bis zur Romantik (1963). Kolozsvári Papp László

szentimentális dráma: A szentimentalizmus, a 18. sz. új ízlésformája a drámai műfajokra is rányomta bélyegét. Olyan hatású mű, mint a regényirodalomban S. Richardson Pamela, Rousseau Uj Hélo'ise vagy Goethe az ifjú Werther szenvedései c. műve, a színpadon egy sem született, de a regényalakok lelki rokonai, a gazdag érzelmi életüket kiteregető figurák ellepték Európa színpadait. A szentimentalizmus csírái feltűnnek már a kor legjelentősebb vígjátékírója. P. Marivaux műveiben, a műfaj úttörői valójában az angol C. Cibber és R. Steele, a —>sentimental comedy megteremtői volszentimentalitás: -*érzelmesség, naiv és tak: ők próbálkoztak meg először azzal, szentimentális költészet hogy a restauráció óta divatozó comedy szentimentalizmus: irodalmi stílus a 18. of manners cinikus hangvételét, léha erkölcsi felfogását emelkedettebb hanggal és ne- sz.-ban. A klasszicizimus és a romantika mesebb erkölcsiséggel helyettesítsék. Mara- között helyezkedik el mint átmeneti jelenség. Nem tartozik az.alapvető művészeti dandó sikert azonban nem értek el annak ellenére, hogy a kor ízlésáramlata ebben az stílusok közé, csak irodalmi irányzat, de a 18. sz. második felében minden fejlettebb irányban haladt tovább. Erősen szentimentális a —»polgári szomorújáték úttörője, európai irodalomban megtalálható. O A G. Lillo, s utóda, G. Moore. Hasonló jellegű felvilágosodás az ész primátusát hangsúműveket írt a francia Ph. Destouches és P. lyozta, ezzel a fegyverrel törte a polgárság C. La Chaussée, akinek könnyfakasztó drá- a feudális rend bástyáit. A szentimentalizmáit —>comédie larmoyante-n&k csúfolták, musban a harmadik renden belül elsősorde amelyek a —• Weinerliches Lustspiel ré- ban a kispolgárság szemlélete és érdekei vén Németo.-ban is követőkre találtak. jelentkeztek. Ez az irányzat az érzelmi életet állította az előtérbe, azt ecsetelte önkínSzentimentális Diderot két színre került drámája. — Le fils naturel ('A törvénytelen zásszámba menő részletességgel. Az érzelfiú'. 1757), Le pere de famille ('Családapa', mek bensőséges ábrázolásának ez az igénye 1758) —, amelyek műfaji megjelölésére a nem észellenes, mert a szentimentalizmus szerző a „komoly vígjáték" nevet ajánlot- megmaradt az érzelmi életnek az ész által ta. Hasonló vonások érződnek a német megvilágított területein. Az alkotások klasszikusok (Lessing, Goethe, Schiller) szá- meghatározott tartalma megegyezett a felmos művén, s a kialakuló polgári szomorú- világosodás eszmevilágával, csak a támajáték egész műfaján, amelyben a szentimen- dás más síkon és más eszközökkel folyt a talizmus utóbb a Sturm und Drang szerte- feudalizmus megmerevedett intézményei, lenségeivel párosult. Olcsó kiadásban ezt erkölcsei ellen. Az osztályharc konkrét folytatta a kor legnépszerűbb színpadi helyzete szerint Angliában elsősorban a puszerzője, A. Fr. von Kotzebue s a —• Rührs- ritán polgári morál nevében támadták az tück egész sor írója; Mo.-on az ő hatásukra írók a még erős hatalmi pozíciókkal rendelalakult ki az —• érzékeny játék. O Az átlagos kező arisztokráciát (Richardson: Pamela). szentimentális drámák modorosságai, ér- Franeiao.-ban a forradalom előtti kiélezetzelmi kitörései ma már többnyire elviselhe- tel)!) helyzetben a szentimentalizmus is detetlenek: a legőszintébb érzelmek kifejezé- mokratikusabb és támadóbb (Rousseau). 261

SZENT Németo.-ban az 1770-es évek elején fellépő Sturm und Drang már nemcsak a fennálló feudális rend ellen lázadt, de Goethe Wertherében előlegezte a még csak kialakulóban lévő munkamegosztásos kapitalista termelési mód egyéniség-megtörő jellegének kritikáját is. O A szentimentális művek a polgári törekvésekre hátrányos társa,dalmi erőviszonyok között íródtak. Ezért volt a szentimentalizmus lázadás, de inkább defenzív magatartásból. Az ábrázolt emberi sorsok — mint Prévost d'Exiles Manón Lescaut-jáé — rendszerint tragédiába torkollanak. Richardson Pamélája győz ugyan, de ez olyan kivétel, mely azt jelzi, hogy Angliában már lezajlott a polgári forradalom és a polgárságnak biztos reménye van a kompromisszumos győzelemre. Európa más országaiban a polgárság még csak ezután kíséreli meg a forradalmat, vagy el sem jut odáig. Ezért a szentimentális művekben a valóságos hatalommal szemben csak érzelmi—erkölcsi értékek állnak szemben s eleve biztos a bukásuk. O A szentimentalizmust erőteljes társadalomkritika jellemzi. A felvilágosodás általános stratégiájába illeszkedik bele, de nem az ész fegyvereivel támad, hanem a teljes emberi egyéniség erejét veti latba. Rousseau gátlástalan vallomásaival a polgári individualizmus és a jellemábrázolás új fejezetét nyitotta meg a világirodalomban. A szentimentalizmus divatszerű elterjedését, Rousseau műveinek és Goethe Wertherének általános és gyors sikerét az magyarázza, hogy általános életérzés kapott irodalmi kifejezést: az egyén érzi és tapasztalja a kifejlődését gátló társadalmi viszonyokat. A 19. sz. sokszor rajzolt torzképet erről az érzelmességről, a ,.beteges" és örökös könnyhullatásról. Pedig a 18. sz. szentimentalizmusa — esetleges torzulásai ellenére is — alapjában véve egészséges, haladó irodalmi irányzat. A legtöbbször fiatal hősei tragikus sorsának nem egyéniségükben gyökerező alkati okai, hanem társadalmi okai vannak. O A szentimentalizmusnak nincsen határozott ars poétikája. Átvette és új tartalommal töltötte meg a 18. sz.-ban is uralkodó klasszicista formákat, műfajokat (a pásztori költészet klasszikus kereteit pl. S. Gessner, a klasszikus elégiát és a dialektikus költészetet J . Delille, A. Chénier, a klasszikus ódát A. Chénier és F. von Matthisson). Teremtett új műfajokat is, de nem a régiek szétfeszítésével vagy azok helyettesítésével. A legfontosabb az érzelmes —>énregény, vallomásregény, melyben a napló és a levél forma a bensőséges érzelemvilág kifejezésére szolgál (Richardson, Rousseau, Goethe). A

klasszikus tragédia és komédia mellett megjelent a —»középfajú dráma és a ->comédie larmoyante, melyben a kispolgárság életének konfliktusai kerültek színpadra. Ezek a konfliktusok nem kaptak helyet a klasszikus tragédiában, komolyságukkal, a tragikumot súroló kimenetelükkel viszont a komédiába sem kívánkoztak. A nem latinos műveltségű kispolgári rétegek sokkal inkáb igényelték életük közvetlen realizmussal való ábrázolását az általános emberi sorsoknak az antik világ képeibe való klasszicista transzponálása helyett. Ezért jutott nagyobb térhez a szentimentalizmus által teremtett új műfajokban a polgári (kispolgári) és a népi tematika. Ugyanez mondható el a líráról is, ahol a szentimentális daZtípusok a legfontosabbak. A lírában nehéz a határokat megvonni, mert itt a legnagyobb a keveredés a klasszicista formákkal, kifejező eszközökkel, sőt a rokokó stíluseszközökkel, de még a tartalmakkal is. O A 18. sz. második felének irodalmi képlete rendkívül bonyolult, több stílusirányzat keveredik, és ezek nem különíthetők el eléggé világosan egymástól. A valóságban sem különültek el, hanem — még az egyes alkotó egyéniségekben is — az illető nemzeti irodalom sajátos konkrét helyzetétől függően különböző arányokban keveredtek. Ezeknek az összetevőknek az egyike a szentimentalizmus. Sajátos aspektusa, a feudális viszonyoktól korlátozott polgári egyéniség önkifejezése adja meg értékét és hatását. Az egyéniségnek, mely egy és oszthatatlan, mégis elsősorban érzelmi vonatkozásait hangsúlyozta és nem az eszét. Ezért jelenti ez a pillanat a modern polgári líra születését is. Áz ekkor felfedezett belső érzelmi gazdagság az ugyancsak ekkor felfedezett népdal s általában a népköltészet formáiba ömlött (Goethe, a göttingai kör), vagy a régi klasszicista formákat galvanizálta új életre. A nem nagyon lírikus 18. sz. végén így borult a líra alig remélt, nagyszerű virágzásba. A. Chénier fogalmazta meg ezt: ,,Uj gondolatokról írjunk antik verseket!". E törekvéseket Schiller és Hölderlin valósította meg a legmagasabb szinten. O Az érzelmeknek ez az ész által mérsékelt és ellenőrzött kiáradása tehát nem robbantotta szét a klasszicista formákat. A szentimentalizmus eszmeileg is megőrizte a felvilágosodás antifeudális és antiklerikális alaptendenciáit, sőt az érzelem, az egyéniség jogainak hangsúlyozásával, demokratikus, sokszor plebejus érzelmi telítettséggel képviselte azokat: nem annyira támadóan, sokszor merengő mélabúval, de semmivel sem kevésbé hatásosan. O Nehéz probléma

262

SZENT és sok vita tárgya a szentimentalizmus elkülönítése a -*preromantikátói. Vannak, akik a kettő közé egyenlőségjelet tesznek. Célszerű viszont legalább megkísérelni a kettő megkülönböztetését. Ugy tűnik, hogy a preromantika fogalma szélesebb; a preromantikába tehát belefér a szentimentalizmus, de megfordítva ez már nem áll. Mindkettőjük közös tartozéka az ossziánizmus (-* Ossian). Ossian énekeinek ködös, mélabús hangulata jól illett a szentimentális lázadáshoz: Goethe Werthere a regény döntő jelenetében saját Ossian-fordításából olvas fel szerelmének. De az ossziánizmus — meglehetősen üres és elvont mitológiájával — nem volt ellenszenves a felvilágosodás és a klasszicizmus hívei előtt sem. L. Dávid híres képén Ossian az Eliziumban fogadja a francia forradalom hőseit. Ez egyben klasszikus példája annak, milyen módon kapcsolódhattak össze a 18. sz. második felében a stílusok és eszmei irányzatok. O A század legvégén egyébként töretlen erőben állt ismét a porondon a felvilágosodás és a klasszicizmus. A döntő romantikus támadás csak ezután indult meg ellenük. A szentimentalizmus egyes elemei túlélték a francia forradalom racionalista optimizmusát és részt vettek az európai romantika kialakításában. O A szentimentalizmus 1780—1800 között jelentkezett Mo.on a lírában és a szépprózában. Angol, francia és német szerzők művei hatnak eredetiben, de főleg fordítások és szabad átdolgozások révén. Az irányzat alapeleme, a fennálló feudális rend elleni érzelmi lázadás, a magyar viszonyoknak megfelelően nemesi vonásokkal szövődött össze, hiszen az irodalom társadalmi háttere ekkor a művelt középnemesség és az általa befolyásolt vékony értelmiségi réteg. Számos papot találunk e búsongó költők sorában (Ányos P., Dayka G., Verseghy F.), s bizonyára nem véletlenül Batsányi Jánost és Csokonai Vitéz Mihályt egy adott időpontban bekövetkezett egyéni válság avatja átmenetileg szentimentális költővé. A szentimentalizmus legfontosabb érvényesülési területe Mo.-on is a széppróza volt, de főleg gyenge vagy középszerű német regények fordításai révén (J. M. Miller: Szigvárt klastromi történetei; ford.: Barczafalvi Szabó D.). Kármán J. Fanny hagyományai c. levélregényében a nagy európai példákhoz kapcsolódva, témában, felépítésben és stílusban egyszerre kimagasló értéket alkotott. A magyar költői próza máig meg nem haladott csúcsát úgyszólván előzmények nélkül érte el; a mélyen átérzett szentimentális élményt klasszicista ízléssel szerkesztett

mondatokba öntötte. O A mo.-i felvilágosodás második szakaszában (1795—1820) részben a szentimentalizmus ihlette Berzsenyi D., Kisfaludy S. és Kölcsey F. költészetét. Formai szempontból azonban ők is, mint Kazinczy F., inkább a klasszicizmus hagyományait követték. O írod.: P. Trahard: Les maitres de la sensibilité fran^aise au XVITI siécle (1932); H. Grasshof: Zur Rolle des Sentimentalismus in der historischen Entwicklung der russischen und der westeuropáischen Literatur (1963); Szauder J.: A magyar szentimentalizmus problémái (ItK, 1963); Kocztur Gizella: A magyar szentimentalizmus európai hátteréről (ItK, 1964); Kardos T.: A magyar szentimentalizmus európai kapcsolatairól (FK, 1964); Wéber A.: A szentimentális stílusirány elméleti és történeti kérdéseiről (ItK, 1967); Horváth K.: A klasszikából a romantikába (1968); N. Miller: Der empfindsame Erzáhler (1968): Heller Ágnes: Rousseau és az Uj Hélo'ise (Érték és történelem, 1969); G. Jáger: Empfindsamkeit und Román (1969); Wéber A.: A szentimentalizmus (1971); P. U. Hohendahl: Der europáischen Román der Empfindsamkeit (1977); G. Sauder: Empfindsamkeit (1974—1980). Némedi Lajos O Európa azon országait, amelyek —mindenekelőtt a nemzeti függetlenség hiánya miatt—-nem lehettek nyitottak a nyugati hatások előtt, elkerülte a szentimentalizmus, és a klasszicizmust náluk közvetlenül a romantika váltotta fel, vagy éppenséggel a romantikával kapcsolódtak be az európai fejlődésbe. Nem volt szentimentalizmus a Balkánon és Észak-Európa legtöbb országában. A kivétel itt Oroszo., ahol az 1790-es években Ny. M. Karamzin és A. R. Ragyiscsev közvetítette az angol és német érzelmesség stílusát, valamint Dánia, ahol a pietizmusssA összefonódottan jelentkezett a szentimentalizmus (H. A. Brorson, J. Ewald, J. B. Baggesen). A lengyel irodalomban a Czartoriski család írói körének tagjai (F. Karpinski, F. D. Kniaznin) jelentkezett e stílussal; a finn, észt, lett, litván irodalomban ilyen irányzat nem jött létre. Az osztrák Habsburg-ház uralma alatt kulturálisan lezüllesztett Belgiumban ugyanez a helyzet, a független, gazdag Hollandiában viszont mind a regényirodalomban (E. Wolff és A. Deken), mind a költészetben (R. Feith) visszhangra találtak a szentimentalizmus törekvései. Nagy késéssel, az 1830-as években színezték szentimentális vonások a cseh nyelven alkotó szlovák J. Kollár verseit. Lontay László

263

SZENT Szentírás: —• Biblia szentkönyvek; szent iratok: azon szövegek, amelyek valamely vallás —• kánonja szerint az isteni kinyilatkoztatás által sugalmazottak vagy más okból leginkább mértékadóak. Az ókori Keleten, Mezopotámiában és Egyiptomban már az i. e. 3. évezredben kanonizálták a ->himnuszokat, -imákat, a halálirodalom alkotásait. A nevezetesebb vallások szent szövegei: a brahmanizmusban a —> Véda, a hinduizmusban a -+purána, a szikh vallásban az —>Adi Granth, a pársziknál az —>Aveszta, a konfucianizmusban a -tkingek, a taoizmus számára Lao-ce Tao tö kingje, a buddhizmusban a —yTipitaka (de ennek különböző irányzatai további szentkönyveket is ismernek, amilyen pl. a —• Lalitavisztara vagy a tibeti -*gtermák, köztük az Európában legismertebb -+Bardoi toszgrol), a zsidó vallásban a -+Tóra és a ->Talmud, a kereszténység körében a —»Biblia, az iszlámban a —»Korán. O E szent iratoktól megkülönböztetendők a hivatalos egyházak által nem kanonizált apokrif, deuterokanonikus, pszeudoepigrafikus írások (vagy az olyan, babonás tisztelet által övezett szövegek, amilyenek pl. a mennyei levelek). O A szentkönyvekhez rendszerint k i t e r j e d t kommentárirodalom csatlakozik: a brahmanizmusban a ~*bráhmanák (s az ezekhez fűzött ->áranjakák és —*•upanisadok), a konfucianizmusban a ->Co csuan, valamint a Kung-jang csuan és a Ku-liang csuan, a zsidóknál a -tmidrás, a keresztényeknél az -*• egyházatyák által meghonosított -*exegézis, az iszlámban a —>hadisz stb. O ( v a l l á sos irodalom,).0 Írod.: H. Hachinann: Religion und Heilige Schriften (1914); L. Browne: The World's Great Scriptures (1945): C. S. Braden: The Scriptures of Mankind (1952); J . Leipoldt—S. Morenz: Heilige Schriften (1953); G. Lanczkowski: Heilige Schriften (1956). Hamvas Béla Szent Patrick purgatóriuma: -*•másvilági utazás szent-történet:

legenda, hagiográfia

Szentviktori Ádám: a magyar szakirodalomban alkalmazott, helytelen névforma (-* Saint- Victor, Adam de) Szentviktori Hugó: a magyar szakirodalomban alkalmazott, helytelen névforma (—>• Saint-Victor, Hugó de) szentviktori iskola; Ecole de Saint- Victor (francia elnevezés); Schola de Sancto Victore

(latinos elnevezés): az Ágoston-rendi kanonokok Szent Viktorról elnevezett párizsi rendházában működő szellemi műhely, amely a 12. sz.-i keresztény neoplatonizmus egyik legfőbb központjává vált. Különböző nemzetiségű egyházi személyekből állt; tagjai főként franciák és németek voltak, de akadt köztük skót is (Richárd de Saint- Victor). Teológus éppúgy volt köztük (Hugó de Saint- Victor), mint a korszak legnagyobb himnuszköltője (Adam de SaintVictor), vagy egyik legnagyobb misztikusa (Richárd de Saint-Victor). O (->kolostori irodalom, skolasztika) szenvedély: olyan tartós, az egyén tevékenységének irányt szabó, nagy érzelmeket és indulatokat megmozgató (->•érzelem) késztetés {—• motiváció), amely az egyén társadalmi érdekeivel ellentétes lehet. Fogalmát a pszichológia a mindennapi gondolkodásból vette át. Szenvedélynek szokták nevezni a hevességében feltűnő szerelmi érzést, a bosszúvágyat, az életnek célt, értelmet adó kedvtelés, időtöltés különböző formáit, az élvezeti cikkekhez való hozzászokást stb. Az egyes szenvedélyfajtákat különböző lélektani jelenségek, más és más pszichológiai tényezők hozzák létre, más pszichés folyamatok képezik lényegüket. Közös mindegyikben a tartós és heves érzelmi viszonyulás, amely a szenvedély tárgyával való találkozást, a szenvedély kielégülését -+élményszerűvé teszi. O A szenvedély jelentősége az irodalomtudomány szempontjából kettős. Egyrészt az író életében gyakori a szenvedély mértékéig felfokozott érzelmi viszonyulás és átélés; az ilyen szenvedély szinte az író szociális ->szerepének tartozéka (gyakori pl. az elvekhez való szenvedélyes ragaszkodás, a szenvedélyes szerelem stb.). Másrészt pedig a szenvedély a szépirodalmi mű érdekes, elévülhetetlen témája; ábrázolásához az anyagot gyakran az író életében előforduló szenvedélyek adják. Az irodalmi műben ábrázolt szenvedély lélektani, pl. pszichoanalitikus szemléletű (-*•irodalom és pszichoanalízis) elemzése néha hozzásegít az —nVó személyiségének megértéséhez, vagy alkotásmódjának behatóbb tanulmányozásához. A szenvedélyesség stiláris megnyilvánulása a —•pátosz. O (—•alkotás). Buda Béla Szenwald [senvald], Lucjan; Adam Greczan, Marian Wohl (írói álnevek); (Varsó. 1909. márc. 13.—Garwolin, 1944. aug. 22.): lengyel költő, műfordító, publicista. Klaszszika-tilológiát hallgatott a Varsói Egyete-

264

SZEPH men. 1925-ben a Slcamander e. folyóiratban debütált, majd hamarosan csatlakozott a Kwadryga írócsoporthoz. Az 1930-as években baloldali és kommunista lapokban publikált, munkáskerületekben fellépő irodalmi-politikai kabarékban, amatőr társulatokban szerepelt. A háború elején Lembergbe menekült, a Vörös Hadseregben és a lengyel segédcsapatokkal harcolt. Autóbaleset áldozata lett. O A katasztrofizmus vonulatába illeszthető korai költészetében a lázadás és a pusztulás dominál. Az 1930-as években nézetei radikalizálódtak, poétikája letisztult, felelevenítette a klasszicizmus és a romantika formakultúráját. Maradandót alkotott a lírai—epikai poéma műfajában: Scena przy strumieniu ('Jelenet a forrásnál', 1936) c. A háború alatt a szabadságharcos romantika kifejező eszközeivel agitatív -patetikus, hazafias, antifasiszta verseket írt: Z ziemi goécinnej do Polski ("A vendégszerető földről Lengyelországba'. 1944). O Angol költők — Shakespeare, Shelley, Browning — és orosz szerzők Gorkij, Majakovszkij és mások — műveit fordította. O Gyűjt, kiad.: Utwory poetyckie ('Költői művek', 1946, 1950); Wiersze wybrane ('Válogatott versek', 1954); Wiersze liryczne ("Lírai versek', 1964). O Magyarul: 1 vers (Hajnal G., Lengyel költők antológiája, 1951); 1 vers (Sebők Éva, Aurora, anto., 1967): 2 vers (Tellér Gy., Lengyel költők antológiája, 1969): 1 vers (Csordás G., A gránát szíve, anto., 1982). O írod.: G. Pauszer-Klonowska (szerk.): Wspomnienia o Lucjanie Szenwaldzie (1963); J. Tarczalowicz: Lucjan Szenwaíd. Zycie i twórczosé (1976). Pálfalvi Lajos

széphangzás:

széphistória; regényes história; regényes ének: a. 16. sz.-i magyar verses epika műfaja; a históriás ének azon változata, amelyik — többnyire a nemzetközi késő antik és humanista motívumkincsekből, leggyakrabban Boccaccio novelláiból átvett regényes világi, szerelmi témákat dolgozott fel. Szórakoztató jelleg, a lelki élet árnyaltabb bemutatására való törekvés jellemezte. Versformája túlnyomórészt a négy, aaaa rímelésű, lazán kezelt 11 vagy 12 szótagos sorokból felépített strófa (a 3 soros strófák ritkábbak). Példánk Istvánfi P. Volter és Grizeldiszének kezdete: Egy krónikát mondok, urak, hallgassátok! Kinek talán mássát ti nem hallottátok, Kgy olasz leánrul. kin esudálkozhattok. Asszon-házastoknak példájul adhatjátok.

Szenzaisú: —>Chokusen wakashü szenzibilisták:

-*eufónia

színészpa radoxo n

szép: —> szépség szepha; sepha (szanszkrit 'váltakozó hangon énekelni'): thaiföldi színműfaj. A középkori francia chanson de geste-ve emlékeztető játék igen régi, feltehetően hindu eredetű. Már a 14. sz.-ban az Ajuthiadinasztia idején nagy népszerűségnek örvendett. A szepha énekeseket a családi ünnepekre, leginkább az esküvőkre hívták meg. Az énekes a vallási szertartás befejezése után, napnyugtakor telepedett a vendégek közé. s néhány vagy csak egy zenész kíséretében recitálta a helyi folklórból merített verses történeteket. Rokon forma a ->-nijaj. O (—>thai irodalmi formák). O írod.: P. Schweisguth: Étude sur la littérature siamoise, 1951). Bőgős László

Terjedését a -»ponyva segítette elő. A szerelmi történetek versbe foglalása nemcsak azért volt rendkívül jelentős, mert ,,az öszszes egyházak tiltakozása és kárhoztatása ellenére először jelenik meg magyar nyelven és nagy tömegben (nyomtatásban!) a világi, profán szépirodalmi tárgy, hanem ( . . . ) ezekben a művekben gyakran igen élesen tükröződnek a kor társadalmi problémái." (Stoll B.) A széphistóriák mindenekelőtt a szerelem boldog vagy boldogtalanságot hozó voltára keresnek választ, s mind kérdésük, mind válaszuk mögött nemritkán az egész feudális rend bírálata is meghúzódik. Gyakran végződnek erkölcsi intésekkel {-*•epimithion 2.). O Az eddig ismert első magyar széphistória (Tinódi bizonytalan keltezésű -lázon és Medeájától eltekintve) 1539-ből való: Istvánfi P. a Volter és Grizeldiszben Boccaccio és Petrarca novellatörténetét dolgozta fel. A műfaj virágkora az 1570-es évekre esik: a század vége felé fokozatosan csökken a széphistóriák száma, s a 17. sz.-ban már alig találkozhatni a műfaj körébe tartozó alkotásokkal. O A legismertebb széphistóriák: Szendrői Névtelen: Szilágyi Mihály és Hagymási László; Semptei Névtelen: Az Béla királyról és az Bankó leányáról szép história; a Szép históriás ének az Telamon királyról és az ó fiának. Diomedesnek szörnyű haláláról: a Pataki Névtelentől: Euryalusnak és Lucretiának szép históriája; Gergei Albert: História egy Argirus nevű király-firól és egy tündér szűz-leányról. O A széphistóriák a művészi kifejezőeszközök gazdagodását segítették elő. Míg a verses epika egyéb műfaji változatai (—•históriás ének. a prédikátorok verses -*•históriái) gyakorlati célok szol-

265

SZEPH gálatában elsősorban a hitelességre és a morális tanulságra törekedtek, addig a széphistóriánál e célok háttérbe szorultával a sajátosan irodalmi, költői eszközök egyre jelentősebb szerepet kaptak. Különösen az Argirus históriájában válik ez nyilvánvalóvá. O Gyűjt, kiad.: Magyar széphistóriák (1955). O (—>epikolírikus műfajok). O írod.: Szabolcsi B.: A 16. századi magyar históriás énekek és zenéjük (TtK, 1931); Horváth J.: A reformáció jegyében (1953); Stoll B.: Magyar széphistóriák (1955); Fábián I.: Széphistóriáink és a deákok (FK, 1959). Kovács Endre—Martinkó András

ágrak köre, amelyek az ábrázolásban a természetes hasonlóságon alapuló eszközöket használnak (zene, tánc, festészet, szobrászat, építészet). A 18. sz. második felétől igen elterjedt klasszifikációs fogalom. O 2. Fr. Schlegel terminológiájában a művészet — s ezen belül az irodalom — azon válfajának megjelölése, amelynek célja nem a művészi igazság, hanem a szépség reprezentációja. E fogalmi elkülönítés és a terminus ilyen értelmű használata ma is gyümölcsözőnek mutatkozik (bővebben ->szépség). Szerdahelyi István széppróza: prózában írt szépirodalmi alkotás (—*próza, szépirodalom).

szépírás: ->kalligráfia szépíró: —* író

szépség: esztétikai minőség. Az esztétika egyik legtöbbet tárgyalt s egyben legvitaszépirodalom; szépliteratúra; schöne Lite- tottabb kategóriája. Fogalmának megharatur (német); schöngeistige Literatur (né- tározására minden számottevő esztétikai met 'széplelkű irodalom'); Schönschrifttum rendszerezés kísérletet tett, de az eltérő né(német 'szépírásbeliség'): a francia belles zetek — hovatovább két és félezer esztenlettres (—> széptudományok) kifejezésből deje — az alapkérdésekben sem mutatnak származó megjelölés, amely a művészi igé- közeledést. Jellemző, hogy Ch. Ogden, I. A. nyű -*irodalom értelmében használatos Richards és J. Wood 1925-ös esztétikai (szemben a tudományos és politikai szak- alapvetése 16 divergens meghatározást tesz egymás mellé azzal a megjegyzéssel, hogy irodalommal s a hírlapirodalommal). O ki-ki vegye azt alapul, amelyik elképzelése(—•marginális irodalom, szövegfajták, irodalom). Szerdahelyi István inek megfelel. O I. Helye az esztétikai minőségek rendszerében. Vitatott kérdés mindjárt a fogalom terjedelme is. 1. Ősi, a -*püszépítés: ->eufemizmus thagóreusokhoz visszavezethető gondolat, hogy a világmindenség rendezett, harmoniszéplélek; schöne Seele ( n é m e t ) : azon emkus műremek, a maga egészében szép. Plóbertípus megjelölése, melynek életvitelében az irodalommal-művészetekkel való tinosztól Szent Ágostonon, Schellingen át K. Krauséig, Solgeng, Schleiermacherig számos foglalatoskodás és általában az —>esztétikai élvezet kiemelt jelentőséget nyer. A kifeje- jelentős teoretikus vallotta ennek megfelezés Ch. M. Wielandtől származik, de a foga- lően azt, hogy a szépség az egyetlen esztétilom gyökerei az ókorig visszavezethetők, s kai minőség, Isten alkotásában ->rút vonáaz effajta életvitel eszményképe a szenti- sok nincsenek, amit annak vélünk, látszat mentalizmus korábbi képviselőinél is meg- csupán. Ez az álláspont a keresztény elkötalálható. Rousseau nyomán a 18. sz. 2. telezettségű esztétikákban máig tovább él. felében nagy divatja támadt; teoretikus — 2. S ha ezt a felfogást (melyet Herbart alapjait Shaftesbury és F. Schiller dolgozta ,,költői szabadsággal kevert és formált meki. Később az —>esztétizmus különböző el- tafizikai badarság"-nak nevezett) az esztégondolásai kapcsolódtak hasonló eszmé- tikai gondolkodás főáramától elkülöniilőnek mondhatjuk is, létazik minden közvetnyekhez. Napjainkra a kifejezés (a német Schöngeisthez hasonlóan) pejoratív értel- lenül vallásos-transzcendens megalapozásmet nyert, életidegen finomkodást, sznob- tól függetlenül is az az elgondolás, hogy a szépség fogalomköre az —> esztétikai minőséságot (->irodalmi sznobizmus) jelent. O írod.: H. Schmeer: Der Begriff der ,,schö- gek összességét magában foglalja. Ilyen felnen Seele" (1967). Kovács Endre fogásban a) a rútság nem esztétikai minőség, hanem az ,,antiesztétikus" gyűjtőfogalma (J. Volkelt), aminthogy Groce esztétiszépliteratúra: -*szépirodalom kája a szépségen kívül semmiféle más esztészépművészetek; schöne Künste (német); tikai minőséget nem ismer el igazinak, vagy beaux arts (francia): 1. M. Mendelssohn, b) a rútság esztétikai minőség ugyan, de rendszerezésében a -+ széptudományokkal — mint „negatív szépség" (K. Rosenkranz) szembeállított fogalom; azon művészeti, a szépség egyik válfaja, E felfogást N. 266

SZEPH Hartmann érvényesítette esztétikai rendszerezésében. E koncepció gondolatilag nem hibás, ha az esztétikai minőségek öszszessége értelmében felfogott, tágabb értelmű szépségen belül megkülönbözteti e minőségek egyikeként a szűkebb értelemben felfogott szépséget, de terminológiai zavarhoz vezet (s jellemző, hogy Hartmann ez utóbbi fogalomnak nem szentel részletesebb elemzést). — 3. Nem véletlen hát, hogy az esztétikák túlnyomó többségében a szépség az esztétikai minőségek értékskálájának egyik fokozataként jelenik meg; nevezetesen a pozitív póluson, mint az abszolút pozitív esztétikai minőség-kategória. (Pszeudo-Longinosz véleménye, mely szerint e csúcskategória nem a szépség, hanem a ->•fenséges, elszigetelt maradt.) O TI. Formaproblémái. A fogalom terjedelmi kérdéseit érinti az a vita is, milyen formájúaknak kell lenniük a dolgoknak ahhoz, hogy szépek lehessenek. Jóllehet már Szókratész felismerte, hogy a szépség a látható—hallható érzéki formához kötött, az esztétikai gondolkodás fejlődése során e gondolat csak évszázadok múltán vált uralkodó nézetté. — 1. Igen sokáig tartotta magát az a felfogás, mely szerint minden érzéki forma nélküli, elvont fogalmak, eszmék stb. is szépek lehetnek, a) Ezeknek ősforrása Platón ideatana. mely szerint a tökéletes szépség a szépség ideája, tiszta, testetlen eszméje; ezt követte Plótinosz is, és azok a keresztény gondolkodók, akik a legfelsőbb idea helyére Istent tették (vö. I. 1.). b) Transzcendens vonások nélkül jelentkezett ez a felfogás az antik ->kalokagathia olyan elgondolásaiban, amelyekben elvont erkölcsi tulajdonságok is szépeknek minősültek, s a 16-—17. sz. fordulójától azokban a racionalista koncepciókban, amelyek az érzéki forma nélküli tudományos igazságokat, tételeket ítélték szépeknek (J. P. de Crousaz, Y.-M. André): e felfogás Hutcheson és J . G. Sulzer nézeteit is befolyásolta, c) Csak Baumgarten — Leibniz filozófiai megfontolásaira épülő — esztétikájának nyomán vált fokozatosan elfogadott tétellé, hogy a szépség elengedhetetlen kritériuma az érzéki forma. — 2. További vitakérdés azonban, hogy a szépérzék az érzékelésnek mely területeihez kötött. Sokáig tartotta magát az a nézet, mely szerint a tapintás is felkeltheti bennünk a szépség képzetét (Condillac), főként a szobrászati alkotások esetében ( Kant, Herder, Zimmermann). Sok teoretikus a tapintás mellett a szaglási, ízlelési érzékleteket is szépeknek ítélte (Bürke, Guyau, M. Pilo, Santayana). Akadtak szűkítő koncepciók is: Home csak a látható

formákat tekintette a szó szoros értelmében szépeknek, s I. Ch. König — kuriózumszámba menő — elgondolásában a szépség a látáshoz és a tapintáshoz kapcsolódik. — 3. E nézetekkel szemben az esztétikai gondolkodás fővonulata a szókratészi tételnek megfelelően a látható—hallható érzéki formát tekinti a szépség jellemvonásának, s ezt igazolja a köznapi szóhasználat is, amelyik tapintási és más bőrérzékleteket, szagokat, ízeket (ritka kivételektől eltekintve) nem nevez szépnek, s a nem érzékelhető dolgok (pl. tudományos levezetések, eszmék, gondolatok) esetében is csak metaforikus-átvitt értelemben beszél szépségről. Ugyanakkor viszont a) a szépség látható -—hallható formája nem kötődik az ún. külső érzékeléshez; a belső képlátás és belső beszéd képzetei is szépek, az irodalmi alkotások szépségének felfogása pedig éppenséggel e belső érzékeléshez kötött (amint ezt Lessinget korrigálva már Herder felismerte). b) S bár gyakori, hogy a látott— hallott forma esztétikai minőségét nem érintik a hozzá kapcsolódó más érzékletek (a csokoládétól maszatos arc nem lesz szép azért, mert a csokoládé jóízű), sok esetben a kellemetlen szag, íz stb. belejátszik az esztétikai élménybe, önmagukban szép formák esztétikai megítélését negatívvá teheti. c) Sőt, belejátszhat ilyen ítéleteinkbe a —•fogalmiság is; első pillantásra ugyanolyan lehet egy csiszolatlan drágakő, mint egy epe- vagy vesekő, de ha tudjuk, mit látunk, a drágakőnek járó szépségérzet képzettársaink révén az utóbbi esetekben a rútat megillető undorrá változik. E példa világossá teheti azt is, hogy Kant híres szépségmeghatározásának kevésbé ismert része, mely szerint a szép fogalom nélkül tetszik, éppúgy nem elfogadható, mint a szállóigévé vált rész, mely szerint érdek nélkül tetszik (1. III. 6.). „Ahhoz — írja Kant—, hogy valamit jónak találjak, mindenkor tudnom kell, hogy miféle dolog legyen az a tárgy, azaz fogalommal kídlett róla rendelkeznem. Ahhoz, hogy valamiben szépséget találjak, erre nincs szükségem. Virágok, szabadkézi rajzok ( . . . ) nem jelentenek semmit, nem függnek semmilyen meghatározott fogalomtól, és mégis tetszenek". Tény, hogy vannak dolgok, amelyek akkor is szépek, ha nem tudjuk róluk, hogy mik, de számos esetben — mint a fenti példáéban is — más a helyzet. Még a virágok esetében is: ezek — közismert -*szimbolikájuk révén — igenis jelenthetnek valamit, s e jelentéstől függően esztétikai minőségük is eltérő lehet: a temetői krizantém nem egyszerűen szép, hanem elégikus

267

SZEPH (->elégia 2.). d) A szépség látható—hallható érzéki formához kötöttsége tehát nem jelenti azt, hogy a többi érzékszerv ingerei nem épülnek be a szépség élményébe. Ezt az élményt döntően befolyásolhatják (bár nem mindig befolyásolják) más érzéki tulajdonságok, sőt, számottevő mértékben átszőhetik vagy módosíthatják fogalmi mozzanatok is, ha ezek látható—hallható mozzanatokkal forrnak össze. — 4. Az érzéki forma e kitüntetett jelentősége adott indítékot azokhoz a formalisztikus elképzelésekhez, amelyek szerint bizonyos formák eleve és mindig szépek. Ilyeneknek ítélték már a -+püthagóreusok a —•harmóniát, s a különböző teoretikusok számos más formát állítottak mellé: az arányosságot, rendezettséget a —• kánonoknak megfelelő mértékeket, a —>szimmetriát. a -*symphonia discors elvének megfelelő —* kompozíciókat, valamint a fényességet, tisztaságot, bizonyos színeket (főként a pirosat) stb. Ilyen merőben formai kritériumokra építette esztétikáját Herbart, s ezt a felfogást érvényesítette rendszerezésében Zimmermann. mondván, hogy ha a szép jelenségek formáit megváltoztatjuk, elrontjuk, maradhat a dolog ugyanaz, de szépsége eltűnik. s másfelől a szép formák, jelentkezzenek bármiben, általánosan tetszenek. Koncepcióját azonban könnyen cáfolta Fechner, kimutatva, hogy pl. a piros szín igen elterjedten szép ugyan, így az arcon is, de rút az orron vagy a kézen, s ennek oka tartalmi: az arc piros színe a fiatalság, egészség jele, az orré viszont az iszákosságé, betegségé, a kézé pedig mosástól, nehéz munkától elgyötört bőrre vall. Ugyanezt könnyen ki lehet mutatni a többi formáról is, ami világossá teheti, hogy nem az érzéki forma szép önmagában, hanem ezt az általa kifejezésre j u t t a t o t t tartalom, valamely lényegi vonás teszi széppé. Annál is inkább, hiszen az sem igaz, hogy a szép formák általánosan tetszenek: a szépség kritériumai koronként, —> kultúra ^ör ön kén t változók (1. IV. 3.). O III. Tartalmi jegyei. Arra a kérdésre azonban, hogy mi az a tartalmilényegi mozzanat, ami az érzéki formákban kifejeződve ezeket széppé teszi, a különböző gondolkodók ismét igen eltérő válaszokat adnak. — l . A legnagyobb hagyományú elgondolások egyike az erkölcsi jót, az erényt jelöli meg a szépség lényegi jegyeként. Ez jellemezte már az antik ->kahkagathia fogalmat is; hajlott felé Szókratész, állította Platón és Plótinosz, s számos újkori szépségelméletnek is egyik sarkköve a szép és jó szoros összekapcsolása. Pedig már Arisztotelész felismerte, hogy a tárgyak

és természeti jelenségek erkölcsi szempontból közömbösek, jóllehet szépek lehetnek (a szép és jó elkülönítéséhez később Aquinói Szent Tamás, Descartes, Kant is lényeges szempontokkal szolgált). — 2. A középkori keresztény gondolkodásban az abszolút jó eszméje Isten; Szent Ágostonnál így minden földi szépség Isten árnyéka, Areopagoszi Szent Dénesnél az isteni abszolút szépség visszfénye. Lényegében ide sorolható Hegel koncepciója is. ahol az érzéki forma akkor szép, ha „átcsillog" r a j t a az „abszolút eszme". — 3. Sajátos módon kapcsolta össze Boile.au és Batteux nyomán a szépséget és az igazságot a klasszicizmus esztétikája: az igazság voltaképpen az ésszerűt jelenti, az ésszerű a természetest, a természetes pedig a szabályoknak megfelelőt, vagyis az antik példaképeket követőt. Ugyanígy nem a szó szoros értelmében vett igazságra gondol Schelling, amikor azt mondja, hogy a szép mindig igaz: az utóbbi nála a dolgok lelkünkben lakozó mitikus ősképeivel azonos. Ám a szoros értelemben vett -*igazság sem lehet a szépség lényegi mozzanata, hiszen igazak csak állítások lehetnek, s a szép dolgok nem állítják magukról, hogy szépek, hanem egyszerűen azok. — 4. Szókratész, Arisztotelész okfejtéseitől kezdve kitüntetett figyelmet szentelnek az esztétikák a szépség és a célszerűség vagy hasznosság összefüggéseinek is; llobbes azonosította aztán a szépség lényegi mozzanataként megjelölt jóságot az egyén számára célszerűvel-hasznossal. Crousaz pedig e koncepció jegyében a szépséget az értelmi ítéletek szférájába is utalta. Már Hutcheson rámut a t o t t azonban, hogy a szépérzék működése független a hasznossági szempontoktól: ahogyan a keserű ízt nem érezhetjük édesnek, bármiféle előny vagy hátrány érjen emiatt bennünket, ugyanígy nem láthatunk valamit szépnek csak azért, mert felfogjuk hasznosságát. E. Bürke példák seregével cáfolta, hogy a szép mindig hasznos: az óraszerkezet belseje igen célszerű, de nem szép, külső részének díszei viszont szépek, noha gyakorlati hasznuk nincs. — 5. A hasznossági elméletek egyik változata Darwiné és követőié (G. Allén, H. Spencer), akik a szépség törvényeit a természet teleologikus jellegére vezetik vissza; azok a dolgok szépek, amelyek megfelelnek saját természeti lényegüknek, s a szépérzék az állatoknak is sajátjuk. Nem sokban különbözik e felfogástól Csernisevszkij meghatározása, mely szerint „szép az a lény, amelyben az életet olyannak látjuk, amilyennek fogalmaink szerint lennie kell; szép az a tárgy, amely az életet mutatja magában,

268

SZEPH vagy az életre emlékeztet bennünket", s amely egy időben a szovjet esztétikai gondolkodást is alapvetően meghatározta (A. G. Jegorov, A. 1. Burov). Bürke példái azonban már jóval korábban kizárták az effajta szépség koncepe iókat: az elefánt ormánya, a pelikán torokzacskója bármennyire célszerű. megfelel e lények faji lényegének s a róluk alkotott fogalmainknak is, de nem szép. (Az állatok pedig — bár egyes szakírók napjainkban is állítják az ellenkezőjét — szépérzékkel nem rendelkeznek.) — 6. Több gondolkodó e fogalmak összekapcsolásával próbált kielégítő meghatározáshoz jutni: Shaftesbury, F. Th. Vischer a szépséget a jó és az igaz, Home a jó és a hasznos lényegi mozzanataira vezette vissza. E koncepciókat átfogóan próbálta kizárni Kant szépségmeghatározásának szállóigévé vált része: „szép az, ami érdek nélkül tetszik". Érdeknek ugyanis szerinte „azt a gyönyört nevezzük, amelyet egy tárgy egzisztenciájának képzetével kapcsolunk öszsze", s a szépségnek ehhez nincs köze. mert ha „azt kérdezzük, vajon szép-e valami, akkor nem azt akarjuk tudni, hogy nekünk vagy bárki másnak fontos-e valami a dolog egzisztenciáját illetően ( . . . ) ; hanem azt, hogy miként ítéljük meg ezt a dolgot a puszta megtekintés (szemlélet vagy reflexió) alapján". E tétel Ruskin tollán így hangzik: „a világon a. legszebb dolgok a leghaszontalanabbak", s ebben a formájában már árulkodóan paradox. Nyilvánvaló. hogy a szépség képzetét felkeltő dolgok létéhez érdekünk fűződik, hiszen nemlétük esetén nem lenne miben gyönyörködni. E meghatározásban továbbá összemosódik az ítélet mértéke a megítélt érték létéhez fűződő érdekünkkel. Ilyen alapon azt is állíthatnánk, hogy olyan ruhák létéhez sem fűződik érdekünk, amelyek azt a képzetet keltik, hogy illenek testünkre, hiszen ha azt ítéljük meg, illik-e ránk egy ruha, akkor se azt akar juk tudni, érdekünk-e az ilyen ruhák léte, hanem azt. hogy a dereka, válla hány centiméter. A „szép az, ami érdek nélkül tetszik" tétel tehát nem mond többet a szépségről, mint az, hogy ,,a ránk illő ruha az, amelyik érdek nélkül illik ránk". (E tekintetben is sok igazságot tartalmaz tehát Herder Á'cmí-kritikája.) — 7. Új irányt vett, viszont a szépségelmélet F. Schiller Kallias-levelei révén, amelyekben Kanttal polemizálva arra a következtetésre jutott, hogy a szépség „nem más. mint szabadság a jelenségben". A jelenségen érzéki megjelenést értett, a szabadságról pedig azt tartotta, hogy az csak az emberé, a természetben nincs; e meghatározás szerint

tehát a szépség érzéki formában megjelenő emberi szabadság. E koncepció a maga idején kevés figyelmet keltett, de az 1950-es évek második felében a szovjet ún. „társadalmi iskola" (L. Ny. Sztolovics, V. V. Vanszlov) ugyanezt a meghatározást alakította ki, s ez a magyar szakirodalom (Garai L., Barna J.) számára is termékeny kiindulópontnak bizonyult. Ujabb, e koncepció pontosítására törekvő elemzések fényében a szépség jellemvonása az, hogy érzéki formája az adott társadalom átlagos emberi szabadságát fejezi ki, s így a kor mindennapi embere azt saját szabadságlehetőségeivel egyenlőnek érzékeli és az azonosulás gyönyörteli érzésével szemléli. Ez különbözteti meg a fenségestől, amelynek szabadságdimenziói messze meghaladják lehetőségeinket, s így a szorongással vegyes gyönyör kívülálló érzését kelti bennünk, valamint a —*kecsességtől, bájosságtól, amelyben az átlagember lehetőségeinél csekélyebb mértékű szabadság fejeződik ki, s ezért kívülálló fölénnyel kevert gyönyörködéssel fogadjuk. Sajátos esete a szépségnek az ún. belső szépség. Már Arisztotelész megfigyelte, hogy a külsőleg, első pillantásra rút jelenségek szépeknek bizonyulhatnak behatóbb tanulmányozás során. Home több példával illusztrálja, hogy vannak dolgok (pl. szabálytalan alakú házak, görbe növésű fák), amelyeket akkor látunk szépnek, mikor hasznosságukra (lakhatóságuk kénveimére. gyümölcseik ízletességére) rájövünk. E jelenség magyarázata a belső érzékelés említett ( I I . 3. a.) működésében rejlik; a külső érzékelésben nem szép látvány a pozitív értékek keltette képzettársításokkal egészül ki fantáziánkban, s így mintegy „megszépül". Fordított esettel állunk szemben a —* tetszetősségnél. O IV. Történelmi változásai, objektivitása. 1. Az esztétikai gondolkodás az ókortól a 17. sz. végéig nem érzékelte azt a tényt, hogy a szépség kritériumai koronként, kultúrkörönként változók. Örök, általános emberi — vagy éppen transzcendens — törvényeket keresett a szépségben, s az esztétikai ítéletek eltéréseit az —»ízlés fogékonyságával vagy gyarlóságaival magyarázta. Elsőként a -* régiek és újak vitája, tudatosította azt a tényt, hogy a történelmi változások az esztétikai értékrend változásait is magukkal hozzák, de még igen sokáig tartotta magát az az elképzelés, hogy a szépérzék mögött általános, velünk született eszme (Shaftesbury), minden emberre egyaránt jellemző tudat (Montesquieu) húzódik meg. ill. a szépség örök törvényei a természetben (Voltaire, Rousseau) vagy transzcendens

269

SZEPH törvényszerűségekben keresendők. — 2. E nézetekkel szemben az angol felvilágosodás szenzualista irányzata lépett fel hathatós érvekkel. F. Hutcheson a velünk született szépérzék működését a szubjektív hangulatok, belső képzettársítások által befolyásoltunk tekintette, az asszociációs esztétika (J. Priestley, J.Beattie, A .Alison) végkövetkeztetései pedig arra mutattak, hogy döntően e képzettársítások függvénye, mi tűnik számunkra szépnek. Condillac rámutatott, hogy az esztétikai ítéletek egyazon embernél is változók lehetnek, s Hemsterhuis úgy találta, hogy éppenséggel pillanatnyi érvényűek; Fichte aztán merőben szubjektív meghatározottságokra vezette viszsza, mi szép s mi nem az. E szubjektivista gesztus alkotta a ->beleérzéselmélet (heterogén) koncepcióinak fővonulatát is, és sajátosan jelentkezik az idős Lukács Gy. koncepciójában, mely szerint a művészeten kívüli szépség esetében a merőben szubjektív —>kellemességgel állunk szemben, de a művészi szép objektív. — 3. Már Herbart felismerte azonban, hogy az objektivista és a szubjektivista álláspontok között kell keresni a probléma megoldását: esztétikai ítéleteink többé-kevésbé mindig szubjektívek ugyan, de ettől a szépségnek lehetnek objektív kritériumai. A „társadalmi iskola" elgondolása ezt a felismerést fejleszti tovább. Eszerint a szépség kritériuma objektív, de nem természeti, hanem társadalmi értelemben, hiszen a szabadság a társadalmi gyakorlat terméke. S amiként e társadalmi gyakorlatban a szabadság objektív ismérvei is koronként, társadalmanként változók, az ezt érzéki formában kifejező szépség is történelmileg változó alakot ölthet. Ezt az objektivitást többé-kevésbé adekvát formában tükrözik vissza a közízlésben élő esztétikai értékrendek, amelyek az egyéni szubjektivitással áthatott személyes -^ízléssel dialektikus kapcsolatban állnak. O V. Szépség és művészet. 7. Az esztétikai gondolkodás kezdeteinél szinte általánosan elfogadott nézet volt, hogy — amint ezt Démokritosz mondta — az igazi művészet mindig szép. vagy — Platón okfejtése szerint — ha nem is az, arra kell késztetni, hogy szép legyen (s ennek érdekében még Homéroszt is megcenzúrázta volna). Akik Plótinosz nyomán a világ esztétikai arculatát egészében szépnek fogták fel (vö. I . 1.), a művészetet magától értetődően annak tekintették, s akik nem, azok Cicero nyomán úgy vélték, a művészet feladata az, hogy a természetből kiválogassa és alkotásaiban egyesítse a szép jelenségeket. E felfogás főként a reneszánsz idején

volt igen elterjedt (Leonardo da Vinci, Michelangelo, A. Dürer), amikor L. Alberti a szép testekről vett mértékek középértékei alapján akarta meghatározni az ábrázolásra igazán méltó abszolút szépséget. Folytatta ezt a hagyományt a klasszicizmus esztétikája, a tényekkel sem törődve, ahogyan pl. Winckelmann a „nemes egyszerűséget és csendes nagyságot" ábrázoló szépséget látta bele a borzalmasságig fokozott rút rémületes képét elénk állító Laokoónszoborcsoportba. Kora r ú t a t is ábrázoló művészetét Hegel is „a benső tartás nélküli tépettség és szétszaggatóttság" divatjával vádolta, „amely a legvisszataszítóbb diszszonanciákon halad át, létrehozza az ocsmányság humorát és a torz iróniát, amiben pl. E. T. A. Hoffmann tetszeleg". Az újabb esztétikákban e gesztus ritkább, inkább jellemző a szép fogalmának parttalanítása (I. 2. b.), de Croce révén kiemelkedő képviselője is ismert. — 2. A művészet tényei azonban már a legrébibb időkben kétségtelenné tették, hogy alkotásai — méghozzá vitathatatlan értékű remekei — igenis ábrázolják a valóság rút, tragikus, groteszk stb. jelenségeit. Arisztotelész el is ismerte ennek jogosságát, s azt is érzékelte, hogy a ->mimézisben a valóság háromféle — valósághű, eszményített és torzított — képe jelenhet meg. E három eljárást azonban nem tekintette egyenértékűnek, hanem az —>eszményítést becsülte legtöbbre. Plutarkhosz is úgy nyilatkozott, hogy a rút dolgok szép mimézise a helyénvaló, később pedig (főként Hutcheson, Lessing nyomán) az a nézet terjedt el, hogy a művészi ábrázolás formatörvényei eleve a szépség szférájába emelik a valóság nem szép mozzanatait. E tétel a marxista igényű művészetelméletben is fel-felbukant (Mácza J „ V. V. Vanszlov). Hegelnek kétségtelenül igaza volt abban, hogy a rút szép ábrázolása olyasmi, „mint valami kipingált koporsó"; az esztétika fejlődése során azonban e koncepciót nem a szépségre korlátozott művészet eszméje szorította ki, hanem az a már Fr. Schlegel által felismert, s F. Th. Vischernél hangsúlyozott gondolat, miszerint a rút valóságmozzanatok adekvát ábrázolása a művészet igazi feladata. (Az effajta ábrázolások által keltett tetszés — amelyre már Addison felhívta a figyelmet — természetesen nem azonosítható a szépségben való gyönyörködéssel.) — 3. A szépségközpontú művészetelmélettel ellentétes véglet, mely szerint a művészi alkotásoknak nem lehet feladatuk, hogy maradéktalanul szépek legyenek, leginkább a hagyományos marxista esztétikát jellemezte, s legkövetkezete-

270

SZEPH sebben Lukács Gy. koncepcióiban jelentkezett: ha a művészet társadalmi funkciója a -*tükrözés, értéke igazságtartalmától (még -*realizmus, világ szerűség) függ, az öncélú szépség a valóság megszépítéséhez, —>giccses ábrázolásához vezet. — 4. A művészet történeti fejlődésének tényei azonban kétségtelenné teszik, hogy amennyire igaz az, hogy vannak műalkotások, amelyek kendőzetlenül tárják elénk a valóság rút, tragikus, akár borzalmas vonásait, ugyanilyen igaz az is, hogy vitathatatlan értékű remekek képviselik a tiszta, felhőtlen szépséget. E felismerés jegyében állította Fr. Schlegel, hogy a művészet nem egyféle, hanem többféle: a szépművészettől inegkülönböztetendő a karakterisztikus művészet; az előbbi a szépséget, az utóbbi az igazságot állítja elénk. A „szépművész"nek mindenekelőtt ,,a r ú t a t kell kerülnie", s ez a művészet másféle, mint az, amelyet pl. Schakespeare művelt. „Aki Shakespeare poézisét mint szépművészetet ítéli meg, annál mélyebb ellentmondásokba ütközik, minél élesebb elmével rendelkezik, minél jobban ismeri a költőt", mert Shakespeare „egyetlen drámája sem tekinthető tartalma tömegét illetően maradéktalanul szépnek; a szépség törvénye sosem határozza meg az Egész elrendezését. A részletszépségek, akár a természetben, nála is csak ritkán mentesek minden rútságtól, és csupán eszközei egy másik célnak; az egész ábrázolás karakterisztikus lényegét vagy filozófiai szellemét szolgálják". Schelling is világosan látta, hogy a műalkotások egy része igaz, de nem szép, másik része viszont a szépsége révén művészi, s Wölfflin hasonlóan nyilatkozott, mondván, hogy a művészi formák két feladatkörben jelenhetnek meg, a szépség („dekoráció") vagy a „világ tartalmát" ábrázoló igazság („imitáció") szolgálatában. Az újabb kutatások arra vallanak, hogy a többféle funkciót betöltő alkalmazott ynűvészeteVkeX szembeállítható autonóm, művészet valóban két művészetfajra oszlik, az igazságot reprezentáló visszatükröző művészet és a szépség jegyében fellépő szépművészet szektorára. Az építőművészet, iparművészet a maga egészében az utóbbi szektorba tartozik, a többi művészeti ágban viszont a visszatükröző és szépművészeti műfajok egyaránt megtalálhatók. — 5. I t t említendő végezetül az az ókori eredetű vita, amelyik akörül folyik, a természeti vagy a művészeti szép magasabbrendű-e. Seneca a természeti szépet rendelte a művészi fölé, Hegel, Croce a művészit tekintette tökéletesebbnek. Lukács Gy. a természeti szép álesztétikai jellegét feltételező teoretiku-

sokhoz csatlakozott, de a szépség e két fajtájának hierarchizálását elutasította, s e gesztusa — fenntartva a természeti szép esztétikai státusát — követendőnek látszik. O VI. A szépség az irodalomban. 1. Az irodalomnak mint „nyelvi művészetnek" többféle lehetősége is van arra, hogy szövegei a szépség jegyeivel rendelkezzenek, a) Az egyik ilyen lehetőség az, hogy a szöveg által belső szemléletünkben felidézett vizuális képzetek, képek, események (~+képszerilség) maguk szépek legyenek. I t t megjegyzendő, hogy az irodalomtörténet tényei is igazolják azt a tételt (VI. 3.), miszerint a szépség objektív kritériumai koronként változók. A hajdani állattenyésztő törzsek szabadságának legfőbb biztosítékai az állatok voltak, s ezek — Plehanov elemzi ezt szemléletes példákkal — körükben így olyan szépek voltak, hogy az emberi szépség megítélésében is mértékül szolgáltak, Ez a magyarázata annak, hogy az ókori görög mitológia legfőbb istennője, Zeusz felesége, a gyönyörű Héra is „tehénszemű" volt a homéroszi eposzokban, aminthogy férjét a legősibb időkben bika alakjában képzelték el. A Mahábhárata a világ legszebb nőjének mondja a pancsála királylányt, Draupadít, de lelkesült leírásában nemcsak az lephet meg bennünket, hogy „hét mérföldnyire árasztott teste kéklótusz-illatot", hanem az is, hogy e sziromszemű lány „elefántléptű". Férjei is olyan szépek az eposz szerint, mint az „elefántkirályok", s „illő sorrendben" úgy lépnek a trónterembe, mint óriás öt bika lép tavasszal párját keresvén a tehénkarámba.

b) E képszerű elemek szépségét valóban hatékonyan emelheti ki a -*kom,pozíció —•arányossága, s fokozhatja ezt a szöveg —>• zeneiségében uralkodó c) -»eufónia, a -•versforma struktúráját átható ->harmónia, különleges esetekben pedig d) az —>íráskép külső szemlélethez szóló szépsége (-*•képvers). — 2. Irodalomtörténeti tényekkel igazolható az is, hogy az irodalmi művészeti ágon belül nemcsak a -»tükrözés funkcióit betöltő művészetfaj létezik, hanem a Schlegel szóhasználatának megfelelő értelemben vett szépművészeti válfaj is. Eleven már az ókorban, amikor pl. a filozófus Platón e tündökletes szerelmi epigrammát megalkotta:

271

Csillagokat nézel, szép csillagom, lig ha lehetnék, két szemedet nézném, csillagom ezreivel. (ford.: Szabó L.)

SZEPH Az athéniak, akik ez idő t á j t vívják a peloponnészoszi háború élethalálharcát Spárta ellen, aligha ismertek volna világuk intenzív totalitására, egy effajta költeményben. Platón se gondolhatta, hogy ez a mámoros derű tipikus életérzés Athénban, ahol mesterét, a bölcs Szókratészt méregpohár általi halálra ítélték kevésbé bölcs honfitársai. De az elsötétült világban annál több erőt lehetett meríteni e sorok sugárzó szépségéből. S ez a szépművészeti alkotások társadalmi féladata: valósággá változtatni az emberiség álmait, a szabadságot érzéki formában kifejező szépség színeivel örömtelibbé tenni életünket. Az irodalom egyik művészetfaja minden történelmi korban, minden társadalomban ezt a funkciót tölti be. s ennek a költészeti válfajnak kiemelkedő mestere Weöres S., aki apokaliptikus veszélyekkel fenyegető századvégünkkel az Ünnep zengő harmóniáját szegezi szembe:

(Vság, 1965, 12 ); K. E. Gilbert—H. Kulin: Az esztétika története (1966); Garai L.: Személyiségdinamika és társadalmi lét (1969); Mácza J.: Esztétika és forradalom (1970); Szigeti J.: Bevezetés a marxista— leninista esztétikába (1970); Barna J.: Társadalmiság — nembeliség — esztétikum ( T á r s a d a l o m t u d o m á n y i Közlemények, 1974, 3—4.); L. M. Sztolovics: A szép kategóriája és a társadalmi eszmény (1974); Szerdahelyi 1.: A magyar esztétika története 1945—1975 (1976): N. Hartmann: Esztétika (1977); L. N. Sztolovics: Az esztétikai érték természete (1977); Jánosi J.: Szépség és művészet (1978); Garai L.: Szabadságszükséglet és esztétikum (1980); V. P. Sesztakov: Az esztétikai kategóriák története (1982); Szerdahelyi I.: Az esztétikai érték (1984): uő: Esztétika, kritika, közízlés (1985). Szerdahelyi István szépségelmélet: -* kallisztika

A csiUag-szániyas éj nyugalma zeng. Egeii kereng a dal, ha nincs veszély. Villogva reng a csillag-szárnyas éj, s a kedv magasban él, égen kereng.

szépségeszmény: -* ideál széptan: —• kallisztika

Mindazonáltal az irodalmi műfajok rendjében elkülönülés is mutatkozik ilyen szempontból a kis- és a nagyformák határvonalán. A rövidebb terjedelmi lehetőségekkel rendelkező kisformák egyaránt lehetnek visszatükröző vagy szépművészeti jellegűek , a tágabb keretekkel gazdálkodó nagyformák viszont ritkábban korlátozzák magukat arra, hogy a szépség körén belül maradjanak. Kivételek — méghozzá igen jelentősek — itt is akadnak, hiszen a szó schilleri értelmében felfogott —>idillek között vannak olyan terjedelmesebb pásztorjátékok. verses vagy prózai életképek, amelyek a szépség különböző színárnyalataiból alkotnak szivárványos álomvilágot. Általában, s főként a modern irodalomban azonban a nagyformák, a regények, drámák, hoszabb elbeszélések elkerülik a szépművészeti ábrázolás körét. O (—>esztétikai minőségek) O írod.: Jánosi B.: Az aesthetika története (1899—1901); Ch. Ogden—I. A. Richards—J. Wood: The Fundation of Aesthetics (1925); V. V. Vanszlov: A szép problémája (1958); A. 1. Burov: A művészet esztétikai lényege (1962); E. Grassi: Die Theorie des Schönen in der Antiké (1962); R. Assunto: Die Theorie des Schönen im Mittelalter (1963); Sziklai L.: Szovjet viták az esztétikumról (Kritika, 1964, 3.); Vörös L.: Vita a szépségről a szov jet esztétikában (Hel, 1964, 1.): Lukács Gy.: Az esztétikum sajátossága (1965); Barna J.: A marxizmus általános értékelméletéről 272

Szeptemberi irodalom: —>expresszionizmus o

Szeptemberi költészet: —»proletárirodalom

Szeptemvri (bolgár 'szeptember'): bolgár irodalmi, művészi és kritikai folyóirat. Áz írószövetség kiadványa. 1948. szeptember óta jelenik meg, 1991-től Letopiszi ('Krónikák') címen. Főszerkesztője: L. Sztojanov (1948—1949), P, Bujukliev (1949 —1950), Sz. Karolev (1950—1952), G. Karaszlavov (1952 - -1958), H. Radevszki (1958 —1963), P. Malév (1963—1966), K. Kalcsev (1966—1975), V. Golev (1975—1989), T. Zsecsev (1990). O Négy évtizede a legjelentősebb bolgár szépirodalmi folyóirat. 1989-ig a kommunista párt mindenkori programja szellemében szervezte az irodalmat, s igyekezett uralkodó módszerré tenni az ún. szocialista realizmust és a pártosságot. 1956 óta azonban, hol bátortalanul, hol bátrabban, de valamennyi irodalmi törekvésnek helyet adott iapjain. A folyóiratban az elmúlt évtizedek minden jelentős bolgár írója publikált, s így biztosította a folyamatosságot az egymást követő nemzedékek közt. Érdekesebb rovatai: Elmélet, kritika, művészet; Problémák és könyvek; Irodalmi archívum; Karcolatok. O írod.: n. n.: Dvadeszet i pet godini szpiszanie „Szeptemvri ', 1972, 11.); n. n.: Kánt novi

SZERA posztizsenija na bálgarszkata literatura, teorija i kritika (uott, 1976, 1.). Juhász Péter

regénye, valamint N. Hrelkov ún. szeptemberi balladái. O írod.: Zs. Avdzsiev: Szeptemvrijszka literatura 1923—1927 (1973); T. Zsecsev—I. Szarandev (szerk.): Szeptemvri 1923 i bálgarszkata literatura (1973). Juhász Péter

Szeptemvrijcse (bolgár 'kis szeptember'): bolgár ifjúsági lap. 1945 óta kéthetente jelenik meg. Irodalmi—publicisztikai jellegű újság, amely eszmeterjesztő és kulturális nevelő feladatokat is ellát. Irodalmi rovatában a legnevesebb bolgár szerzők publikálnak (Elin Pelin, G. Karaszlavov, A. Boszev, A. Karalijcsev, Kalina Maiina, I). Talev, N. Hajtov és mások). 1957 óta Rodni prosztori ('Hazai térségek') c. irodalmi mellékletet ad ki, melyben verseket, elbeszéléseket, novellákat, regényeket közölnek jeles bolgár és külföldi szerzőktől (S. Lem, 0 . Wilde, Osztrovszkij, Katajev, Prisvin, Pausztovszlcij). Folyamatosan hírt ad az országban történő jelentős irodalmi eseményekről is. Hamberger Judit

szeptenárius: —>septenarius versus Szeptuaginta: a magyar szakirodalomban alkalmazott, helytelen átírási forma (—> Septuaginta)

Szeptemvrijszka literatura (bolgár 'Szeptemberi irodalom'): az 1923-as bolgár felkelést és annak leverését ábrázoló műveket nevezi így — G. Bakalov szavai alapján a bolgár irodalomtörténet. A kor feszültsége az irodalmi alkotások tartalmában és stílusában egyaránt visszatükröződött. Az élmények feszítő ereje, az alkotóknak az ábrázolt eseményekhez való személyes viszonya az epikai elemekkel szemben az érzelmi motívumokat helyezte előtérbe. A feltörő mondanivaló szétvetette a hagyományos formák rendszerét és az ún. realista mesebonyolítást. A kifejezés expresszionista jellege: a zaklatott hangvétel, a mondatok szaggatottsága, az ismétlés, a szokásos szórend megbontása, a ritmus fokozott szerepe jellemezte a kor alkotásainak többségét. A felkelést ábrázoló első jelentősebb munkák 1924-ben íródtak. A legnépszerűbbek A. Razcvetnikov és N. Furnadzsiev kötetei voltak; a legnevezetesebb alkotás, G. Milev lenyűgöző erejű költeménye, a Szeptemvri ('Szeptember') 1925-ben jelent meg. Még ugyanabban az évben napvilágot látott A. Karalijcsev Rázs ('Rozs') c. elbeszéléskötete, amely művészi képekbe öntött érzések, hangulatok kis lírai remekeiből áll. A szeptemberi irodalom második hullámának legjelentősebb alkotása A. Sztrasimirov Horo ("Körtánc', 1926) c. regénye, amely egy felindult lélek szenvedélyes tiltakozása a hatalomra került kormány rohamcsapatainak embertelensége ellen, amelyek „ölték a népet, ahogy a török sem ölte". E témakörbe tartozik még 0 . Vaszilev Bjalata páteka ('Fehér ösvény'. 1929) és K. Velkov Szelő Borovo ('Borovo falu', 1932) c. 18

széptudományok; schöne Wissenschaften (német); belles lettres (francia): M. Mendelssohn rendszerezésében a szépművésze tekkel szembeállított fogalom; azon művészeti ágak köre, amelyek a nyelv „önkényes" jelrendszerével fejezik ki mondanivalóikat. Mendelssohn szerint két ilyen művészeti ág van, amelyek egymástól céljukban különböznek: a költészet öncélúan gyönyörködtet, a -*• szónoklat rábeszél, tehát külső célt szolgál. A francia belles lettres terminus új jelentésekkel él tovább (—•belletrisztika). Szerdahelyi István Szerafimovics, Alekszandr Szerafimovics (írói álnév); Popov (családi név); (Nyizsnyekurmojarszkaja, 1863. jan. 19.—Moszkva, 1949. jan. 19.): orosz író. Apja doni kozákkapitány volt. Gyermekkorát 1873-ig az orosz fennhatóság alatt lévő Lengyelo.-ban töltötte. 1883—1887 között a szent-pétervári egyetem fizika-—matematika szakán tanult. Kapcsolatba került a fővárosi forradalmi körökkel. 1887-ben kihallgatták a később kivégzett A. Uljanov (Lenin bátyja) perében, majd három évre Arhangelszk környékére száműzték. Első elbeszélését 1889-ben publikálta (Na Igyinye, 'Jégtáblán sodródva'). A következő évben visszaköltözött a Don-vidékre, s a száműzetés élményanyagából született elbeszéléseivel (Naplotah, 'Tutajokon'; Sznyezsnaja pusztinya, 'Hófödte pusztaság', 1890) felkeltette a kor szociális érzékenységű orosz írói, V. Korolenko, G. Uszpenszkij és mások érdeklődő rokonszenvét. Az elesett ember szenvedéseinek ábrázolása maradt további elbeszéléseinek tárgya is (Sztrelocsnyik, 1891: Szőllősy Klára, A váltóőr, Erdőtűz, 1961; Pod zemljoj, 'A föld alatt', 1895; Malenkij sahtyor, 1895: Szőllősy Klára, A kis bányász. Erdőtűz, 1961; Szcepscsik, 'Kocsikapcsoló vasutas', 1898; Na zavogye, 'Üzemben', 1898). írásaiban mindinkább az orosz élet megváltoztatására lázító szenvedélyes hang szólalt meg. Ennek rendelte alá írói-publicisztikai tevékenységét és

273

SZERA több vidéki lapnál végzett szerkesztői munkáját is. O Első önálló kötetének (Ocserki i rasszkazi, 'Cikkek és elbeszélések', 1901) megjelenését követően Moszkvába költözött, csatlakozott a Szreda nevű irodalmi csoporthoz. Gorkij közvetítésével a fiatal baloldali realista írók számára publikációs lehetőséget biztosító Znanyije könyvkiadóhoz került, amely 1903 és 1908 között három kötetben publikálta elbeszéléseit. Az 1905-ös oroszo.-i polgári forradalom drámai fordulatai szolgáltatták a tárgyát 1906-ban született Szregyi nocsi ('Éjnek idején'); Pohoronnij mars ('Gyászinduló'); Pogrom (ua.); Na Presznye (1906: Kós K., Miklós I., A Presznya negyedben, 1955), valamint U obriva ('Szakadék szélén', 1907) c. elbeszéléseinek és publicisztikai műveinek. Szerafimovics büszke volt L. Tolsztoj dicséretére, amellyel az agg írófejedelem Peszki ('Homoksivatag', 1908) c. kisregényét illette. Ettől kezdve egyre tudatosabban a nagyobb epikai formák felé fordult, bár tehetségéből soha nem telt terjedelmes regényre. Gorod v sztyepi (1912: Brodszky Erzsébet, Város a sztyepen, reg., 1954) c. könyvében marxista elkötelezettséggel ábrázolta egy vasútépítés történetén keresztül a kapitalizmusnak a kisvárosi Oroszo. életére gyakorolt gyilkos hatását. Ez a téma ugyancsak aktuális volt az 1. világháborút megelőző negyed században, amikor — a hagyományos paraszti életformát a proletárélettel felcserélő milliók szenvedése árán — az orosz kapitalizmus látványos gazdasági eredményeket produkált. E tömegek sorsa ugyanakkor nemcsak a politikai céloknak alárendelt irodalom művelőit, hanem többek között I. Bunyint is foglalkoztatta. O Szerafimovics egy sor elbeszélést szentelt az 1. világháborúban szerzett élményeinek (Csornij treuh, 'Fekete fülessapka', 1914; Tyermometr, 'Hőmérő', 1914; Na pobivke, 'Kimenőn', 1915; V Galicii, 'Galíciában', 1915). 1918-ban — az írók sorában az elsők között — belépett a bolsevik pártba. A szovjet vezetéstől kapott megbízatásai között az Izvesztyija irodalmi rovatát és a rendszer első, rövid életű, Tvorcsesztvo c. művészeti folyóiratát szerkesztette. Rendszeresen tudósított a polgárháború frontjairól. Ezután írta fő művét Zseleznijpotok (reg., 1924: Madarász E., Vasáradat. 1931; ua., Tábor B., T. Mándy Stefánia, 1955; film: J. Dzigan, 1967, SZU) c., a Borba ('Harc') c. tervezett, de soha meg nem született trilógia első darabját. 1917 után ez volt az író egyetlen befejezett regénye — egyúttal a szovjet irodalom ünnepelt alkotása —, amely a bolsevik tama-

nyi hadsereg kaukázusi visszavonulását mutatta be 1918 nyarán. Szerafimovics — a Csapajevet polgárháborús regénye középpontjába állító D. Furmanovval szemben — nem az egyes embert, hanem a tömeget, általa pedig a történelmi tendenciákat ábrázolta, nagy lendülettel és pátoszszal, zaklatott, expresszionista képekkel, elbeszélői tehetségét gyakran retorikus megoldásokkal váltván aprópénzre. 1926 novemberétől három éven át az ún. proletárírók legfőbb fórumának számító Oktyabr c. folyóirat főszerkesztője, s ebben az időben M. Solohov felfedezője volt. A. Fagyejevve 1 és V. Kirsonnal együtt megvédte a Csendes Don íróját az ellene már az 1920-as évek végén hangoztatott plágiumváddal szemben. Noha Szerafimovics a rendszerrel szemben változatlanul lojálisnak mutatkozott, Sztálin hatalomra kerülése után fokozatosan kiszorult az új hatalom „belső köréből". 1931-ben megjelent Po donszkim sztyepjam ('A doni sztyeppéken', elb.-ek) c. prózaválogatása, a mezőgazdaság hatalmas emberáldozatot követelő, erőszakos kollektivizálásának dicséretével. 1934-ben az össz-szovjet írószövetség elnökségének tagja lett. 1943-ban, 80 éves születésnapjára Sztálin-dijait kapott. Aggastyánként még a 2. világháború frontját is megjárta, ám élete utolsó éveit kegyvesztettként élte le. O Gyűjt, kiad.: Szobranyije szocsinyenyij ('Összegyűjtött művei', 1—10. köt., 1940—1948); ua. (1—7. köt., 1959—1960); ua. (1—4. köt., 1980). O Magyarul még: Erdőtűz (vál. nlák, Szőllősy Klára, 1950); 1 naplórészlet (Nyíró J „ írók az alkotásról, 1957); Vihar a tengeren (elb.-ek, uő, 1958); 3 memoár (Arvay J „ Én. Szovjet írók önéletrajzai, 1968). O írod.: A. Szerafimovics. Isszledovanyija, voszpominanyija, matyeriali, piszma (1950); V. Kurilenkov: A. Szerafimovics (1953); A „Vasáradat" történetéből (írás és valóság, 1956); R. Higerovics: Puty piszatyelja (1963); A. Szerafimovics v voszpominanyijah szovremenynyikov (1963); A. Volkov: Tvorcseszkij puty A. Sz. Szerafimovicsa (1963); Elbert J.: Szeráfimovies születésének második évfordulójára (Él, 1963, 3.); F. Gladkov: Alekszandr Szerafimovics (Szovjet Irodalom. 1979, 3.); G. A. Jersov: Szerafimovics. Sztranyici zsiznyi, borbi i tvorcsesztva (1982); V. A. Csalmajev: Szerafimovics (1982); A. Szofronov: Sztranyici bolsoj zsiznyi (Oktyabr, 1983, 1.). Gereben Ágnes Szerapion-testvérek; Szerapionovi bratyja (orosz név): orosz irodalmi csoport. 1921. febr. l-jén alakult Péterváron, eredetileg a

274

SZERA Világirodalmi Kiadóban szervezett fordítószerkesztő stúdió néhány hallgatójából. Nevét E. Th. A. Hojfmann Serapionsbrüder ('Szerapion-testvérek') c. regényéből vették. Tanítómestereik itt az orosz formalizmusteoretikusai, ill. J . Zamjatyin, Ny. Gumiljov és K. Csukovszkij voltak. Gorkij tekintélyes pártfogóként — kezdettől fogva segítette tevékenységüket. A csoport tagjai: K. Vegyin, Vsz. Ivanov, V. Kaverin, L. Lunc, Ny. Nyikityin, Jelizaveta Polonszkaja, M. Szlonyimszkij, Ny. Tyihonov, M. Zoscsenko és I. Gruzgyev, kritikus, irodalomtörténész, valamint emigrációjáig V. Pozner. Rendszeres üléseiket gyakran látogatta V7. Sklovszkij, időnként K. Csukovszkij, Olga Fors és Ju. Tinyanov. O 1922 elejéig működése a kor irodalmi csoportjainál szokásos nyilatkozat nélkül folyt; nem egyetlen áramlathoz vagy iskolához tartozás, inkább az eddigiek szintetizálására és egy olyan forma létrehozására való törekvés egyesítette őket, amely az új olvasónak közvetíteni tudja a jelenkor sajátosságait. Tevékenységük az írói mesterség elsajátításán kívül olyan vonásokat is tartalmazott, mint a testvéri összetartozás, a tagoknak a titkos társaságokéhoz hasonló elnevezése (alkimista testvér, pohárnok testvér stb.), a kör zártsága, az egymás iránti szolidaritás, bizonyos íratlan etikai normák betartása, amelyek mind a „rend" önmeghatározását tanúsítják (V. Kaverin levele, 1989. jan. 14., Szovjet Irodalom, 1989, 12.). A csoport első együttes fellépése egy Sz. Gorogyeckij kritikájára írt válaszlevél volt (Zsizny Iszkussztva, 1922, 13.), amelyben közös munkájuk tendenciáját fogalmazták meg: „A Szerapion testvérek elvben elvetnek mindenféle irányzatosságot. .. A művészetnek művészi és nem tendenciózus ideológiára van szüksége, miként az államhatalomnak is nyílt, nem pedig rossz irodalommal álcázott agitációra." Visszautasították a ,,rendőri"-szellemű kritikát is. A csoport nyilatkozata ezt követően a tagok rövid önéletrajzaival együtt jelent meg (Lityeraturnije zapiszki, 1922, 3.). Szerzője, Lunc megállapította, hogy a Szerapionok nem képviselnek egységes irodalmi iskolát, különbözőképpen írnak. Egyetlen közös hitvallásuk van: a mű élje a maga külön életét, ne másolja a természetet, tükrözheti a kort, de az sem kizárt, hogy nem tükrözi. A műalkotás értéke a szerző ideológiájától, politikai meggyőződésétől független, a lényeg, hogy hangja ne legyen hamis. A testvériség vérségi köteléke szociális, vallási, képzettségbeli, ideológiai különbségek ellenére összeköti őket. A nyilatkozat esztéti-

18*

kai programja egy belső törvényszerűségekkel rendelkező, nem kötelezően „tükröző" irodalmat tételez, olyat, amely minden szabályozástól mentesen, szabadon létezik. Ezt a deklarációt az önéletrajzok az orosz hazaszeretet kinyilvánításával és a bolsevikokkal való együttműködés lehetőségével egészítették ki. Az elméleti megnyilatkozás láthatóan az orosz formalizmussal tartott szoros kapcsolatot. Egyes tagok művészi gyakorlatuk vagy politikai meggyőződésük miatt nem mindenben értettek egyet a deklarációval. A csoport bomlása részben e belső okok miatt kezdődött el, amit siettetett és (1929-ben) befejezett a bolsevik pártpolitika mind erősebb beavatkozása az irodalomba. A kortársak közül objektíven értékelték a csoportot a formalisták, Marietta Saginyan, A. Voronszkij, és J. Zamjatyin. A Proletkult apolitikus irányzatként támadta őket. A RAPP naposztovista szárnya burzsoá reakciós csoportnak nyilvánította, még a mérsékelt „útitárs" (poputcsiki, —>útitárs írók) besorolásukat sem fogadta el. A szovjet irodalmi bürokrácia az 1930-as évektől kezdve többük alkotásait nézeteiknél „haladóbbaknak" nyilvánította, és fokozatosan szocialista-realista írókká minősítette őket. Az 1924-ben fiatalon elhunyt Lunc mindvégig a csoport negatívan értékelt tagja maradt, Zoscsenkot pedig 1946-ban egy párthatározat nyomán kiközösítették hazájában az irodalmi életből. A csoport megfelelő értékelése az 1920as évek után a nemzetközi russzisztikában kezdődött el. O Egyetlen közös kötetük a Szerapionovi bratyja ('Szerapion-testvérek', 1922) c. almanach volt. A kötet írásaiban különböző irodalmi irányok érvényesülnek. Közös vonásuk, hogy elkerülik a hagyományos lélektani jellemzés eszközeit, egyesek pedig tudatosan depszichologizáltak. Kaverin teljes mértékben megvalósította elbeszélésében a Lunc által kiadott szjuzsetnaja próza (cselekményes próza) jelszavát, és a lecsupaszított cselekményre koncentrált, amelyet középkori német környezetbe helyezett és az osztranyenyije (->elidegenítés) alkalmazásával írt meg. Lunc a depszichologizált cselekménynek és szerkesztésének szintén új eszközeivel, stilizációs formában kísérletezett. Ezen avantgarde jellegű, a műfajt gyökeresen megújítani akaró, a nyugat-európai prózával kapcsolatot kereső írások mellett néhány szerző egy-egy eljárás (—>prijom) alkalmazásával kívánt a csoport programjának megfelelni. Fegyin pl. egy kutya nézőpontjából adta elő történetét, Nyikityin kollázstechnikát alkalmazott (a petrográdi kötetben). 275

SZERA A:; önálló művészi arculattal rendelkező Vsz. Ivanov, a korai alkotásait általában jellemző —•szkazos szinezettségfi ornamentalizmusának megfelelően, a cselekmény szerkesztésének zenei—festészeti elveit követte, és szembeszállt Kaverin és Lunc vonalával. Zoscsenko az orosz irodalom gogoli —leszkovi hagyományát folytatta a szkaz mint elbeszélői forma alkalmazásával. E tradíció követése nem mondott ellent annak, hogy bizonyos avantgarde törekvéseket valósított meg (depszichologizálás, krónikaszerű cselekmény szerkesztés). Gruzgyev elméleti tanulmánya (Lico i maszka, 'Arc és álarc') a kötet berlini kiadásában (Die Serapionsbrüder, 1922) jelent meg és a formalista iskola korai szakaszának szellemében fogant. A csoport almanachja és folyóiratokban publikált művei nagymértékben elősegítették az 1920-as évek orosz kisprózájának felvirágzását, egész tevékenységük fontos szerepet játszott az orosz kultúra értékeinek átmentésében és újak létrehozásában. O írod.: V. Skíovszkij: Szerapionovi bratyja (Knyizsnij ugol, 1921, 7.); J . Zamjatvin: ua. (Lityeraturnije zapiszki, 1922, 1.); A. Voronszkij: Szerapionovi bratyja. Almanah (Kr aszna ja nov, 1922, 3.); I. Gruzgyev: Vecsera Szerapionovih bratyjev (Knyiga i revoljucija, 1922, 3.); J u . Tinyanov: Szerapionovi bratyja (uo.. 1922, 6.); Marietta Saginyan: Lityeraturnij dnyevnyik (1923); M. Gorkij: Gruppá „Szerapionovi bratyja" (1923); V. Skíovszkij: Szentyimentalnoje putyesesztvije (1923): M. Szlonvimszkij: Voszem let Szerapionovih bratyjev (Zsizny iszkussztva, 1929, 2.); O. Fors: Szumaszsedsij korabl (1931); C. Volpe: Dvadcaty let raboti M. M. Zoscsenko (Lityeraturnij szovremennvik. 1941, 3.); Tiszay A.: A Serapion Testvérek köre (M. Zoscsenko: Teterkin és a többiek, 1946); Vsz. Ivanov: Isztorija mojih knyig (Szobranyije szocsinyenyij. 1. köt., 1958); J. Polonszkaja: Íz lityeraturnih voszpominanyij (Trudi po russzkoj i szlavjanszkoj filologii. 1963); V. Kaverin: Zdravsztvuj, brat, piszaty ocseny trudno. . . (1965); N. Gelfand: A Szerapion-testvérek (Hel, 1966, 1 —2.); L. Lunc: „Szerapionovi bratyja" (Novij zsurnal, New York, 1966, 82., 83.); H. Oulanoff: The Serapion Brothers. Theorv and Practice (Paris, 1966); K. Fegyin: Gorkij szregyi nasz [1941—1944] (1967); A. M. Zajdman: Gorkij i Szerapionovi bratyja. Avtoreferat kangyidatszkoj gyisszertacii (1968); G. Kern: The Serapion Brothers: A dialectics of fellow traveling (Russian Literature Triquaterly, 1972, 2.); V. Kaverin: Szobeszednyik (1973); Aa. Hansen-Löve:

Der russische Formalismus (1978); H. Segel: Twentieth century Russian Drama (1979); M. Szlonyimszkij: A csoport megalakulásáról (Új ég és új föld, 1987); L. Lunc: Miért vagyunk „Szerapion testvérek"? (uo.); R. Russel: The Dramatic Works of Lev Lunts (The Slavonic and East European Review, 1988, 2.); .1. Zamjatyin: A Szerapion testvérek (Szovjet Irodalom, 1988, 12.); J . Salajezykowa: Twórczosc literacka Lwa Lunca (1990); N. Goller Ágota: Az orosz irodalom „lovagrendje": a Szerapion testvérek (Vság, 1990, 11.); uő: A Szerapion testvérek útkeresése az orosz kisprózában (1921—1925) (1991). N. Goller Ágota Szerapion Vlagyimirszkij (?—Vlagyimir, 1275): orosz egyházi író, prédikátor. Különböző kiadványokban öt prédikációja maradt fenn. Az elsőt Kijevben írta, itt volt a Barlangkolostor elöljárója, a többit püspöki szolgálata idején, élete utolsó éveiben, Vlagyimirban. Á korabeli évkönyv szerint „nagy műveltségű erkölcsi tanító", „a Szentírás kiváló ismerője" volt. A 13. sz.-i Oroszo. egyik legműveltebb embere lévén, beszédeiben gyakran idézett a Bibliából, miközben néhol orosz szavakat használt, hogy a hallgató számára érthetővé tegye az egyházi szláv szöveget. Homíliáiban főleg a vallás-lelkiileti és erkölcsi megtisztulás szükségességét emelte ki. E vonatkozásban különösen a 2. és a 3. prédikáció tűnik ki. Oroszo. nehéz esztendeiben, a tatárdúlás után kb. 40 évvel írta őket. Szerapion ékesszólóan ábrázolta a rettenetes hadjárat következményeit (sok embert megöltek, a templomokat és kolostorokat lerombolták, a hadvezérek és harcosok bátorsága elszállt, sokakat fogságba hurcoltak). „Mit is tegyünk?" — kérdezi a híveket. Ahelyett, hogy a tatárok elleni harcra hívna, ezt írta: „Szeressétek egymást, legyetek könyörületesek minden emberhez, s úgy szeressétek felebarátaitokat, mint önmagatokat, óvjátok testetek tisztaságát, ne legyetek gőgösek!" A püspök gondolatmenete szerint minden bajt és szerencsétlenséget úgy kell elfogadni, mint Istentől jövő büntetést a bűnökért. Prédikációiban egyszer sem használta a „tatárok" szót, hiszen azok csak „Isten ostorai". Az elnyomástól való megszabadulást nem az ellenség, hanem a bűnök elleni harccal kell kezdeni. Akkor majd a könyörületes Isten, aki büntetést küldött a népre, hogy megjavítsa azt, maga oldja fel és szünteti meg a büntetést. O Szerapion 4. és 5. prédikációjában a pogány szokások elhagyására szólított fel.

276

SZERA falu. Képek Belorusszia életéből'. 1910); Pojezdki po Poleszju 1911 i 1912 gg. ('Utazások Poleszje területén 191 l-ben és 1912ben', 1914); Vicsinszkija paljanye ('A vicsinszki tisztások', 1928). O írod.: I. Csiscsanka: Z tvorcsaj szpadcsini Iszaka Abramavicsa Szerbava (Pomnyiki hisztoriji i kulturi Belaruszi, 1974, l.j. Palásti Katalin

Beszédeit az igazságosság, a türelem (még a pogány szokások megítélésében is), a hazafiasság szelleme hatja át. Szerkezetük azt mutatja, hogy szerzőjük nagyszerű szónok volt, anélkül, hogy aszónoki fogások rabjává vált volna. Stílusuk dinamikus, ritmikus, sajátosan egyéni. Nyelvezetük egyszerű, érthető, és ezzel együtt ékesszóló és emelkedett. Szerapion prédikációi az óorosz irodalom több művére is hatottak. O Kiad.: J . Petuhov: Szerapion Vlagyimirszkij, russzkij propovednyik XIII. veka (1888); Pamjatnyiki lityeraturi Drevnyej Ruszi. XIII. vek (1981)'. O Magyarul: 1 beszéd (n. n., Az orosz irodalom kincsesháza, 1947); 1 beszéd (Iglói E., Régi orosz széppróza, 1977). O írod.: V. A. Kolobanov: Obs c s e s z t v e n n o - l i t y e r a t u r n a j a gyejatyelnoszty Szerapiona Vlagvimirszkovo. Avtoreferat kangyidatszkoj gyisszertaeii (1962); 0 . Tvorogov: Vlagyimirszkij Szerapion (Szlovar knyizsnyikov i knyizsnosztyi Drevnyej Ruszi. XI -pervaja polovina XTV. v., 1987). Lepahin Valerij Szerbav, Iszák Abramavics (Kulsicsi, 1871. máj. 15.—?, 1943. jan. 21.): belorusz etnográfus, folklórtudós, régész. 1892-ben a polacki tanítóképző szemináriumot, 1918ban pedig a Moszkvai Archeológiai Főiskolát végezte el. Több helységben volt tanító. 1910—1912-ben az Orosz Geográfiai Társaság tagja volt. Expedíciókat szervezett Belorusszia területén. Részt vett a művészeti és történelmi emlékek gyűjtésében és védelmében. 1922-től a Belorusz Kultúrintézet rendes tagja volt, 1934-ben a történelemtudományok kandidátusa lett. 1923-tól a Belorusz Állami Egyetem tanára és a néprajzi tanszék vezetője, 1929-től pedig a Belorusz Tudományos Akadémia Történelemtudományi Intézetének főmunkatársa volt. O Gyűjtötte, kutatta és kiadta a népköltészetet, tanulmányozta az idénymunkások szokásait, és tárgyi kultúráját. Gyűjtötte a népviseleti ruhákat és más népművészeti alkotásokat, s ennek alapján fíelaruszkaje narodnaje masztactva ('Belorusz népművészet, 1951) c. kiadott egy albumot. A belorusz néprajztudósok közül elsőként készített fényképeket az expedíciókban. Összesen kb. 5000 fényképe volt (ebből kb. 450 maradt fenn), amelyek a belorusz falusi élet körülményeit ábrázolták. Minszk mellett és az usacki, dubrovenszki területen végzett ásatásokat. A proni és uhljaszci medencében neolit kori leleteket talált. Foglalkozott a belorusz szovjet folklór gyűjtésével is. O Művei: Szelő Velikoje. Kartyinki iz zsiznyi Belorussziji ('Velikoje

szerb és horvát „modern": az európaizálódás igényéből született irodalmi áramlatok a 19. és a 20. sz. fordulójának szerb és horvát irodalmában. O /. A századfordulón jelentkező fiatal horvát írónemzedék soraiban általános volt az elégedetlenség a hagyományos realista, naturalista irodalommal szemben. Ám míg egyesek a valódi életközelséget és a társadalmi problémák bátor felvetését hiányolták belőle, addig mások az általa közvetített életérzést és a kifejezésmódot tartották idejétmúltnak, s a modern nyugat-európai irodalmak felé fordulva az impresszionizmus, az újromantika, a szimbolizmus, a parnasszizmus, és a dekadencia elemeivel frissítették fel a horvát irodalmat. Az előbbiek Prágára és T. G. Masaryk elveire tekintettek mint példaképre, míg az utóbbiak — a par excellence modernisták — Bécs közvetítésével szívták magukba az új irodalmi áramlatok tartalmi és formai újításait, s olyan írók, költők, gondolkodók eszméiből merítettek mint G. Brandes, M. Maeterlinck, H. Taine és mások. A német Moderne után Hrvatska modernának (horvát modernizmus) nevezett áramlat tehát korántsem volt egységes, általános jellemzője azonban, hogy több szabadságot és eredetiséget várt az irodalmi alkotástól mint elődje, a realizmus. A horvát modernisták számos folyóirat hasábjain hangoztatták újszerű esztétikai elveiket, így pl. a Hrvatska mÁsaoban (1897), a Mladostban (1897) és a Hrvatski salonban (1899). Többségük lírikus volt, köztük A. G. Mato§(1873- 1914), aki költőként a legismertebb, de az impresszionista kritika és az elbeszélés (E. A. Poe hatása) terén is figyelemre méltót alkotott; a drámaíróként és lírikusként egyaránt jelentős M. Begovic (1876—1948) és a költő V. Vidric (1875— 1909) a forma művészei voltak; az ugyancsak költő és drámaíró 1. Vojnovió (1857 —1929) főként a dráma terén alkotott jelentőset. Forma szempontjából a modernisták örökösének tekinthető a századfordulón jelentkezett V. Nazor (1876—1949), aki azonban a létezés örömét ünneplő verseivel el is oszlatta a dekadencia felhőit a horvát irodalom fölül. O 2. A szerb modernizmus

277

SZERA (Srpska modema) előfutárának tekinthető V. Ilié (1860—1894), akinek költészetében először bukkannak fel a szimbolizmus elemei a szerb irodalomban, s bizonyos szempontból A. Santié (1868—1924) is, aki hagyományos témákat énekelt meg a modern költészet stiláris eszközeivel. Az első igazán modernista költők azonban J. Duéié (1874 —194.3) és M. Rákié (1876—1936) voltak. Az előbbi az artisztikus forma, a francia szimbolisták és parnasszisták tanítványa, a Vart pour Vart híve, az utóbbi Ch. Baudelaire örököse, az élet és minden szépség múlandóságának költője. A mindkettejük költészetében érezhető dekadens vonás V. Petkovié (1880—1917) és S. Pandúr ovié (1880—1960) szélsőségesen pesszimista és individualista költészetében teljesedett ki. Prózában a modern ember elmagányosodását elsőként megszólaltató Isidora Sekulié (1877—1958) és St. Vinaver (1891—1955) a modernizmus első hullámának kiemelkedő képviselői. A modern pozitivista kritika és esztétika megteremtője B. Popovié (1864 —1944), aki többek között J. Ruskin, H. Spencer és H. Taine eszméiből merített, s a Srpski knjizevni glasnik c. nagy tekintélyű irodalmi folyóirat megalapításával (1901) valamint az Antologija novije srpske lirike ('Az újabb szerb líra antológiája', 1911) összeállításával hosszú évtizedekre meghatározta a szerb költészet fejlődésének irányát. A szerb modernizmus második hulláma, az ugyancsak francia mintákra tekintő szürrealisták belgrádi köre: M. Ristié (1902 —1984), M. Dedinac (1902—1966), D. Mató (1898—1980), O. Daviőo (1909 -1989) és az expresszionisták (—»ld. még: zenitizmus)-. mint pl. M. Crnjanski (1893—1977) és R. Petrovié (1898—1949), O írod.: M. Marjanovic: Hrvatska moderna (1951); Z. Gavrilovic: Srpska moderna (1960); D. Vitosevic: Srpsko pesnistvo od 1901 do 1914 (1975). Gyetvai Mária szerb-horvát irodalmi formák: A szerbek és a horvátok az alapokat tekintve azonos nyelven beszélnek, amelyet szerb-horvát, ill. horvát-szerb nyelvnek is szokás nevezni. Három fő nyelvjárása van: a legelterjedtebb, a éto mellett (amelynek e-ző, je-ző és i-ző változata létezik) délnyugaton a 6a, északnyugaton a kaj használatos. A közös irodalmi nyelvet a 19. sz. közepén a szerb V. St. Karadzié és a horvát L. Gaj kezdeményezései nyomán a éto je-ző változatából alakították ki. Később szétválási tendenciák jelentkeztek, s napjainkra az általában az e-ző változatot őrző szerb irodalmi nyelvvel szemben a horvát inkább a je-zőt

használja. O A szerbek cirill, a horvátok latin írással írnak, az előbbiek ortodox vallásúak, az utóbbiak római katolikusok. A kulturális orientáció és a történelmi hagyományok eltérései indokolttá teszik, hogy a szerb és horvát irodalmat különálló nemzeti irodalmakként tárgyaljuk (—•Jugoszlávia irodalma 1. és 3.), a közös nyelvi alap, a szoros kapcsolatok és a rokon vonások miatt viszont célszerű, hogy e két irodalom jellegzetes formáinak történeti ismertetését párhuzamosan, összehasonlító módszerrel végezzük el. O A szerb-horvát nyelv a szabad —>hangsúlyú nyelvek közé tartozik, de a szóhangsúly legtöbbször a szavak első szótagját nyomatékosítja. A hangsúlynak két válfaját különböztetik meg. Az ereszkedő hangsúly csak az egy szótagú szavakra és a több szótagú szavak első szótagjára eshet. Emelkedő hangsúly viszont bárhol lehet, kivéve az egy szótagú szavakat és a több szótagú szavak utolsó szótagját. Hosszabb szavakban esetenként több hangsúlyos szótag is található. O A nyelvi sajátosságok az időmértékes verselésre nem alkalmasak, a —•hangsúlyos verselésnek viszont több válfaját is lehetővé teszik. A szabad hangsúly révén megvalósítható a szerb-horvát terminológiában (orosz mintára) szillabotonikusnak nevezett verselés (újabb magyar elnevezéssel hangsúly váltó verselés; -+vers), a szóéli hangsúly gyakorisága miatt legkönnyebben trochaikus vagy más ereszkedő lejtéssel. E gyakoriság azonban módot nyújt az ->ütemhangsúlyos verselésre is, és a versek konkrét vizsgálata indokolttá tesz egy olyan feltevést, miszerint a szerb és horvát szakirodalom által a „szillabikus vers" (-úszótagszámláló verselés) körébe sorolt költemények számottevő része valójában ütemhangsúlyos, miként a „laza" hangsúlyváltó verseknek minősített formák egy része is az. O A szerb-horvát verstan a hazai formákat többnyire a sorok szótagszámát tükröző elnevezésekkel jelöli, ezek azonban igen eltérő metrumú képleteket fedhetnek. A legismertebbek közül a ->deseterac ('tízes') lehet az epikus népi hősénekek 4 || 6 osztatú, ún. „aszimmetrikus" formája a hangsúlyos trochaikus lejtés tendenciájával, de így nevezik a lírai népdalok ún. „szimmetrikus", azaz felező, 5 || 5 osztatú, hangsúlyos daktilikus tendenciájú formáját is, továbbá az ugyancsak 5 || 5 osztatú hangsúlyos jambikus sorfajt és ennek azon alfaját, amelyik daktilikus sorzárlatú. O A hasonlóan elterjedt dvanaesterac ('tizenkettes') többnyire „szimmetrikus", felező, 6 || 6 osztatú, de a 14. sz.-ból ismertek olyan változatai, amelyekben a sorok

278

SZERA többsége 4 || 4 || 4 képletű, harmadoló volt. A 15. sz. 2. felétől a műköltészet legelterjedtebb formája a felező dvanaesterac kétszeresen rímelt, 6 a || 6 b, 6 a 11 6 b képletű változata. Ezeket a hazai szakirodalom „szillabikus", szótagszámláló verseknek nevezi, de szövegeik elemzése alapján ütemhangsúlyos lejtésfieknek, a mi felező tizenkettesünkkel azonos képletűeknek mutatkoznak. A 16—17. sz.-ban a hvari, spalatói és raguzai költők használták azonban a dvanaesterac hangsúlyos trochaikus, végrímes formáját is, és a 19—20. sz.-ban rímtelen válfaja is elterjedt. O A leggyakoribb sorfajok közé tartozik a „szimmetrikus", felező, 4 || 4 osztatú osmerac ('nyolcas') is, amely szintén a lírai népköltészetből származik, s a 16. sz.-tól terjedt el a műköltészetben. Leglényegesebb szabályaként azt tartják számon, hogy a metszet előtti és a sorvégi szótagok nem lehetnek hangsúlyosak; a szövegek vizsgálata itt is az ütemhangsúlyos forma feltételezését támasztja alá, s így a mi —>ősi nyolcasunkká] azonos metrumú lenne. O A nevezetesebb hazai képletek sorába tartozik végezetül a legrégibb epikus népénekekből eredő, általában 7 |j 8, ill. 8 || 8 osztatú, „szillabikus" versként számon tartott -*•bugar§tica. A fentiek mellett a szerb és horvát költészet külföldi mintákat adaptáló — főként hangsúly váltó — formákat is használt; ezekre az alábbi történeti áttekintés tér ki. Gyetvai Mária—Szerdahelyi István O A Balkán-félszigetre a 6—7. sz.-ban betelepedő szerbek és horvátok folklórjának legkorábbi emlékei a 15. sz.-ból maradtak fenn. A prózai műfajok, lírai (V. St. Karadzió kifejezésével: zenske pesme, 'női dalok') és epikus népénekek (muSke vagy junaíke pesme, 'férfi' vagy 'hősi dalok') a térség folklórjára általában jellemző alapvonásokat mutatják, miként a balladák is, amelyeknek legnevezetesebb példái a török elleni harcokat, a hajdukok hőstetteit megörökítő dalok (-+hajdidénekek). A legrégibb epikus horvát énekek bugarstica formájúak, a leggyakoribb versforma a rímtelen deseterac, de a lírában elterjedt az osmerac is. Az epikus énekeket guszlával (gusle: fogólap nélküli, bőrrel fedett vonós hangszer) kísérték. O Az első, a 9. sz.-ból származó írásos emlékeket a valamennyi szláv nép közös irodalmi nyelveként létrehozott ún. óegyházi szláv vagy ószláv nyelven írták (-*ószláv irodalom), s ezek az ortodox -*• szertartásirodalom műfaji kereteibe illeszkedtek. Az ószláv nyelv ún. nemzeti redakciói, az egyes délszláv törzsek népnyelvei-

nek hatásaival ötvözött változatai a 10. sz.-tól alakultak ki, s a 12. sz.-ra e fejlődés önálló nemzeti nyelvek létrejöttéhez vezetett. A szerb és a horvát kulturális-irodalmi fejlődés elkülönülésében lényeges mozzanat volt, hogy az ortodox vallású szerbek a bizánci, a római katolikus hitre térő horvátok viszont a nyugat-európai kultúrkör hatásövezetébe kerültek (bár a pápa a 13. sz.-ban megengedte, hogy a horvátok megtartsák a szláv nyelvű liturgiát, s a középkorban az ószláv hagyományokat őrző horvát glagolita irodalom is virágzott). O A középkori horvát irodalom a nyugat-európai latin műveltség fejlődésével lépést tartva bontakozott ki. A fennmaradt művek zöme liturgikus rendeltetésű vagy vallásos tematikájú, s az Európa-szerte elterjedt formákat követi. A világi irodalom műfajai hasonlóan krónikák, novellák, az udvari regény (pl. a Sándor-regény, Trója-regény) adaptációi. A szerb irodalom viszont a középkor elején csak a bizánci szertartásirodalom szerb redakciójú egyházi nyelvre történt fordításait mutatta fel. Az eredeti szerb alkotások az érett középkorban jelentkeztek a liturgikus irodalomban és — főként — a szinte valamennyi egyházfő és uralkodó életét megörökítő biográfiai irodalomban (zitije). A világi irodalom témái és formái ugyanazok, mint a horvátoknál. O A 14. sz. végén kezdődő, s közel 500 éves török hódoltság alatt Szerbiában az irodalmi élet is megbénult, a 18. sz.-ig a hagyományok őrzésére, lényegében a szerzetesek másolói tevékenységére szorítkozott. A horvátok lakta adriai tengermelléken viszont a középkor alkonyán olasz hatásra kibontakozott a latin nyelvű ->humanizmus (a horvát szakirodalom a humanisták a t ,,latinisták"-nak nevezi). Képviselői a tudományos irodalom mellett az itáliai szépirodalmi műfajokat (elégia, epigramma, alkalmi költészet, vallásos és szatirikus versek) művelték, kevés kivétellel a száraz, tudós költészet jegyében. A 16. sz.-ban ugyanitt, a dalmát part menti városokban virágzott a horvát reneszánsz, szintén itáliai mintákat követve, de már nem latinul, hanem a helyi horvát népnyelven (amely ekkorra a glagolita írást latin betűsre cserélte). A térség más régióihoz viszonyítva igen fejlett volt a dráma: a pásztorjáték a sienai modellt követve a mitológiai világ és a köznapi élet érintkezéséből (rendszerint egy tündér és egy pásztor szerelméből) fakadó bonyodalmakat ábrázolja, többnyire komikus színezettel, a vígjáték a -+commedia eruditát adaptálja. Megjelenik a pásztorregény, halászidill, eposz, a lírá-

279

SZERA ban a —ypetrarkizmus uralkodik. Felbukkannak hangsúlyváltó nyugati metrumok (hexameter, disztichon, endecasillabo) és strófaképletek (tercina, stanza, szonett, sestina) is, de a verses művek alapvetően a hazai hagyományhoz igazodnak mind ekkor, mind a 17. sz.-ban: szinte kizárólagos formájuk a kétszeresen rímelt dvanaesterac, Ennek valószínű magyarázata az, hogy a tengermelléken igen erős volt a lantkísérettel énekelt trubadúrdal tradíciója, s ennek lehetett ilyen metruma. E feltevést nyelvtörténeti és stilisztikai bizonyítékok is alátámasztják: a horvát pásztorjáték és petrarkista líra nyelvében sok olyan lexikai és grammatikai alak található, amely az akkori népnyelvben már nem volt használatos, tehát egy letűnt irodalmi nyelvrétegből származik. Népköltészeti eredetű volt a 16. sz.-tól kimutatható lírai osmerac is. O A 17. sz.-ban a ->barokk hatására túlhajtott metaforák, erőltetett képek árasztják el a petrarkista lírát, a pásztorjáték filozofikusan túlfeszítetté, az eposz grandiózussá válik. I t t is jelentkezik a középkori hagyományokat felújító vallásos poéma, a szatirikus poéma pedig a petrarkista szerelmi pózt gúnyolva fordul szembe a reneszánsz szellemiséggel. A zenés dráma az újabb kutatások szerint már a reneszánszban élő, de dokumentumok hiányában csak közvetve rekonstruálható hagyományokra támaszkodva fejlődik a reprezentatív műfajok egyikévé. O A 18. sz. első fele a szerb irodalmat is kimozdítja stagnáló állapotából, de a kor racionalista eszméi (amelyek igen korán, a Szentendrére menekült szerzetesek munkásságában jelentkeztek) a középkori hagyományok visszfényével és barokk jegyekkel keveredtek. Az irodalmi műfajokat (líra, iskoladráma, memoár) a didaktikusság uralma jellemzi. Az egyházi irodalomban új vonás, hogy a prédikációk néhol szlaveno-szerb helyett már népnyelvűek; a ritmikus prózában megjelenő szónoklatot új keletű kifejezéssel ..prédikátor-költészetnek" nevezik. A verselésben ekkor jelenik meg (ukrán közvetítéssel, átmenetileg) a lengyel eredetű, 7 || 6 tagolódású, szillabikus poljski trinaesterac ('lengyel tizenhármas'). A század 2. felében az Európát járó új szerb értelmiség körében a —>felvilágosodás eszméi is terjednek a pravoszláv reformizmus, a jozefinizmus és a nyugati racionalizmus hatására. A szépirodalom jellemző műfajai a klasszicista ódák, tanmesék, a kiterjedt didaktikus irodalom érdekességei az orosz mintára készült „ábécék": betűrendbe szedett életbölcsesség-kompilációk. O A horvát irodalomban a 18. sz. igen

összetett képet nyújt. Egyrészt feléled a latinista hagyomány: Dubrovnikban latin nyelvű szépírói és fordítói tevékenység virágzik. Másrészt tovább él a barokk, latin vagy horvát nyelvű teológiai munkákban, vallásos poémákban. Harmadrészt a nemzeti öntudat ébredését jelzik a nagyszabású történelmi alkotások az epikus népköltészet modorában és a népköltészetből adaptált sorfajokkal (megrímelt deseterac, szimmetrikus osmerac, öt és hat szótagos sorok, valamint ezeknek kombinációi astrotikus szerkezetekben). A negyedik áramlat a —•felvilágosodás közvetlen hatását mutató didaktikus irodalom (tanmesefordítások, szatirikus költemények, a nyugati szerzők gondolatait közvetítő kompilációk, parafrázisok). O A horvát és szerb nemzeti újjászületés és nyelvújítás kora kb. a magyar reformkorral párhuzamos. Az 1840-es évekig dúlt az egységes nyelv megteremtése körüli nyelvészeti és filológiai harc: a szerb egyházban a hivatalos orosz egyházi szláv (szlavjano-russzkij) volt a „fentebb stil". a szerb középrétegek irodalma ennek szerbes változatát (szlaveno-szerb) használta, a virágzó folklór a népnyelvet; a horvátok körében az új kultúrközpont, Zágráb és környékének beszélt nyelve a kaj volt, de gazdag reneszánsz és barokk hagyományokkal rendelkezett a 6a, s az egység igényei a Sto alapul vételét támasztották alá, aminthogy végül ez az álláspont határozta meg a továbbfejlődés útját. O A horvátoknál a nemzeti újjászületés (—>illírizmus) vezető műfaja a hazafias líra (budnica, 'ébresztődal'). Programszerűen a népköltészetre támaszkodik a nyelv és a verselés (deseterac, osmerac), a balladaköltészet , de felbukkant a lengyel népdalritmus (krakowiak), és megjelent a hangsúlyváltó ritmusú szonett, valamint a ghazal és a románc is. A prózaepikában és drámában a történeti tematika és a —•romantika sablonjai dominálnak. O A szerb irodalom a 19. sz. 1. felében több részre szakadt. A Mo.-on és Ausztriában élő, kivándorolt szerbek irodalma kétarcú: az egyházi szlávjano-russzkij nyelvű irodalom vezető műfaja a klasszicista (gyakran alkalmi) óda, a középrétegek szlavenoszerb irodalmáé az érzelgős, áltörténelmi lektűr és az ún. „városi líra", a városi folklór sajátos terméke, amely a klasszicista anakreontika és a szentimentális almanachlíra elemeit vegyíti hol névtelen, hol ismert szerzők verseit tartalmazó, kéziratos vagy nyomtatott daloskönyvekben. Otthon, Szerbiában viszont — főként az első szerb felkelés (1804—1813) idején aranykorát éli a népköltészet, főként az 280

SZERA epikus hősi ének. A guszlárok zöme már névről ismert, s a régi énekeken kívül a korabeli harcok hőseiről szóló szerzeményeket is előadnak. A lassan kibontakozó írott irodalom is a felkelés hősi. „eposzi" aurájából nő ki, népies-népnyelvű, s az epikus (aszimmetrikus) deseteracot alkalmazza a lírában is. O E korszak eredményeit a 19. sz. 3. negyedében virágzó nemzeti ->romantika kamatoztatja. A horvátoknál újdonság a scotti történelmi regény; a szerbeknél a próza háttérbe szorul, a vezető műfaj a líra. Az aszimmetrikus deseterac egyeduralmával szemben Rostiénál a verses drámában és a lírában megjelenik a szimmetrikus (5 || 5 osztatú) is, a század utolsó negyedében Kranjőevié felújítja a bugarSticát, Ilié pedig a hangsúlyos jambikus (kilences, tizenegyes) felé orientálódik és antik-klasszicista képletek hangsúlyváltó variációival kísérletezik: nála rögződik a hexameter sajátos, x x x | x x x | x x | | x x x | x x x | x x alakú szerb formája. A századfordulótól, a „modernizmus" (->szerb és horvát ,,modern") törekvéseitől kezdve a szerb és horvát irodalom az európai irányzatok formakincsének medrében fejlődött. 1945 után ezt megakasztotta ugyan a ->sematizmus, de Jugoszlávia sajátos történelmi útjából következően itt már az 1950-es évek elején ismét kibontakozhattak a markánsan modern törekvések is. O (—•Jugoszlávia irodalma). O írod.: J. Skerlic: Istorija nove srpske knjizevnosti (1914); M. Kombol: Poviest hrvatske knjizevnosti (1945); M. Sicel: Pregled novije hrvatske knjizevnosti (1971); P. Palavestra: Posleratna srpska knjizevnost (1972). Milosevits Péter—Dragiéa Zivkovié

x x [ x x | x x i x x | x X Was i.st Weiaaeí dort am griínen Waide? Mi fehérlik ott a zöld erdőben?

A német mintát időmértékkel visszaadva a 19. sz. első felében vált divattá a magyar költészetben. A szerb eredetbe vetett hitet erősítette az is, hogy a versforma első alkalmazója, Vitkovits M. szerb származású volt. Később Kazinczy hét költeményt írt e formában, majd a század második felében igen gyakori mértékké vált. O A magyarban a sormetszetes formában honosodott meg. Ez leggyakrabban a negyedik szótag (a második láb) után áll, s a sort 4 || 6 osztású szimultán ritmusúvá teszi. Ezt teheti annál könnyebben, mert 4 || 6 osztású ütemhangsúlyos sorfajunk éppen ebben a korban igen kedvelt volt (—•szimultán verselés). A szerbus manírt Petőfi lírai dal mértékéül használta: Szép

A

leányka

Messze

szerbus manír; szerb trocheusok; serbische Trochaen (német): rímtelen, cezúra nélküli, ötlábú trochaikus verssor. Eredetileg hangsúlyos trocheusokból álló német forma volt, amelyet szerb népballadák utánköltésével vezetett be a német költészetbe Herder és Goethe. A. von Platen Die Abbasiden c. művében epikus formaként használta, s széles körben elterjedt Rückert, Geibel, C. E. Meyer, G. Keller, D. von Liliencron versei révén egészen napjainkig (Ágnes Miegel stb.). Példa Goethe Klaggesang von den edlen Frauen des Asan Aga c. költeményéből:

ébredése,

líájjal

arculatja

bércek

ég

az

-

"

szebb

volt.

kékellő

arany

homályán

esti

csillag. (Első szerelem)

Vörösmarty Hedvig e. epikus legendájának adta ezt a mértéket. Szóla

„Szép

-

ölts

irodalma

horvát,,modern"

hajnal

II

-

Szegd

szerb modern: -*szerb és

rózsa,

-

szerb irodalmi formák: -*• szerb-horvát irodalmi formák szerb irodalom: -»• Jugoszlávia

a

Isten

Gábor

cselédem,

""

piros

-

be

angyalához:

fényes

Gábor

- II - -

két

szárnyat

- - II-

nappal,

a

angyal.

vállaidra.

-

szép

-

—

délvilággal...

, Igen ritkán állhat a metszet a harmadik láb után is, így 6 || 4 osztású szimultán sor jön létre: Szőke

ifjú

Egymásért

s

barna

epedve

fíirtii

lányka

lángolának (Bajza J.: Szerb dalok)

O (—•szimultán verselés, trochaikus versmérték). O írod.: Négyesy L.: A mértékes magyar verselés története (1892); Horváth J.: Rendszeres magyar verstan (1951); Gáldi 281

SZERA L.: Ismerjük meg a versformákat (1961); O. Paul—I. Glier: Deutsche Metrik (1964); Bori I.: Székács József fordításkötetének irodalomtörténeti helyéről (It, 1977, 1.); Horváth J.: A magyar irodalmi népiesség Faluditól Petőfiig (1978); Gáldi L.: Szerbhorvát eredetű tízeseink az ifjú Petőfinél (Hel, 1979, 4.); Fried I.: A délszláv népköltészet recepciója a magyar irodalomban Kazinczytól Jókaiig (1979); Szepes Erika —Szerdahelyi I.: Verstan (1981). Szepes Erika Szerebrennyikov, Borisz Alekszandrovics (Holmogori, Arhangelszki kormányzóság, 1915. márc. 6.—Moszkva, 1989. febr. 28.): orosz nyelvész. Anyai részről zűrjén származású volt. A moszkvai egyetem elvégzése után ugyanitt tanított, majd a SZU Tudományos Akadémiájának levelező tagja lett (1950). Karrierjét annak is köszönhette, hogy részt vett Sztálin ideológiai szempontból döntő jelentőségű nyelvtudományi munkáinak kidolgozásában, a Ny. J. Marr tanai ellen irányuló kritikában. 1960-tól 1964-ig a Nyelvtudományi Intézet igazgatója, majd az általános nyelvészeti osztály vezetője volt. Az 1960-as évektől az általános, a tipológiai, az areális és az összehasonlító-történeti nyelvészettel foglalkozott, főleg a finnugor és török nyelvek anyagának felhasználásával. Főszerkesztője és társszerzője volt az Obscseje jazikoznanyije (1—3. köt., 1972—1973: F. Nagy G., Bakos F., Általános nyelvészet, 1986) c. kollektív munkának. O Főbb művei: Osznovnije linyii razvityija pagyezsnoj i glagolnoj szisztyem v uralszkih jazikah ('Az esetés igerendszerek fejlődésének alapvonalai az uráli nyelvekben', 1964); Verojatnosztnije osznovanyija v komparatyivisztyike ('Valószínűségi alapok a komparativisztikában', 1974); Isztoriko—tyipologicseszkije isszledovanyija po finno-ugorszkim jazikam ('Történeti—tipológiai kutatások a finnugor nyelvekről', 1978); O matyerialisztyicseszkom podhogye k javlenyijam jazika ('A nyelvi jelenségek materialista megközelítéséről', 1983). O Magyarul még: 1—1 tan. (n. n., A szovjet nyelvtudomány kérdései, Marr-vita, 1950; n. n., Nyelvtudományi Közlemény-ek, 1956 (58. köt.); n. n., Orosz és szovjet általános nyelvészet, 1983). Kicsi Sándor András Szerebrjakova, Galina Ioszifovna (Kijev, 1905. dec. 20.—Moszkva, 1980. jún. 30.): orosz írónő. Apja falusi orvos, a sztálini korszak terminológiája szerint hivatásos forradalmár volt. Szerebrjakova 14 éves

korában belépett a kommunista pártba, majd agitátorként részt vett a polgárháborúban. 1920 és 1925 között elvégezte a moszkvai egyetem orvosi karát, amelynek befejezése után újságíró lett. A Komszomolszkaja Pravda c. lap megbízásából 1927ben a kínai forradalom színhelyein, 1927 —1928 folyamán Genfben és Párizsban, majd 1930—1932-ben Angliában járt. Utazásairól cikkekben számolt be, ill. nagyobb prózai mű írásába fogott K. Marx ról. Az első rész. Junoszty Marksza ('Marx ifjúkora', reg., 1—2. köt., 1934—1935) c., vegyes fogadtatásra talált, mert a könyv mégoly példás ideológiai szilárdsága sem feledtethette esztétikai silányságát. Az írónő maga is a rendszer áldozata lett, mindkét férjét (L. Szerebrjakovot, majd G. Szokolnyikovot, a Sztálin ellen szervezkedő politikai erők prominens vezetőjét) megölték. Az 1930-as években a sztálini „tisztogatások" során Szerebrjakova ellen heves sajtókampány indult, amelynek csúcsán letartóztatták. Húsz évig raboskodott koncentrációs táborban, majd száműzetésben. A Sztálin halála után kezdődő rehabilitálásokat követően térhetett vissza Moszkvába, ahol továbbra is az ortodoxális erők szószólójaként folytatta szépírói tevékenységét. Odna iz Vasz ('Egy vagyok közületek', 1959) c. önéletrajzi kisregénye után Pohiscsenyije ognya ('A tűz elrablása', 1961) és Versini zsiznyi ('Egy élet csúcsa', 1962) c. befejezte, ill. az első résszel együtt Prometyej ('Prométheusz') c. kiadta a Marx-regény trilógiát. Szovjet irodalomtörténészek szerint ebben „megrajzolja a két proletárforradalmár, zseniális gondolkodó és humanista történetileg igaz, élő arcvonásait, harci elszántságukat, optimizmusukat és forradalmi szenvedélyüket". O Pályájának egyik emlékezetes eseménye volt I. Éhrenburg elleni durva politikai támadása 1963 decemberében, Hruscsov pártfőtitkár és a szovjet írók találkozóján; szíve mélyén ekkor is a lenini elvekhez hű, egykori „troekista" ellenzék képviselőjének érezte magát. A vizsgálati fogságban átélt szörnyűségekről szóló Szmercs ('Szélörvény') c. dokumentumregénye — a SZU-ban időközben diadalmaskodó resztalinizáció miatt — hazájában nem is jelenhetett meg; lengyelül adták ki Párizsban, ami ellen az írónő — felső parancsra — a Lityeraturnaja Gazeta hasábjain 1967. dec. 27-én közzétett levelében tiltakozott. A könyvet végül Szerebrjakova lánya adta ki oroszul, már a peresztrojka idején. Következő regényét Engels életéről publikálta (Predsesztvije, 'Előfutár', 1966), majd Leninről, Kirovról, a

282

SZERA „Nagy Terror" nyitányaként 1934. dec. 1jén meggyilkoltatott leningrádi párttitkárról, Frunzéról, a legenda szerint Sztálin egyik legelső áldozataként az operációs asztalon maradt hadvezérről és másokról írt, valamennyiükről a bolsevik hagiográfia előírásai szerint. A SZU-ban évtizedeken át óriási példányszámban nyomtatták ki műveit. O Egyéb művei: Zsenscsini francuzszkoj revoljucii ('Asszonyok a francia forradalomban', elb.-ek, 1929); Kari Marlcsz (életr., 1962); Sztransztvija po minuvsim godam ('Barangolás az elmúlt években', memoár, 1963); Marksz i Engels ('Marx és Engels', életr., 1966); O drugih i o szebje ('Másokról, magamról', elb.-ek, 1968); Iz pokolenyija v pokolenyije ('Nemzedékről nemzedékre', reg., 1973). O Gyűjt, kiad.: Szobranyije szocsinyenyij v 5-i tomah ('Öszszegyűjtött művek', 1—5. köt., 1967— 1969); Izbrannoje ('Válogatott művek', 1 —2. köt., 1975); Szobranyije szocsinyenyij v 6-i tomah ('Összegyűjtött művek', 1—6. köt., 1977—1980). O írod.: A. Rothberg: The Heirs of Stalin (1972); Nekrológ (Lityeraturnaja Gazeta, 1980, júl. 9.). Gereben Ágnes Szerebrov, Alekszandr: Alekszandr Nyikolajevics

~*Tyihonov,

Szerebrovszkaja, Jelena Pavlovna (Harkov, 1915. ápr. 15.—): orosz írónő. 1934 óta publikál. A szerelem, a család, a társadalmi kötelezettségek kérdései foglalkoztatják. Erről tanúskodik trilógiája is, melyben női sorsokat állít a középpontba: Nacsalo zsiznyi ('Az élet kezdete', kisreg., 1955); Veszennyij sum ('A tavasz ébredése', reg., 1958); Bratyja sz toboj ('Fivéreid veled vannak', reg., 1964). Belinszkij-kutatóként is ismert. Cikkeiben aktuális irodalmi és társadalmi kérdésekkel foglalkozik. O Egyéb művei: Doroga v goru ('Ut a hegyre', versek, 1949); Belinszkij i Gogol ('Belinszkij és Gogol', tan., 1952); Ja v mire—bojec ('Az a dolgom, hogy harcoljak', reg., 1964); Verim, verni ('Hisszük, hogy igazak', dokumentum reg., 1968). O Magyarul: 1 nla (Papp Éva, Égtájak, anto., 1979); 1—1 elb. (Kónya L., Uj Tükör, 1986, 16.; Koday Berta, Vasárnapi Ú j Szó, 1988, 44.). B. Váczi Ilona Szerek hajjahad:

Közösség szabályzata,

A Szerek lökol 'adat Jiszrá'él: —>Gyülekezet szabályzata, A

Szerelem ABC-je, A; Alfavitosz tisz agapisz; Erotopaignia (címváltozat): anonim görög nyelvű versfüzér. Egyetlen ránk maradt kézirata 1450 körül keletkezett. A gyűjtemény hat részre osztva 714 politicus versust tartalmaz. Az 1—108. sor A-tól Mbetűig ábécébe szedett akrosztichonos párbeszédet tartalmaz egy férfi és egy nő között. A második rész (109—139. sor) eredetileg a teljes ábécé alapján elrendezett, de csak hézagosan ránk maradt disztichonos szerelmes panaszokat tartalmaz. A 140-től a 340-ik sorig terjedő harmadik részben, melynek neve: hektaloga (száz szó), egy szerelmi vetélkedő leírása található, ahol a strófák egy-egy számmal kezdődnek. A negyedik rész rövidebb-hosszabb szerelmes verseket tartalmaz. A versek üde egyszerűséggel, megkapó tömörséggel és hévvel szólnak a szerelemről. A gyűjtemény darabjait sokan a népköltészet körébe utalják. Igen valószínű azonban, hogy egy a népköltészethez közel álló képzett költő műveiről van szó, aki a gyűjteménybe a valódi népköltészetből is számos verset vett fel. O Kiad. és német ford.: W. Wagner: Alphabetos tes agapes. Das ABC der Liebe. Eine Sammlung rhodischer Liebeslieder (1879). O Magyarul: A szerelem ABCje. Görög dalok (Vértessy D., 1906); A szerelem száz verse, részletek (Papp A., Az újgörög irodalom kistükre, 1971). O írod.: Vértessy D.: Az Alphabetos tes agapes c. görög dalgyűjteményről (EPhK, 1903): E. Kriarasz: Kritika ke lexikologika is ta Erotopegnia (Athina, 1941, 5—14). Papp Árpád Szerelmes párbeszéd (modern cím): akkád nyelvű költői művek egy csoportja; párbeszédes formában előadott szerelmi költemények. Az akkád szerelmi líra a kultikus költészet formai keretei között alakult ki (-»még Innin nászénekei). Ehhez mindvégig két műfaji jegye köti: a dialógus forma és az isteni szereplők. Az epikum ebbe a szerelmi költészetbe is benyomul, az énekeknek cselekménye is van, de ez nem több, mint a szerelmes együttlét, a felelgető ének körülményeinek megteremtése. A dialógus a megszólító formulákon kívül másban nem érvényesül. A lírai dalokban az isteni szereplők — egyikük olykor ember, rendszerint az istenséget helyettesítő király — egymás testének szépségéről és a mindkettejüket eltöltő heves szerelmi vágyról szólnak. Érzékiségiik kendőzetlen, nem folyamodnak sem eufemizmushoz a szóhasználatban, sem képekhez, körülíráshoz a tartalom jelzésére. De a versek isteni sze-

283

SZERA replői nem jelentenek már többet, mint a szent nász hagyományaihoz való igazodás kosztümjét; ugyanúgy, mint Salamon alakja a héber Énekek éneké ben. A szövegek nászjelenetei korántsem szent, kultikus cselekmények. A legkönnyebben kifejezhető emberi érzelem, a szerelmi szenvedély az isteni vagy királyi szereplőkben a kiteljesedni kezdő emberi személyiség ekkor általános típusait találja és teremti meg. Az akkád szerelmi költészet az i. e. 2. évezred első századaihoz kapcsolható: Babilon uralkodóinak nevei jelennek meg a szövegekben. O Kiad. és irod.: M. Held: Faithful Lover in an Old Babylonian Dialogue (JOS, 1961—1962); W. G. Lambert: Divine Love Lyrics from Babylon (Journal of Semitic Studies, 1959): uő: Divine Love Lyrics from the Reign of Abi-eJuh (Mitteilungen des Instituts für Orientforschung, 1966). Komoróczy Géza szerelmi irodalom: A szerelem az ember érzelmi életének egyik alapélménye, s ennek megfelelően az irodalom fő témaköreinek egyike. Ahogyan a köznapi valóságban is összefonódik a szexuális vággyal, a szerelmi tematikájú irodalom és az —• erotikus irodalom (sőt, olykor a —>pornográf irodalom) között sem lehet pontos határvonalakat húzni. Általánosságban azt lehet különbségként megjelölni, hogy a szerelmi irodalomban a lelki-érzelmi mozzanatok a túlsúlyosak (esetenként kizárólagosak), míg az utóbbiakban a fizikai vág3", a testi aktus leírása a fő motívum. O Témaként valamennyi műnemben, műformában játszhat központi -— akár a cselekmény egyik fő mozgatórugójaként szolgáló — szerepet, a nagyformákban azonban (ritka kivételektől eltekintve) más témákkal összefonódva vagy más célkitűzések szolgálatában jelenik meg. Vegytisztán vagy a többi tematikai mozzanatnak fölérendelt elemként mindenekelőtt a lírai költészetet jellemzi, ahol számtalan műfaj konstitutív tényezője (bővebben szerelmi költészet). A drámai és epikus kisformákban már jóval ritkábbak az effajta műfajok, sőt, az sem gyakori, hogy egy-egy alkotó valamely műfaj szerelmi változatának művelésével hozza létre éleművét. O Az ókorban a hellenizmus idején játszik kiemelkedő szerepet ez a tematika; ekkor még a nagyepikában is született reprezentánsa, az i. e. 3. sz.-i Apollóniosz Rhodiosz Argonautika c. eposza, Iaszón és Médeia történetének finom lélekrajzot nyújtó feldolgozása. Hangsúlyosan szerelmi jellegű kisepikai műfaj az -*epi!lion, amely ez időtől évszázadokon át eleven, s

leghíresebb remeke az i. sz. 5. sz. második felében élt Muszaiosz Héró és Leandrosz története c. alkotása. Szerelmes-erotikus novellák lehettek az i. e. 2. sz.-i Ariszteidész elbeszélései is, amelyek a ->milétoszi novellák hagyományával az újkorig hatottak (de már Apuleius és Lukianosz adaptációjában szatirikus és misztikus színezettel). Klaszszikus toposza a szerelmi témának Ovidius Metamorphoses c. verses elbeszéléseiből számos darab (Philemon és Baucis, Pygmalion), s a szerelmi regény remeke a 2. sz.-i Longosz Daphnisz és Khloéja. Hasonló a helyzet a középkorban és az újkorban; nem szerelmi műfaj a —>conte d'aventure vagy a —>chantefable, de van olyan alkotásuk, amelyik e téma révén vált világhírűvé (-»Floire et Blancheflor, Aucassin és Nicolette), s ritka az olyan novellista (mint Navarrai Margit), vagy kisregény író (mint J. H. Bemar din de Saint- Pierre), aki a szerelmi érzésvilágra összpontosított alkotásaival írta be nevét az irodalomtörténetbe. O A nagyformákban a szerelmi motívum rendre alárendelődik valamely más ábrázolási célzatnak, ahogyan Homérosz Odüszszeiájában a Pénelopéhoz hazahúzó hitvesi érzelem az indoka annak, hogy a hazaút megpróbáltatásai bemutassák a korabeli világ képét, s a korszerű hős leleményességét. vagy ahogyan Vergilius Aeneisében Dido és Áeneas szerelme motívuma a római eredetmítosz megteremtésének. (E motívum aztán hadászati ismeretterjesztéshez kapcsolódik Heinric van Veldekénél, E. Jodelle közvetítésével pedig a 18. sz. —>melodrámáihan a patetikus-látványos szórakoztatás célzatával forr össze). Euripidész drámaművészetének vezérszólama a szerelem, de a mindent elsöprő szenvedély (Hippolütosz), a vérfertőzés (Aiolosz), fiúszerelem (Khrüszipposz) mélységeinek képei azt hivatottak érzékeltetni, hogy a világot a kiszámíthatatlan vaksors, az istenek önkénye és a gátlástalan emberi indulatok vezérlik, s egyetlen erkölcsi menedékünk az önfeláldozó helytállás (Alkésztisz). Az ókori szerelmi regény nevezetes teljesítménye, a 3.-i Héliodórosz Aithiopikája politikai utópiába torkollik, 12. sz.-i, bizánci folytatásában a szerelem misztikus allegória. A középkor nagy szerelmi történetei — amilyen Tristan és Isoldáé — az udvari regényekben, eposzokban (így Béroulntü, Eilhart von ObergnéV) a lovagi eszmények konfliktusait példázzák, vagy olyan teológiai magaslatokba emelkednek, mint Abélard és Hélo'ise históriája (amelyet később Popé és Voltaire is feldolgozott). A 16. sz.-tól mind gyakoribb, hogy a szerelmesek tragé-

284

SZERA diája a fennálló társadalmi viszonyok viszszásságára vet fényt; ez a konfliktus tükröződik már Shakespeare Rómeó és Júliájában is, hogy aztán M. La Fayette Cléves hercegnőjétől Prévost d'Exiles Manón Lescaut-ján át Goethe Wertheréig mind szenvedélyesebbé váljék. A 19. sz.-tól emellett a házasság intézményének ellentmondásait, a női emancipáció sorskérdéseit is egyre merészebben veti fel a regény és dráma (Flaubert: Madame Bovary; Forüane: Effi Briest; Tolsztoj: Karenina Anna; Ibsen: Nóra; Németh L.: Iszony). Századunkban az általános morális szkepszis tüneteként válik mind hangsúlyosabbá a párkapcsolatok gyönyörközpontú vagy frivol ábrázolása (D. H. Lawrence, L. Durrell, F. Ságon), s ez teremt helyet a hivatalos irodalmon belül is az incesztus, a gerontofilia vagy pedofilia, a leszbikus—homoszexuális szerelem eddig szigorú tabukkal övezett érzelmi világának (V. V. Nabokov: Lolita; St. Vizinczey: Érett asszonyok dicsérete; E. Arsan: Emmanuelle). O írod.: R. Krohn (szerk.): Liebe als Literatur (1983). Lontay László—Végh György szerelmi költészet: a —• szerelmi irodalom lírai és líroepikus alkotásainak köre. Gyökerei feltételezések szerint — az ősköltészetbe nyúlnak vissza, s bizonyíthatóan létezik a primitív irodalomban, mind a szerelmi dalok formájában, mind a szerelmi mágia és a párválasztással kapcsolatos —• rítus költészet, szinkrétikus produkcióiban. Az ősi ->eredetmítoszokra vezethető vissza a —>misztikus irodalom sajátos válfaja, a szent nász (az antik hierosz gamosz, középkori unió mystica) költészete is, amelyben az istenséggel, a túlvilági hatalmakkal való misztikus egyesülés extatikus, gyakran pedig kifejezetten erotikus-szerelmi színezetével jelenik meg. O E lírai műfajcsoport történeti fejlődésével kapcsolatban széles körben elterjedt nézet, hogy a 18. sz.-ig nem a személyes líra érzelmeinek kifejezője, hanem —•helyzetdal, szereplíra, amely épülhet ugyan egyéni élményekre is, de alapvetően toposz jellegű és a. hagyomány, a közösségi normák keretei között marad. Alapot nyújtott ehhez a felfogáshoz Engels nevezetes gondolatmenete is, mely szerint a szerelmi érzelmek igazi kibontakozása csak a szabad személyiség kialakulásától, tehát a kapitalizmustól kezdődik. Az irodalomtörténet tényei azonban nem igazolják ezt a sémát; a lírai költészet régebbi fénykoraiban a személyes líra ugyanolyan teljesítményeket mutat fel, mint a 18. sz. után (aminthogy Engels egyéniségtörténeti kon-

cepciója is joggal vitatható). O Legkorábbi írásos emlékei az i. e. 3. évezredben keletkeztek, az i. e. 20—19. sz.-ban virágzó sumer költői műfaj, az -*Innin nászénekeinek szerelmi és mennyegzői — istenségeket megszólaltató helyzetdalai. Az akkád irodalomban egyedülálló líraisággal képviseli az i. e. 18. sz.-i -^Szerelmes párbeszéd. Az egyiptomi költészetben az Újbirodalom (i. e. 1552—i. e. 1070) a szerelmi líra felvirágzásának kora. Népiesen egyszerű, közvetlen dalaik a kezdődő vonzalomtól a beteljesülésig vagy csalódásig az érzelmek teljes színpompáját ragyogtatják fel, nem egyszer szelíd iróniával: Lefejtem koszorúidat, ha ittasan jössz hozzám, gyönyörűm. Te szédülve az ágyra heversz, én lábadat cirógatom . .. (ford.: Molnár I.)

Az i. e. 1. évezred derekán keletkezhettek az Énekek éneke c. ismert ószövetségi szerelmi és lakodalmi dalok a leányokról, akiknek mellei liliomok közt legelő gidákhoz hasonlítanak, nyakaik pedig Dávid tornyához, amit kőből való bástyák díszítenek; ezernyi pajzs függ rajta, megannyi hősi pajzs

és akik éjszaka, szerelmüket nem találván az ágyukban, bejárták a város tereit és utcáit, őröktől kérdezősködtek, majd megtalálva a szeretett férfit, így zárták dalukat: Belekapaszkodtam és nem engedem el, amíg be nem viszem anyámnak házába, annak szobájába, ki méhében hordozott. (ford.: Rosta F.)

Ebben az évezredben keletkeztek a kínai líra első, a -^Si kingben fennmaradt emlékei is, olyan leheletfinom költői képekkel, amelyek Európában csak a modern szerelmi költészetben villannak fel majd. A szeretett nő emlékét „sirályok ríjjogása, szirten víz csillogása" idézi fel: Elmerül, libeg, felszáll lótusz és liliomszál, látlak, lepke-szép asszony, gondom körötted kószál. Almom öblén kutatlak, napom rád nyíló ablak, elsüllyedsz s újra felszállsz, kereslek és siratlak. (ford.: Kormos I.)

O Ősi, népi formák voltak az ókori görög nászindulók, nászdalok (->•hümenaiosz,

285

SZERA

epithalamion) is, amelyek az i. e. 1. évezred derekától a hivatásos költészetben is megjelentek, s az olyan műfajok, amilyen a hajthatatlan kedves ajtaja előtt könyörgő ifjú panaszdala, a —•paraklauszithüron. E műfajok a római, majd a trubadúrköltészet közvetítésével egészen az újkori —• szerenádig menő hagyományt teremtettek. Szapphó lírájában azonban a legszemélyesebb érzelmek szólalnak meg, méghozzá — számunkra — igen sajátos színezettel, hiszen a saját korában bevett leszbikus vonzalmaknak ad hangot, Lányszeretője, Agalliusz vágy keltő nevetésétől ver a szíve, akad el szava, ,,s a könnyű tűz" egész bőrét,,befutossa végig"; még helyzetdalai is konkréthiteles pillanatképek:

te a szerelmi költészetben is nagyobb hagyományú, mint a platóni szerelem-ideológia. O A görög individualitás Julius Caesar és Augustus Rómájában az individualizmus költőóriásainak szerelmi érzéseivé alakulva teremt új korszakot. Róma világváros, a könnyű szórakozások, a biszexuális orgiák metropolisa; költői aranyifjak, akiknek múzsái hírhedetten ledér életű férjes asszonyok. Az volt Catullus nagy szerelme, Lesbia is, akihez a világirodalom legszebb verseinek egész sora szólt, köztük a híres Gyász, az eget-földet megrendítő kezdősorokkal: Sírván sírjatok, égi istenarcok s érző lényei mind e nagy világnak!

hogy aztán kiderüljön, a tragédia csupán Lesbia kedvenc madarának halála:

lídesanyám! Nem perdül a rokka, olyan szakadós ma a szál, — vágy nehezül rám: mert a sudár, szép Aphrodité letepert! Szerető, szerető kell ma nekem már!

Látod, most kicsi kedvesem miattad sírja-ríja szemét ilyen pirosra. . . (ford.: Dsida J.)

(ford.: Radnóti M.)

Ám ez az érzelmi vihar hiteles, az a szenvedély hitelesíti, amely a szerelmi ambivalencia máig visszhangzó epigrammáját is szavakba öntötte:

Egyedülállóan személyes Anakreón szerelmi lírája is, aki őszülő hajjal, feketéllő fogakkal, a közeledő halál szorongásaival dalolja:

Gyűlölök és szeretek. Mért? Nem tudom én se, de érzem: így van ez, és a szivem élve keresztre feszít.

Gyorsan faltam reggelim: egy kis házi pogácsát, s ittam egy kupa bort: no most halkan játszom a finom lanton: hajnali dalt az én kedves, kis szeretőmnek.

(ford.: Szabó L.)

(ford.: Franyó Z.)

S hogy ez is szerelmi vonzalom, aligha teszi kétségessé — Engels véleményével ellentétben — a tény, hogy e kis szerető nemcsak lány, hanem bort töltögető szépfiú is lehetett. Hagyományteremtő ereje is mutatja: az Anakreonteia közvetítésével majd a 16. sz.-ban újjáéledő -»•anakreóni költészettel a legújabb korig hat. Platón spekulatív filozófiai elgondolása a férfi és nő hajdani androgün egységéről s arról, hogy a szerelmi érzés voltaképpen az ideák birodalmába való visszavágyódás, a maga korának közgondolkodásától és az antik szerelmi költészettől egyaránt idegen eszme maradt, s csak jóval később (a provanszál trubadúrköltészet ezoterikusabb áramlatában, főként pedig a reneszánsztól) vált irodalmi toposszá. Ennél jóval hatékonyabb volt Empedoklész és Epikurosz koncepciója, mely szerint a világot az ellentétek — s ezen belül a férfi—nő ellentét — harca tartja fenn: Lucretius De rerum naturájában (a Venus-himnusznak nevezett kezdőszakaszban) is ez a gondolat visszhangzik, s utóéle-

Propertius Cynthia-versei is mindmáig számtalan szerelmes versben variálódnak a világköltészetben. Az elvakult imádat, amely a hisztérikus rohamot is az ,,igazi szerelem jele"-ként fogadja: Boldoggá tett tegnapi veszekedésed a lámpafényben, a hangod, ezer átkod, az őrületed, amikor, ittasan a bortól, ellökted az asztalt s vagdostad hozzám a teli poharakat. Csak neki, gyögyörúm, ess neki, rajta, ugorj a hajamnak, vágd bele arcomba gyönyörű körmeidet (ford.: Szabó L.)

— a hit, hogy teste hiába ég el a máglyán, lelke hiába száll az árnyak birodalmába, . . .mikor egykori önmagam árnya leszek csak, áthoz majd a sötét vizeken a szerelem (ford.: Rónai P.)

s végül az „elbocsátó szép üzenet" kegyetlen sorai:

286

Vágyam rádpazarolta hamis dicséreteit, s most — szégyen rá! — dalaim zengik örökre neved Próbáld majd ősz fürtjeidet kiszakítni tövestül, míg a tükörből rád ráncteli arc vigyorog.. . (ford.: Horváth T. K.)

SZERA

A világbirodalom napfényes oldalán sütkérező fiatal fériak és nők életének foglalatát pedig Ovidius nyújtja, az Ars amatoria költője, a —theroida — egészen a 18. sz.-ig húzódó — hagyományának megteremtője, a szerelmi —•elégia betetőzője. Olyan bonyolultan irizáló fényű érzések megfogalmazója, amilyen Elégia szeretője hűtlenségéről c. fordított remekében tükröződik: a lány a borfoltos lakomaasztalnál szeme láttára ölelkezik-csókolózik egy idegennel, s mikor a költő rákiabál, úgy piroslik arcán a bűntudat, mint hajnalban az ég, mint rózsa a liliomok közt, ,,s friss feleség, ha vadul kapja ölébe a férj"; úgy lángolt tüzesen fel egész arcán a pirosság, szebb, mint ekkor volt, nem lehetett sohasem! és ki előbb észtvesztve dühöngtem, most könyörögve kértem, csókoljon engem is oly tüzesen. (ford.: Orbán O.)

ban virággá dermedő dér láttán a lány így énekel a híd túloldalán lakó, de elérhetetlen szerelméhez: Életem olyan, mint a folyondár sorsa, ha felkapaszkodik a fenyő törzsére: magasba feltörne, körbe csavarodva, rövid hajtásai nem érnek fel mégse.

Kínai írásjelekkel írták le a 8. sz.-ban a japán líra legkorábbi emlékeit — 4496 verset — tartalmazó Manyöshüt is, amelynek szintén fő tematikai vonulata a szerelem, s amely évszázadokra irányt szabott a japán költészetnek. A bengáli irodalomban a 10—12. sz.-ban a buddhista misztikus szerelmi szimbolika virágzik a -*csarjáénefcekben, s 1200 körül él a szanszkrit költészet utolsó költőnagysága, Dzsajadéva, aki szintén az erotikus extázisig emelkedő misztikus odaadás hangján énekel: Mézfüvek illata gomolyog, a jázmin is éledez a tavaszi tájon, a remetesziveket is átszövi a fiatal évszak, az illatos álom:

O A római birodalom bukása, az 5. sz. és a Hari vigad a gyönyörű dalú kikeletben, 10—11. sz. közötti fél évezred Európában a Sírjon az elhagyatott, ime táncol a vadörömü lánykasereg(ford.: Weöres S.) „sötét középkor" ideje, a hivatásos iroda- ben. lom és költészet mélypontja. A népvándorO Az arab szerelmi költészet évszázados lás során betörő majd letelepedő népek kö- hagyományú formái, a -+qaszída, a -*narében azonban természetesen elevenen élt a szíb és a -+ghazal is a 7. sz., az iszlám előtti szerelmi dal, a ->házassági rítusok költésze- korban keletkeztek, ezt követően pedig fote, a —•lakodalmi költészet, amelynek formái kozatosan elterjedtek az egész muzulmán jelentősen befolyásolták a későbbi folklór- világban. A perzsa költészetben ezek melhagyományokat és a „virágzó középkor" lett a -*ruhái is gyakran szerelmi témájú, hivatalos költészetére is hatottak. Az írás- mint legnagyobb mesterénél, Omar Khajbeliség hiánya miatt azonban itt a források jámnál: csak feltételezésekhez adnak alapot (bár Siralom a szívnek, ha heve nincsen, helyenként szövegemlékek is fennmaradha sóvárgása, gyötrő tüze nincsen. tak, mint pl. az óír —>fili dalnokrend lejegySzerelem nélkül záruló napodnál zett alkotásai között). Ez az időszak vieltékozoltabb nap részedre nincsen. szont a szanszkrit szerelmi líra felvirágzá(ford.: Weöres S.) sának ideje: a 4—5. sz. táján élt Kálidásza, a líroepikus kávjaköltészet klasszikusa, a E rózsakertek közt, megterített szőnyege7. sz.-ban pedig Ama.ru és Bhartrihari. Az ken, a kedves szemét tükröző serlegek melelőbbi a négysoros szerelmi pillanatképek, az utóbbi az epigrammatikus remekek mes- lett dalolt szerelmes énekek klasszikusa volt Hájiz, Dzsámi, s a szúfí misztika tere, amilyen e párverse is: „szent szerelmének" dalnoka — sokak szeA szerelemnek áldása, hogy kettőnek a lelke egy; rint a legnagyobb misztikus költő — Rúmí. ha külön él a két lélek: csak két holttest ölelkezik. Ősi, az indiai és a muzulmán hatásokat messze megelőző korból származik a maláj (ford.: Weöres S.) ->pantunkö\tészet, amely szintén alapvetőAz indiai népek körében a szanszkrit kor- en szerelmi tematikájú, s a legújabb időkig szak után egyébként a szerelmi költészet eleven maradt. O A 11. sz.-tól pedig a szikegészen a 15. sz.-ig csak folklorisztikus for- lavárak, kolostorok és paraszt viskók Eurómákban létezik, s a 19. sz.-ig nemigen jelen- pájában is betör a magaskultúrába a szereltős. Folytatódik viszont a kínai szerelmi mi líra. Forrása talán a tavaszi réteken költészet színpompás hagyománya. Ekkor táncoló parasztfiatalok pogány emlékeket él a víz tükrén csillogó hold és a bormámor őrző vidámsága, mindenekelőtt Provence klasszikusa, Li Taj-po és Tu Fu, halhatat„daltelt mezőin". Azok a híres táncdalok lan szerelmesek lírai legendáinak mesterei, (->chanson á danser, estam.pie, reverdie), majd Po Csü-ji, akinek Örökké egymásra amelyek a provanszál trubadúrok révén gondolunk c. versében a hideg holdsugárPortugáliáig és Szicíliáig elterjedtek, de 287

SZERA

Angliában és Németországban sem voltak ismeretlenek, feltevések szerint eredetileg népdalok voltak. Igaz, annak a —>lovagi költészetnek, amely e gyökerekből a 12. sz.ra kibontakozott, egyik központi gondolata az —>amour courtois, az elérhetetlen Úrnő áhítatosan testetlen, egzaltált imádata, amelynek német megfelelőjét, a -*Mi-nnedienstet, mint laikus erénygyakorlatot a -*Minnelehre még szabályzattal is regulázta (hogy a 13. sz. végétől a —>Minneparódiák gúnyának céltáblája legyen). Tény, hogy a trubadúrok, minnesángerek részben szegénysorú vándordalnokok voltak, akik koszt és kvártély s némi fizetség fejében magasztalták a főúri feleségeket, s ha nem is igaz, találó a legenda, miszerint Jaufré Rudel egész életét a tripoliszi hercegnő után sóvárgó dalok költésének szentelte, akit sose látott, hiszen a tenger túlpartján élt. Ez azonban a lovagi líra egyik vonulata csupán, s mellette — mindjárt az első trubadúrnál, Guilhem de Peitieu-nál (—•Guillaume d'Aquitaine) — a másik, a cinikus pornográfiába hajló végletig megtalálni az érzelmek teljes színskáláját. Á leghíresebb trubadúrműfajokban szó sincs elérhetetlen úrnőkről. A —»pastourelle és megfelelői (->pastorela, pastorella, a németben Graserlied) pásztorlányokkal incselkedő lovagokat állítanak elénk, s a —>hajnali dal (-+alba, alvorada, gayta, hejnal, Tagelied, Wdchterlied) alaphelyzete az, hogy a lovag, őrködő barátja unszolásának ellenére, nem tudja elhagyni titkos szeretőjének ölelő karjait. Az epekedő férfiénekek (—•comjat,, cantiga de amor, dipartita) és verses szerelmeslevelek (—zsalut d'amour, Liebesgruss, Minnelevél). a féltékeny hölgy előtt szabadkozó trubadúr dala (->escondig) mellett számtalan műfaj női helyzetdal, asszonyok, lányok vágyait, szerelmi panaszait szólaltatja meg (—>chanson de femme, chanson de mal-mariée. chanson de toile, cantiga de arnigo, cantiga de romaría, bailía, barcarola, Frauenstrophe). A —•keresztes irodalom lírai műfajai (—>chanson de crousade, Kreuzfahrerlied) sem csak a hadba vonult vitéz, hanem az otthonmaradt féleség kedves hangján is szólnak. A folklórból merítő provanszál trubadúrköltészet később maga is folklorizálódik, s nemcsak otthon, hanem Európa távoli tájain, akár Szicíliában ('—>ciciliana); szerelmi dalok köszöntik a reggelt (->reggeli dal, mattinata) és az estét (-*serenata, szerenád), allegorikus csataképekben jelenik meg a szerelem (—*carros) és a misz tikus szerelem érzelmei fűtik Szűz Mária kultuszát ( c a n t i g a de loor, Minneallegória); az újgörög költészetben még az ->abe288

cedarium is szerelmes műfajjá válik (—>Szerelem ABC-je). Az alaphang pedig a derűs, egészséges életörömé, amelyet legfeljebb mellékszólamként színez a tilalmasság érzete, mint Arnaut de Mareuil Pastourellejában: Most ujjong minden földi lélek, Hogv a fa új lombot nevel, A szívem szerelemre réved, S roppant boldogság fogja el. Az első szellővel, a halkkal. Eszem csak a gyönyörre jár. Szívemről elvonult a múlt baj Ez természetem vétke már. (ford.: Rába Gy.)

S bizony, a nemes kisasszonyok sem vértelen szentek e líra fővonulatában. hanem úgy állnak elénk, mint Kürenberg lovag párbeszédes versében: Az éjjel ágyad mellé osontam, szép kisasszony, moccanni féltem, nehogy felriasszon. „Pokolt érdemlesz. Istenemre! Hát vadkan vagyok én?" veté szememre. (ford.: Rab Zs.)

A lovagi költészet és a népköltészet között pedig ott. virágzik a —• vágánsköltészet. amely arról énekel, hogy a „gyenge lombok sátorában" bürökdudával muzsikáló, darócruhás szüzet hogyan kergeti s öleli a vándordiák: 0 viselte a nehezet, én pedig a kellemeset. „Mit műveltél? jaj, megesett! gonosz, mégis hála neked, csak titkold el szégyenemet" (ford.: Weöres S.)

O Ha ezt az összképet tekintjük, erősen kétséges, hogy a reneszánsz a szerelmi lírában is oly evilági fordulatot hozott-e, mint a művelődés más területein. Dante Beatricéhez írt versei a trubadúrlíra allegorizáló hagyományához kapcsolódnak, s Petrarca legszebb szonettjei is azt mutatják, nem Laurába, egy igazi asszonyba szerelmes, hanem a szerelem eszményébe: Szerelem! állunk őt ámulva, kit káprázatni küldött az ég a földre. Nézd: hogy szitál a szépség fény-esője! Az angyal ő, ki földünkön lakik. (ford.: Képes O.)

Ekkor erősödik fél a ->platonizmus és az —• újplatonizmus — korábban is eleven, de szűkebb körben ható — szellemisége, amely Petrarca líráját áthatja, s amely a -*petrarkizmus áramlatában egészen a romantikáig oly meghatározó szerepet játszott az európai költészetben. A szerelmi

SZERA

líra másik, a 18. sz. végéig divatos és a petrarkizmussal össze is fonódó nagy vonulata, a —•pásztori költészet pedig egy kifejezetten kitalált, idilli világ képzeteivel játszik, amelyet a -*•gáláns irodalom finoman, ötletesen erotikus, de mesterkélt műfajai (-*•bouquet), az —>anakreóni költészet stilizált hája, a -*•heroidák divatja színez. E klasszicizáló vonulatból az igazi, eleven érzések hangjával csak egy-két költőóriás emelkedik ki. A legnagyobb közülük Villon, aki azzal nyújt csúcsteljesítményt, hogy másfél évszázaddal Dante, száz évvel Petrarca után jellegzetesen középkori költő: vágánsélményeket önt virtuóz trubadúrformákba. (Ezzel súlyos kronológiai gondokat okozva az irodalomtörténeteknek: kénytelenek vele zárni a középkor fejezetét, az ezt követő reneszánsz kor tárgyalásához viszont százötven évet kell visszahátrálniuk.) Ha valakire, rá illik az, amit Petrarca ról annyiszor leírtak, hogy ti. „az elvont szerelmet földivé dalolta"; Ballada a vastag Margot-ról e. versében éppenséggel úgy, hogy arról dalol, szíve hölgyét pénzért árulja, s ha anélkül jön meg, „jól képen kapja":

csoma a földi szenzációk. Egyetlen pokla a szerelem kínjai." O Ez időre a keleti magaskultúrák belső lehetőségeinek apadása a szerelmi költészetben is megmutatkozik: önismétlővé, klasszicizálóvá válik. A 15. sz.-i Indiában felvirágzik még néhány új műfaj, amilyen a pandzsábí és gudzsarátí —•báramáhi, a ->bhakti misztikát képviselő bradzsabulí és hindi -+pad, a 16. sz.-ban hódító hindi -+riti, de a 18. sz.-ra lehanyatlanak. Nem sokkal hosszabb életű a 17. sz.-tól divatos thai -+nirat és -tphleng jao sem. Európában viszont ekkor termékenyíti meg a szerelmi költészetet is a ->preromantika — Goethe, nálunk Csokonai szép szerelmes versei is ennek jegyében születtek — s aztán a -+romantika, Novális halálba vágyó szerelmével, Hölderlin Diotimasóvárgásával, Byron világfájdalmas dandyzmusával, Petőfi „Szabadság, szerelem"gesztusával, melynek oly jellegzetes megnyilvánulása a Beszél a fákkal a bús őszi szél: Egyik kezemben édes szendergőm Szelídeden hullámzó kebele, Másik kezemben imakönyvem: a Szabadságháborúk története! Minden betűje üstökösesillagként Nyargal keresztül magas lelkemen .. . Keblemre hajtva fejecskéjét, alszik Kis feleségem mélyen, csendesen.

Majd megbékülünk; szellent rám nagyot — Dagadtabb, mint a dongó — fölnevet, Combom csapkodja, Oogo-7. meg gagyog, öklével birizgálja fejemet. Mint bunda, alszunk, lévén részegek. S kelünk. Korog a hasa. Kényesen Fölmászik rám, nyögök keservesen, A deszkánál is laposabbra nyom. Ledérkedéssel tönkre így teszen E bordélyban, hol szállásunk vagyon.

O A modern szerelmi költészet nyitánya azonban Baudelaire hangján szólal meg: Palota volt a szívem s a tömeg befertózte. Most benne orgiáznak, gyilkolnak, civódnak ott. Meztelen kebled körül parfüm szálldos felhőzve. Lelkek kemény korbácsa, óh Szépség, Te akarod. Lobbantsd fel ünneppiros lángjával tűzszemednek A rongyokat, amiket a rablók ittfeledtek.

(ford.: József A.)

Kortársa, Janus Pannonius villant fel hasonló színeket, ám latin nyelven s a művelt világ perifériáján. Ismeretlen marad hát, miként a 16. sz.-i európai líra egyik legkiemelkedőbb költője, Balassi B. is, aki friss, életközeli képekkel, virtuóz akrosztichonokkal, csengő-bongó — s még ekhóval is visszhangzó — rímszerkezetekkel énekel szerelméről, míg utol nem éri a végvári vitézek sorsa. A szerelmi költészetben is klasszikus hírnevet szerzett viszont magának egy másik — Babits szavaival — „vad és szabálytalan őszseni, aki mindent széttör és mindent megnyit", Shakespeare. Szonettjeiben égbe és pokolba ragadó indulat, a fiatalság örömittas érzése és az öregedés felé tekintő előrelátás mélabúja, baráti megértés és dühödt féltékenység kavarog. „Alighanem nevetne azokon, akik őt a homoszekszualitás vádja alól kimosni akarják" — írja róla Babits. „Ennek az ifjúnak egyetlen istene a szépség, egyetlen paradi18

S nem véletlen, hogy e költeményt Ady E. tolmácsolta magyar nyelven. Híres szép szerelmes verseket írtak századunk költői — Garda Lorcától József A.-ig —, de merőben új attitűdként csak Szabó L. Semmiért egészen-jének végletessége egészítette ki a lehetséges érzelmek skáláját:

289

Kit törvény véd, felebarátnak még jó lehet; törvényen kívül, mint az állat, olyan légy, hogy szeresselek. Mint lámpa, ha lecsavarom, ne élj, mikor nem akarom, ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan börtönt ne lásd; és én majd elvégzem magamban, hogy zsarnokságom megbocsásd.

A legújabb költészeti törekvések, az avantgárd irányzatok vagy a posztmodern szövegek sok forradalmi újítást vezettek be a költészetbe, de a szerelmi líra terén ezek nem mutatkoztak sajátosan gvümölesöző-

SZERA eknek. O (->költészet, Ura, szerelmi irodalom) O írod.: M. von Waldberg: Die galante Lvrik (1885); J. Gay: Bibliographie des ouvrages relatifs á l'amour (1871); T. R. Smith: Poetica erotica (1927); A. Jeanroy: La poésie lyrique des troubadours (1934); C. S. Lewis: The Allegory of Love (1936); D. de Rougemont: L'amour et l'Oecident (1939); A. J. Denomy: The Heresy of Courtly Love (1947); Th. Frings: Minnesinger und Troubadours (1949); H. Kolb: Der Begriff der Minne und das Entstehen der höfischen Lyrik (1958); F. Ohly: HoheliedStudien (1958); J. Frappier: Vues sur les conceptions courtoises (1959); J. Marcadé: Roma amor (1961); uő: Eros kalos (1962); G. Allgrave: Love in the East (1962); C. M. Bowra: Primitive Songs (1962); R. Nelli: L'erotique des troubadours (1963); E. Wührwein: Das Hohelied (1964); F. Engels: A család, a magántulajdon és az állam eredete (Marx és Engels művei, 21. köt., 1970); K. Pestalozzi: Die Entstehung des lyrischen Ich (1970); W. G. Lambert: The Problem of Love Lyrics (Unity and Diversity, 1975); P. Dronke: The Medieval Lyric (1978); R. Krohn (szerk.): Liebe als Literatur (1983); Erósz a folklórban (1987); A szerelem kertjében (1987); Szepes Erika: Olvassuk együtt. Szapphó: Nékem úgy tűnik (Visszhang, 1989, 9.); uő: Olvassuk együtt. Catullus szerelmei (uo., 1990, 1.). Szerdahelyi István

második felétől pedig kisebb terjedelmű zenekari és kamarazenei műveket is jelent. Stándchennek nevezett német válfaja a 17. sz.-tól se napszakhoz, se zenei műfajhoz nem kötött rövid zene, amelyet egy ház előtt adnak elő valaki tiszteletére, az olasz serenata pedig a 17—18. sz.-i európai udvarok kedvelt műfajaként ünnepeken (főként esküvőkön, születésnapokon), rendszerint színjátékkal egybekötve előadott énekeshangszeres zenei kompozíció. E jelentésváltozást a lírai költészet terminológiája is követte. Ma már nemcsak esti szerelmes ének (bár lehet az is, amilyen pl. Babits Szerenádja), hanem bármilyen szerelmi érzelmet kifejező költemény — akár a halott kedveshez szóló is, mint Dsida J. Szerenád Ilonkának c. verse, melyben már csak az éjszakai táj utal az eredeti műfajcsoportra: Holt kis Ilonka fehéren fekszik a sírban alant szelleme ringva fehéren fürdik a vízben alant lelkemre libegve lehajlik mint vízbe a fűz fiatal ágai — habzene zajlik csobog körülötte a dal

O (~+dal, szerelmi költészet) Szerdahelyi István szerencseirodalom:

sorsiroda,lom, jóslat

szerencsejátékok irodalma: a különböző szerencsejátékokat, ezek szabályait leíró, ill. a játékokkal kapcsolatos irodalmi alkoszerelmi üdvözlet: -> Liebesgruss tások összessége (->kártya, lottó stb.). Külöszerenád varázsirodalom több alkotálölés. A kifejezés a provanszál ->serenához sa. Néha irodalmi szövegekkel vagy ezek vezethető vissza, amely az esti légyottra kíséretében is lehet szerencsejátékot játszavágyó lány érzelmeit szólaltatta meg, s ni (—•irodalmi játékok). O Irodalomtörtéamelyből a kedvese ablaka alatt éneklő ifjú neti előzményének tekinthető a sorsirodaesti dala, a francia sérénade és az olasz —>se- lom számos alkotása (->sorsvető könyv). O renata kialakult. Mindezek a hagyományok írod.: Kovács A.: A sorsjáték MagyarorszáVoigt Vilmos azonban sokkal ősibb primitív költészeti és gon (1943). folklorisztikus szokásokat is őriznek; az esti —éjszakai dal (mint a hajnali dal, reggeli szerencsekívánó varázsmondóka: szodal) ellentéte a nappal és éjszaka váltako- kásdal, szómágia zásához kapcsolódó mitikus szoláris költészet képzeteit, a kedves háza előtti előadásszerep: 1. a személyiségfejlődés során elmód a -*paraklauszithüron szokását. E mű- sajátított, társadalmilag meghatározott vifajok sajátos (Korzikában pl. játékos-ironi- selkedésminta; a modern szociálpszicholókus színezetű) vonásokkal az egész európai gia egyik kulcsfontosságú, irodalompszifolklórban és hivatásos költészetben (a ro- chológiai szempontból is igen nagy jelentőkokó ->gáláns irodalomban divatjelleggel ségű fogalma. Abból a megfigyelésből nőtt is) továbbéltek. O A 16. sz.-tól a zenei ki, hogy társadalmi helyzetekben az embeterminológiában a szerenád és szinonimái rek teljesen spontánnak, énazonosnak érmegváltozott értelemmel is mind szélesebb zett megnyilvánulásai sajátos rendet, viselkörben terjednek: a szó ez időtől különféle kedésnormákat követnek, nem véletlenszeénekes vagy énekes-hangszeres, a 19. sz. rűek, egyéni variációikon túl azonosságo290

SZERA kat mutatnak. Ezek az azonosságok, normatívák nem tekinthetők biológiai vagy sajátosan lélektani szabályszerűségeknek, nem az ember természetéből következnek, hanem társadalmi hatásokra alakultak ki. Ennek bizonyítéka, hogy különböző kultúrák, társadalmak tagjaiban különbözők, míg a biológiailag vagy pszichológiailag determinált viselkedésbeli szabályszerűségek egyetemes emberiek, minden társadalomban és kultúrában azonosak. O Szociálpszichológiai szempontból rendkívül fontos tény ez: az emberek viselkedése, belső átélésmódja e szerint sokkal nagyobb mértékben társadalmilag meghatározott, mint ahogyan érzik és tudatosítják, vagy amennyire a régebbi lélektan azt elképzelte..E tényből — mint szemléleti premisszából — kiindulva a modern lélektan felismerte, hogy a társadalmi együttélés rendje az ember számára a legkülönbözőbb helyzetekre viselkedésnormákat ír elő (-+norma)-, ezeket a személyiség a maga fejlődési folyamatában megtanulja, s az általuk körülírt viselkedésminták fokozatosan személyiségrészeivé válnak. Társadalmi viselkedésnormák irányítják a manifeszt viselkedésen kívül a viselkedést kísérő beállítódásokat, -* attitűdöket is. A személyiségfejlődés során elsajátított viselkedésminták közé tartoznak olyan, régebben biológiaiaknak tartott megnyilvánulások is, mint pl. a pszichoszexuális irányultság, a „férfias" vagy „nőies" viselkedés mintája, az életkoroknak megfelelő viselkedésformák, a felettes és a beosztott egymással kapcsolatos viselkedésének mintái stb. Az ilyen viselkedésmintákat nevezi a, szociálpszichológia szerepnek. O A fogalmat a szociálpszichológia a színház terminológiájából kölcsönözte. A szerep szociálpszichológiai értelmezésével kapcsolatban gyakori félreértés, hogy az e kifejezéssel jelölt viselkedésmódokat őszintétlen, „megjátszott" viselkedésformáknak tartják, holott — mint az előzőekből is kitűnik — a szerep a legmélyebben, legőszintébben átélt magatartásmódokra is alkalmazható, olyanokra, amelyeket a személyiség teljesen spontánnak, egyéninek érez. O A szerepeket, amelyek közé foglalkozási szerepek, akcidentális és egyéb szerepformák sokasága tartozik, a személyiség emberi -^hatásokra,, csoportokon és emberi kapcsolatokon belül saját í t j a el. A szereptanulás mechanizmusa az -*azonosulás lélektani folyamata. A szerepeket már kora gyermekkorban a szülők szerepviselkedésével való azonosulással tanulja el a személyiség. Egy-egy szerep hoszszas, többfázisos azonosulási folyamatban, 18*

sokszoros fantáziabeli és valóságos próbálkozások során épül be a személyiségbe. O A szerep koncepciója irodalompszichológiai szempontból két vetületben érdekes. Az egyik az írói személyiség, az írói hivatásválasztás és viselkedés pszichológiai elemzésének vetülete. Az író társadalmi helyzetéhez általában hozzátartozik egy viselkedési normarendszer, amelyet a maga írói személyiségfejlődésében elsajátít. E normarendszer tartalma koronként, társadalmanként változik. Tartozéka lehet olyan norma, amely pl. az író társadalmi felelősségét hangsúlyozza; feltétlen tartozéka egy sereg olyan norma, amely az író viszonyulását szabja meg különböző társadalmi csoportokhoz, emberekhez, a természeti környezethez stb. Öntudatlanul érvényesülő normarendszer, hogy az írónak életében, emberi visonylataiban hogyan kell viselkednie. Az írói, de különösen a költői szerepben gyakori norma az egzaltált, excentrikus viselkedésmód, az élmények keresése és megélésük kommunikációs hangsúlyozása (—• kommunikáció, metakommunikáció), az emberi kapcsolatok sajátos vezetése stb. E viselkedésnormákat az írókban baráti társaságok, sajátos referenciacsoportok fejlesztik ki; az ilyenfajta magatartáshoz rendszerint szervesen hozzátartozik egy vagy több hasonló viselkedésű csoport. C A másik dimenzió az irodalmi mű személyiségre gyakorolt - h a t á s á n a k vizsgálata. A hatás pszichológiai kutatása az azonosulás jelentőségére mutatott rá, e réven, mint a természetes szereptanulási folyamatban, az irodalommal való találkozás során is voltaképpen szerepeket tanul a személyiség. A valódi szereptanulási folyamattal ellentétben (amely ismétlődő azonosulásokon át gyökeresen új viselkedésmintákat képes a személyiségben kialakítani) az irodalom a személyiségekben a már alakuló szerepek kifejlődését gyorsítja, ezeknek egyes normáit formálja, legfőképpen pedig attitűd- és eríe&vetületeiket dolgozza ki. Szociológiai mértékben szemlélve a kérdést, az irodalom, mint társadalmi intézmény a személyiségek szocializációjának, szereptanulásának erősítője. Az irodalmi -+hős a szerepformákat karakterisztikus, sajátos viselkedésében, ill. e viselkedés írói ábrázolásában képviseli (—•jellem). A pszichológiai megfigyelések szerint az irodalmi azonosulások főleg a nemhez kötött és a családi (anya, apa, férj, feleség stb.) szerepformák kialakításában és fejlesztésében bírnak jelentőséggel; nem véletlen, hogy a szépirodalom legfőbb témája a szerelmi és a családon belüli emberi kapcsolatok külön-

291

SZERA böző viszontagságainak ábrázolása. Általában az emberi kapcsolatok a szerep viselkedés legfőbb területei, ezek a mindennapi élet fő eseményei és ennek megfelelően az irodalmi mű fő problémái. O irodalompszichológia, irodalomszociológia) O írod.: A.-M. Rocheblave-Spenlé: La notion de rőle en psychologie sociale (1962); B. J . Biddle—E. J . Thomas: Role Theory: Coneepts and Research (1966); O. Claessens: Rolle und Macht (1974); R. Dahrendorf: Homo sociologicus (1974); F. Haug: Kritik der Rollentheorie und ihrer Anwendung in der bürgerlichen deutschen Soziologie (1975). Buda Béla

versei, nálunk Thaly kuruc nosztalgiája. Ez a »pót-énkivetítés« alkalmat ád más stílus és más temperamentum megnyilvánulására, a szókincs és a mondatformálás más módjára: vagyis nyelvi és szellemi felfrissülésre." O írod.: Horváth J.: Petőfi (1923); W. Becker: Das Rollengedicht als Ausdrucksform der romantischen Lyrik (1950); Pándi P.: Petőfi (1961); Weöres S.: Merülő Saturnus (1968). Kovács Endre

O 2. Irodalomelméleti értelemben szerepjátszásnak azt a — bizonyos lírai műfajokban, főként a -+helyzetdal (más néven szereplíra) különböző változataiban megnyilvánuló alapmagatartást nevezik, amikor a költő más személy helyzetébe képzelt formában szólal meg valamely versében. O A magyar irodalomtörténet-írásban nevezetes az a Horváth J . népszerűsítette elmélet, amely szerint Petőfi életében az 1842-től 1844-ig terjedő szakasz a „lyrai szerepjátszás kora"; a szerepjátszás készsége végigvonul egész pályáján, mint a költő alkati tulajdonsága. „Nem formai játék, hanem eltökélt belső idomulás egy ó h a j t o t t típushoz: gondolkozás- és érzésmód állandó autosuggestiója, élmény-hit a fikció alatt, szerep és személy azonosságának a hite." (.Horváth J.) Ennek az elméletnek előzményei már Gyulai P.-nál megtalálhatók: szerinte Petőfi az életben is szerepjátszásra törekedett; Salamon F. úgy vélte, hogy az „életbeli komédiázási hajlam" Petőfi költészetére is átcsapott, főleg a „szenvedélyes, hangos Petőfi'7 politikai verseiben; Palágyi L. értelmezésében ez azt jelentette, hogy „politikai szerepléseiben egy kissé a francia forradalom alakjait utánozgatta ése mímeléséből folyt az is, hogy némely versében szörnyű komoly republikánus vérengzéseket vigyen végbe". Pándi P. elemzése szerint Petőfi pályájának korai szakaszában megfigyelhetők ugyan a szerepjátszás tényleges mozzanatai, de ezek nem tekinthetők alapvető mozzanatoknak. O A szerepjátszás belső motivációjához figyelemre méltó Weöres S. vallomása Psyché c., „egy hajdani költőnő versei"-ként írt kötetéhez: „A magyar irodalomban talán szokatlan, hogy valaki az énjének egy-egy megvalósíthatatlan részét más személlyé sűrítse olykor más korszakba is. A világirodalomban sok példa van erre: Pessoa négy fő- és sok mellékénje, Chatterton középkorba visszavetített

O 3. a színész egyéni művészi feladata a színjátékon belül lehet íratlan és írott. íratlan szerep esetében (pl. a -*commedia dell'artéban) a feladat abban állt, hogy a színész a mesevázlatban (—ycanovaccio) rögzített helyzetek során az állandó jellemeknek (tipi fissi) a szövegben és játékban minél változatosabb variánsait nyújtsa. A szerepnek tehát mind szövegi, mind játéki megoldása a színészre hárult, s az alak érdekességét az állandó típus határain belül a színészi fantázia,^ leleményesség és rutin biztosította, O í r o t t szerep esetében a feladatot a dráma szövegéből visszakövetkeztetett — tehát az író által körvonalazott * jellemnek a helyzetek sorozatában kialakuló magatartásváltozásai jelentik, amelyek a színész dikcióykban és akciódban jutnak kifejezésre. A drámai szöveg, amely lényegileg pusztán -^dialógusokból áll, távolról sem egyértelmű, s belőle csak elmélyedő tanulmánnyal (a színjátszásban átélésnek mondják) bontható ki a -»replikák mögött rejtőző jellem, ill. ennek a színészi koncepcióban megfelelő variánsa. Az írott drámában a színész ugyan mentesül a dialógusok kitalálásától, viszont annál súlyosabb feladatot ró rá az író szövegének interpretálása (—•interpretáció 2.), vagyis a színpadon megjelenített jellem beszéde, járása, mozgása, arcjátéka, amelynek során tág tere nyílik a színészi felfogásnak. O A szerepeket a színigazgató vagy a rendező osztja ki a társulat tagjai között, a színész tehetségének, pszichikai és fizikai adottságainak szemmeltartásával (szereposztás). Á szerep kidolgozása próbákon történik a rendező irányításával, amely azonban a vezető szerepeknél tekintetbe veszi a színész egyéni koncepcióját is. Bármilyen részletesen dolgozza is ki a színész szerepét, az előadás mégsem a betanultak mechanikus ismétlése és reprodukálása, hanem estéről estére való újjáalkotása, bizonyos keretek közötti improvizálása. Tartalmi szempontból meg szoktak különböztetni különféle szerepköröket, továbbá főszerepe t és epizódszerepeket. O A színházi nyelvhasználatban szerepnek nevezik a színész részére ki-

292

SZERA másolt replikák szövegét is. O (még reptípusok) Staud Géza

fogalom működésének ennyire tisztán kettéválasztott használata azonban ritka, s alkalmazásuk nemcsak a magyar, hanem a szerepdal: -*• helyzetdal nemzetközi szakirodalomban sem egyértelmű, hiszen mind a típus, mind a karakter, szerepjátszás: irodalmi értelemben az mind a jellem definíciója hol történeti, hol —•alkotónak az a gesztusa, amikor saját sze- funkcionális szempontokat követ. O Személyiségétől erőteljesen különböző alanyt reptípusok minden korban és színházi kulléptet fel alkotásának -bőseként vagy túrában kialakultak, hiszen a színpadi figu-*műszubjektumaként, de azt befogadói rák felismerhetősége ós könnyű azonosítása szemében abba a látszatba hozza, hogy vele dramaturgiai szükségszerűség. A rituális azonos. E gesztus tehát nem felel meg min- törzsi előtáncosoktól a népi alakoskodásodenféle —> helyzetdal vagy -*énformába,n kon keresztül a vásári komédiák mímoszaúng megírt elbeszélés szituációjának; ha az al- és clown]aAg mindenütt egy, később több kotói életrajz ismeretében nyilvánvaló, alak köré szerveződött a cselekmény. Ezek hogy a lírai vagy epikus hős semmiképp az állandó figurák (tipifissi) a rögtönzésen — még áttételes formában sem — azonosít- alapuló, aktuális és kis közösségekhez szóló ható az alkotói énnel, akkor szerepjátszás- történetekben játszottak, és olyannyira álról nem beszélhetünk. O A szerepjátszást talános, elterjedt lett a típusuk, hogy időaz irodalomtörténészek egy része az vel szimbolikus jelentést is magukra vet-+őszinteség megsértése miatt negatívan tek. Mindenképpen szimbolikus színezettel megítélendő vagy mentegetendő eljárás- bír pl. egy 20. sz.-i előadásban Arlecchino nak tekinti, ahogyan pl. Horváth J. is azt (—>commedia dell'arte) felbukkanása. A szeírja Petőfiről, hogy e gesztus nála „Nem reptípusok szimbolikus értékét legfőképp a formai játék, hanem eltökélt belső idomu- keleti színjáték használta; a —*nö pl. az lás egy óhajtott típushoz; gondolkodás- és öregember, a harcos és az asszony figurájáérzésmód állandó autosuggestiója, élmény - ra szűkítette a szereplők körét. O A szerephit a fikció alatt, szerep és személyiség azo- körök elsődleges funkciója a besorolás és a nosságának a hite". Az ilyen lélektani ma- kiválasztás, hogy megfelelő színészekre gyarázatok az alkotó személyes és közeli ossza ki az adott produkció szerepeit. Ebismerete nélkül bizonyíthatatlan feltevé- ből következik, hogy a szerepkör fogalma sek. de a bizonyítható esetekben sem töb- akkor jelent meg, amikor megkezdődött a bek mellékes jelentőségű biográfiai adalékoknál. Az őszinteség ugyanis nem esztéti- színpadi figura fejlődése a típustól & jellem kai kategória, s így a szerepjátszást attól felé. Amikor az olasz vándorszínházak befüggően kell megítélnünk, hogy a szóban járták Európát, kismértékben alkalmazforgó szerepben nyújtott teljesítmény mi- kodtak ugyan a helyi nemzeti szokásokhoz lyen művészi értéket reprezentál (--+nem- (nyelv, ruházat), de mindig a commedia beliség, partikularitás). O (-»alkotás) O dell'arte sablonjai szerint szerveződtek: két írod.': Horváth J.: Petőfi (1923); W. Be- szerelmes pár, két szolga, egy szolgálólány, cker: Das Rollengedicht als Ausdrucksform és két öregember már éppen elegendő volt der romantischen Lyrik (1950); Pándi P.: ahhoz, hogy a számba jöhető cselekményPetőfi (1961); Szerdahelyi I.: Költészetesz- változatokat mind végigjátsszák. A szereltétika (1972). Szerdahelyi István mesek kivételével maszkot hordtak és hagyományos jelmezt viseltek. Esetükben tehát típusokról beszélhetünk, s nem jelleszerepkörök: —• szereptípusok mekről. A cselekmányváz (~+canovaccio) később a teljes írott darab erre a színészkíszereplíra: -> helyzetdal nálatra épült, s így a szerepek elosztása sem okozott különösebb nehézséget. O A 16. szereposztás: —*•szerep, szereptípusok sz.-tól a vándorszínészek csoportjai tették mozgalmassá a városok életét. Szűkös szereptípusok; szerepkörök: azoknak a anyagi kerettel rendelkeztek, tucatnyi szíszerepeknek az összessége, amelyeknek el- nésztesten kívül nem volt semmijük, csak a játszása a külső megjelenés, az orgánum, a szerepük. így érthető, hogy a jelenések vérmérséklet és jellem, az érzékenység előtti szerepkiosztás parázs vitákat válthanagyfokú hasonlóságát igényli. Amint a tott ki. Néhányszor a társulat egy megbeszínész saját testét kölcsönözve életre kelti csült tagját ruházták fel a döntés jogával, valamelyiket, besorolja magát egy szerep- mint pl. Madeleine Béjart-t az Illustre körbe. Míg a szereptípus a színpadi figurát, Théátre tagsága 1643-ban. Am sokszor az addig a szerepkör a színészt minősíti. A két erőszak és a fizikai erő jelölte ki az elját293

szandó szerepeket. Ez a szabály különösen érvényes volt abban az esetben, amikor nyomtatásban már megjelent szöveget adtak elő; amennyiben kiadatlan darabot választottak, általában a szerző vállalta magára a szerep-színész párosítás felelősségét. O Mindegyik színész birtokolt ilyetén módon egy tucatnyi, egymáshoz igen hasonló szerepet, s társulatának letelepedésekor, állandó színházzá alakulásakor is megőrizte, sőt tovább örökítette azokat. Hogy milyen életbevágóan fontos lehetett egy színész számára az effajta előzetes megítéltetés, azt jól példázza az éppen megalakult Comédie Franqaise (1680) esete, ahol két rivális társulat (a L'Hotel de Bourgogne és a 1'Hotel Guénégaud) egyesítése nyomán keletkezett dupla szereposztást kellett volna feloldani. A döntés lakonikus volt, a szerzőket osztották meg: míg Corneille, Racine és Quinault az egyik, Moliére a másik gárdáé lett. A többi szerző hovatartozásáról a vezető udvaroncok voltak hivatottak dönteni, természetesen az uralkodó jóváhagyásával. O A szerepkörök elterjedését nagymértékben elősegítette a szakma hivatalossá válása. A 18. sz. 2. felétől nemcsak főméltóságok, hanem közemberek is birtokolhattak és alapíthattak színházat, s ezek az üzleti vállalkozások hamarosan felváltották a hagyományos színésztársulatokat. Nem kizárólagosan a szerep természete után történt ezentúl az osztályozás, hanem műfaji fontossága szerint. A különböző színházak a bemutatott daraboktól függően különböző szerepköröket kínáltak; napjainkig jellemző például egyfajta szigorúbb megkötés a zenés és a lírai színházaknál, ahol elsődlegesen a hangfekvés és az orgánum határozza meg a besorolást. O A 17. sz.-i klasszikus -* tragédia máig nagyon szabályozott és igényes műfaja a hangképzés, a dikció, a légzéstechnika tökéletességét rangsorol va a következő szerepköröket alakítja ki. A férfiaknak: főszerep (Néró a Britannicusban); ->címszerep vagy második szerep (Britannicus); királyok (Théseus a Phédrában); mellékszerep vagy harmadik szerep (Narcissus a Britannicusban); a továbbiakban e rangsorolástól függetlenül a szerepek hősszerepeknek vagy -^bizalmasnak minősülnek. A nőknek a királynők (Andromaque) és főszerepek (Phédra), a hercegnők (Hermione az Andromaque-ban), a fiatal hercegnők (Aricie a Phédrában), végül bizalmasok és kísérők. A színésznők ebben a században (is) szerepük fontosságát vélték egyedüli értékmérőnek, így a királynőt alakító színésznő, szerepének (és saját művészetének) elsődlegességét hangsúlyozva, jelmezét kiegészí-

tette egy hosszú pálcával, amelyet a darab egésze alatt magánál tartott, s amely rangbéli elsőségét volt hivatva hirdetni. O A klasszikus -*•komédiában számos fiatal női szerep található a következő felosztásban. A -+naiva ártatlan vagy naiv fiatal lány (Agnés a Nők iskolájában), a szerelmes (Eliante a Misanthrope-ban), a főszereplő (Elisa a Fösvényben), a vezető szerep (Elvira a Don Jüanban), a csábító (Céliméne a Misanthrope-ban). A férfiak itt háttérbe szorulnak, de megtalálhatók azért a szerelmesek (Damis a Tartuffe-ban), a főszereplők (Valéré a Tartuffe-ban), a kisnemesek, márkik (Alceste a Misanthrope-ban). O Az idősebb színészek is többféle szerepkörbe kerülhettek: a nők lehettek nemes anyák (Madame Jourdain az Úrhatnám polgárban), vagy leány kísérők, ún. duenná k (Madame Pernelle a Tartuffe-ban). A férfiak pedig válogathattak a ráncos szerepek között: komikus főszerepek (Harpagon a Fösvényben, Orgon a Tartuffe-ban), nemes apák (Don Luis a Don Jüanban), bankárok vagy tökfilkók (Argante a Scapin furfangjaiban) megjelenítése lehetett feladatuk. O A ->rezonőr szerepkörét általában a mellékszerepek között tartják számon, annak ellenére, hogy eljátszásakor a színész jelentős dramaturgiai pozícióba kerülhet. Ez is bizonyítja, hogy a szerepkörök hierarchiáját a társadalmi ranglétra mintájára építették fel, s ezen változtatni nem, talán csak árnyalni tud az életkorok hierarchiája (női és férfiszerepeknél ellentétes előjellel), az etikai viselkedésnormák tökéletes követése és, be nem vallottan ugyan, a szerep hoszszúsága. O A szolgaszerepeket hagyományosan több csoportra osztották attól függően, hogy az adott figura milyen jelmezt viselt a korai időkben. Beszélnek jelmezes szerepről (Mascarille a Kényeskedőkben), libériás vagy köpenyes szo/^aszerepről (Sganarelle, Figaro), és másodrangú szolgaszerepről (Fléche a Fösvényben). A fiatal vagy idősebb parasztlányokat is itt kell említenünk. O A szolgálólányok vagy szubrettek szerepköre hihetetlenül gazdag: legtöbbször csinos, felvágott nyelvű leánykák, akik kimondják az igazságot (Dorine a Tartuffe-ban), néhányszor csillogó, finom, furfangos nőszemélyek (Suzanne a Figaro házasságában), máskor a cselekmény irányítói (Toinette a Képzelt betegben) vagy egyszerű, mulya parasztlányok (Georgette a Nők iskolájában). A ,Jűzős szerepek" alatt azokat a fiatal lányokat vagy vidéki szolgálókat értették, akik fűzőben jelentek meg a színen. O A felsorolt szerepköröket — bár igen határozott körülírását aclják a színpa-

SZERA di figura megjelenésének, viselkedésének s legfőképp korának — nem mindig a megfelelő színésszel töltötték be. Egy-egy kiváló alakítás feledtetheti a tényleges és az eljátszott külső közti különbséget, de riasztó példákat is ismer a színháztörténet: Mlle de Brie, hogy kettétörje vetélytársnői karrierjét, még hatvanévesen is Ágnest alakította a Tudós nőkben. O A 19. sz.-ra a szerepkörök és az őket életre keltő színészek viszonya fordított lett; míg a reneszánsz komédiások saját személyiségüket formálták típussá, addig háromszáz évvel később a szerepkörök szabályozta színházi működés egy állandó figura kiválasztására készteti a színészt. A szerepkörök kezdetben a forgatókönyvszerű vázlat-dramaturgiát voltak hivatva kitölteni; a rögtönzések, a táncosénekes betétek mind a típus gazdagítását, jellemzését szolgálták, s csak másodsorban a cselekménymenet előremozdítását. O A romantika korára — nagyfokú stilizáltságuk miatt — a szerepkörök csakis a darab befogadásához, megértéséhez, követéséhez nyújthattak segítséget. A köztudat és az erős konvenciórendszer elfogadtathatta a nézővel az idős, potrohos, kopasz hősszerelmes áriáit. Ezzel is magyarázható, hogy éppen a legstilizáltabb színházi műfajok (az -topéra, az —>•operett) őrizték meg ezeket a kötöttségeket. O Először a romantikus dráma okozott zavart a színházak megszokott szerepleosztásaiban. Több és addig a színen ismeretlen figura sorsáról kellett dönteni. A színészek nagy része nehezen szabadult régi sablonjaitól. A szöveg kínálta dramaturgiai hierarchia nem egyezett a színészek szakmai rangsorával. így kettős megoldás született: a Comédie Francaise pl. nem tűzte műsorára e darabokat, a többi színház pedig a mellékszereplők között osztotta szét a Ruy Blas legfontosabb szerepeit. O A szerepkörök megmerevedése együtt járt kiüresedésükkel. A repertoárszínházak száma a századfordulóra radikálisan lecsökkent, az 1. világháború pusztítása pedig végképp szétzúzta az európai városok színházhálózatát. Az újjáépítés után egy szerepkör nélküli művészé lett a hatalom: a rendezőé. A rendezői színház megbontja a szerepkörök hierarchiáját eredményező lineáris dramaturgiát, s helyette-mellette párhuzamos jeleneteket állít színpadra. A színészi hívatásfelfogás megváltozásával jár, hogy a színész a szerepkör kizárólagos birtoklása helyett más szerepkörök, esetleg az egész skála eljátszására vállalkozik. A szereprangsor lazulásával egy időben fogalmazódik meg a színészi alakítás önálló volta. Ez nem jelenti azt, hogy teljesen eltűn-

nek az állandó típusok, s így az állandó, ismert szerepkörök, csak nehezebb lesz őket felismerni. Míg a középkori passiójáté&okban fellépő Bűn, Erény típusa széles értelmezési skálát nyújtott, hiszen a köznapi szimbólumrendszerek elemzési modellül szolgáltak; míg a commedia dell'arte Sganarelle-je vagy Pulcinellája az elsődleges érzelmi reakciókat foglalta játékába; míg a klasszikus bonviván vagy szubrett egy-két önkényesen kiválasztott külső tulajdonsággal rendelkezett, addig a modern típusok nemcsak a külső adottságot, az egyéni bátorságot vagy helyzetfelismerést kérik számon a szerepen, hanem a többi szerephez való pozitív vagy negatív viszonyulást is. Az egyik ilyen új típus talán a „magábazárkózott férfi" elnevezéssel illethető, akár Willy Loman (Miller: Az ügynök halála), akár M. Smith (Ionesco: A kopasz énekesnő), akár Krapp (Beckett: A játszma vége) néven jelenik meg a drámairodalomban. Es gyakran színre kerülnek a megfélemlített kisemberek is, —•Aosöknek kijáró szerepekben (Ionesco többször felbukkanó Béranger-ja). Ma őket tekintjük közös ismerőseinknek: a típusok megalkotásában az egész közösség részt vesz. O Hogy ezek az új típusok mennyiben és mikor teremtik meg saját szerepköreiket, s az egyes színészek milyen mértékben kényszerülnek majd újfajta szerepskatulyákba, az jelenleg eldönthetetlen. Megkockáztatjuk a feltevést, hogy századunk gyors változásai nem kedveznek az ilyen hagyományok kialakulásának. (Még ->epizódszerep, figurine, hősszerelmes, imitátor, intrikus, jellemszerep, kettős szerep, komika, narrátor, néma szereplő, protagonisztész). O (-*szerep, színművészet) O írod.: Bayer J.: A Nemzeti Játékszín története (1887); A. Nicoll: Masks, Mimes and Miracles (1931); P. Duchartre: La Commédia dell'arte (1955); Dömötör Tekla (szerk.): Régi magyar drámai emlékek (1960); Kerényi F.: A régi magyar színpadon (1981). Jákfalvi Magdolna szerepvers: -> helyzetdal szerer irodalom: a félbantu nyelvek atlanti csoportjához tartozó szerer beszélőinek száma meghaladja az egymilliót. Túlnyomó többségük jelenleg Szenegálban él, ezen kívül csak Gambiában van néhány ezres szórványuk. Valószínű leszármazottai annak a legendás gangare népnek, amely az i. sz. kezdetén mai lakóhelyüktől keletre az ősi Ghana birodalmat létrehozta. Mande terjeszkedés elől vonultak nyugatra, majd a fulbékkel közösen megalapították a Való

295

SZERA államot a 12. sz. körül. Később, a Szenegál folyó torkolatvidékén a Szin és a Szalum államalakulat magvát alkották. Államiságuk gazdag múltja megmutatkozik kultúrájuk gazdagságán is. Orális hagyományaik tudatos föltárása a 20. sz. első évtizedeiben kezdődött, de mindmáig csupán töredékeiben látott napvilágot. Túlnyomórészt ősi, egyistenhit felé fejlődő vallásukat követik, szellemhitük kutatása napjainkban teljesedik ki. O Társadalomszerkezetük sokrétű, kasztokra bomlik, amelyeket az alábbi főbb kategóriák alkotnak: királyi nemzetség, földbirtokos arisztokrácia, katonák, polgárok, szabad parasztok, különböző státusú rabszolgák és pária kézművesek. Folklórjuk legfőbb hordozói alapvetően az utóbbi két rétegből kikerülő vándordalnokok. írott irodalmuk, néhány hiányos folklórgyűjteménytől és novellakísérlettől eltekintve elhanyagolható. Olyan jeles képviselőik, mint pl. L. S. Senghor teljesen aszszimilálódtak a francia kultúra világába. Füssi-Nagy Géza Szergejenko, Pjotr Alekszejevics (Ivanovka, Jekatyerinoszlavi kormányzóság, 1854. jún. 22.—Szevasztopol, 1930. júl. 7.): orosz író. Paraszti családból származott. Á taganrogi gimnáziumban tanult, A. P. Csehovval egy időben, akivel később levelezést folytatott. Első versei és publicisztikai írásai 1879-től jelentek meg. 1892-ben találkozott először L. Ny. Tolsztojjal, ezután gyakran megfordult a Jasznaja Poljana-i birtokon. Nem is saját szépirodalmi műveivel, hanem a Tolsztojról írt könyveivel, életrajzaival hívta föl magára a figyelmet: Ka/c zsivjot i rabotajet gráf L. Ny. Tolsztoj ('Hogyan él és dolgozik L. Ny. Tolsztoj gróf, 1898); L. Ny Tolsztoj. Zsizny i tvorcsesztvo. 7828—1908 ('L. Nv. Tolsztoj. Élete és munkássága, 1828—1908', 1908). 1917 és 1921 között a Tolsztoj-múzeum létrehozásán fáradozott. O Egyéb művei: Bezjakorja ('Horgony nélkül', elb.-ek, 1896); Szokrat ('Szókratész', dráma, 1902); Galja (reg., 1905). O írod.: L. Tolsztoj: P. A. Szergejenkónak (Szovjet Irodalom, 1978, 9.). Havasi Ágnes Szergejev, Mark Davidovics (írói álnév); Gantvarger (családi név); (Jenakijevo, 1926. máj. 11.—): orosz költő, író. Az irkutszki egyetem bölcsészkarán végzett. Vezető tisztséget tölt be a szibériai írószövetségben. O 1946 óta publikál. Első verseskötete V csugyesznom dome ('Csodálatos házban', 1950) c. látott napvilágot. Meghatározó élménye a szibériai táj. Otthonosság

érzete azonban sajátos „KGST-kozmopolitizmussá" tágult. Többször járt Mo.-on, magyar témájú versciklusokat is írt. A külvilággal való konfrontáció hatására szívesen hangsúlyozza a lírai én egzotikumát, szibériai őserejét. Romantikus színezetű, oldott hangvételű, a beszélt nyelv lendületét őrző költészete nagy nyelvi leleményről tanúskodik. Lírája mellett ars poetica jellegű esszéisztikus fejtegetéseket, visszaemlékezéseket írt: Pero poéta ('A költő tolla', 1975); Podvig ljubvi beszkorisztnoj ('Az önzetlen szerelem hőstette', elb.-ek, emlékezések, 1975) c. Próbálkozott a szépprózával is: Szibir, v kotoroj ja zsivu ('Szibéria, ahol élek', kisreg., 1962); Nyeszcsasztyju vernaja szesztra ('A szerencsétlenség hű nővére', reg., 1—2. köt., 1974—1979). Húsznál több gyermekkönyv szerzője: Volsebnaja kalosa (reg., 1958: Bojtár Anna, A varázskalocsni, 1975); Masina vremenyi (reg., 1964: Tandori D., Az időgép, 1975). A Vszja zsizny — ogyin csugyesznij mig ('Az egész élet egy csodás pillanat', 1969) c. könyve Puskin életéről szól. O Főbb verseskötetei: Szpaszibo vam, ljugyi ('Köszönöm nektek, emberek', 1958); Pervootkrivatyeli ('Úttörők', 1961); Spali (Talpfák', 1964); Vsztuplenyije v oszeny ('Őszelő', 1967); Inyej ('Zúzmara', 1968); Szvajz vremjon ('Idők kapcsolódása', 1980). O Gyűjt, kiad.: Sztyihotvorenyija ('Versek', 1976). O Magyarul még: 2 vers (Fodor A., Nagyv, 1965, 6.); 2 vers (Rab Zsuzsa, Férjhez mennek az angyalok, anto., 1971); 1 vers (Kőháti Zs., Szovjet Irodalom, 1982, 12.); Mark Szergejev versei (Rab Zsuzsa, 1989). O írod.: V. Truskin: „I nyet zsityja bez szkorosztyej" (Szibirszkije ognyi, 1965, 4.); Mark Davidovics Szergejev. Bibliograficseszkij ukazatyel (1973); Rab Zsuzsa: Grúziától Szibériáig (Él, 1973, 15.); uő: Mély kút a szíve (Szovjet Irodalom, 1980, 8.). Varga Valéria Szergejev-Censzkij (írói név); Szergej Nyikolajevics Szergejev (családi név); (Preobrazsenszkoje, Tambovi kormányzóság, 1875. szept. 30.—Alusta, 1958. dec. 3.): orosz író, költő. Apja, aki eredetileg tanár volt, katonatisztként részt vett Szevasztopol védelmében a krími háború idején, amelyről fia később nagyszabású regényfolyamot írt. Apja nyomdokain haladva tanítóképzőt végzett Gluhovban (1895). 1904ig itt tanított, majd bevonult katonai szolgálatra, de 1905 végén leszerelték, mert fellépett mind a közkatonák érdekében, mind az orosz hadseregnek a pogromokban történt részvétele ellen. Ezután a Krím félszigeti Alustában telepedett le. O Első ver-

296

SZERA sei 1898-ban jelentek meg, önálló kötete pedig 1901-ben látott napvilágot (Dumi i grjozi, 'Töprengések és álmodozások'). Korai elbeszéléseinek jellegzetes formája az allegorikus mese volt (Kovarnij zsuravl, 'Az ármányos daru', 1898; Tundra, 1903). Az orosz társadalom, elsősorban a vidéki értelmiség és a parasztság sorsa lett a témája ezeknek a többnyire szomorú hangvételű, realista írásoknak (Kolokolcsik, 'Csengetytyű', 1903; Medúza, 1904; Lesznaja top. 'Erdei láp', 1907). A Szad ('A kert') c. kisregény őszinte problémafeltárása miatt 1905ben betiltották a művet publikáló Voproszi zsiznyi c. folyóiratot. Az 1905-ös polgári demokratikus forradalom kisvárosi eseményeit dolgozta fel az író Babajev (1907: Rab Zsuzsa, A gárdatiszt, 1958) c. regényében, amelynek főszereplője az új korszak jellegzetes irodalmi hőse, a hagyományos orosz kollektivizmussal szemben a kihívó individualizmust választó férfi, akinek útja egyes orosz írók műveiben a gátlástalan önzéshez, másoknál, pl. M. Arcibasev Szanyin c. regényében a szexuális kicsapongásokhoz, Szergejev-Censzkijnél pedig a hatalom berkeiben elkövetett kegyetlenségekhez vezetett. Az író közel fél évszázaddal később, válogatott művei első kiadása számára átdolgozta ezt az alkotását, leegyszerűsítvén század eleji világlátását, jellemábrázolását, nyelvi fordulatait. Öregkorában egyéb írásait, így az 1927-ben keletkezett Obrecsonnije na gibel (1955: Rab Zsuzsa, Halálra ítéltek. 1959) c. regényét is ebben a szellemben formálta át, kiadói követelésre. Szmerty ('Halál', 1908) c., L. Andrejev hatását idéző színműve a későbbi évtizedek szovjet irodalomtörténete szerint azt bizonyította, hogy az író ,,a reakció éveiben engedett a modernizmus hatásának". Ez, a világirodalmi tendenciákat tekintve normális fejlődési irány más, impresszionisztikus prózai műveiben szintén megmutatkozott. Később azután Szergejev-Censzkij visszatért a témaorientált prózához. Kisregényei közül a Dvizsenyija ('Mozgások', 1910) az orosz kereskedők zárt, tragédiákat rejtő világáról, a Prisztav Gyerjabin ('Gyerjabin rendőr', 1911) és a Medvezsonok ('Medvebocs', 1912) a hadseregről és a rendőrségről, a Naklonnaja Jelena ('Görbe Jelena', 1913) az értelmiségről szól. Az író Preobrazsenyije, más címén Valja (1914: Gellért H., Színváltozás, Nyűg, 1928, 1. köt., 8.—2. kot., 17.; uő, Gyilkossági kísérlet, 1948; uő, Késő este, 1957) c., a korabeli orosz irodalmi élet fontos eseményének tartott regényében is értelmiségiek a főszereplők. Ezzel a kötettel indult egyúttal a Pre-

obrazsenyije Rosszii ('Oroszország átváltozása') c. regényfolyam, amelyből a szerző élete végéig 12 nagy- és 3 kisregény, valamint a befejezetlenül maradt 3 utolsó mű néhány vázlata készült el a későbbi évtizedekben; az egyes részeket a könyvekben vissza-visszatérő szereplők, egy zászlós, egy művész, egy hivatásos forradalmárrá váló mérnök és mások egyesítik. O Az 1. világháború kitörése súlyos alkotói válságba sodorta az írót, évekig nem publikált. 1919-ben a Gyenyikin-hadsereg propagandaosztálya által kiadott orgánumokban kezdte ismét közölni írásait. Forradalomábrázolása hosszú ideig a káosz, az éhség, a rettegés személyes élményeinek lecsapódása volt [Zsesztokoszty, 'Kegyetlenség', reg., 1926). Irótársai sorában az elsők között fordult a politikai szempontból egy ideig veszélytelennek tűnő történelmi tematikához, színműveiben, regényeiben és kisprózájában Puskin, Lermontov, Gogol életét elevenítette fel. Gyorsan utolérte azonban a RAPP proletáríró-szervezet nyilvános politikai feljelentéssel felérő, agresszív „kritikája", amelynek hatására megpróbált lelkesítő témát találni a kortárs szovjet valóságban. A tömegessé váló politikai perek és a több millió paraszt deportálásával járó kolhozosítás éveiben azonban ez még az oly termékeny író számára is nehéznek bizonyult. Az 1930-as évek elejétől, a szovjet-orosz írókért addig minden lehetséges módon fellépő M. Gorkijnak az emigrációból (1921—1928) történt végleges hazatérése (és gyakorlatilag politikai fogollyá válása) után már nem számíthatott senki pártfogására, s ezután publikált kisregényei (Szcsasztlivica, 'Szerencsés nő', 1932; Majak v tumanye, 'Világítótorony a ködben', 1933), ill. a sztálini ötéves tervekről, tágabb értelemben a szocialista építésről szóló Iszkaty, vszegda iszkaty! ('Keresni, mindig keresni!', 1935) c. regénye, valamint egyéb művei csak halvány visszfényei voltak korábbi írói munkásságának. Maszszi, masini, sztyihii ('Tömegek, gépek, elemek'). más címen Ljutaja zima (reg., 1936: Institoris Irén, Kegyetlen tél, 1963), és az 1600 oldalas Szevasztopolszkaja sztrada ('Szevasztopoli küzdelem', reg., 1937— 1939) c. alkotásaival az író az 1930-as évek második felében visszatért a hazafias katonai tematikához. Utóbbi művéért, amelyben némi idegengyűlölő éllel, ám gyönyörű táj- és csataleírásokkal az 1854—1855-ös krími háború nagyívű tablóját adta, 1941ben megkapta a Sztálin-díj első fokozatát. A 2. világháború alatt irodalomtörténeti cikkeket és elbeszéléseket publikált; Pus297

SZERA kínról, Gogolról, Gorkijról, Novikov-Pribojról, Repinről írt tanulmányaiért, memoárjaiért 1943-ban a Szovjet Tudományos Akadémia tagjává választották. Ugyanebben az évben elismeréssel fogadták Bruszilovszkij proriv ('A Bruszilov-áttörés') c. regényét, amelyben drámai erővel jelenítette meg az 1. világháború emberpróbáló pillanatait. Az effajta ábrázolás azonban a 2. világháborús győzelem után a hivatalos ideológia szempontjából már szükségtelennek ítélt felhangokat indukálhatott, az olvasók példázatnak tekinthették volna arról, hogy Sztálin védtelenül hagyta az országot a németekkel szemben. Ezért a művet 1946-ban ideológiailag elhibázottnak minősítették. Az útszéli hangú „bírálat" újra nehéz helyzetbe hozta az írót, kiváltképpen azért, mert az ellene indított támadás része volt a háborús helytállástól magabiztossá vált értelmiség elleni újabb terrorhullám első szakaszának, amely a diktátor haláláig tartott. Szergejev-Censzkij újabb alkotásai közreadásával igyekezett semlegesíteni a támadást, Utrennyij vzriv (reg., 1952: Tnstitoris Irén, Hajnali robbanás, 1965), Szud ('ítélet', kisreg., 1955) e. könyvein kívül számos memoárkötetet publikált. O Egyéb művei: Nyeveszta Puskina ('Puskin menyasszonya', reg., 1934); 0 hudozsesztvennom masztyersztve ('A művészi mesterségről', memoár, 1956); Rodnaja zemlja ('Szülőföld', versek, 1958). O Gyűjt, kiad.: Szobranyije szocsinyenyij ('Összegyűjtött művek', 1—10. köt., 1955—1956); ua, (1—12. köt., 1967). O Magyarul még: l elb. (Szöllősy Klára, Uj Orosz Elbeszélők, 1948); A szív nem felejt (elb.-ek, Hevesi Jolán, 1953); Az ágyúk közbeszólnak (reg.-ek, Rab Zsuzsa, 1960); Tartalékezred (reg.-ek, Institoris Irén, 1963); Az ember átváltozása (reg., uő, Hajnali robbanás, 1965); 1 elb. (Striker Judit, Rajtaütés, anto., 1987). O írod.: M. Gorkij: Ajánlás. Levél a Nyugathoz (Nyűg, 1928, 1. köt., 8.); G. Makarenko: Szergej Nyikolajevics Szergejev-Censzkij (1957); Falus R.: Üszkösödő élet (Nagyv, 1958, 11.); Szergejev-Censzkij v zsiznyi i v tvorcsesztve (1963); P. I. Pluks: Sz. Ny. Szergejev-Censzkij — piszatyel, cselovek (1975). Gereben Ágnes Szergijev, Ioann (világi, családi név); Ioann Iljics Szergijev (teljes név); Ioann Kronstadtszkij (egyházi név); Kronstadti Szent János (magyar, egyházi névalak); (Szura, 1829. okt. 18.—Kronstadt, Oroszo., 1908. dec. 20.): orosz ortodox parochus lelkész, pedagógus, egyházi író. Családjában a papi hivatás régi hagyománynak számí-

tott. A szent-pé terv ári Teológiai Akadémia elvégzése után 1855-ben szentelték pappá, és a Néva torkolatánál fekvő haditengerészeti sziget-bázis, Kronstadt Szt. Andrásnak szentelt templomába irányították. Hamarosan kitűnt fáradhatatlan pasztorizációjával és életszentségével, Oroszo.-szerte mély tisztelet övezte mint nagy hatású lelki vezetőt. O 1857-ben meghívták a Szentírás oktatására a helyi állami iskolába. A Bibliát — szerinte — nem szabad úgy tanítani, mint bármilyen más tantárgyat, hanem csak hittel és szeretettel, hogy másokban is hitet és szeretetet ébresszen. Tanítására, igehirdetésére — a különböző alkalmakra elmondott, s a több ezer oldalas életmű részeként számos kiadásban publikált homíliáira és prédikációira — a mély biblikusság volt jellemző. Ihletését nem annyira a Filokáliából — mely oly fontos szerpet játszott a 19. sz.-i monasztikus—misztikus hagyomány kialakulásában —, hanem közvetlenül a Szentírásból merítette. Ez szembetűnő legismertebb, Moja zsizny vo Hrisztye ('Fiietem Krisztusban', 1—2. köt., 1894 —1905) c. művében, mely a belső keresztény lelki tökéletesedésért folytatott küzdelem kézikönyvének is tekinthető. Címe világosan utal Nikolaosz Kavaszilasznak (14. sz.) a szentségekről írt, Az élet Krisztusban c. munkájára. Ami abban a középpontban áll, az Kronstadti Jánosnál is döntő: a lelki küzdelem legfontosabb eszközei, „fegyverei" az Egyház által felkínált szentségek. E naplószerű feljegyzéseket igen hamar, 1897-ben lefordították angol nyelvre. Két évvel később C. Bickersteth fordításában látott napvilágot, melynek érdekessége és értéke, hogy megpróbálta tematikusan rendezni az eredeti művet. O Egyéb fő művei: Szolnce Pravdi ('Az Igazság Napja', prédikációk, 1902). O Kiad.: A. Jelcsanyinov: Moja zsizny vo Hrisztye (Nizza, 1928; Párizs, 1984); YV. J . Grisbrooke: Spiritual Counsels of Father John of Kronstadt (1967). O Gyűjt, kiad.: Polnoje szobranyije szocsinyenyij ('Műveinek teljes gyűjteménye'. 1 —3. köt., 1891—1894). O írod.: Prót. V. Susztyin: Zapisz ob o. Ioannye Kronstadtszkom i ob optyinszkih sztarcah (Párizs, 1955); Mitrop. Antonyij: Otlicsityelnije szvojsztva haraktyera o. Ioanna Kronstadtszkovo szravnyityelno sz drugimi pravednyikami (V mire molitvi, USA, 1987); A. Szemjonov-Tyan-Sanszkij: Otyec Ioann Kronstadtszkij (Párizs, 1990). Imrényi Tibor

298

Szergyuk, Jurij Olekszandrovics (Lozova, 1938. ápr. 15.—): ukrán költő, író.

SZERA 1965-ben szerzett diplomát a moszkvai Gorkij Irodalmi Főiskolán. Több irodalmi folyóiratnál és könyvkiadónál dolgozott. Az Ukrán írószövetség titkára. O 1957-től publikálja verseit különböző folyóiratokban. Gyermekkönyveket, valamint dokumentumfilm-forgatókönyveket is ír. Műfordítóként is ismert. Q Főbb verskötetei: Szurmi szercja ('A szív harsonái', 1965); Porohi viku ('Az évszázad küszöbén', 1967); Szvitlicja ('Tisztaszoba', 1970); Z liricsnoji sztricski ('Lírai sorok', 1976); Okean ('Óceán', 1979); Melogyija vohnyu ('A tűz dala', 1982); Vidkritij okean ('Nyílt tenger', 1983); Vidsztanyi ('Távolságok', 1987). Scher Vera Szerhijevics, Mikola (Zalessze, 1921. szept. 3.—): belorusz író, publicista. 1941ben végezte el a Mahiljovi Pedagógiai Főiskolát. 1945 és 1950 között a N asztavnyickaja hazeta szerkesztőségében dolgozott. 1951 -tői a Komszomolszkaja Pravda és az Izvesztyija c. újságok belorussziai tudósítója volt. 1960 és 1981 között a Narodnaja aszveta munkatársaként dolgozott. O Művei 1948-tól jelennek meg. Szépirodalmi műveinek fő témája a háborúban részt vett emberek élete, problémái, a munkásságot foglalkoztató kérdések. Karcolatainak teljes kötetei 1956-tól jelennek meg rendszeresen: 1956-ban a Na rodnaj zjamli ('Szülőföldemen'); 1957-ben a Nasi budnyi ('Mindennapjaink'); 1959-ben a Budnyi kalhasznija ('Mindennapok a kolhozban') c. O Az 1960-as évek közepétől szépirodalmi munkássága elsősorban a színház felé orientálódott. Drámáit Rajszkija pevnyi ('Paradicsomi énekek', 1961), Szpaloh v vjalikim dome ('Ijedelem a nagy házban', 1970), és az 1975-ben megjelent komédiáját, a Szmeh i ... tolki ('Nevetés és . . . csak ennyi') nagy sikerrel játszották Belorusszia színházaiban. Téren Gyöngyi

valósításának megszervezése, a beküldött kéziratok elbírálása, javítása-gondozása és a nyomdai kivitelezés ellenőrzése. E kivitelezés műszaki irányítását rendszerint egy elkülönült részleg, a műszaki szerkesztőség végzi. O 2. tágabb értelemben a könyvkiadó, a rádió és a televízió kiadványainak, ill. műsorainak közrebocsátásával kapcsolatos szellemi tevékenységen belül egy-egy meghatározott témakörrel vagy kiadvány-, ill. műsortípussal összefüggő feladatokat ellátó részleg (pl. szépirodalmi szerkesztőség vagy egy könyvsorozat szerkesztősége stb.). A könyvkiadói szerkesztőségeket lektorátusnak is nevezik. Ujabban, amióta a film, hanglemez, CD-lemez, videokazetta és -lemez stb. is sajtóterméknek számít, a korábban stúdiónak nevezett részlegeket is olykor szerkesztőségnek nevezik. O (-»irodalom és sajtó, irodalom és könyvkiadás, irodalom és rádió, irodalom és televízió) szerkesztőségi cikk: időszaki lap (~>lap 2.) vagy ->folyóirat olyan cikke, amelyik a szerkesztőség egészének állásfoglalását hozza nyilvánosságra valamely kérdésben. E tényt a szöveg vagy annak aláírása külön is közölheti, vagy az jelzi, hogy a nyilatkozat aláírás nélkül jelenik meg. Rónai Mihály András

szerkezet: a műalkotásba bekerült s a műélmény létrehozásához szükséges jelek térbeli elrendeződése, térbeli összefüggésrendszere; a műalkotás által a jelek segítségével létrehozott modellek egyike. A modellek mint a műalkotás által különböző szinteken és különböző szempontok szerint szerzett rendszerek együttesen, összefüggésrendszerként a —>struktúra mozgás, ill. erőrendszerét, vagyis a műalkotás által a befogadóban létrehozott gondolati — érzelmi mozgások mozgás-, ill. erőrendszerét adják. O A szerkezet vagy szerkezeti modell több szinten vizsgálható. Leírható pl. egy széria: —»szisztéma mű, mondjuk egy vers akusztikai szerkezete (pl. a magas és mély magánhangzók Szerizava Kódzsiró: -+Serizawa Köjirö versbeli eloszlása, a betűrímek eloszlása, a rímek vagy ritmikai mozzanatok szerkezeszerkesztő: valamely szerkesztőség mun- te, térbeli elrendeződése stb.); leírható szekatársa, ill. kiadói -*lektor. O (->szerkesztő- mantikai szerkezete (a különböző jelentésség) tartalmak, a különböző valóságtartományokból a műalkotásba bekerülő elemek szerkesztőség: 1. a szó eredeti értelmében térbeli eloszlása stb.); leírható értékszerkeaz időszaki nyomtatott sajtótermékek zete (pl. a pozitív és negatív értékek versbe(—>lap, napilap, hetilap, folyóirat, évkönyv) li eloszlása) és így tovább. De figyelembe kiadásával kapcsolatos szellemi tevékeny- vehető e szintek összefüggése is, vagyis fölséget végző intézmény. Feladata az idősza- tárható a műalkotás komplex szerkezete, ki kiadvány profiljának kialakítása, publi- más szóval kompozíció ja is. O A jeleknek kációs tervének kidolgozása és e terv meg- ez a statikus, térbeli szerkezete azonban 299

SZERA önmagában még nem alkalmas arra, hogy létrehozza a gondolati és érzelmi erőknek azt a mozgásrendszerét, amelyet műélménynek nevezünk. Ebhez még legalább két további szinten, két további funkció szempontjából, két további modellbe kell rendezni a jeleket. Az úgynevezett funkcionális modellbe, amely arra szolgál, hogy irányítsa az olvasói élmény kialakulását, irányítsa a műalkotás jelsorainak dekódolását, a dekódolás lineáris előrehaladását, ill. állandó visszacsatolásainak egymásutánját. Az úgynevezett interstrukturális modell pedig a műalkotás és a befogadó kapcsolatának megteremtésére, ill. szabályozására van hivatva (bővebben ->modell). O írod.: Hankiss E.: Az irodalmi mű mint komplex modell (1985). Hankiss Elemér O Már Platón is hangsúlyozta (a Phaidroszban), hogy a műalkotás tagolt, részekből áll, s e részek összefüggésben állnak egymással. A részek tagolódásának mikéntje a mű szerkezete, s minthogy az öszszefüggések a művészi ->tartalom — többé vagy kevésbé lényeges — hordozói, ha e tagolódást megváltoztatjuk, elemeit felcseréljük, a mű tartalmilag is óhatatlanul átalakul. O A szakirodalom a szerkezetnek két fő szféráját szokta megkülönböztetni. A külső szerkezethez a mű tagolódásának közvetlenül szembetűnő egységei tartoznak, amilyenek a lírában a strófák, ciklusok, az epikában a fejezetek, a drámában a felvonások, jelenetek stb. A belső szerkezet a mélyebb analízis számára tárul fel, s két szintre oszlik. Az egyik a —*makrostruktúráké, amilyen pl. a cselekmény felépítésének rendje, a műalkotásbeli idő- és térkezelés szerkezete, a költői gondolatok kifejtésének sorrendisége stb., s végső soron az ilyen nagyobb részek és a műegész viszonyának modellje. A másik szint a makrostruktúrák kialakításában felhasznált -*mikrostruktúraké: a fonetikai, morfológiai, lexikai, szintaktikai, stilisztikai, verstani stb. szerkezeteké. O A belső szerkezet makrostruktúrái és a külső szerkezet között általában megfelelés van: a cselekmény fő szerkezeti elemei vagy a költemény fő gondolati egységei ilyenkor egybeesnek a fejezetekkel, strófákkal, s a külső tagolás kiemeli, szemléletesebbé teszi a belsőt. Sajátos tartalmi hatások érdekében azonban lehet a belső és külső szerkezet között ->• disszonanciát eredményező eltérés is. O A szerkezetet a műalkotás folyamatában az alkotó komponálja meg (—>kompozíció), s az mindig konkrét, egyedi vonzásokat tartalmaz. Jó

esetben a szerkezet megválasztása nem önkényes azonban, hanem a mű konkrét tartalmához igazodik: már Goethe is fellépett egyik (Ecermannhoz írt) levelében az alkotórészek spekulatív—mechanikus szerkesztésének koncepciója ellen, rámutatva, hogy a mű organikusan fejlődik ki. s így a szerkezet bizonyos értelemben a szerző „tudatától függetlenül" is alakul. Másrészt viszont bizonyos szerkezeti modellek — mint pl. az epikában a —*• keretes szerkezet, a drámában a —>háromfel vonásos színjáték, ötfelvonásos színjáték, a lírában az olyan állandósult versszerkezetek, amilyen —>szapphói versszak, szonett stb. — elvont formákként széles körben, a legkülönfélébb tartalmakhoz —mondanivalókhoz kapcsolódva is funkcionálhatnak. E jelenség magyarázata a konkrét forma és az elvont formák kapcsolatában rejlik (~+forma). Az elvont formák tartalmi vonzatai teszik érthetővé azt is, hogy a különböző korszakokban más és más szerkezeti megoldások válnak széles körben elterjedtté, a szerkezet tehát történelmileg tipikus jellegű, s bonyolult áttételekkel kormeghatározott is. O Az irodalmi mű szerkezetének vizsgálata úgyszólván valamennyi esztétikai—irodalomtudományi irányzatban jelentős problémaként merül fel. A modern törekvések jó része bizonyos egyoldalúsággal is a szerkezeti elemzésre (s főként a nyelv és kompozicionális szerkezetre) koncentrál. Már O. Walzel is a nyelvi szerkezetből eredeztette a mű emocionális és intellektuális hatását, később a —>fenomenológiai irodalomtudomány és a strukturalizmus képviselőinél pedig a szerkezeti vizsgálatok szinte a műelemzés kizárólagos feladatává váltak. A mű struktúráját a nyelvi szerkezetből vezette le E. Staiger, tanítványa, W. Kayser pedig a műfajokat is úgy határozza meg, mint hasonló szerkezetű művek összességét. Másfelől viszont az ún. történeti poétika (pl. A. Ny. Veszelovszkij) a szerkezet jelentőségét lebecsüli és a művet pusztán geneziséből igyekszik levezetni. Mindkét áramlat jelentős eredményeket mutatott fel, de az irodalmi alkotás teljes megértéséhez a két szempont együttes alkalmazása vezethet. O írod.: 0. Walzel: Die künstlerischen Formen des Dichtwerks (1919); Das Wortkunstwerk (1926); G. Murray: Unity and Organic Construction (The Classical Tradition in Poetry, 1927); L. Tyimofejev: Tyeorija lityeraturi (1948); W. Kaj'ser: Das sprachliche Kunstwerk (1948); E. Staiger: Grundbegriffe der Poetik (1951); H. Markiewicz: Az irodalomtudomány fő kérdései (1968); Irodalomtudomány. Tanulmányok a XX.

300

SZERA századi irodalomtudomány irányzatairól (1970); R. Ingarden: Az irodalmi műalkotás (197 7). Kolosi Tamás Q Nem minden műfaj, korstílus, műtípus kíván egyformán áttekinthető szerkezetet. Az irodalom klasszikus-intellektualista korszakainak műfajai — mint az eposz vagy a dráma — szigorúbb szerkezetet igényelnek, mint az újabbak, pl. az érzelmihangulati líra, a romantikus színjáték vagy a regény. Vannak műfajok, stílusok, művek, amelyeknek belsó szervességét nem is fejezi ki eléggé szemléletesen a „szerkezet" kifejezés. Ebben benne rejlik az „intellektuális váz"-jelleg, miként régebbi megfelelőiben, a compositioban (latin 'összerakás") és a konstrukcióban (latin constructio 'öszszetétel') is. Adott művekre inkább illik a Goethe és Coleridge esztétikájából ismert organizmus szó, melynek a „struktúra" divatja óta is vannak használói (0. Walzel, E. Ermatinger, G. Mutter, G. Michaud, Amerikában C. Brooks). Ez magán viseli a teremtés—alakítás folyamat rugalmasságát, a friss ihletettség bélyegét, utalva arra, hogy a mű szervesen alakul, menet közben, vonatkozások rendszerében, miközben maga az alapintuíció, az ->idea is módosul, némileg eleve kiszámíthatatlanul és mégis akként, hogy belőle derüljön ki a homályos, csak sejtett mondanivaló tulajdonképpeni jelentése (-^morfológiai irodalomtudomány, organizmus-elméletek). Az ilyen művek többet árulnak el alkotójukról, mint amit ő maga eleve sejtett; Babits M. szavaival: „a dal szüli a költőt". A másik típusba sorolható művek lényege, mondanivalója viszont a szilárd, merev szerkezeten nyugszik, s jóformán kifejezésére is j u t t a t h a t ó ebben: elemeinek lényege a szerkezet felfedése. O A szerkezet, mint megannyi más költői kifejezés- és hatásforma, részben a retorika, a szónoki beszéd technikai kelléktárából került át a szépirodalomba: a hallgatóság jóindulatának megnyerése, az érdeklődés felkeltése, a tényállás megismertetése, kifejtése, a felvethető ellenérvek cáfolata — megannyi lélektani fogás, amely az időbeli előadás szerkezetét valamennyi műfajban eleve megszabja. Egyes intellek tualista drámaírók (Euripidész, Arisztophanész, Comeille, Racine, Lessing, Schiller, G. B. Shaw) olykor össze is tévesztik a színpadot a szószékkel. Ilyenkor aztán műveikben igen élesen kivehető a vitára kihegyezett szerkezetváz cselekményben, dialógusban egyaránt, míg Shakespeare nagy drámáinak vagy Goethe Faustjának mondanivalói kisiklanak minden ilyen szerke301

zeti hálóból. csupán a sokrétegű viszonylatok kompozíciójaként közelíthetők meg. Ám épp a Faust színigazgatójának prológja figyelmeztet — ironikus módon — az ellenkező véglet, a dekomponáltság veszélyeire, mint az 5. Paralipomena: „ H a nagy anyagot zsúfolsz a darabba, Véletlenekből is csak összeáll", amit frivolan is megtold: ,,S ha minden színben ott van a bolond, Nem is kell egyéb, kész a szerkezet". O E két kompozíciós típus alkotói folyamata is eltérő. Áz áttetsző, geometrikus váz jellegű szerkezetek legszemléletesebb példája — nemcsak a magyar, hanem a világirodalomban is — Madách I. remeke, Az ember Tragédiája. Ez nem is egy keresztmetszetben, hanem több egymást keresztező — időbeli, gondolati, jellemrendszerbeli — síkon mutat olyan térben érzékelhető szerkezeti vázat, amellyel voltaképpen egybeesik a mű jelentése, s a műnek ez az egyértelmű, világos szerkezetbe kötöttség az egyik fő erénye, ez biztosítja hatását, közönségsikerét. Nyilvánvaló, hogy e gondolati váznak az „alapidea" megszületésétől annak kiteljesedéséig domináns elemként kellett vezérelnie az alkotói folyamatot. O Merőben másként jött létre Goethe Faustjának polifonikus-organikus kompozíciója, amely egjr 1790-es töredék kísérlet után. hat évtizeden át tartó munkával vált véglegessé. Schillerrel folytatott levelezésből tudjuk, hogy Goethe nyugtalan kedélyállapotban, egyes mozzanatonként dolgozott rajta s izgatta a kompozíció hiánya, „szivacstenyészetnek" érezte művét, különböző természetű, fajsúlyú részekből lazán egybeilleszkedő alkotásnak. Ám — Staigert idézve — épp „ebből ered azután bizonyos opalizáló fényjáték, amely egyedül kezeskedik valamely költői alkotás élő igazságáról". A folytonos- módosítás, csiszolás, átalakítás eredménye a német költői nyelv leghatalmasabb panorámája. O S legyen bármilyen szigorúan szerkesztett az irodalmi mű, a szerkezetnél sosem szabad számarányok parancsolta formális beosztásra gondolni. Lépten-nyomon találkozhatunk a költői alkotások ilyen logikai, nem művészi szerkezeti elemzéseivel. így m u t a t t a be már Fr. Schlegel is a Wilhelm Meister tanulóéveit, 0. Spiess az Emilila Galotti cselekményét grafikai vázlatokkal. Nálunk Riedl F. mutatott erős hajlamot előadásaiban ilyen cselekményvázlatok érvényesítésére, elsősorban didaktikai okokból. Meglehet, a „szerkezet" ilyen felfogása mindenkor kísérteni fog a rétori iskola, a retorika maradványaként, amelynek csupán magasabb foka volt a poétikai osztály. O Írod.: O. Wal-

SZERA zel: Gehalt und Gestalt im Kunstwerk des Dichters (1923); G. Müller: Die Gestaltfrage in der Literaturwissenschaft und Goethes Morphologie (1944); E. Staiger: Morphologische Literaturwissenschaft (Trivium, 1944); A. Oppel: Morphologische Literaturwissenschaft (1947); W. Kayser: Das sprachliche Kunstwerk (1948); M. H. Abrams: The Mirror and the Lamp (1953); E. Grumach: Prolog und Epilog im FaustPlan von 1797 (Jahrbuch der GoetheGesellschaft, 14—15. köt., 1955); E. Staiger: Goethe (1956). Baránszky-Jób László O A klasszikus retorikában a szerkezet a szónoki beszéd belső felépítése, az -*elrendezés eredménye. Fontosabb alkotóelemeinek, -részeinek száma általában négy és hét között váltakozott, bár ezek közül Arisztotelész csak kettőt tartott igazán fontosnak, pontosabban szükségszerűnek: a tétel ismertetését vagy elbeszélését (görög protheszisz) és az érvelést (pisztisz). Ezek az elemek ugyanis egyrészt kölcsönösen feltételezik egymást, másrészt, a többitől különbözően, sajátosan a szónoki beszéd jellemzői. Mintegy keretként melléjük rendeli még a bevezetést vagy exordiumot és a befejezést vagy perorációt, ezek azonban nem minden szónoklat törvényszerű velejárói: bevezetésre csak akkor van szükség, ha beszédünk valamilyen ellenvéleményt képvisel, befejezésre pedig csak hosszabb szónoklatok esetében, amelynek minden pontjára nem emlékezhet pontosan a hallgatóság. A beszédnek ez a négy szerkezeti egysége (->exordium, narráció, érvelés, peroráció) Arisztotelész intelmei ellenére szinte valamennyi ókori retorikában helyet kapott, ugyanebben a logikai sorrendben, amelyet Sulpicius Victor és Fortunatianus természetes rendnek neveznek, szembeállítva azzal a mesterséges (a retorikai mesterségből fakadó) renddel, amely adott körülményekhez igazodva ettől eltér. O A természetes — vagy a klasszikus francia retorika szóhasználata szerint: általános — rend csupán virtuális, eszményi szerkezet, amelynek konkrét megnyilvánulási formája a szónok által kialakított mesterséges vagy különös rend. Később, amikor a narráció az irodalmi elbeszélés prototípusává vált, a természetes szerkezet a kronologikusan előadott események rendje, szemben a mesterségessel, amely — mint az eposzi in medias res vagy a modern regény retrospektív (flashback) időtechnikája — nem a köznapi valószerűséget követi. O A szónoki beszéd négyes alapszerkezete már a retorika történetének kezdetén más, kevésbé je-

lentős egységekkel bővült, amelyek meghatározott körülmények között születtek, majd hibás általánosítás következtében kanonizálódtak. Ilyen egység a kitérés (digressio, excessus), amelyet Korax, az egyik legelső retorikai értekezés szerzője az érvelés és a befejezés közé ékelt, a rómaiak pedig rendszerint a harmadik helyre, a narráció után tették. Tartalma szerint „kellemes és tetszetős elkalandozás a tárgytól"', amelynek hasznát bizonyos esetekben Quintilianus is elismerte (egy-egy ékesség nélkül való, száraz elbeszélés és harcias hangú érvelés között az unalom elűzésére szolgálhat), hibának tartotta viszont, hogy egyes szónokok a beszéd célszerűségétől függetlenül, formálisan, esetleg csak puszta szereplési vágyból élnek vele. Ilyen kevésbé jelentős egység még a felosztás (divisio, partitio), amelyben a szónok — Cornificius és Cicero véleménye szerint — azt fejtené ki, hogy az elbeszélésben említett események közül melyikkel ért egyet, melyikkel kíván vitázni, milyen témákról szándékozik egyáltalán beszélni. Quintilianus viszont csupán az elrendezés egyik formáját látta benne, s ezért a feltárással és az ékesszólással együtt nem a szónoklat, hanem a retorikai mesterség részének tekintette. Ilyen egység még a cáfolás is (refutatio, confutatio, reprehensio), amely az érvelést követően az ellenkező álláspontok megsemmisítésére szolgál, s bár Arisztotelész nem sorolta a különálló részek közé (mondván, hogy tulajdonképpen ez is érvelés), a római retorikusok mind önálló fejezetként tárgyalták. A szónoki beszéd szerkezetének részletezése azonban néhány kevésbé mértéktartó, metafizikus elméletírónál ezzel korántsem ért véget. Iszokratész iskolája, majd a skolasztikus rétorok a felsoroltakon túl még 10—12 egységet különböztettek meg s látták el címkével: az efféle, gyakorlattól elrugaszkodott túlkapásokat már Arisztotelész keményen bírálta. O Az újabb kori retorikák, amelyek intézményes keretek között már nemcsak a szónoklást, hanem az írásbeli fogalmazást is tanították, lényegében változtatás nélkül átvették az említett négy-hét kompozíciós egységet, ízlésük szerint követve valamelyik ókori példaképet. A humanizmussal kezdődően Arisztotelész hatása látszik erősebbnek: Soarius Retorikája (1560), amely mintegy két évszázadon át volt az európai jezsuita iskolák tankönyve, ugyanúgy a négyes szerkezeti tagozódás híve, mint a francia Larny (1670) vagy Gibert (1730). A mo.-i kézikönyvek: Pécseli Király I. (1612), Grigely (1814), Szvorényi J . (1851), Riedl F. (1888) 302

SZERA művei, e tekintetben inkább a Cicerokultusz nyomait viselik. O Azt a bevezetés —tárgyalás—befejezés szerkezetet, amelyet mintegy száz esztendeje a magyar iskolákban minden fogalmazás vázlataként követelnek meg, szintén Szvorényi vezette be nálunk, amikor a következőképpen csoportosította a rómaiaktól tanult kompozíciós egységeket: 1. Bevezetés (exordium) a) előkészítés a hallgatóság jóindulatának megnyerése — a figyelem és a tudásvágy felkeltése b) előterjesztés vagy felvilágosítás — tételismertetés (propositio) — a téma felosztása (partitio) 2. Tárgyalás a) kifejtés (narratio) b) érvelés — bizonyítás (confirmatio) — cáfolás (confutatio) 3. Befejezés a) összefoglalás b) indulatgerjesztés Ez a hármas szerkezeti tagozódás (amely először a 17. sz.-ban, Bourdaloue latin nyelvű retorikájában bukkan fel, és amelyből végül is csak a három címszó maradt meg) az iskolai oktatásban valóságos dogmává merevedett, amiben a retorika fokozatos elsorvadása és a séma egyszerűsége egyaránt szerepet játszott. Riedl még amikor külön tárgyalja a szónoki beszéd hat és az értekező művek három részét, igyekszik a klasszikus tartalom mellett a szerkezet viszonylagosságának gondolatát is megmenteni, ez azonban így is csak részben sikerülhetett. A bevezetés—tárgyalás—befejezés dogmájával szemben hangsúlyozni kell a szerkezet rugalmasságát, a hallgatóság öszszetételétől és funkciójától, a beszéd vagy írásmű témájától, terjedelmétől, a tárgy általánossági fokáról való nagyfokú függését (->téma). Gilbert, a klasszikus francia retorika említett nagysága, Arisztotelész nyomán helyesen állapította meg, hogy abszolút értelemben egy szónoklatnak csupán két lényegi része van: a téma ismertetése és az érvelés; sőt, ha a hallgatóság ismeri a témát, a szónok a puszta érveléssel is beérheti. Számos, ma is megkülönböztetett szónoklatfajtát lehetne alkalmanként ez utóbbi kategóriába sorolni (felszólalás, hozzászólás, rögtönzés, üdvözlés, felköszöntés). Más esetekben viszont, egy-egy hosszú beszéd alkalmával, valamennyi ismertetett egység kevésnek bizonyulhat. A szerkezeti egységek rendje tehát minden szempontból

viszonylagos, s az olyan teljességre törekvő sémák, mint a Szvorényié, csak didaktikai megfontolásból, mintegy eszményi alapszerkezetként fogadhatók el. O (->szónoklat, retorika). O írod.: Szvorényi J.: Ékesszólástan (1851); Riedl F.: Rhetorika és rhetorikai olvasókönyv (1888); A.-E. Chaignet: La rhétorique et son histoire (1888); J . Cousin: Études sur Quintilien (1935); Ch. Perelman—L. Olbrechts-Tyteca: Traité de l'argumentation (1958); Terestényi F.: Nyelvtan, stílus, szónoklás (1960); Kibédi Varga A.: Rhétorique et littérature (1970); Bán I.: Irodalomelméleti kézikönyvek Magyarországon a XVI—XVIII. században (1971); A. Wartelle: Aristote. Rhétorique (1973); Fischer S.: Retorika (1975). Vígh Árpád O A drámai szerkezet. A drámai műalkotások külső szerkezetének legkisebb egységei az önmagukban is strukturált -^jelenetek, amelyekből a színek, ill. képek felépülnek, s ezeknek sora alkotja a -»felvonást, a dráma, legnagyobb szerkezeti egységét. A rövidebb drámák lehetnek ->egyfelvonásosok (sőt, egyetlen ->jelenetből állók is), a hosszabbak viszont — koronként, kultúrkörönként eltérő számú — több felvonásból építkeznek. E külső szerkezet a klasszikus formák esetében egybeesik a belsővel, a cselekmény főbb tartalmi szakaszainak rendjével, ahogyan a —> háromfelvonásos színjáték első felvonása az expozíciót, a második az epitázist, a harmadik a katasztrófát foglalja magába, vagy ahogyan az -*ötfelvonásos színjátékban a felvonások az expozíció, bonyodalom, tetőfok, sorsfordulat, katasztrófa egységeinek keretei. A fő cselekményvonal e feszes menetét mindazonáltal itt is gyakran színezhetik, életszerűbbé tehetik ->epizódok, előjátékok, —> közjátékok, —*•utójátékok. O A dráma műnemi sajátossága, hogy szerkezete jóval kötöttebb, hagyományőrzőbb, mint a líráé vagy az epikáé. Már fejlődésének kezdetén, a -ógörög drámában szembetűnő, hogy a szerkezeti elemek sorrendje és — a tartalmi mozzanatoktól a versformáig — minéműsége milyen pontosan meghatározott. A szerkezet a későbbiekben is szinte általánosan jellemzi — az európai kultúrkörön belül — a kort, ahogyan az olasz és francia klaszszikus drámában az ötfelvonásos, a spanyolban a háromfelvonásos forma uralkodik, a 19. sz.-ban pedig a három- és négyfelvonásos. A modern drámában azonban felbomlott ez a szerkezeti rend, a színpadtechnika lehetővé teszi a színek korlátlan váltakozását, a -+felvonásköz szerepe a mozivetí303

SZERA tés szünetének funkciójára redukálódott, s a formabontás pl. az -»abszurd drámában a szándékos dekomponáltságig terjedhet. O A drámai szöveg mikrostruktúráinak szerkezetét döntően határozza meg az a tény, hogy e szöveg alapvetően —^dialógusra épül. A lírai és epikai alkotások írója korlátlanul élhet a monologikus formákkal, leírhatja és kommentálhatja a művében bemutatott eseményeket, hősöket, tájakat, képeket stb. A drámaíró viszont ritkán, korlátozottan élhet a -*•narrátor szerepkörével, s ebből következően a dráma —>szövegszerkezete is lényegesen eltér a többi műnem nyelvezétől. O írod.: E. Ermatinger: Die Kunstform des Dramas (1931); R. Petsch: Wesen und Formen des Dramas (1945); E. Holodov: Kompozicija drami (1957); Bécsy T.: A drámamodellek és a mai dráma (1974); M. Bluestone: From Story to Stage (1974); Bécsy T.: A dráma lételméletéről (1984). Kolozsvári Papp László O Az epikai szerkezet az események természetes (diszpozicionális) rendjével szemben azok kompozicionális, az egyedi epikai műben létrejött rendje. Míg az epika anyaga — azoknak az életviszonyoknak, eseményeknek, jellemeknek stb. az összessége, melyek a műalkotásoktól különböző nyelven, más szavakkal is elmondhatók — mindig a mű létre jövetele előtt is létezik, addig az epikai szerkezet az egyedi műben teremtődik meg, a szöveg csorbítatlan egészének függvénye, és mindig szükségképpen eltér az elbeszélés alapjául szolgáló anyag szerkezetétől, deformálja azt. Ennek a -*deformációnak a mértéke és minősége művenként más és más, de általánosságban megállapítható, hogy mértéke az európai regényben Flaubert óta napjainkig növekvő tendenciát mutat. Különbséget lehet tenni az elbeszélés grafikusan is ábrázolható statikus szerkezete (anatómiája) és dinamikus szerkezete (fiziológiája) között; ez utóbbi magyarázatot ad rá, miért választotta az író az elrendezésnek egy adott formáját. O Az epikai és drámai szerkezet mindig kölcsönhatásban fejlődött, az antik korban az epikai, az újkorban a drámai szerkezet ösztönző hatása volt a döntő. Arisztotelész a költői utánzásnak két módját különböztette meg: az elbeszélést (diégézis) és az események közvetlen kifejezését, mely lehetőséget ad arra, hogy a szereplők a közönség szeme előtt beszéljenek és cselekedjenek. Ez a megkülönböztetés máig sem vesztette el érvényét, bár kétségtelen, hogy az epikában az utóbbi kifejezésmód csak tendenciaként érvényesülhet,

mert itt — a drámával ellentétben — az objektív történet mindig alá van rendelve a szubjektív elbeszélésnek. O Az epikai szerkezetnek két szintjét lehet elkülöníteni egymástól: a struktúráét és a textúráét. Az előbbi ebben az értelemben nagyjából megfelel a cselekménynek. Alapegysége a jelenet, mely külső és belső helyzetekből és eseményekből épül fel. A kiilső helyzetek és események a jelentő (signifié), a belső helyzetek és események a jelentés (signification) szerepét töltik be, s viszonylagos mértékük változó lehet: a külső eseményekkel és helyzetekkel zsúfolt pikareszk regénnyel szemben a belső eseményekben és helyzetekben gazdag tudatregény jelentésekkel telített. A jelenetek elrendezése lehet lineáris (Dickens: Dávid Copperfield), láncszerű (a pikareszk regények) — ennek bonyolult változata a variációs szerkezet (Robbe-Grillet: A találka-ház, Pinget: Passacailla) — vagy többszólamú (Laclos: Veszedelmes viszonyok). A jelenetek (vagy összefüggő jelenetcsoportok) száma lehet páros és páratlan: az előbbi esetben gyakran egyetlen ellentétpárt hoznak létre (Golding: Az utódok, Ripacs Martin), az utóbbi esetben az elrendezésnek általában van egy központi magja (H. James regényei), sőt az ezt megelőző és követő jelenetek között tükörszimmetria alakulhat ki, ekkor hídszerkezetről beszélhetünk (Virginia Woolf: A hullámok). Vannak — sokszor egyébként igen művészi — regények, melyek szerkezeti hibája éppen az, hogy középpontjuk félrecsúszott, a mű két fele nincs egyensúlyban egymással (H. James: The Tragic Muse, 'A tragikus múzsa'; Alain-Föwrnier: A titokzatos birtok; Kosztolányi: Aranysárkány). Valamely nem specifikusan irodalmi, pl. filozófiai (Joyce: Finnegans Wake, 'Finnegan ébredése') vagy zenei (Joyce: Ulysses, 'szirének' fejezet) ösztönzés is szolgálhat az epikai szerkezet alapjául. Előfordul az is, hogy a szerkezetnek csak a részei adottak, sorrendjüket az olvasó bizonyos mértékig tetszés szerint változtathatja (Balzac: Emberi színjáték mint egész: B. S. Johnson: A szerencsétlenek; M. Saporta: Kompozíció 1.). A legbonyolultabb, feloldhatatlan ellentmondást magában rejtő tragikus szerkezet az epikában is érvényesülhet (J. Conrad: A sötétség mélyén; F. Kafka: A per; Th. Mann: Doktor Faustus, Robbe-Grillet: A radírok), akár a feloldhatatlan ellentmondást látszólagos feloldással kiegészítő melodramatrkus szerkezet (Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés, A félkegyelmű, Karamazov testvérek; D, H. Laurrence: Szerelmes asszonyok; Th. Mann: A varázshegy; Ca-

304

SZERA mus: A közöny; I. Silone: Bor és kenyér; Golding: A legyek ura). Az előbbi általában az alakok kétoldalú, dialektikus szembesítését (Stendhal: Vörös és fekete; Hawthorne: A skarlát betű; Emily Bronté: Üvöltő szelek; Melville: Moby Dick: H. James: A csavar fordul egyet; Gide: Meztelen, A menynyország kapuja; Mauriac: Viperafészek), az utóbbi egyértelműen jó és rossz szereplők egyoldalú szembeállítását (Fielding: Tom Jones; id. Dumas és Jókai regényei) tételezi fel. O A struktúra szintjén az epikai szerkezet következő elemei érdemelnek különösen figyelmet: 1. a történet jelentőségét növelő szerkezeti megoldások (—• amplifikáció). Ide tartozik a kidolgozás (expanzió), a —>közbeékelés és a kiszólás. Az első a részletek, körülmények halmozását jelenti. A közbeiktatott történet lehet egyrészt homodiegetikus és heterodiegetikus, aszerint, hogy hősei megegyeznek a fő történet hőseivel (Homérosz: Odüsszeia) vagy sem (Cervantes: Don Quijote); másrészt diegetikus és metadiegetikus, aszerint, hogy elbeszélője azonos-e vagy sem a fő történet elbeszélőjével. A romantikus epikában a közbeiktatott történet gyakran mintegy fellázad, és a teljes epikai szerkezetre kisugározza hatását (Novalis: Heinrich von Ofterdingen; Poe: Az Usher-ház bukása). A kiszólás nem a történettel, hanem elbeszélőjével függ össze, az ő közvetlen közbelépését jelenti (Cervantes: Don Quijote; Sterne: Tristram Shandy; Th. Mann: A varázshegy). — 2. a —•leírás, mely szinte pótolhatatlan alkotója az epikai szerkezetnek, mert könnyebb leírni, mint elbeszélni, s léteznek mozdulatlan tárgyak, de tárgyak nélkül mozgás nem. A leírás az epikában afféle szükséges rossz: mindig alá van rendelve a jelentésnek. Ha a jelentés megelőzi, akkor díszítő (Homérosz: Iliász, Akhilleusz pajzsának leírása) vagy illusztratív (Balzac: Ursule Mirouet), ha követi, akkor a jelentést előkészítő, redukált (J. L. Borges: A halhatatlan), ha a kettő teljesen egyidejű, akkor szimbolikus, alkotó jellegű (a francia ,,új regény"). — 3. az időszerkezet, mely az események valódi időrendjének művészi deformációját jelenti, s megnyilvánulhat a sorrend (Emilv Bronté: Üvöltő szelek; Conrad: Nostromo; F. M. Ford: A jó katona; Updike: A kentaur) és a valóságos időtartamok átalakításában (Proust: Az eltűnt idő nyomában; Th. Mann: A varázshegy), vagy több időszerkezet egymásra építésében (Joyce: Finnegans Wake, 'Finnegan ébredése'; Virginia Woolf: A felvonások között). O Vitatott kérdés, vajon az epikai szerkezet nem korlátozódik-e a 18

struktúra szintjére, azaz meghatározása szempontjából figyelembe kell-e venni texturális alkotóelemeket. Számos kutató (Lukács Gy., V. Zsirmunszkij, Ph. Rahv, E. R. Curtius, Ch. Caudwell) az epikában elhanyagolhatónak tartja a nyelvi-stiláris szintet, mások — így pl. az angolszász ,,új kritikusok" (D. Lodge, W. Hardy, M. Schorer) tagadják, hogy e tekintetben bármilyen különbséget is lehetne tenni epikai és nem epikai művek között. Kétségtelen, hogy az epikai szerkezet több fontos alkotója mind a struktúra, mind a textúra szintjén érvényesül: az időszerkezet pl. szorosan összefügg a szövegben szereplő igeidőkkel és időhatározókkal; a személyek hierarchiája nemcsak az —>elbeszélő nézőpont, hanem a szövegben szereplő igék és névmások használatával is összefügg: az 1. személy általában az elbeszélőre, a 2. az olvasóra, a 3. a szereplőre utal; a szemantikai csend jellegű kontrasztforma pedig szintén egyszerre érvényesülhet a nagyobb, kompozicionális és a kisebb, nyelvi-stiláris egységek szintjén (Marguerite Duras: Moderato Cantabile). Mi több, az epikai művek számos fontos szervezőelve kizárólag texturális jelenség. Közülük legfontosabbak: a) a motivikus-metaforikus szerkezet, mely a 19. sz. első harmadától fokozatosan egyre jobban tért hódított a cselekmény rovására (—>cselekménytelenség). A cselekményhez képest egyrészt többletet, egy másik síkot képez, másrészt redukció eredménye. Különösen a német irodalom gazdag olyan művekben, ahol a motívum szerepét betöltő idézés képezi a szerkezet főpillérét (Rabelais: Gargantua és Pantagruel; Cervantes: Don Quijote; Sterne: Tristram Shandy; Ch. M. Wieland: Az arany tükör; E. T. A. Hoffmann: Murr kandúr; Immermann: Münchhausen; Fontane: L'Adultera, 'Házasságtörő asszony'; Th. Mann: A varázshegy, Lőtte Weimarban, Doktor Faustus). b) szintaktikai jellegzetességek, mint pl. a felsorolás (Swift), a közbevetés (Sterne, Proust) vagy a hiányos mondat (E. Dujardin: Les lauriers sont coupés, 'Elhervadt a babér', a francia ,,új regények"). Végül a texturális összetevőkkel függ össze a tipográfiai eljárások: a külön lapszéli szöveg (S. T. Coleridge: Ének a vén tengerészről; a különböző betű- (Faulkner: A hang és a téboly) és oldaltípusok (B. S. Johnson: Travelling People, 'Utazó emberek'; Tolnai O.: Rovarház) vagy ezek együttes szerkezeti elvként szerepeltetése (Sterne: Tristram Shandy). O Az epikai szerkezet különböző típusainak kialakulása részben a biológiai fejlődésre, részben dialektikus folyamatra

305

SZERA emlékeztet: az egyes típusok kiszorítják egymást, kereszteződnek, s létrehozzák saját ellenpólusukat. Az eposz mitikus szerkezetével ellenpólust képező nem mitikus szerkezeteken belül megkülönböztethetünk empirikus és fikcionális szerkezeteket: az előbbi szélső típusai a történeti ( Hérodotosz, Thuküdidész) és mimétikus (Theophrasztosz, Theokritosz, Petronius, a modern értelemben vett regény), az utóbbi fajtái a románc és a didaktikus mese. Az epikus műfajok közül a következők mutatnak sajátos szerkezeti jellegzetességeket: a) a népmese, melynek szerkezete Propp szerint 31 funkcióból épül fel. Greimas 6 részalkotót különböztet meg: az alanyt, a tárgyat, melyet az alany megkíván, azt a kisegítőt, aki ehhez hozzásegíti, az ellenfelet, aki gátolja ebben, a felsőbbrendű ajándékozót, aki végül odaadja neki a tárgyat, s végül a haszonélvezőt, aki az alany helyébe lép. Cl. Bernard a hős sorsának rosszabbodásában és javulásában látja a két fő szerkezeti elemet, b) A tanító jellegű állatmese kezdetben allegorikus szerkezetű volt: történetből és erkölcsi tanulságból állt (Aiszóposz). A műfaj poetizálásával a történet egyre több redundanciát tartalmazott a morál szempontjából, ez utóbbi pedig többértelművé vált (Phaedrus, La Fontaine, Krilov). A mesében a mimézisz alárendelt jelentőségű, a funkciók és szereplők előre meg vannak szabva, akár c) a pikareszk regényben, ahol is az időszerkezet szerepe elhanyagolható, a kalandok felcserélhetőek, nincs folyamatosság, a szerkezet szüntelenül ugyanazt a mikrostruktűrát ismétli: A összefog B-vel és rászedi C-t. d) A rövidebb terjedelmű prózai epikában megkülönböztethetünk egyrészt puszta elbeszélést, melyben a cselekmény, a szereplők és a környezet a betű szerinti síkon érvényesülnek, s a leírások díszítő jellegűek (Boccaccio, Maupassant, Maugham), másrészt rövid történetet, ahol a megnevezett részalkotók metaforikus szinten, allegóriaként vagy szimbólumként funkcionálnak (Gogol, Hawthorne, Kafka; Hemingway: Az öreg halász és a tenger, Krúdy: Utolsó szivar az Arabs szürkénél), e) A hosszabb terjedelmű prózai epikában az egyszerű elbeszélésnek a pikareszk, a rövid történetnek a románc felel meg, míg a regény átmenetet képez a kettő között. A románc, metaforikus szerkezetének gazdagsága révén a mese és a ballada rokona, jellegzetes szerkezeti eleme a hősi történet és a lélektani őstípus (a „gótikus" regények, Scott, Hawthorne, Emily Bronté, Kemény Zs. történeti regényei, Dosztojevszkij). A regény szerkezetét a

tudatlanság állapotából a tapasztalathoz vezető út szabja meg. Az önmagát áltató regényhőst az illúziókat leleplező regényíró rádöbbenti, hogy voltaképpen nem is hős (Cervantes: Don Quijote; H. James: Egy hölgy arcképe). A regény tehát, a románccal ellentétben, ironikus szerkezetű. A nem mitikus epikai szerkezet másik két jellegzetes típusa a lírai szerkezettel analógiát mutató vallomás (Szt. Ágoston, Rousseau) és a menipposzi szatíra vagy „anatómia"; ez utóbbinak szerkezetét az alakokban testet öltő eszmék viszonya szabja meg (Petronius; R. Burton: The Anatomy of Melancholy, 'A mélabú anatómiája'; Swift; Voltaire; T. L. Peacock; Flaubert: Bouvard és Pécuchet; L. Carroll; A. Huxley). A művek legnagyobb része ezt a négy szerkezeti típust egyesíti: vannak művek, amelyek szerkezeti szempontból a románcot a regénnyel (F. M. Ford: Parade's End, 'A parádé vége'), a vallomással (De Quincey: Egy ópiumevő vallomásai; Golding: Free Fali, 'Szabadesés') vagy a menipposzi szatírával (Rabelais; Melville: Moby Dick), a vallomást a menipposzi szatírával (Kierkegaard: Enten-Eller 'Vagy—vagy'), a románcot a regénnyel és a vallomással (Richardson: Pamela) vagy a regénnyel és a menipposzi szatírával (Cervantes: Don Quijote), a románcot (Apuleius) vagy a regényt a vallomással és a menipposzi szatírával (Proust) keverik, sőt olyan mű is van, mely mind a négy szerkezeti típus egyesítésére törekszik (Joyce: Ulysses). O (-+epika). O írod.: A. A. Potebnya: Tz lekcij po tyeorii szlovesznosztyi (1894); V. Sklovszkij: O tyeorii prozi (1925); V. Propp: Morfologija szkazi (1928); B. Tomasevszkij: Tyeorija lityeraturi (1931); H. James: The Art of the Növel (1934); E. Staiger: Die Zeit als Einbildungskraft des Dichters (1939); E. Auerbach: Mimesis (1946); G. Müller: Die Bedeutung der Zeit in der Erzáhlkunst (1946); Lukács Gy.: A történelmi regény (1947); G. Poulet: Études sur le temps humain (1949 —1964); N. Frye: Anatomy of Criticism (1957); A. J . Greimas: Sémantique structurale (1963); R. Freedman: The Lyrical Növel (1963); M. Rohrberger: Hawthorne and the Modern Short Story (1966); R. Scholes —R. Kellogg: The Nature of Narrative (1966); I). Lodge: Language of Fiction (1966); S. Miller: The Picaresque Növel (1967); J . Ricardou: Problémes du nouveau román (1967); Linguistique et littérature (1968); L. Vigotszkij: Művészetpszichológia (1968); M. Bútor: Essais sur le román (1969); R. M. Davis (szerk.): The Növel (1969); G. Genette: Figures II (1969); Sze-

306

SZERA szerkezetben, ahol a rendezettség a szöveg legkisebb egységeire is kiterjed. A prózaepikai—drámai nyelvhasználatban a —•fonéO A lírai költészet szerkezeteinek legfőbb mák ->gyakorisági eloszlása esetleges, a kölsajátossága a szövegek különleges intenzi- tői nyelv viszont azáltal, hogy a köznyelvi tásának (—•költészet) megfelelő fokozott átlaghoz képest növeli bizonyos hangok szerkesztettség. Szemben az epikával és a arányát, már ezen a legalsóbb szinten is a —• hang festés formaszerkezeteit építi fel. A drámával, ahol a külső szerkezet jobbára csak formális tagolási funkciókat tölt be, s strófaszerkezetek, rímszerkezetek, „geoa sorok tördelésének (a verses művek kivé- metrikus váz jellegű" konstrukciói is a telével) általában semmiféle jelentősége mikroszintekig hatolnak le: a ->vers a nyelv nincsen, a lírai költészetben már az -^írás- kifejezési síkján a szótagok szintjén alakít kép tagolása is tudatosan szerkesztett, s így ki ritmikus alakzatokat, s ugyanezt teszi a erőteljes tartalomkifejező jelentőségű le- —> gondolatritmus a tartalmi sík mondathet. Szélső esetben ez a képzőművészeti szerkezeti szintjén. Hasonlóan lényeges kompozíciókhoz közelítő külső szerkezetet szerepet töltenek be azonban az „organiis eredményezhet (->képvers). O E külső kus-polifon" szerkezetek is: a sajátos —•kölszerkezet legkisebb tagolási egységei a tői nyelv, s különösen a költői kép lényege —>verssorok, amelyekből (esetleg a perió- éppen az, hogy minél több stilisztikaidusok közbülső egységeivel) a -^versszakok poétikai formaelemből épít fel minél kompépülnek fel; olykor az egyes költemények is lexebb s így különleges kifejezőerejű szernagyobb szerkezeti egységekbe, ciklu- kezeteket (amelyek egyébként már a szósokba rendeződhetnek. A tagolás egyik jel- kincs tekintetében is elütnek a szokványos stílustól, ->költői szó). O A szigorú szerlegzetessége itt a „geometrikus váz jelleg" kesztettség e hagyománya az alapja annak, számszerűen meghatározott szigora: míg a hogy a költészetben a szerkezeti rend meg->prózai szöveg külső tagolási egységei — sértése vagy mellőzése is evokatív funkciófejezetek, bekezdések — nem igazodnak jú formaeszköz lehet. A prózaepikában— olyan megkötöttségekhez, hogy akár meg- drámában, mint említettük, mindegy, közelítően is arányos sorterjedelműek le- hogy a mondat mely részénél végződik a gyenek, a lírai költészet klasszikus strófa- sor, s ebből következően itt semmiféle tarszerkezeteiben a sorok száma mindig pon- talmi vonzata nem lehet annak, hogy a tosan meghatározott. A másik — hasonló- sorvég egybeesik-e a mondat, tagmondat an alapvető — eltérés az, hogy a prózában végével, vagy netán épp egy szóelválasza sor merőben esetleges vizuális egység: tással zárul. A költészetben viszont a sormindegy, hogy a szöveg melyik részét tar- szerkezet és a mondatszerkezet eltérése talmazza, egy másik leiratban, kiadásban a —•enjambement, amely sajátos képzetekkei sortördelést tetszés szerint át lehet alakíta- gazdagíthatja a műélményt. Másfelől a ni anélkül, hogy a művön ez bármit változ- prózában a fejezet vagy bekezdés vége mintatna. Ezzel szemben a verssor már vizuális dig mondatvég, s ha netán egy formabontó egységként is evokatív funkcióval rendel- szövegben ez nincsen így, e megoldás nem kezik (a hosszú sorok az „epikus hömpöly- több bizarr ötletnél. A versszakok határain gésre", „parttalan áradásra" asszociáltat- átívelő mondatok —• szakaszugrása azonban nak, a rövidek „dalszerű karcsúságra" az enjambement-hoz hasonló funkcionális stb.), s ráadásul (a szabadversek kivételé- formaelem. Ugyanez áll a versritmus szánvel) ritmusegységek és — legalább jellem- dékos megtörésére, fellazítására (-+ritmusző törekvésként • mondatszerkezeti egy- lazítás•), sőt arra az esetre is, ha a költő a ségek (-*mondatok vagy —>• tagmondat ok) is. verssorokba tördelt szövegben mellőzi a A hagyományos versformák sortördelésé- versritmust, azaz szabadverset ír. A szoknek megváltoztatása így itt sajátos kifeje- ványos prózaepikai vagy -drámai szövegtől zőeszköz (-+álarcos versek). A sor jelentősé- nem várunk semmiféle ritmusélményt, s ha gét a külső szerkezetben az is mutathatja, mégis felfedezzük benne a ->prózaritmust, hogy számos költeményben (amely -*astro- ott ezt éljük át különleges kifejezőeszközfikus versszerkezet) egyben az egyetlen külső ként (miként a költői képeket a -tprózaköltagolási elem. Az a tény, hogy ilyen módon teményben). A versszerűen tördelt szövega lírai költészetben már a külső szerkezet is nél viszont fordított az eset. Ha hiányzik egy olyan kisebb egységig lehatol, amely a belőle a versritmus, ez nem egyszerűen azt prózában nem szerkezeti elem, mutatja, jelenti, hogy itt mellőztetett egy lehetséges, hogy a költői szöveg jellemző törekvése a de nem feltétlenül szükséges formaelem, mikrostruktúráík rendezettségének kiala- hanem úgy érzékeljük, hogy a költői indukítása. O Még nyilvánvalóbb ez a belső

gedy-Maszák M.: „A regény, amint írja önmagát" (1980). Szegedy-Maszák Mihály

18*

307

SZERA lat, szabadságvágy stb. mintegy áttörte a ritmikai szerkezet korlátait, túllépett a zárt formák világán. A versritmus tartalomkifejező formáinak (bővebben forma, vers) mellőzése tehát nem teszi szegényebbé a -yszi'badverset, hanem — jó esetben -— a hiány maga is tartalomkifejező forma. O A nikroszerkezetek e gazdagsága a lírai műben a -+makrostruktúra viszonylagos egyszerűségével párosul. Ez nem véletlen, hiszen a líra műfajai —>rövid műfajok, s így már terjedelmi okok miatt sem alakulhattak ki bennük nagyobb szerkezeti egységek. A lírai költeményekben —> cselekmény — ritka kivételektől, átmeneti formáktól eltekintve — nincsen, a bennük ábrázolt élmény pedig -+idő tekintetében általában nem tagolt, így ilyen szerkezeti elemekkel itt nemigen találkozunk. A retorikai elrendezésnek megfelelő tagolásnak természetesen nagy hagyományai vannak, s a ->The Chicago School által kezdeményezett kutatások folytatása bizonyára elvezetne a költeményben felvillanó képek, élethelyzetek és a nekik megfelelő érzelmi—gondolati hatások szerkezeti modelljeinek megalkotásához is. O A lírai költészet fent vázolt sajátosságaiból következően itt a mikroszerkezetek behatóbb -*strukturális elemzésének jóval több indokoltsága van, mint a szépirodalom más műfajaiban (főként a —>nagyformákban). O (->versszerkezet) O írod.: V. Zsirmunszkij: Kompozicija liricseszkih sztyihotvorenyij (1927): R. S. Crane: The Languages of Critism and the Structure of Poetry (1953); H. Friedrich: Die Struktur der modernen Lyrik (1956); Fónagy I.: A költői nyelv hangtanából (1958); S. Levin: Linguistic Structures in Poetry (1962); J. Cohen: Structure du langage poétique (1966); Szerdahelyi I.: Költészetesztétika (1972); Tamás Anna: A költői műalkotás fő sajátosságai (1972); Ju. M. Lotman: Szöveg, modell, típus (1973); Szepes Erika— Szerdahelyi I.: Verstan (1981); Hankiss E.: Az irodalmi mű mint komplex modell (1985). Szerdahelyi István O A folklór alkotások sajátos t a r t a l m a sajátos formában valósul meg, és a strukturalista folklorisztika néhány esetben (pl. a mesék és mítoszok vizsgálatakor) kimutatta, hogy a szerkezet voltaképpen a tartalom és forma, valamint az etika és az esztétika egységének a hordozója. Az egyes folklór műfajokban a szerkezet különbözőképpen érvényesül, annyi azonban állandónak tekinthető, hogy az alkotásoknak van kezdete és vége, s ha közben cselekménnyel számolhatunk, ez rendszerint irányított. A

többszörös cselekményszálak pedig váltakozva követik egymást. A strukturalista vizsgálat elgondolásai szerint a lineáris szerkezet a műalkotások szintagmatikus tengelyének felel meg, míg az egyes műfajokban és alkotásokban megtalálható etikai mozzanatok, értékek, gyakran a szereplők rendszere is a paradigmatikus tengely szerinti. Ilyen értelemben általánosítható Meletyinszkijnek és tanítványainak az a megállapítása, miszerint a varázsmesékben a szerkezet bináris blokkok rendszeréből áll, amelyek értékek és cselekvések egymással való kapcsolatát képviselik, és alternatív értékűek, olyan módon, hogy a mesében az utolsó blokk mindig pozitív jellegű. Valószínű, hogy hasonló összefüggések figyelhetők meg a mítoszokban, mondákban, lírai dalokban. Ezzel szemben a proverbiumok, találós kérdések szerkezete transzformációs szabályokhoz igazodik, négyes armatúra szerinti rotációkat képvisel, amelyek paradigmatikus jellegűek. Lírai dalok (sőt valószínűleg szokásdalok) esetében a valószínűségi görbét messze meghaladó tematikus eloszlási túlsúlyok képezik a szerkezet alapját, ezek paradigmatikus jellegűek, és valószínűleg a formai (strófikus, mozgási) elemek segítségével jön létre a szintagmatikus tengely. Általában véve a —>párhuzam, szimmetria, ismétlés mindig megtalálható a folklór alkotások szerkezetében. O Annak ellenére, hogy a szerkezet kutatása a kölönböző folklór műfajokban rendkívül fontos, e téma kutatása összehasonlító értelemben igen kezdeti. A folklór-esztétikában a szerkezet önmagában is bonyolult, külön vizsgálatot igénylő jelenség. (—>még típus, motívum, modell, téma). O írod.: Lükő G.: A magyar lélek formái (1942); H. Fociilon: La vive des formes (1947); A. J. Greimas: Sémantique structurale (1966); G. B. Milner: De l'armature des locutions proverbiales (L'Homme, 1969); Je. M. Meletyinszkij—Sz. Ju. Nyekljudov—E. Sz. Növik—D. M. Szegal: Problemi sztrukturnovo opiszanyija volsebnoj szkazi (Trudi po znakovim szisztyemam, 1969); Modellálás a folklorisztikában (Ethn, 1969); Ju. M. Lotman: Sztruktura hudozsesztvennovo tyekszta (1970); B. A. Uszpenszkij: Poetyika kompozicii (1970); E. Kongás Maranda — P. Maranda: Struetural Models in Folklore and Transformational Essays (1971); uők: Struetural Analysis of Oral Traditiön (1971); Voigt V.: A folklór alkotások elemzése (1972); Str ukturális folklorisztika (1972); Voigt V.: Somé Problems of Narrative Structure Universals in Folklore (AEthn, 1972). Voigt Vilmos

308

SZERA tartozott. 1862-ben Csernisevszkij]el egyidejűleg letartóztatták, és a Péter-Pál erődbe zárták (három évre). Ezután Szibériába száműzték. O Publicisztikájában szociális érzékenységének adott hangot: a plebejus radikalizmus szellemében foglalkozott a jobbágyfelszabadítás kérdésével. A fogság idején írt drámái, versei közül kiemelkedik az Iszpovegy ('Gyónás') c. elbeszélő költeménye, melyben az 1860-as évek liberális és demokratikus eszméinek fejlődését mutatta be. O Gyűjt, kiad.: Publicisztyika. Piszma ('Publicisztika. Levelek', 1963). O írod.: L. A. Kogan: Filoszofszkaja dramaturgija Ny. A. Szerno-Szolovjevicsa (Voproszi filoszofii, 1959, 10.). Szabó Márta

O Az irodalmi mű szerkezeti felépítésének megértéséhez igen lényeges szempontokat nyújtanak a -*nyelvészeti elemzések is. Ezek sokáig a —•mondatszerkezet keretein belül maradtak (még szószerkezet, szintagma, szintaxis); a legutóbbi évtizedben azonban megindult a mondatnál nagyobb szövegszerkezeti egységek vizsgálata is. O (irodalom és nyelvtudomány, parafrasztikus elemzés, szövegszerkezet) Lontay László szerkezeti modell: -*modell szerkezeti ritmus:

prózaritmus

szerkezeti szinonima: -* mondatszerkezet szerkönyv: -* szertartásirodalom Szermig: -+Gzermjig szermocináció; sermocinatio (latin 'beszéltetés'); képzelt beszéd; éthopoiia (görög 'erkölcsképzés'); ethopoeia; allokúció, allocutio (latin 'megszólítás'): a klasszikus retorika gondolatalakzata, ill. drámai alakzata; valóságos vagy fiktív személyek fiktív megnyilatkozásainak beépítése a szónoklatba, ill. költői műbe. A megnyilatkozás formája egyaránt -*dialógus, monológ vagy a személy kimondatlan gondolati reflexióinak ->-belső monológszerű megjelenítése. Funkciója a szónoklat ->díszítése, ill. a megszólaltatott személy ->jellemzése. O Quintilianus az élettelen tárgyak, természeti jelenségek és a halottak megszólaltatása mellé állítva a —>jictiopersonae kategóriájába sorolta; más szerzők az előbbieket megkülönböztették tőle, s határeseteiként említették a beszélő személy meghatározatlanságát, közösségek megszólaltatását, a cselekedetekről szóló beszámolókat, a beszélő saját korábbi megnyilatkozásairól szóló beszámolókat, a -* közvetett beszéddel való jellemzést és a fiktív írásos megnyilatkozások közlését (így a -+heroidát). O (—•drámai alakzat, gondolatalakzat) O írod.: H. Lausberg: Handbuch der literarischen Rhetorik (1960); Szabó Z.—Szörényi L.: Kis magyar retorika (1988). Szerdahelyi

István

Szerno-Szolovjevics, Nyikolaj Alekszandrovics (Szent-Pétervár, 1834. dec. 25. —Irkutszk, 1866. febr. 26.): orosz publicista. 1860-ban külföldön összebarátkozott A. T. Ilerzennel, Ny. P. Ogarjovval, megismerkedett Proudhonnal. 1860-tól a Szovremennyilc munkatársa lett. A Zemlja i volja ('Föld és szabadság') társaság vezetői közé

Szerpilin, Leonyid Szemenovics (Kijev, 1912. ápr. 4 — uo", 1973. febr. 27.); ukrán író. 1937-ben elvégezte a kijevi építészeti intézetet. O 1933-ban versekkel kapcsolódott be az irodalomba, de hamarosan áttért a prózaírásra. Regényeiben és elbeszéléseiben a szovjet mindennapok kérdéseit veti fel, annak ellentmondásaival együtt. Főbb elbeszéléskötetei: Piszlja vijni ('Háború után', 1946); Szvitanok ('Hajnal', 1947); Zolota, osziny ('Arany ősz', 1960); Pora vesznyanih vitriv ('Tavaszi szelek évadja', 1961); Berezovij homin ('Nyírfazúgás', 1969); Pjaty dnyiv u veresznyi ('Öt nap szeptemberben', 1973). Kétkötetes regénye: Bugyivnicsi ('Építészek', 1955—1957), valamint gyermekek részére írt elbeszéléskötete (Szerjozsina ragyiszty, 'Szerjozsa öröme', 1958) is ismert. Sándor László szertartásdal; szertartásének: a szertartásirodalom műfaja, a szertartások során előadott énekelt szöveg. Legközelebbi rokona a —> szokásdal, ám megfigyelhetők benne a —>rítusköltészet sajátosságai is. A ->vallásos irodalom világszerte jellemző műfaja, rendszerint a liturgia által meghatározott módon kerül előadásra. O Nyilvánvalóan megtalálható már az —• ősköltészet keretében, ismerjük a primitív irodalomból is. Az írásbeliség legrégibb korszakától kezdve ismerjük (az egyiptomi, mezopotámiai, indiai, kínai versek legrégibb gyűjteményei ilyen dalokat tartalmaznak, pl. -*Rig-véda, Si king stb.). Egyes műfajok (pl. -*•himnusz, ima) később is megőrzik ilyen jellegüket. O Csak tágabb értelemben vonható ide minden olyan alkotás, amely valamilyen -*szokás vagy ceremónia keretében kerül előadásra (pl. a polgári esküvő alkalmával elszavalt költemények stb.). O (-»szertartásirodalom) Voigt Vilmos

309

SZERA szertartásirodalom: a szertartásokkal kapcsolatos irodalmi szövegek összessége. A szertartás a szó tágabb értelmében valamely közösség ünnepélyes formaságokkal kiemelt eseménye, amelynek résztvevői hagyományos alakiságokhoz igazodó cselekvéseket hajtanak végre. Ebben az értelemben az ünnepi szokások s az egyes szokásokon belüli cselekvések, a rítusok is szertartások. A szó szűkebb, pontosabb értelmében a szertartás abban különbözik a rítustól, szokástól, hogy ezek (ugyancsak szűkebb értelemben) a primitív kultúra, ill. a folklór jelenségei, s mint ilyenek, rögzítés nélkül, -+változatokh&n élnek (-»rítusköltészet, rituális dráma, szokásköltészet), míg a szertartás cselekvéseinek sorrendje és alakisága túlnyomó részben pontosan rögzített, szigorúan szabályozott, megváltoztathatatlan (ill. változtatása egy új, hasonlóan rögzített szertartásrend bevezetésének formájában történik). A rögzítésről általában szertartáskönyvek (szerkönyvek) gondoskodnak. O Rokon fogalom a -»kultikus irodalomé is, de egyrészt tágabb, amennyiben a mágikus hatalmak, istenek tiszteletével kapcsolatos rítusokat-szokásokat és szertartásokat egyaránt felöleli, másrészt szűkebb is, minthogy a világi szertartások nem tartoznak körébe. O A liturgia szó a görög leiturgeiából ('szolgálat', 'közszolgáltatás') származik, s eredetileg a gazdagabb athéni polgárok megtisztelő kötelezettségeit nevezték így, egyebek között a khoregoszokét, akiknek az ünnepi kar dalversenyeken egy-egy versenyző kórus fellépésének költségeit fedezniük kellett. Később a keresztény (katolikus és ortodox) egyházak istentiszteleti szertartásrendjét, lényegében a templomi szolgálatok összességét nevezték liturgiának; innen átvitt értelemben a liturgikus irodalom bármely tételes vallás szertartási irodalma, költészete. Konkrét meghatározás szerint azonban a liturgia az újszövetségi áldozatot megismétlő, eucharisztiát bemutató szertartás neve. O A rokon fogalmak ilyen elkülönítésekor hangsúlyozandó a határvonalak elmosódottsága, az átmeneti jelenségek széles skálájával. A világi és a vallásos ünnepek rendre összefonódnak, az egyház és állam szétválasztásáig az állami ceremóniák vallásos szertartásokat is tartalmaztak (—• naptár, ünnep). A szertartások a rítusok, szokások rögzítéséből alakulnak ki, eredetileg variánsokban élő szövegeiket később kanonizálják (—>kánon). A rögzítettség mértéke is igen különböző lehet. Az egyik véglet az ortodox és a régebbi (a 2. vatikáni zsinat előtti) római katolikus istentiszteletek szi-

gorúan szabályozott rendje, amelyben ugyanolyan sorrendben ugyanazok a szövegek hangzanak el szó szerinti pontossággal, kivéve az adott napnak (ünnepnek) megfelelő változó énekeket, verseket, ill. a szentírási olvasmányokat, valamint a -^prédikációt. A másik végletet az olyan ünnepségek példázhatják, amelyek költői versenyek kel kapcsolódnak össze, s — mint a japán uta awase esetében (—>japán irodalom) — szigorúan szertartásos ceremóniák kíséretében zajlanak le, a szövegek is meghatározott témákat dolgoznak fel pontosan előírt formákban, de e keretek között mégis egyedi teljesítmények. O Az irodalom több szálon is összefonódhat a szertartásokkal. Az egyik kapcsolódási forma az, hogy a költők, írók szövegeket, énekeket alkotnak meghatározott szertartások számára, ahogyan pl. Horatius a 17. évi százados játékok ünnepi ódáját, a Carmen saecularét ('Százados ének') megalkotta. Ide sorolhatók az ún. tudós költészet korszaka után a bizánci egyházi költők és dallamszerzők — Damaszkuszi Szent János, Krétai Andreasz, Rhómanosz Melódosz, Kaszia, Szergiosz pátriárka, Theodórosz Sztuditész — alkotásai: így az Akathisztosz-himnusz, valamint a műfajuk, ill. a szertartáson belül elfoglalt helyük és funkciójuk szerint több mint harminc féle költemény, pl. -*kontakion, heirmosz, troparion, sztikhéron, kánon; a katavaszia, doxasztikon, idiomelon, theotókion, exaposztilárion, kinonikon, óda. Ezek a művésziséget és hittanítást magas színvonalon ötvöző, verstani megformáltságú művek, melyek valósággal felvirágoztatták a himnuszköltészetet (5—10. sz.), s éppúgy az istentiszteletek részévé váltak, mint ahogyan a nyugati egyházban Szent Ambrus és Aquinói Szent Tamás himnuszai. Másodlagos irodalomként kapcsolódnak a szertartásokhoz az ezeket leíró, eredetüket rögzítő, lényegüket értelmező-magyarázó művek — pl. Ny. Gogol Razmislenyija o bozsesztvennoj liturgii ('Elmélkedések az isteni liturgiáról') —, amelyek lehetnek egyszerű szerkönyvek, misztikus-filozófiai értekezések, de ismeretesek kifejezetten szépirodalmi-költői feldolgozások is (pl. Ovidius Fastija). Ihletői lehetnek a szertartásszövegek az irodalomnak olyan formában, ahogyan pl. az eredetileg sajátosan szertartási énekként keletkezett -*•himnusz hangvételével, formai jegyeivel általánosan használt költői műfajt hívott életre. (Elterjedt, bár vitatott nézet, hogy a dráma a maga egészében a -*•rituális drámából alakult ki.) Ez az ihletés jelentkezhet negatív, csúfondáros formában is: a középkortól számos litánia-,

310

SZERA liturgia- és prédikációparódia keletkezett, s nemcsak a folklorisztikus—félnépi irodalom, hanem a hivatalos irodalom körében is. (Kalonümosz ben Kalonümosz pl. éppen egy Talmud-paródiával szerzett maradandó hírnevet.) O A különböző társadalmak, közösségek életében a szertartásos jelleg igen eltérő mértékű lehet, de a —•ritualizáció tendenciája mindenütt megtalálható. Bizonyos vallások (mint az ortodox zsidó, az iszlám) és állami ideológiák (mint a konfucianizmus) a magánélet mindennapi tevékenységeit, az étkezési, öltözködési gyakorlatot, az intimszféra jelenségeit is rigorózus-szertartásos előírásokkal szabályozták. Napjainkban a szokások szertartássá rögzülésének folyamata visszafordult, a szertartásos előírások a mindennapi életben, az intimszférában optatív szokásokká változtak, s a szertartások az istentisztelet és az államélet—diplomáciai élet protokollárisán kiemelt eseményeinek régióiba, valamint a különleges státusszimbólumok körébe szorultak vissza. O Kialakulásuk idején a szertartások igen gyümölcsöző—megtermékenyítő társadalmi megrendelésként hatnak az irodalomra (s azok a liturgiák és ceremóniák, amelyek új szövegeknek is nagyobb teret adnak, e jellegüket fennállásuk alatt végig megtartják). Legvirágzóbb műfajcsoportjaik a -»himnusz, az -*ima és az ezekkel rokon formák (—•áldozati vers, fohász, bűnbánóének), valamint a —>szónoklat, s különösen ennek egyházi válfaja, a —>prédikáció, továbbá a világi -»dicsőítő irodalom különböző műformái, a -^köszöntők, az ünnepségekhez kapcsolódó indulók, az emberi élet kiemelt eseményeihez (születés, avatás, házasság, halál) kapcsolódó alkalmi költészet műfajai közül leginkább a házasság (-»•nászdal, nászinduló) és a halál (-»halálirodalom) alkalmaihoz kötött formák, s végezetül a naptári ünnepek költészete. A szó szerint ismételt szövegekre épülő szertartások azonban visszaszorítják ezeket a műfajokat, s a szekularizáció, a polgári társadalmi berendezkedés viszonyai között a szertartásirodalom a 18. sz.tól kezdve fokozatosan elvesztette korábbi jelentőségét; napjainkra a —•marginális irodalomha, szorult vissza. Havasi Ágnes—Szerdahelyi István

irodalomban évezredeken át eleven maradt, s hatott a héber költészetre is (bővebben -yhimnusz, ima). Fennmaradtak templomi szertartáskönyvek is, de a kultusz mindig helyi hagyományokhoz kapcsolódott, egységes szertartásrend nem alakult ki. A király himnuszok előadásának konkrét körülményei, a szertartások részletei ismeretlenek. O Ugyancsak az i. e. 25. sz.tól ismeretesek az egyiptomi szertartásirodalom legkorábbi darabjai a -ypiramisszövegekhen, s a himnuszköltészet a római korig virágzik (bővebben -»himnusz). A fennmaradt szövegek, szertartáskönyvek legnagyobb része a halottkultuszhoz kapcsolódik (-^halálirodalom). O A zsidó liturgia alapműve az i. e. 10. sz. második feléig visszavezethető forrásokból egyesített -*Tóra, amelyet az i. e. 5. sz.-ban Ezra emelt a zsidóság legfőbb törvénykönyvévé, s amelyet szakaszokra bontva szombatonként felolvasnak a zsinagógákban. A szertartási énekek, a —• zsoltárok az i. e. 1. évezred 1. felétől ismeretesek, s a liturgiái költészet műfajainak-műformáinak sokasága a 18. sz.-ig igen eleven (->•pijjut, pijjutköltészet). A Tóra vallási törvényeit, szabályait az ókor végén a —>Talmudhan gyűjtötték össze; a hívőkre kötelező előírásokat a -*haláha tartalmazza. Magyarázatával értelmezésével a —• rabbinikus irodalom foglalkozik. Ennek rituális kérdéseket tárgyaló ágán belül a legismertebb munka Joszéf ben Efrájim Karo Sulhán Arukh (1564— 1565) c. műve, az ortodox zsidóság máig használt kézikönyve. A neológ zsidóság a talmudi rituális kötelezettségek közül csak az alapvetőeket tekinti kötelezőeknek; e mozgalom kezdeményezője a 18. sz.-ban M. Mendelssohn volt. Hamvas Béla—Scheiber Sándor

O A szertartásirodalom legrégibb szövegei az irodalom legősibb emlékeinek sorába illeszkednek: az i. e. 3. évezred közepétől fennmaradt sumer isten-, templom- és királyhimnuszok, valamint az évezred végétől ismert imák. Sajátos műfajokban gazdag hagyományuk az ókori mezopotámiai 311

O Az ókori görög istentiszteleti szertartásoknak nem alakult ki általánosan követett liturgikus formája. A népes istenvilág különböző alakjai közül helyenként—városállamonként másokat tiszteltek, s a helyi pantheon és a tisztelet módja is változott; a peloponnészoszi háborúk után a vallásos hit le is hanyatlott, ill. szinkrétikus formát (-»szinkrétizmus) öltött. A vallásos szertartásokon énekelt kardalok közül csak a Dionüszoszhoz (~+dithürambosz) és Apollónhoz (->daphnéphorikon, gümnopaidia, hüporkhéma, paian) szólók közül maradt fenn néhány, többnyire töredékesen. A misztériumvallások liturgikus szövegei titkosak voltak, s már ezért sem hagyományozódhattak ránk (->misztériumjáték 1.). A szertartások megmerevedését döntően gátolta

SZERA az, hogy a vallásos és állami ünnepségeken egymással versengő költők és kórusok léptek fel, egyre új szövegekkel (->kardal). O A rómaiaknál ezzel szemben a vallás a központosított államhatalom — kezdetben a királyok, később a senatus — irányítása alatt állt és nemcsak nyilvános, hanem magánjellegű szertartásait is pontos előírások rögzítették. A különböző papi testületeknek külön szertartáskönyveik (libri rituales) voltak. A ritualizáció itt is á t h a t o t t a a mindennapi életet; a naptár pontosan megszabta, melyik nap vagy napszak mire való (s a „szerencsétlen napokon" még fontosabb magánügyeket sem lehetett intézni). Az ezzel kapcsolatos szertartások leírásait s a hozzájuk fűződő eredetmondákat a —>fasti műfaj rögzítette. Lázár György—Szerdahelyi István O A keleti kultúrák közül különösen gazdag a szertartásirodalom az indiai kultúrkörben. A hindú vallás máig használt szertartásszövegei szanszkrit nyelvűek, az i. e. 2. évezred végén keletkeztek; gyűjteményük a —• Véda. A szertartásokat leíró és magyarázó munkák a -+bráhmanák, amelyekhez az -+áranjakák és az —nipanisadok misztikus vallásfilozófiai értelmezései kapcsolódnak. A szertartások szerkönyvei a -*szútrák, amelyek vallásjogi kodifikációkkal is összefonódtak (-*dharmasásztra, dharmaszútra). A későbbi vallások közül jelentősebb szertartásköltészettel rendelkezett a -+dzsaina irodalom is, de a leggazdagabb és legnagyobb hatású a Buddha tanításait összegező ->Tipitakára épülő buddhizmus, amely az i. e. 6. sz.-tól az i. sz. 18. sz.-ig tartó — több irányzatot, egyre gyarapodó szertartásrendeket kialakító terjeszkedése során Ceylontól, Nepáltól Indonéziáig, Tibeten, Kínán át Mongóliáig, Koreáig, Japánig nyomuló világvallássá fejlődött. E beláthatatlanul nagy hagyománykincs Európában jórészt ismeretlen, kivéve a tibeti halottkultuszhoz kapcsolódó -yBardoi toszgrolt. O Kínában az i. e. 5 —6. sz.-ban élt filozófus, Konfuciusz a szertartások szigorú szabályozásával és általánossá tételével látta megoldhatónak a társadalmi élet problémáit. Tanításai az i. e. 2. sz.-tól a birodalom hivatalos ideológiájává, államvallássá lettek, s így — lényegében a Mandzsu dinasztia bukásáig, 1911-ig — az emberi lét minden szféráját egy pontosan kanonizált szertartásrenddel próbálták szabályozni. Ennek eredetileg öt szent könyve (—>king) volt; számuk később nőtt 13-ra. A konfuciánus szigorral szemben fellépő Lao-ce (i.e. 4—3. sz.) által alapított

taoizmus szent könyve a Tao tö king. O A japán irodalom legkorábbi emlékei között is sintoimákat (norito, norigoto), buddhista szertartási énekeket (shömyö) és himnuszokat (bonsan, kansan, wasan), valamint udvari szertartásszövegeket találunk; a nagy szertartáskönyvek a 9—10. sz.-ban készültek (Köninshiki, Jögan kyakushiki, Engishiki). O Az iráni irodalomnak egyenesen az első fennmaradt reprezentánsa a párszí vallás imákat és rituális előírásokat tartalmazó szent könyve, az -*Aveszta, amely az i.e. 1. évezredben keletkezett; szertartásokban gazdag volt a részben ehhez is kapcsolódó, a 3. sz.-tól ezer esztendőn át eleven -+manicheus irodalom is. Hamvas Béla OA keresztény egyházakban a szertartások az istentisztelet ünnepélyes formái. A katolikus felfogás ezen belül megkülönbözteti a tisztán belső formáktól a külső istentiszteletet, az ún. isteni szolgálatot, melynek középpontja a mise (szentmise), de ide számítanak más imádságok, ájtatossági gyakorlatok is, pl. a —>vecsemye, litánia, a szent olvasó {—> rózsafüzér), körmenetek, búcsújárások stb. O A katolikus mise három részből áll: előmise (lépcsőimádság, bekezdés, kyrie, glória, gyűjtőimádság, szent lecke, graduale, evangélium, credo); a főrész a fölajánlás (offértorium), átváltozás (transsubstantatio) és az áldozás (communio); a befejező rész a hálaadó imádság (postcommunio), az áldás és az utolsó evangélium (-»János evangéliumának eleje). O Az ortodox liturgia — az egyházszakadás előtti közös gyökerek miatt — ugyancsak három nagyobb, szerkezetileg azonos szakaszra tagolható: proszkomidia (a papok előkészülete, nem nyilvános imádság); a katechumenek (hitjelöltek) liturgiája, melynek középpontjában a hittanítás, igehirdetés (->homília) áll; a hívek liturgiája (az eucharisztia bemutatása). E részeket az ekténiák (könyörgések) kötik-fűzik egybe. A zsoltár (118:164) szavainak megfelelően („Naponta hétszer dicsértelek"), a liturgián kívül napi hét istentiszteleti forma lehetséges, ez a rend azonban csak a kolostori élet keretei között valósul meg. Egyéb szertartások: az esti, virrasztó, hajnali istentiszteletek, imaórák (négy), ill. az egyes alkalmak imádságos formái: keresztelő, vízszentelés, esküvői szertartás, betegek kenete, gyászszertartás stb. O A protestáns istentiszteletek középpontja az igehirdetés, a prédikáció, s e köré csoportosulnak a gyülekezeti énekek, imák és más szertartások (így az úrvacsora). Havasi Ágnes—Nagy Töhötöm

312

SZERA O A kereszténység legrégibb szertartási utasításait a Szíriában, 120—150 között keletkezett —•Didakhé (még —• Didascalia, kánongyűjtemények) őrizte meg. A liturgiának két fő ága van, a keleti és a nyugati egyházaké. A keleti istentisztelet alapja, s egyben legősibb szertartása Szent Jakab liturgiája, amely nagyrészt a jeruzsálemi zsidó templom szertartásrendjét követte: Grúziában a 8. sz.-ig volt használatban; ritkán, de még ma is végzik az ortodox világban. Ehhez kapcsolódott a Szent Kelemennek tulajdonított, s az őskeresztények által az első századokban általánosan használt liturgia. Az alexandriai egyház görög nyelvű istentiszteletét Szent Márknak tulajdonítják, s ebből alakult ki a koptok és etiópok liturgiája. A konstantinápolyi egyház váltva használja Szent Vazul és Aranyszájú Szent János liturgiáját, amelyet Cirill és Metód ószláv nyelvre (—•ószláv irodalom) fordított, s a szláv nyelvű államokban mind a mai napig egyházi szláv nyelven, a világ más országaiban pedig a nemzeti nyelven használatos. Az ortodox egyházban a Húsvétot megelőző nagyböjti időszakban végzik még a Dialógus Szent Gergely (Nagy Szent Gergely) nevéhez fűződő, ún. Előreszentelt Adományok liturgiáját, amelv lényegében az esti istentisztelet eucharisztiával egybekötött változata. Az örmény liturgia a 4. sz.-ban keletkezett a görög óörmény nyelvű átültetéséből. O A nyugati liturgiák köziil a rómait — fő részei tekintetében —Péter apostol idejére vezetik vissza. Legrégibb írott emléke I. (Nagy) Szent Gergely pápa Sacramentaléja. E mellett létezett külön liturgiája a milánói, a mozarab, a gallikán, az alemanni és az afrikai egyháznak is, de ezek helyébe V. Pius pápa rendeletére a római liturgia lépett. Ennek újkori kánonját a 17. sz.-ban VIII. Orbán pápa szabta meg. Rigorózus kötöttségét és latinnyelvűségét az 1963-i 2. vatikáni zsinat törölte el, engedélyezve a nemzeti nyelv használatát (még —>-missale). O A protestáns egyházak istentiszteleti rendje igen különböző, s — az anglikán és a lutheránus egyház kivételével — jóval kötetlenebb, bár a szertartások formuláit tartalmazó munkáknak itt is nagy hagyományai vannak. O A keresztény liturgia előírásait és szövegeit tartalmazó szerkönyvek elnevezése — a szertartások különböző fajtáihoz is igazodóan — Agenda, Agenda Missarum, Benedictionale, Ceremoniale, Liber Ojficiorum, Missale, Ordinarium, Parochiale, Pastorale, Pontificale, Rituálé, Sacramentarium (a katolikus egyházban); Liturgikon, Evchologion, Horologion, a Minea

(—>Ménaia) 12 kötete. Triódion, Pentékosztárion, Oktoékhosz, Tüpikon (az ortodox egyházban). A szertartási szövegek műfajainak áttekintését -*•himnusz, im,a, prédikáció. Hamvas Béla—Havasi Ágnes O A középkori Európában a fejedelmi udvarok életét is szigorú etikett szertartásrendje szabályozta. Ennek irodalmi—költői vetülete az udvari irodalom keretei között évszázadokon át eleven illemtanirodalom. O A 7. sz.-tól világvallássá fejlődő iszlám szertartásainak szent könyve a Mohamed élőszóban előadott tanításait rögzítő —•Korán. A szertartásrend is tartalmaz imákat, himnuszokat, prédikációkat, s nevezetes ünnepi ceremóniája a maulid. O (—»•irodalom , irodalom és vallás, ünnep, vallásos irodalom) O írod.: E. Norden: Agnostos Theos (1913); R. Stoppel: Liturgie und geistliche Dichtung (Deutsche Forschungen, 1927); O. Cargill: Drama and Liturgy (1930); E. Norden: Altrömische Priesterbücher (1937); M. Eliade: Traité de l'histoire des religions. Morphologie de Sacré (1949); E. Conze: Buddhism (1953); H. G. Beck: Kirche und theologische Literatur (1959); Prot. A. Smeman: Vvegyenyije v liturgicseszkoje bogoszlövije (Párizs, 1961); E. O. James: Seasonal Feasts and Festivals (1961); V. Turner: The Ritual Process (1969); J . Cazeneuve: Sociologie du rite (1971); M. A. Amiéi: Hamidot lehéker hahalákhá (1972); Scheiber S.: Folklór és tárgytörténet (1973—1984); A bizánci irodalom kistükre (1974); J.-T. Maertens: Ritologiques (1978—1980); L. Boff: Église en genése (1978); Komoróczy G.: A sumer irodalmi hagyomány (1979); Prot. A. Meny: Tainsztvo, szlovo i obraz (Brüsszel. 1980); Mihályi G.: Az egyház liturgikus élete (1980); V. Turner: Celebration (1982); Grosse Weltreligionen (1983); Puskás Ildikó: Istenek Tánca (1984); Goldziher T.: Az iszlám kultúrája (1984); Berki F. (szerk.): Az orthodox kereszténység (1984). Hamvas Béla—Kovács Endre szertartáskönyv: ->szertartásirodalom Szertartások feljegyzései: -*Li ki szertartások költészete; szertartásos költészet: bármilyen szertartással kapcsolatba került költészet. Tágabb értelemben a —• szokásköltészet keretébe tartozik, pontosabban a meghatározható formákat képviselő —>rítusköltészet műfajcsoportja. A fogalmat akkor célszerű külön is használni, ha a szertartás maga jól érzékelhető (pl. az

313

SZERA avatáson belül meghatározott hivatalba beiktatás; a lakodalmi költészeten belül a hivatalos házasságkötési szertartáshoz kapcsolódó rész). Noha nem csupán a —>vallásos irodalom keretében fordul elő, elsősorban ilyen alkotásait ismerjük. O (—> szertartásirodalom). Voigt Vilmos szertartásos ének: szertartásos folklór:

szokásköltészet szokásköltészet

Szervandztjan, Garegin Avetiszi; Szervandztjanc (névváltozat); (Van. Töröko., 1840. nov. 17.—Isztambul, 1892. nov. 17.): örmény püspök, pedagógus, folklorista. A Varag kolostor iskolájában tanult, majd a musi Szt. Karapet kolostorban tanított. Emellett az Arcvik Tarono c. vidéki lapot szerkesztette. 1867-ben vardapeti (egyházdoktori) címet szerzett és az erzurumi örmény iskolák igazgatója lett. 1886-ban püspökké szentelték és a trabzoni, majd a taroni egyházmegye élére került. 1888-tól voltaképpen politikai száműzöttként élt a török fővárosban. O 1878-ban a konstantinápolyi pátriárka megbízásából bejárta Nyugat-Urményo.-ot, hogy beszámolót készítsen az örmény közösségek helyzetéről. Megismerkedett a nép életével és felbecsülhetetlen értékű földrajzi, topográfiai, történelmi, gazdasági, néprajzi és nyelvészeti anyagot gyűjtött össze. Ugyancsak módja nyílott a falusi templomokban, parókiákon hányódó-kallódó örmény kódexek tanulmányozására. A hatalmas anyagot úti élményeivel és jegyzeteivel kiegészítve öt könyvben adta közre: Groc u broc ('írások és rovások', 1874); Hnocjev noroc ('Régiekről és újakról', 1874); Manana ('Manna', 1876); Torosz aghbar ('Torosz bátya', 1—2. köt., 1879—1884); Hamov-hotov ('Savaborsa', 1884) c. Elévülhetetlen érdeme, hogy 1873-ban egy Kerpo nevű paraszttól lejegyezte a -*Szaszunci Dávid, c. népi eposz első változatát. Ezzel e fontos alkotás felfedezője, ill. kutatásának elindítója lett. O Gyűjt, kiad.: Jerker ('Művei', 1—2. köt., 1978—1982). O írod.: E. Kosztandjan: Garegin Szervandztjanc. Kjanke jev gorce (1979). Szalmási Pál szerző: 1. jogi szövegekben a —>raM létrehozójának megjelölése (^szerzői jog, szerző kiadása). O 2. a köznyelvi—irodalomkritikai szóhasználatban az alkotó, író, költő kevésbé emelkedett — adott kontextusban enyhén lebecsülő — szinonimája. szerzői elbeszélés; auktoriális elbeszélés: az elbeszélő nézőpont alapján megkülönböz-

tetett közlésformák egyike. Lényegi vonása F. Stanzel szerint a „mindent tudó áttekintés" (J. Pouilloniiái vision par derriére, P. Lubbocknál external view-point, T. Todorcwnál „felülnézet") perspektívája, amely esetben egy, a mű fiktív világán kívül — mintegy fölötte — álló -»elbeszélő tudósít bennünket a műben ábrázolt fiktív világ valamennyi jelenségéről, eseményéről, ide értve a mű hőseinek érzéseit, gondolatait is. Jóllehet alapvetően a ->harmadik személyes elbeszélésmód jellemzi, e perspektíva alapvetően megkülönbözteti ennek másik formájától, & perszonális elbeszéléstől, amely a cselekmény egyik fiktív hősének korlátozott nézőpontjából (P, Lubbocknál internál view-point) mutatja be az eseményeket, s ennek sajátos esetétől is, amikor — perspektívaváltásokkal — több szereplő „bőrébe b ú j v a " éljük át a cselekményt. Emellett az elbeszélő gyakran —>énformába átváltva, -ylírai kitérőkkel beleszól a harmadik személyes elbeszélésbe, észrevételeket, magyarázatokat fűz hozzá, elmélkedik fölötte, netán intim dialógust folytat képzelt olvasójával. O Az elfajta kitérők funkciója és az ilyenkor megszólaló szubjektum kiléte vitatott. F. Stanzel szerint a megszólaló fiktív személy, s a kitérő feladata az, hogy az objektív elbeszélésformát szubjektív szálakkal szője át. K. Hamburger úgy véli, ilyenkor az alkotó személyes megnyilatkozásaival van dolgunk, aki a harmadik személyes elbeszélés fiktív közegét azért ötvözi nem fiktív kijelentésekkel, hogy olyan játékosan felfogandó látszatot keltsen, mintha a mű fiktív világa is reális lenne. Ez az ironikus játék azonban éppenséggel a fikció tudatosítására szolgál, s a —>humor egyik forrása. Az irodalmi művek tényeit vizsgálva úgy tetszik, mindkét álláspont egyaránt igazolható, tehát e kitéréseknek többféle funkciója lehet, a megszólaló kiléte pedig a -+műszubjektum létének figyelembevétele esetén az itteni alternatívánál jóval bonyolultabb szempontok alapján állapítható meg. O A szerzői elbeszélés ősidők óta az epikus közlésformák egyik alaptípusa, s egyaránt megtalálható a kis- és nagyepika valamennyi műfajában; természetesen a regényben is (—>• szerzői regény). Mi több, a kategória nyilvánvalóan alkalmazható lenne a líroepikus és epikolírikus műfajokra, sőt, az —•énlíra kivételével a lírára is. O (—•elbeszélő nézőpont, perspektívaváltás). O írod.: J . Pouillon: Temps et román (1946); P. Lubbock: The Craft of Fiction (1955); F. Stanzel: Typische Formen des Romans (1964); K. Hamburger: Die Logik der Dichtung (1968); V. Neu-

314

SZERA haus: Typen multiperspektivischen Erzáhlens (1971); T. Todorov: Die Kategorien der literarischen Erzáhlung (Der Strukturalismus in der Literaturwissensehaft, 1972); L. Dolezel: Die Typologie des Erzáhlers (Literaturwissensehaft und Linguistik, 3. köt., 1972); F. Stanzel: Theorie des Erzáhlens (1979). Kovács Endre szerzői instrukció; szerzői utasítás; instrukció: a drámaírónak a cselekmény helyére, idejére, a színpad berendezésére, a színészek korára, jelmezeire, mozgatására, szövegmondására, akusztikai vagy zenei effektusokra stb. vonatkozó megjegyzései, amelyeket nyomtatott változatban részint az egyes felvonások, ill. jelenetek előtt, részint a dráma szövegébe ágyazva, zárójelben, kurzív szedéssel vagy kis betűkkel szoktak közölni. Az olvasók számára jelentősek, mert az előadás előkészítése során helyükbe a rendezői utasítások lépnek, amelyek azonban a szerzői utasításokra épülnek. O Általában csak néhány soros, ill. egy-két mondatos megjegyzés, esetleg utasítás. Néhány szó formájában már az ókori görög drámákban is előfordult. Később terjedelme és formája a részletes leírásoktól a jelzésszerű utalásig terjed. Néhány drámaíró különös jelentőséget tulajdonított a szerzői utasításoknak: E. O'Neill részletes, sokszor aprólékos, hosszú instrukciókban jellemzi hőseit. G. B. Shaw szinte előszószerű szellemes megjegyzésekkel, szórakoztató eszmefuttatásokkal informál instrukcióiban. Sajátos megoldást választott Brecht, aki saját drámáinak úgynevezett mintaelőadásairól fényképeket készíttetett, amelyeket részletes megjegyzéseivel és magyarázataival együtt adott ki. O (-»•dramaturgia) O írod.: E. Meier: Realism and Reality. The Function of Stage Directions (1967). Kolozsvári Papp László szerzői jog: tárgyi értelemben azoknak a jogszabályoknak az összessége, amelyek a szerzők műveikkel kapcsolatos jogviszonyait szabályozzák. Jogrendszerbeli helyét tekintve a polgári jog szakterülete. A magyar szerzői jogot az 1969. évi III. törvény, a művelődésügyi miniszter 9/1969/XII. 29./MM számú, a szerzői jogi törvény végrehajtásáról szóló, továbbá más, a szerzői alkotások felhasználására kötött szerződések feltételeit meghatározó rendeletei szabályozzák (—•még szellemi tulajdon). O Az alanyi szerzői jog a szerzőt műve vonatkozásában, a mű megalkotásának pillanatától kezdve a törvény erejénél fogva és a törvény szabta korlátokon belül megillető

kizárólagos engedélyezési jog. A mű fogalma alá esik minden azonosítható formában kifejtett eredeti gondolatszövedék. Nem minősülhet szerzői jogilag értékelhető alkotásnak a puszta ötlet, vagy módszer, jelölési rendszer, egyszerű gyártmányleírás, reprodukció stb. O A szerzői jog tartalma személyhez fűződő jogokból és azokkal szorosan összefüggő vagyoni jogokból áll. A legfontosabb személyhez fűződő szerzői jogok: a mű nyilvánosságra hozatala felőli döntés joga, a szerzőség megjelölésére irányuló jog és a mű minden jogosulatlan megváltoztatása elleni tiltakozás joga. A szerző vagyoni jogaiból következően a törvény által meghatározott kivételektől eltekintve a mű mindennemű felhasználásához a szerző hozzájárulását kell kérni; a felhasználásért a szerzőt díjazás illeti meg. O A szerzői jog másokat kizáró jellege az alkotás személyes jellegéből következik. Személyhez fűződő jellege miatt a szerzői jogról lemondani nem lehet; annak csupán gyümölcsei, a jogdíjak vonhatók végrehajtás vagy elkobzás alá. A szerzői alkotások mások által történő felhasználására irányuló szerződések sem a szerző jogának átruházását eredményezik jogunkban, hanem mások felhasználási tevékenységét jogosítják. O A szerző halálakor a szerzői jog némileg módosult tartalommal átszáll az örökösökre, akiket a törvényben meghatározott ideig saját személyükhöz fűződő alanyi jogként illet. A védelmi idő a magyar jogban és a legtöbb állam jogában a szerző halálának esztendejét követő ötven év. Vannak azonban eltérő védelmi időt előíró jogok is: így pl. Lengyelo.-ban 20 év a szerző halálának évét követően; Romániában és Bulgáriában a védelmi idő az örökösök hozzátartozói minősége szerint változó; az NSZK-ban, Ausztriában 70, Spanyolo.-ban 60 év a szerző halálának esztendeje után. Az egyes nemzeti jogok a szerzői jog tartalmát és korlátait is eltérő módon szabályozzák, (-•még copyright, irodalom és jog, plágium) O A szerzői jog territoriális, az egyes államok területére korlátozódó hatálya miatt a szerző külföldön általában csak ott számíthat védelemre, ahol művét először kiadta vagy ahol a védelmet nemzetközi szerzői jogi egyezmény biztosítja számára. Mo. 1922 óta tagja az 1886-ban alakult Berni Uniónak és ennek keretében több mint 90 állammal áll viszonos szerzői jogi kapcsolatban. Ezekre a kapcsolatokra ez idő szerint az unió 1971-ben, Párizsban revideált szövege az irányadó. A Berni Unió szabályai egyrészt annak az országnak a szerzői jogát rendelik alkalmazni, amelyben művé-

315

SZERA nek felhasználása kapcsán egy másik tagállam szerzője védelmet igényel (belföldiekkel való egyenlő elbánás elve, regime nationale). Másrészt azonban közvetlenül is előírnak bizonyos minimális védelmi követelményeket, amilyen például a minden formalitástól (-»•copyright jelzés, regisztrálás stb.) mentes védelem kötelezettsége, meghatározott szerzői személyiségi jogok védelme, s a szerző halálozási évét követő legalább ötvenéves védelmi idő megkívánása. O A Berni Unió fejlődése a fejlett országok szerzői jogi viszonyait tükrözi. Az unión belül is egyre nagyobb jelentőségűvé váló fejlődő országok kulturális érdekei felől nézve azonban a kialakult követelmények magasnak bizonyultak, ezért a legutóbbi revíziós konferenciákon különböző kedvezményeket irányoztak elő számukra; a mű megjelenésétől számított néhány év eltelte és a szerzői jogosult sikertelen megkeresése után a fejlődő ország kijelölt hatósága az ország nemzetközi szerzői jogi kapcsolataiban szokásos díjazás ellenében engedélyezheti a külföldi mű meghatározott célú, nem kizárólagos és az illető ország területére korlátozódó kiadását. Azonos nyelvű többszörözésre csak iskolai és felsőoktatási célokra, a mű lefordítására a kutatás céljaira is adható ilyen kényszerengedély. O A nagy államok közül a SZU annak idején nem lett tagja a Berni Uniónak; Oroszo. és a balti államok folyamatban lévő szerzői jogi reformjuk kapcsán tervezik a csatlakozást. O A -> Montevideói Egyezmény alapján Argentínával, Bolíviával és Paraguayjal áll Mo. szerzői jogi kapcsolatban. 1971. január hó 23. napjától kezdődő hatállyal csatlakozott az UNESCO égisze alatt 1952-ben létrejött és 1971-ben felülvizsgált ún. -*•Egyetemes Szerzői Jogi Egyezményhez is, amelynek jelenleg több mint 80 tagállama van, köztük néhány olyan fejlődő ország is, amely a Berni Unióhoz nem csatlakozott annak magasabb védelmi követelményei miatt. O (—*•irodalom és jog) O írod.: Copyright Laws and Treaties of the World ('UNESCO, 1956— ); A szerzői jog (1990). Boytha György Szerzői Jogvédő Hivatal: a szerzői jogok védelmének fokozott biztosítása érdekében 1952-ben létesített hivatal Mo.-on. Jogelődei az 1907-ben alakult Magyar Zeneszerzők és Szövegírók Szövetkezete, valamint a Magyar Színpadi Szerzők Egyesülete és a Szerzők Mechanikai Jogait Védő Rt. voltak. Korábban a szerzői jogvédelemnek csak egyes részterületein (a nyilvános zenei előadási és a hangfelvételek készítésének

engedélyezésére irányuló „mechanikai" jogok nemzetközi viszonossági egyezményeken alapuló kezelése, a színpadi szerzők jogvédelme terén) működtek különböző szervezetek. A hivatal általános jogvédelmi feladata viszont kiterjedt mindennemű szerzői jogvédelemre, így az írók szerzői jogainak védelmére is (kivétel a képző- és iparművészeti alkotások védelme, amit a Művészeti Alap lát el). A hivatal ingyenes szerzői jogi tanácsokat ad, a szerzők képviseletében perben és peren kívül, bel- és külföldön eljárhat; szerzői érdekeket érintő jogszabályokat véleményez, ill. kezdeményez, s ellátja a Szerzői Jogi Szakértő Testület 1969. évi III. törvényben gyökerező munkájának ügyvitelét. Az érdemi nemzetközi szerzői jogvédő munka keretében a hivatal nem csupán megfelelő szerződési feltételek kialakításáról gondoskodik, hanem a magyar zenei, irodalmi és színpadi művek külföldi terjedését is elősegíteni törekszik. O (-*irodalom és jog, szerzői jog, könyvpropaganda). Boytha Gyürgy szerzői lexikonok: —•irodalmi lexikon és enciklopédia szerzői mítosz; irodalmi legenda: az alkotóról a —>• közvéleményben elterjedt híresztelések nyomán kialakuló kép. Gyökerei az irodalom személyességének régi korszakaiba nyúlnak vissza; a különleges —•tehetség, a nem mindennapi életforma vonzza az emberek fantáziáját, s főként a költők alakja körül színes legendák alakultak ki: Pindarosz azért oly édesszavú, mert gyermekkorában elszunnyadt a Helikonon s mézet hintett ajkára a méh, Li Taj-po úgy fulladt meg, hogy csónakban borozva át akarta ölelni a vízen tükröződő holdat stb. Modern formája azonban a személyességnek a —•könyvnyomtatás révén kiteljesedő viszonyai között jött létre, amikor „a könyvolvasó a szellemi fejlődés magasabb fokán már nem elégszik meg az elébe adott puszta szöveggel, hanem a szöveg mögé kíván tekinteni és tudni akarja, ki az, aki ezt a szöveget létrehozta. A könyv szerzőjének ki kell elégítenie ezt az individuális tudásvágyat, amely a gondolattal együtt meg akarja ismerni a gondolatot fölidéző személyt is" (Thienemann T.). A kultúrpiac törvényei azt diktálják, hogy a szerző ezt az igényt az önmagáról nyújtott kép fokozott érdekességével elégítse ki. Erre kényszeríti „az a mechanizmus, melynek révén az utca embere, akit a rádió, a tévé és a többi tömegkommunikációs eszköz bombáz, egy-egy személyiséget (akit szinte

316

SZERA mindig körmönfontan és félrevezetően manipulál egy propaganda- és üzlethálózat) olyan tulajdonságokkal ruház fel, amelyek mitikus hőssé emelik" (G. Dorfles). Az írónak a sportbajnokok, popénekesek, filmsztárok mítoszaival kell versenyeznie, hogy a -^bestseller]isták élén maradhasson. O Mindegy, hogy ez a mitikus kép pozitív vagy negatív színezetű — az író éppúgy lehet a nemzet prófétája, lánglelkű forradalmár, üldözött mártír, mint különc bohém, botrányhős, alvilági figura —, a lényeg az, hogy minél szélesebb kört foglalkoztasson. R. Escarpit írja Byronról: ,,azon a napon, amikor 1812-ben a Childe Harold. majd 1813-ban A gyaur olyan példányszámot ért el, amely a mai »százezres falnak«i felelne meg, a mítosz megszületett a saját; társadalmi csoportján kívül álló körökben, a »külvárosi olvasó« körében, melyet megvetett. Byron, nem egészen tudatosan ugyan, maga is táplálta ezt a mítoszt, mert engedett a nagy példányszámmal járó hatalmi érzés kísértésének. Valójában a mítosz úgy helyezkedett el közte és a közönség között, mint egy tükör, melyben ez a közönség saját képére ismerhetett. Egy napon aztán a tükör foncsora lekopott, s egy másik Byron tűnt fel, érthetetlen, megmagyarázhatatlan módon (a Don -jüan Byronja,, akire a művelt olvasók egyhangú választása esik). Akkor aztán elkezdődött a boszorkányüldözés, mert büntetlenül még; azon mítoszok sértetlensége ellen sem véthet valaki, melyeket maga váltott ki". O Minthogy az irodalom olyan —•kommunikációs forma, amelyben a jelek értéke a —*beszédhelyzettől is függ, a szerző ilyen mitikusi képe lényegesen befolyásolhatja műveinek fogadtatását. A legunalmasabb költemények szövegét is feszültséggel telítettnek érezhetjük, ha tudjuk, hogy aki hozzánk szól, üldözött nemzeti hős, és fantáziánkban megelevenedik a képe. amint lefüggönyözött illegális lakásokban rejtőzve rója at verssorokat, aminthogy az érthetetlen szövegekhez is kíváncsian nyúlunk, ha a pletykaújságokból hírét vettük, hogy alkotójuk homoszexuális orgiák főszereplője, aki kábítószerekkel felidézett vízióit örökíti meg; produkcióiban. O Az irodalom történetében nem is ritka, hogy műveik érdekességének hiányát az alkotók szerzői mítoszuk izgalmasságával pótolják, mintegy életvitelüket alakítva művészivé az életművük helyett. S ha az írók tényleges cselekedeteii nem eléggé hajineresztőek, segítségükre siet az újságíró, a tévériporter, aki saját hasznát nézve olyan szenzációt kerekít minden apróságból, hogy az alkotók átütő>

sikert arathatnak. Végül pedig —• R. Barthes éles szemmel veszi észre — az író mindennapi életének apró-cseprő eseményeit kiteregető sajtópletykák is ,,az írói hivatás mitikus rendkívüliségét hangsúlyozzák. Elvégre csak egy felsőbbrendű lény, egy páratlan személyiség képes rá, hogy kék pizsamát visel jen, amikor egyetemes tudatként nyilatkozik meg, vagy hogy ugyanazzal a hanghordozással hirdesse a camembert-sajt iránti vonzalmát, mint amellyel Énje legújabb fenomenológiáját jelenti be". O Az ilyen s hasonló szerzői mítoszok azonban igen illékonyak. Ha az életmű maga unalmas, az életvitel szenzációi nem elegendőek ahhoz, hogy huzamosan fenntartsák a hírnevet. Li Taj-po haláIának legendája azért eleven, mert a költeményeiben is varázslatosan él a bor mámora és a folyóvízen tükröződő holdkorong szépsége. Ha nem így lenne, egy-két évtized múltán ki tartaná számon, miért fulladt vízbe egy kínai versfaragó — költeményeinek sorai a legenda fényétől megfosztva, szürkén süllyednének el a feledés homályában. A remekművek viszont alkotóik ismertsége nélkül is világítanak. ,,Ha bárki is kételkednék ebben —- írja R. Berger —, az egyiptomi, a kaldeai művészet és a középkornak majdnem az egész művészete segít bennünket abban, hogy tisztábban lássunk. Mi alkotja művészeti örökségünk zömét? Névtelen emlékek. Vajon kevésbé szépek a román oszlopfők, mert hiányzik róluk a művész aláírása, a szignatúra? Egy limoges-i zománc láttán kinek jutna eszébe megkérdezni: sokat szenvedett-e a művész, házas volt-e, sokáig élt-e? Bizonyos, hogy művész nélkül műalkotás nem létezhetne. Ám a mű csak attól a pillanattól kezdve létezik, amikor elszakad alkotójától, és önálló életet kezd a formák világában, a nézői között". O (—>író) O írod.: G. Dorfles: Nuovi riti, nuovi miti (1965); R. Escarpit: Irodalomszociológia — A könyv forradalma (1973); R. Barthes: Mitológiák (1983); R. Berger: A festészet felfedezése (1984); Szilágyi A.: Az irodalmi legendáról (Kritika, 1984, 1—2.); G. Dorfles: A giccs (1986); Thienemann T.: Irodalomtörténeti alapfogalmak (1986). Szerdahelyi István szerzői regény; auktoriális regény: olyan regény, amelyik a szerzői elbeszélés perspektívájából tárja elénk a benne ábrázolt eseményeket és hősöket. Az énregénytől eltérően tehát alapvetően a -*•harmadik személyes elbeszélés jellemzi, de — a -»perszonális regénnyel szemben — elbeszélője nem részese, valamelyik hőse a mű cselekmé-

317

SZERA nyének, hanem egy azon kívül álló, „mindent tudó" narrátor. Ez olykor -*énformában megszólalva kommentálja is az ábrázoltakat. Elsősorban az újkori regény kezdeteinél gyakori (Cervantes, H. Fielding, L. Sterne, J . Swift), különösen kedvelte a romantika (főként Jean Paul), s a későbbiekben is él (Th. Mann, A. Gide), de az olyan terjedelmes elbeszélői kommentárok, elmélkedések, amilyenekkel pl. L. Tolsztoj szőtte át a Háború és békét, az olvasói élményt zavaró, -yfogalmiságukksd a művészi élménytől idegen jellegük miatt egyre kevésbé feleltek meg a korszerű elbeszéléstechnikának. A modern irodalomban a szerzői regényt egyre inkább háttérbe is szorítja a -*•perszonális regény. A legújabb divat, a posztmodernizmusé felújítja ugyan (az „önreflexivitás", „újszubjektivizmus" jegyében) az olvasót meghökkenteni-pukkasztani óhajtó szerzői „kiszólásokkal" tarkított auktoriális technikát, de ez aligha hagy maradandóbb nyomot az irodalomtörténetben, mint a többi avantgárd irányzat. O (—> szerzői elbeszélés, perspektívaváltási regény) O írod.: F. K. Stanzel: Typische Formen des Romans (1974). Martinkó András szerzői utasítás: -> szerzői instrukció szerző kiadása: valamely műnek a szerző költségére és kockázatára történő többszörözése és terjesztése. Ilyen esetben a szerző maga szerződik a nyomdával és gondoskodik a kiadás értékesítéséről, akár azért, mert nem talál vállalkozó kiadót, akár azért, mert így a szokásos szerzői díjnál nagyobb hasznot remél. Ciceró ról tudjuk, hogy művei egy részét nem kiadójának, Pomponius Atticusn&k adta másolásra, hanem saját rabszolgáival gondoskodott azok többszörözéséről. Goethe a Götz von Bérli chingen első kiadásához maga fizette a papirost és a nyomdaköltségeket fedező barátjával, J. H. Merckkel együtt csomagolta és postázta a könyveket. Modern viszonyok között a szerzők saját kiadásai aránylag ritkák. O (-•irodalom és könyvkiadás, könyvkereskedelem) Boytha György szerzőtárs: ->társszerző Szerzsputovszki, Aljakszandr Kazimiravics (Bjalevicsi, 1864. jún. 21.—Minszk, 1940. márc. 5.): belorusz néprajzkutató. 1884-ben végezte el a Nyaszvizsi (Nyeszvizs) tanári szemináriumot, majd 1904-ben a Pétervári Archeológiai Főiskolát. 1884 és 1893 között tanítóként működött, majd

1906-ig különféle bank- és postahivatalokban dolgozott. 1906—1930 között a leningrádi Orosz Múzeum Etnográfiai Osztályán dolgozott; a belorusz népművészet remekeit gyűjtötte össze, cikkeket írt a belorusz földművelés sajátosságairól. Kéziratban maradt tanulmánya egy népcsoportról Belaruszi-palesuki ('A belorusz polesukok', 1908) c. Ezen kívül behatóan tanulmányozta a litván, t a t á r és a kaukázusi népek művészetét is. Az általa összegyűjtött belorusz népmeséket a következő kötetekben adták ki: Kazki i apavjadannyi beloruszavpalesukov ('A belorusz polesukok meséi és elbeszélései', 1911); Kazki i apavjadannyi belaruszav z Szluckaha paveta ('A szlucki körzet belorusz lakosságának meséi és elbeszélései', 1926). Az ő gyűjtésében és szerkesztésében jelent meg több belorusz népdalgyűjtemény (Belaruszkija pesznyi, 'Belorusz dalok', 1912; Belaruszkija prikazki i primavki, zapiszanija u Mazirszkim pavece, 'Belorusz szólások és mondások a Maziri körzetből', 1912) is. Elkészítette a nyelvjárások szótárát. Tanulmányozta a belorusz nyelv különböző dialektusait is. Számos néprajzi tanulmánya kéziratban maradt, s ezek közül sok értékes műve elveszett vagy megsemmisült. A Csirvoni Sljah c. folyóiratban több, a belorusz nemzetiség nyelvi, kulturális, vallási jegyeiről szóló tanulmánya jelent meg. O írod.: V. Bondarcsuk —A. Fedoszik: A. K. Szerzsputovszki (1966); U. Kaszko: Zbiralnyik narodnih szkarbav (Pomnyiki hisztorii i kulturi Belaruszi, 1985, 2.). Téren Gyöngyi Szeszpel Missi (írói név); Szeszpel (az írói név változata); Mihail Kuzmics Kuzmin (eredeti név); (Kazakkasszi, Civilszkij jár., Kazanyi kormányzóság, ma Karnasszkij ker., Csuvas ASZSZK, 1899. nov. 16 — Bolcsja Gora, Csernisevszkij kormányzóság, 1922. jún. 15.): csuvas költő, forradalmár. Szegényparaszti családban született, kora gyermekkorától csonttuberkulózisban szenvedett. Első versei a suhazani iskola kis folyóiratában jelentek meg. 1917-ben beiratkozott a tetjusi tanítói szemináriumba, itt érte a forradalom; 1918-ban belépett a bolsevik pártba, s rövidesen a helyi ifjúsági mozgalom egyik vezetőjévé vált. Elhatalmasodó betegsége miatt NyizsnijNovgorodban, majd a Krímben kezelték. Utolsó éveit Ukrajnában töltötte. O Megismerkedett az orosz irodalom kiemelkedő alkotásaival, különösen nagy hatással volt rá az ukrán Sevcsenko. Költői eszközeiben Gorkij hatását is megfigyelhetjük. Tolsztoj, Lermontov és ukrán írók műveit

318

SZETN fordította. O Költészetében szerencsés kézzel ötvözte a hagyományos és modern formákat az új tartalom kifejezésére. Bár gyakran megérintette a pesszimizmus, a csuvas nép, a csuvas nyelv és irodalom jövőjébe vetett hite soha nem hagyta el. Versei csak halála után jelentek meg kötetben, először 1928 : ban orosz címmel (Sztyihi 'Versek'). O Összes művei: Szirniszen puhhi ('Összegyűjtött művei', M. J . Szirotkin bevezetőjével, 1959; bővített kiad., 1989). O Magyarul: 4 vers (Baka I., Új Forrás, 1985, 2.); 10 vers (Cseh K., Csuvas szó, anto., 1985); 2 vers (uő, Délsziget, 1987, 5.) O írod.: M. .1. Szirotkin: Mihail Kuzmics Szeszpel. Krityiko-biograficseszkij ocserk (1959); N. P. Petrov: Rol M. Szeszpelja v sztanovlenyii lityeraturnoj normi udarenyija (Aktualnije problemi csuvasszkoj lityeraturi, 1983); Cs. Varga J.: Mihail Szeszpel és a csuvas irodalom (Új Forrás, 1985, 2.); Piszatyeli Szovjetszkoj Csuvasii (1988). Róna-Tas András Szetafon-ének: lao verses regény. A névtelen szerzőjű 18. vagy 19. sz.-i verses regény Khun Thai herceg kalandos utazásának története. A buddhista hatású, nevelő célzatú elbeszélő mű t á j leíró részei a lao nép természetszeretetét tükrözik. A névtelen szerző lírai hangon írt Laosz természeti gazdagságáról és szépségéről. O írod.: U. M. Oszipov: Lityeraturi Indokitaja (1980). Bőgős László széténeklés; Zersingen (német): a hagvományozás során egy szöveg olyan megváltozása, amely eredetileg alakjának széttöredezéséhez vezet. A német filológia a népdal vizsgálata során alkalmazta. Leírásuk szerint az egyes strófákból emlékezetkiesés miatt részek maradnak el, ezeket esetleg improvizáció segítségével próbálják helyreállítani. A hosszabb strófák, tartalmi egységek rövidebbé, kisebbé lesznek. Nevek, adatok félreértés, félrehallás áldozatává válhatnak. Vándorstrófák jelennek meg a szövegben. A szöveg változásával együtt jár a dallam, előadásmód változása is. O Természetesen hasonló jelenségek nem verses és nem énekelt műfajokban is megfigyelhetők. O (-+variálódás, improvizáció). O írod.: J . Meier: Kunstlieder im Volksmunde (1906); R. Dessauer: Das Zersingen (1928). Voigt Vilmos Szetna és Sziuszire története (i. e. 2—1. sz.): démotikus írással fennmaradt egyiptomi elbeszélés, a —•Szetna regény folytatása. A regényt megőrző kézirat az i. sz. 1. sz.-ra

tehető, a mű azonban valószínűleg valamivel korábban íródott. Érdekes részletei ellenére hangulatában és kompozíciójában egyaránt bizonyos visszaesést jelent a —•Szetna regényhez képest. A mágikus elemek itt már túltengenek, a nagyszerűen megszerkesztett alvilágjárás-részlet azonban helyet biztosít a világnézeti mondanivalónak is. A főszereplő Sziuszire, Szetna csodálatos tehetséggel megáldott fia, akiről az elbeszélés folyamán kiderül, hogy tulajdonképpen egy 1500 évvel korábban meghalt nagy varázsló öltött újra testet benne. Azért született újjá, hogy megmentse Egyiptomot egy félelmes etióp varázslótól, akit már a múltban is sikerült legyőznie. A két varázsló korábbi harcának leírása és az új küzdelem részletezése foglalja el a mű nagy részét. Az egész királyi udvar rettegve lesi, sikerül-e győzelmet aratni az etiópon. Lezárt irat elolvasása, átváltozások, viaszfigurák megelevenítése; mindez lehetséges a varázslók számára, akik között végül is Sziuszire javára dől el a harc. Miután megmentette Egyiptomot — a történet végén — ismét árnnyá válik, és eltűnik az élők szeme elől. O Más szellemben íródott a munkának az az önálló történetnek is beillő része, amely egy, az alvilágban tett látogatását meséli el. Sziuszire leviszi atyját a holtak birodalmába, ahol Oszirisz uralkodik a lelkek felett. I t t jut kifejezésre a mű etikai mondanivalója: a másvilágon a gazdag nem élvez előjogokat. Szetna viszontlátja a megdicsőültek között azt a szegényt, akinek testét nem kísérte ki senki a temetőbe, míg a pompás temetésben részesült gazdagra borzalmas szenvedés várt. Ez a rész feltűnő rokonságot mutat Lukács evangéliumának példabeszédével a gazdagról és a szegény Lázárról. (Luk. 16: 19—31). Az elkárhozottak szenvedéseinek leírásában világosan látszik a görög mitológia hatása is (vö. Tantalosz és Oknosz bűnhődése). Míg a Szetna regény bizonyos idegen hatás ellenére is teljességgel egyiptomi szellemű mű benyomását kelti, addig Szetna és Sziuszire története már jól mutatja a különböző hatások ötvöződését. A mezopotámiai, görög, római irodalom egyaránt kedvelte az alvilágjárás motívumát; a sor a középkori látomásirodalomhan folytatódik, hogy végül Danténél érje el csúcspontját. A Szetna regények egyes motívumainak továbbélését a kopt legendairodalom is igazolja. OA két Szetna regény egyébként valószínűleg csak részét alkotja egy szélesebb ciklusnak. Ismeretes például egy töredék Sziuszire gyermekkoráról, mely születéséről más verziót közöl, mint a fennma-

319

SZETN

radt regény. A mágia korabeli népszerűsége nagyban kedvezett a varázslótörténetek terjedésének. A börtönbe zárt Hihor varázslóról szóló elbeszélésnek is csak egy kis részlete maradt fenn, valószínűleg ez is közeli rokona volt a Szetna ciklusnak. O írod.: F. LI. Griffith: Stories of the High Priests of Memphis (1900); Wessetzky V. —Kákosy L.: A varázskönyv (1962); M. Lichtheim: Ancient Egyptian Literature 3. köt. (1980). ' Kákosy László Szetna regény (i. e. 3—1. sz.): a démotikus egyiptomi elbeszélő irodalom kiemelkedő alkotása. Az ismeretlen szerző két egymással csak laza kapcsolatban álló történetet ötvöz fejlett művészi érzékkel kerek egésszé. A regény valószínűleg a Ptolemaiosz-kor második felében keletkezett, görög szó is előfordul a szövegben. Jól mutatja az idegen uralom alatt álló egyiptomiak nosztalgiáját történelmük dicső korszakai után. Szereplői a régmúlt alakjai, jól ismert történeti személy közöttük Szetna, II. Ramszesz fia. Neve tulajdonképpen Hamuasz (Haemvésze). a Szetna név egyik papi címének elferdített alakjából származik. Mint a memphiszi Ptah isten főpapja, Hamuasz sokat tett a memphiszi temető ősi emlékeinek helyreállításáért. Több felirata maradt meg. melyeken óbirodalmi piramisok, sírok, templomok kijavításáról számol be. Múlt iránti érdeklődése a késői nemzedékek emlékezetében is megmaradt, akik már varázslóként tisztelték a híres főpapot. A későkori Egyiptomban, csakúgy, mint a görög—római világ más területein is, igen nagy szerephez jut a varázslásban való hit. Az egyiptomi kultúra korábbi időszakaiban is sok ezzel kapcsolatos emlék ismeretes, a késői antikvitás korában azonban a filozófiában is egyre nagyobb teret kap a mágia, A Szetna regény cselekménye is egy emberfeletti hatalmat, minden tudást biztosító varázskönyv megszerzése körül bonyolódik. Szetna tudomást szerez arról, hogy a könyv egy régi sírban található, lemegy oda, s ekkor a sír gazdájának — a regény másik szálán futó főszereplőjének Nanoferkaptahnak felesége elmeséli neki, hogy milyen szörnyű tragédiát zúdított családjukra az irat megszerzése. Thot, a bölcsesség istene ugyanis nem nyugodhatott bele, hogy Nanoferkaptah. aki szintén jól ismerte a mágia fortélyait, erőszakkal eltulajdonította az iratot. Ré isten szabad folyást engedett az isteni büntetésnek, mely végül is Nanoferkaptah egész családjának halálát hozta magával. A veszélyes iratot a fáraó a sírba temettette el. Szetnát

nem rémíti meg a történet, elviszi a könyvet, ám hamarosan saját bőrén érezheti az istenek haragját. Szerencséjére még idejében észbekap és visszaviszi a varázskönyvet Nanoferkaptah sírjába. A szerteágazó cselekmény ellenére az író mindvégig tartani tudja a feszültséget. Különösen megragadó a hangulati ellentétek művészi alkalmazása. A világos realizmussal megrajzolt jelenetek kísérteties víziókkal, misztikus részletekkel váltakoznak, melyekben már — kezdeti fokon — a szürrealizmus nem egy eleme is felismerhető. A teljesen a mágia világában élő szereplők mellett a józan gondolkodású, eleven hús-vér asszonyok képviselik a való életet a regényben. Az egyiptomi varázslók egyébként a görög— római birodalomnak is kedvelt szereplői (vö.: Antóniosz Diogenész: A Thulén túli hihetetlen dolgokról, Apuleius: Aranvszamár stb.). A Szetna regény nem a mágiát propagáló mű, hanem a tudásért folytatott hősi harcot mutatja be, mely azonban a felsőbb hatalmak ellenállása miatt nem lehet eredményes. A pesszimista kicsengés ellenére az író szívvel-lélekkel hőseivel érez küzdelmükben. O írod.: F. L. Griffith: Stories of the High Priests of Memphis (1900); Wessetzky V.—Kákosy L,: A varázskönyv (1962); M. Lichtheim: Ancient Egyptian Literature 3. köt, (1980). Kákosy László Szetoucsi Harumi: —>Setouchi Harumi szétszakított anapesztus: a jambikus septenarius tiltott ritmikai megvalósítása; a jambust helyettesítő -+anapesztus\ ritmusfordulat két vagy több szóval történő kitöltése. Vagyis: ha a jambikus septenarius valamelyik lába anapesztust formázott, akkor e képletrészt egyetlen szóval kellett kitölteni. O (~*septenarius versus) O írod.: F. Vollmer: Römische Metrik (1923); Szepes Erika—Szerdahelyi I.: Verstan (1981). Szepes Erika szétszóródó rím: olyan rím, amelynél az egyik rímszó hangsora a másik rímszóban eltérő hangok közbeékelődésével, tehát mintegy „szétszórt" alakban ismétlődik, pl.: nekem—nemzetem; törölvén—törvény.Szélsőséges esete a —>hézagos rím. O (—mm) Ó írod.: László Zs.: A rím varázsa (1972); Szepes Erika—Szerdahelyi I.: Verstan (1981). Szepes Erika Szeutova, Szabrije (20. sz.): krími tatár írónő. 1989-ben, a krími tatár nemzeti mozgalomban való részvétele miatt letartóztat-

320

SZEVA

ták. de hamar szabadon bocsátották. Az 1970-es évektől kezdve ír. 1985-ben a Vadilerni kezgende... ('A folyóvölgyeket járv a . . . ' ) c. riport jellegű írását a Jildiz c. krími tatár irodalmi folyóirat közölte. Egyetlen könyve 1989-ben jelent meg Taskentben, az Alem masz-mavi ('A világ kékes-kék') c. A kötet két hosszabb és tizenegy rövid elbeszélést tartalmaz. O Első elbeszélései, Isancs, Umüt ve Szevgi ('Hit, remény és szeretet', 1977); Biz onga Nela der edik {'Mi őt Nelának hívtuk', 1977); valamint Ebedi dujgu ('Az örök érzelem', 1978), rövid pillanatképek, amelyekben a krími tatár nemzeti múlt villan fel. Később hosszabb novellák írásával is kísérletezett: Kar jagganda ('Miközben hull a hó', 1979), Kene kelirim ('S mégis jövök', 1981), ITiszán olmak icsün ('Hogy emberek legyünk', 1982). Elbeszéléseinek gyakori motívumai a találkozás és búcsú. Munkásságának későbbi korszakában is szívesen tér vissza a rövid pillanatképekhez pl. Bach fugaszi ('Bach fúga', 1985) c. művében. Jankowski Henryk Szevak, Parujr (írói név); Parujr Rapajeli Ohazarjan (családi név); (Csanakhcsi, ma: Parujr Szevak, 1924. jan. 26—uo., 1971. jún. 17.): örmény költő, irodalomtudós. Paraszti szülők fiaként, patriarchális környezetben nőtt fel. A jereváni egyetem bölcsészkarán, majd a moszkvai Gorkij irodalmi főiskolán tanult, az utóbbinak egy ideig tanára is volt. Az 1960-as években a jereváni Irodalomtudományi Intézet munkatársaként dolgozott. 1966-tól haláláig az Örmény írószövetség főtitkára volt. Autóbaleset áldozata lett. Szülőfalujában a saját kezével épített ház udvarán temették el, sírja ma nemzeti zarándokhely, minden év jún. 17-én ott tartják meg az örmény költészet napját. O Pályakezdő kötetei, bár itt-ott mutatnak ígéretes felvillanásokat, a kortárs költészet színvonalán mozognak: Anmahnere hramajum en ('A halhatatlanok parancsolják'. 1948); Sziro csanaparhe ('A szerelem útja', 1954); Noric kez het ('Ismét veled', 1957). Az 1960-as évek elején azonban hangot váltott, s a hruscsovi „olvadás" által felszínre segített nemzedék egyik meghatározó alakja lett. Nemcsak költőként örvendett ritka tekintélynek és népszerűségnek; szava mérvadó volt hazája szellemi és művészeti életében. Igazi poéta doctus volt, Szajat-Nováról (1969) készített kandidátusi dolgozatát doktori fokozatra javasolta a minősítő bizottság. A brezsnvevi „pangás" éveivel beköszöntő politika következményeit azonban ő sem 21

kerülhette el. Népszerűsége miatt a közéletből kiszorítani ugyan nem tudták, de ki volt szolgáltatva a mindenható pártbasák önkényének: törekvéseit elgáncsolták, kéziratait cenzúrázták, többször maradt állás nélkül, négy évig halogatták tudományos fokozatának a megerősítését, megbuktatták az akadémiai választásokon, késleltették köteteinek a kiadását, az utolsót pedig egyenesen betiltották. O Utolsó két kötete, a Marde api medzs (1963: Bede Anna, Fodor A., Garai G., Esős szonáta, 1966) és a posztumusz Jeghici lujsz ('Legyen világosság!', 1971) felkavarta az örmény irodalom állóvizét, s átalakította a Csarenc utáni költészet arculatát. Mint „az Isten titkára", ahogy önmagát nevezte, „a szabálytalant akarta szabállyá emelni". Az addigi hagyománnyal szakítva célratörő, szubjektív és agitatív közéleti költészetet fejlesztett ki. A cenzorok éberségét kijátszva versről versre egyre újabb politikai gyújtóanyagot csempészett műveibe. Az SZLTban kevesen tettek annyit és olyan okosan a zsarnokság megbuktatásáért, mint ő. Szellemi hatása a határokon túlra is kisugárzott. Morális megvesztegethetetlensége, egyenes szókimondása mellett az eredeti képalkotás, a meghökkentő hasonlatok, a szellemes szójátékok sziporkázása teszik élménnyé verseit. Laza asszociációival és a szab ad vers alkalmazásával egyfajta prózaiságra törekedett, ezt azonban a gondolatok izgalmasságával és a stílus művésziségével ellensúlyozta, s lírai alkotásaiban és nagy poémáiban virtuóza volt a klasszikus versformáknak is. Az emberiség nagy problémáira (Aradzsadrank hamajn askharhi hasvics mekenanerin jev csesgrit szarkerin, 'Program a világ minden számítógépe és precíziós készüléke számára'), a kor morális kérdéseire (Ireri bnutjune, 'A dolgok természete'; Nororja aghotk, 'Újfajta imádság') választ kereső versei mellett költészetének legidőtállóbb alkotásai a nemzeti sorskérdésekkel foglalkozó nagy poémák. A Jev ajr mi, Mastoc anun ('És egy férfiú. Mastoc nevű') c. poémában Meszrop Mastocnak, az örmény ábécé megalkotójának állított emléket. Jeradzajn patarag ('Mise három hangra') c. poémáját az 1915. évi örmény mészárlás áldozatainak emlékére írta. Fő műve, mely önmagában is halhatatlanná tenné nevét, az Anlereli zangakatun (1959: Weöres S., Nem-némuló harangtorony, részlet, Szovjet Irodalom, 1983. 10.) "c. könyv terjedelmű lírai-filozófiai poéma. A tragikus sorsú Komitasznak, az örmény zenekutatás megalapozójának sorsát bemutatva az örmény nép újabbkori történetét

321

SZEVU

értelmezi. Szövegébe Szevak a szimfonikus elv alkalmazásával egyházi énekeket, imádságokat és népdalokat szőtt. Kiemelt helyet foglal el költészetében a szerelmi líra is (szerinte a világon ,,a legnehezebb dolog szeretni"). Ilyen tárgyú versei közül az Usacac im szer ('Megkésett szerelmem'), Nahandzs jergov ('Visszavonulás énekszóval') és a Jerg jergoc ('Énekek éneke') c. poéma különösen figyelemre méltó. O Értékes és terjedelmes műfordítói tevékenysége is: Puskin, Lermontov, Mickiewicz, Brjuszov, Jeszenyin, Miezelaitis műveit fordította örményre. Magyar költőktől is fordított egy kis kötetre valót: Hungar banaszteghcner ('Magyar költők', 1968) c. O Gyűjt, kiad.: Jerkeri zsoghovacu ('Összegyűjtött művei', 1—6. köt., 1972—1976); Jerker ('Művei', 1—3. köt., 1983). O Magyarul még: 6 vers (Rab Zsuzsa, Nagyv, 1962, 5.); 11 vers (uő, Ablak a tavaszi térre, anto., 1975); 6 vers (Baka I., Garai G., Képes G., Szovjet Irodalom, 1976, 2.); 4 vers (Tandori D., Bede Anna, Csillagok órája, anto., 1980). O írod.: N. Hovszepjan: Parujr Szevak. Kenszamatenagitutjun (1968); A. Papojan: Parujr Szevaki csapacoji lezvakan arveszte (1970); A. Arisztakeszjan: Parujr Szevak (1974); Bede Anna: Az Ararát árnyékában (Szovjet Irodalom, 1976, 2.); Moldován D.: P. Szevak (Kort, 1978, 11.); Rab Zsuzsa: „Szemhéjam alá zártalak" (Szovjet Irodalom, 1983, 10.). Szalmási Pál Szevak, Ruben (írói név); Ruben Hovhanneszi Csilingirjan (családi név); (Silivri, Töröko., 1885. febr. 15.—?, 1915. aug. 26.): örmény költő. Tehetős kovács-vaskereskedő családjában született. A középiskola elvégzése után Svájcban, a lausanne-i egyetem orvosi karán tanult. 1914-ben családjával hazatért Isztambulba, ahol magánrendelőt nyitott. 1915. ápr. 24-én az örmény értelmiség színe-javával együtt letartóztatták, elindították Diyarbakír felé, és útközben meggyilkolták. O Az örmény neoromantikus irányzat képviselője volt. Érzékeny lelkű, ábrándozásra hajlamos, finom hangú lírai költő lévén, naiv idealizmusának a kegyetlen valósággal való ütközése mély lelki drámát indított el benne. Ennek a vívódásnak az eredményeként született kiábrándult, komor hangú költészete, melyre jellemző verseinek formai tökélye, zeneisége és nyelvi igényessége. Eletében csupán egyetlen kötete jelent meg: Karmir girke ('Vörös könyv', 1910) c., amely három poémát tartalmazott: Dzsardin khente ('A pogrom bolondja'); Terkuhin

('Török nő'); Mardergutjun ('Ének az emberről'). A folyóiratokban publikált verseit három kötetbe szándékozott összegyűjteni, ám ezek csak halála után láttak napvilágot. Műveinek legfőbb témája a hazaszeretet volt, amelyre az 1909. évi adanai mészárlás indította: Ov im hajreniksz ('0 én hazám'); Hajasztan ('Örményország'). Európai tartózkodása során, a nyugati társadalomról szerzett tapasztalatai alapján mély szociális együttérzéssel ábrázolta a kisemmizettek sorsát Dramin agotke ('A pénz imája'); Karmir drosake ('A vörös zászló') c. verseiben, ill. Poghoc avloghe ('Az utcaseprő'); Mardergutjun ('Ének az emberről') c. műveiben. A művészet és a művészek kiszolgáltatottságát panaszolta el Trubadurnere ('A trubadúrok') c. poémájában. Az örmény líra legszebb alkotásai közé sorolhatók szerelmi költeményei: Jerg jergoc ('Énekek éneke'), Ginov szer ('Ittasult szerelem'). Novellisztikus részletek is találhatók Bezsiskin girken percvac edzser ('Kitépett lapok egjr orvos könyvéből', 1913 —1914) c. naplójegyzeteiben. O Verseskötetei: Karmir girke. Sziro girke. Criv kertvacner ('Vörös könyv. Szerelem könyve. Szétszórt versek', 1944). O Gyűjt, kiad.: Jerker ('Művei', 1955); ua. (1981). O írod.: G. Hatitjan: Ruben Szevak (1959); E. Dzserbasjan: ua. (1966); V. Kirakoszjan: ua. (1972). Szalmási Pál szevasziv; szavászev (átírásváltozat); sáwasiw (tudományos átírás) sesta rima a rímeset), az angol -+sextet csak a szonett utolsó hat sorát (s az önálló hatsoros strófák elnevezése itt -*sixain), míg a francia ->sixain a mi szextettünkkel azonos értelmű. O (-»versszerkezet) Kovács Endre szextina: provanszál eredetű, az európai kultúrkörben általánosan elterjedt (bár viszonylag ritkábban használt) versszerkezet. Lényege, hogy a hat, egyenként hatsoros strófából álló vers első strófájának (kivételektől eltekintve nem rímes) sorzáró szavai a további versszakokban meghatározott szabály szerint váltakozó sorrendben visszatérnek. A provanszál és az olasz lírán kívül jelentősebb mértékben csak a 16 -—17. sz.-i —»pásztori költészet, ill. a —•barokk költészet művelte, bár modern költők életművében is fel-felbukkan. O A forma ősképe — s máig leggyakrabban használt alakja — a 12. sz.-i Arnaut Dániel által megalkotott provanszál -*sextina. A trubadúrköltészet más formáitól eltérően ezt a francia költészet (ahol főként sextine, ritkábban sixtine, sestine néven ismeretes) igen gyéren vette át; egyetlen nevezetesebb francia költője a 16. sz.-i Pontus de Tyard. A 19. sz.-ban F. de Gramont (1815—1897) keltett feltűnést azzal, hogy számtalan effajta költeményt írt, s külön Sextines c. kötetet is megjelentetett. O A provanszál formát a 13. sz.-ban Dante honosította meg Itáliában ->sestina néven, s itt terjedt el két századon át legszélesebb körben. A provanszál mintától eltérő változatai is főként itt alakultak ki (—>sestina doppia, terzina canzone). Az olasz divat terjedt el aztán — jobbára a 16. sz.-tól — más európai irodalmakban is. O A spanyol irodalomban sextina néven a kasztíliai reneszánsz költők (G. de Cetina, J. de Montemayor, G. Gil Polo, F. de Herrera, J . Bermúdez) kezdeményezték, s az Arany században is kísérleteztek vele versekben éppúgy (F. de Riója, M. de Cervantes), mint vígjátékokban (F. C. Lope de Vega). O Nagyobb mértékben fordult elő a portugál irodalomban: F. Sá de Miranda, B. Ribeiro, P. Andrade Caminha, I). Bernades, L. de Camőes lírája mellett szintén felbukkant drámai művekben (A. Ferreira). O A német költészetben (Sestine

elnevezéssel) a barokk idején M. Opitz, H. Assmann von Abschatz, G. R. Weckherlin, A. Gryphius, Ph. Harsdörffer művelte, s a romantika (Peírarca-fordítások nyomán) újból divatba hozta. A líra mellett (J. von Eichendorff, F. Rückert, L. Uhland) itt is alkalmazták drámai művekben (Z. Werner, W. von Schütz, S. Bernhardi), sőt párbeszédes formája is élt (F. de la Motte Fouqué, 0 . von Loeben). Századunk német költőinél is fellelhető (R. Borchardt, E. Kfenek). O Az angol nyelvterületen (ahol neve sestina) a pásztori költészet keretében honosodott meg (E. Spenser, Ph. Sidney), s a 19. sz.ban újraéledt (E. Gosse, R. Kipling). A. C. Swinburne különösen kedvelte, az alapformától eltérő (pl. rímes) változatait is kialakította. A 20. sz. angol—amerikai költészetében is népszerű forma maradt, s E. Pound, W. H. Auden híres, kitűnő szextinákat írt. O A kézikönyvek számon tartják, hogy a formát az újlatin költészet is használta (képviselői kevéssé ismertek: Lydius Cattus, Guido Grandi), s a svéd irodalomban M. Bellman honosította meg. Más nemzeti irodalmakban azonban számottevő képviselője nem ismeretes. Vonatkozik ez a magyar költészetre is. Hogy nálunk a fordítások sem mentesek bizonyos kényszeredettségtől s gyakran kompromisszumokkal kerülik meg a szextina szabályait, ennek oka ragozásunk természete. A magyarban a főnév azonos alakban való ismétlése bántóan egyhangú, míg az olasz, francia, német, angol stb. versekben minden visszatérésekor más-más szerepet tölthet be a mondatban: lehet alany, tárgy, birtokos jelző és az elöljárószók révén többféle határozó. Ez az ismétlés számára is változatosságot biztosíthat. O (-•sestina) O írod.: J. Riesz: Die Sestine (1971). Szerdahelyi István Szextosz Empeirikiosz: ->Sextus Empiricus Szfinkszi: —• szamizdat irodalom szgan irodalom: —• karén irodalom szgrung; dung (népnyelvi alak): tibeti népköltészeti vagy népies epikus mű, mese, rege, eredetmonda, hősmonda. A kései tibeti történetírók szerint a tibeti őskor „királyai", azaz törzsfői a szgrungok, a -*ldeuk és a bon vallás segítségével kormányoztak, a 7—9. sz. nagy tibeti uralkodói pedig a szgrungokat, mint épületes történeteket a buddhizmus terjesztésében használták fel. Ezekben az állításokban ugyan a történet-

327

SZGRU írók nyilván csak a 11. sz. utáni népköltészet műfajait és a buddhista térítés második, 11. sz.-i szakaszának módszereit vetítették vissza a korábbi időkbe, de a szgrung műfaj ősiségében mégsem kételkedhetünk, hiszen a bon vallás irodalmának legkorábbi, 8—10. sz.-i emlékei között szép számmal maradtak ránk tibeti népi eredetű regék, mondák. A 11. sz. közepétől mutatható ki, s ma is több írott és száj hagyományos verzióban él a Roszgrung ('A hulladémon regéje'), teljes címén Rolangszkji gszerszgrubkji szgrung ('Az aranykészítéshez felhasznált hulladémon regéje'), amely végső soron A hulladémon huszonöt meséje (—> Vétálapancsavinsati) c. indiai mesegyűjteményre megy vissza, de a mesék számottevő hányada nem indiai, hanem tibeti eredetű. Eredetileg önálló, ősi tibeti szgrung volt a Maszangsz istenségek eredetmondája, a Maszangszkji szgrung ('A Maszangszok regéje'), amelynek azonban csak a Roszgrung ba és a Szaszkjapa főpapi dinasztia eredetmondájába beillesztett, lerövidített változatait ismerjük. A fíebum ('A borjú kancsója', azaz 'Tehéntőgy') c. regegyűjtemény a bon vallás szent könyve, de erkölcsi tanulságai miatt a buddhisták körében is kedvelt. Az utolsó három-négy évszázad legnépszerűbb szgrungja a szinte már eposz jellegű Geszar-monda (->Geszar-ének). A szgrungok eredetében és hagyományozásában az irodalmi forrásoknak és az írott verzióknak sokszor igen nagy szerepük van, de ezek elsősorban mégis a szájhagyományokban élnek és alakulnak: szgrungmkanok adják őket elő, s rögtönöznek kész fordulatokból újabb és újabb részleteket, sőt egész fejezeteket, amelyek aztán az írott verziókba is bekerülnek. Formailag a szgrungok hol egészükben prózából, hol pedig glukból (-*glu 1.) és a glukat összekötő prózaszövegekből állnak. Előadásban a prózát monoton hangon recitálják, a glukat pedig éneklik, mégpedig olyan dallamra, amelyet korlátozott számú dallam közül az epikus helyzetnek (nem pedig a szereplők jellemének) megfelelően választanak. O (~*tibeti irodalmi formák) O Gyűjt. kiad. és ford.: F. W. Tomas: Ancient folk-literature from North-Eastern Tibet (1957); A. W. Macdonald: Matériaux pour l'étude de la littérature populaire tibetaine (1. köt., 1967). O Magyarul: 1 részlet (Róna-Tas A., A nyolcszirmú lótusz, 1958). O írod.: R.-A. Stein: Recherches sur Tépopée et le barde au Tibet (1959); uő: La civilisation tibétaine (1962). Uray Géza

szgrungmkan tibeti irodalom, dalnok, rögtönzés) O írod.: R.-A. Stein: Recherches sur l'épopée et le barde au Tibet (1959). Uray Géza Szhaja Jo (19. sz. második fele): birmán színműíró. A brit gyarmati uralom kezdeti szakaszának bizonytalansági légkörében tért hódító dekadens színjátszás neves színműírója. Egyetlen darabját, a Thaton rajavan ('Thaton története') címűt 1877-ben írta és mutatta be. Szereplői — ellentétben a dzsátakákból merítő klasszikus birmán darabok szereplőivel — földi halandók. Az énekes és táncos jelenetekkel tarkított darab egy hegyi törzsből származó fiú és leány testvér sorsáról szól, akiket egy gazdag, gyermektelen házaspár fogad örökbe. A mű a korabeli birmánoknak a történelem iránti érzelmes és romantikus szemléletét tükrözi, s kompromisszumot jelent a klasszikus birmán színművek szabályai valamint a nézők és a színészek igényei között. A szerző a lírai, költői szövegű darab cselekményébe ugyanis dalokat és táncokat is beleszőtt. A bemutató sikere után Alsó-Burmában számtalanszor előadták a színművet; könyv alakban is nagy sikert aratott. Kortársai Szhaja Jót a legkiválóbb színműírónak tartották, mégsem írt több darabot. O írod.: Maung Htin Aung: Burmese drama (1973). Bögös László szholi thesszaloniki: -*szaloniki

iskola

Sziamanon, Ko (1921—): thai írónő. Az 1940-es években alakult ki bemie a társadalmi kérdések iránti fogékonyság, s csatlakozott ahhoz az irodalmi irányzathoz, amelynek képviselői a vagyonos kisebbség

328

SZIBA és a nincstelen többség közötti társadalmi és pszichológiai konfliktust ábrázolták. O Regényei: Kulab szenszuaj ('Gyönyörű rózsa'); Tivat szavat ('Edeni gyönyör'); Jot csivit ('Az élet csúcsa'); Racsani naj duangtaj ('A szív királynője'). O írod.: V. Kornyev: Lityeratura Tailanda (1971). Bögös László Sziamanto (írói név); Atom Hovhanneszi Jardzsanjan (családi név); (Égin, ma: Kemaliye, Töröko., 1878. aug. 15.—?, 1915): örmény költő. Kereskedőcsaládban született. 1891-ben Isztambulba költöztek, ahol alsóbb iskoláit végezte. Az 1896. évi mészárlás elől kénytelen volt külföldre menekülni. Egy ideig a párizsi Sorbonne irodalmi előadásait hallgatta. Genfben szorosabb kapcsolatba került az akkortájt megalakult örmény nemzeti pártokkal. Az 1908. évi ifjútörök forradalom nagy reményekkel töltötte el, még az USA-ban is körutat tett, hogy ott élő honfitársait hazatérésre bírja. 191 l-ben maga is hazaköltözött Isztambulba és bekapcsolódott a megélénkülő irodalmi életbe. 1915. ápr. 24-én az örmény értelmiség színe-javával együtt letartóztatták, útnak indították Diyarbakír felé és útközben meggyilkolták. O Az örmény neoromantikus iskolához sorolható művészetére ugyanakkor jelentős hatással voltak az európai szimbolisták, főként Verhaeren és Maeterlinck. Kivételes képzelőerővel megáldott, egzaltált lelkű költő volt, aki egész életére egyetlen témával jegyezte el magát: a szeme előtt lejátszódó örmény mártírium énekese akart lenni, s egyfajta programköltészetre vállalkozott. A pogromok szörnyűségeit, vérlázító rémségeit énekelte meg naturalista részletességgel Kotorac ('Mészárlás') c. versében. Későbbi műveiben a borzalmak már irracionális méreteket és intenzitást értek el, végül a realitástól elszakadva, apokaliptikus vízióvá terebélyesedtek: Hogevarkijev hujszi dzsaher ('A haláltusa és a remény fáklyái', versek, 1907). Egy másik kötetében — Djucaznoren ('Hősiesen', 1902) — a hiperbolizált hősköltészet darabjai találhatók. A Hajordiner ('Örményfiak', 1905, 1906, 1908) c. gyűjtemény három ciklusában valamelyest letisztult miszticizmusa, itt már reálisabb képekben mutatta be népének üldöztetését, a mártíromság mellett megszólalt a gyűlölet és a bosszúállás hangja is. Ugyanez folytatódott a Karmir lurer barekamen ('Vörös hírek barátomtól'. 1909) c. verseskönyvében. Lobogó indulatában, amely nem tűrte a forma béklyóit, szinte ontotta magából az eredetibbnél eredetibb képeket és a kifejezésükhöz

szükséges nyelvi leleményeket. Alkotásainak ezt a részét szabadversben írta. O Másik, emberibb költői arculatát lírai műveiből, ill. Aszpetin jerge ('A lovag éneke', 1907) és Szurb Meszrop ('Szent Meszrop', 1912) c. poémáiból ismerhetjük meg. Őt is megérintette az 1910-es években megindult örmény „pogány mozgalom": Kamki irikunner ('Az akarat estjei') c. ciklust tervezett, amelyből azonban csak néhány darab készült el. O Gyűjt, kiad.: Hajreni hraver ("Hazahívó szó', versek, 1910); Amboghdzsakan gorce ('Minden munkája', 1910; 1960); Entir jerker ('Válogatott művei', 1957). O írod.: H. Tamrazjan: Sziamanto (1964); H. Restuni: ua. (1970). Szalmási Pál sziang: -*tonéma sziao suo: -»•hsziao suo Szibáí, Júszuf asz-; Yüsuf as-Sibácí (tudományos átírás); (1917—1979): egyiptomi író. A Hadtörténeti Múzeum igazgatója, majd az Irodalmi és Művészeti Tanács vezetője volt. A 'Regény Klub' (nádi alqissza) megalapítója. A klub tagjai az ötvenes évek közepétől felvállalták a kortárs egyiptomi szerzők műveinek megjelentetését az „Aranykönyv Sorozat"-ban (Silsilat al-kitáb adz-dzahabí). O Termékeny író volt. harmincnál is több kötete jelent meg, művei gyakran szatirikus hangvételűek. Sokat tett azért, hogy az arab irodalomban a hagyományosan gazdag műfajt újjáéleszsze. Leghíresebb műve, az asz-Szaqqá mát ('A vízhordó meghalt', 1952), melyben a kairói szegénynegyedek lakóinak életét ábrázolta. A regény párbeszédes részei egyiptomi nyelvjárásban íródtak. O Művei még: Ard an-nifáq ('Az álnokság földje', reg., 1948): Szitt niszá va-szittat ridzsál ('Hat nő és hat férfi", reg., é. n.); Rudda qalbí ('Viszszaadták a szívemet', reg., 1954); Vatan ('Nemzet', reg.. 1958); Vará asz-szitár ('A függöny mögött', színmű, é. n.). O Magyarul: 2 elb. (Katona T., Várady L., Mai arab elbeszélők, anto., 1960). O írod.: R, Makarius—L. Makarius: Le román et la nouvelle (Anthologie de la littérature arabé contemporaine, 1. köt., 1964). Dévényi Kinga Szíbavaihi, Abú Bisr Amr ibn Uszmán ibn Qanbar-. 'Abü Bisr c Amr ibn °Utmán ibn Qanbar Sibawayhi (tudományos átírás); (Bajdá, Síráz mellett, 757 k.—Síráz, 793 k.): a középkori arab nyelvtudomány atyja, az első fennmaradt arab grammatika szerzője. Jóllehet művéről szinte vallásos 329

SZIBE tisztelettel beszéltek már a halálát követő évtizedekben is, és csak a Könyvként emlegették, életével kapcsolatban csak találgatásokra vagyunk utalva. Valószínűleg fiatalon Baszrába, a bagdadi kalifátus egyik tudományos központjába ment, ahol a kor legnagyobb filológusainál tanulhatott, pl. Júnusz ibn HabíbnáA, Abú'l-Khattáb alAkhfásnál és mindenekelőtt az arab metrika és lexikográfia megalkotója Hárún arRasíd kalifa híres vezírénél, Khalű ibn Ahmadnkl. Az Ezeregyéjszakából ismert Jahjá al-Barmakí hívására Bagdadba ment, s ekkor zajlott le a korszak egyik leghíresebb tudományos vitája közte és a kalifa fiának nevelője — az ismert kúfai nyelvész és Korán-tudós — al-Kiszáí között (az ún. maszala zunbúrijja ,,a darázs problémája"). Miután a vezír jelenlétében lefolytatott filológiai vitában alulmaradt — a beduin döntőbírákat („a tisztabeszédű arabokat") feltehetőleg manipulálták —, sértődötten visszament Sírázba. O Egyetlen műve a szerény al-Kitáb ('A könyv') c. viseli. A már szerzője életében híressé lett könyv az arab nemzeti grammatika kánonjává vált, s tekintve, hogy a grammatika kiemelkedő helyet foglalt el az arab tudományosságban és a különböző szintű iskolák tanrendjében, természetesnek tűnik, hogy művét közvetlenül a Korán után emlegették Muhammad al-Bukhárí Szahíhja c. könyvével együtt. A mind méreteiben, mind pedig gondolatiságában hatalmas (legutóbbi kiadásában ötkötetes) munka tökéletesen kifejlesztett grammatikai rendszert nyújt. Mindez arra utal, hogy már egy kidolgozott nyelvelméletet és nyelvtani szabályrendszert vett át tanáraitól (elsősorban Khalű ibn Ahmadtól, amelyet valószínűleg ő formált tökéletes rendszerré. E nyelvtan legfontosabb szerepe abban állt, hogy szabályokban rögzítette és magyarázta a Korán szent nyelvét, az ún. klasszikus arab nyelvet (al-fuszhá ,,a legékesszólóbb nyelv") és főleg azokat a jellegzetességeket (a rövid magánhangzós ragvégződéseket), amelyek a beszélt nyelvjárásokból hiányoztak. A több tudósgeneráció által összegyűjtött példaanyagra (versek, közmondások, szólások stb.), valamint a Korán szövegére támaszkodva általános szabályokat (qijász „analógia") állapított meg, ill. az azoktól eltérő egyedi jelenségeket mutatta be. A mondat szerkezetét függőségi rendszernek képzelte el, amelyben az egyik szó a másikat igazgatja, s az ennek alapján kapja végződéseit. Célja elsősorban a leírás volt, nem pedig a normativitás. A nyelvről, mint szabályok rendszeréről gondolkodott, s ez a

szemlélet a 20. sz.-ig egyedülállónak tekinthető. Az arab nyelvtanírás fő vonalaiban mind a mai napig a Kitáb nyomdokain jár. Hatása az iszlám nem arab területein is jelentős. O Kiad.: H. Derenbourg: Le livre de Sibawaihi (1881); A. S. Hárún: al-Kitáb (1968—1977). O Ford.: G. Jahn: Sibawaihi 's Buch über die Grammatik (1895—1900): O írod.: Goldziher I.: A nyelvtudomány története az araboknál (1878); K. Semaan: Sibawaihi: Islam's contribution to the history of linguistic science (1976); F. Sezgin: GAS (9. köt., 1984); Dévényi Kinga: STbawayhi and Farrá' (1990). Dévényi Kinga szibe: -*sibó irodalom és irodalmi formák Szibilla-jóslatok: ->Oracula Sibyllina Szibirszkije Ognyi (orosz 'szibériai láng'): orosz irodalmi, művészeti és társadalmi folyóirat. Az orosz írószövetség égisze alatt, havonta jelent meg Novoszibirszkben. 1922-ben alapította a politikus J. Jaroszlavszkij és a V. Pravduhin—Ligyija Szejfullina házaspár, F. Berezovszkij részvételével, azzal a céllal, hogy a lap Nyugat-Szibéria társadalmi—politikai—irodalmi orgánuma legyen, előnyben részesítvén a szibériai, jakutiai, altáji és más távol-keleti tájakról és lakóikról írt művek közlését, az ottani fiatal írók támogatását. 1923 és 1928 között V. Zazubrin (Zubcov) szerkesztette, aki később Pravduhinnal együtt a sztálini „tisztogatások" áldozatául esett. A 2. világháború alatt a folyóirat évkönyv formájában, majd ismét havonta jelent meg 1991 végéig, amikor gazdasági okok miatt léte bizonytalanná vált, I t t láttak napvilágot V. Ivanov, Ligyija Szejfullina, K. Szedih, V. Siskov, V. Sulcsin, J . Fjodorov, M. Osarov, Sz. Szartakov, Sz. Markov, A. Cserkaszov, F. Taurin, R. Frajerman, I. Goldberg, Anna Karavajeva, P. Kucsijak, Sz. Tok, Ny. Domozsakov, L. Kokisov, A. Adarov, Sz. Szarig-oola, Ju. Ritheu, K. Urmanov, P. Petrov és mások szépirodalmi művei, ill. a régió folklórjával, történelmével ugyancsak foglalkozó publicisztikai írások. O írod.: Ligyija Szejfullina—F. Berezovszkij—V. Ivanov és mások: Voszpominanyija (Szibirszkije ognyi, 1947, 1.); I. Avramenko: „Szibirszkim ognyam" — tridcaty pjaty let (Nyeva, 1957, 4.); I. Juraszov: Rozsgyenyije zsurnala (Szibirszkije ognyi, 1962, 3.); M. Minokin—V. Csuvakov: „Szibirszkije ognyi" (Ocserki isztorii russzko-szovjetszkoj zsurnalisztyiki 1917—1932, 1966); Szibirszkije ognyi. Ukazatyel szogyerzsa-

330

SZICI nyija 1922—1964 (1967); A. Nyikulkov: A távolság nem lehet a barátság akadálya (Szovjet Irodalom, 1976, 5.). Gereben Ágnes

of the Middle East, 1962); F. Rosenthal: Muslim Historiography (1964). Iványi Tamás

Szibt ibn al-Dzsauzí, Samsz ad-Dín Abú 1-Muzaffar Júszuf ibn Kizoglu; Sams adDTn Abú 1-Muzaffar Yüsuf ibn Kizoglu Sibt ibn al-űawzí (Bagdad, 1185/1186—Damaszkusz, 1257. jan. 10.): arab történetíró és szónok. Apja egy felszabadított török rabszolga, anyja pedig a híres író, Ibn-alDzsauzí lánya volt. Nagyapja nevelte (nevét is tőle kapta) s annak halála után 1201ben, Damaszkuszba költözött. I t t az ajjubida uralkodók szolgálatába szegődött elismert, hanafita irányzatot követő jogtudósként. Korában elsősorban mint hitszónok és prédikátor vált híressé. Szavaival az uralkodót és a köznépet egyaránt könnyekre tudta fakasztani. Gyújtó szónoklatokban biztatta őket arra, hogy csatlakozzanak a keresztesek ellen folytatott szent háborúban harcoló seregekhez; nevezetessé vált tiltakozása, amikor Jeruzsálemet átadták a frankoknak. A későbbi időkben azonban a nevét történetírói munkássága őrizte meg. O Főműve a hatalmas méretű világtörténelem, a Mirát az-zamán ('Az idők tükre'), amely évről évre haladva sorolja fel az eseményeket. Nagyapja művéből, a Muntazamból ('A jól elrendezett') vette át azt a szokást, hogy az év eseményeit az elhunyt híres emberekre való megemlékezéssel zárta le. Az események alaposabb dokumentációjával, szélesebb, átfogó jellegű érdeklődési körével azonban jóval fölülmúlta a Muntazam jelentőségét. Műve mindenekelőtt azokra az esztendőkre nézve jelent felbecsülhetetlen forrást, amelyeket maga is megélt, s azon belül is Damaszkusz és a keresztes háborúk történetére vonatkozóan. Az évkönyv 1257-ben ér véget, s így még tartalmazza IX. Lajos katasztrofális véget ért keresztes hadjáratának leírását (1254) is. Ugyancsak fontos részét képezik a munkának a 10—11. sz.ról szóló feljegyzések is, amelyek Hilál aszSzábí elveszett történeti munkájából valók. O Kiad.: két alkalommal, mindkétszer csak az 1100—1257 közti részek (a mű 8. kötete): J. R. Jewett (1908; Hyderabad, 1952). O Ford.: az 1100 éa 1142 közti részekből válogatás: Receuil des Historiens des Croisades (Historiens orientaux, 3. köt.) O írod.: Cl. Cahen: Syrie du Nord (1940); C. Brockelmann: GAL (1943—1949); Cl. Cahen: The Historiograpby of the Seljuqid Period (B. Lewis—P. M. Holt: Historians

Szibülla-jóslatok: —>ómenirodalom, Oracula Sibyllina szicíliai irodalom: kezdetét a 12. sz. első felében a II. Frigyes és természetes fia, Manfréd udvara körül csoportosuló tisztségviselők tollából megszületett költészet (-> szicíliai iskola) jelenti. A rendkívül nagy jelentőségű költészeti irányzat virágzása a királyi udvar áthelyezésével véget ért. O Az udvari költészeten kívül esik az a népiesnek tekinthető, 1231 és 1250 között keletkezett contrasto, amely Cielo d'Alca?no párbeszédben írott költeménye. O A 13. sz. végén politikai változás következett be Szicília történelmében; Anjou Károly Palermóból Nápolyba tette át a királyság székhelyét; a kíséretéhez tartozó franciák vezető állásokat töltöttek be Szicíliában. Az 1282. márc. 31-én kirobbant palermói felkelés, a „szicíliai vecsernye" elindította az Anjou-uralom, felszámolását; az új szicíliai parlament kikiáltotta Aragóniai III. Pétert Szicília királyának. Ezzel Szicília hosszabb időre elkülönült az olasz szellemi és irodalmi fejlődéstől és csak akkor kapcsolódott be újra az olasz szellemi életbe, amikor Aragóniai Alfonz legyőzte az Anjoukat s 1435től egyesítette jogara alatt a két királyságot. Az aragóniai-katalóniai ház és főleg I. Ferdinánd alatt fellendült az irodalmi élet Szicíliában is. A vallásos tárgyú költemények mellett megjelent az első vígjáték, Caio Caloria Ponzio, egy Padovát járt messinai szerző tollából. Egyre ismertebbé váltak Dante, Petrarca, Boccaccio művei, s a toszkán nyelvi norma tekintélye nőttönnőtt. A Leggende della bella Eustochia ('A szép Eustochia legendája', 1487—1490) ismeretlen szerzője azzal büszkélkedik, hogv toszkán irodalmi nyelven alkotta meg művét. A messinai jogi szövegek és hirdetmények nyelve a század végén a toszkánai lett, elhagyva a szicíliai hangalakot. A 16. sz. elején a kettős királyság spanyol érdekszférába került s mintegy Spanyolo. domíniuma lett alkirályi státussal. A 16. sz.ban viszont kifejlődött egyfajta szicíliai és toszkánellenes nyelvi öntudat; egyre többen hangoztatták annak jogát, hogy szicíliai nyelvjárásban írjanak műveket (Antonio Venuti, Mario d'Arezzo)\ érdemleges művek azonban nem láttak napvilágot, s csak a 17. sz.-ban jelentkeztek súlyosabb költő egyéniségek: G. Artale (1628—?), aki

331

SZICI a szélsőséges marinizmus képviselője volt verseiben, tragédiáiban és Cordimarte (1679) c. regényével; Se. Errico (1592— 1670), aki Marinát védelmezve vitába keveredett a neves antimarinistával, T. Stiglianival és aki híres színművével, a Rivolta di Parnaso ('Parnasszusi forrongások', 1625) is részt vett a kor irodalmi csatározásaiban. Ugyanő hősi eposzokat és verseket írt Marino modorában. Mérsékeltebb verselő volt viszont F. Balducci (1579—1642), aki lelkesen csatlakozott a korában divatba jött oratórium műveléséhez. Az említetteknél jobb költő volt P. Maura (1638—?), aki a századokkal korábban élt Ceeco Angiolieri realista, ironikus hangvételét követve a gazdagok és a papok ellen támadt; szerelmi költészetét népies frissesség jellemzi. Legtöbb költeményében a szicíliai nyelvjárást használta, úgyhogy az olasz olvasó is csak fordítással együtt élvezheti. A következő század mélyreható politikai és részben társadalmi változásokat indított el: 1734-ben a Bourbon-házi I. Károlytól számítjuk az újra önállóvá lett Nápolyi Királyságot, amelynek fényes korszaka volt IV. (illetve 1815-től I.) Ferdinánd hosszú uralkodása (1758—1825). Nápolyban a reformerek és a haladó filozófusok valóságos serege kapcsolódott be a felvilágosult eszmék terjesztésébe, Szicíliában is volt egy kiemelkedő képviselőjük: G. Meli (1740—1815). Először orvosként működött, majd a palermói egyetemen a kémia tanára volt. Szicíliai csiszolt nyelvjárásban írott műveiben támadta a társadalmi igazságtalanságokat, főként a feudális birtokviszonyokat. Irodalmi nyelven írt a sziget mezőgazdaságáról és állattenyésztéséről. Nyelvjárásos meséiből La Fontaine-hez hasonló társadalombírálat olvasható ki. A századvég és a 19. sz. eleje mozgalmas korszaka volt a szigetnek is. A restauráció 1815 után ismételten kísérletezett reformokkal Szicíliában is; válaszként a helyi arisztokrácia 1820-ban függetlenségi mozgalmakat szervezett, s ezekhez könnyen megnyerte a néptömegeket is, bár a keleti megyék igyekeztek a Palermo központú kezdeményezéseket fékezni. A forradalmi mozgalmak 1848-ban megismétlődtek; az utolsó nápolyi király, a fiatal II. Ferenc, aki olyan pillanatban lépett trónra, amikor a félsziget államainak történelmi státusa eltűnőben volt, szembekerült az 1860 nyarán Szicíliát már hatalmába kerítő Garibaldival s a szigeten fellázadt erőkkel; 1861 elején a Gaetába bezárkózott király fegyverletételével létrejött az egységes olasz királyság, amelynek Szicília is tagja lett, mint Bourbon-örökség. A beil-

leszkedés folyamán a sziget társadalmi osztályai és rétegei most már nem a Bourbonókkal találták szembe magukat, hanem a piemonti dinasztiával, a Savoyákkal, akik azonban éppenúgy igyekeztek alkalmazni a saját igazgatási, adózási, agrárpolitikai rendjüket, mint korábban tették a nápolyiak. Az olasz és a világirodalom tekintélyes képviselői lettek a krónikásai az évtizedekig tartó konfliktusoknak, amelyeket három, különböző időben megjelent történelmi regény szemléltet a legjobban. F. De Roberto; Az alkirályok (1894); L. Pirandello: Az öregek és a fiatalok (1913), G. Tomasi di Lampedusa (1896—1957): A párduc (1958) c. regényeikben, noha nézőpontjuk különböző, a Risorgimento eredményeit, a társadalmi mozgást, a feudalizmus makacs szicíliai fennmaradását vizsgálják. Keserű kicsengést kap mindhárom műben az osztálykompromisszum, vagyis az, hogy a sziget arisztokráciájának egy része végül felszínen maradt, a középrétegek nyertek az olasz egységgel, a társadalmi reformok pedig késtek. O A szélesebb körű társadalmi problémák is élesen jelentkeztek az irodalomban; a szicíliai agrárproletariátus világirodalmi rangú ábrázolót kapott G. Verga személyében, aki novelláiban s főként az I Malavoglia (1881) c. regényében a patriarkális világ s a régi erkölcsök felbomlását az új renddel, az olasz egység után rohamosan fejlődött kapitalizmussal magyarázza. Nyilván Verga művészetét sem lehet csupán a szilárd alapú régi világ felbomlásának ábrázolásával és annak folyományaként a „vesztesek" tragédiájának bemutatásával magyarázni. Verga „a lecsúszott úriemberek "-kel szembeállítja már bizonyos novelláiban is a meggazdagodás vágyát, a változás nyomán megjelenő új embereket, akik az elszegényedő helyi nemesség gazdasági pozícióit foggal és körömmel át akarják venni. Esetleg úgy, hogy — mint a Don Gesualdo mester (1889) c. mesteri regényében — a középrétegből származó, felemelkedni vágyó Gesualdo feleségül veszi az elszegényedett nemesleányt, donna Biancát, s ezzel bekerül a donok világába; kompromisszumot köt a feudális erőkkel és elszakad attól a parasztságtól, amelyből származott. O De Roberto, Verga, Pirandello és a későbbi utód, Tomasi di Lampedusa jelzik azt a hatalmas irodalmi fellendülést, amely — kiemelve a szicíliai írókat a regionális környezetükből — azt eredményezte, hogy sajátos helyi problémáikkal a nemzeti irodalom részeivé váltak. Segítette őket az olasz egység létrejötte, hisz Feródtól és L. Capuanátói (1839

332

SZICI

—1915) kezdve sorra-rendre megjárták Róma, Firenze és Milánó folyóiratait, lapjait, irodalmi társaságait, hogy bekapcsolódva a nemzetközi irodalmi áramlatokba azok révén szicíliai világukat ábrázolják. O Századunkban G. A. Borgese (1882— 1952), V. Brancati, E. Vittorini, L. Sciascia a nemzeti irodalom kiemelkedő képviselői; ugyan különböző irányokhoz és esztétikai felfogásokhoz tartoznak, de a szicíliai problematika több-kevesebb erővel jelen van műveikben. A legjelentősebb eredmények a próza terén jöttek létre; Pirandello révén azonban a színpad is elismerést aratott. Noha Pirandello nemzetközileg ismert színművei nem szicíliai jellegűek, tudnivaló, hogy drámaírásra őt az a N. Martoglio (1870—1921) biztatta, aki a szicíliai nyelvjárási színház megalapítója és aki maga is számos vígjátékot írt nyelvjárásban. Pirandello első darabjai közt szintén van nyelvjárásban írott, pl. az 1916-ban bemutatott Pensaci, Giacomino és az ugyancsak abban az évben előadott Liolá. Ugyanakkor a sajátos esztétikát képviselő Rosso di San Secondo darabjaiból hiányzik a szicíliai tematika s természetesen a nyelvjárás is. A prózánál és a színpadnál jóval szegényebb a költői műfaj Szicíliában: M. Rapisardi (1844—1912) a kor filozófiai témáihoz kapcsolódik s csak kevés versében foglalkozik a szicíliai viszonyokkal. Nagyjából ez mondható el S. Quasimodo költészetéről is; görögös hangvételű témáit, ill. a hermetizmus modorában írt verseit a jelen évtizedek világproblémáival cserélte fel. A szicíliai nyelvjárásban írott költészet nem tud a rómaiakhoz vagy a nápolyiakhoz hasonló nagy neveket a már említett N. Martoglio kivételével felmutatni. O (—*• nápolyi irodalom) Herczeg Gyula szicíliai iskola: olasz költői irányzat, amely II. Frigyes (1194- 1250) és természetes fia, Manfréd (1220—1266) udvarában fejlődött ki. Az olasz világi költészet első megjelenési formája, amelyet többnyire szicíliai származású költők műveltek. Az elnevezés Dantétői származik, ahogy Dante volt a megteremtője a -+dolce stil nuovo terminusnak is. II. Hohenstaufen Frigyes anyja olasz volt, politikája arra irányult, hogy az erős déli királyságot, amelyet a normannoktól örökölt, olyan hatalmassá építse ki, hogy föléje kerekedjék mind a pápaságnak, mind pedig a közép- és északitáliai városoknak, ill. államoknak. ITI. Ince, jóllehet elismerte Frigyest kisgyermekkorában császárnak. 1220-ban csak Szicília és Nápoly királyának koronázta meg: II.

Frigyes természetesen harci bonyodalmakba keveredett a guelf érzelmű s uralmát elutasító közép- és észak-itáliai hatalmakkal, bár közöttük jelentékeny támogatókra is talált. Közép- és észak-itáliai tervei nem akadályozták őt meg abban, hogy saját országában tisztviselőkre épülő központi hatalmat építsen ki — ez Európa első modern értelemben vehető államának tekinthető — s abban sem, hogy udvarába vonzzon görög és arab tudósokat, filozófusokat, csillagjósokat, zenészeket, matematikusokat. Az udvarához kötődő szicíliai, délolasz, sőt más olasz vidékről származó költők körében alakult ki az a költői irány, amely a provanszál költészet mintáit utánozta koinészerű, a szicíliai nyelvjáráson alapuló, de regionális változataitól megtisztított, szicíliai irodalmi nyelven, amelyben erős toszkanizálás is fellelhető. O A költői alkotások nyelve körül kialakult vitát fokozatosan sikerült lezárni; nagyban segített ebben G. M. Barbieri 16. sz.-i filológus, aki az elveszett Libro sicilianobóA a messinai Stefano Protonotaro egy canzonéját és Enzónak, II. Frigyes másik természetes fiának két töredékét annak alapján írta át, amit az említett kódexben talált. Bebizonyosodott, hogy az említett kódex szövegei a későbbi másolók beavatkozása következtében túlságosan közeledtek egy középolasz, toszkános változathoz. A 16. sz.-i leírásból kiderült, hogy az eredeti szövegben a szicíliai nyelvjárást jellemző -i és -u sokkal gyakoribb, pl. taciri — tacere és valuri — valere helyett fordul elő. O A szicíliai iskola költői közül a legkorábbi és az egyik leghíresebb a Dante által kétszer is említett Giacomo da Lentino, akikről alig tudunk valamit. Mintegy 40 költeménye maradt ránk, köztük 12 szonett; talán ő dolgozta ki a szonett felépítésének elméletét. O Egy másik jelentős költő, Pietro della Vigna gyorsan emelkedett a hivatali ranglétrán, 1247 és 1249 között nagykancellár volt. Az állami jogszolgáltatást szigorú kézzel átszervezte. Fontos latin leveleiben IT. Frigyes és a központosított királyság jogait védelmezte; mégis mint „áruló" kegyvesztett lett. Dante a Pokol XIII. énekét neki szenteli. Költeményeiben a szerelmi kazuisztikában szokásos emelkedett szerelmi érzéseket igyekszik még méltóságteljesebbé tenni. O Rivalda d Aquino talán abból a grófi családból származott, amelynek Aquinói Szent Tamás is sarja volt. Egy híres költemény bizonyosan tőle származik, a Lamento per la partenza del Crociato ('Panasz a keresztes vitéz távozásakor'). O Giacomino Pugliese északon podesta II. Frigyes képvise-

333

SZICI letében; 1246-ban részt vett a II. Frigyes ellen szőtt összeesküvésben; megfosztották birtokaitól s csak 1266-ban, röviddel halála előtt kárpótolták. Nyolc canzonét írt és egy híres piaint, vagyis compianto (->nenia) típusú gyászdalt; ebben a 62 soros költeményben a magyar királyságot is említi. O Jacopo Mostacci 1240-ben II. Frigyes solymásza volt; Manfréd 1262-ben követként küldte Aragóniába. Híres az a három szonettből álló tenzone, vagyis költői vita közte, Pietro della Vigna és Giacomo da Lentino között, amelyet a szerelem hatalmáról, keletkezéséről folytattak. Rugieri d'Amici vagy d'Amico messinai volt, ugyancsak magas állami tisztségeket töltött be. O is belekeveredett az 1246-os összeesküvésbe. Börtönben halt meg. Költői művei közül az Umile sono ed orgoglioso ('Alázatos vagyok és gőgös') kezdetű canzone az ellentétek felsorolásával a provanszál költészetből ismert műfajt ülteti át olasz talajra. O Ruggerone di Palermóról ez ideig nincs adat; két canzone maradt fenn tőle. II. Frigyesnek is tulajdonítanak három canzonét; természetes fiától, Enzótói, Szardínia királyától ugyancsak három költemény maradt fenn, az egyik mindössze ötsoros és csonka. O Stefano Protonotarót már említettük; egy 1261-ből származó irat és több kódex egyaránt messinainak mondja. Talán Mazzeo di Ricco is messinai volt. Az 1210 körül született messinai Guido delle Colonne jogi pályát futott be, nevét 1277-ben is említik. Négy canzonéja közül kettőt Dante is idéz a De vulgari eloquentiában, mint az aulikus költészet reprezentatív darabjait. Guido latin nyelven írt egy prózai -> Trója-regényt is. O A szicíliai iskola költői a provanszál elődöktől és kortársaktól vették át a szerelmi kazuisztikát, a nő—férfi viszony sajátos megfogalmazását, a konvencionális képeket, az elvont fordulatokat, a sokszor erőltetett szerkezeteket, pl. az ellentéteken alapuló versépítkezést, de egyes költői műfajokat is, pl. a canzonét, a discordót; úgy tűnik azonban, a szonett a szicíliai iskola önálló alkotása. Nagyon fontos a provanszál irodalom utánzása: lehetővé tette az olasz nyelvű világi tematikájú irodalom kialakulását. A rendkívül művelt II. Frigyes szabta meg a költői iskola stílus vonásait; ezek előzményeit a provanszál trubadúrköltészet jelenti. Alapja a szerelmes lovag és úrnője közti viszony; a szolgáló lovag és a hódolatot igénylő, légies hölgy megmerevedett sémája az arisztokratikus körök lovagkódexét tükrözi. Az alávetettség és a folytonos szolgálat képlete jóformán kizárja a konkrétabb ábrázolás, továbbá a való-

di érzelmek kifejtésének lehetőségét. Valójában stílusgyakorlattal van dolgunk, amelynek esztétikai értéke a stilisztikai fogások, bizonyos költői hasonlatok vagy képek erejében, bonyolult metrumok alkalmazásában van. O Irodalomtörténeti jelentőségét is kétségbe vonta a múlt századi szakirodalom, amely a népköltészetben kereste az értéket; De Sanctis a szicíliai iskolát konvencionálisnak, az olasz szellemtől idegennek, nemzetietlennek tartotta; a költészet itt szerinte mesterségessé vált: a költők csupán műkedvelők, egy, a néptől eltávolodott arisztokrata réteg szórakoztatói és kiszolgálói. A modern kritika a fenti tételek helyességét vitatva és rámutatva azoknak korhoz kötött, az olasz állami egység kialakulása korában érthető negatív értékelését, ma éppen azt emeli ki, ami egy évszázaddal ezelőtt és még azután is negatív előjelet kapott: a formalizmust, a stílusfordulatokat, a nyelvi kifejezés csiszoltságát és tudós jellegét. Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy a szicíliai iskola tematikája rendkívül szűk körű, a szerelemre korlátozódik, illetve mindarra, ami azzal összefügg az emberi érzések közül: a szerelmesek eltávolodnak egymástól és az azzal járó fájdalom; az elvesztett szerelem feletti bánat; a rossz nyelvektől való félelem; a féltékenység; bizonytalanság, vajon a lovag megvallja-e szerelmét hölgyének. A többi érzés hiányzik; a táj, a környezet, társadalmi, politikai utalások alig vannak jelen egy olyan korban, amikor északon a városállamok önállóságukért folytatott küzdelme már elérte a csúcspontot. így pl. az imádott hölgy leírásához elég egy jelző: claro viso ('szép arc'), aulente bocca ('illatos száj'), lo hello parlamento ('édes beszéde') stb. A politikai szenvedélyek, társadalmi feszültségek s a velük járó vérontás, kegyetlenkedések 13. sz.-i világában az emelkedettebb életmód, a csiszoltabb kultúra, a bonyolult költői formák és alakzatok alkalmazása és a tudós elemek felhasználása egy új kultúra megjelenésével függött össze és ezért a műköltészet színhelye a Hohenstaufen uralom végével bolognai közvetítéssel Toszkánába tevődött át, ahol új virágzásnak indult a dolce stil nuovo költői révén. O Kiad.: Le a,ntiche rime volgari secondo la lezione del codice vaticano 1793 ('A köznyelvű régi versek az 1793-as vatikáni kódex olvasata szerint', 5 köt., A. D' Ancona és D. Comparetti kiad., 1875—1888); Rimatori siculi-toscani del Dugento ('A 13. század szicíliai-toszkán költői', G. Zaccagnini és A. Parducci kiad., 1915); La lirica predantesca, ('A Dante előtti líra', C. Guerrieri Crocetti kiad., 1925); La 334

SZIDA magna Curia ('A Magna Curia', uő kiad., 1947); Poeti della Prima Scuola ('Az első költői iskola költői', M. Vitaié kiad., 1951); Poeti del Duecento ('A 13. század költői', G. Contini kiad., 1960); Le rime della Scuola Siciliana ('A Szicíliai Iskola versei', 2. köt., B. Panzini kiad., 1962—1964). O írod.: G. A. Cesareo: La poesia siciliana sotto gli Svevi (1894); uő: Le origini della poesie lirica in Italia (1899); F. Scandone: Ricerche novissime sulla scuola poetica siciliana (1900); F. Torraca: Studi sulla lirica italiana del Duecento (1902); G. A. Cesareo: Le origini della poesia lirica italiana e la poesia siciliana sotto gli Svevi (1924); F. A. Ugolini: La poesia provenzale e L'Italia (1939); G. Baer: Zur sprachlichen Einwirkung der altprovenzalischen Troubadour-Dichtung auf die Kunstsprache der frühen italienischen Lyriker (1939); G. Bertoni: Imitazione e originalitá nei poeti siciliani del Primo Duecento (Giornale Storico della Letteratura Ttaliana, 115, 1940); L. De Vendettis: Linee d'una storia della critica sulla scuola siciliana (Belfagor, VII, 1952); R. Chiantera: Guido delle Colonne poéta e storico latino del secolo X I I I e il probléma della lingue nella nostra primitiva lirica d'arte (1956); S. Debenedetti: The Invention of the Sonnett and other Studies in Italian Literature (1959); M. Fubini: Metrica e Poesia. Lezioni sulle forme metriche italiane (1962); A. Montéverdi: Cento e Duecento (1971). Herczeg Gyula szicíliai komédia: -+dór komédia szicíliai rím; rima siciliana (olasz): olasz asszonáncfajta, az asszonánc legkötetlenebb válfaja, melynek hangsúlyos szótagjaiban nem is azonos, hanem csak rokon magánhangzók (o és u, i és e) csengenek egybe; pl. servire—avere. O (—>olasz irodalmi formák, asszonánc) szicíliai stanza:

siciliana

szicíliai strófaszerkezetek; sicilian stanzas (angol): az ->endecasillabo sorokból („iambic pentameters") felépített, aba, abab, ababa stb. képletű strófaszerkezetek megjelölése az angol verstani szakirodalomban. Ismertebb válfajai a sicilian triplet (aba), sicilian quatrain (abab; szembeállítva az abba képletű „itáliai" quatrainnel), sicilian quintet (ababa), sicilian sestet (ababab; szembeállítva az abcabc képletű „itáliai" sestettel), sicilian septet (abababa), sicilian octave (abababab; ez az ->ottava sicili-

ana). O írod.: L. Turco: The New Book of Forms. A Handbook of Poetics (1986). Kicsi Sándor András szicíliai szonett: a szonett Giacomo da Lentino és a szicíliai iskola más tagjai által leginkább használt formája, amely egy abababab rímelésű —> ottava sicilianából és egy cdecde vagy cdcdcd képletű szextettből áll. O (—• szicíliai iskola, szonett) Szicsevszkij, Vaszil Pavlovics (Fasztov, 1923. dec. 31.—): ukrán író. A kijevi színművészeti főiskolán végzett. A Ragyanszka kultura c. lapnál, majd rendezőként, később az ukrán híradó- és dokumentumfilmgyár igazgatójaként és a Novini kinoekrana c. folyóirat főszerkesztőjeként dolgozott. O 1955-től jelentek meg művei újságokban és folyóiratokban. Legfontosabb regénye a Csornij labirint ('A fekete labirintus', 1963) és a Vernisz Ruzseno ('Térj vissza, Ruzsena!', 1965). Színműveit több színház előadta: Csaklunka ('A varázslónő', 1967); Ne zragy szebe ('Légy hű magadhoz', 1969); Zemnyi trivohi ('Földi gondok', 1974). Filmforgatókönyvek szerzője: Nics pered szvitankom ('Mielőtt megvirrad', 1973); Korabel zakohanih ('Szerelmesek hajója', 1975). Kisregényével: Karpatszki povisztyi ('Kárpáti történetek', 1975) és elbeszélésköteteivel: Hirkij mihdal ('Keserű mandula', 1985), Horgyiji vuzol ('Gordiuszi csomó', 1985) nagy népszerűségre tett szert. Scher Vera Szicsovik, Ihor Prokopovics (Velick, 1945. jún. 17.—): ukrán író. A krivoj rogi technikum elvégzése után a bajkál-amúri vasútvonal építkezésén dolgozott, majd a kijevi Moloda Hvargyija nevű lap munkatársa lett. O Szatirikus, humoros írásai, elbeszélései az alábbi kötetekben jelentek meg: Zsertva modi ('A divat áldozata', 1974); Burunducsok ('A hörcsög', 1975); Zacsarovana sisztka ('A bűvös hatos', 1977); Kvitne bahulnik ('Tőzegrozmaring virága', 1980); Tajemnicja osztrova, Korai ('A Korall-sziget titka', 1984); Zranku csaszu ja ne hajú ('Nem vesztegetem az időt', 1986); Azbuka dija doroszlih ('Ábécé felnőtteknek', 1986). Scher Vera Szidat-szangará; Sidatsangara (átírásváltozat); (13. sz.): a legrégibb szingaléz (elu) nyelvtan. A tamil nyelvtanítás rendszerét követi. Szerzője a patirádzsai buddhista kolostori iskola főnöke volt. O Kiad.: Dharmáráma: Sidatsangaráva (4. kiad., 1931). O Ford. és irod.: J. de Alwis: The 335

SZIDD Sidath Sangarawa, grammar of the Sinhalese language, translated into English with introduction (1852; a bevezetés a szingaléz irodalom első európai nyelvű áttekintése). Vekerdi József sziddha; siddha < szanszkrit 'a misztikus tudást elért'); szitta (tamil névalak): középkori tamil misztikus költő. A sziddhák költészete (az ún. sziddhánta költészet) ősrégi eredetű saiva irányultságú filozófiai iskolákban keletkezett. Legfeltűnőbb jellemvonása az aszketizmus és a nőgyűlölet (szemben az ótamil költészettel éppúgy, mint a klasszikus szanszkrittal). Az első sziddha költő a 7. sz.-i Tirumúlar; virágkoruk a 15 —17. sz. Ekkor vándor költőkként járták Dél-Indiát és az ortodox hinduizmussal szemben álló, bizonyos fokig eretneknek tűnő tanításaikat hirdették, gyógyítottak és titkos tudományokkal (pl. alkímiával) foglalkoztak. Költészetük nyelvezete egyszerű volt, de szándékoltan többértelmű. A hagyomány 18 szent sziddha költőt tart számon. Közülük Sivavákkijar (14—15. sz.) a legjelentősebb. Költészete a hindu ortodoxia, a megmerevült társadalmi tagozódás elleni lázadás. Társadalmi reformernek is tekinthető kortársa Pattinattár, a ,,koldus-költő"; a saiva sziddhánta filozófia legjelentősebb alakja a filozófus Tájumánavar (1706—1744), akinek misztikus költészete egyszersmind csúcsa és vége is a sziddhánta költészetnek. O (-+tamil irodalom) O írod.: K. V. Zvelebil: The Poets of the Powers (1973). Puskás Ildikó

ket. A sziddur imarendje nem kanonizált (->• kánon), az illető országban elfogadott noszáh ('imarend') szerint állítják össze. Az első sziddurt R. Amján gáon (i. sz. 9. sz.) küldte a spanyolo.-i zsidóknak. Ismeretes Szaádjá gáon sziddur ja is. szideronim; sideronym zeugmát nevezte szillépszisnek a retorikai hagyomány. A mai stilisztikák egy része a szillépszist a zeugma szinonimájaként használja, ill. a zeugmát szemantikus szillépszisnek nevezi, vagy pusztán grammatikai formaként szembeállítja a szemantikai formának tekintett zeugmával. A „grammatikai" szillépszist az újabb stilisztika gyakran ->constructio kata szinezinnek nevezi. A -+neoretorika a szillépszist a metataxisok közé sorolja. O (-*mondatalakzat) Szerdahelyi István szillogizmus (görög szüllogiszmosz 'öszszeszámítás'); syllogismus (latin): 1. logikai értelemben deduktív következtetési forma, amelyben két kiinduló tételből (premisszából) egy zárótételt (->•konklúzió 2.) nyerünk. Válfajait és szabályait Arisztotelész állapította meg. O A szillogisztikus következtetés előfeltétele az, hogy a két premisszában közös fogalom (terminus medius, jele M) legyen. A konklúzió alanyát S (szubjektum), állítmányát P (predikátum) betűvel jelölve egy szillogisztikus következtetés így fest:

P—M S—M S—P

M—P M—S S—P

P—M M—S S—P

A következtetés érvényessége függ attól, hogy a tételek egyetemlegesen igenlők (jele: a), egyetemesen tagadók (jele: e), részlegesen igenlők (jele: i) vagy részlegesen tagadók-e (jele: o). Az érvényes következtetés képlete a fenti négy szillogizmusfigurában az alábbi képletekhez igazodik: 1. a a a ; 2. e a e; 3. a i i; 4. e i o. A formai tekintetben hibás szillogizmusokat paralogizmusnak, a szándékos csalásra épülőket szojizmán&k nevezik. O Az antik retorika a szónoki érvelés túlzottan pedáns formájának ítélte a szillogizmust, s vele szemben a —>•meggyőzés hatékonyabb eszközének az -*enthimémát tekintette. A középkorban a skolasztikusok rendkívül részletes, formalisztikus rendszerré építették ki Arisztotelész szillogizmuselméletét, amelyre ezért az újkori gondolkodók — így Descartes, Bacon — a tudományos haladás béklyójaként tekintettek. A modern matematikai logika a szillogisztikát szigorúan axiomatizált, ellentmondásmentes formáilogikai rendszerré építi ki. O 2. a retorikai vitahelyzet értelmében —•státus. O írod.: G. Patzig: Die aristotelische Syllogistik (1959); H. Lausberg: Handbuch der literarischen Rhetorik (1960); Aristotelés: Organon (1979). Szerdahelyi István szilloi (görög 'gúnyversek'); silloi (átírásváltozat): ókori görög gúnyvers. Xenophanész jambusokban és hexameterekben írt költeményeiben teremtette meg e költői formát, amelyben az önmagukat túlélt nézetek ellen harcolt. Követője volt a phleiuszi Timón szkeptikus filozófus, akinek parodisztikus műve viselte e címet. A három könyvből álló verses és részben párbeszédes formájú műben magát Xenophanészt is felléptetve, régebbi és korabeli filozófiai rendszereket gúnyolt ki. O Kiad.: C. Wachsmuth: Sillographi Graeci (1885). Tegyey Imre sziluk: -+gnomikus költészet

1. premissza: Minden ember halandó 2. premissza: Minden görög ember konklúzió: Minden görög halandó

M—P S—M S—P

Tekintettel arra, hogy a premisszákban az M négyféleképp fordulhat elő (lehet az 1.ben alany, a 2.-ben állítmány; mindkettőben alany; mindkettőben állítmány; az 1.-

Szilva, A. Szimon de; A. S. de Silva (20. sz.): szingaléz (Ceylon, ma Sri Lanka) író, a szingaléz regényírás megteremtője. Első regénye, Miná (1905) romantikus szerelmi történet. Későbbi regényein erős társadalompolitikai (moralizáló) célzatosság érződik: Therissza, a felső középosztály Nyu-

343

SZILA gat-utánzásának bírálata; Apé ágama ('Vallásunk', 1910) ugyanerről a témáról, egy szép frivol nő történetének tükrében. Vekerdi József Szilva, V. Abraham; W. A. Silva (1892 —1957): szingaléz (ceyloni) író. Előszeretettel írt szerencsésen végződő szerelmi történeteket a szívük szerint férjhezmenő lányokról, bírálói szerint kissé könnyű fajsúlyú viktoriánus modorban, az alsó középosztály ízlésének megfelelően. Mint elbeszélésíró, Maupassant követője volt. O Főbb regényei: Szitijalatá (1909); Laksmí; Hingana kollá; Keléhanda; Vidzsajabá kollajá; Szunethrá. O írod.: N. Pinto: A Short History of Sinhalese Literature (1954). Vekerdi József Szilvay, Iván; Silvaj (névváltozat); Uriil Meteor (írói álnév); (Szuszkó, 1838. márc. 15.—?, 1904. febr. 13.): ruszin költő, író. Lelkész nemesi családban született. Középiskoláit Ungvárott és Szatmáron, teológiai tanulmányait Pesten végezte (1861). Petőfi és Arany hatása alatt magyarul kezdett el verselni. Felnőttkorában tanult meg oroszul. Orosz nyelvű versein Puskin, Lermontov hatása érezhető. Verseiben elégikus hangnemben szülőföldjét, s a ruszinok küzdelmes m ú l t j á t és hétköznapjait énekli meg. E témák állanak elbeszéléseinek középpontjában is, melyekben szatirikus hangnemben ír a munkácsi egyházmegye felsőpapságáról. Publikált magyar nyelvű egyházi—vallásos kiadványokban is. Az északkelet-mo.-i búcsú járóhelyek történetét önálló kötetben dolgozta fel: Kincseink vagyis az első máriapócsi, mikolai, második máriapócsi, pálfalvai és klokocsói csodatévő szentképek leírása (1900). O Gyűjt, kiad.: Izbrannije proizvegyenyija ('Válogatott művek', 1957). O írod.: Bonkáló S.: A kárpátaljai rutén irodalom és művelődés (1935); V. Mikitasz: Haluzka mohutnyoho dereva (1971). Udvari István Szilvesztr Medvegyev: -+Medvegyev, Szimeon Agafonyikovics SziM: -* konstruktivizmus szimanim: —•mnemotechnikai vers, notarikon szimbolika (görög szümbolon 'ismertetőjel' szóból): 1. jelképes ábrázolás, ill. valamely ábrázolás jelképes tartalma (-»allegória, szimbólum), O 2. tágabb értelemben bármiféle jelölésrendszer, jelrendszer

(~+jel, szemiotika)-, szűkebb ér-telemben a művészeti (s ezen belül irodalmi) jelképek, szimbólumok, allegóriák valamilyen viszonylatban körülhatárolt rendszere vagy összessége. Beszélhetünk egyetlen mű — akár egy rövid költemény — sajátos szimbolikájáról, s számos alkotó életművét jellemzi egyéni jelképrendszer. A —•nemzeti karakterhez, is rendszerint kapcsolódik egyf a j t a szimbolika, amelyik sajátos vonásokkal színezi a ->kultúrakörök közös jelképeit. A vallások rendszerint szigorúan kodifikált jelképrendszerekkel rendelkeznek, amelyek jelentős mértékben befolyásolják az irodalmat, a művészeteket. Szerdahelyi István O A középkori teológiai világképet különösen jellemezte az a törekvés, hogy a földi lét valamennyi jelenségét egy átfogó szimbolikával értelmezze: minthogy a világot Isten teremtette, a valóság minden jelenségének a teremtő Istenre utaló jelentése van, és csak ez a jelképes értelmezés adja meg a dolgok valódi értékét. A jelképes értelmezés módszerét Szent Ágoston vezette be a teológiába a Biblia hármas magyarázati lehetőségének felállításával (-*szövegértelmezés), majd a jelképek fajtáit Hugó de Saint- Victor határozta meg. A fény e felfogás szerint Isten földi megjelenési formája, a számok és arányok az isteni igazság kifejezői, a tavaszi rügyek Krisztus eljövetelének jelképei. A ténylegesen is erősen allegorikus középkori művészet valóban allegorikusnak szánt alkotásain túl a jelképes— anagogikus (-*anagógé) értelmezés kiterjedt a művészet minden alkotására: az ilyen értelmezések szerint pl. a négy tetrachord Krisztus életének négy szakasza (Aribo Scholasticus); a négy hangjegyvonal a négy evangelista (Johannes de Muris); a dijoni St. Benigne-ről készült krónika a templom T betű formáját a görög tau betűvel hozza kapcsolatba, ez pedig az apokaliptikus iratokban (->apokalipszis) az igazak és a világ jelképe; Pierre de Roissy Az egyház tükre c. 12—13. sz.-ban írt művében a templom két fő részét, a szentélyt és a hajót így írja le: ,,A hajó jelenti az alárendelteket, akik e világ tengerén vannak ( . . . ) . A szentélynek alacsonyabbnak kell lennie, mivel Krisztus lehajtott fejjel adá ki lelkét, és ez azt jelenti, hogy a papságnak alázatosabbnak kell lennie a népnél" stb. Szepes Erika O Sajátos jelképrendszerek léteznek — a fenti kategóriákat metsző dimenzióban — tárgykörök szerint is. A nevezetesebbek 344

SZIMB ezek közül az alábbiak, a) Az állatszimbolika, a különböző — létező vagy mesebeli — állatokat elvont fogalmak jelképeiként használja (a bagoly az ókorban a bölcsesség, a keresztény középkorban az eretnekség szimbóluma) vagy istenek, szentek attribútumaként (->szimbólum 1.). Az ezekhez tartozó mitikus—legendás elképzeléseket a -*•bestiarium műfaja rögzítette. O b) Hasonló funkciókat tölt be a növényszimbolika (a babér mint a dicsőség, a rózsa vagy a liliom mint Szűz Mária jelképe), s emellett a keleti eredetű, a középkortól Európában is elterjedt virágnyelv a szerelmi üzenetváltás árnyaltan kidolgozott jelrendszere. A régebbi -»herbáriumok, e jelképeket is tartalmazták. O c) A kövek különböző fajtáihoz (s főként a drágakövekhez) fűződő mágikus—mitikus elképzelésekből eredő kőszimbolika a —>lajridariumokhól ismeretes. O d) Igen kiterjedt a tárgyszimbolika (a korona mint a királyság, a mérleg mint a jog jelképe); az istenek, szentek attribútumai is gyakran tárgyak (->szimbólum 1.). O ej A színszimbolika az érzelmek, lelkiállapotok jelzésére használatos (ahogyan pl. Európában a fekete a gyász, a fehér az ártatlanság vagy a békés szándék, a zöld a remény színe), de emellett a zászlók, címerek, jelvények és más (pl. katonai) jelzések színösszeállításában több jelrendszernek is az alapja. O f ) A számszimbolika a számmisztika ősi (Európában a -tpüthagoreusok\g visszavezethető) hagyományaira épül, s az irodalomban is igen széles körben hatott, a fejezetek, felvonások, énekek, strófák, a strófákon belül a sorok stb. számának célzatos megállapítására. (Dante Divina Commediájában pl. a strófák sorszámától a főtagolásig minden a misztikus hármasság, ill. a 33 + l-es számarány — Krisztus életéveinek száma — szerint tagolódik.) O g) Alapvető eszköze a költészetnek a hangszimbolikára, épülő -+hE. Frenzel: Stoff-, Motiv- und Symbolforschung (1963); H. Pongs: Das Bild in der Dichtung (3. és 4. köt,, 1969. és 1973); T. Todorov: Introductíon á la symbolique (Poétique 3., 1972); M. Lurker (szerk.): Wörterbuch der Symbolik (1979). Voigt Vilmos szimbolikus rendszerek

antropológia:

-* kognitív

szimbolista és organisztikus formalizmus: —• strukturalizmus szimbolista színház: a szimbolizmus színházi törekvéseinek összessége. A színháztól elválaszthatatlanok a szimbólumok. Az Erzsébet-kori színpadberendezés (-+Shakespeare-színpad) nagyrészt szimbolikus volt: a trónus a királyi udvart jelentette, a sátor a csatamezőt, a fa az erdőt. A szimbolikus elemek éppúgy megtalálhatók Csehovnál, mint a késői Ibsen- és Strindberg - dara b o k ban. De a színház számára azt a -*•szimbolizmust, azt a tudatos művészeti formát, ami a realizmus ellenhatásaként jött létre, Maeterlinck teremtette meg, Mallarmé és Verlaine hatása alatt alkotva. Meg akarta védeni az idealista világképet a naturalizmustól, melyet elsősorban Antoine

345

SZIMB színháza képviselt, s így bevezette a színpadra a „verbális alkímiát '. O A szimbolisták előszeretettel foglalkoztak zenei harmóniákkal, az egyén és a szférák lelkének összehangolásával a világ analogikus rendszerének kialakítása közben, és nem alkottak új, esztétikájukat kifejező színházelméleteket. Az egyetlen szükséges és elégséges tudati szint számukra a könyv volt. Hif iik szerint a realista színrevitel anyagi természete béklyóba köti az olvasó képzeletét. Nem véletlen, hogy a wagneri totális színpad, a művészetek e sajátos szintézise ihleti meg P. Fort-1, hogy létrehozza 1890-ben az első idealista színházat, a Théátre d'Art-t. Rimbaud A részeg hajóját viszik színre Gauguin díszleteivel. Az első dramatikus mű Maeterlinck La princesse Maleine-je ('Maleine hercegnő', 1889), amit A vakok (1890) és a Családi kör (1894) követ. Ezekben a drámákban a külső események leírását a belső élet megfestése vagy felfedése helyettesíti; a szimbolista dramaturgia általában indirekt, inkább felidéző, mint utaló jellegű; így az események és a cselekmény egésze leszűkül, esetleg teljesen elveszti funkcióját. Ha a költészet uralkodik a színházi formanyelv felett, azt lírai drámának, ha a narráció dominál, azt statikus drámának érzékeljük. O A szimbolista dráma magasztos figurái nem rendelkeznek saját személyiséggel; a költő belső világának jelképei. Maeterlinck így ír e personnage sublime-TŐh „Láthatatlan, de mindenütt jelen lévő enigmatikus alak, nem más, mint egy öntudatlan, de erős ötlet, akit a világból alkotott a költő, hogy általánosabb jelentést adjon általa a műnek; élete talán akkor is megmarad, amikor a többi már mind meghalt, és lehetősége van a visszatérésre anélkül, hogy a szépségét valaha is lerombolná." Ez a fajta drámai alak jelenik meg a korai Feaís-darabokban (The Shadowy Waters, 'Az árnyas víz', 1900), B. Dunsanynél, O'Neillné 1. O Maeterlinck következő művét, a szimbolista mestermunkát, a Pelléas és Mélisande-ot (1892) a Lugné-Poe vezette Théátre de l'Oeuvre mutatta be. A Paolo és Francesca dantei jelenetét feldolgozó dráma titkos szenvedélyről és féltékenységről mesél, ahol minden csupa szorongás, a félelem és a halál előjele. A cselekmény teljes redukcióját, a párbeszéd mesterkéltségét a gesztusok, a testtartások, a jelentéssel bíró tárgyak és a szimbolikus díszletek ellensúlyozzák. O A szimbolista színpad díszleteit Mallarmé megfogalmazása szerint puritánnak tervezik, hogy ne akadályozza a szavak kiváltotta álmodozást. P. Fort első rendezésében „a szóra

bíztuk a díszlet felidézését, amely ily módon megelevenedett a néző képzeletében, a szó varázserejével kívántuk megteremteni a teljes illúziót, hogy semmiféle véletlen körülmény meg ne zavarhassa elvont jellegét". A verbalizmus ilyetén színpadi uralma teremti meg azt a művészeti légkört, amelyben Appia, G. Craig, Mejerhold és M. Reinhardt munkássága is elismerésre talál. O A szimbolista rendezők minden színpadi eszközzel, így a szuggesztív költőiséggel, zenei betétekkel, színes fényjátékokkal a mindennapok egyhangúságát igyekeztek feledtetni, hogy elringassák a nézőt az érzékek mámorából fakadó esztétikai gyönyörrel, a valóságfeletti ideavilág elérésének ígéretével. O Hogy a szimbolizmus menynyivel inkább szellemi attitűd, mint egységes rendszer, azt a szimbolistának tekintett darabok tematikája igazolta: Mallarmé Egy faun délutánja után 1894-ben Villiers de l'Isle-Adam Axeljét tűzte műsorra Lugné-Poe, majd Ilofmannsthal A balga és a halálját, Strindberg Kísértetszonátáját, Haláltáncát, Claudel Aranyfejét és Angyali üdvözletét. O írod.: S. Mallarmé: Crise des vers (1892); M. Maeterlinck: Le trésor des humbles (1896); Komlós A. (szerk.): A szimbolizmus (1965). Jákfalvi Magdolna szimbolizmus: irodalmi, művészeti irányzat Európában a 19. sz. utolsó két és a 20. sz. első évtizedében. O I. Nyugat-Európa. Teoretikusai szerint a szimbolizmus általános magatartás, a szellem egyik arculata. „Bármily újnak tetszik az irodalmi szimbolizmus elmélete — írta G. Vanor — mindig is létezett. Alexandriai Szent Cirill arra tanít, hogy »a testek világából, e nagyon tiszta képből« »fel kell emelkednünk a szellemi dolgokhoz«. Didümosz, a grammatikus szerint pedig »a bölcs poétának az a kötelessége, hogy szimbólummal éljen és megragadja a szimbolikus forma alatt rejtőző misztériumod. Szent Ágoston kijelenti: »Minden látható teremtményben van valami rejtett; Isten azt akarja, hogy keressük ezt, s miután megtaláltuk, örüljünk felfedezésének^ Jóval később Schiller azt írta, hogy a világ csak annyiban érdekes a költő számára, amennyiben szimbolikusan jelzi a gondolkodó lény különféle megnyilatkozásait. Végül ismeretes Jouífroy szava: »A világegyetem szimbólumok összességei. A szimbolista költő tehát azon fáradozik, hogy jelképes ábrázolásán át meglelje az eszmét; hogy megragadja a látható, érzékelhető és tapintható dolgok kapcsolatát az érzékfeletti eszenciával, amelynek e dolgok részei; hogy eljusson az okozattól az okig, a képek-

346

SZIMB tői az ősalakig, a jelenségektől és látszatoktól a titokzatos értelemig; — és fordítva: hogy valamely dolgot külső kvalitásai révén ábrázoljon, az eszmét képes jelentéssel ruházza fel, és képekkel meg analógiákkal fejezzen ki igazságokat." O A legáltalánosabban R. Wellek fogalmazza meg a szimbolizmus mint irodalmi irányzat lényegét „négykörös" modelljében. Eszerint a szimbolizmus strukturája négy koncentrikus körrel ábrázolható: az első, legszűkebb kör a 19. sz. nyolcvanas éveiben Franciaországban jelentkező költőcsoportot jelöli; a második körben már a Nervaltól Valéryig tartó időszak költői kapnak helyet; a harmadik körbe a Franciaország határain túllépő, világirodalmi jelenséggé, irányzattá váló szimbolizmus tartozik, a negyedik minden korok metafizikus költészetének szimbolizmusáig bővíti a fogalom jelentését. O Amennyire különbözőképpen értékelték az irányzat kritikusai a szimbolizmus történelmi jellegét, hol azt állítva, hogy az múlékony, hol meg hogy egyetemes kategória, annyira eltért egymástól az iskola jeles tagjainak véleménye a szimbolizmus programját, módszereit és eszközeit illetően is. Verlaine 1884-ben közzétett Ars poeticájában a művészet egyedüli ismérveinek még a ködös, hullámzó, bizonytalan lelki állapotokat tekintette, s azt követelte, hogy a költészet a zenéhez közelítsen: „Zenét minékünk, muzsikát! / Legyen a vers egy meg nem álló / lélek, mindig új vágyba szálló, / mely új egekbe ugrik át. / Egy jó kaland legyen dalom, / hajnalban, az ideges szélben / mentákra üljön észrevétlen... / A többi csak irodalom." Az orosz K. D. Balmont már úgy vélte, hogy a szimbolizmus „Olyan költészet, amelyben szervesen s nem erőszakos úton olvad össze kétféle tartalom: a rejtett elvontság és a szembetűnő s z é p s é g . . . " A lengyel származású francia T. de Wyzewa pedig így fogalmazott: „Az igazi költészet, az egyedüli, amelyet lehetetlen levezetni a tulajdonképpeni irodalomból, nem egyéb, mint szótagok és ritmusok emotiv muzsikája." O Ahány meghatározás, annyi elmélet; a szimbolizmus szakaszai, képviselői szerint szüntelen új alakot öltött, s országonként módosult formában jelentkezett. Történelmi igazolása mindazonáltal mindenütt azonos: a naturalizmus, parnasszizmus és pozitivizmus ellenhatásaként jött létre. Lázadás volt ez az iparosuló társadalom ellen, a polgárság megvetése. Egy hitét, reményét vesztett nemzedék, amely megriadt a hétköznapok durvasága láttán, tiltakozott így, a művészet síkján, a filiszterek világa ellen, s kere-

sett vigaszt arisztokratikus nézetekben. Innen a szépség istenítése, a szimbolisták műveinek zártsága, hermetizmusa. Ámde — miként Komlós A. kifejti — a szimbolizmus „Nem valami periferikus vagy röpke életű kis irányzat volt, hanem, mint ahogy a jelentkezése óta eltelt majdnem teljes század távolából látható, a modern költészet, sőt minden modern művészet nagy frontáttörése. A modern líra Baudelaire-rel kezdődik, aki felfedezi a szimbólum tanát, Verlaine-nel folytatódik, aki ösztönösen alkalmazza, és Mallarméval, aki már »megcsinálja« a szimbólum metafizikáját; a líra költészetünkben talál új nyelvet, és fordul a lélektani mélység és a látomás felé, s még a velük szembeforduló irányok is lényegében a szimbolizmust folytatják. Bátran mondhatjuk, hogy az új költészet nem érthető meg a szimbolizmus megismerése nélkül." Az irányzat őseinek arcképcsarnokát még néhány világirodalmi nagyság egészíti ki: A. Rimbaud, Lautréamont, J . Laforgue, T. Corbiére, A. Villiers de l'Isle-Adam és J. K. Huysmans. Ezek az ősök azonban nem csupán példaképül szolgáltak az őket követő nemzedéknek, hanem olykor tevékenységükkel is hozzájárultak a szimbolizmus elméleti és gyakorlati kibontakozásához. Baudelaire felfedezte a korrespondenciákat, a város szépségeit, meghonosította a talány kultuszát, a „fájdalom alkímiáját"; Rimbaud meghirdette a képzelet apoteózisát, s kijelentette: „Arról van szó, hogy az összes érzékek összezavarásával eljussunk az ismeretlenhez." Mallarmé kifejtette: „Egyetlen verssort se szabjon meg a véletlen, ez aztán igazán nagy dolog. Elmondhatom, hogy ez többünknek sikerült, s azt hiszem, ha a körvonalak már véglegesen kivésődtek, főleg arra kell törekednünk, hogy a vers szavai — melyek már eléggé magukra találtak ahhoz, hogy külső benyomást be ne fogadhassanak — verődjenek vissza egymásban olyannyira, hogy ne tűnjenek fel többé saját színükben, ne is legyenek többek, mint egy színskála átmenetei." O Mindez jóval megelőzte az 1880-as éveket, a szimbolizmus szervezett, mozgalom jellegű térhódítását. Igaz, a ->szimbólum kifejezés már 1866-ban feltűnt, s az ifjú titánok már 1870 táján rendszeresen összegyűltek az akkoriban híres szalonokban, különösen Nina de Villard szalonjában, majd pedig irodalmi kocsmákban. S 1878tól kezdve a fiatal költők ott tolongtak Mallarmé lakásán, áhítattal hallgatták a mester filozófiai—esztétikai csevegéseit. Efféle tanítások meghirdetését: „A költészet a lét rejtelmes értelmének kifejezése, a

347

SZIMB lényeges ritmusára visszavitt emberi nyelv segítségével: így ad hitelességet életünknek, és fogalmazza meg az egyetlen szellemi feladatot." Mindez valóban előzmény, mindenesetre előzmény is, hiszen a szóban forgó költők közül nem egynek nem csupán előkészítő szerepe volt: nagyságuk az egész irányzatot fémjelezte, munkásságuk a szimbolizmus teremtette értékeket gyarapította. A mozgalom szervezett jelentkezése azonban — szoros összefüggésben zseniális munkáikkal — mégsem személyükhöz fűződik, hanem ahhoz az ifjabb nemzedékhez, amelyik keservesen csalódott az 1870. évi vereség és a levert kommün után létrejött állapotokban. E fiatalokra számos, egymásnak ellentmondó szellemi áramlat hatott, így Schopenhauer és E. Hartmann pesszimista filozófiája, a Franciao.-ban ez idő t á j t (jórészt E. M. Vogüé érdeméből) megismert és lelkesen ünnepelt orosz regény, Wagner muzsikája, az angol preraffaelita festészet, sőt többféle szociálforradalmár, internacionalista, antiklerikális elmélet is. A heterogén hatásokat azután, 1880tól kezdve kisebb-nagyobb csoportokban népszerűsítették. Programjuk meglehetősen határozatlan és zavaros volt, akadt köztük magát dekadensnek és szocialistának (La nouvelle rive gauche, 1882) és materialistának valló irányzat is (La Revue Indépendente, 1884). Mindezek a -*de/cadentizmus gyűjtőnéven számon t a r t o t t tünékeny csoportocskák, ha irodalmi hitvallásukat nem is fogalmazták meg áttekinthető egyértelműséggel, nem kis mértékben befolyásolták a szimbolizmus szabados, anarchista szellemű világképét. Ám a dekadensek legjobbjai (L. Tailhade, E. Mikhaél, G. Rodenbach) nem csupán azért előfutárai a szimbolistáknak, mert világképüket megtermékenyítették. Az ő érdemük az is, hogy megbolygatták a hagyományos ritmusokat, neologizmusokat találtak ki, hogy ,,az új szükségleteknek megfelelő új eszméket" kifejezzék, s a megcsontosodott szintakszist feloldották. Múlhatatlan érdemük azonban, túl a terep előkészítésén, elsősorban mégis az, hogy az irodalmi köztudatban rangjukhoz illő helyet vívtak ki Baudelaire-nek, Verlaine-nek, Rimbaud-nsAi, Corbiére-nek, Laforgue-riak. Ez időszak legjellemzőbb dekadens műve a naturalizmustól elpártolt J. K. Huysmans: A különb (1884) c. regénye, az irányzat valóságos breviáriuma. ,,E kordokumentumnak is páratlanul érdekes mű ú j életérzést és érzékenységet fejezett ki, s érthetően szenzáció lett. Tetőtől talpig dekadens hőse nem lázad, de undorodik az élet hercehurcáitól és a kor ame-

rikai erkölcseitől, az egyre jobban hódító pénzarisztokráciától, s ú j életet akar magának teremteni. De különös élet ez. Des Esseintes herceg a szagok és ízek bolondja, úgy játszik rajtuk, mint muzsikus a hangokon, a dekadens irodalom kedvelője, Gustave Moreau és Odilon Redon rajongója, kedvencei Poe, Baudelaire, a misztikus Ernest Hello, Barbey d'Aurévilly, Verlaine, Corbiére és főképp Mallarmé, aki megtestesíti »az irodalom dekadenciáját, amely szervezetében gyógyíthatatlanul beteg és siet mindent a hanyatlásában kifejezni«" (Komlós A.). Dekadens vagy szimbolista mű ez? A két mozgalom átnő egymásba, tagjai közül nem egy itt is, ott is feltűnt, a dekadensek némelyik folyóirata a szimbolistáknak is helyt adott, az irodalomtörténészek egy része a dekadenseket pre-szimbolistának tekinti, s jóllehet Mallarmé és R. Ghil elvetette a dekadens elnevezést, J . Moréas, a szimbolizmus keresztapja, az irányzat nevét és céljait megjelölő híres cikkében (Figaro, 1886. szept. 18.) reneszánsznak minősítette a dekadensek irodalmát, mielőtt az új irányzat programját megadta. így írt: ,,A szimbolikus költészet ellensége az oktatásnak, a szónoklatnak, a hazug érzelmeknek és a tárgyilagos leírásnak: arra törekszik, hogy az Eszmét olyan érzékletes formába öltöztesse, amely nem válik öncéllá, hanem az Eszme kifejezését szolgálva, annak alávetettje marad. Az Eszmének viszont nem szabad engednie, hogy megfosszák a külső analógiák pompázatos uszályától; hiszen a szimbolikus művészetnek az a lényeges jellemvonása, hogy az Eszmét nem sűrítheti végül is önnön magába. E művészetben tehát a természeti képek, az emberi cselekedetek, a konkrét jelenségek nem nyilvánulhatnak meg önmagukban; csupán érzékletes látszatok lehetnek, melyek arra hivatottak, hogy kifejezzék az elsőrendű Eszmékhez fűződő titkos szálakat." Noha Moréas kiáltványa rendkívül vázlatosan tárgyalta a szimbolizmus Eszméjét (így pl. nem tért ki arra, hogy az irányzat szerint a művészi érték független társadalmi hasznosságától; a szépség előbbrevaló, mint az erkölcs stb.), még mindig jóval egyértelműbben határozta meg a szimbolizmus tartalmi, mint formai törekvéseit. Utóbbiakról mindössze annyit jegyzett le, hogy ,,. . .a szimbolizmusnak ősi és bonyolult stílusra van szüksége: merészen és sokszínűen áradó makulátlan szavakra, biztos pilléreken nyugvó körmondatokra, melyek hullámozva elhaló mondatokkal váltakoznak, jelentőséggel teljes szóhalmazokra, titokzatos ellipszi348

SZIMB sekre, izgalmas következetlenségekre; azután az újra jogaiba helyezett és modernizált, Vaugelas és Bolieau-Despréaux előtti ízes, gazdag, tüzes francia nyelvre, Fran9 0 Í S Rabelaisés Philippe de Commines, Villon és Rutebeuf nyelvére, s megannyi más szabad íróéra, akik mint a thrák íjászok, horgas nyílvesszeikke! bátran lövöldöztek a nyelv c é l t á b l á j á b a . . . " A szimbolista program meghirdetése után a dekadens költők egy része átvonult a korábban alapított, rövid életű folyóiratokból (Lutéce, 1883; La Revue Wagnérienne, 1885; Le Décadent, 1886; La Décadence, 1886; La Vogue, 1886 stb.) az újonnan létesített orgánumokba. 1886-ban G. Kahn és Moréas életre hívta a Le Symbolisme-et, 1887-ben R. Ghil a Les Ecrits pour l'Art-t {'írások a művészetért'), 1889-ben megszületett a Plume és az évtizedeken át szimbolista szócsőként szolgáló Mercure de Francé. Alighogy azonban a szimbolizmus felkente pápáját Moréas személyében, s kiadta mindössze négy számot megért folyóiratát, a Le Symbolisme-et, máris sor került az első szakadásra. R. Ghil, aki Moréas-s7,a,\ ellentétben, nem Verlaine és Banville zeneeffektusait tekintette példaképeinek, még 1886ban megalapította a szimbolista és harmonista irányzatot, s közzétette téziseit. E ma már joggal elfeledett program Rimbaud híres A magánhangzók szonettjé-re épített ars poeticát, s a költészet legfőbb céljaként a színes hallás megteremtését jelölte meg: „ H a . . . egy bizonyos lélekállapotot akarunk kifejezni, nemcsak az azt kifejező szavak pontos értelmével kell törődnünk, úgy ahogy ezt mindeddig hagyományosan tették; hanem a szavakat hangzásuk szerint is meg kell válogatnunk, oly módon, hogy tudatos és kiszámított párosításuk anyagtalan és matematikus egyenértékét adja annak a hangszernek, amelyet adott esetben az adott lélekállapot kifejezésére alkalmazna . . . " Ezzel a szimbolizmus csatája, a mozgalom szkizmája elkezdődött. Ghil, hogy munkásságát korábbi fegyvertársaitól még inkább megkülönböztesse, hamarosan át is keresztelte az általa képviselt irányzatot; így keletkezett az evolutivinstrumentalista iskola. De a szimbolizmuson belül is különböző, egymást kizáró tendenciák születtek. G. Kahn—Rimbaud és Laforgue költői gyakorlata után, W. Whitman tevékenységét nem ismerve — a -*• szabadvers teoretikusaként lépett fel (La Revue Indépendente, 1888) s arról értekezett, hogy „A szabadvers — ellentétben a régi verssel, amely szabályos rímekkel tagolt prózai sorok összessége — magánhangzók és rokon

mássalhangzók alliterációja ú t j á n önmagában él. A versszak az első sorból vagy verbális kifejtésének legfontosabb sorából fogamzik. A versszakot nemző gondolat kifejtése teremti meg az egész költeményt, vagy egy verses költemény verses fejezetét." Moréas, az alapító viszont mindinkább visszakanyarodott a parnasszistákhoz, majd a görög-latin klasszicizmushoz és 1891-ben meghirdette a román iskola tantételeit, amelyekhez a hajdani szimbolisták közül számosan (pl. E. Raynaud, M. Du Plessys, R. de la Tailhéde, Ch. Maurras) csatlakoztak. Ám ha a mozgalom sorait a disszidens csoportok meg is bontották, a szimbolizmus győzelme az 1890—1900-as években véglegesnek volt tekinthető. Képviselői a már említetteken kívül: F. ViéléGriffin, St. Merill, P. Fort, A. Rétté, P. Saint-Pol-Roux, R. de Gourmont, C. Mauclair, H. Bataille, R. de Régnier, A. Savmin, Ch. Guérin, R. de Montesquiou-Fézensac, s az irányzattól többé-kevésbé befolyásolt P. Louys, F. Jammes, A. Jarry és E. Verhaeren ez idő tájt nem csupán a francia literatúrát uralták, hanem meghódították Európát is. így a szimbolizmus olyan jeles híveket toborzott zászlaja alá Angliában, mint A. Symons és W. B. Yeats; Németo-ban mint St. George, H. von Hofmannstahl és R. M. Rilke: Belgiumban mint A. Mockel, Ch. van Lerberghe, M. Elskamp és M. Maeterlinck. S noha e költők és írók alkatukhoz és környezetükhöz hasonlították a szimbolizmus amúgyis különböző interpretációit, mások pedig\lbsen és T. S. Eliot, Gide és G. Trakl) csupán rövid ideig, s akkor is részleg álltak az irányzat hatása alatt, mindőjükre vonatkozik az, amit Komlós A. így fogalmazott meg: ,,. . .míg a korábbi költők csak azt tartották joggal elmondhatónak, amiben közösek voltak az átlagemberrel, a szimbolisták a különlegesen egyéni élményt fejezték ki, azt, amiben eltértek a többi embertől, ami tehát ennek következtében homályos volt. Ha aztán ennek kifejezésére ú j szimbólumot kerestek, az már ennek logikus következménye, mert csak így remélhették, hogy a különös egyéni hangulatot átsugározhatják az olvasóra." O A szimbolizmus a századforduló után mialatt Európában még váltig hódított — Franciao.-ban bomlásnak indult. E bomlást immár nem pusztán kisebbnagyobb csoportok kiválása jelezte, hanem az az általánosan megváltozott légkör, amely a Dreyfus-per és a politikai változások hatására szembefordult a szimbolizmus képviselte —*l'art pour l'art-rsú és Mallarmé tiszta költészetével, s rehabilitálta a művé-

349

SZIMB szet hasznossági elvét, társadalmi kötelességét. S annak ellenére, hogy a szimbolista tanok még egészen az 1930-as évekig Európa-szerte hatottak, s olyan mestereket termékenyítettek meg, mint P. Claudel és P. Valéry, az irányzat, az egyre nagyobb számú új iskolák (-»natúr izmus, szimultaneizmus, kubizmus, futurizmus, unanimizmus stb.) támadásait képtelenek voltak kivédeni. S amidőn 1900-ban, R. Rolland a szimbolizmust „a rossz fáradtság és a misztikus neuraszténia korszaká"-nak nevezte, a mozgalom voltaképp már megszűnt létezni. Az irányzat halála azonban még korántsem azonos végleges elhantolásával. Mert igaz ugyan, hogy ,,a szimbolista iskola a múlté, de ma már látnivaló, hogy roppant áttörés volt a lélek értelem-meg-nem-világította, titokzatos rétegei felé, s ellenfelei is jórészt az általa tört úton járnak. A költők ma is a szimbolizmust folytatják, mikor élményeiket nem nevezik meg, hanem lefordítják a képek n y e l v é r e . . . " (Komlós A.) O írod.: J . Ruret: Enquéte sur l'évolution littéraire (1891); A. Symons: The Symbolist Movement in Literature (1899); A. Barre: Lesyinbolisme (1912); E. Raynaud: La mélée symboliste (1922); A. Poizat: Le symbolisme (1924); J . Charpentier: Le symbolisme (1927); P. Martino: Parnasse et symbolisme (1930); M. Raymond: De Baudelaire au surréalisme (1933); Illyés Gy.: A szimbolizmus titka (1936); G. Michaud: Message poétique du symbolisme (1954); A.-M. Schmidt: La littérature symboliste (1957); J. Holthusen: Studien zur Ásthetik und Poetik des russischen Symbolismus (1957); C. M. Bowra: The Heritage of Symbolism (1962); Komlós A.: A szimbolizmus (1965); J. L. Lawler: The Language of French Symbolism (1969); A. Mercier: Les sources ésotériques.et occultes de la poésie symboliste (1969—1974); J . Theisen: Die* Dichtung des französischen Symbolismus (1974); M. Gerhardus—D. Gerhardus: Symbolismus und Jugendstil (1977); P. Gorceix: Le Symbolisme en Belgique (1982). * Gera György O II. A szimbolizmus Közé-p- és Kelet-Európában. A szimbolizmus mint irodalmi irányzat, illetve mozgalom Közép- és Kelet-Európa irodalmaiban a nyugat-európai megjelenéséhez képest általában 10—15 éves késéssel, vagyis megközelítően 1890 és 1915 között jelentkezett, s elsősorban a lírában, ill. Lengyelo.-ban a drámában hagyott hátra maradandó alkotásokat. Ebben az időszakban alakult ki a közép- és kelet-európai irodalmakban a költői köz-

nyelv máig is érvényes normarendszere. O A nyugatival ellentétben Közép- és KeletEurópában nem a parnasszizmus, naturalizmus és pozitivizmus ellenhatásaként jelentkezett, hanem tradicionalista, konzervatív népi—nemzeti művészet és az irodalmi realizmus (A. Fiáker kifejezésével) „dezintegrációjának" terméke. A megkésettségből következően a szimbolizmus a 19. sz.-i nyugati irodalom említett irányzataival egy időben jelent meg Kelet-Európában, s így mint irányzat a romantikával, a parnasszizmussal, a naturalizmussal, az impresszionalizmussal, majd később az avantgarde mozgalmakkal is párhuzamosan létezett. O Megjelenését, indulását Közép- és Kelet-Európában nem lehet konkrét időponthoz és helyhez kötni. Igaz ugyan, hogy a lengyel A. Lange már 1887ben Szimbolizmus c. értekezést jelentetett meg, a román A. Macedonski pedig 1890ben egyes műveit — J . Moréas&z&l és R. Ghille 1 egy időben — „szimbolista—instrumentalista költemények "-nek nevezte, mozgalomszerűen azonban először a cseh modernek léptek fel 1895-ben (Manifest Őeské moderny, 'A cseh modernek manifesztuma'). Hasonlóan nehéz meghatározni, meddig maradt a szimbolizmus a térségben, illetve annak egyes irodalmaiban uralkodó irányzat. Csehó.-ban még a manifesztum megjelenésének évében megállapították, hogy nincs többé modernizmus; a horvát T. Ujevic az 1910-es évek elején megjelent Poetica c. esszéjében kifejtette, menynyire örül, hogy a (mozgalom jellegű) szimbolizmus halott, s átadja helyét az „igazi költészetnek". Ujeviének ez a gondolata rávilágít a szimbolista korszak lezáratlanságának problémájára is: kétségtelen, hogy az 1910-es évek közepétől az avantgarde fokozatosan kiszorította a szimbolizmust, egyes alkotók azonban továbbra is a tágabban értelmezett szimbolizmus normái szerint alkottak. A szimbolizmus nem szűnt meg létezni, s többszöri átalakulás után primitivizmus vagy barbarizmus (a bolgár Trajanov, Ujevié), vitaiizmus (cseh vitalisták), akmeizmus (orosz akmeisták), neoklasszicizmus (ukrán neoklasszicisták), sőt egyes alkotók esetében expresszionizmus (a korai M. Krleza, az észt J. Barbarus és Marié Under, a lett J. Sudrabkalns) elnevezéssel jelent meg újra a két világháború közötti időszakban. O A korabeli kritikai irodalomban használt fogalmak nem oszlatták el az irányzat elnevezése körüli bizonytalanságot. Az egyes szimbolista mozgalmak indulásától kezdve sem a vezető teoretikusok szóhasználata, sem pedig a manifesztumok

350

SZIMB megszövegezése nem volt egyértelmű. Bulgáriában I. Sz. Andrejcsin 1898-ban a dekadenciát és a szimbolizmust egymás szinonimájaként használta; a szerb V. Petkovió szerint nem az a lényeg, hogy szimbolizmusnak vagy dekadenciának nevezünk-e valamit, hanem hogy mennyire hatja át a művet a ,,spleen"; a szlovén I. Cankar még I9l2-ben is úgy vélte: „teljesen igaza van annak, aki modern romantikának nevezi a szimbolizmust". Szimptomatikus a cseh teoretikus, A. Procházka 1895-ben kifejtett álláspontja, miszerint a dekadencia magába foglalja a szimbolizmust, impresszionizmust, instrumentalizmust, harmonizmust, okkultizmust és a neoromantikát. A lengyelek csak a legritkább esetben — főleg külföldi szerzőkre — alkalmazták a „szimbolista" terminust, inkább a modernizmus elnevezést kedvelték, míg az ukrán M. Voronij egyik 1903-as programnyilatkozatában meghirdette a modernizmust, s kijelentette, hogy a világ nagy írói Ibsentől Gorkijig kivétel nélkül szimbolisták voltak. A nemzeti irodalomtörténet-írás később szinte mindenütt saját fogalmat használt az irányzat meghatározására. Az elnevezések és önelnevezések zűrzavarában A. Fiáker próbált rendet teremteni oly módon, hogy a szimbolizmus helyett a modernizmus elnevezést javasolta. Ugy vélte, hogy a kortásak Kelet-Európa-szerte alig egy-két művet ismertek csak el szimbolistának, hiszen csupán néhány olyan alkotás született, mely „a transzcendens világ képzeteit szimbólumokkal transzformálja elénk". Szabolcsi M. szerint „a modernizmus mint egyetemes világirodalmi korszak jelző. . . nem fogadható el, üres, tartalmatlan". B. Paternu — R. Wellek „négykörös" szimbolizmuselméletére hivatkozva — szimbolizmusnak nevezte az irányzatot, s rámutatott arra, hogy a modernizmus meghatározás semmiféle differenciálásra nem ad lehetőséget. O A modernség szellemi közegként határozható meg, mely a schopenhaueri és nietzschei filozófia hatására alakult ki a 19. sz. közepén. Legfőbb jellemzője a hagyományos, Isten létét feltételező értékhierarchia összeomlása. A szimbolizmus az a fogalom, mely a leginkább kifejezi e kor művészeti (elsősorban költészeti) törekvését, hogy szimbólumok létrehozásával ismertesse meg a (legfőbb vezérlőelvétől megfosztott) transzcendens világot. A romantika egyfajta „második dimenzióként" elképzelt transzcendens világa a modern korban „átköltözött" az emberi benső, illetve az idő végtelenébe, a jövőbe. Ebből következően alakult ki a közép- és kelet-európai

szimbolizmus két sajátos változata: a metafizikus szimbolizmus és (Szabolcsi M. kifejezésével) a szociális szimbolizmus. A dekadencia fogalma nem alkalmas az irányzat elnevezésére, mert nem az irányzatot alkotó művekre, hanem a művészt a modern élethelyzetben jellemző lelkiállapotára vonatkozik. A gyakran az egész korszak megnevezésére használt individualizmus terminus is csak annyiban helytálló, amennyiben arra utal, hogy a szimbolista művész elfordul a (szűkebb népi—nemzeti) közösségi értékektől, s a saját „lelkének univerzumában" rejlő egyetemes emberi értékeket próbálja felderíteni, ám eközben az egész emberiség „fényes jövendője" lebeg a szeme előtt. Nem alkalmas a teljes világirodalmi korszak elnevezésére a többi, a szimbolizmus alternatívájaként használt fogalom sem: a főleg német nyelvterületen elterjedt neoromantika meghatározás azért kifogásolható, mert egy stílus, korszak felújítására, visszatérésére utal, amikor Közép- és Kelet-Európában a romantika különböző formái gyakran belenyúlnak a századfordulóba (pl. a bolgár I. Vazov, az ukrán I. Franko és Leszja Ukrajinka, a belorusz J . Kupala és mások). H. Markiewicz szecessziósnak nevezi a szép és tartalmatlan költészetet, de a szimbolizmus nem tartalmatlan, s fogalma nem fedi a —>szeceszszióét; ugyanez vonatkozik az art nouveau, Modern Style, Jugendstil elnevezésekre is. Az E. Strokhsová által javasolt „ornamentalizmus" vagy „dekorativista szimbolizmus" fogalmak talán még a többinél is semmitmondóbbak. Mindez persze nem jelenti azt, hogy a századforduló tájékán ne születtek volna szecessziós, impresszionista stb. művek, illetve ne lettek volna alkotók, akik vonzódtak ezekhez a stílusokhoz. Kétségtelen, hogy a bolgár N. Rajnov, a horvát M. Begovié és V. Nazor, Babits M„ a lengyel J . Zulawski, az ukrán A. Krimszkij kedvelte a szecessziós stilizálást; könnyű impreszszionista elemeket felfedezni a szerb S. Lukovic, a szlovén D. Kette, Juhász Gy., a román G. Bacovia és mások költészetében; ismeretes, hogy A. Macedonski tudatosan alkotott instrumentalista műveket. Tévedés lenne azonban ebből arra következtetni, hogy létezett szecessziós, impresszionista és instrumentalista irodalmi irányzat Közép- és Kelet-Európában, mivel ezek soha sem játszottak igazán központi, domináns szerepet. A szimbolizmus terminus használatát indokolja az is, hogy az eltelt idő távlatából ez bizonyult a leginkább irodalminak, nyelvhez kötöttnek. A többi fogalom inkább az eszmetörténetből (neoro351

SZIMB mantika, dekadencia), illetve más művészeti ágakból (szecesszió, impresszionizmus) származik, s ezért az irodalomra alkalmazva eleve zavart keltően többértelművé és metaforikussá válik. O A középés kelet-európai térségben jelentkező szimbolizmusok egymástól függetlenül jöttek létre, s néhány kivételes esettől eltekintve, alig érintkeztek egymással. O Albániában a szimbolizmus a két világháború között jelent meg. Legjelesebb képviselője N. Migjeni volt. Költészetében a szocialista és kommunista társadalommegváltó gondolat összefonódott az albán nemzeti mitológia motívumaival, illetve a nietzschei übermensch-eszmével; Migjeni ezen egymásra halmozott értékek együttes megvalósulásától remélte népe eljövendő új honfoglalását. O Bulgáriában a K. Krásztev és P. P. Szlavejkov szerkesztette Miszál c. folyóirat és körének felvilágosító tevékenysége, valamint nyugati orientációja készítette elő a szimbolizmus térhódítását. A bolgár irodalom két európai rangú képviselője, P. Javorov és T. Trajanov gyakorlatilag azonos időpontban (1905-ben) jelentetett meg egyegy verset, melyet a bolgár szimbolizmus nyitányaként tartanak számon. A szimbolisták első nemzedéke legkiemelkedőbb képviselőinek (P. Javorov, D. Bojadzsiev,T). Debeljanov és H. Jaszenov) életművében a szociális téma együtt szerepelt a Balkánon élő hagyományként fennmaradt gnosztikus mondákkal (a lélek bűnbeesésének legendájával), melyeket Debeljanov a Könynyűvérű királylány c. versciklusában, Jaszenov a Lovagvár c. kötetében dolgozott fel. Az 1922-ben megjelent, I. Radoszlavov által szerkesztett Mlada Bálgarija ('Ifjú Bulgária') c. antológia olyan költőket mutatott be, akik már addig is az irodalmi közélet főszereplői közé tartoztak, együttes fellépésük azonban a szimbolista mozgalom új szakaszának kezdetét jelentette. Az antológia szerzői között volt a bolgár költészet máig is utolérhetetlen két költőegyénisége: T. Trajanov és N. Liliév. Előbbi antropozófiai ihletésű műveivel megteremtette a bolgár gondolati lírát, utóbbinak légies, akár dalként is hallgatható költeményei pedig a világmindenség harmóniáját érzékeltetik. O A szerb irodalomban V. Ilié fordult először új témák felé, s az általa kidolgozott költői nyelv megteremtette a modern költészet létrejöttének alapfeltételeit. Ilic parnasszizmusának hatása érezhető az u t á n a következő szimbolista: nemzedék néhány jelentős képviselőjének (S. Lukovic, J . Duéié, M. Rákié, D. Dom janié és S. Pandurovié) költészetén. A romantika és a

szimbolizmus közötti átmenet költője M. Mitrovié és L. Kostié. Utóbbinak az 1890-es évek második felében írt Santa Maria della Salute c. verse nyitotta meg a szerb szimbolizmus misztikus vonulatát. Az irracionalista szimbolizmus első magányos alakja V. Petkovic-Dis, aki kortársaival ellentétben nem igyekezett a francia elődök nyomdokaiba lépni, hanem kizárólag saját extatikus értékkeresése és lelki válsága foglalkoztatta. Az 1911-ben a B. Popovié szerkesztésében megjelent Antologija novije srpske lirike ('Az újabb szerb líra antológiája') már a szerb szimbolizmus zenitjét jelzi. Az 1. világháború utáni szerb költészet kiemelkedő alakja, M. Nastasijevic szintén a francia iskola neveltje, de hamarosan kizárólag „önmaga tanítványává" vált, költészete — V. Gligoric szavaival — „legenda az emberről". Alomszerű, látomásos lírájában megjelennek a déli szláv irodalmakra jellemző bogumil—gnosztikus motívumok: a test a bűn hordozója, a lélek úgy őrizheti meg tisztaságát, ha különválik az anyagtól. Nastasijevié apokaliptikus költészetében szintetizálódik az elődeinél (Iliénél, Petkovié-Disnél, Duóiénál, Vinavernél) még csak felvillanásokban megjelenő eszkatológikus gondolat. O Horváto.-ba a modern kor irodalma I. Vojnovic Ekvinocij ('Napéjegyenlőség') c. drámájával köszöntött be 1895-ben. A szűken értelmezett népi— nemzeti szemlélettel S. S. Kranjőevié szállt szembe, aki elsőként tekintette példának a nyugati szubjektív—individualista költészetet. A misztikus és szociális áramlat a horvát irodalomban kezdetben élesen elkülönült. Előbbi a bécsi „dekadens" emigráció közvetítésével terjedt el, melynek képviselői George és Hofmannsthal követőinek vallották magukat. Utóbbit a prágai horvát Masaryk-rajongó mű vészkolónia tette népszerűvé Horváto.-ban. 1896-ban a fiatal művészek saját szervezetet alakítottak Drustvo hrvatskih umjetnika ('Horvát művészek egyesülete') néven. A prágai Hrvatska Misao és Novo Doba, a zágrábi Nova Nada és Mladost c. lapok köré csoportosuló fiatalok alkották a horvát szimbolizmus első, nemzetietlensége miatt kiátkozott nemzedékét. Első közös fellépésükre 1914ben került sor, amikor L. Wiesner szerkesztésében megjelent a Hrvatska mlada lirika ('Fiatal horvát költészet') c. antológia. A válogatás megjelenését a korszak négy ünnepelt költője, A. G. Matos, V. Vidric, M. Vrbanié és F. Galovic már nem érte meg. ,,Matos szeme előtt is egy csodás, de hamis csillag ragyogott, mely a Golgotára vezető utat világítja meg; ő keresztre feszíttetett,

352

SZIMB de a csillagot nem érte el" — írta a költőről T. Ujevié, de ugyanezt mondhatta volna bármelyik pályatársáról is. A Hrvatska mlada lirikáh&n kezdődött I. Andrié költői pályafutása, is, aki később eltávolodott a szimbolizmustól; ebből az antológiából vált ismertté T. Ujevié, neve is, akit a két háború közötti időszakban szinte minden irányzat magának követelt: expresszionistának, egzisztencialistának és poéta doctusnak is nevezték, de költészete alapvetően a szimbolista hagyományokat követte. Ujevié meghirdette a primitivizmust, a ritmuson alapuló művészetet: a költészet mágia, „rituális és vizionárius ima", a költő feladata pedig az, hogy közvetítse mágikus tapasztalatait. Az 1920-as, 1930-as évek beli költészete több rokon vonást mutat az orosz avantgarde (közelebbről V. Hlebnyikov) zawm-koncepciójávai (—»•értelmen túli nyelv). Sok helyütt hivatkozik a bogumilizmusra, melyet egy új, egyetemes vallás alapjának tart. A „horvát ifjak" mozgalomtól függetlenül, de szimbolistaként indult az 1910-es években M. Krleza is, aki korai színműveivel megújította a horvát dramaturgiát, expresszionistának t a r t o t t lírája a szociális szimbolizmus hagyományait folytatta. O A szlovén szimbolizmus két előhírnöke a Ljubljanski zvon és a Dom in svet c. folyóirat volt, melyek 1881-től, illetve 1888-tól a naturalizmust voltak hivatottak népszerűsíteni, ám ehelyett a modern művészetről közöltek értekezéseket. Ljubljanában 1892ben alakult meg a Zadruga elnevezésű titkos diákkör, melynek már 1894-től tagja volt I. Cankar, D. Kette, J . Murn és O. Zupanóiö. A két fiatalon elhunyt költő, Kette (1899-ben) és Murn (1901-ben) formailag kidolgozott, gondolatilag azonban kamaszosan eklektikus lírát hagytak maguk után. Kette olyan panteista volt, aki a világ harmóniájában kereste a szimbólumokat, míg Murn lelke tájképét festette meg, s önmagában kereste a ,, meghatároz hatatlant, ami örökre elveszett". Mint a szlovén szimbolisták életművében általában, Cankar költészetében is összefonódott a szimbolizmus irracionális és szociális áramlata: kezdetben hazafias verseket írt, majd az 1899-Tjen megjelent Erotika c. kötetében dekadens életérzését fejezte ki; 1902-ben felhagyott a költészettel, s kizárólag prózát és szocialista elkötelezettségű politikai publicisztikát írt. O, Zupanöiö 1908-ban kiadta Samogovori ('Magánbeszédek') c. verseskötetét, a szlovén szimbolizmus legérettebb művét. Ebben Zupanóiü saját lelkének végtelenjét igyekezett szimbólumok rendszerébe foglalni, létének kül24

ső és belső terét nyitottá, „bejárhatóvá" tenni. O A századforduló modern magyar irodalma sok tekintetben eltér a térség többi nemzeti irodalmában megjelenő szimbolizmustól. Az irányzat megjelenését itt általában meglehetősen későre, 1905 köriilre teszik, pontosabban Ady l T j versek c. kötetének megjelenéséhez kötik. Ennek ellentmond az a tény, hogy az elszigetelt jelenségként, vagy preszimbolistaként számon tartott két alkotó, Reviczky Gy. és Komjáthy J. életművét a térség bármelyik irodalomtörténet-írásában készségesen elfogadnák szimbolistának: előbbit dekadens életérzése miatt, utóbbit azért, mert műveit ugyanaz a rózsakeresztes—alkimista misztika ihlette, mint a kései francia szimbolisták, vagy a román A. Macedonski költészetét. Mo.-on a szimbolizmus még Ady feltűnése után sem vált mozgalomszerűvé, hiszen a szimbolistának tartott „Nyugat első nemzedéke" (Juhász Gy., Babits M„ Kosztolányi D., Tóth A., Oláh G.) utoljára a Négyesy-féle szemináriumokon alkotott igazi közösséget. Az 1908-ban és 1909-ben Kolozsvárt megjelent két A holnap antológiában már csak a nyugatosság, az európai költészeti hagyomány követése kötötte egymáshoz a külön utakat járó alkotókat. A szintén 1908-ban induló Nyugat szellemiségét kezdetben Ady személyisége és költészete határozta meg, aki megérezte, hogyan teremthető meg a szociális és a metafizikus szimbolizmus közötti szintézis, s kidolgozta az ehhez szükséges költői nyelvet. Ady azonosította magát a nemzettel, s így a magyarság minden ügye belsőleg megélt, metafizikai tartalmú kérdéssé vált. A tapasztalaton túli megismerést és közvetítését minden alkotó másként oldotta meg: Kosztolányi a halál metafizikáját próbálta megragadni, Juhász Gy. emlék- és álomképeit tárta elénk, Nagy Z. lelki tájképeket festett, a fiatal Balázs B. és Lesznai Anna a lélek misztikus kérdéseiről számolt be költészetében. Tóth A., Szép E. és Kemény S. olyan lírikusok, akik csak költői eszközeiket kölcsönözték a nyugati szimbolistáktól. Sajátos Babits M. helyzete, aki egész életében reménytelen küzdelmet folytatott az irracionalizmus ellen, vagyis Komlós A. szavaival: „A Mindent kereste, de a Minden helyett a semmit, az átfogó vallási élmény helyett a tudomány kis tényeit találta." 1915 után a szimbolizmus lassan végleg kiszorult a magyar irodalmi életből, az 1930-as években mégis találkozhatunk a szimbolista hagyomány továbbélésével. Az igazán jelentős alkotók közül Füst M. költészete mutat legenda- és mítoszteremtése,

353

SZIMB középkori stilizációi révén rokon vonásokat a kelet-európai kései szimbolisták művészetével. O A cseh irodalomban az 1880-as évek második felében jelent meg a nyugatos irányvonal, amikor a Lumír c. irodalmi lap szerkesztésébe J . Vrchlicky és J. Zeyer bekapcsolódott. Az 1895-ben megjelent Manifest Őeské modernyvei ('A cseh modernizmus manifesztuma') kezdődött Középés Kelet-Európa első szimbolista mozgalma, mely röviddel ezután több ágra szakadt. Orgánumuk, az A. Procházka szerkesztette Moderní revue 1894-től jelent meg rendszeresen, s az irányzat legkiválóbb képviselőit tömörítette maga köré: 0 . Bfezinát, J . S. Machart, V. Mrstikot, J. Karásek ze Lvovicot, K. Hlaváéeket, A. Savát. 1896-ban jelent meg az Almanach secese S. K. Neumann szerkesztésében, melyben szót kapott a nyugatos fiatal nemzedék minden ismert képviselője. A Moderní revue teoretikusai akkoriban „dekadens" mozgalmukat az individualizmussal, az arisztokratizmussal, az anarchizmussal hozták összefüggésbe, s a későbbiekben valóban ezen törésvonalak mentén vált több ágra az irányzat. K. Hlaváőek és J. Karásek a korai, „halálvágyó" szimbolizmus arisztokratikus és következetes követői voltak. A. Sova, a „vizionárius szenzitív" — ahogy később F. X. Salda nevezte —, olyannyira individualista, hogy költői pályafutása során folyamatosan változtatta stílusát, minden irányzatot saját akaratának rendelve alá: az 1870-es években hazafias, majd realista, parnasszista, impresszionista, végül a manifesztum megjelenése után szimbolista, illetve a társadalom problémáira érzékeny messianisztikus utópista verseket írt. Az anarchizmus kulcsszó a cseh szimbolizmus történetében, hiszen a „modernek" és „dekadensek" elnevezések mellett a kortársak az „anarchobohéma" szót is használták. Szimbolista korszakát követően öntudatos anarchistává vált S. K. Neumann, de fontos szerepet játszottak ezek az eszmék O. Bfezina, az egyetlen következetes, önálló filozófiai rendszert felépítő szimbolista alkotó első korszakában is. Bfezina költészete (L. Klíma nihilista filozófiájának hatására) a teljes ,,értékvákuum "-ból indult, és zárt, kerek értékhierarchia és szóelmélet kiépítésével ért véget. Az intuitív megismeréshez Bfezina szerint a halálon keresztül vezet az út, s költészetével „kódoltan" ezt az utat írta le. O A szlovák irodalomban a rendkívül erős konzervativizmus miatt csak 1909-ben valósulhatott meg a nyugati nyitás. Ekkor jelent meg a Sborník slovenskej mládeze ('A szlo-

vák ifjak gyűjteménye'), ill. I. Krasko első kötete, a Nox et solitudo. Krasko a francia és cseh szimbolista költészet hatására elsőként írt bensőséges, személyes lírát a szlovák költészetben. A két háború közötti kor legjelentősebb szlovák lírikusa, a költői nyelv megújítója, J. Smrek szintén szimbolista versekkel kezdte pályafutását, melyekben ötvözte Krasko és Bfezina képi világát Verlaine verszenéjével. O A román irodalomban a szimbolizmus gyakorlatilag a francia szimbolista mozgalom indulásával egy időben jelent meg. Első képviselője A. Macedonski, aki kezdetben franciául verselt, 1880-ban alapította a Literatorul c. irodalmi lapot, mely kezdetben filantróp —szocialista elveket hirdetett, majd teljes egészében a szimbolisták orgánumává vált. Macedonski a kelet-európai szimbolizmus európai rangú képviselője, aki kezdettől fogva Wagner szellemében törekedett a művészetek szintézisére, s a költészetet vissza akarta vezetni eredeti mágikus—rituális gyökereihez. A megismerés egyetlen eszköze számára az ihlet volt, Ugyanakkor egész életművén végigvonult az igazságos társadalom utáni vágy motívuma, s élete végéig arra készült, hogy naturalista regényt írjon. Macedonski irodalmi szalonjában a spiritiszta szeánszok légkörét idéző felolvasásokon tűnt fel Peticá, A. Stamatiad, G. Bacovia, T. Arghezi, A. Maniu, I. Pillát. Ezzel párhuzamosan G. Densuqianu, a Viata Noua c. folyóirat költő-főszerkesztője is meghirdette az energetizmust (gyakorlatilag a szimbolizmus szinonimája). A szimbolista mozgalom terjedését jelzi S. Peticá Fecioara in alb ('A szűzlány fehérben') c. kötetének 1902-es megjelenése, valamint I. Minulescu 1908-as szimbolista programja. A két világháború között a szimbolista alkotók jelentős része az avantgarde mozgalmakhoz csatlakozott (B. Fondane, A. Maniu) vagy visszatért a tradicionalista és parnasszista költészethez (N. Davidescu, I. Pillát); a Macedonski-körben is egyre jelentéktelenebb költők tűntek fel. Ekkor teljesedett ki T. Arghezi tehetsége, aki első alkotói korszakában még Macedonskihoz hasonlóan a nyíltan misztikus lírát művelte, majd ezeket a költeményeit gyakorlatilag megtagadva saját világát kezdte kialakítani. Az 1927-ben megjelent Cuvinte potrivite ('Illő igék') c. kötetben a képzelet és a realitás egybeolvad, a művész e kettőtől független tökéletes „költészeti tárgyakat" alkotott. O A szimbolista mozgalom a térségben Lengyelo.-ban vált a legszélesebb körűvé, ami nem véletlen, hiszen a kelet-európai kultúrák közül hagyo-

354

SZIMB mányosan a lengyel volt a legnyitottabb az új európai eszmékre. A Z. Przesmycki szerkesztette varsói Zycie c. lap már az 1880-as évek második felétől a nyugati irodalmat népszerűsítette. A. Górski — az Ifjú Németország, Ifjú Skandinávia, Ifjú Bécs példájára — a Mloda Polska ('Ifjú Lengyelország') nevet adta 1895-ben annak a nemzedéknek, mely már az 1890-es évek elejétől hallatta a hangját. A századforduló előtt egymás után szerveződtek az irodalmi lapok (pl. Zycie Krakowian, Glos, Prawda, Tygodnik Ilustrowany) és társaságok. A Mloda Polska első korszaka 1900-ig tartott, legkiemelkedőbb személyiségei az irodalomszervező Z. Przesmycki, a keleti filozófiát népszerűsítő két tudós költő és műfordító A. Lange és W. Lieder Rolicz, valamint a szimbolizmus előhangjának tartott Forpoczty ('Előőrs') c. antológia szerzőgárdája (C. Jellenta, Maria Komornicka, W. Nalkowski és mások). A századfordulót követően tovább élénkült az irodalmi sajtó, a Chimera, a Krytyka, de még a szocialista Sfinks is szimbolista műveket közölt. 1898-ban tért haza Németo.-ból S. Przybyszewski, akit a lengyel szimbolista mozgalom atyjának tartanak (a lengyel szimbolizmust nevezték már „Przybyszewski-moderná"nak is). A későbbi nemzedékekre inkább filozófiája, mint szépirodalmi tevékenysége hatott. 1899-ben jelent meg Confiteor c. az a manifesztum, melyben Przybyszewski az új művészet alaptéziseit fejtette ki. Szerinte az új művészet az abszolútumra, a „meztelen lélekre", és nem a külső valóságra reflektál. Przybyszewski szellemi környezetéből a modern lengyel költészet olyan reprezentánsai kerültek ki, mint J . Kasprowicz, K. Tetmajer és L. Staff. A századforduló lengyel költészetének titokzatos alakja T. Micinski volt, akinek életműve egyfajta összekötő kapocs J . Slowacki romantikus miszticizmusa és a szimbolista spiritualizmus között. Micinski világszemlélete annyiban különbözik szimbolista kortársaiétól, hogy számára a modern korban nemcsak az erkölcsi értékrend, hanem a történelmi idő is szilánkjaira hullott, vagyis nem fogadja el a jövő utópiáját. Költészetében a hinduizmus, a kabbala, a gnoszticizmus és az okkultizmus elemeit fedezhetjük fel. „Orosz" szimbolistaként, vagyis orosz nyelven orosz lapokban publikálva kezdte pályafutását a 20. sz.-i lengyel irodalom egyik legjelentősebb költője, B. Lesmian. Kései kelet-európai pályatársaihoz hasonlóan az ő lírája is hermetikus, gondolatvilága közel áll az orosz szimbolista filozófiához, a barbarizmus, a primitivizmus

24*

motívumai, valamint a nemzeti mitológia elemei jelennek meg benne. S. Wyspianski gyakorlatilag az egyetlen kelet-európai szimbolista színműíró, akinek művei a korszak lezárulása után is sikerrel állíthatók színpadra. S. Brzozowski volt az a teoretikus, aki mindenkinél pontosabban ragadta meg a Mloda Polska jelenségét és általában a modern kor művészetének lényegét. A Legenda Mlodej Polski ('A Mloda Polska legendája') c„ 1909-ben megjelent könyvében azt taglalja, mi kényszeríti a romantika utáni kor emberét az „érték alkotójának" pozíciójába. O Ukrajnában a szimbolista mozgalom az ukrán irodalom két máig is legismertebb alakja, Leszja Ukrajinka és I. Franko árnyékában kezdett bontakozni. A „modernek" első kiáltványát M. Voronij még I. Franko lapjában, a Literaturnonaukovi visznikben tette közzé 1901-ben, ám kevéssel ezután a két ismert alkotó szembefordult a szerintük idegen eszméket (tiszta művészet, dekadencia) hajtogató fiatalokkal. Voronij Lvovban talált követőkre, ahol 1903-ban kiadta a Z-nad hmar i z dolin ('Fellegekből és völgyek közül') c. almanachot. Nagyrészt ennek szerzőiből alakult meg 1906-ban a Moloda Muza művészcsoport, melynek tagjai (M. Voronij, O. Olesz, P. Karmanszkij, M. Csernyavszkij, A. Krimszkij, M. Filjanszkij) elsősorban a lengyel és orosz szimbolisták (első nemzedékének) hatása alatt alkottak. A térség szimbolizmusára általában jellemző kettősség itt is megfigyelhető: a költők egy része — M. Filjanszkij, Sz. Tverdohlib, M. Voronij, a korai Sz. Csarneckij — befelé fordult, lírájuk kifinomultságával ellensútyozták a külvilág ellenségességét (a kiátkozott költő szerepe). Másik részük viszont költészetével is aktívan politizált, sőt életét a nemzeti felszabadításra tette föl, mint pl. 0. Olesz vagy P. Karmanszkij. Az ukrán szimbolizmus és a 20. sz.-i ukrán irodalom legkiemelkedőbb egyénisége, P. Ticsina, a Moloda Muza nemzedékének legfiatalabb tagja, 1910-től publikált. Az 1918-as Szonjasni klarineti ('Napsugaras klarinétok'), illetve az 1924-ben megjelent Viter z Ukrajini ('Ukrajnai szél') c. kötetét — kortársai szavával — „kozmikus zene hatja át", vagyis költészete tökéletes harmóniát teremtett a költő, a nép és a világegyetem között. Szemében a forradalom az igazság órája, a legmagasabb vágyak beteljesedése. Ticsina politikai karrierje már felfelé ívelt, amikor az 1920-as években az avantgarde mozgalmak ellenhatásaként megjelent a neoklaszszicisták csoportja, mely neve ellenére a szimbolizmus esztétikai és filozófiai elveit 355

SZIMB vitte tovább. Ismertebb képviselői — M. Zerov, P. Filipovics, M. Draj-Hmara és (egy időre) M. Rilszkij — visszatértek a klasszikus formákhoz és témákhoz, a művészi szépségtől várták az egyén és a társadalom felszabadítását. O A belorusz irodalom két legismertebb költője, J . Kupala és J. Kolasz pályakezdése egybeesett a szimbolizmus kelet-európai terjedésével. Ez alapvetően meghatározta a két romantikus—hazafias beállítottságú költő formai eszköztárát, s nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a szimbolizmus nyelvezete beépüljön a századunk legelején kialakuló belorusz irodalmi nyelvbe. M. Bahdanovics, a belorusz szimbolizmus egyetlen jelentős képviselője már ezen a nyelven alkotott, elsősorban a francia szimbolisták hatására. Költészetét nem annyira a gondolatiság, mint a zeneiség, a borongós halálvárás jellemzi, s csak elvétve bukkan föl a nemzet szebb jövőjének víziója. O A balti irodalmak közül a litvánban jelenik meg legkésőbb a szimbolizmus. Elsőként J. Herbaciauskas állapította meg 1908-ban megjelent Erskeciu vainikas ('Töviskoszorú') e. könyvében, hogy a realizmus felett már eljárt az idő, S. Ciurlioniene pedig 1910-ben jelentette ki, hogy nem lehet az irodalmat kizárólag a nemzeti felszabadulás eszméinek alárendelni. Nemzedékük tagjai közül a prózaíró K. Puida, J. Lindé, V. Krévé-Mickeviőius, illetve M. Gustaitis és L. Gira költők képviselték ezt az álláspontot. A mozgalomszerű szimbolizmus csak az 1910-es években bontakozott ki. A szimbolisták közül kiemelkedik a két filozófus—költő, B. Sruoga és V. Mykolaitis-Putinas életműve. Előbbi a „külső és belső végtelen" megfeleléseit kereste tartalmilag nehezen érthető, de verlaine-i zeneiségű verseiben, utóbbi pedig az orosz szimbolisták gondolatmenetét folytatva az idealista filozófia ellentéteit akarta végső egységbe szintetizálni lírájában. A szimbolizmus stílusjegyei uralkodnak a proletárköltőként ismert J. Janonis költészetében is. J . BaltruSaitis egyszerre kimagasló alkotója az orosz és a litván irodalomnak. Az orosz szimbolisták első nemzedékével együtt induló költő kirekesztette költészetéből a külvilágot, egész életműve a transzcendens világ intuitív megismerésének jegyében született, verseinek jelentős része gondolati következtetéseinek nyílt konstatálását tartalmazza. O A lett irodalomban a nyugatosok első hulláma, a Jauná Stráva ('Új irányzat') az 1880-as években jelentkezett. Letto.-ban e mozgalom folytatásaként az 1900-as évek második felétől jelent meg a szimbolizmus. A lett költészetben is

megfigyelhető a szimbolizmus két fő ága, a misztikus és a szociális irányzat összefonódása. Jól példázza ezt J. Rainis költészete, aki az új irányzat deklarált megjelenése előtt már szimbolista formai eszközökkel fejezett ki szocialista—marxista eszméket. A lett szimbolizmus programadója, az osztrák modernisták tanítványa F. Bárda 1907-ben hozta nyilvánosságra kiáltványát, melyben az álom, az irracionális világ elsődlegességét hirdette meg. A Dzelme c. lap körül gyülekező fiatalok (K. Jekabson, V. Eglitis és mások) költészetében szintén ezek a nézetek tükröződnek. O Az észt szimbolisták J . Liivben látták nagy előfutárukat, akit az 1900-as években fedeztek fel és adtak ki. A magát „ifjú észtek"-nek nevező nemzedék 1905-ben kezdett egy bekovácsolódni, a Noor-Eesti ('Ifjú-Észtország') antológia első kötetének megjelenése után. Kiemelkedik közülük G. Suits panteista elemeket tartalmazó, ugyanakkor alapjaiban nietzscheiánus költészete, valamint V. Ridala impresszionista színezetű tájlírája. A kései szimbolizmust az észt költészetben E. Enno képviseli, akit az „ifjú észtek" azért nem fogadtak be, mert túlzottan asszociálisnak tartották. Állandóan visszatérő témája a gyermekkor; Lao-ce és a távol-keleti misztikus filozófiák hatására pedig az emberiség őseredeti állapotát kereste. O A közép- és kelet-európai irodalmakban a szimbolizmus általában három fejlődési szakaszon ment keresztül. Az első, „preszimbolista" időszak a népi—nemzeti romantika, illetve a realizmus visszaszorulásának időszaka. Egyes helyeken ezt a folyamatot a liberális német Junges Deutschland mintájára szerveződött (bár ennél konzervatívabb) „ i f j ú " mozgalmak és az egyes nyugatos folyóiratok körüli értelmiségi csoportok indították el (pl. a bolgár Miszál-kör, Szlovéniában a Ljubljanski zvon, Csehó.-ban a Lumír, Mo.-on a Hét c. folyóirat és köre, a román Junimea, a lett Jauná Stráva stb.). Másutt a provincializmus elleni első fellépés egy-egy kiemelkedő személyiség nevéhez fűződik: az albán Migjeni, a szerb B. Ilié, a szlovák I. Krasko, az ukrán I. Franko, Lesz ja Ukrajinka és mások. Az ezután következő nemzedék végleg szakított a nemzeti hagyományokkal, pontosabban a hazai örökséget a világirodalmival egyenrangúnak tekintette: a szimbolista művész kizárólag azt vette át saját életművébe, amit egyéniségéhez illőnek talált, Ok vállalták a szimbolista (dekadens, modernista stb.) elnevezést, deklarálták művészi törekvéseiket. Az egyes nemzeti irodalmakon belül így alakultak meg a szim-

356

SZIMB bolista mozgalmak: a bolgár individualizmus, a horvát és szlovén modernek, a magyar nyugatosok (első nemzedéke), a cseh modernek, román szimbolisták, a Mloda Polska (mely neve ellenére már nem tekinthető „ i f j ú " mozgalomnak), az ukrán molodomuzivci („ifjú múzsások"), a litván neoromantikusok, az „ifjú észtek" stb. A szimbolizmus harmadik szakasza a két világháború közötti időre esik, s az irányzat utórezgésének is tekinthető. Ekkorra a szimbolizmus már nem mint irányzat, hanem mint rögzült poétikai modell játszott fontos szerepet. Trajanov, Nastasijevic, Ujevié, Füst M., Brezina, Arghezi, Lesmian, Baltrusaitis, Enno és mások a szimbolizmus formaeszközeit és világképét megőrizve építették fel egyéni költői világukat. O Az egész térség szimbolista mozgalmainak lényegét Ady egy, nemzedéktársairól írt mondata tökéletesen jellemzi: „Keresnek valamit, valamiket, istenfélét, istenféléket, lélekmámort, narkózist." E keresés eredményeként született meg a szimbolista művészet két utópiája. Az első a szimbólum általi közvetítés illúziója, vagyis az író— befogadó viszony utópiája. Cz. Milosz ezt a Mloda Polska központi mítoszának nevezte: a művész kapcsolatba kerül a „megragadhatatlan lényeggel", s átadja tapasztalatait annak, aki nem képes a hétköznapi érzékelés fölé emelkedni. A második, az előbbinél sokkal összetettebb eszme az idő, illetve a „tökéletessé válás" utópiája. Eszerint a művész küldetése, hogy felfedezze az Isten nélküli transzcendens teret, egy új értékhierarchiát építsen ki benne, s a szimbólumok azok az értékek, melyekből ez az új hierarchia kialakítható. Ez az Isten által elhagyott egyén és közösség megváltásának egyetlen útja. Ehhez a kor művésze két, lényegében különböző, ám egyaránt megváltást ígérő filozófiai irányzattól várt segítséget: a reneszánszát élő miszticizmustól (teozófia, spiritizmus, újkori rózsakeresztesség stb.), valamint a szocializmustól (anarchizmus, marxizmus stb.). Az előbbi sugallatára a modern kor alkotója saját lelkébe, „mikrokozmoszába" helyezte a transzcendens teret, a saját belső értékei megalkotásával igyekezett elérni a tökéletességet, saját megváltását. A második hatására a transzcendens a jövő, a tökéletes társadalom szinonimájává válik. Ezáltal megszűnik az empirikus tér és a jelen idő, a megismerés kizárólag az intuícióra hagyatkozik. Jelentős különbség a nyugati és a keleti szimbolizmus között, hogy míg a nyugati gyakran irodalmi műveket („mesterséges mítoszokat") dolgoz fel, a kelet-

európai alkotók csak az autentikusnak tartott (pl. nemzeti, gnosztikus, egyiptomi, távol-keleti stb.) mítoszokhoz nyúlnak vissza. Számukra a mitikus múlt és az utópisztikus jövő között nincs különbség, mivel a mítosz azokról a korokról szól, amikor az emberi lét még harmonikus volt, a jövő utópiája pedig arról az időről, amikor az ember (test és lélek) újra egységes lesz. Ez akkor következik be, amikor az időfonal két vége összeér. Ezen eltérő eszmekörök egyidejű jelenléte, sőt összefonódása teszi a kelet-európai szimbolizmust a nyugatitól különböző jelenséggé. Az egymástól függetlenül megjelent modernista manifesztumokban deklarált törekvések jó példával szolgálnak arra, hogy a közép- és keleteurópai szimbolista mozgalmak nem csupán a művészetek szintézisét tűzték ki célul, hanem a társadalmi—politikai, a kulturális és az egyéni szférát is globális egységben képzelték el. Ezért nem érthető, hogy a társadalmi, a művészeti, vagy az egyéni megújulást (megváltást) hirdeti-e a bolgár Tágite ni ('Bánataink', 1907), a horvát Sto hoéemo? ('Mit akarunk?, 1897), a Manifest ceské nwderny ('A cseh moderna manifesztuma', 1895), vagy az észt Suits által 1905-ben megfogalmazott program. Az első nemzedék értékkereső szimbolista költői azonban minduntalan rádöbbennek, hogy a megváltónak vélt szimbólum (H. Friedrich kifejezésével) csupán „üres transzcendenciát" rejt, s ilyenkor életművük és életútjuk — ami esetükben szétválaszthatatlan — különös fordulatot vesz. Jellegzetes példa erre a cseh A. Sova és a szlovák E. B. Lukác pályafutása, akik kötetenként fedeztek fel új értéket, melyben rendre csalódtak. Nem egyedi a cseh S. K. Neumann, a román M. Cruceanu, a bolgár L. Sztojanov esete, akik misztikus szimbolistákból egyszeriben kommunistává változtak, s szembeötlő a finom lelkű cseh A. Procházka és J . S. Machar, az ukrán O. Olesz hirtelen jobboldali fordulata. Több kiváló költő (a bolgár Jaszenov, a szlovén fíupanóiő, az ukrán Ticsina) hagyott fel a versírással, amint ráébredt arra, hogy a tökéletes műalkotás létrehozása nem azonos a transzcendens meghódításával. A bolgár D. Bojadzsiev és P. Javorov önként választotta a halált mint a transzcendens megismerésének egyetlen útját. A két világháború között a szimbolizmust továbbvivő költők mentalitása ettől lényegesen eltért. Ok már nem Nietzsche és Marx, Schopenhauer és Bakunyin szellemi keresztezésén fáradoztak, hanem a klasszikus, ősi szimbolista művészet örököseinek vallot357

SZIMB ták magukat. Mesterüknek tartották J. Böhmét, Lao-cet, P. U szpenszkijt\ R. Steiner, C. G. Jung, H. Bergson elveihez közeli nézeteket vallottak. Mindannyiuk közös célja az volt, hogy az általuk alkotott szavak és a mindenség ősi ritmusának mágikus hatására eggyé váljanak saját alkotásukkal, majd Isten teremtett világával, s ebben az összeolvadásban érjék el a tökéletességet. O Amennyire eltérő a nyugati és keleti szimbolizmus gondolat- és eszmevilága, annyira azonos a két térség szimbolistáinak művészi eszköztára. A szimbolista stílust meghatározza a művészetek szintézisének wagneri (késő romantikus) elképzelése, mely szerint az anyagtalan művészet, a zene egyesíti az összes művészeti ágat. A szabadabb zenei hangzás érdekében a líra Közép- és Kelet-Európában is megszabadult az addigi konvencióktól, a kötelező pátosztól. A képzettársítások szabadabbá váltak, a gondolati—logikai analógiákat felváltotta a kötetlen asszociáció, a gyakran szinesztéziával kifejezett „álom logikája". A költő inkább sugall, mint kimond, hiszen a köznapi nyelv fogalmai nem alkalmasak a „másik világ" leírására. A szimbolisták első nemzedékének több képviselője még megpróbálta poétikai kategóriaként értelmezni a szimbólumot, s „kijelölt" egyegy szót, kifejezést, mely transzcendens tartalmakat közvetít. Jellemző példa erre a horvát A. G. Matoé Mora ('Lidérc') c. verse, melyben leírja „alámerülését" a nemlétbe, ahol a lebegő költői én a romantikus költészet teljes motívumarzenáljával találkozik, a nemzethalál gondolatától a lélekemésztő démonokig; a későbbi korok olvasója számára ez mégis inkább a romantika paródiájának tűnik. így paradox módon a szimbolista mozgalom résztvevőinek túlnyomó többsége mindvégig csupán kereste a szimbólumot, s a nyugati kortársak allegóriáit dolgozta át (pl. a szimbolisták közül sokan írtak Baudelaire Albatroszának idegenségérzését idéző verset, melyben a költők általában délszaki növényekhez hasonlítják magukat). O A szimbolisták második nemzedéke már filozófiai—etikai kategóriaként kezelte a szimbólumot: egyfajta kulcsként az isteni teremtés minden rejtélyéhez. A kimondhatatlan kimondására hermetikusan zárt nyelvet teremtettek, mely a beavatatlan olvasó számára gyakorlatilag megfejthetetlen. A Nyugat nemzedékének költészetét például éppen az mentette meg az utókor számára, hogy a magyar „modernek" a nyugati szimbolizmusnak főleg az esztétikáját és formaeszközeit vették át, a modern kor dilemmáira pedig igyekeztek

nem készen átvett klisék szerint keresni a megoldást. O Az egyes nemzeti szimbolizmusok önálló arculatát több tényező együttes hatása alakította ki. Az irányzat jellegét meghatározta az ország (vagy nyelvterület) politikai státusa, illetve a kulturális közeg, melyben a modern művészet megjelent. A függetlenségükért küzdő nemzetek (horvát, szlovén, cseh, szlovák, ukrán, a Baltikum népei stb.) irodalmában nyilvánvalóan a szociális szimbolizmus dominált, míg a már államisággal rendelkezőknél gyakoribb volt az olyan alkotó, akinél a szociális téma nem jelent meg (Bulgária, Szerbia, Románia). A kulturális közeget meghatározta, hogy mennyire volt az adott irodalmi közvélemény felkészülve az új eszmék befogadására. Albánia például rendelkezett ugyan államisággal, de ez az állam kitiltotta a modern művészetet. Lengyelo. épp ellenkezőleg: nem volt nemzetállam, de a lengyel kulturális közélet jelentős hányada a Nyugat részének tekintette magát. Ebből a szempontból sajátos Románia helyzete, ahol annak köszönhetően, hogy — Zirkuli P. szavaival —- hagyománjdmportot hajtott végre a 19. sz. folyamán, a szimbolizmus életképesnek bizonyult. Az egyes nemzeti szimbolizmusok karakterének kialakulásában az is közrejátszott, hogy melyik nyugati szimbolista műveit fordították le elsőként. A szláv nyelvű szimbolizmusok általában a franciák ún. második szimbolista nemzedékét tartották példaképüknek, illetve sokat tanultak az orosz szimbolistáktól. A magyar nyugatosok irodalmi ízléséről a Kosztolányi szerkesztésében 1913-ban megjelent Modern költők c. fordításantológia tanúskodik. O írod.: F. X. Salda: Duse a dílo (1950); M. Marjanovic: Hrvatska moderna 1—2. (1951); D. Szamojlov: Pregyiszlovije (Migjeni, Izbrannoje, 1954); Lietuviy literatüros istoria (1957—1965); P. Brojuka (szerk.): Antolohija belaruszkaj paeziji, 1. (1961); Komlós A.: A szimbolizmus és a magyar líra (1965); M. Gárfik: Poézia slovenskej modernv (1965); L. Bote: Simbolizmul románesc (1966); F. Buriánek: Generace buricű. Básníci z pocátku 20. století (1968); K. Wyka—H. Markiewicz—I. Wyczanska (szerk.): Literatura okresu Mlodej Polski 1—2. (1968); Karátson A.: Le Symbolisme en Hongrie: L'Influence des poétiques francaises sur la poésie hongroise dans la premiere part du XX e siécle (1969); Cz. Milosz: The History of Polish Literature (1969); E. Nirk: Estonian Literature (1970); V. Valeinis: Latviesu Lirika X X gadsimta sckuma 1900—1917 (1973); M.

358

SZIMB Bobrownicka (szerk.): Modernizm w literaturach slowianskich (1973); A. Fiáker: Stilske formacije (1976); P. Palavestra: Dóba modernizma v srpskoj knjizevnosti, 1901—1918 (Knjizevna istorija, 1978— 1979, 45—46.); A. Balakian (szerk.): The Symbolist Movement in the Literature of European Languages (1982); Obdobje simbolizma v slovenskem jeziku, knjizevnosti in kulturi, 1—2. (Obdobja, 1983, 4.); N. A. Nilsson (szerk.): The Slavic Literatures and the Modernism (1985); R. Likova: Problemi na bálgarszkija szimvolizam (1985); Zirkuli P.: Találkozások (1988); Sargina Ludmilla: Az orosz szimbolizmus természetrajza (1990). Krasztev Péter O Az orosz szimbolizmus első manifesztumának Ny. Minszkij T. Jaszinszkijjel közösen írt, Sztarinnij szpor ('Ősi vita', Zarja, 1884. júl. 24.) c. cikkét, Pri szvetye szovesztyi ('A lelkiismeret fényében', 1890) c. kötetét, valamint D. Merezskovszkij 0 pricsinah upadka i o novih tyecsenyijah szovremennoj russzkoj lityeraturi ('A hanyatlás okairól és a kortárs orosz irodalom új irányzatairól') c., 1893-ban publikált könyvét tartják. E művek szerzői Oroszo.-ban elsőként fordultak határozottan szembe az orosz kultúra egészét meghatározó utilitárius (a „feltétlen hasznosság", vagyis a politika, ideológia és bizonyos erkölcsi igazságok szolgálatába állított művészetet hirdető) és a mimetikus (a „feltétlen igazsághűség"-hez ragaszkodó) szemlélet követelményével, s ebből kiindulva fogalmazták meg a modern művészet alapelveit. Ekkor látott napvilágot D. Merezskovszkij Szimvoli ('Szimbólumok', 1892) c. verseskötete, valamint Russzkije szimvoliszti ('Orosz szimbolisták', 1894—1895) címen három költészeti antológia, melyek elsősorban V. Brjuszov különböző álneveken írt műveit tartalmazták. O Az antológiák megjelenésével egyidejűleg formálódott a szimbolizmus önálló irodalmi irányzattá, melyhez többek között Zinajda Gippiusz, F. Szologub, K. Balmont, A. Dobroljubov és a Konyevszkoj álnéven publikáló I. Oreusz csatlakozott. Poétikai szempontból műveik az őket közvetlenül megelőző nemzedék (VI. Szolovjov, K. Szlucsevszkij, K. Fofanov), ill. ezek tanítómesterei (Tyutcsev és Fet) impresszionista és dekadens jegyeket ötvöző költészetének hatását mutatják, ám ugyanakkor nyilvánvalóan jelzik alkotóik azon igyekezetét, hogy alkalmazzák a francia és a belga szimbolizmus alkotói elveit (.Baudelaire korrespondencia elvét, valamint Mallarmé, Rimbaud, Verlaine, Mae-

terlinck, Verhaeren, R. Ghil, R . der Gourmont, V. de Lille-Adam és mások költészeti újításait). Zinaida Vengerova európai szimbolizmusról értekező cikkei (Vesztnyik Jevropi, 1892) és az európai költészet „új hulláma" képviselőinek fordításban megjelenő művei az 1890-es évek orosz szimbolistáinak európai, főként francia orientációjáról tanúskodnak. Ebben az időszakban az orosz költészet hirtelen átalakuláson ment keresztül: megjelent a szabadvers, bővült a formaválaszték (pl. szonettkoszorú, ghazal), addig szokatlan trópusokat alkalmaztak (oximoron, metafora). O A 20. sz. legelején jelentkezett a szimbolisták ún. „ifjú nemzedéke": A. Blok, az Andrej Belij néven író B. Bugajev, Sz. Szolovjov, Ellisz (L. Kobilinszkij), a nemzedéktársainál idősebb, ám az irodalmi életbe csak ekkor bekapcsolódó Vj. Ivanov és I. Annyenszkij, valamint M. Volosin és M. Kuzmin, akik az 1910-es években az akmeizmus híveivé váltak. Csatlakozásuk után, különösen A. Belij és Vj. Ivanov tevékenységének köszönhetően (utóbbi klasszika-filológus, Th. Mommsen tanítványa) az orosz szimbolizmusban a gondolatiság került túlsúlyba, pontosabban a német irracionalista filozófia: elsősorban Nietzsche, ill. az ő közvetítésével — az orosz irracionalisták figyelmét már ezt megelőzően is felkeltő — Schopenhauer, valamint R. Wagner esztétikai koncepciója hatott az orosz szimbolisták világképére. O Az 1900-as évek elején létrejöttek a szimbolista társaságok központjai. Pétervárott a Sz. Mamontov és Sz. Gyagilev által kiadott Mir iszkussztva (1899—1904) c. művészeti folyóirat I). Filoszofov szerkesztette irodalmi rovata előszeretettel közölte a szimbolisták műveit, s ugyanitt jelent meg D. Merezskovszkij Novij puty (1903— 1904) c. lapja. Moszkvában a Grif és a Szkorpion kiadó a szimbolisták művein kívül mindazok alkotásait is megjelentette, akiket elődüknek és példaképüknek tekinthettek; itt szerkesztette V. Brjuszov a Veszi (1904—1907) c. lapot, s Moszkvában jelent meg a Szevernije cveti c. költészeti almanach és a Zolotoje runo (1905—1909) c. folyóirat is. Az orosz szimbolisták önmeghatározása szempontjából a periodikák és a kiadók mellett fontos szerepet játszottak azok a viták, melyek a korabeli irodalmi szalonokban és körökben folytak. A leglátogatottabb társasági helyek közé számított az ismert mecénás, M. Morozova moszkvai szalonja, ill. Vj. Ivanov pétervári „tornya", ahol Ny. Bergyajevet választották örökös elnökké. A szimbolista alkotók 1901-től aktívan részt vettek a — kor-

359

SZIMB mányrendelettel hol betiltott, hol újra engedélyezett — vallási-filozófiai gyűlések vitáiban és 1908-tól a pétervári, moszkvai és kijevi Vallási-Filozófiai Társaság munkájában, s ezáltal a szimbolizmus az orosz vallásbölcseleti köztudat fontos tényezőjévé vált. Az ortodox hit ugyanakkor került válságba, amikor a gondolkodás elfordult a pozitivizmus minden válfajától, s a történelmileg adott akadályok még nem hárultak el a katolicizmushoz, protestantizmushoz, ill. a többi világvalláshoz vezető útról. Ez késztette az orosz szimbolisták többségét — különösen a fiatalabb nemzedék képviselőit — arra, hogy a miszticizmus nem felekezeti, periférikus ágaihoz csatlakozzanak: a gnoszticizmus és a hermetikus tudományok, a (VI. Szolovjov, s nem J . BlavacIcaja hagyományai szerinti) szabad teozófia hívéül szegődjenek, s hosszabb-rövidebb időre a steineri antropozófia és a megújított rózsakeresztség követőjévé váljanak. A keleti és nyugati misztikus hagyományok ötvözetéből, mely feltevésük szerint egy közös ősforrásra, az ókori egyiptomi monoteizmusra vezethető vissza, az orosz szimbolisták egy olyan új vallási tudatot próbáltak kialakítani, mely megőrizte volna a transzcendens irányultság által meghatározott értékhierarchiát, ugyanakkor viszont idegen lett volna tőle a történelmi vallások által szigorúan megkövetelt távolságtartás és szembenállás, vagyis a maga módján átfogó és ökumenikus hit jellegét öltötte volna. Az ,,új vallási t u d a t " utópiája szerint a szimbolizmus visszavezeti a művészetet a misztériumhoz, s ennek eredményeképpen olyan műfajok termelődnek ki, melyek a mítosz kollektív („gyülekezeti") átélését kihasználva helyreállítják az antik kor művészetének egységét, mely az azóta eltelt időben bomlott önálló ágakra (Vj. Ivanov szavaival: „a költő és a nép a közös mítosz fényében találnak egymásra"). Ily módon R. Wagner Gesamkunstwerk-gondolata (—• összművészet), valamint Nietzschének A tragédia eredetében kifejtett eszméi (—•apollói és dionüszoszi) ebben a sajátos orosz közegben határozottan vallási színezetet kaptak. Természetesen nem minden szimbolista osztotta azonos mértékben a művészet szakralizálásának gondolatát, melyet legkövetkezetesebben Vj. Ivanov, s vele egyetértésben P. Florenszkij képviselt. 1910-ben Ivanov Zaveti szimvolizma ('A szimbolizmus hagyatéka') c. cikke nyomán kialakult vitában A. Blok O szovremennom szosztojanyii russzkovo szimvolizma ('Az orosz szimbolizmus jelenlegi helyzetéről') és A. Belij Venok ili ve-

nyec ('Dicsfény vagy koszorú') c. válaszaikban kiálltak Vj. Ivanov azon kitétele mellett, mely szerint a művészet vallási célokat követ, s a művészi alkotás aktusa elkerülhetetlenül az ,,életépítés"-hez (zsiznyesztroityelsztvo), vagyis a művész életének és életművének összeolvadásához vezet; ugyanakkor V. Brjuszov 0 „recsi rabszkoj" v zascsitu poezii ('„A rabszolgai beszéd"ről a költészet védelmében') c. megjelent írásában kitartott amellett, hogy „a szimbolizmus mindig csak művészet akart lenni, s az is maradt". E két, gyökeresen ellentétes nézőpont jelölte ki azt a két pólust, mely között az orosz szimbolisták gondolatvilága és alkotói tevékenysége mozgott. O A művészetek szintézisének eszméje nem csupán irodalom és zene (Wagner, Szkrjabin), ill. irodalom és képzőművészet (W. Blake, A. Böcklin, 0. Redon, a —tpreraffaeliták, G. Moreau, a Sálon Rose + Croix, M. Vrubel, a Mir iszkussztva) közötti határvonal elhalványulását eredményezte, hanem közelebb hozta egj^máshoz az irodalmat és a színházművészetet is. A szimbolisták arról értekeztek elméleti műveikben, hogyan lehetne meghaladni a rivaldát olyan módon, hogy a színielőadás közösségi rituális aktussá változzék, s ez ú j f a j t a rendezői elveket sugallt a színház teoretikusainak (pl. Mejerholdnak), ihletője volt Jevreinov az „élet teatralizációjára" vonatkozó koncepciójának és sok más kísérleti formának, mely szinte minden egykori műfaj hagyományait felújította a vásári komédiától a misztérium játékig (pl. F. Szologub, A. Remizov, Vj. Ivanov). O Azáltal, hogy a vezető orosz szimbolisták a művészet vallási „rendeltetését" tekintették elsődlegesnek, az alkotást egy egyetemes értékteremtési folyamat részeként értelmezték, az alkotó személyiség szerepét pedig a „kulturális emlékezet" felszínre hozásában látták, szellemi rokonságba kerültek a kortárs orosz filozófia legkiemelkedőbb egyéniségeivel: Ny. Bergyajevve 1 — az ő Szmiszl tvorcsesztva ('Az alkotás értelme', 1916) c. könyvének megállapítása megegyezik A. Belij Szimvolizm ('Szimbolizmus', 1910) c. tanulmánykötetének kiinduló tézisével, miszerint „az alkotás magasabb rendű, mint a megismerés" —, F. Sztyepunmú, Ny. Losszkijj&l, c. Frankká1 és Sz. Bulgakovval. A szimbolisták kezdeményezték a Logosz (1910—1914) c. nemzetközi kultúrfilozófiai folyóirat orosz nyelvű kiadását, tanulmányaikat a legrangosabb orosz filozófiai lapok közölték, így pl. a Voproszi filoszofii i pszihologii (1898—1914) és a Novije igyeji v filoszofii (1912—1914). 1912 és

360

SZIMB 1914 között, majd 1916-ban a szimbolista Muszaget Kiadó gondozásában jelent meg az E. Metner, A. Belij, Vj. Ivanov szerkesztette Trudi i dnyi c. kéthavi folyóirat, mely kizárólag a szimbolista művészet problémáival és forrásaival foglalkozott. Rovatai - Varia Danteana, Varia Nietzscheana, Varia Wagneriana — kétséget kizáróan jelzik, kiket tartottak elődeiknek a szimbolista alkotók. Az orosz szimbolizmust éppen ez a filozófia iránti rendkívüli fogékonyság különböztette meg a többi irodalomban megjelenő szimbolista irányzattól, ill. a bölcselet, elsősorban a kultúr- és művészetfilozófia terén elért jelentős eredmények teszik azt egyedülállóvá a világirodalomban. O Az orosz szimbolizmus másik szembeötlő megkülönböztető jegye a prózára, elsősorban a regényre gyakorolt hatása. A több kötetnyi nagyprózai alkotás szerzői — a mérsékelt újító D. Merezskovszkij és V. Brjuszov, a markánsabb F. Szologub és A. Remizov, de leginkább az elszántan kísérletező A. Belij — a szimbolista elveket követve legalább olyan erjesztő hatást gyakoroltak az orosz prózára, mint J . Joyce az európai epikára. Nem véletlenül nevezte B. Paszternak és B. Pilnyak Joyce-ot A. Belij taníványának. A szimbolisták két szempontból is átalakították a regényt. Az első fő változtatás abból adódott, hogy az alkotók pithagoreus tanokat (—•püthagoreusok) vallottak, s a zenében látták megtestesülni a lét egyetemes-kozmikus törvényeit, következésképp igyekeztek zenei elvek szerint felépíteni a szöveg nyelvi rendszerét és narrációs struktúráját, majd ezzel szembeállítani a kaotikus köznapi lét kifejeződésének tekintett fabula töredezettségét. A másik fontos újítást úgy érték el, hogy a szöveget az egyetemes kultúrára utaló képekkel és szimbólumokkal telítették, s így ezt az „anj^agot" a mű metanyelvévé tették, majd ennek elemeiből építették fel a regény szereplők közötti (és feletti) kapcsolat- és azonosságrendszerét. Ezáltal a regény mítoszregénnyé transzformálódott, melyet — L. Lévy-Bruhl szavaival a „közös participáció logikája" jellemez, a szereplők regénybeli cselekvését többé nem a társadalmi. hanem a kozmikus motivációk határozzák meg. Ilyen metódussal íródott A. Belij Petyerburg ('Pétervár'), F. Szologub Melkij besz ('Undok ördög'), Tvorimaja legenda ('Teremtett legenda'), A. Remizov Kresztovije szjosztri ('Testvérek a keresztben') c. regénye. A szimbolizmus formai újításai tovább éltek a 20. sz. 10-es és 20-as éveinek irodalmában: az ornamentális prózában, a -+szkaz formában, az akmeizmus-

ban, a kozmisták költészetében stb.; az orosz szimbolisták által felállított elméletek termékenyítően hatottak az orosz vallás- és kultúrfilozófiai áramlatokra és irodalomelméleti iskolákra (az orosz formalizmusra, strukturalizmusra, a tartui iskola által képviselt szemiotikai irányzatra). O írod.: Ellisz: Russzkije szimvoliszti (1910); Lityeraturnoje naszledsztvo 27—28 (1937); J. Holthusen: Studien zur Ásthetik und Poetik des russischen Symbolismus (1957); G. Donchin: The Influence of French Symbolism on Russian Poetry (1958); F. Stepun: Mystische Weltsehau. Fünf Gestalten des russischen Symbolismus (1965); A. Mercier: Les sources Esotériques et Occultes de la Poésie Symboliste (1969—1974); Ny. Valentyinov: Dva goda sz szimvolisztami (1969); Imre L.: Brjuszov és az orosz szimbolista regény (1973); S. D. Cioran: V. Solov'ev arid the Knighthood of the Divine Sophia (1977); L. Dolgopolov: Na rubezse vekov (1977); Orosz szimbolizmus (Hel, 1980, 3—4.); Léna Szilárd: Russzkaja lityeratura konca X I X — nacsala XX v. (1. köt., 1981); M. Depperman: Andrej Belyjs ásthetische Theorie des schöpferisehen Bewusstseins. Symbolisierung und Krise der Kultur um die Jahrhundertwende (1982); A. Steinberg: Word and Music in The Novels of Andrey Bely (1982); A. Belij: Pocsemu ja sztal szimvolisztom... (New York, 1982); J . Elswort: Andrev Bely. A Critical Study of the Novels (1983); A. Alexandrov: Andrey Bely. The Major Symbolist Fiction (1985); Török E.: Pétervári apokalipszis (Nagyv, 1986, 12.); Z. Minc: Ob evoljucii russzkovo szimvolizma (1986); The Slavic Literatures and Modernism. A Nobel Symposium (1987); Ch. Ebért: Symbolismus in Russland. Zur Romanprosa Sologubs, Remisows, Belys (1988); P. Davidson: The poetic imagination of Vyacheslav Ivanov. A Russian Symbolist's perception of Dante (1989); A. Hansen-Löve: Der russische Symbolismus. System und Entfaltung der poetische Motive (1989); Natalia Szalma: Opit intyerpretacii fenomena russzkovo szimvolizma (1989); Sargina Ludmilla: Az orosz szimbolizmus természetrajza (1990); S. Iljev: Russzkij szimvolisztszkij román (1991). Szilárd Léna szimbólum (görög szümbolon 'ismertetőjel'); symbolum ( l a t i n ) : 1. a szó eredeti, ókori görög értelmében ismertetőjel, valamilyen tárgy, amely ismeretlen személyek megbeszélt találkozásakor arra szolgál, hogy felismerhessék egymást. A szümballein ('összevetni', 'összeilleszteni') szóból

SZIMB származik, minthogy ismertető jelként legtöbbször kettétört-kettévágott tárgyakat (pl. gyűrűket, botokat) használtak, amelyeknek illeszkedése bizonyíték volt az azonosításhoz. O Innen átvitt értelemben a szónak még az antikvitás idején több más jelentése is kialakult: a) megbízólevél, menetlevél, útlevél, államok közötti megállapodás; b) személyt azonosító pecsétlenyomat, embléma; c) -*jelszó, a későbbi deviza értelmében is; d) jósjel (->jóslat), előjel, -^előkép; e) jelkép, az istenek — később latin szóval attribútumnak nevezett — ismertetőjele. (A görög—római pantheon minden alakjának volt effajta szimbóluma: a tenger istenéé, Poszeidóné a szigony; Apollóné a zene isteneként a lant; a jóslás isteneként a triposz stb. E hagyomány a kereszténységben is folytatódott, ahol Isten három személye mellett a szenteknek is volt attribútumuk: Szent Péteré a kulcs, Márké az oroszlán, Lukácsé az ökör, Orsolyáé a nyíl stb.). e) Titkos jel, a dionüszoszi misztériumok szertartásainak jelrendszere; innen átvitt értelemben nevezzük szimbólumnak is az -*anagógét, —•enigmát, -tchiffre-1. f ) Legáltalánosabb értelemben — miként ma is — mindenféle —*jel. O Az antik szóhasználat nem állította szembe a szimbólumot és az -^allegóriát. Az utóbbi retorikai terminus volt, s a szimbólum kifejezést a klasszikus retorika nem használta; a jelképes kifejezések minden f a j t á j á t allegóriának (ill. -^metaforának, -»metonímiának, szinekdochénak) nevezték. O 2. Sajátos — a misztériumvallások szertartásaiból átvett — értelme alakult ki a szimbólum szónak az őskeresztény gyülekezetekben, ahol a megkeresztelendők által elmondandó hitvallást, a hit lényegét röviden öszszefoglaló formulát nevezték szimbólumnak (symbolum confessio fidei). A korai, egymástól eltérő hittételeket valló gyülekezetekben többféle hitvallásszöveg élt egymás mellett . A dogmatikai kérdések tisztázására összehívott 4—5. sz.-i zsinatok (Nicea 325, Konstantinápoly 381, Epheszosz 431, Khalkédón 451) ezek közül hármat kodifikáltak egyetemes (ökumenikus) hitvallásszövegként: a Symbolum Apostolicumot ('Apostoli hitvallás', -*Hiszekegy), a Symbolum nicaeno-constantinopolitanumot ('Nicea-konstantinápolyi hitvallás') és a Symbolum Athanasiumot ('Szent Atanázhitvallás'; minthogy tévesen tulajdonították Nagy Szent A tanáznak, kezdőszaváról Symbolum Quicunquénak is nevezik). Ezekhez csatlakozott az 1545-i tridenti zsinat által elfogadott Symbolum tridentinum ('Tridenti hitvallás'), amelyet az 1. vatiká362

ni zsinat (1869) határozatai kiegészítettek. A 16. sz.-tól a protestáns egyházak is megszövegezték a maguk saját hitvallásait. E szövegek -+ima jelleggel a ->szertartásirodalom részei. O 3. Az esztétika — logikai kiindulópontokat követve — a 18. sz.-ban kezdett foglalkozni a szimbólumok problémájával. Nevezetesebb meghatározásai közül az első Kanté, aki szerint „fogalmaink realitásának bemutatása mindig szemléletet követel meg", s az empirikus fogalmakat a példákkal, a tiszta értelmi fogalmakat a sémákkal közvetlenül is szemléltetni tudjuk. Az észfogalmakat, az eszméket azonban nem lehet közvetlenül ábrázolni, csak közvetve, ,,egy analógia segítségével (amelyhez empirikus szemléleteket is felhasználunk), amelyben az ítélőerő kettős funkciót végez, először a fogalmat egy érzéki szemlélet tárgyára, majd másodszor az arról a szemléletről alkotott reflexió puszta szabályát egy egészen más tárgyra alkalmazza, amelynek az előbbi csak a szimbóluma". így lehet szimbóluma pl. a despotikusán irányított monarchiának egy kézimalom, mert „egy despotikus állam és egy kézimalom között ugyan semmi hasonlóság nincs, de van hasonlóság azon szabályok között, hogy mindkettőre és a köztük levő kauzalitásra reflektáljunk". A művészet és a szimbolikus ábrázolások kapcsolatára Kant nem tér ki, a kérdést a -»szépség szempontjából vizsgálja („a szép az erkölcsi jó szimbóluma"). O Goethe több írásában érinti a szimbolikus ábrázolások kérdéseit. Ezek közül azok figyelemre méltók, amelyekben az egyedi, különös és általános fogalmából indul ki (—•különösség, tipikus). „Nagy különbség — írja, —, hogy a költő az általánoshoz keresi-e a különöst, vagy a különösben szemléli az általánost. Elébbi az allegória forrása, ahol a különös csak az általános példája, szemléltetője; utóbbi viszont tulajdonképpen a poézis természete, kimond valami különöst, és közben nem gondol, nem utal az általánosra". A szimbolikusan ábrázolt tárgyak „mintha önmagukban állnának, s mégis, mélységes jelentést hordoznak, s ennek forrása az eszményi, mely mindig valami általánosságot is rejt magában. Ha a szimbólum-elem az ábrázoláson kívül még bármire utal, ez mindig indirekt módon történik", szemben a direkt módon jelölő, s így alacsonyabbrendű allegóriával. Bár ez az értékítélet vitatható, a két fogalom elkülönítésére tett kísérlet úttörő jelentőségű. O Rokon álláspontot fejtett ki Schelling is, mondván, hogy a művészet mindig mitologikus, és minthogy a mítosz mindig szimbolikus,

SZIMB így a művészet is mindig az. Meghatározása szerint a szimbólum olyan ábrázolás, ahol a különös és az általános abszolút értelemben egy, s ez különbözteti meg a sematikus képtől, ahol az általános a különöst jelenti, valamint az allegóriától, ahol a különös jelenti az általánost. O Velük szemben viszont Hegel úgy találta, hogy a szimbólum „mind fogalma, mint történeti megjelenése szerint ( . . . ) a művészet kezdete, és ezért csak mintegy előművészetnek tekinthetjük". Az ő meghatározásában a szimbólum „egy, a szemlélet számára közvetlenül meglevő vagy adott külsőleges egzisztencia, amelyet azonban nem önmagáért kell vennünk, amint közvetlenül adva van, hanem további és általánosabb értelemben kell elgondolnunk. A szimbólumnál ezért mindjárt két dolgot kell megkülönböztetnünk: először a jelentést, aztán ennek kifejezését. Az előbbi — képzet vagy tárgy, mindegy, hogy milyen tartalmú; az utóbbi valamely egzisztencia vagy valami kép". A szimbolikus művészet Hegel redszerében történeti felosztás szerint az ókori Kelet művészete, a művészeti ágak felosztása szerint pedig az építőművészet, s Hegel szükségszerű kapcsolatot lát a szimbólum és a -*fenséges esztétikai minősége között: „Ha a szimbólum a maga sajátszerű formájában önállóan kialakul, akkor általában a fenségesség jellegét viseli magán, mivel általában a magábanvéve még mértéknélküli és nem szabadon, magábanvéve meghatározott eszmének kell alakot öltenie, és a konkrét jelenségekben nem tud olyan meghatározott formát találni, amely teljesen megfelel ennek az absztrakciónak és általánosságnak. Ebben a megnemfelelésben ezért az eszme felül emelkedik önmaga külsőleges létezésén, ahelyett, hogy benne feloldódnék és tökéletesen lezárulna: ez a felülemelkedés a jelenség meghatározottságán megadja a fenséges általános jellegét". Nem volt azonban pozitívabb véleménye az -»allegóriáról sem. O A kortárs teoretikusok közül figyelemre méltó még Solger okfejtése, mely szerint a szimbólum nem képe vagy jele az eszmének, hanem az eszme maga, a tárgyban való jelenlétében, tehát valódi létében: ha tevékenysége befejezett, beteljesedett, akkor a szűkebb értelemben felfogott szimbólumról beszélhetünk, ha viszont befejezetlen, akkor allegóriáról. O A 20. sz.-i esztéták közül nevezetes álláspontot fejtett ki Gundolf: szerinte a lírai-szimbolikus kép az „ősélmény" (a metafizikus-vallásélmény) kifejeződése, míg a művelődési élményé az allegória; a lírai és a szimbolikus kép közötti különbség pusztán annyi, hogy az ábrá-

zolás tárgya az én vagy a nem-én. O Goethe szimbólum- és W. Benjámin allegóriaértelmezéséből kiindulva élete végén Lukács Gy. a szimbolikus mimézist úgy határozta meg, mint olyan tükrözést, amely „magában a valóságban felfedi az általánost és a különösségbe visszaváltoztatva mint maguknak a tárgyaknak érzelmi-érzéki sajátosságát szemlélteti", továbbá „jelenség és lényeg, részlet és tárgyias összesség belső viszonyának olyan elmélyülése, melynek során a részlet tüneti, lényegre mutató, lényegszerűséget kinyilvánító jelleghez j u t " . A szimbólum így a —>tipikus szinonimája lenne, s a Lukács-tanítványok egy része a realista, ill. világszerű művészet \-*realizmus, világszerűség) kifejezést a szimbolikus művészet kifejezéssel cserélte fel. A marxista szakirodalom nagyobb része azonban ezt a terminológiai hagyományoknak ellentmondó változtatást figyelmen kívül hagyta, ill. elutasította. O írod.: J . Volkelt: Der Symbolbegriff in der neuesten Asthetik (1876); F. Th. Vischer: Das Symbol (1887); Jánosi B.: Az aesthetika története (1899 —1901); Varjas S.: A szimbólumról (1908); M. Schlesinger: Geschichte des Svmbols (1912—1930); Pitroff P.: A szimbólum (1913); Lyka K.: Szimbólumok és allegóriák (Ptüz, 1935); G. W. F. Hegel: Esztétikai előadások (1952—1956); E. Cassirer: Wesen und Wirkung des Symbol-Begriffes (1956); Lukács Gy.: Az esztétikum sajátossága (1965); R. Wellek: A szimbolizmus elnevezése és fogalma az irodalomtörténetben (Hel, 1968, 2.); Bizám L.: Kritikai allegóriák Dickensről és Kafkáról (1970); Szigeti J.: Bevezetés a marxista—leninista esztétikába (1971); B. A. Sörensen: (szerk.): Allegorie und Symbol (1972); P. Santarcangeli: A szimbólum lényege, meghatározásának lehetősége és osztályozási módszerei (FK, 1972, 3—4.); I. Kant: Az ítélőerő kritikája (1979); J. W. Goethe: Antik és modern (1981). Szerdahelyi István O 4. Az újkori stilisztika szóhasználatában a trópusok egyike. (A klasszikus retorika a terminust ilyen értelemben nem használta.) Jelkép ként szokás meghatározni, s az egyszerű jelképpel, az -^allegóriával szembeállítani, mint bonyolultabb, művészibb megoldást. Az allegória jellemvonása e felfogásban az, hogy valamely elvont fogalmat úgy jelenít meg képben, hogy a megjelenítésre felhasznált jelenség természetes jellemzői közül mindazokat elhagyja, amelyek nem szolgálnak a fogalmi tartalom közvetlen érzékeltetésére, míg a szimbolikus ábrázolásban a fogalmi tartalom és az

363

SZIMB ezt kifejező kép között nincsen ilyen pontról pontra követhető megfelelés. Allegória pl. Arany J . A rab gólya c. költeménye: Árva gólya áll magában Egy teleknek a lábjában, Felrepülne, messze szállna, Messze, messze, Tengerekre, Csakhogy el van metszve szárnya.

A továbbiakban a költő a madár képét ,,a rabság" fogalomkörébe tartozó számos részlettel gazdagítja, de ezek körén nem lép túl: a gólya „Messze nézne, de ha nem lát", mert „négy magas fal" közé zárták;

ömlik", de „a szimbólum, melyben a nagy önállóságra jutott kép egész határozottan részleteztetik, többet mond, mint amenynyit az egyenes beszéd volna képes tudtunkra adni". Nem minden szimbolikus kép a részletezettségével különbözik azonban az allegorikus ábrázolástól. Ady E. Héja-nász az avaron c. költeményének madarai pl. még kevésbé konkrétan ábrázoltak is, mint Arany J . gólyája: Útra kelünk. Megyünk az Őszbe, Vijjogva, sírva, kergetőzve, Két lankadt szárnyú héja-madár, Üj rablói vannak a Nyárnak, Csattognak az új héja-szárnyak, Dúlnak a csókos ütközetek.

Még az égre fölnézhetne, Arra sincsen semmi kedve: Szabad gólyák szállnak ottan

Szállunk a Nyárból, űzve szállunk, Valahol az Őszben megállunk. Felborzolt tollal, szerelmesen.

— stb. s így jut el a gondolatmenet csattanójához:

Ez az utolsó nászúnk nékünk: Egymás húsába beletépünk S lehullunk az őszi avaron.

Árva madár, gólya madár. Sohse nő ki tollad, ne várd, Soha többé, fagyos télig: Mert ha éppen Nő is szépen: Rossz emberek elmetélik!

Szimbólum viszont St. George A sziget ura c. versének madara, ahol a leírás nem feleltethető meg ilyen módon valamely fogalomnak. E madár egy déli, fűszeres szigeten élt, s olyan hatalmas volt, hogy esőrévei magas törzsek koronáját szét tudta verni: s ha bíboresigaszínfi szárnyait nehéz, alacsony repülésre nyitotta: hát akár egy sötét felhő, egészen olyan volt.

Esténként a parton olyan édesen dalolt, hogy a delfinek odaúsztak, s hallgatták énekét. így élt, ősidők óta, és csak a hajótöröttek látták, senki más. Mert amikor az emberek fehér vitorláit először vitte jó szél a sziget partjaira, birodalmát még egyszer belátni a dombra hágott, s azt mondják, széttárta nagy szárnyait és tompán sírva, jajgatva kimúlt. (ford.: Szabó L.)

Horváth J . okfejtése szerint a szimbolikus kép sajátossága az, hogy a fogalmi tartalom illusztrálására szolgáló részleteken túlmenően kibontott; „a szimbólumot alkotó költő önállósítja, konkrét valóságnak veszi a képet, ezt látja elsősorban, s ha szabad úgy mondanom: belenézi a gondolatot, a tartalmat, az éltető lelket. A költészet érdeke tehát tulajdonképpeni tárgyáról a képre terelődik át: a nem-emberi valóságok világa lép előtérbe s az emberi lélek beléjök

Az effajta szimbólumok jellemvonása az — Király I. okfejtése szerint —, hogy „látomásos allegóriák", melyekben „egy nyugtalan, ideges vizionáló látás szétvetette, több szólaméivá, sejtetővé tette az eredeti közvetlen jelentést". Az okozati összefüggésében, logikai rendjében kibontott kép helyett ezekben „a szabadon engedett képzelet" alkot törvényt. A szimbólumok e két válfajának közös lényegi sajátossága lehet az, hogy — Zalabai Zs. szavaival — az egyetlen fogalmat érzékileg megjelenítő allegóriával szemben jelentésük ,,nern egyetlen fogalom, hanem fogalmak sokasága"; vagyis a szimbólum többértelmű, az egymással rokon élet jelenségek szélesebb körét m u t a t j a fel egyetlen jelképben. O (—• szimbolika, többértelműség, trópus) O írod.: Tóth S.: Symbolum és allegória (1897); Pitroff P.: A szimbólum (1914); Horváth J.: Ady szimbolizmusa (Tanulmányok, 1956); Fábián P.—Szathmári I.— Terestyéni F.: A magyar stilisztika vázlata (1958); Zlinszky A.: A szóképekről (A magyar stilisztika útja, 1961); Király I.: Ady Endre (1970); Zalabai Zs.: Tűnődés a trópusokon (1981). Martinkó András—Szerdahelyi István O A) A szimbolikus tartalom hordozói. A szimbolikus kifejezés felszíni jelentése alatt rejlő tartalom hordozójának, a ,;vehiculum"-nak (I. A. Richards, 1952) szerepét a hagyományos és jelenkori (Bonhomme, 1987) elméletek szerint betöltheti bármely közvetlenül érzékelhető, ún. „konkrét" tárgy vagy jelenség. A szimbólum potenci-

364

SZIMB ális hordozói kétségtelenül igen sokfélék. Tágan kell értelmeznünk az érzékelhetőség fogalmát, hogy beleférjen minden szimbólumhordozó. O /J A természeti tárgyak, jelenségek állnak első helyen, (a) A víz, a tenger, a folyó, a forrás; (b) a föld; (c) a tűz; (d) az ég, az égitestek, a Nap, a Hold, a Vénusz, a Jupiter, a Merkúr, a Szatumus; (e) a „planétákkal" harmonizáló fémek: az arany, az ezüst, a réz, az ón, a higany, az ólom; ( f ) az égtájak; (g) az évszakok: a tavasz, a nyár, az ősz, a tél; (h) a napszakok: az éjszaka, a hajnal, a dél, az este; f i ) a szél, a vihar; ( j ) a tereptárgyak: sziget, hegy, szikla, szakadék, barlang; (1c) a növényzet: fa, erdő, liget, virág, gyümölcs; (l) drágakövek; (m) az állatvilág: ló, oroszlán, farkas, kutya, róka; kígyó, béka; sas, sólyom, bagoly, hattyú, csalogány, kakas, tyúk, tojás; a polip, a medúza, a kagyló és a gyöngy; a méh, a hangya, a pók. Az állatés növényvilág szimbólumkészletét kitágítja a képzelet. Helyet kap a legendás mandragóra, a sárkány, az unikornis, a táltos, a haló porából megelevenedő főnix. Létező állatok gyakran legendás sajátságaiknak köszönhetik szimbolikus jelentőségüket: a sas az egyetlen állat, mely egyenesen, hunyorgás nélkül szembenéz a nappal, ahogyan csak Krisztus nézhet szembe (Angelus Silesius; Dante). Pseudo-Chrysostomus —*Physiologusa, szerint a nőstény oroszlán félholt magzatokat szül, és az apaoroszlán kelti őket életre a testüket nyaldosva. így válhatott az oroszlán Krisztus és a feltámadás jelképévé {Málé, 1958). Ilyen szimbólummá válhatott a kicsinyeit testével, vérével tápláló pelikán is (Jantsch, 1959). A föld közepén álló fa (Butterworth, 1960; Champeaux és Sterckx, 1980) az égig nőhet, a hegy az égbe nyúlhat (Champeaux és Sterckx). A tárgyakat eleve más szemmel kell nézni ahhoz, hogy szimbólummá nőhessenek. ,,A bolond nem azt a fát látja, amit a bölcs" (Blake: Az Eg és Pokol násza) O 2) Szimbólummá válhat maga az ember is, az emberi test, az emberi cselekvés, az emberi közösség. O (a) Az emberi test a neoplatonista tanok szerint mikrokozmosz, a világmindenséget, a makrokozmoszt képezi le (Paracelsus, J . Böhme). Az ember, akárcsak a világmindenség, az ősanyagból (massa) alakult. Ezért fellelhetők benne a világgépezetet (Paracelsus: Machina mundi) mozgató törvények. O (a) Túlmutat önmagán testének minden része: a feje a csillagos égboltot, a törzse az anyaföldet, gerince a világmindenség tengelyét képezi le. O ( f i ) A szem (Deonna, 1965) a Nap mása az egyiptomi mitológia szerint, a Nap

és a Hold az óind upanisadokb&n. A jobb szem felel meg a Napnak, a jövőnek és az aktivitásnak, a bal szem a Holdnak, a múltnak és passzivitásnak, tanítja a taoista Shintö. A (minden)tudás, a megértés (belátás), a tudatosság („nyílt szemmel"), a helyzettel való szembenézés, a lelkiismeret (V. Hugó: La conscience) szimbóluma (Bensimon, 1972). A másik ember szeme tükör; lehet torzító és lehet szépítő, nagyító (Ady: „áldott csodáknak tükre a szemed"). Ugyanakkor az emberi test, az ember maga is szem: a világmindenség tükre (Cassirer, 1963). O (y) A szív az életerőt képviseli. Az egyiptomiak csak a szívet őrizték meg a belső szervekből; az érzelmi és érzéki világ jelképe (Pascal: „a szív okait az értelem nem ismeri"). A szív sajátos szimbolikus értékeire hivatkozva indokolja a New Caiholic Encyclopedia a ,,cordialismus"-t, Jézus szívének imádását. O (ö) A női mell az anyaság, a bőség, a biztonság, az életerő (Jesaia. 66, 11.), az ihlet (Valéry: Poésie) a tudás forrása ( Hórusz Iszisz kebléből szívta a tudást). A férfi melle a bátorságé, nyíltságé (a meg nem hátrálásé). O (e) A női öl a védettségé, de a halálos veszélyé is (az egyszarvút akkor ejti el a vadász, amikor az állat védelmet keresve a szűz ölébe hajtja a fejét); az anyaméh Paracelsus szerint mikrokozmosz a mikrokozmoszon belül, az eredet (Zsoltárok könyve, 110.) a teljes biztonság, gondtalanság jelképe, ugyanakkor az éjszakáé, a síré, a halálé (Shakespeare: Titus Andronicus 2, 3.); az újjászületésé, átalakulásé (transzmutációé) az alkimista elméletben. O (rj) A hímvessző a termékenység, a hatalom, az erő, az uralom jelképe fallikus ábra szerepel a „fejedelmet" (kung) jelentő kínai piktogramban —, s így a rontó és elhárító varázs eszköze (Pauly, 1979). O (S) Sajátos szimbolikus jellege van a kéz és láb ujjainak; szimbolikus profiljuk egyaránt függ az ujjak fiziológiai adottságaitól, funkciójától, kulturális szerepétől. A hüvelykujj a növekedés (Venus), a férfiasság (Hercules) szimbóluma, a fizikai és szellemi erőé (a bambaráknál; Dieterlen, 1951), a phallosz ekvivalense (a boszorkányok kedveltje; Shakespeare: Macbeth). A mutatóujj Jupitert képviseli a rómaiaknál, parancsoló, irányt jelző, az élet ujja a dogonoknál. A középső ujj Rómában szemérmetlen u j j (digita impudica), Saturnushoz fűződik; a halálhoz kötött a dogonoknál (mivel a beburkolt holttestből csak a nagyujj látszik). A gyűrűsujj gyűjti magába az életerőt a bambarák szerint, Apollót, majd Krisztus isteni mivoltát képviseli, s ennek köszönheti gyógyerejét. A kisujj

365

SZIMB Mercuriushoz, Krisztus emberi mivoltához kapcsolódik, hal ott-vezető. O (i) A jobb és bal kar, a jobb és a bal láb alapvető erkölcsi, társadalmi és kozmikus dichotómia bázisa: jobb sors és balsors, erő és gyengeség, erény és vétek, jog és jogtalanság, világosság és sötétség, fölérendeltség és alárendeltség, férfi és nő (Ivanov és Toporov, 1970; Veres P., 1975). A jobb és bal mitikus kivetülése a világfa (padmamamúla) jobboldali és baloldali ágainak antagonizmusa az óind mitológiában. Minden életmegnyilvánulás (érzék, szín, hangjelenség, évszak, társadalmi helyzet, foglalkozás stb.) a fa jobb vagy bal oldalán helyezkedik el a törzstől kisebb vagy nagyobb távolságban (Bosch, 1960). O (x) A testalkat, a testi sajátságok, arcvonások szimbolikus értelmezésén alapul a romantikus fiziognómia (Carus, 1853). O (b) Szimbólummá válhat minden alapvető emberi tevékenység. A föld művelése, a vetés, a szántás, az aratás, tág képzetkörben rezonál: a nemi élettől a tervszerű társadalmi munkán át a nevelésig, művelődésig. Az iga elsősorban a politikai elnyomás jelképe; kettős áttétellel, a szerelmi harc keretében, a férfi szerelmi függőségéé (Musurillo, 1961) O (c) Szimbólummá emelhető a közösülés. (íria loca), a tökély, a kreativitás (de Vries, 1974). A férfiasság jele a dogonok szerint (Griaule, 1948). Az óind hagyományban a leghatalmasabb, első mantra, az Aum, a teremtő lehelet három betűből áll, s a hármat tagolva kell ejteni, A-U-M, így minden hang alapja. A 3 az ég, a 2 a föld jelképe Lao-ce Tao tö kingje és a taoista filozófia szerint: a 3 tökéletes szám. Gyakori a hármasság isteni szinten: az ind Triratna Buddhát, Dharmát, Sanghát foglalja egybe. Síva hármas lényű. Egységet alkot Ozirisz, Iszisz, Hórusz az egyiptomi, Szin, Samas, Istar a babilóniai, Zeusz, Poszeidón és Hádész a görög mitológiában; három Moira, három grácia; a Szentháromság; három arcú Hekaté, három arcú Krisztus a chaloni Notre-Dame üvegablakán. A harmadik hármas szephirot képviseli a dinamikát, a testet a ->kabbala szerint (Wirth, 1966). A 3 az őt megelőző 1 és 2 származéka, mint a gyerek az apáé és anyáé. A dualitást felváltó trichotom osztás képviselője Szepes Erika (1988) értelmezése szerint: a hármasság a három keresztútra ügyelő háromfejű Hékaté jellemzője; a Bölcsesség, Bölcs Belátás allegóriái előszeretettel társulnak a Signum Triciputtal, a háromfejű (fiatalságot, férfikort és öregkort egyesítő) férfi képével. Ch. S. Peirce számára is a növekedés, az általánosság és az értelem

369

SZIMB testesül meg a 3-mas számban (1931— 1958). Titkokkal terhes szám a szenegáli peulök szerint, akik a hermafroditizmussal hozzák kapcsolatba (Chevalier és Gheerbrant 1982). O (ő) A 4, mint a négyszög, a földi viszonyokra utal (négy égtáj, négy évszak, négy elem, az Éden négy folyója); ugyanakkor szent szám is a négy részből álló Véda szerint; négy betűből áll (JHVH) Jahve (->•Jahvista forrás) neve, a négy evangélistát négy lény ábrázolja: az oroszlán, cl S3/S, SjZ ökör és az angyal; Ezékiel ezt a négy lényt látja, s mindegyiküknek négy arca van. A dogonok és számos más afrikai nép szerint (Dieterlen, 1951) a 4-es női szám, ellentétben a férfias 3-mai. O Az 5 az isteni rendet jelképezi a kínai mitológiában, Istar szent száma Babilóniában. Dzsajadéva Gítagóvindájában a szerelem istenének mellékneve Pancsabana ('az öt nyilú'). Az 5-ös a Menny, a férfias 3 és a Föld-istennő, a női 2-es szent házasságából (hierosz gamosz) adódott (de Vries 1974). A kínai mitológia szerint a jin és a jang, az ég és a föld házasságából következik, hogy a földön minden az 5-ös jegyében áll (öt szín, öt íz, öt hang, öt fém, öt érzék). Az 5-ös egyúttal „erotikus szimbólum" (Paneth, 1952) O (e) A Bibliában a 7 az isteni rendelésnek megfelelő teljesség (Exodus, 25, 37.). Ez a hét napjainak és a planétáknak száma. Hét csillagot tart a kezében Jézus János apokalipszisében (1, 16.). Ezt a teljességet jelképezi a hétágú szent gyertyatartó, a zsidó menóra. Hét pecsét őrzi az isteni üzenetet tartalmazó tekercs titkát, melyet csak a hét szarvú, hét szemű Bárány törhetett fel (János apokalipszise, 5, 1—6.). Hét a halálos bűnök és a szentségek száma O (rj) A tökéletességet testesíti meg a háromszoros hármasságot egyesítő 9 a ->püthagóreusok elméletében. Jelentős szám a görög mitikus hagyományokban (kilenc napig keresi lányát Déméter, Zeusz kilenc szerelmes éjszakáján fogant a kilenc Múzsa). 9 az égi szférák száma. Az ókínai pagodák 9 emelete a mennybolt 9 egét tükrözi, akárcsak Tecoco azték király palotájának kilenc emelete. Kilenc a pokol tornácainak száma. A varázsigét kilencszer ismétlik a boszorkányok (Ovidius: Metamorphoses) O A számoknak tulajdonított jelentőség kozmikus és biológiai tényezőkre vezethető viszsza. A nappal és éjszaka váltakozása minden bizonnyal hozzájárult a két ellentétes princípium egységének kialakításához. Két számnak kölcsönözhet jelentőséget a 3 holdfázis, a 9 napig növő, 9 napig fogyó és 9 napig láthatatlan Hold. Archeológiai leletek szerint a 3-mas szám történelem előtti

idők óta a férfi szimbóluma, a 2-es és 4-es a nőé. Észak-afrikai urnasírokban a férfi hamvait tartalmazó edényt három, a nőét 2 vagy 4 kör díszíti (Frobenius, 1923). A manga férfi hátát és mellét 3, a nőét 2 párhuzamos vonal díszíti (Lurker, 1974). A 3-mas számnak és két páros szomszédjának nemi jellegére már J . J. Bachofen is utalt. A 3-mas, 2-tes és 4-es szám biológiai alapjai nyilvánvalóak. A 3-mas szám és a férfiasság kapcsolata közvetlen kifejezésre jut a 3mas szám egyiptomi hieroglifájában, mely a hím nemi szerv stilizált ábrázolása (ebből ered arab közvetítéssel a mi 3-mas számunk). A 2-tes és 4-es szám a női nemi szervre, a külső és belső szeméremajkakra utal. A patriarchális társadalmak ideológiájának keretében a 3-mas szám főbb szimbolikus tulajdonságai összefüggésbe hozhatók a férfiassággal. Az 5 a kéz ujjainak száma, ugyanakkor a férfias 3 és a női 2 összege. A 7-et 3-ra és 4-re vezetik vissza az i. e. 2. évezredből származó barlangfestmények (Lurker, 1974). A 9 háromszorosan tartalmazza a 3-at. A -»kabbala szerint a kilencedik szefarim, az erő, a nemzés régiója, szimbóluma a phallosz (Scholem, 1990). Ugyanakkor a terhesség hónapjainak száma. Njal, a —» Njáls saga hőse minden kilencedik éjjel női szerepet tölt be. O 5) (a) A misztikus betű- és számszimbolikával szemben a hangszimbolika lélektani és esztétikai szerepet játszik a beszédben (->hangfestés, stílus) és a költői művekben (—• hangalakzat, irodalom és hangtan, költői nyelv). Milton két verse, az II Penseroso és a L'Allegro mondanivalójának szerves része, hogy a sötét u hang dominál a Penserosoban (54,1% szemben 45,9%-kai) és az i az Allegróban (22,5% 18,0%-kal szemben). A beszédhangok szimbolikája egyfelől a képzett hangok és más hangjelenségek (->•hangutánzás) hasonlóságán, másfelől a beszédhangképzésen, mint a száj üregben folyó kifejező mozgáson alapul. A beszédhangok és egyéb érzéki élmények közötti összefüggések lehetővé teszik, hogy a hangok. hangsorok vizuális, taktilis élményeket és ezekhez fűződő képzeteket keltsenek (—>szinesztézia, metafora D.2.). O (b) A szó tágabb értelmében vett hangszimbolika szerves része a -^hangsúly, a -»hanglejtés, a —•ritmus, és a költői művekben a prozódikus struktúra: a -+versmérték, a sormetszet, az -*enjambement. A hangszimbolika lehetővé teszi tudatelőttes és tudattalan lelki tartalmak kifejezését. Ezzel függ össze alighanem, hogy H. Vida a költői hangszimbolikában titkos tudományt, „szent misztériumot" lát (1527). O (c) Lényeges

370

SZIMB esztétikai szerepet játszanak költői és irodalmi művekben a szerkezetszimbólumok (Király I. 1982), a költői mű külső és belső -*szerkezete, az -> írásképtől, a gondolatalakzatokon keresztül a teljes mű ,,zenei" struktúrájáig (->forma 11, chiazmus, gradáció, hiperbaton, reddíció, ismétlés, paralelizmus). O (d) A hanglejtés, a beszédszervek kifejező mozgása áttételes, a nyelvbe integrált formája a kifejező testmozgásnak. A stilizált versritmus (->•ritmus, versmérték) és versdallam (-»hanglejtés) a táncot képezi le. A mágikus szertartások keretében zajló táncok szimbolikus jellege nyilvánvaló. Leképezése, mágikus erejű anticipációja a bekövetkezendő eseményeknek {vadászat, harc, termés, időjárás), melyekre döntő kihatást kell a táncnak gyakorolnia (-»•mágia). Archeológiai leletek, a barlang mélyén, a totemállat körüli táncos lábnyomok bizonyítják, hogy hasonló jellegű volt kőkorszakbeli őseink -»rítusa (Leonhard, 1941). O 6) A tánc leszűkített ,,prózai" változata, a gesztus nem vesztette el szimbolikus jelentőségét, mágikus hatalmát azzal, hogy a közlés eszközévé vált (Neumann, 1965). A gyerek szellemi fejlődésének korai, a nyelv kialakulását megelőző, szakaszában a gesztusnak valóban „mágikus" hatalma van. Alig mutat (azaz: nyúl) a kívánt tárgy felé, máris odahozza a közelben lévő felnőtt; a gyerek ekkor „a mágikus gesztusok mindenhatóságának" korszakát éli. Ebből a forrásból ered bizonyos gesztusok varázserejébe, ártó vagy védő hatalmába vetett hit, s erre a periódusra vezethetők vissza a fejlődés későbbi fázisában a rituális szimbolikus gesztusok (Neumann, 1965). O 7) Szimbólummá válhatnak történelmi vagy mitikus személyek, drámai és epikus művek hősei, típusai, (a) Adonisz, Achillész, Odüsszeusz, Pénelopé, Philemon és Baucis, Trisztán és Izolda, Rómeó és Júlia, Parzifal, Don Quijote, Don Jüan, Hamlet, Shylock, Faustus, Kékszakáll, a Cid, Moliére Misanthrope-ja, Beaumarchais Figarója, Robinson, Münchhausen báró, Svejk, Quisling (Hitler norvég csatlósa) jelképekké nőttek. Mint minden szimbólum, a szimbólummá emelt személy is sokrétű, nemegyszer ellentmondó sajátságok hordozója. Don J ü a n más és más alakban jelenik meg az irodalmi művek hosszú sorában (Bévotte, 1906; Heckel, 1915; Rank, 1924) a „Burlador de Sevilla "-tói ('A sevillai szédelgő') Moliére Don Jüanján, Mozart Don Giovanniján keresztül E. T. A. Hoffmann Don Jüanjáig, és ugyanakkor önmagával azonos marad, mégha alakja Faustéval keveredik is a német romantikus irodalomban.

24*

O (b) A személy-szimbólum is „nyitott", és így tovább mélyíthető. Spenser Faerie Queene-jének Adonisa a halál tagadásának szimbólumaként értelmezhető (Kleinstück, 1964). Jung és Franz (1960) Parzifal alakját egy alapvető alkimista szimbólummal, a Bölcsek Kövével hozza kapcsolatba, mivel önmaga megismerésén és megváltásán keresztül megváltja Arthus udvarát. O (c) A személy szimbolikus komplexitását egyegy sajátságra redukálja a nyelv, amikor a tulajdonnevet köznévvé alakítja át: Horatius és Vergilius pártfogója, Maecenas lovag a -^mecénások szimbólumává vált, s mindennapi szóhasználatunkat sűrűn átszövik az ilyen fordulatok: „hát nem egy adónisz", „valóságos kékszakáll", „nagy háryjános", „árulkodó júdás", „macchiavelizmus", „hitetlen tamás", „tamáskodik", „kaján", „kajánkodik", „herkulesi feladat", „gordiuszi csomó", „kolumbusz tojása". O (d) A -+commedia dell'arte egyes figurái kiléptek a rögtönzött keretekből: típusokká, szimbólumokká váltak. Sokoldalú, sokrétegű szimbólummá vált a cirkuszi bohóc, a clown (Starobinski, 1970; Szabolcsi, 1974). A kimondhatatlan kimondásának jelképe az udvari bolond a középkori irodalomban. A költő, az író, a művész parodisztikus önarcképe a romantika óta: Ó szent bohóc-üresség, szíven a hetyke festék, hogy a sebet nevessék, mikor vérző-heges még. Ó hős, kit a halál-arc rémétől elföd egy vig álarc.. . (Kosztolányi

I).: Rsti Kornél éneke)

A clown funkcionális sokszerűsége összefügg szerteágazó gyökereivel. A „halál arc" visszavezet a kőkorszakba, a halottak szellemét idéző, vörössel, fehérrel bemázolt testű, táncoló férfiakra. Az álarc az ősökkel, a totemmel, az elejtendő vaddal való azonosulás eszköze volt. O 8) (a) Szimbolikusan értelmezhető az irodalmi mű maga is. A mű a lélekben magzatként fogamzik, belső, szellemi nemzés eredménye Platón erosztana szerint (Lakoma). Anya nélkül létrehozott gyereknek tekinti énekeit Ovidius (Tristia), mint „szegény gyermekei"-t emlegeti műveit Th. A. d Aubigné a Tragiques előszavában (Curtius, 1948), s hasonlóan nyilatkozik Ady is (Akinek dajkája vagyok) O (b) Szimbolikus lehet a mű cselekménye, közvetlen tartalma. Swift Gulliverjének kalandjai a gyerekek számára nem különböznek lényegesen a más törpékről, óriásokról szóló meséktől. A felnőtt olvasó 371

SZIMIT a fJszín alatt más mondanivalót keres, és felismeri a mesében a valóságos társadalmi, emberi viszonyok torzképét. A gyerek is felfogja Aiszóposz meséinek emberi vonatkozásait. La Fontaine a gyengébbek kedvéért állatmeséi végén felszínre hozza az alig rejtett társadalmi mondanivalót, a törté•iet „morálját". Kevésbé egyértelmű W. Jlake Tigrisének szimbolikus mondanivalója (Frye, 1949). Ady századeleji olvasói kezdetben értetlenül álltak szemben az Új versek s a Vér és arany költeményeinek (Harc a Nagyúrral, A fekete zongora, A nagy Cethalhoz, Az özvegy legények) lírai cselekményével (Földessy, 1919). Freud nyomán T. Vianu (1957) Shakespeare Lear királyának drámai történését az álom manifeszt cselekményével állítja párhuzamba. Lear a dráma 4. felvonásában rátalál félreismert lányára, Cordeliára, holtan. Az álom tudattalan tartalmának megfelelő mélyebb szinten, Freud értelmezése szerint Lear végül is megbékél a halál gondolatával. O 9) Osi szimbólumhordozók a mértani alakzatok és más matematikus lineáris ábrák, (a) A kör (Poulet, 1961; Mahnke, 1966; Bensimon, 1972; Whitman, 1981) az egység, a harmónia, a tökéletesség, a folytonosság, az öröklét jelképe („forma perfectior"; Dante: A Purgatórium, 13: 13—21; N. Cusanus: De docta ignorantia). A női tökélyre alkalmazza a gáláns költészet (J. Peleticr du Mans: Amour des amours, 42. szonett). F. Strich (1928) a klasszicizmust egyenessel, a német romantika végtelenség-keresését önmagába visszatérő körrel ábrázolja. O A körforgás az örök változás, a változékonyság, a forgandóság kifejezése a középkori költészetben, és irodalmi közhely a reneszánsz óta. Goethe (Tagebuch, 1780) a lelkiállapot ciklikus változásait hasonlítja a körforgáshoz. O (b) A kör gömbszelet. A gömb a teljességet, a világmindenséget testesíti meg, melyet a mítosz a világtojásra vezet vissza (Chevalier és Gheerbrant, 1982). A világmindenséget képviseli az alkimisták lombikja, melyben újjászületik az anyag, és élet keletkezik homunculus formájában (Grotjahn, 1971). O A kör visszavezethető a középpontra, (CL) AZ első kör az, melynek sugara 0, írja Marius Victorinus Afer (Adversus Arium). A középpont minden kört magába foglal (Hieroklész: Peri pronoiasz). A központnak nincsen kiterjedése, a semmiből eredeztethető (Mahnke, 1966). A 0 képviseli Parmenidész szerint az abszolút lényt. Isten teremtette a pontot semmiből, írja M. Scéve (Microcosme). Isten a pont képmása a -»kabbala szerint (Scholem, 1980). A pont oszthatatlan és időtlen, mint

Isten (Aquinoi Szent Tamás: De mysterio Trinitatis). Ebben az isteni központban fut össze minden sugár (Areopagoszi Szent Dénes: De divinis noininibus). Minden időt egyesítő pontként látja Dante Istent a Paradicsomban (17: 16—18.), mely egyre növekvő körré tágul (Paradicsom 3: 103— 105.). A vízbe dobott kavics nyomán keletkező táguló körkarikákhoz hasonlítja Istent Eckhart mester (Itinerarium mentes ad Deum). A hírnévre alkalmazza a hasonlatot Shakespeare (VI. Henrik, I. rész, 1. felv. 2. jel.): A dicsőség, akár a vízgyűrű. Mindaddig önmagától is növekszik, Míg tág körétől oszlik semmivé. (ford.: Vas I.)

Shelley A Defence of Poetryben (1821) a költészet isteni jellegéről szólva írja, hogy „a bölcsességnek kerülete s egyszersmind központja". O ( f i ) A földre jőve Jézus Mária méhének mélyén lelt központot (Szent Bonaventura). Ebből kiindulva írja a barokk misztikus költő, Angelus Silesius, hogy „amikor Isten a Szűz mélyében pihent, rejtve, akkor a pontban volt a kör." O (y) Az ember, az emberi lélek áll a kör központjában az újkori irodalomban. Az ember körül táguló körök a haladást jelzik (Pico della Mirandola: Oratio de dignitate hominis, 1486). A vallásos világkép keretében: az ember a központ, de Isten a központ központja (Th. Traherne: Christian Ethics, 1675). Az én a világ mértani középpontja FicMe filozófiai rendszerében, és ebből a középpontból árad ki a formátlan tömegben rendet teremtő harmónia, Novalis az emberen belül keresi a középpontot, a lélek „végtelen mélységében" (Lehrlinge von Sais) O (ő) Az ókori kelet mitikus világképében a közép három világ, az Ég, a Föld, az Alvilág metszőpontja. I t t emelkedik a „világ-hegy" vagy „világfa", vagy „világoszlop". Ennek közelében áll a kínai császár palotája (Eliade, 1952). A földi Paradicsom és ezen belül a jeruzsálemi templom áll a keresztény világ központjában. O (s) A kör dinamikus aspektusának, az örök körforgásnak szimbóluma a saját farkát harapó áspiskígyó vagy sárkány, az uroboros. Az anyag átalakulásának, a transzmutációnak, az állandó megújulásnak jelképe az alkimista és rózsakeresztes irodalomban (Silberer, 1971). (d) A háromszög szimbólumtartalma lényegében megegyezik a 3-as száméval (Beigbeder, 1967). Az egyenlő oldalú háromszög a harmóniát, az arányosságot tükrözi és ezen keresztül az istenséget képviselheti. A püthagoreus misztikán ala-

372

SZIMIT puló alkimista elméletben a háromszög a tűz jele. Mint szabadkőműves szimbólum, a háromszög, a ,,fényes delta" alapja az időt, két oldala a sötétséget és világosságot jelképezi. A hegyével felfelé álló háromszög a férfit, a tüzet; a hegyével lefelé álló a nőt, a vizet jelenti különböző kultúrákban, így Indiában (Chevalier és Gheerbrant, 1982). A háromszögbe rajzolt kör a keresztény Isten-, a körbe rajzolt háromszög Máriaszimbólum. O (e) Az eget, a mennyeit ábrázoló körrel szemben a négyszög a földit, az emberit jelképezi. A kettőt egyesítik a román stílusú templomok. A négyszöget kör övezi. A moissac-i katedrális alsó emelete négyszögletű, a felső emelet kikerekedik a kupola felé emelkedve (Champeaux és Sterckx 1980). O ( f ) A kereszt szimbolikája az alaki változatoktól, a kereszt funkciójától, a kulturális miliőtől függően igen sokféle (Guénon, 1931). Mint az élet fája (élő ágakkal) a teremtő erő, az örökélet szimbóluma (asszírok, kelták). Jelképezi a tüzet (a. tűzcsiholó pálcákra utalva), a termékenységet. Indiában a kereszt vízszintes tengelye a passzív elemre, a vizekre, függőleges tengelye az aktív elemre, az égre utal. Rómában Hekátét jelképezte a kivégzésekhez használt kereszt, a kivégzetteket Hekáté ölelte magához. A fent karikában végződő ,,crux ansata" egyiptomi hieroglifákon a jövendő élettel, egészséggel, boldogsággal kapcsolatos. Egyes értelmezések szerint andrgün jellegű: a hurok a női elemet, a T-alak a férfit képviseli [De Vries, 1974). A kereszt szimbolikus értelme elmélyült a keresztet jeléül választó keresztény vallás keretében. Champeaux és Sterckx (1980) szerint a kereszt kijelöli az ember helyét a mindenségben. A vízszintes tengely a térbeli dimenziót képviseli, keletre—nyugatra utalva; a függőleges észak (éjszak)—déli tengely az időbeli dimenziót. A függőleges tengely egyúttal lefelé mutat az állati felé, és felfelé a szellemi, az isteni felé. A kereszt egyúttal mint mennyei létra a mennybemenetel szimbóluma. A körbe foglalt ír keresztet a kelta és a keresztény vallás szintézisének is tekintik (Chevalier és Gheerbrant, 1982). Egyes változataiban a kereszt túlnő a körön, és a négy elemre (levegőre, vízre, földre, tűzre) utal. O (g) A lineáris szimbólumok értékelése szempontjából lényegesnek látszik, hogy a jégkorszakból nem ismerünk geometrikus ábrákat, csak figurális szimbólumokat. A lineáris ábrák a felső paleolitikumban jelentek meg. A kör először mint napkorong, mint állat vonta napfogat jelenik meg (Leonhard, 1941). Jól nyomon követhető a középkori szobrokon

és reliefeken a köpenyes madonna alakjának fokozatos átalakulása: a realisztikus ábrázolás fokozatosan leegyszerűsödik, absztraktabbá válik s végül, hol háromszöggé, hol gömbbé válik (Adama van Scheltema, 1941). Ez a fejlődés ellentétes irányú az alakok, ruhák ábrázolásának fokozódó realizmusával. Ez arra utal, hogy a köpenyes madonnát eleve szimbólumnak tekintették a szobrászok. A lefelé fordított háromszög kultikus nőszobrokon jelenik meg, mielőtt önállósulna. Valószínűnek látszik és ésszerűnek, hogy a lineáris ábrák figurális ábrázolások fokozatos leegyszerűsítéséből, stilizálásából adódnak. A szögletes n _ n _ n vonal eredetileg a hullámzó tengert jelezte; a tenger jele a hullámvonal az egyiptomi hieroglifákon is. A figurális ábrázolások fokozatos demotivációja vezet az eseményábrázolástól a képíráshoz, a képírástól az ideogrammákhoz, az ideogrammáktól a betűíráshoz (-+írás, íráskép, vö. Arnheim, 1968). O 10) A tárgyakról leválasztott színek szimbolikus értéke függ a tárgyak, jelenségek objektív sajátosságaitól, és függ — nem kisebb mértékben — a tárgyak társadalmi szerepétől és a tárgyakhoz fűződő képzetektől (Heimendahl, 1961). O (a) Fehér és fekete szín szimbolikus jellege elsősorban a nappal és éjszaka váltakozásának függvénye. O (a) Bosch triptichonjának, a Milleneumnak Edenkertjében a madarak fehérek vagy feketék, a teremtés első nappalait és éjszakáit jelzik. Csak az Ádámmal szemben ülő lélekmadár kétszínű, fehér és fekete. A kép kommentátorai szerint a lélekmadár akkor keletkezett, amikor az éjjel nem vált el a nappaltól (Grotjahn, 1971). O Az éltető napfényt tükröző fehér szín pozitív értékű, az erkölcsi tisztaság, a magasztosság színe. Főként fehér állatokat áldoztak az isteneknek a rómaiak. Amon és Aton ragyogó fehér az egyiptomi himnuszokban. Fehér a zoroasztrizmus vallásában a legmagasabb mennyei isten, Ahura Mazda, a „fehér úr". Ragyogó fehérben jelenik meg a hegy ormán Jézus Péternek és Jánosnak. Fehérek az angyalok; a „fehér csapat" (in drong find) az angyalok ír neve. Fehérbe öltöztek Izráel papjai és a kelta druidák, s ugyanígy Püthagorasz tanácsa szerint, a szent himnuszokat szavaló énekesek. O A fehér a hajnal, a születés és újjászületés színe. Afrikai törzsi társadalmakban az avatási szertartások első fázisában fehérbe öltöznek a körülmetélt ifjak, s ezt teszik a katolikus lányok és fiúk is az első áldozáskor. A nemi ártatlanságot, érintetlenséget jelképezi a menyasszonyi ruha fehérsége. O A fehér ugyanakkor, a

373

SZIMIT O Az évszakok közül a télhez társul a fekete szín, mint negatív évszakhoz, mint a természet halálához. A középkori (sakkszerű) ,,négy évszak" játékban a tavasz bábuja zöld, a nváré piros, az őszé fehér, a télé fekete (Burckhardt, 1955). O (b) A piros szín a tűzre, a vérre utal. Az élet, az életerő színe. Vörössel vagy okkerrel festette be a cromagnoni ember a halottait, hogy továbbélésüket biztosítsa (Behn, 1948). Az arandák vörösre festett kötelet illesztenek az özvegy fivérének hasára, a kötél másik végét egy férfi veszi a szájba. Ezzel a gyászolók fájdalmát vonják el és életerőt öntenek testükbe (Strahlow, 1915). Az ógörög néphit szerint, a homöopathia elveinek megfelelően, a vörös színt vérbajok ellen alkalmazták. A gazdagság istenének, a vak Plutosznak vörös szalaggal kötötték be a szemét gyógyító célzattal (Arisztophanész: Plutosz). O A piros szín az erő és egyúttal az erőszak, az erőszakos halál, a háború jelképe volt. A halállal kapcsolta össze Artemidórosz (Portai, 1837). Az egyiptomiak a vad Széthet festették piros színnel. A Thídreks sagában Hildebrand és Herbrand vörös pajzzsal harcolnak egymás ellen. A —• Nibelung-énekben Volker vörös jelet köt Ó mennyei lény! lándzsájára. O A vörös szín, a vérrel festett Te fekete arcú test a halált és újjászületést jelképezi az Az arcom fekete avatási szertartások egyik fázisában (FraEgészen fekete zer, 1910). A vörös a forradalom színe (vöFérjes asszonyok, hajadon leányok Szerelemre gyújt a feketeség rös zászló, vörös jakobinus sapka), a siker Fekete az arcom! színe az irokézek számára. A vörös szelleSötét az arcom! mek napkeleten laknak (Mooney, 1885— Az alvilági negatív, destruktív erők feke1886). O Az erőn, erőszakon és a villámon, ték. így ábrázolják többnyire Lucifert és az tűzön keresztül válik a hatalom jelévé, főördögöket. Az ördög fekete bak képében ként a bíbor vörös. A bizánci császárok jelenik meg, máskor fekete macska, fekete bíborba öltöztek. A római katonák gúnyból kutya kíséri. O A fekete a halál és a gyász vörös köpenyt borítottak Jézusnak, ,,a zsiszíne. Fekete gyászruhát viseltek a köztár- dók királyának" vállára. A jorubák hatalsaság kori Rómában. Fekete anyaggal fed- mas viharistene vörös és fehér (Lurker, ték a házakat Karthágóban, ha a várost 1974). A vörös szín a forróvérűség, a fékteszerencsétlenség érte. Picasso fekete színnel len (nemi) szenvedély színe. A ,,nagy parázábrázolja a háborút a vallauris-i béketemp- n a " vörös fenevadon lovagol bíborba és lom freskóján. Ám a fekete szín a démonok, skarlátba öltözve (János apokalipszise 17,3 a halottak szellemének elhárítására is szol- —4.). A rőt vad, főként a róka, az ördög gált (Laujfer, 1948). O A fekete az anyag, szimbóluma. A vörös és fekete szín dominál a prima matéria jele az alkímiában. Két a pokolt ábrázoló képeken. O A vörös, költő, egymástól függetlenül ismeri fel, mint a kék ellentéte, pozitív szín. A jó anhogy a feketeség az anyag lényege: gyalokat vörösbe öltözteti a ravennai San Ápollinare Nuovo templom apszisának modiu werlt ist üzen schoene zaikképe. O (c) A kék a földhöz kötött wiz, grün und rot und innen swarzer varwe barnával, a növényvilághoz fűződő zölddel ('A világ kívül szép szemben a levegőég színe; az eszmeit képvifehér, zöld és piros seli (Lüscher, 1949). Az ég és a kék tenger és belül fekete színű') végeláthatatlan, mélysége kifürkészhetet( Walther von der Vogelweide) len. A földöntúli dolgok, az égbe kivetített fekete az anyag rejtett lelke, másvilág, a túlvilág jelképe. Kék színben jaj, mutatkozott születésekor Visnu. Kék köfekete, fekete, fekete.

pirossal szemben színtelen, élettelen. A halál, a visszajáró kísértetek, szellemek, koboldok színe. A gyász színe Indiában. Fehérben gyászolja Krisztust Mária H. Holbein festményén, fehér fátylat hord az isenheimi oltár-képen. O (fi) A fekete szín a fénytelenség, fényelőttiség, ősi sötétség szimbóluma, mely tovább él az Alvilágban. Az irokéz varázsló fekete gyöngyökkel díszíti testét, amikor az ellenség pusztulását célzó varázsigéit mondja (Mooney, 1885— 1886). A fekete szín hol az Északkal, hol a Déllel társult, aszerint, hogy hová helyezte a mítosz az alvilágot. Az aztékok, algonkinok, navajók, kínaiak, törökök, germánok számára az Észak fekete; a maják, nadírok számára a Dél, a puebló indiánok szerint a világtengely (Chevalier és Gheerbrant 1982). Az egyiptomi halálistent, Anubiszt feketének festik, gyakran fekete sakálként ábrázolják. Fekete szurokkal kenik be a múmiákat. A halott vérével kevert fekete festékkel mázolják be testüket a halott anyaági klánjához tartozók Normanby szigetén (.Róheim 1950). Ezt a festéket használják szerelmi varázshoz is. Egyes varázsigék mindkét szertartásra alkalmazhatók:

(Babits: Fekete ország)

374

SZIMIT penyt viselt Odin is. Az orosz ikonokon az eget, az ős-mélységet jelzi a kék. A végtelenhez, a nyíltsághoz, őszinteséghez társul a keresztény festészetben (Lurker, 1974); Mária ruhájának színe. Az ige hirdetésének három éve alatt Krisztus kék ruhát hord. Kék a sárkánnyal harcoló Szent György alakja (Chevalier és Gheerbrant, 1982). O A kék az uralkodó szín a szabadkőműves páholyok falán ( L e n n h o f f , 1932). Az éjszakai égboltot idézi és a kitáruló végtelent, írja leveleiben V. Van Gogh. Kandinsky szerint a kék végtelen, túlvilági nvugalmat áraszt (Hess, 1956). O A megfoghatatlant, a szavakkal kifejezhetetlent érzékelteti Trakl költeményeiben (Schneider, 1954): kéket lélegzik az éjjeli völgy (Die Heimkehr), kék az Ember (Krisztus) alakja (Sebastian im Traum), kék a mosoly, egy letűnt pillanat (Kindheit). O A kék sötét árnyalata hideg és kapcsolatos a halállal (Lüscher, 1949); a hideghez, a télhez társul József A. versében ('megvillan | kék, tünde fénnyel fenn a tél"). Az iráni asszonyok félgyászban kéket hordanak. Németo. egyes helyein kék lepelbe burkolták a halottakat (Lauffer, 1948). O A kék a csalódás és kudarc színe az irokéz indiánok számára. A kék szellemek északon laknak. Szerelmi varázshoz vörösbe öltözik a varázsló, és azt kívánja, hogy vetélytársa kéküljön meg (Mooney, 1885 —1886). A 17. sz.-ban a spanyol hatóságok rossz szemmel nézték a kék színt, írja B. Grácián (El Criticón 2. rész, 1. fej.). O 11) Szimbolikus értéke lehet a höélménynek is. Camus Közönyében a tűrhetetlen hőség a drámai cselekmény hajtóereje, egyúttal az ellenőrizetlen, leküzdhetetlen, fátumként érvényesülő belső tűz kivetülése. Baudelaire költeményeinek egyik vezérszólama a hideg: zordon ridegségben élnek a halált dicsőítve a szerzetesek a régi kolostorokban (Le mauvais moine); fagyott nap áraszt kegyetlen hideget a kaotikus mélységbe (De profundis clamavi). Gyászfátyla alatt reszket a Pokolba leszálló Don Jüan oldalán Elvira (Don Jüan aux Enfers). A női Szépség megkövült álom, a szíve hóból (La beauté). Szeme drágakő, ő maga hideg és steril fenség (Spleen et idéal, XXVIII, XXIX). Ezt a hidegséget keresi kegyetlen szeretőjében (Spleen et idéal, XXV). Őrület, hol fagyos hallgatagság tükröződik a Múzsa arcán (La Muse maiadé). A boldog aranykor naiv meztelensége is hideggel tölti el a lelket (Correspondance, V). O B) A szimbólum szemantikája. 1) Természetes vagy önkényes jel-e a szimbólum, mennyiben hagyományos és mennyiben egyéni, alkalmi? (a) A nyelvi jelek természetének

kérdése Platón Kratüloszában vetődik fel első ízben: természetes-e (phüszei) a szó, vagy pusztán megállapodáson alapul (nomó, később: theszei). Saussure (1976) terminológiája szerint motivált-e vag}' önkényes (arbitraire) a kifejezés (signifiant) és a tartalom (signifié) kapcsolata? Peirce a pusztán megállapodáson alapuló jelet nevezi szimbólumnak, a valamiféle hasonlóságon alapuló -n'&onnal szemben. A nyelvi jelek, a matematikai szimbólumok többsége „önkényes", Peirce (1931—1935) szerint „szimbólum". O (b) Ez a (19. sz. előtt gyakori) szimbólummeghatározás eleve kirekeszti a mitikus, a költői, irodalmi, művészi szimbólumokat, akárcsak az álmok, szimptómák szimbolikus vonatkozásait. „ H a nincs közöttük hasonlóság, akkor nem érvényesek", írja Szent Ágoston a kereszténység szimbólumaival kapcsolatban (Commentarium de religione Christiana). A mitikus, a költői, a művészi szimbólumok sohasem önkényesek (Wettek és Warren 1963), de gyakran kortól, megállapodástól függnek, s ennyiben konvencionálisak. Goethe a dolgok természetével egyezőnek tekinti a piros szín és a fenségesség (Majestát) társítását, de konvenciónak, -+allegóriának minősíti a zöld szín és a remény összekapcsolását. Valójában mindkét szimbólum motivált és hagyományos. A motivált (ikonikus) hagyományos (konvencionális) jelek gyakoriak a szimbólumok körén kívül is (—>jel, jelviszony, hangfestés, hanglejtés). O A piros színt természetes szálak fűzik a méltóság képzetéhez, de a kettő kapcsolata a mai európai ember tudatában kevésbé szoros és tudatos, mint amilyen a bizánciak számra volt, akik viszont alig társították a forradalommal. A zöld szín a tavasszal újra zöldellő természet képzetén keresztül fűződik a reményhez, s alighanem ezért festették nemegyszer zöldre a középkori festők a keresztet, mint az újjászületés szimbólumát. Az inka mitológiában a vizet, a vizek istennőjét jelképezi a zöld szín, nem kevésbé indokoltan. A smaragdon át vezet a zöld szín istenhez (János apokalipszise, 4, 3.). A napfényre utaló sárga a boldogság, a császár színe Kínában. Az irigységre utal az európai kultúrkörben; alighanem az epe színe, a sárgaság és egyúttal az irigység legfőbb tárgya, az arany színe alapján. Az ókori Görögő.-ban és Rómában a prostitúció jelévé vált a mesterséges szőkeségen, a prostituáltak szőkére festett haján keresztül. A középkorban a hóhér feleségét, az eretnekeket és zsidókat jelezte a sárga folt. A színek, és általában a szimbólumok értékelésében kisebb vagy nagyobb,

375

SZIMIT esetleg döntő szerepe lehet a konvenciónak, de a konvenció minden esetben a szimbolizáló tárgy valamilyen természetes tulajdonságán alapul. — (c) A hagyományos szimbólumok konkretizálódnak, sajátos, egyéni tartalommal egészülnek ki az irodalmi művekben és művészi alkotásokban. (CL) Ady költészetében a vér egy „szexuális vallás" (Király, 1970) gyújtópontja (A csók-csatatér lovagjai, A legszebb este), az életerő megtestesülése (A Hágár oltárán). A költő „véráldozatát" (Heléna első csókom), a feláldozott fehér ló vérével, a háborús véráldozattal egyesíti és az egyén és világ sorsát irányító ősáradattá növeli (Schweitzer, 1969): N a g y céljaiért veszetten Rohanok rég tudatlanul Vérért, vérrel, véresebben.

A Vér útjai csinálja S minek dőlni kell, dőlni dől (Vér: ős áldozat).

O (jSj A csók a szerelem, a nemi élet eufemisztikus emblémája, így szerepel számos ^4dí/-versben is. A legszebb csók c. költeményében kitágul, kiterjed a társadalomra: a haladást képviselő erosz jelképe. A sok szerelemtől Tisztul meg az élet S nem lesznek cselédek.

O (y) Egyéni mítosz Ady költészetében a vár, a tárna: a tudattalant magába foglaló költői lelki világ szimbóluma. Előzménye a mitikus barlang, a világ-hegy, az alvilág. Nem tudja nélkülözni a térszimbolikát a mélylélektan sem (Freud topikus modellje). Egyedi, egyszeri formákat ölt Ady verseiben, ahol az ódon vár ablakán kiinteget az ott kísértő Léda (A vár fehér asszonya). A költői alkotás álomszerű víziója: a szent hegyet kivájták a gondok, kínok, a hegy mélyében harsognak a rémek, miközben csoda-táncot lejtenek a gondolat manók a hegytetőn (Búgnak a tárnák). A rémálom egy másik változatában a dohos vár termeiben kísérteties táncot lejtenek a fehér özvegy legények, a megíratlan, és a háj hasú polgárok által eleve elítélt versek (Özvegy legények tánca). O (ő) A keresztút mítoszát ironikusan, játékosan alkalmazza R. Frost A nem-választott útban, melyben a költő két egyaránt megfelelő („just as fair") út közül a kevésbé kitaposottat választja. A vers külső és belső formájának bonyolultsága ugyanakkor arra inti az olvasót, hogy az áttetsző felszín alatt rejtet-

tebb, személyesebb mondanivalót keressen. (Erre Frost maga is utal előadásaiban és leveleiben, vö. Hart, 1984). O (e) Ismert szimbólumokat alkalmaz meglepő, elgondolkoztató és groteszk formákban W. Bosch Millenium néven ismert triptichonja. A virág, mint a természet, az élet szimbóluma a Paradicsomban guggoló férfialak fenekéből nő ki, jelezve, hogy a biológiai funkciók alapvetőek maradnak a Paradicsomban is; az anyagcsere egyúttal a természet „anyagcseréjét", az élet és halál egységét szimbolizálja (Stegmann, 1972; fírotjahn, 1971). O (d) A modern civilizáció nem fosztotta meg az embert a szimbolikus látás ősi képességétől. így szimbólummá nőhettek a technika „új vívmányai" a repülő, a futószalag vagy a lift Szabó L. Grand Hotel Miramontijában, a röntgengép és a tödőszanatórium Th. Mann Varázshegyében (Brooks 1939; Firth 1973). A természetes és mesterséges tárgyak, mitikus személyek hosszú sora szerepel napszimbólumként. Ugyanakkor W. Jensen Gradivájában a hős álmában megjelenő nap, igen hétköznapi módon, a Naphoz címzett fogadót (az Albergo del Solét) szimbolizálja (Freud értelmezése szerint). O 2) A szó-jelek közötti szemantikai viszonyokat jellemző -*•szinonímia, homonímia, poliszémia fogalom a szimbólumokra is alkalmazható. (a) A szinonímia különösen gyakori a mitikus, misztikus irodalomban, ahol ugyanaz a személy vagy kultikus tárgy számos formában jelentkezik, melyek a személy vagy tárgy különféle aspektusait hivatottak megvilágítani. Krisztus szimbóluma a kereszt (már a katakombákban), s ennek különféle változatai, a feszülettől a körbe foglalt napkeresztig, a szőlőtőke, az egyszarvú, a sas, az oroszlán, a bárány, a jó pásztor. Jézus egy ízben a Nappal azonosítja magát (János evangéliuma, 12, 46.). Mária szimbólumainak felsorolása tölti be a Mária-himnuszok jó részét. Mária Salamon trónusa, égő csipkebokor, Áron kiviruló botja, Gideon gyapja, az elkerített kert, a szentély zárt ajtaja, a mennyország kapuja, kikötő, a Tenger Csillaga (Stella Maris), a kertek forrása, égi palást, Éva vagy anti-Éva. Molsdorf 88 Mária-szimbólumot, tart nyilván (1968). Az —•alkimista irodalomban a „kén" egyúttal a „férfi", a „vörös", a „Nap". A „higany" (mercurium) pedig a „nő", a „fehér", a „hold". A szerzők előszeretettel jelölik számos szimbolikus terminussal ugyanazt a tárgyat vagy folyamatot. A „mercurium" hol „eleven ezüst", hol „eleven víz", „életvíz" (acqua vitae), hol „természetes

376

SZIMIT edény" (vas naturae), „bél", „anyaméh", „dajka", „anya", „anyaföld", „királyi forrás", melybe fürdeni jár a király és királyné, azaz a Nap és a Hold, más szóval az arany és ezüst (Silberer, 1971). O A szimbolikus szinonimák más és más színben tüntetik fel ugyanazt a fogalmi egységet. A fogalmi elemzésen túlmenő finomsággal tükrözik a tárgyakat. Felfedezik mindazokat a sokszor rejtett és meglepő sajátságait, amelyektől el kellett tekintenie az absztraháló fogalmi elemzésnek, s amelyek ezért nem szerepelhetnek az értelmező szótárakban. A szimbólumszótár árulja csak el, hogy (a német romantikus irodalom tanúsága szerint) az emberben, az emberi szellemben van valami, ami a földdel, a kerttel, virággal, az épülettel, a mélységgel, a magaslattal, az árral, a tűzzel, a fénnyel, a madárral, a repüléssel közös. A közös szimbolikus tulajdonságok két fogalom többé-kevésbé rejtett átfedésére utalnak. így a tenger, a mélység egyaránt szimbolizálhatja az örömöt, a szerelmet és az édes fájdalmat (Hillmann, 1971.) O (h) A homonímiát, a szimbólumhordozók véletlen egybeesését nem könnyű az egyes szimbólumok sokértelműségétől elválasztani. Homonímiáról beszélhetünk, amikor ugyanaz a szimbolikus kifejezés egymással (látszólag) összefüggésben nem lévő, esetleg egymást kizáró tartalmat jelöl. Az Énekek énekének egyik középfelnémet kommentátora, Trudperter (Hohes Lied, kiad.: Menhardt, 1934) az „Anyám fiai haragudtak rám, / szőlőt őriztettek velem;" (1,6) sorokban az „anyám fiai" mögött először a zsidókat véli felfedezni, akik a Jegyes ellenére cselekszenek (11,3), majd (12,3) az apostolokat és bölcseket látja a gyermekekben. Homonímiának láthatnánk a tűz egyes jelentéseit (pokol, nappal, Mária, erény; vö. Molsdorf, 1968); vagy amikor a fehér szín életet, örömöt jelent, ugyanakkor a gyász jele. De ilyen esetben is számolnunk kell azzal, hogy a „tűz" különböző aspektusain, a fehér szín megjelenési formáin alapulnak a fogalmi szinten össze nem egyeztethető vagy egymással ellentétes képzetek. Chevalier és Gheerbrant (1982) különbséget tesz a fehér és a fekete színhez fűződő gyász közt. A fehér gyász a hajnalt idézi és a túlvilági életbe vezető halálhoz fűződik, a fekete gyász kiúttalan. O Bátrabban beszélhetünk homonímiáról, amikor az „észak"nak és „dél''-nek más a szimbolikus értéke az északi és a déli hemiszférában (Chevalier és Gheerbrant, 1982), vagy amikor a fekete szín az alvilágot, a lelki sötétséget jelenti északon, de nincs ilyen konnotációja Feke-

te-Afrikában ( L a u j f e r , 1948). O (c) A tudományos nyelv terminusaitól eltérően a köznyelv szavai (a „fej", a „kéz", a „fut") többértelműek, jelentésük komplex: egymással összefüggő, egymásból levezethető jelentésárnyalatok egységei. A szimbólum eleve sokértelmű, nyitott. Nem a szimbolizáló jel fogalmi szerkezetének zárt egységéből indul ki. hanem a szimbolizáló tárgy (jelenség) képzetéből, érzékletes vagy funkcionális tulajdonságaiból. A „tej" képzetének összetettségére, szubjektív értékelésének sokszerűségére vezethető vissza, hogy a tej hol az édességet, hol a szelídséget, hol a testi vagy lelki táplálékot, hol a könnyen asszimilálható jelenségeket szimbolizálja a középfelnémet költészetben (Jantseh, 1959). Az oroszlán a középkori irodalomban és képzőművészetben Krisztus, Szent Márk, a bátorság, a büszkeség, az állhatatosság, az élet, és ugyanakkor az ördög, a halál, és a halálon keresztül a feltámadás szimbóluma (Molsdorf, 1968; Champeaux és Sterckx, 1980). Ezért mosolyoghat átszellemülten a katedrális északi timpanonján az oroszlán torkából kilógó férfi: tudja, hogy az oroszlán csak jelkép, az örökélethez vezető halál szimbóluma. O misztikus irodalomban. Az táció alanya (operátora) és tárgya (az opus alkimista szimbolika nyelvében leplezetle- maga). Az anagogikus szimbólumviszony nül mutatkoznak a tudattalan szexuális és kétirányú, azaz zárt kört alkot. Ugyanez agresszív fantáziák: az anyaméhtől, az áll az anagogikus mítoszértelmezésekre. anyatejtől, a vizelet, a széklet, a mestrum, Goldzieher I. (1876) szimbólumot lát az Oia sperma manipulálásától az abortuszon, dipusz-tragédiában, napmítoszként érteldefloráción, ineesztuson, a testvérek, az mezi. O. Ránk (1912) joggal mutat rá, hogy anya és fia, az apa és leánya közösülésén, a a természetmitológus az égre vetített emkirályi pár (szülők) nászán, az anyaméhbe beri-társadalmi viszonyok alapján értelmevaló visszatérésen, a hermafroditizmuson zi az alapvető emberi kapcsolatokat. O D) keresztül a király (apa) megöléséig. Egy A szimbólum funkciói. A szimbólum funknévtelen szerző Geheime Figuren der Ro- cióinak sokfélesége a fogalom komplexitásenkreuzer ('A rózsakeresztesek titkos alak- sából adódik. 1) A szimbólum, mint megáljai', 1625) c. művében szereplő parabola lapodáson alapuló érzékletes (tapintható, hőse anyjával közösülve újranemzi önma- látható, hallható) jel bonyolultabb, gyakgát (Silberer, 1971). A Mária-himnuszok ran közvetlenül nem érzékelhető („abszthangja alig különbözik a szerelmi líráétól, rakt") jelenségekre utal, és az emberek közötti érintkezés nélkülözhetetlen alapja. A nemegyszer érzékibb (Jantsch, 1959): különböző társadalmi tevékenységek küVékonyhúsú bágyadt lönféle jelrendszereket alakítottak ki (átjegyese mennyi ágynak, sebesülten lankad jelzések, közlekedési jelek, céhjelek, rangjeölelésétől az Úrnak. lek, hajó jelek, zászló jelek, a matematikai szaknyelv jelei stb.). A jelrendszerek közül (ford.: Babits M.) alapvető fontosságánál fogva kiemelkedik Homoerotikus fantáziák szövik át a Krisz- a nyelvi jelrendszer. Ezen alapul, közvetletushoz szóló misztikus és pietista költemé- nül vagy közvetve, minden jelrendszer. O nyeket. J . Donne arra kéri Jézust, hogy 2) A nyelvi jelek használata általános megállapodáson alapul, melyet mindenki ragadja el (Holly Sonnet XIV). Zinzendorf gróf jámbor énekében Jézus sebébe ('oldal- ismer, aki az adott nyelvet elsajátította. A nyílásába') kívánkozik (Pfister, 1910). Ezek megállapodás titkos is lehet, melyet csak az erotikus fantáziák megengedhetők, hi- egy szűkebb közösség tagjai ismernek. Elvszen csak szimbólumok, a legtisztább vallá- ben hozzáférhetetlenek a katonai vagy posos érzelmek kifejezői a misztikus költé- litikai célokat szolgáló —* kódolt üzenetek. szetben. Az alkimista szimbólumsor kódolt Megnehezíti, de nem teszi eleve lehetetlenkémiai recept. Az anyaméh olvasztókohót né a rejtett tartalomhoz férést a gnosztikujelent (N. Flamellus Chymische Werke, sok, az alkimisták, a rózsakeresztesek vagy 1751 szerint). Az anyaméhbe való visszaté- szabadkőművesek szimbólumnyelve (Völrés és újjászületés az alacsonyabb rendű lcer, 1952; Silberer, 1971; Lennhojf, 1932). O fém megnemesítésére utal. A király (apa) 3) Belső cenzúra kódoló tevékenysége teszi megölése a „Matéria Prima" ('Első Anyag') az álmodó számára is érthetetlenné saját feloldásának szimbolikus kifejezése. A ki- álmait, és készteti a neurotikus beteget arrályfi haragra lobban és megöli a t y j á t : „az ra, hogy az orvostól várja szimptómái megegyik megsemmisítése a másik keletkezé- fejtését (Freud). A belső kommunikációt, 382

SZIMIT a tudattalan tartalmak felszínre hozását elsősorban a tudat számára érthetetlen szimbólumok teszik lehetetlenné. A nehézség ott kezdődik, hogy nem tudjuk, melyik álomképünk, melyik akaratlan tevékenységünk mutat túl önmagán. A tipikus álomszimbólumok azonosak a mítoszokból, népszokásokból ismert szimbólumokkal. Freud műveiben 423 különböző szimbólumra utal. Az általános (korhoz nem kötött) szimbólumok (égitársak, tereptárgyak, állatok, növények, testrészek stb.) mellett szerepelnek a technikai civilizációhoz kötöttek is (autó, vonat, vasúti állomás, léghajó). Az álomszimbólumokat hozzáférhetetlenségük különbözteti meg a szimbólumok minden egyéb megjelenési formájától (Jones, 1912; Fiiess, 1973). O 4) A szimbólumok ugyanakkor megkönnyítik a nyelvi eszközökkel megközelíthetetlen tartalmak kifejezését. A szimbólum Goethe szerint ,,a kikutathatatlan pillanatnyi-eleven megnyilatkozása" (Maximén und Reflexionen). Csak képes nyelven, közvetetten fejezhetjük ki a szavakkal kimondhatatlan legmélységesebbet, írja Fr. Schlegel (Gespráche über Poesie). Carlyle szavaival: ,,A képzelet »szimbólumokat« alkot, melyek segítségével kimondhatóvá válik a kimondhatatlan . . . Olyan szimbólumrendszert alkot a képzelet, mely harmonikus önmagában és konszubsztanciális azokkal az igazságokkal, melyeket felszínre hoznak" (Sartor Resartus). Johnson-Laird (1983) analóg-elvű számítógépekhez hasonlítja a szimbólumokat. Szimbólumok segítségével leszállhatunk tudatunk mélyére, írja L. Gazamian (Legouis, 1967), Coleridge gondolatmenetét követve, s itt felfedezzük az immanens létet; így sikerül túljutnunk a látszaton, az érzékelhetőn. Cazamian egyúttal önkéntelenül példázza, hogyan működik a szimbolikus tudatosítás: tudati folyamatokat térbe vetít át; mint alig száz évvel később Freud, aki a lelki struktúrát térbeli ábrázolás segítségével érzékelteti, kiemelve a modell önkényes voltát és ideiglenességét. Térszimbólumok segítségével képezzük le az időt, a kauzalitást (Cassirer, 1922). Szimbólumok készítik elő a tudományos elemzést és fogalomalkotást más tudományokban is. O A szimbólumok kognitív szerepe nem kisebb, ha a kutató nem tudja, hogy szimbólumokkal operál. Az alkímia, az asztrológia a hozzáférhetetlen tudattalan lelki működést fiktív kémiai műveletekre vagy az égboltra kivetítve tanulmányozta öntudatlanul és írta le a szimbólumok nyelvén (Bensimon, 1972; Ránk, 1912; Silberer, 1971; Jung 1944). Paracelsus tanítása sze-

rint az emberi mikrokozmosz tükrözi a világmindenséget, a makrokozmoszt. Az ember tükrözi a mindenséget, miután magát vetítette ki a kozmoszba. A kabbalisztikus irodalom a mindenséget képező tíz szephira egyikét, az Iszod Szephirát tekinti a nemiség szférájának. A görög Erósszal rokonítható Iszod a teremtés alapja, belőle árad minden életenergia. A kabbala IszodEroszt a semmiből származtatja (Scholem, 1980). Szimbólumnyelven anticipálja Freud második ösztönelméletét, mely változatlanul a nemi ösztönökben látja életünk hajtóerejét, alkotóképességünk forrását, de a halálösztönt tekinti primernek, erre vezeti vissza a nemi ösztönöket is. A gnosztikus, a kabbalista, az alkimista, a rózsakeresztes szerzők kétszeresen tévedtek: nem tudták, hogy amit írnak téves, és még kevésbé tudhatták, hogy a tévedések hozzáférhetetlen igazságokat rejtenek szimbólumokba. A szimbólum kognitív szerepe abban áll, hogy megelőzze és előkészítse a fogalmi elemzést, a valóságos összefüggések egyértelmű, közvetlen leírását. Erről szól Schiller Der Künstlerének ('A művész') egyik szakasza: VVas erst, nachdem Jahrtausende verflossen, Die alternde Vernunft erfand, Lag im Symbol des Sehönen und des Grossen Voraus geoffenbart dem kindisehen Verstand. ('Amit az öregedő értelem csak évezredek múlása után talált fel, ott volt a Szépség és Nagyság szimbólumában a gyermeki ész számára eleve kinyilatkoztatottan'.)

5) A szimbólum mágikus erejénél fogva jelen van minden hagyományos szertartás, népszokás, babona hátterében, (a) A sámán dobja lóbőrből vagy szarvasbőrből készül, így a táltos erejével rendelkezik. A világmindenség miniatűr másolata: a dobbal a sámán a mindenséget t a r t j a a kezében (Harva, 1959). O (b) A termékenységi szertartásokat idézi öntudatlanul a húsvéti locsolás a közép-európai kultúrközösségekben. Akár dézsával öntik le a falu lányait a legények, akár kölnisüveggel jönnek locsolni a fiúk, minden esetben a megtermékenyítő magot képviseli a folyadék. A lányok hímes tojással viszonozzák a locsolást. O (c) A babonás hiedelmek egy rejtett archaikus vallásból nőnek ki (Kroll, 1897; Negelein, 1935; Pauly, 1979). Követői számukra is érthetetlen előírást követnek. Német néphit szerint reggel öregasszonnyal találkozni bajt hoz. Ez ellen köpéssel védekeznek (Goffmann-Krayer, 1927). Az öregaszszony a halált, a „gonosz a n y á t " testesíti meg, a köpés varázsereje két váladék, a nyál és az ondó azonosításán alapul. Elter-

383

SZIMIT jedt mediterrán eredetű obszeén gesztus a „füge", a mutató- és középső ujj között kitolt hüvelykujj [Morris és Collet, 1979). A szemmelverést hivatott elhárítani (Jung, 1987). A „füge" penetrációt mímel és a phallosz mágikus erejével ijeszti el az ártani akarót. O 6) A szimbólumok rendező, szervező szerepét állítja előtérbe G. Vernon: szimbólum „mindaz, ami a fizikai erőszaktól eltekintve, szervezi vagy strukturálja az egyén magatartását" (1981). Hasonló elgondolás alapján tulajdonított Shelley a szimbólumoknak fontos erkölcsi szerepet. A szimbólum a teljes (integrál) gondolat hű képe, és ennél fogva „előmozdítja az ember erkölcsi fejlődését" (A Defence of Poetry). O 7) Mivel a szimbólum mélyen gyökerezik az emberi tudatban, a megértetés alkalmas eszköze. „Érzékelhetővé teszi a szellemit", írja G. Freytagra utalva M. Lurker (1974). így értékelte a szimbolikus, képes kifejezésmódot Krisztus is (János evangéliuma, 16, 25.). O 8) A költői műben teljesedik ki a szimbólum felfedező és alkotó funkciója. A szimbólum a rejtett jelzés eszköze. Koronként, költőnként kisebb vagy nagyobb mértékben áll egyúttal a titkosítás szolgálatában (-*homály, hermetikus irodalom, hermetizmus). O E) A szimbólum evolutív aspektusai. 1) idegfiziológiai vizsgálatok szerint a szimbolikus értelmezésben a jobb agyfélteke lényegesen nagyobb szerepet játszik, mint a „specifikus", a nyelvi tevékenységeket vezérlő bal félteke. Kitűnt az is, hogy a vizuális hasonlóságon alapuló megfeleléseket kizárólag a jobb félteke észleli. A jobb félteke csak vizuális dimenzióval rendelkező főneveket tárol. Ugyanakkor érzékenyebben reagál a jobb félteke emotív tartalommal rendelkező verbális ingerekre (Fónagy P., 1982). A verbális stimuluszok szimbolikus jelentésének felismeréséhez az eddigi vizsgálatok szerint a két félteke együttműködésére van szükség (fíalin, 1974; Kinsbourne és Hicks, 1978). Ezek az eredmények összhangban állnak mindazzal, amit a természetes szimbólumok ontogeneziséről és filogeneziséről tudni vélünk. (Itt eltekintünk az önkényes, mesterséges szimbólumoktól.) O 2) (a) A preverbális, vizuális gondolkodás megelőzi a szójelek segítségével létrejövő fogalmi elemzést (Kleinpaul, 1888; Arnheim, 1968; Jones, 1919; Luquet, 1989). A már beszélő gyereknek is előbb képeket mutatnak, majd kevés szöveggel „terhelt" képeskönyveket olvasnak fel a szülők. (Gyerekes felnőttek részére jöttek létre a —>comicsok, —>képregények..) Ferenczi „gyermek-nyelvnek" nevezi a szimboli-

384

kus kifejezésmódot (1939). A képzőművészeti alkotások „megrekedtek" ezen a fokon. Bosch Hét főbűn c. képén a hét főbűn mindegyikét egy-egy rekeszben lakatja. A hét rekesz Isten szeme, melynek íriszében Krisztus áll. így válik érzékletes képi valósággá a szürke mondat: „Isten szemében főbűnt képeznek az ábrázolt cselekedetek", vagy „az ember Isten szeme láttára is vétkezik" (Bensimon, 1972). Az írás története világosan tükrözi a gondolkodás fejlődését: a jelenetet stilizáló ábrázolást felváltja a képírás, a képzetekből kiinduló fogalomírás, melyről csak fokozatosan mond le a szavakat megjelenítő szótagírás és betűírás s ennek köszönheti gyógyerejét. A szimbólum homocentrikus, örökölte a gyerek egocentrizmusát. A gyerek külső (főként vizuális) jegyek és szubjektív élmények alapján azonosítja a tárgyakat, jelenségeket. Ugyanilyen „felszínes", érzéki (érzékeléshez tapadó) és egocentrikus a szimbólumalkotás is. O (b) A gyerek saját testének, testi funkcióinak kivetítésével igyekszik megérteni, megragadni a környező világot (Ferenczi, 1927; Jones, 1921; Pető, 1959; Fiiess 1973). A szimbólumot is az -*antropocentrizmus hatja át. Az ember, az emberi test áll a központjában. O (c) A preverbális szemléletet megőrző álomnyelv részben azonos a szimbólumnyelvvel: maga is szimbólumokkal él, és messzemenő szerkezeti egyezéseket mutat. Azonosítja azt, ami hasonló, és a valamilyen szempontból egyező jelenségeket egybe sűríti, akárcsak a szimbólum; az álom is, a szimbólum is prelogikus (mitikus) gondolkodásmódot tükröz, így nem ismeri az időt, az időbeli és az oksági viszonyokat térben értelmezi (Freud, Siebenthal, 1953). O (d) A gondolkodás korai stádiumára utal a gyökeresen különböző, nem egyszer más és más érzékszervek tartományába tartozó tárgyak és jelenségek társítása. Az alkímiai irodalomban egymást helyettesíthetik a fémek és a bolygók (Saturnus — ólom, Mercurius — higany). Elemek, évszakok, égtájak, színek, ízek, zenei hangok, számok, állatok, növények egybekapcsolása képezi a mitikus világnézet alapját (Bosch, 1960). Az ószláv vallási rendszerben (Ivanov és Toporov, 1969) a bal és a jobb ellentétpár megfelelt a boldogság és boldogtalanság, az élet és halál, a férfi és a nő, a saját és az idegen holmi, a fölérendelt és alárendelt, az ős és az utód, a szakrális és a világi ellentétének. A ballal és jobbal párhuzamos ellentétpárok fellelhetők más kultúrákban is (Veres, 1975). A misztikusok szerint a szimbólum feladata az „ősi egység" helyreállítása (P. de Man,

SZIMB 1988). A misztikus „szemével hall és a fülével lát", idézi Cháranát (1562) Bayrar (1957). A szimbólum archaikus jellegéből szükségszerűen következik a szinonímia alapvető gyakorisága. O (e) A szimbólumalkotás teszi lehetővé a gyerek számára, hogy fokozatosan elkülönítse magát a környezetétől, hogy műveleteket hajtson végre a jelen lévő tárgyakon, és hogy képes legyen a nem jelenlévőre emlékezni (Hacker, 1958: Luquet, 1989). A nyelv keletkezése elé teszi .1. Piaget is a szimbólumot. A szimbolizáló képesség Piaget (1962. 1967) szerint a nyelv elsajátításának feltétele. A vacsorakészítést játszó gyerek számára a kavics a bonbont képviseli. A kavics és a bonbon szimbolikus kapcsolata tudatos számára: a kavics a szimbolizáló, a bonbon a szimbolizált. Egy újabb kognitív nyelvpszichológiai irány a gyerek és a felnőtt kapcsolatát tekinti döntőnek a szimbolikus viszony kialakulásában. Az első év ,,mintha-játékai'-ra („pretend play") vezetik vissza a szimbólumot megalapozó kettős értékrendszer és metatudat (a t u d a t tudata) kialakulását (McCune-Nicolich, 1981; Leslie, 1987). így pl. a kislány úgy tesz, mintha sírna, és nevet, amikor a mama bedől neki. Kacéran mosolyogva szegi meg a tilalmat, megy a tűzhely felé, de közben tudja, hogy „nem öleli meg a forró kálvh á t " (Reddy, 1991). A nyelvi fejlődésben elmaradt autisztikus gyerekek szimbolizáló képessége és fikc ió- („inintha-játék"-) készsége csökevényes (Baron-Cohen, 1987). Hasonló „mint ha "-tevékenységekre csimpánzok is képesek (Köhler, 1925); az oroszlánkölykök ártalmatlan verekedése is „mintha-játék" . Még közelebb áll a szimbolikus emberi tevékenységhez az emberszabású majmoknál az alárendeltség elismerése: az alárendelt hím női eoituspozíciót foglal el a domináns hímmel szemben, s ezzel a szimbolikus gesztussal elismeri az uralkodó hím prioritását (Eibl-Eibesfeldt, 1970). A nyelv elsajátítása után szimbólumok segítségével tudunk a szavaktól, a szavakon alapuló fogalmaktól függetlenül gondolkodni. „A léleknek mindvégig meg kell kísérelnie, hogy ki tudjon lépni a nyelv köréből, mivel a szó akadályozza a mindig többet tartalmazó belső észlelések kifejezését, és így gyakran igen fontos árnyalatok mennek veszendőbe", írja Humboldt a Kawi-mű előszavában (1903—1936. 7. köt.). O 3) A paleolit ikumban megjelennek a szimbolikus ábrák a barlangok falán. Az ábrázolás gyakorlati célzatú: biztosítani hivatott a vadászat vagy harc sikerét, és egy későbbi korszakban a jó termést. A biztosíték a

szimbolizáló ábra és a szimbolizált tárgy közötti mágikus azonosság. A szimbolikus ábrázolás ősi formájának célja az a hatékonyság volt, melyet Goethe néhány évezred múlva az irodalmi szimbólumnak tulajdonít. Goethe egy más alkalommal a szimbólum „végtelen aktivitását" hangsúlyozza. Metaforikus jelzője szó szerint értelmezhető történelmi távlatból tekintve. A szimbólum tevékenység volt, mielőtt verbális szimbólummá lett volna: —•rítus, rituális dráma, dramatizált mítosz (Usener, 1896). A bor és kenyér (ostya) vallásos szimbóluma visszavezethető a törzsi társadalmakban megfigyelt theophagikus rítusokra. Ilyen a polinéz „tikopia". melyet R. Firth írt le (1973). A törzs tagjai az év egy napján szakrális verseny keretében fogyasztják el a totemnövényt, a yamot és a benne jelen lévő totemőst. A rituális, szimbolikus aktus Freud Totem und tabuja nyomán és klinikai tapasztalatok alapján Firth egy feltételezett valóságos tettre, a történelem előtti korban ismételten bekövetkezett cselekvésre, a családapa megölésére és elfogyasztására vezeti vissza. O 4) A természetes szimbólum preverbális jellegének kézzelfogható bizonyítéka, hogy nincsen nyelvhez kötve. A szó-szimbólumokat megelőzik a jelképes tárgyak: menhirek, oltárok, sírok, mágikus szobrok, mágikus barlangfestmények, templomépületek, a rítushoz tartozó tárgyak (a sámán dobja), szimbolikus jelentőségű növények, állatok, testrészek, a gesztusok szimbolikája, a mágikus ábrák, szimbolikus színek. A szimbólum nyelvelőttiségével függ össze, hogy a szimbolizáló tárgy nem választható el attól, amit szimbolizál (Hoffmeister, 1955: Jantsch, 1959). O 5) (a) Fejlődéslélektani szemszögből tekintve a „szimbólum" fogalom ellentmondásos sokfélesége ellenére is egységnek tekinthető. A látszólagos -*•homonímia —• poliszémiaként értelmezhető. A szimbólum a mágikus azonosságból kiindulva fokozatos demotivációk során vált önkényes jellé. Fejlődéséhez hasonlítható az írásrendszereké: a mágikus vadászjelenet-ábrázolástól a képíráson, fogalomjeleken át a szótag- és betűírásig. O (b) A kínai írás megőrzi a múlt darabjait, ahogyan — mint említettük —- a phallosz szimbolikus értékét (phallosz = hatalom) tükrözi a fallikus ábrával jelölt ,,/>o" ('úr, főnök'). O (c) Nemegyszer fellelhetjük a múltat a mai nyelv képes kifejezéseiben. Az „anyaföld" szó kövület formájában őrzi a föld és az ősanya identitását. Az anyára (latin „mater") vezet vissza az anyag („matéria") szó. Az ír sűi ('szem') szónak

SZIMIT megfelelő brit szó ,,nap"-ot jelent. A „tenger öle" kifejezés visszaemlékszik a mítoszra, mely a tengerben az Ősanyát látta, minden élet forrását. A ,,mag"-ból képzett „magzat" utal a föld termékenysége és a nemzés közötti kapcsolatra. A virág nemi szimbolikájára utal a „defloráció". A nőt várként és a várat nőként értelmezi a „szerelmi ostrom". A nőt nemi szervével, a nemi szervet dobozzal azonosítja a „vén skatulya" (a német „alte Schachtel" nyomán). A labirintusszimbólumra utal az „elbeszélés fonala". A „meztelen igazság" tanúsítja, hogy a meztelenség az „igazság" szimbólumalehet. Tass-Thienemann T. (1973) a szavakban rejlő tudattalan szimbólumok egész sorát hozta napfényre. O (d) Szimbolikus azonosításokon alapul az alapszókincshez tartozó szavak jelentésszerkezete. A „fej" szó szimbolikus aspektusait őrzik a szó jelentésárnyalatai („kezdet", „vezér"), a „tűz" szó alapjelentésen túl képviseli a „szenvedély"-t, „szerelme"-t, a „szív" szó magában foglalja a ,,jóság"-ot, , p e relnie"-!;, a „tél" szó emlékszik arra, hogy az öregkor és halál jelképe, a „fehér" szótári jelentése szerint is a „szűziesség", „ártatlanság" szimbóluma. O (e) A mitikusszimbolikus fogalmak struktúrája ennek ellenére lényegesen különbözik a racionális fogalmakat jelölő szavak jelentésszerkezetétől. A mágikus fogalomalkotásra a racionális gondolkodásban egymástól független tárgyak, jelenségek azonosítása jellemző. Th. Preuss (1912) a „Lebenswasser" ('életvíz') szóval fordítja a kora indián ,,wawiri"-t. Valójában olyan szó kellene, amely egyaránt vonatkozik az alvilági tengerre, az éjjeli égboltra, a folyókra, tavakra, a felhőkre, az érett kukoricacsövön csillogó esőcseppekre, a kukoricapálinkára, a termékenységet hozó tollasbotokra. O 6) A természetes szimbólumok archaikus jellegéből adódik, hogy nincsenek m^elvhez kötve. A kígyó pénisz-szimbólum lehet bármely korban, bármely civilizációban; „potenciálisan egyetemes szimbólum" Róheim G. szerint (1969). Freud szerint nem zárható ki a szimbólumok örökletességének lehetősége. Róheim határozottan elveti ezt a hipotézist (1950). Jones a szimbólumok egyetemességét az alapvető emberi élmények permanens és univerzális jelenlétére vezeti vissza (1912). O F) A szimbólum és rokonai. 1) Goethe világosan szembeállította a konkrét érzéki élménytől a megismerés felé haladó, de az érzékitől el nem szakadó nyitott szimbólumot, „mely mindig végtelenül hatékony és elérhetetlen m a r a d " (Maximén und Reflexionen) a valóság elemzé-

sének eredményéből kiinduló, az elvont fogalmat érzékeltető, zárt allegóriával. Az ellentétet differenciálja, hogy a dinamikus allegória túlmutat önmagán, és a fogalmi elemzés eredményét konkrét (gyakran tudatelőttes) tartalmakkal egészíti ki: A szörnyű asszony, a Titok S minden ugrása száz tetem. (Ady E.: A titok arat)

Rejtett képességeire hivatkozva sürgetik az allegória újraértékelését újabb tanulmányok (Bloomfield szerk., 1981). Az elliptikus, önmagát meg nem nevező allegória visszaváltozik —> metaforává: Valami t ö r t é n t . . . Künn a kihűlő ég Hideg könnyünktől feketül, Egy idegen jött, fázva és setéten Cselédlámpással reszkető kezében Es nesztelen egy üres székre ül. (Kosztolányi

D.: A vendég)

Kosztolányi költeménye abban különbözik H. Battaille Le mois mouillé-jától ('Ázott hónap'), mellyel Komlós A. hozza összefüggésbe (1965), hogy a francia versben ki van töltve az üres hely, Battaille megnevezi a metaforikus kijelentés alanyát: Ez itt az ősz: leült a konyha mélyibe A szalmaszékre és elszunnyad a hidegben.

O 2) A szimbólum és allegória kereszteződéseként foghatjuk fel az —>emblémát. Képből indul ki. de kevés teret enged a vizuális gondolkodásnak. A kép rendszerint hagyományos kapcsolatban áll a jól körülhatárolt tartalommal, melyet a kísérő szöveg tesz teljesen egyértelművé. Az embléma a vizuális közhelyek memorizálását célozza a 16. századi emblémaköltők szerint (Praz, 1964; Radcliff, 1972). Egy gondolat vizuális intuíciója (Russel, 1972). Játékosan kognitív, néha képrejt vény szerű, a megoldást a kép alatti rövid, epigrammatikus szöveg adja meg. M. de Scéve Délie-jében minden kilencedik tíz soros szakaszt embléma zár le. A kép haldokló unikornist ábrázol, amint fejét a nő ölébe hajtja. „Mert megláttam, oda az életem", hangzik a mottó (Greene, 1972). O 3) Az -^anagógé szimbólumot keres ott, ahol mások egyértelmű szöveget vagy további értelmezést nem kívánó eseményt látnak. Heine az Énekek énekének anagogikus értelmezéseit parodizálva tekinti a női testet a költemény szimbólumának, melynek szerzője az Úristen. Gondosan végigveszi a női test minden szöveg-részletét. 386

SZIMB Két bimbó epigrammai élt varázsol a mell csúcsára s mily édes köztük a szigorú sormetszet harmóniája! De leginkább plasztikus hatást a csípők stílusa ér el, s a közbevetett helyecske se rossz a fügefalevéllel. (Énekek éneke, ford.: Babits M.)

A lélektanban hívők számára az anagógé Heine énekében a mondattani, verstani sajátságok szexuális hátterét fedi fel. O 4) A -^distinkciónak is lehet közös metszete a szimbólummal. A nagybetűvel felmagasztosított Ember az „igaz ember"-t jelenti a szabadkőműves ideológiában, így Fichte szerint (Lennhoff, 1932), aki egyedül méltó a név viselésére. A nagybetűs írásmód a distinkció grafikus kifejezése. Szemantikai megszorítás: leszűkíti pozitív vagy negatív jegyeire a szó jelentését. A nagybetűs Ember felfogható ugyanakkor szimbólumként is: az „ember" szimbóluma, megtestesítője az igaz emberség fogalmának. O A distinkció szimbólummá mélyül Ady lírájában: a Holnap kiterjed a jövőre, kiemelve a jövő pozitív aspektusait (remény, beteljesülés, a lehetőségek megvalósítása). A nagybetűs Vér messze túlnő a „vér" jelentéskörén; más-más tartalommal telítődik a Vér és Arany korában, majd a világháború éveiben (Schweitzer. 1969). A szimbolikus distinkció mélység-dimenziót kölcsönöz a szónak, mítoszból vezeti le, melyet maga teremtett. A szót „szószimbólummá" emeli Király I. szerint (1982). Az Élet az élet „folytonos jelenvalósága fölötti örömhimnusz" (Schweitzer, 1969). A kisbetűs szó és a nagybetűs szószimbólum gyakran egymás mellett szerepel, homonimák Ady költeményeiben. O A német költészet nem rendelkezik a grafikus megkülönböztetés e lehetőségével; a német helyesírás szabályai szerint minden főnévnek kijár a nagy kezdőbetű. Goethe a többes szám segítségével különbözteti meg az anyát a princípiummá emelt Anyáktól (Faust 2. rész). A huichol indián is a többes számmal megemelt Anyákhoz tér meg, hozzájuk emelkedik fel, miután, mint halott, utoljára visszalátogatott a földre, hogy tisztázza, ami tisztázásra várt:

A feleség: Elhagytál engem. A halott: Nem is vettem észre . . . Megeszem az ételeket. Nem maradhatok veletek. Anyák, vegyétek el amivel éltem [ = a lélek virágot] — S mar meg is ragadta Virágruhás Anyánk.

A szimbolikus distinkcióval hozható kapcsolatba Goethe élménye, melyet Schillernek újságol el egy 1797-ben írott levelében. Szülővárosába visszatérve különös hangulat fogta el. A tárgyakat sajátos légkör vette körül: „Legnagyobb meglepetésemre kiderült, hogy azok a tárgyak, melyek ezt a különös hatást gyakorolták, szimbolikusak . . . Különleges esetek, melyek jellegzetes sokféleségükben számos más tárgyat képviselnek. . . és valamiféle egységre tarthatnak igényt" (idézi: Pongs, 1963). O 5) Rávilágít a szimbólum lényegére a szimbólum és a -*metafora szembeállítása, (a) Az élő metafora alkalmi, pillanatnyi. A szimbólum állandóan visszatérő, nincs időhöz kötve (Wellek és Warren, 1963). O (b) A költői metafipra egyszeri, egy művön belül is. A szimbólum általános érvényű, csak alkalmazásában egyéni és egyszeri O (c) A metafora nyelvhez kötött, feltételezi a nyelvi jeleket, nyelvi alakulatokat. Ezekre épül: ezeket alakítva létesül. A szimbólum tárgyakhoz kötött, a szavak ezekre az egymásra vonatkozó tárgyakra utalva válnak szimbólumokká. A nyelv másodlagos otthona csak a szimbólumoknak. Ez magyarázza, legalább is részben, hogy a klasszikus retorika nem foglalkozik szimbólumokkal. O (d) A szimbólum az érzéki jelenséget elmélyíti, az érzékiből kiindulva a közvetlenül nem érzékelhető felé nyit utat. A költői metafora az adott nyelvi jelentésből kiindulva fejez ki olyan konkrét tartalmat, mely a szavakban nem jutott és nem is juthat kifejezésre. O (e) H. Werner (1919) „egy adag hazugság"-ot tulajdonít a metaforának. A metafora olyan nyilvánvalóan „hazudik", szembekerülve a realitással, a kontextussal, hogy az olvasó kénytelen elindulni, a metafora útmutatását követve, a valóság felkutatására. A metafora, eredetisége mértékében, kisebb vagy nagyobb utat fut be a szemantikai térben (az olvasó tudatában). Lényege a mozgás. Mozgásával óhatatlanul magára vonja az olvasó figyelmét. A szimbólum viszont látszólag mozdulatlan. Nem hoz létre szemantikai disszonanciát. Jelentése független a kijelentésben elfoglalt helyétől. Az olvasó nem kénytelen tudomást venni a szó vagy kijelentés szimbolikus jelentőségéről (Eco, 1984). A metaforával ellentétben a szimbólum nem a kijelentésen belül keletkezik, hanem eleve adott. A nyelvi szimbólumot a felszínből kiinduló, lefelé, befelé haladó, vertikális mozgásként foghatjuk fel. O ( f ) Más a tudathoz való viszonya a szimbólumnak és a metaforának. A költői metafora tudatelőttes térben mozog, de rezgésbe

(Huichol halotti szertartás-részlet, Preuss, 1912)

24*

387

SZIMIT hoz tudattalan képzeteket is. Az önkényes szimbólumok (jelek) tartalma tudatos. A költői és misztikus szimbólumok fő forrása a tudattalan. Az álmok és szimptómák szimbólumai némák, jelentésük teljesen tudattalan. O (g) A metafora a gyerek szellemi fejlődésének korai fázisára, a beszéd kialakulásának korszakára vezethető vissza ontogenetikus szempontból. A szimbólum mind az ontogenezisben (Luquet, 1989), mind a filogenezisben preverbálisnak tekinthető. O fh) A szimbólum és a metafora a költői nyelvben gyakran összefonódik. Földessy Gy. (1941) szerint Ady a metaforát a vers „leikévé, lényegévé teszi". A „visszatérő metaforák" (Vér, Arany, Hajó, Ló, Nyíl, Csók, Tavasz Nyár), azért térnek vissza, mert mélyen gyökereznek Ad% mitikus világában, és azon túl az univerzális szimbolikában. „Szimbolikus metaforák" Yeats szóhasználata szerint. Yeats Blake költészetéről szólva írja: „Viszonylag ritka a tulajdonképpeni szimbolizmus, de állandóan és bőven alkalmaz szimbolikus metaforákat". A metafora akkor válik szimbólummá, ha „visszatérő és centrális" (1924). Metaforaként jelenik meg a „ t ó " mint a szem metaforája Mallarmé Le pítre chátié ('A bűnhődő bohóc') c. költeményének korai változatában: Pour ses yeux, — pour nager dans ces lacs, dont les quais Sont plantés de beaux cils.. . ('E szemekért hogy e tavakban ússzak, melyek partját Szép pillák s z e g é l y ü k . . . ')

A kettő szimbolikus megalapozottsága teszi érthetővé a sort a végletesen tömörített végső változatban: Yeux. Lae. ( Szemek. Tó.')

A tó annál is könnyebben válhatott a szem metaforájává, mivel mind a kettő a női öl szimbóluma. Ebből az ősi szimbólumból nőtt ki (korábban) Baudelaire metaforája is: Laissez, laissez mozi coeur s'enivrer d'un mensonge, Plonger dans vos beau yeux eomme dans un beau songé Et sommeiller longtemps á Tömbre de vos cií.s! ('Hagyj, hagyj egy öncsalás révén hadd részegüljek! mint szép álomba, szép szemedbe hadd merüljek! Szunnyadni térek én szemöldököd alá'.) (Semper eadem. Spleen et ideál. XIJ)

Természetes szimbólumokra épülnek a nőt virággal, kikötővel, tájjal, dombbal, erdővel azonosító metaforák is. O G) A szimbólum változói 1) A szimbólum gyakori alkalmazása, központi szerepe az irodalmi irányzatok meghatározója lehet. „A szim-

bólum a költészet legmagasabbrendú megnyilvánulási formája", írja a -+szimbolizmus esztétája, H. de Régnier (1900). .Jellemezheti a költői pályafutás irányváltozását. Ady utolsó verseskötetében egyötödére csökkent a szimbólumok gyakorisága az 1914 előtt megjelent kötetekhez képest (Király, 1982). O 2) (a) Változik koronként a szimbólumok (szimbolizálok) skálája, az egyes szimbólumok gyakorisága. A skála bővül az ember látóhatárának kiterjedésével, a technika fejlődésével, a kultúra differenciálódásával. Nem ismerjük a szimbólumok -*gyakorisági eloszlásának változásait. A költői képek gyakoriságát határozták meg rendszerint a kutatók (Pecz, 1886; Goheen, 1951: Spurgeon. 1965; Barsdorf, 1949; Marsh 1952; Martz, 1972; Huguet, 1905; Schneider, 1954). A szimbólumok elkülönítésére ritkán került sor. O (b) Musurillo (1961) szerint Szophoklész Antigonéjában a pénz, a háború, a tenger, a betegség és a házasság köréből kerülnek ki többnyire a szimbolizálok. O (c) Az „ember" a reneszánsz idején válik szimbólummá (Bensimon, 1972), amikor az ember a makrokozmoszt leképező mikrokozmosz, a világmindenség tükre, „szeme". Ugyancsak a reneszánsz költők használnak előszeretettel a mitológia köréből kikerülő személy-szimbólumokat. Már Petrarca Apollo és Cassandra alakjában jeleníti meg magát és szeretőjét (Canzoniere). Ronsard-1 Apolló jelképezi (Cave, 1972). Előszeretettel társították a reneszánsz írók és költők a vizuális és a fogalmi kifejezést, a képet a rejtvénnyel (-* embléma). A —•szinkretizmus jellemzi főként a reneszánsz szimbolikát. A költők, írók, filozófusok egyaránt merítenek a görög és római mitológiából, az egyiptomi, babiloni-asszír mítoszokból, a keresztény szimbólumokból, akabbalista misztikából. O (d) A német romantikus költészet uralkodó szimbólumai a természeti jelenségek köréből kerülnek ki (Hillmann. 1971). Shelley költeményeiben a torony, a barlang, a folyó, a tenger és hold az uralkodó szimbólumok Yeats (1903) szerint . Ezekhez a kertet, a szigetet, az erdőt és hegyet teszi hozzá Kleinstück (1964). O (e) P. Celan metaforáinak, metaforikus szóalkotásainak többsége (Danyi Magdolna, 1988) néhány elemi szimbólumra épül: szem, szív, csillag, éjszaka, kő, és ezekhez járul egy új jelkép, aszó. O ( f ) Módosul a szimbolika színskálája is. A kék szín a kereszténységgel jelenik meg és a német romantikában válik uralkodóvá. Goethe és Schiller műveiben a kék szín a piros rovására hódít teret az idők folyamán (Dotvney, 1929). OS) Érzékenyebb

388

SZIMIT jellemző a szimbólumok vonatkoztatása: milyen tartalmat hordoztak a tipikus szimbólumok. A harc, a lánc, a betegség kikerül a drámai képzetkörből és az udvari szerelem stratégiáját ábrázolja, A nap az erkölcsi jó klasszikus szimbóluma (Platón). A női mosoly sugározza a napfényt a francia manierista költészetben (Kuschner, 1972). A tenger a szabadság és a veszély szimbóluma a klasszikus költészetben, lelki konfliktusokat fejez ki a romantikusoknál. A vihar mindenkor emberi kapcsolatokhoz fűződik Shakespeare tragédiáiban (Julius Caesar. Macbeth, Lear). A labirintus megfejtendő rejtély jelképe a reneszánsz irodalomban, az élet zűrzavarában tévelygő ember színtere a barokk irodalomban (Hocke, 1964). O A sziget-szimbolika tudattalan alapja az anyaméh: az eredet, az eredeti gondtalanság világa. Horatius a 16. epódoszban a rómaiakat erre a szigetre vezetné vissza, „Melynek földje, habár szántatlan. ad évi gyümölcsöt" (43. vers). Az élők számára elérhetetlen. A ,, Boldogok szigete" a megboldogult héroszoké és jámboroké. Shakespeare Viharának szigete az udvari élet intrikáitól, gondjaitól mentesít, Exterritoriális, nem ismer törvényeket, hatóságokat, kereskedelmet. Ugyanakkor titokzatos sziget, Prospero szigete, ahol a varázsló korlátlan úr, és Caliban a fékezetlen ösztönöket képviseli. A -»•preromantika a valóságon belül keresi a romlott világból kivezető utat: a kiút a kezdeti természetességhez való visszatérés. Rousseau elképzelésében a természetes, primitív vadember valamelyik tropikus sziget lakója (Szerb, 1929). Szigethez kötődnek az újrakezdés utópisztikus elképzelései. Morus Utópiája sziget, „Seholsincs sziget". Utópia polgárai harmonikus, kommunisztikus, boldog életének árnyképe az egykorú valóságos angol társadalom. Szigetre helyezi Swift is görbe tükrét, Liliputot, Szatirikus utópia Marivaux (sikerületlen) színműve, az Ile de la Raison ("Az Ész-sziget') is. Éles kontrasztot képez a preromantikus és romantikus szigettel Goldingé: A legyek urában a sziget a felszabadult ősi ösztönök, a szabadon kiélt agresszió világa. O Az állatok emberi típusokat képviselnek a klasszikus irodalomban. Horatius második szatírájában a mezei és a városi egér a zajos városi élet és a nyugodt vidék ellentétét szimbolizálja. A középkori irodalomban és képzőművészetben az állatok az erényeket, bűnöket, a halált és újjászületést példázzák, a szenteket, az apostolokat, Jézust és Máriát jelképezik (->bestiarium). A pelikán a hívőket éltető Krisztus, Musset Májusi éjszakájában a szerelmi ön-

feláldozás szimbóluma. O 4) A szimbólum szerepének, funkcióinak változása okozza a legmélyebb módosulásokat, (a) Az őskori és mai törzsi társadalmak szimbólumai mágikus erejűek. A szimbolizáló hatékonyságát annak köszöni, hogy nem vált el a szimbolizált tárgytól. A mamut ábrája maga a mamut, a nő szimbolikus megtermékenyítése egyértelmű a föld megtermékenyítésével. Az ausztráliai bennszülöttek hiedelemvilágában a varázserejű tárgy, a csurunga szerves része maga a csurungát birtokoló égvén (Strehlow. 1915, 1947; Róheim, 1925; Lévy-Bruhl, 1938). O (b) A misztikus szimbólum szorosan kapcsolódik tárgyához, de nem esik egybe vele (Jantsch. 1959). Ugyanakkor titkos is a szimbolikus jelentés. „Túl könnyűnek az ítélést ne tartsd hát:" int Dante (Paradicsom, 13, 130—142). A Szentlélek segítsége nélkül nem érthetjük a Szentírás és a természet szimbólumnyelvét. A titkostársaságok jelbeszéde szelektív: kirekeszti az avatatlanokat. Az alkimista filozófiai irodalomban a szimbólumok kettős értékűek: egyfelől egy kémiai eljárásra utalnak, másfelől misztikus filozófiai tanításokat tartalmaznak. A többszörös homonímia és szinonímia, az előismereteket feltételező bonyolult utalásrendszer sűrű szűrőjén csak a kiválasztottak tudtak átvergődni. O (c) A szimbolista hermetikus költészet a —>hírértékszmt hirtelen megemelésével, az egymást keresztező üzenetek egyidejű közlésével ér el akarva-akaratlanul hasonló eredményt. A szimbólum az információnövelés ideális eszköze, mivel kimeríthetetlen. Az ezzel együttjáró homályt készséggel vállalták a szimbolista költők (Régnier, 1900; Michaud, 1961); annál is inkább, mivel a homály az üzenet szerves részévé vált, Mallarmé hermetikus költeményeiben egymást oltják ki a szimbólumok (Paul de Man, 1988), és ez a forradalmi eljárás (Júlia Kristeva, 1970) maga is szimbolikus tartalom, a mű szerves része. A misztikus célkitűzés „a fold orphikus értelmezése". írja Mallarmé Verlaine-nek szánt Autobiográfiájában (Michaud, 1953). A szimbolikus esztétikában ez metafora: a költői szimbólumnyelv kivételes kognitívképességeire utal (-»költői nyelv) O (d) Lényegesen módosult az idők folyamán az anagogikus szemlélet is. Az ókorban a valóságon túli értelem keresése a klasszikus szövegekre korlátozódott. A keresztény középkor terjesztette ki a fizikai valóságra, a természet egészére. Ez a scriptu.ra (vagy: signatura) elmélet látszólag változatlanul támad fel a romantika idején. Valójában nem az isteni üzenetet keresi a romantikus

389

SZIMIT költő a természetben, hanem önmagát: kivetített érzelmeit, gondolatait. ,,A rajongó nem ismeri önmagát, nem ismeri saját kedvteléseit: a külvilágban keresi őket" (Tieck). ,,A természet a szellem metaforája", írja később R. W. Emerson. Metaforajelek közé tehető V. Hugó „misztikus" természetszemlélete, amikor azt írja, hogy hieroglifák közepette élünk (L'art romantique). Alighanem Baudelaire kijelentése is („a természet ige, allegória"; vö. Michaud, 1961). O (e) Az újadamiták hittételei, titkos avatási szertartásai —>groteszk realizmus keretében jelennek meg H. Bosch hármas oltárképén, a Milleneumon. A természet és a hit egységét jelképezi a fiatal nők által magasba emelt hatalmas hímvessző, melyet a Szentháromságot jelképező lóhere díszít, A földi paradicsomban könyvet olvasó kis állat tanúsítja, hogy az állatoknak is van lelkük, és képesek jó és rossz közt választani. O ( f ) Az allegorikus szimbolikát realizmussal a (Montaigne-re emlékeztető)iróniával és nyíltsággal oldja fel Chaucer. Őt is mitikus sas ragadja fel (álmában), hogy a Hír Házába vigye. A repülést Chaucer a filozófiával gazdagított gondolat szárnyalásaként értelmezi. A sas eközben a költő szemére veti, hogy nem lát az éjjelente tanulmányozott könyveken túl, és hogy önmegtartóztatásra teljesen képtelen (House of Fame). O (g) A -*szinesztézia szerepe a mitikus irodalomtól a modern költészetig egyfelől a szimbólum ősiségét érzékelteti, de nem kevésbé mutatja a szimbólum módosulásait. A szinesztézia ősi alapja a világmindenséget alkotó tényezők (bolygók, égtájak, elemek, fémek, színek, hangok, nemek, társadalmi funkciók) egységébe vetett mitikus hit. Ez az azonosság titkos összefüggéssé minősül át a misztikában. A bolygók, fémek, emberi tulajdonságok közötti rejtett kapcsolatok ismeretén alapul az alkimisták elmélete és gyakorlata. O Az érzéki jelenségek, hangok, színek, illatok érzéki kapcsolatára szűkül a mitikus és misztikus világfelfogás a szimbolista költészetben (—• szimbolizmus). A szimbólum mélységdimenziója ezzel nem vész el: a színeket, hangokat, külső és belső tárgyakat összekötő asszociatív szálak tudatelőttesek és gyakran tudattalanok (-*hangfestés, metafora). O (h) A szimbólum a mitikus gondolkodás természetes formája, gyakran maga is része a -+mítosznak. A szimbólumok mítoszokra , rítusokra utalnak vissza Ady költészetében: A Vérnek jobbágya vagyok Még özönlése előtte, Mikor a vér sok és fagyott.

Ugyanakkor új. egyéni-társadalmi mítoszok nőnek ki a szimbólummá mélyített szavakból. O P. Celan belesűríti a szóba az újonnan alkotott mítosz fő vonásait: „Augensamen" ('szemmag/-ondó') „Steinblick" ('kőpillantás'), „Herzzáhne" ('szívfogak'), „Nachtbaum" ('éjfa'), „Sterngedránge" ('csillagtorlódás'), „Wortnacht" ('szóéj'), „Beilwort" ('fejszeszó'). O (i) Merészen archaikusok Golding mitikus szimbólumai (Trócsányi, 1977). A világtornyot, a szigetet, a tüzet a sziget közepén álló világítótorony képviseli A toronyban. A tenger a születés és halál ősi elemeként elevenedik meg A ripacs Martinban. A Szabadesés az első emberpár bűnbeesésére utalhat (hőse, Sammy a „Paradise Hill"-en lakik). A legyek ura már címével is mítoszra, Belzebubra, azaz Baalra. mint a Legyek Urára utal. A szimbólumot visszavezeti a mítoszon át a mítosz alapját képező ősi valóságra: az ősapa megölésére. Az onto- és filogenezis egybeesik: a gyerekek felszabadulnak, védtelenül állnak saját agressziójukkal szemben; önmaguk őseiként viselkednek. Nem marad el a gyilkosságot követő lakoma sem, a totemállat elfogyasztása. Az Utódokban megjelenik az Ősanya, Mait, az öregasszony képében. Ma, az Anya, mindenütt jelen van „az agyagban, az anyagban (anyag = anya), a földben él előttem képe" (Szabadesés). A szimbólumokon át visszakerülünk a szimbólumok ősi forrásához. O ( j ) A teremtést közvetlenül megelőző (vagy az életet követő) osztatlan szürkeségben játszódik Beckett drámája, A játszma vége. A vak és karosszékéhez kötött Hamm felszólítására Clov, a szolga távcsövén kitekint az ablakokon: szürkeséget lát, ólomszürke, megmerevedett tengert. „Zérus. Mortibus." „Nappal van?" — kérdezi Hamm. „Nincsen éjjel", feleli Clov, ,'minden világos fekete" Clov elpusztít egy bolhát. „Már megrémültem," mondja Hamm, „hiszen akkor újrakeletkezhetett volna az emberiség". Az ontogenezisben is korai fokra regrediáit az első ember: talán még el sem hagyta az anyaméhet. A külvilágtól hermetikusan elválasztja a négy fal, nem lát, és karosszékhez van kötve. O (k) Archaikusan hat a projektív szimbolizmus Ionesco Haldoklik a királyában. A király szívdobogása megreszketteti a falakat. A falon nő a repedés, a fák elszáradnak, ahogy fogy az életereje, mintha a környezet, a palota, a kert a király belső lényének kivetülése lenne. O (l) Archaikusan durva a szülői sors ábrázolása Beckettnél A játszma végében. Hamuinak vannak szülei, de ezeket egy-egy szemetesládában

(A vér: ósáldozat)

390

SZIMIT tartja. A szolga Hamm utasítására hol megemeli, hol visszacsapja a láda fedelét, a már halott anyára és a még élő, sírdogáló, kétszersültet szopogató apára. Bonyolítja a szimbolikát, hogy a szemétláda-koporsó egyúttal anyaméh is lehet: így Hamm — szüleit intrauterin állapotba kényszerítve elejét veszi saját születésének. A kettős szimbolikán átüt a realitás, amikor a magára maradt Hamm az apját hívja segítségül. O (m) Az ->abszurd dráma (Esslin, 1961; Dodds—Ferreira—Ross, 1977; Szabolcsi, 1981) szükségképpen szimbolikus: szimbólumébresztő. Cselekmény híján a néző minden jelentéktelen részletben rejtett szimbólumot keres. Tapasztaltuk, hogy a bűnügyi filmekben a kamera sohasem megy rá véletlenül a hamutartóra és a hamutartó szélén fekvő félig elszívott cigarettára. Azt is tudjuk, hogy a legabszurdabb álom mögött is józan tartalom rejlik. A pszichoanalitikus a sokszor összefüggéstelen, önmagukban érdektelen asszociációk mögött rejtett értelmet keres. Az ->abszurd dráma szimbolikájára a komiko-mitikus felnagyítás, jelentéktelen részletek potenciális mélysége, a mélységgel való kacérkodás jellemző. A játék mindig ironikus és élével a közönség ellen irányul, mint L. Tieck Csizmáskandúrja óta a drámai formabontás minden változata. A romantikus —»irónia hagyományait követve az abszurd dráma hőse veti fel a kérdést a kritikus nevében, mintha ő sem tudna szabadulni az anagogikus kényszertől: „Vajon nem alkotunk-e éppen most jelképeket", mondja reménykedve Hamm (Beckett: A játszma vége). „Mi? Jelképeket! No hiszen", feleli Clov nevetve. De Hamm tovább erősködik: „Ha valamilyen értelmes lény látna minket a Földre visszatérve, nem támadnának-e ilyesféle gondolatai? Lám, lám, mondaná magában, értem én, mire megy ki a játék!" Az abszurd dráma felszíni tartalmára az alapvető drámai sajátságok az izgalmas cselekmény, a konfliktusok, rendkívüli események, a drámai karakterek — hiánya, a térnélküliség, időtlenség, a redundancia, az ismétlődés (mozdulatlanság a mozgásban) jellemző, s a köznapi tárgyak, köznapi beszédek. Ezeket a negatív (fosztóképzős) sajátságokat értelmezik szimbolikusan a kritikusok. Estragon állandó harca a cipővel, Vladimír kalap-nehézségei Dodds—Fereirra—Ross (1977) szerint a lényegre törekvő, de az anyagi világ nehézségeivel küzdő embert ábrázolják. A szín üressége (magányos fa az úton) Beckettnél a Godot-ra várva két hősének magányát és egymásrautaltságát emeli ki. A berlini előadás alkalmával Be-

ckett javaslatára egy hatalmas követ tettek a színpadra és erre a mozdulatlanságot, időtlenséget képviselő csupasz kőre kellett Estragonnak támaszkodnia. Ez jelezte, Beckett szerint, hogy teljes súlyával a földön áll, míg Wladimir könnyedén lebeg, az ég felé tart. Ezért kellett a fára támaszkodnia. O A jelenetek, párbeszédek hétköznapisága, banalitása teszi hátborzongatóvá A játszma végét. Tündérmesében könnyebben elfogadnánk a szemétládában lakó öreg házaspárt. Az orvost nem rendítené meg, ha a páciens ilyen módon fejezné ki álmában a szülei iránt érzett haragját. A rémálom Beckett drámájában megvalósul: szemünk előtt áll. A szereplők mindennapi életének szerves, bár lényegtelennek érzett része. Annak érzik a szülők is, amikor egymásnak azt panaszolják, hogy gondozóik fűrészpor helyett homokot öntöttek a ládába. O (n) Az abszurd drámában feloldódik a szimbólum és az anagógé kettőssége. Nem tudjuk, mikor értelmezzük a szimbólumot, és mikor alakítjuk át szimbólummá a valóságot, az anagógé stratégiáját követve. Egyúttal közeledik a szimbólum az ellentmondáson alapuló metaforához. Az abszurd dráma éppen azért abszurd, mert részleteiben és egészében összeegyeztethetetlen a valósággal. Keresnünk kell a diszszonancia feloldását, akárcsak a metafora értelmezésénél. O 5) Az irodalmi szimbólumok alakulásának oknyomozó története megíratlan. A szimbólumok ellentmondásos természete, általánossága (mélysége) és különlegessége (változékonysága), az üres keret betöltésére csábít. O írod.: J. K. Lavater: Physiognomische F ragmente zur Beförderung der Menschenkenntnis und Menschenliebe (1—4. köt., 1774—1778); G. H. Schubert: Die Symbolik des Traumes (1814); F. Portai: Les couleurs symboliques dans l'antiquité, le moyen-áge et les temps modernes (1837); C. G. Carus: Symbolik der Menschlichen Gestalt; ein Handbuch zur Menschenerkenntnis (1853); E. A. Hitchcock: Remarks Upon Alchemy and Alchemists (1857); J . J. Bachofen: Versuch iiber die Grábersymbolik der Altén (1859); I. Goldziher: Der Mythus bei den Hebráern (1876); R. W. Emerson: Language (Works, 1881); F. J . Child: The English and Scottish Popular Ballads (1—5. köt., 1882—1889); P. Cassel: Literatur und Symbolik (1884); J. Mooney: Sacred formulas of the Cherokees (Annual Report of the Bureau of the American Ethnology, 1885—1886); W. Pecz: Beitráge zur vergleichenden Tropik der Poesie. Systematische Darstellung der Tropen des Aeschylus, Sophocles und Euri-

391

SZIMIT pides mit emander verglichen (188*5); R. Ghil: Traité du verbe (1887); R. Kleinpaul: Sprache ohne Worte (1888); H. Usener: Götternamen. Versuch einer Lehre von der religiösen Begriffsbildung (1896); W. Kroll: Antiker Aberglauben (1897); E. Wechssler: Die Sage vom heiligen Grál (1898); H. de Régnier: Poétes d'aujourd'hui (Mercure de Francé, 1900); W. B. Yeats: The Symbolisin of Poetry (Ideas of Good and Evil, 1903); W. von Humboldt: Über die Verschiedenheit des menschlichen Sprachbaues und ihren Einfluss auf die geistige Entwicklung des Menschengeschlechts (Gesammelte Sehriften 1—17. köt., 1903— 1936); E. Huguet: Les métaphores et les comparaisons dans l'oeuvre de Victor Hugó (1—2. köt., 1904—1905); G. de Bévotte: La légende de Don Jüan (1906); O. Rank: Der Mythus von der Geburt des Helden (1909); J. Fraser: Totemism and Exogamy (1910): O. Pfister: Die Frömmigkeit desGrafen von Zinzendorff (1910); E. Jones: Beit rag zur Symbolik im Alltagsleben (Zentralblatt für Psychoanalyse, 1911); uő: Papers on Psychoanalysis (1912); T. Preuss: Die NayaritExpedition (1912); M. Schlesinger: Geschichte des Svmbols (1912); J . A. Weston: The Quest of the Holy Grail (1913); H. Heckei: Das Don Juan-Problem in der neueren Dichtung (1915); C. Strehlow: Die Aranda und Loritja-Stámme in ZentralAustralien (1915); Földessv Gy.: Ady Endre (1919): Róheim G.: Spiegelzauber'(1919); H. Werner: Die Ursprünge der Metapher (1919); E. Bischoff: Mystik und Magié der Zahlen (1920); R. Huch: Die Romantik (1920); J . A. Weston: From Ritual to Románcé (1920): E. Jones: Introjection and Projection (International Journal of Psychoanalysis, 1921); E. Cassirer: Philosophie der symbolischen Forrnen (1922); L. LévyBruhl: La mentalité primitive (1922); L. Frobenius: Vom Kulturreich des Festlandes. Dokumente zur Kulturphysiognomik (1923); Dóczv J.—Földessy Gy.: Adymúzeum (1924); Don R. de Pinedo: Ensayo sobre el simbolismo religioso en las constructiones eclesiastical de la Edad Media (1924): O. Rank: Das Trauma der Geburt und seine Bedeutung für die Psychoanalyse (1924); W. B. Yeats: Essays (1924):' F. Dornseiíf: Das Alphabet in Mystik und Magié (1925); O. Rank: Die Don Juan-Gestalt (1925); uő: Der Kiinstler (1925); G. Róheim: Australian Totemism (1925); W. Köhler: The Mentality of Apes (1925); J. J . Bachofen: Urreligion und antiké Symbole (1926); B. Malinowski: Mvth in Primitive Psychology (1926): T. Preuss: Die Eingebo-

renen Amerikás (1926); O. Rank: Das Inzestmotiv in Sage und Dichtung (1926); E. H off m an n - K r ay er— H. Bach tol d - Stau b 1 i: Handwörterbuch des deutschen Aberglaubens (1927); G. Lanoe-Villéne: Le livre de symboles. Dictionnaire de symbolique et de mythologie (1927); Ferenczi S.: Katasztrófák a nemi működés fejlődésében (1928); L. Spitzer: Stilstudien II. Stilsprachen (1928); F. Strich: Deutsche Klassik und Romantik oder Vollendung und Unendlichkeit (1928); J . Downey: Creative Imagination: Studies in the Psychology of Literature (1929); H. F. Dunbar: Symbolism in Medieval Thought and its Consumation in the Divine Comedy (1929); Szerb A.: Magyar preromantika (1929); G. Bonneau: Le symbolisme dans la poésie francaise contemporaine (1930): R. Guénon: Le symbolisme de la croix (1931); C. S. Peirce: Collected Papers (1—8. köt., 1931 — 1958); E. Lennhoff: Die Freimauerer. Geschichte, Wesen und Wirken und Geheimnis der königlichen Kunst (1932); G. Róheim: The Riddle of the Sphinx or Humán Origins (1934); J . von Negelein: Weltgeschichte des Aberglaubens (1935); A. S. Pease: Publii Vergilii Maronis Aeneidos Liber Quartus (1935); W. F. Jackson Knight: Cumaean Gates (1936); H. II. Glunz: Die Literarásthetik des europáischen Mittelalters (1937); Szekrényessv M.: A romantika (Minerva, 1937); I,. LévyBruhl: L'expérience mvstique et les symbőles chez les primitifs (1938); M. (). Percival: Blake's Circle of Destiny (1938); C. Brooks: Modern Poetry and the Tradition (1939); Ferenczi S.: Bausteine zur Psychoanalyse (1939); F. Leonhard: Symbolik der europáischeri Urzeit (Handbuch der Symbolforschung. 2. köt.. 1940); S. Freud: Gesammelte Werke (1 18. köt., 1940—1958); F. Adama van Seheltema: Symbolik germanischer Völker (Handbuch der Symbolforschung, 2. köt., Symbolik der europáischen Urzeit und der germanischen Völker, 1941); E. Fiser: Le symbole littéraire (1941); Földessy Gy.: Az ismeretlen Ady (1941): F. Hermann (szerk.): Handbuch der Symbolforschung (1941); C. G. J u n g - Kerényi K.: Einführung in das Wesen der Mythologie (1941): Paracelsus: Die Geheimnisse (1941): J. Caro Baroja: Algunos mitos espanoles y otros ensayos (1944); C. G. Jung: Psychologie und Alchemie (1944); Róheim G.: Australian Myth and Ritual (1945); E. Auerbach: Mimesis (1946); Marion Elizabeth Carter: The Role of the Symbol in French Romantic Poetry (1946); L. Havers: Neuere Literatur zum Sprachtabu (1946); E Málé: L'art religieux du X I I e siéc392

SZIMIT le en Francé {1947); M. Praz: Studies in Seventeenth ('enturv Imagery (1947); T. G. H. Strehlow: A randa Traditions (1947); F. Behn: Vor- und Frühgeschichte G948); E. R. Curtius: Europáische Literatur und lateinisehes Mittelalter (1948): M. Griaule: Dieu d'Eau (1948): 0 . Lauffer: Farbensymbolik irn deutschen Volksbrauch (1948): R, Barsdorf Fogle: The Imagery of Keats and Shelley (1949); N. Frye: Fearful Symmetry (1949); E. Jones: Hamlet and' Oedipus (1949); M. Lüscher: Psyehologie der Farben (1949): M. H. Nicholson: The Breaking of" the Cirele (1949): A. F. Pauly: Der Kleine Pauly (1—4. köt., 1949); G. Dieterlen: Essai sur la religion des Bambaras (1951); M. Eliade: Le chamanisme et les techniques archai'ques de l'extase (1951); R. F. Goheen: The Imagery in Sophoeles' Antigoné (1951): E. Jones: The Madonna's Conception Through the Ear (Essavs in Applied Psychoanalysis, 1951); I). W. Robinson: The Doetrine of Charity in Medieval Literary Gardens (Speculum, 1951); M. Brion: Leonardo da Vinci (1952); M. Eliade: Images et Symboles (1952); W. Fraenger: The Milleneum of Hieronymus Bosch (1952); F. Marsh: Wordsworth's Imagery (1952); J . Marx: La legende Arthurienne et le Graal (1952): T. A. Richards: The Principles of Literary Criticism (1952): W. Völker: Der wahre Gnostiker nach Clemens Alexandrinus (1952); G. Michaud: Mallarmé (1953); L. Paneth: La symbolique des nombres dans l'inconseient (1953); W. von Siebenthal: Die Wissenschaft vom Traum (1953): L. Frobenius: Kulturgeschichte Afrikas (1954); K. L. Schneider: Der Bildhafte Áusdruck in den Dichtungen Georg Heyms, Georg Trakls und Ernst Stadlers (1954); T. Burckhardt: Vom Wesen heiliger Kunst in den VVeltreligionen (1955); Marié M. Davy: Essai sur la symbolique romane (1955); J . Hoffmeister (szerk.): Wörterbuch der philosophischen Begriffe (1955); Bódi L.: .Jegyzetek (Goethe: Faust. Második rész, 1956): E. Cassirer: Wesen und Wirkung des Symbolbegriffs (195(5); B.-P. Groslier: Angkor (195(5): B. Smith: Architectural Symbolism of Imperial Romé and the Middle Ages (1956); S. Bayrar: Symbolisme médiéval BérouL, Marié, Chrétien (1957); 0 . Beigbeder: La symbolique (1957); F. Borkenau: Zwei Abhandlungen zur griechischen Mithologie (Psyche, 1957); M. Eliade: Mvthes, reves et mystéres (1957); G. Kranz: Farbiger Abglanz. Eine Symbolik (1957); C. S. Lewis: Allegory of Love (1957); E. Neumann: Die grosse Mutter (1957); H. Segal: Notes on Symbol For-

mation (International Journal of Psychoanalysis, 1957); T. Vianu: Problemele metaforie alté studii de stilistica (1957); F. J . Hacker: Symbole und Psychoanalyse (Psyche, 1958); E. Málé: L'art religieux du X l l l e siécle en Francé (1958); J . Fraser: The Golden Bough (1959); U. Harva: Les représentations religieuses des altáíques (1959): H. Jantsch: Studien zum Symbolischen in der frühmittelhoehdeutschen Literatur (1959): Pető A.: Body Image and Arehaie Thinking (International Journal of Psychoanalysis, 1959); F. D. K. Bosch: The Golden Germ (1960); R. Guiette: Symbolisme et ,,senefiance" au Moyen Age (Romaniea gandensia: Questions de littérature, 1960): E. Jung—M.-L. von Franz: Die Graals-legende in psychologischer Sicht (1960); J. A. Jungmann: Symbolik der katholischen Kin.he (1960); E. Legouis—L. Cazamian: A History of the English Literature (1960); G. Scholem: Zur Kabbale und ihrer Symbolik (1960); Metaphor and Symbol. Proceedings of the Twelfth Symposium of the Colston Research Center (1960); 0 . Seel: Der Physiologus (1960); M. H. Thomson: Le jardin symbolique (1960); M. Esslin. The Theatre of the Absurd (1961); E. Heimendahl: Licht und Farbe (1961); S. J . Herbert: Symbol and Myth in Ancient Poetry (1961): G. Michaud: Message poétique du symbolisme (1961); H. Musurillo: Symbol and Myth in Ancient Poetry (1961); W. Müller: Die heilige Stadt (1961): G. Poulet: Métámorphoses du cercle (1961); A. E. Abbot: Encyclopedia of Numbers, Their Essen ce and Meaning (1962): J. Piaget: Play, Dreams and Imitation (1962): J. E. Cirlot: A Dietionarv of Symbols (1962); H. R. Engler: Die Sonne als Symbol (1962): Földessv Gv.: Ady minden titkai (1962); J. Hani: Le svmbolisme du temple chrétien (1962); E. Hilgert: The Ship and Related Symbols in the New Testament (1962); E. G. Burrows: Flowers in My Ear (1963); F. Cassirer: The Individual and the Cosmos (1963); H. Pongs: Das Bild in der Dichtung. Voruntersuchungen zum Symbol (2. köt., 1963): B. A. Sorensen: Symbol und Symbolism us in den ásthetischen Theorien des 18. Jahrhunderts und der deutschen Romant ik (1963); R. Wellek—A. Warren: Theory of Literature (1963); H. Werner—B. Kaplan: Symbol Formation (1963); D. Hirst: Hidden Riehes í 1964h C. G. Jung: Man and his Symbols (1964); C. Lévy-Strauss: Le cru et le euit. Mythologiques I. (1964); J . Kleinstück: Mythos und Symbol in englischer Dichtung (1964); H. Rahner: Symbole der Kirche (1964); W. Deonna: Le symbolisme

393

SZIMIT de l'oeil (1965); Halász E.: A polgári világ válsága és a modern regény (1965); Komlós A.: A szimbolizmus és a magyar líra (1965); G. Neumann: Gesten und Gebárden in der griechischen Kunst (1965); P. Ricoeur: De l'interprétation. Essai sur Freud (1965); C. Spurgeon: Shakespeare's Imagery (1965); A. C. Charity: Events and their Afterlife: the Dialecties of Christian Typology in the Bible and Dante (1966); D. Mahnke: Unendliche Spháre und Allmittelpunkt (1966); A. Meillet: Quelques hypothéses sur des interdictions de vocabulaire dans les langues indo-européennes (Linguistique historique et linguistique générale, 1966); P. Paulsen: Drachenkámpfer, Löwenritter und die Heinrichs Sage (1966); O . VVirth: Le Tarot des imagiers du Moyen Age (1966); 0 . Baigbeder: Le triangle (1967); R. Berry: The Frontier of Metaphor and Symbol (British Journal of Aesthetics, 1967); R. Firth: Tikopia, Ritual Belief (1967); G. R. Hocke: Labyrinthe de Tart Fantastique (1967); J. Piaget: La psychologie de l'intelligence (1967); R. Arnheim: Image et pensée (Sign, image, simbőle, 1968);C. Baudelaire: Oeuvres complétes (1968): J. Gallego: Vision et symboles dans la peinture espagnole du siécle d'or (1968); S. Giedion: L'expression symbolique á la préhistoire et aux premieres civilisations archai'ques (Sign, image, simbőle, 1968); Kepes Gy. (szerk.): Sign, image, symbőle (1968); W. Molsdorf: Christliche Symbolik der mitteralterlichen Kunst (1968); O. Beigbeder: Lexique des symboles (1969); F. E. Hulme: The History, Principles and Practise of Syrnbolism in Christian art (1969); V. V. Ivanov—V. N. Toporov: Kommentarii k opiszanyiju ketszkoj mifologii (Ketszkoj szborn3 r ik. Mifologija, etnografia, tyekszti, 1969); Róheim G.: Psychoanalysis and Anthropology (1969); P. Schweitzer: Ember az embertelenségben (1969); E. A. S. Butterworth: The Tree at the Na vei of the E a r t h (1970); Király I.: Adv Endre (1970); I. Eibl-Eibesfeldt: The Biology of Behavoir (1970); Júlia Kristeva: La révolútion du langage poétique (1970); J. Starobinski: Portrait de l'artiste en saltimbanque (1970); F. Vonessen: Der Symbolbegriff im griechischen Denken ( Bibliographie zur Symbolik, Ikonographie und Mythologie, 1970); T. Carlyle: Sartor Resartus [1834] and Selected Prose (1971); M. Grotjahn: The Voice of the Svmbol (1971); H. Hillmann: Die Bildlichkeit der deutschen Romantik (1971); M.-R. Jung: Etudes sur le poéme allégorique en Francé au Moyen Age (Romanica Helvetica, 1971); Júlia Kristeva—J. Rey-Debove—D. J.

Umiker: Essays in semiotics (1971); H. Silberer: Hidden Syrnbolism of Alchemy and the Occult Arts (1971); E. Urech: Dictionnaire des symboles chrétiens (1971); M. Bensimon: The Significance of the Eye in the Renaissance from Bosch to Montaigne (Yale French Studies, 1972); T. C. Cave: Ronsard as Apollo (Yale French Studies, 1972); T. M. Greene: Styles of Experience in Scéve' s ,,Délié" (uo.); E. Kuschner: The role of Platonic symbols in the poetry of Pontes de Tyard (uo.); L. S. Martz: Who is Lucidas? (uo.); D. Radcliff-Umstead: Giulio Camillo's Emblems of Memory (uo.); D. Russel: Du Bellay's Emblematic Vision of Romé (uo.); J. Schwarz-Winkelhofer- H. Biedermann: Das Buch der Zeichen und Symbole (1972); P. Sharrat: Peter Ramus and Initiation: Image, Sign and Sacrament (Yale French Studies, 1972); A. Stegmann: Richness and Ambivalence of the Symbol in the Renaissance (uo.); A. Winandy: Piety and Humanistic Syrnbolism in the Works of Marguerite d'Ángouléme, Queen of Navarre (uo.); R. Firth: Symbols, Public and Priváté (Ithaca, 1973); R. Fiiess: Symbol, Dream and Psychosis (1973); M. Lurker: Wörterbuch biblischer Bilder und Symbole (1973); T. Tass-Thienemann: The Interpretation of Language (1973); T. Artin: The Allegory of Adventure: Reading Chrétien's Erec and Yvain (1974); Bécsy T.: A dráma-modellek és a mai dráma (1974); A. De Vries: Dictionary of Symbols (1974); D. Galin: Implications for Psychiatry of Left and Right Cerebral specialization: A Neurophysiological Context for Unconscious Processes (Archives of General Psychiatry, 1974); M. Lurker: Symbol, Mythos und Legende in der Kunst (1974); L. Shengold: The Metaphor of the Mirror (Journal of the American Psychoanalytical Association, 1974); Szabolcsi M.: A clown mint a művész önarcképe (1974); M. Eliade: Traité d'histoire des religions (1975); Veres P.: Jobb : Bal: Férfi : Nő (Jel és közösség, 1975); Voigt V.—Szépe Gy.—Szerdahelyi I. (szerk.): Jel és közösség (1975); R. Alleau: La science des symboles (1976); J. Ribard: Les romans de Chrétien sont-ils allégoriques? (Cahiers de l'Association des Études Francaises, 1976): F. de Saussure: Cours de linguistique générale (1976); J . Skorupski: Symbol and Theory (1976); Jeanette Dodds Ferreira—Ross: Basic Symbols in Modern Drama (1977); T. Todorov: Théorie du symbole (1977); Trócsánvi M.: William Golding regényeinek képi valósága (1977); M. Kinsbourne—R. E. Hicks: Functional Cerebral Space (Attention and

394

SZIMIT Performance VII., 1978); W. W. Meissmer (szerk.): Colloquium on Symbolformation (International Journal of Psychoanalysis, 1978); A. Demandt: Metaphern für Gesichte (1978); E. Bates (szerk.): The Emergence of Svmbols. Cognition and Communieation in Infancy (1979); D. Morris—P. Collet: Gestures: Their Ürigin and Distribution (1979); G. de Champeaux—Dom S. Sterckx: Introduction au monde des symboles (1980); E. R. Rogers: The Perilous Hunt. Symbols in Hispanic and European Balladry (1980); G. G. Scholem: La kabbale et la symbolique (1980); S. A. Barney: Visible Allegory: the Distinctiones Abel of Peter Chanter (Allegory, Myth and Symbol, 1981); M. W. Bloomfield (szerk.): Allegory, Myth and Symbol (1981); P. A. Dale: Sartor Resartus and the In verse Sublime (Allegory, Myth and Symbol, 1981); M. Irvine: Cynewulf s Use of Psychomachia Allegory (uo.); J. Miller: The Two Allegories (uo.); M. S. Murphy: The Allegory of Joie in Chrétien's 'Erec et Enide' (uo.); M. Quilligan: Allegory, Allegoresis, and the Deallegorization of Language: the ,,Román de la Rose", the ,,De planetu naturae" and the „Parlement of Foules" (uo.); L. Ruddick: Fluid Symbolism in American Modernism (uo.); J. Whitman: From the „Cosmographie" to the 'Divine Comedy': An Allegrocial Dilemma (uo.); Szabolcsi M.: A neoavantgarde (1981); J. Chevalier—A. Gheerbrant: Dictionnaire des symboles (1982); Fónagy P.: The Use of Low Signal-t-noise Ratio Stimuli for Highlighting Functional Differencies Between the two Cerebral Hemispheres (1982); Király I.: Intés az őrzőkhöz. Ady Endre költészete a világháború éveiben (1982); Balakian Anna (szerk.): The Symbolist Movement (1982); P. N. Johnson-Laird: Mentái Models (1983); U. Eco: Serniotica e filosofia del linguaggio (1984); T. E. Hart: Frost's „The road not taken" (Language and Style, 1984); S. Pinker: Visual Cognition: An Introduction (Cognition, 1984); L. Fenson: Developmental Trends for Action and Speech in Pretend Play (Symbolic Play, szerk. I. Bretherton. 1984); Bodrogi T.: Szex és erotika a törzsi társadalmak folklórjában (A szerelem kertjében, 1987); M. Bonhomme: La linguistique de la métonymie (1987); Erdélyi Zsuzsanna: Amor sanctus (A szerelem kertjében, 1987); Hoppál M.—Szepes Erika (szerk.): A szerelem kertjében (1987); J u n g K.: Folklóradatok egy középkori pillér fő elemzéséhez (uo.); Verebély Kincső: Szerelmespár a fa alatt (uo.); Voigt V.: Másfél évtized a szerelem kertjében (uo.); A. M.

Leslie: Pretense and Representation (Psychological Review, 1987); Danyi Magdolna: Paul Celan (metaforikus) szóösszetételeinek értelmezéséhez (Irodalomtudományi Dolgozatok 2., 1988); P. de Man: The Double Aspect of Symbolism (Yale French Studies, 1988); K. New mark: The Forgottén Figures of Symbolism. Nerval's „Sylvie" (uo., 1988); K R. Scherer: On the Symbolic Functions of Vocal Affect Expression (Journal of Language and Social Psychology, 1988); Szepes Erika: Mágia és ritmus (1988); P. Luquet: De la représentation á l'élaboration des fantasmes. (L'enfant et la famille. Journées Psychoanalytique de l'Institut Edouard Claréde, 1989); R. Gray: Die Geburt des Genies aus dem Geiste der Aufklárung. Semiotik und Aufklárungsideologie in der Physiognomik Johann Kaspar Lavaters (Poetica, 1991); Balakian Anna: The Symbol and After (Neohelicon, 1991, 1.); -J. Lotman: Proposition relative au projet d'un dictionnaire des symboles au siécle des Lumiéres (uo.); V. Reddy: Playing with Others' Expectations: Teasing and Mucking About the First Year (1991). Fónagy Iván 0 5 . A szemiotikában — Ch. S. Peirce felosztása szerint — a szimbólum a jelek három fő típusa közül az olyan jel megjelölése, amely főként a jelölő és jelölt közötti megtanult érintkezés alapján működik, tehát nem függ semmiféle hasonlóság (->ikon) vagy fizikai érintkezés (->index) meglététől vagy hiányától. A szimbólum jellegű jelekben rejlő kapcsolat „nem egyéb, mint szabály", s e jeleket csupán a szabály miatt értelmezik. O (—*jd, szemiotika) O írod.: R. Jakobson: H a n g — j e l vers (1969); Ch. S. Peirce: A jelek felosztása (A jel tudománya, 1975). Bojtár Endre O 6. A pszichológia a szimbólum fogalmát az irodalomtól kölcsönözte. A kölcsön vétel eredeti folyamata a pszichoanalízis fejlődésében követhető nyomon (->irodalom és pszichoanalízis; irodalompszichológia). Freud már a 19. sz. utolsó évtizedében észrevette, hogy a pszichés működésben nagy szerepük van bizonyos képzeteknek, amelyek képszerűén, elevenen jelennek meg a ->tudatban, nagy érzelmeket hordoznak, látszólag nem állnak összefüggésben a megjelenésükkel egyidejű pszichés történésekkel, a képzettársítás sodrában kerülnek elő (—>asszociáció). E szimbólumok legtisztább formában az álomban jelennek meg. Freud megállapította, hogy ezek a sajátos, eleven képzetek gazdag jelentéstartalommal bír-

395

SZIMIT nak, olyan információs anyagot sűrítenek magukba, amelyek a személyiség tudattalan lelki szféráiból származik, és amelyet a tudat igyekszik elhárítani. Egy adott ember ilyen képzeteinek jelentéstartalmát annak élményeiből, emléknyomaiból, asszociációiból lehet viszonylagos pontossággal rekonstruálni; e képzetek képi tartalma azonban egy kultúrkör embereiben hasonló, s a képi elem nyomán meglehetős biztonsággal kikövetkeztethető jelentésük van. Az ilyen képzeteket nevezte Freud szimbólumoknak. Bizonyos szimbólumok hasonlók a legkülönbözőbb kultúrkörök tagjaiban is. O Freud tanítványa, a később külön pszichológiai iskolát alapító C. G. Jung a szimbólumok nagyobb részét általános emberinek, univerzálisnak tartotta, s a szimbólumoknak az egész pszichés működés vezérlése szempontjából nagy jelentőséget tulajdonított. Az ősi emberi szimbólumokat archetípusoknak nevezte. O Freud az álomban és az asszociációs folyamatban megjelenő szimbólumokat megtalálta közmondásokban, mondákban, költeményekben, a viccben; felfedezte kultúrtörténeti dokumentumokban stb. O A szimbólum pszichoanalitikus (majd később, és némileg korlátozott mértékben, jungiánus) értelmezése nagy hatást gyakorolt az irodalomtudományra. megindult az irodalmi művek szimbolikusnak vehető elemeinek pszichoanalitikus tanulmányozása A pszichoanalitikus irodalomvizsgálat jelentős része ma is a szimbólumok koncepciójában folyik (—•irodalom és pszichoanalízis). A szimbólum lélektani felfogása, a szimbólumban egyidejűleg rejlő egyéni és kollektív jelentéstartalom, és az ebben lekötött emocionális erő teóriája összekapcsol hatóvá tette az irodalmi szimbólumot (amely tehát lényegében hasonló a mindennapi pszichológiai szimbólumhoz) a szimbólumot alkotó -*író vagy költő személyiségével, a személyiségét formáló biografikus tényezőkkel. Az író egyénisége, élete és a mű közöt t lévő, az irodalomtudományban régóta, ismert összefüggés a pszichológiai szimbólum elméletének keretében bizonyos fokig vizsgálhatóvá vált (—*• alkotás). A szimbólum kollektív (egész kultúrkörökre, vagy az egész emberiségre vonatkozó) jelentéstartalma viszont érthetővé és kutathatóvá tette az irodalmi szimbólumok érzelmeket megmozgató, motiváló lélektani és (összegeződve) társadalmi (-*irodalomszociológia) -^hatását. A szimbólum a ritmus és a formai rend pszichológiai hatástényezői mellett a költemény fő hatóeleme. O A pszichoanalitikus és más mélypszichológiai 396

irodalomszemléleteken kívül a szimbólum fogalmát más lélektani rendszerek alig használják. A fogalomba rejtett lélektani jelenség viszont számos vizsgálat tárgya. A szimbólumnak nevezhető képzetformák vizsgálatának nagy tere van a gondolkodáslélektanban és a kognitív személyiségelméletekben. Fogalmi kategóriái bizonytalanok, a pszichológiai logikában és episztemológiában szokták szimbólumnak nevezni a bonyolult társadalmi, emberi, etikai stb. összefüggéseket kifejező, erősen elvont fogalmakat is. E fogalmak és az általuk kifejezett összefüggések szépirodalmi művek állandó részei. Ilyen fogalmak vizsgálatával az irodalomszociológia és az irodalom szociálpszichológiai kutatása a művekben társadalmi tényezőket (csoporthatások; intézmények, eszmeáramlatok stb. intenciói stb.) tud felderíteni a ->tartalomelemzései módszer keretében. E fogalmak szigorú kísérletes és megfigyeléses vizsgálata folyik a —>pszicholingvisztikáhan, valamint kevésbé módszeres, de koncepciózusabb formában a —> szemantikában. E két irányzatnak irodalomtudományi jelentősége is van. O (->• irodalom és pszichológia) O írod.: S. K. Langer: Philosophy in a New Key (1941); uő.: Feeling and Form. A Theorv of Art (1953); H. 1). Duncan: Language and Literature in Society. A Sociolocal Essay on Theory and Method in the Interpretation ofLinguistie Symbols (1953); uő.: Symbols ans Society (1962). Buda Béla szimbólumlexikon: a kultúra jelképeit felsoroló, rendszerint azok eredetét és feltehető jelentését is bemutató kézikönyv. Az irodalomtudomány, vallástudomány, művészettörténet, gyakran a mitológia és a pszichológia eszközeit és ismereteit egyaránt felhasználják elkészítésekor. O (—>irodalmi lexikon és enciklopédia). Voigt Vilmos Szimcshongdzson szoszol) egyik kiemelkedő alkotása. Több változatban maradt ránk, szerzője ismeretlen. Már a Három Királyság (i. e. 1. sz. -i. sz. 7. sz.) korából ismert az a motívum, hogy egy lány feláldozza életét szülei boldogságáért. A történet a 17 18. században nyerte el végleges formáját, egyszereplős, dalbetétes drámai feldolgozása is a műfaj legismertebb alkotásai között van (—>phanszori). O A történet hősét, Szimcshongot, vak édesapja nevelte fél. Egy szerzetes szerint Buddha 300 szuk rizsáldozat ellenében visszaadná az apa látását.

SZIMIT számon. 893-ban székhelyét Pliszkából áthelyezte Preszlavba, ahol kialakult az az irodalmi kör, amely megteremtette a bolgár irodalom úgynevezett aranykorát. O Magyarul: 3 levél (Bödey J., A bolgár irodalom kistükre, anto., 1969). O írod.: Sz. N. Palauzov: Vek bolgarszkogo carja Szimeona (1852): G. Sergheraert: Syméon le grand 893—927 (1960); E. Georgiev: Razcvetát na bálgarszkata literatura v I X — X vek (1962). Juhász Péter

Kisvártatva kereskedők érkeznek a faluba, egy szüzet szeretnének áldozni a háborgó tengernek. Szimcshong a 300 szuk rizsért cserébe lemond életéről Nemes önfeláldozása megindítja az alvilág urát: egy lótuszvirág kelyhében visszamehet a földre és királynő lesz. Udvarába hívatja az összes vakot, találkozik apjával, aki lánya hangjára visszanyeri látását. Szimcshong önfeláldozása azonban még ennél is nagyobb csodát tesz, minden vak látni kezd. Osváth Gábor Szimeon (863 k.—?, 927. máj. 7.): bolgár cár. 1. Borisz fejedelem harmadik fia. 878 táján Konstantinápolyba küldték a híres Schola Magnaurába, ahol néhány évtizeddel korábban a szláv ábécé megteremtője, Cirill is tanult. Bizánc fővárosában töltött éveiről keveset tudunk. Liutprand Crernonensis cremonai püspök Antapodosis c. művében megjegyzi, hogy Szimeon tanulmányozta Démoszthenész retorikáját ós Arisztotelész szillogizmusát. Más korabeli források a történelem és az asztrológia iránti érdeklődéséről tanúskodnak. Nagy műveltségére utal ragadványneve. a demiargos ('félgörög'), amit maguktól a görögöktől kapott. Feltételezik, hogy Konstantinápolyban szerzetes lett. Hazatérve a Naum által irányított Preszlavi Könyvmásoló Iskola munkatársa lett. 893-tól 920-ig volt Bulgária cárja. A széles látókörű, nagy műveltségű uralkodó nemcsak a területi hódításokban lelte örömét, hanem hazája kulturális felvirágoztatásában is. A Preszlavi és Ohric'i Könyvmásoló Iskola bőkezű mecénása volt. A korabeli szerzők (Joan Ekzark, Tódor Dokszov, Konsztantin Preszlavszki) mint ,,könyvbarát"-ot. mint az irodalmi élet szervezőjét mutatják be. Kora egyik ismeretlen költője I. Ptolemaioszhoz hasonlítja, aki vagyonát Alexandria megerősítésére és szépítésére fordította és megvetette a királyi palotával összefüggő, v ilághírű múzeum és könyvtár alapját: . Uj Ptoiemakisz, nem ugyan hitéhen. mindenek felett nemes óhajában, merthogy palotájában összegyűjtött, termeit megtöltvén, annyi isten, könyvet . Ekként lehetett ó oly igen becsessé, s állított örök emléket magának. (ford.:

Lothrír L.)

O írásai közül csupán Bölcs Leóhoz írt három korai görög nyelvű levele maradt fenn, amelyek a bizánci episztola szellemeben íródtak. Utasítására írták azt a két terjedelmes gyűjteményt, amelyet a tudomány —• Szvjatoszlav gyűjtemény néven tart

Szimeon Ho Neosz Theologosz: —>Simeon, Szent, az Uj Theológus Szimeon Lehaci (Zamosc, 1584 k.— Lvov?, 1636 után): örmény származású, lengyelo.-i író. Szülei a Krímből költöztek Lengvelo.-ba. A jámbor ifjúnak már papnövendék korában hő óhaja volt, hogy meglátogassa a kereszténység szent helyeit. Pappá szentelése után sikerült is e vágyát maradéktalanul megvalósítania, 1608-ban indult zarándokútjára, Itáliába. 1611-ben ért Rómába. 1612-ben újabb útja Isztambulból Észak-Anatólián vezetett végig a Van-tó közeli Musba, Szent Karapet kegyhelyéig (Keresztelő Szent János sírjához). Isztambulban két évig iratmásolással gyűjtötte a pénzt harmadik zarándokútjára, majd Alexandrián és Kairón át érte el végső célját, Jeruzsálemet, s innen Anatólia déli útvonalán (Aleppo—Kaiseri—Ankara) tért vissza. Hazaérkezése után 1618-ban mint alsópap — hamarosan megnősült, de Zamosc-ban nem kapott állást. Végül is 1624 ben meghívták Lvovba tanárnak, ahol 1636-ig töltötte be hivatalát. További sorsáról nincsenek adatok. O Szimeon végigzarándokolt egész Itálián, többször bejárta Anatóliát, sőt Egyiptom északi vidékét is, végigvonult a szíriai karavánúton. Útjáról gondos, színes, érdekes útirajzot adott, e korból párját ritkító útinaplója pazar bedekker Velencéről, Rómáról, Isztambulról és a végigjárt helyekről. Elsősorban a templomokkal ismertet meg, de tudósított a meglátogatott városok gazdasági jellegzetességeiről, a helyi szokásokról, a lakosságból pedig elsősorban a helyi örménység sorsa érdekelte. Nyelvezete az irodalmi nyelvvel kevert köznyelv, bőven telítve a helybeli örmények által is használt török szavakkal. Művét a kutatás csak a 20. sz.-ban tárta fel (1926—1932). O Örmény kiad.: Simeon Dpri Lehacwoy Ulegrvtiwn (Des Armeniers Simeon aus Polen Reisebeschreibung, Bécs, 1936). O Oroszul: Putyevije zametki (1965).

397

Schütz Ödön

SZIMIT Szimeón Metaphrasztész: -+Szümeón Metaphrasztész Szimeonovi gyűjtemény

szbornici:

-> Szvjatoszlav

Szimeon Polockij (egyházi és írói név); Szamuil Jemeljanovics Petrovszkij-Szitnyianovics (világi név); (Polock, 1629—Moszkva, 1680. aug. 25.): belorusz származású orosz egyházi személyiség, író, költő, pedagógus. A kijevi Mogila szemináriumban, majd egy lengyel jezsuita akadémián tanult. 1656-ban Polockban lett szerzetes és az egyházi iskola tanára. Ebben a korszakban született költeményei lengyel irodalmi és nyelvi hatásról tanúskodnak. Dicsőítő versével felhívta magára a városon átutazó Alekszej Mihajlovics cár figyelmét, aki Moszkvába hívta. 1664-ben végleg a fővárosba költözött és élete végéig itt folytatta az orosz egyházi és kulturális élettel kapcsolatos sokrétű tevékenységét. Iskolát alapított, ahol nyelveket ismerő, művelt udvari hivatalnokokat tanított; egyidejűleg a cár gyermekeinek is a nevelője lett. Képzettségét, munkásságát mind az udvarnál, mind a felsőbb egyházi körökben elismerték. Megbízták egy kánonjogi értekezés elkészítésével, amely cáfolja és leleplezi a világi hatalomra is törő Nyikon pátriárka nézeteit és indokolja leváltását (Zsezl pravlenyija, 'A kormányzás pálcája', 1667). Emellett azokat a hittételeket kellett kidolgoznia, amelyek az óhitűek (raszkolnyikok) vezéralakjainak tanításait cáfolják. (E hitvita élességéről, a szenvedélyes összecsapásról Avvakum is tudósított Önéletírásában.) O Szimeon Polockij az oroszo.-i irodalmi barokk legfontosabb képviselője volt. Az írói tevékenységet és a kiadói munkát (1678-ban nyomdát állíttatott fel a Kremlben) tartotta élete legfontosabb feladatának: számára a költői elhivatottság Istennek tetsző és mindenek felett való volt. Az orosz irodalomban újdonságnak számító versei, hatalmas könyvtára, műveltsége vonzották a kortárs írókat, akik szellemi vezetőjüknek, mesterüknek tekintették őt. A 17. sz.-i orosz „irodalmi elit" jeles képviselői — pl. Sz. Javorszkij, Sz. Medvegyev, K. Isztomin — mind tanítványai és munkatársai közül kerültek ki. A Szimeon és költői köre által kidolgozott szillabikus, -yszótagszámláló verselés tradíciót teremtett az orosz költészetben (-óorosz irodalmi formák) és egészen Lomonoszov versreformjáig általánosan elfogadottá vált. Verseit (virsi) a Vertograd mnogocvetnij ('Színpompás szőlőskert', 1678—1679) c. kötet tartal-

mazta, amely verses-rímes enciklopédiának is nevezhető: ebbe gyűjtötte össze a szentekről, híres emberekről, távoli országokról, egzotikus növényekről, állatokról, emberi erényekről és hibákról szóló költeményeit. Alkalmi verseit Rifmologion ili sztyihoszlov ('Rímes verseskönyv', 1680) c. nyújtotta át a cárnak. Lengyel mintára verses zsoltárokat is írt, amelyek— megzenésítésük révén — nagy szerepet játszottak az oroszi egyházi zene fejlődésében (Pszaltir rifmotvornaja, 'Rímes zsoltárok'). Prédikációi az Obed dusevnaja ('Lelki ebéd', 1681) és a Vecserja dusevnaja ('Lelki vacsora', 1683) c. kötetekben jelentek meg. O Gyűjt, kiad.: Izbrannije szocsinyenyija ('Válogatott művei', 1953). O Kiad.: Ny. K. Gudzij (szerk.): Hresztomatyija po drevnyerusszkoj lityerature XI—XVII vv. (1962); Russzkaja szillabicseszkaja poezija XVII—XVIII vv. (1970). O Magyarul: 2 vers (Iglói E., Az orosz irodalom kistükre, 1981). O írod.: I. Tatarszkij: Szimeon Polockij, jevo zsizny i gyejatyelnoszty (1886); 1. P. Jerjomin: Poetyicseszkij sztyil Szimeona Polockovo (Trudi otgyela drevnyerusszkoj lityeraturi, 1948, 6. köt.); Russzkije piszatyeli XVII veka [Avvakum i Szimeon Polockij] (1972); A. M. Pancsenko: Russzkaja sztyihotvornaja kultura XVII veka (1973); T). Sz. Lihacsov: Razvityije russzkoj lityeraturi X—XVII vekov (1973); Szimeon Polockij i jevo knyigoizdatyelszkaja gyejatyelnoszty (Russzkaja sztaropecsatna ja lityeratura, XVI—pervaja csetverty X V I I I veka, 3. köt., 1982). Tétényi Mária Szimeu, Thomasz; Thomas Symeou; Sziméu, Thomász (új átírás); (Kondea, 1948 —): ciprusi görög költő. Moszkvában szerzett vegyészdiplomát. Esszéisztikával is foglalkozik. Múlt és jelen illúziótlan görögségtudata kapcsolódik össze igényes és elkötelezett gondolati lírájában. O Fő műve: Ta tragudia tisz zoisz ('Az élet dalai', 1969). O Magyarul: 2 vers (Székely Magda, Galamb özönvíz után, modern ciprusi költők, 1986). Szabó Kálmán

398

Szimiasz; Simias; Szimmiasz (írásváltozat); (Rhodosz, i. e. 4—3. sz.): görög grammatikus és költő. Gyakran összetévesztik a thébai Szimmiasszal. O Két hosszabb művének címét ismerjük. Az egyik, a Glosszái ('Régies kifejezések') rövid töredékei ismertek, a másik, a Poiémata diaphora ('Különféle költemények') több darabját Meleagrosz Koszorújának közvetítésével az Anthologia Graeca őrizte meg (6.113, 114; 7.21,

SZIMIT 22,60, 193,203,647?; 15.22, 24, 27.), bár az epigrammák nem mindegyike az ő műve. A Papyrus Michigan 3.139 töredéke Szimiasz epikus művének, az Apollónn&k részleteit tartalmazza. Kedvelte a merész versformákat, írt szekerce (AG 15,22), szárny (AG 15,24) és tojás alakú verseket (AG 15,27). Költői nyelve az irodalmi dór dialektus, tele ritka szavakkal és keresett kifejezésekkel; metrikai különcségeit gyakran idézi Héphaisztión verstani munkája. O Kiad.: H. Beckby: AG (1—4. köt,, 1957 1958); 1. U. Powell: Collectanea Alexandrinorum (1970). O Magyarul: 1 vers (Somlyó Gy., Míg élők közt leszel élő, 1980); 5 vers (Franyó Z., Szabó K., Görög költők antológiája, 1982); 2 vers (Kerényi Grácia, Titkos szabadság, 1982). Németh György

szótag alkotja: „Bort ittam én, || boros vagyok" (Czuczor G.). Ugyancsak szimmetrikus a tercinák rímelése vagy a szintaktikai kapcsolaton alapuló párhuzamosság: Átok rá, ki téged átkoz, Áldás rá, ki téged áld. (Mózes I. 27—28.)

szimmetria (görög szümmetreia 'összemérhetőség'): a műalkotás meghatározott elemeinek szerkezeti megfelelése. Tartalmi ismérve a világnélküliség, tehát bizonyos értelemben tartalom nélküli, vagyis — formálisan — tetszés szerinti tartalomra vonatkoztatható. A többi formai elemmel (ritmus, arányosság stb.) együtt az ábrázolt tartalmak egyneműsítésének, rendezésének eszköze. A szimmetria ellentéte az aszimmetria. Ellentmondásos viszonyuk azonban a műalkotást meghatározó szerepüket tekintve nem egymás kizárását, hanem ellenkezőleg, az ellentmondás dialektikus jellegét jelenti, vagyis együttesük teremti meg azt a formát, amelyben mozoghatnak. A szimmetriától az arányosságot az különbözteti meg, hogy az utóbbi a műalkotás különböző elemeinek és egészének egységes mérték szerinti viszonyán alapul. A legtökéletesebb arányéi osztásnak sokan az aranymetszést tartják, amelyben a kisebb rész úgy aránylik a nagyobbhoz, mint a nagyobbik az egészhez. A ->harmónia mindkét rendező elvet tartalmazza, noha minőségileg magasabb rendű azoknál; a különböző elemek egybehangoltsága; olyan elveken alapul, „amelyek a közvetlenül összemérhetetlennek látszó jelenségek és jelenségcsoportok objektív és megmutatkozó törvényszerűségét érthetővé teszik." (Lukács Gy.) Szimmetrikus lehet egy dráma felépítése, szerkezete, a drámai jellemek rendszere, ritkábban egy regény vagy novella felépítése, cselekményszálak vezetése stb. Azokban a műfajokban, amelyekben a külső forma elvontan, közvetlenül is megragadható (pl. a versforma a lírában), a szimmetria jelenségét világosabban ismerhetjük fel. Pl. a hangsúlyos verselés ben a felező nyolcast szimmetrikus tagolású 4-4

Az utóbbi esetben — különösen, ha sokkal hosszabb füzérek szimmetrikus párjaivá fejlődik — igen tág tere nyílik a variálásnak, azonban ennek hatása semmiképp sem akkora, hogy a szimmetriát általában megszüntesse, erre — minél fejlettebb a művészet, annál inkább — a módosító megközelítés lesz jellemző. A költői nyelv, főként a klasszikus retorika, a szimmetrikus alakzatok gazdag skáláját tartalmazza. Ilyenek a különböző ellentétekre épülő gondolatalakzatok (chiazmus, antinómia), pl. Keats ismert sora: Boautv is truth, truth beauty, . . . A Szép: igaz s az Igaz: szép! . .. (ford.: Tóth A.)

ismételten és helycserén alapul (antimetabolé), hasonló a hangok, ill. betűk szimmetrikus helycseréjére épülő antimetatézis is; vagy Kölcseyné 1 a „S kedv emel vagy bú t e m e t . . . " (Vanitatum vanitas) verssor szimmetriáját a két szószerkezet ellentétbe állítása határozza meg (antitézis). Az ismétlésen alapuló gondolatalakzatok legnagyobb része egyúttal szimmetrikus is. Az egyszerűbb ismétléseknél (anafora, epifora, szimploké vagy komplexió, diakopé, parhomoion. gemináció, reduplikáció vagy anadiplózis) a szavak vagy szócsoportok a metrikai egységek meghatározott részén, ill. részein vagy egymás után ismétlődve alkotnak szimmetrikus szerkezetet, mint a „Tűrte Miklós, t ű r t e . . . " (Arany: Toldi) alakzatban a két ige és a közöttük álló főnév határozza meg a diakopé szerkezetének szimmetriáját. Bonyolultabb valamivel az olyan ismétlések szimmetriája (poliptóton, homoioteleuton, homoioptóton, paramoiózis, parégmenon), melyekben a szavak vagy szócsoportok bizonyos változással ismétlődnek, vagy egy szót hasonló, esetleg azonos hangzású, de eltérő jelentésű szó követ (paronomázia vagy annomináció), mint Hofmannstahl egyik sorában:

399

Und Kinder wachsen auf mit tiefen Augen, Die von nichts wissen, wachsen auf und sterben, (Ballade des áusseren Lehens) És gyermekek nőnek fel mély szemekkel. Semmit sem tudva nőnek ée kihalnak. . . (ford.: Kardos I,.)

SZIMIT — wissen = webchsen. Ugyancsak bonyolultabb az olyan alakzatokban megvalósuló szimmetria, mely két tagmondat szinonim állítmányán és a szemantikailag különböző, de szintaktikailag párhuzamosságot alkotó mondatrészeken alapul (diszjunkció). vagy az egy állítmányhoz, ill. főmondathoz rendelt, két egymással szintaktikai kapcsolatban álló szószerkezet vagy tagmondat által alkotott gondolatalakzat fadjunkció): Visszatér szemébe a. fény, Keblébe a lehellet, (Arany: Szent László)

Ez utóbbinál a két szószerkezet, ill. tagmondat különböző képzeleti, ill. gondolati síkhoz tartozhat (zeugma), ezáltal az alakzat hatásintenzitása erősebbé válik. O A szimmetria fogalma először abban a püt.hagoreusi elvben jelentkezik, amely szerint a művészeti eljárások a szám. az arány, a mérték megtestesülései. Arisztotelész is csak közvetve utal a szimmetria jelentőségére. amikor Metafizikájában azt hangsúlyozza, hogy a szépnek legfőbb formái a rend, az arányosság és az elhatároltság. A középkori esztétika — elsősorban Szent Ágoston hatására, aki a számot a dolgok lényegévé téve, valamiféle keresztény piithagoreizmust hirdetett a harmónia, a szimmetria központi elvét hangsúlyozta. A reneszánsz megőrizte, de fellazította, teljesebbé tette a középkornak a formáról szóló tanításait. A magában véve egyszerű szimmetria, problémáján túl elsősorban az arány, a harmónia problémái felé fordult (Dürer. Michelangelo). Később, a 18. sz.-ban W. Blake és Wordsworth a költői képzeletet tartották a, műalkotás legfontosabb mozzanatának, s elutasították azt a felfogást, mely az érzelmeket geometriai szabályokba kényszeríti. Hegel részletesebben foglalkozott a szimmetria és a harmónia problémájával. Szerinte a szépség formai jegyei meghatározzák. de nem alkotják a szépséget; a szépség valamennyi formai elve a különbözőségben rejlő egység változata. A 20. sz.-i esztétikai irányzatok közül főként a strukturalisták foglalkoztak a szimmetria problémájával elsősorban R. Jakobson. aki egyes elemzéseiben a versforma grammatikai struktúrájának eset leges szimmetriájára is felhívta a figyelmet, s külön tanulmányban foglalkozott a főként szimmetrián alapuló grammatikai párhuzamosságok problémájával. Lukács Gy. Esztétikájában a szimmetria fogalmát mint az objektív valóság megbatározott, lényeges és visszatérő mozzanatainak elvont-formál is visszatükrözését hatá 400

rozta meg. O (—>harmónia) O írod.: J . Hambidge: Dvnamic Symmetry (1920); H. Weyl: Symmetry (1952): Hegel: Esztétika (1. köt., 1952); K. L. Wolf—R. Wolf: Symmétrie (1956); R. Jakobson: Hang—Jel— Vers (1968); Lukács Gy.: Az esztétikum sajátossága (1968). Szabó Zoltán szimmetrikus strófa: olyan strófaforma, amely kisebb szimmetrikus egységekből (-+;-periódus) épül fel. Ilyen pl. az angol —*Chevy Chase-strófa, a francia —*ballade strófája, az olasz -*ottava siciliana, a spanyol octava aguda, a német —> nibelungi versszak vagy az ún. nyolcas-hetes periódusokból felépített, a magyar költészetben igen elterjedt négysoros strófa: Nyílj ki. gyenge kerti zsenge Uébo nektárt hint terád. Szűz nyakadba Flóra gyenge, Bársonyos palástot ád.

8 7 8 7

a b a b

(Csokimat Vitéz M.: A rózsabimbóhoz)

Ellentéte a —> disszimmetrikus strófaO {—•versszak) O írod.: Ph. Martinez: Les strophes (1919); W. Kayser: Kleine deut sebe Versschule (1957). Szerdahelyi István Szimmiasz: —> Szim.iasz szirnódia komplexió szimpózium; symposium ; szimpozion; symposion (görög szümposzion 'együtt-ivás, lakoma'): eredetileg az ókori Görögő.-ban a késő délutáni főétkezést követő italozás elnevezése, melyen vidám szórakozások (bűvészek, táncosok, -*szkolionokat, —>kinaidológiákdít előadó énekesek, recitátorok fellépése, rejtvényfejtés stb.) mellett komoly kérdésekről is szó esett; a résztvevők rendszerint egy közösen elfogadott témáról mondtak felváltva beszédeket. O A fiktív szimpóziumok leírásával

405

SZIMIT Platón és Xenophón egy közkedvelt irodalmi műfajt teremtett, melynek célja aktuális filozófiai, etikai, irodalmi stb. kérdések párbeszédes formában történő megvilágítása (bővebben ->dialógus). Az antik irodalomból az említettek mellett kiemelkednek Arisztotelész, Epikurosz, Menipposz, Plutarkhosz, Athénaiosz, Macrobius. A hellenizmus korában parodisztikus-szatirikus jellegű válfaja is keletkezett, a —>deipnon. O Később különösen a humanizmus korában volt népszerű műfaj; a felvilágosodás korában is akad rá példa; napjainkban is szívesen írnak szimpózium címet a tudományos kérdéseket dialogikus formában tárgyaló írások fölé, s a tudományos—kulturális tanácskozásokat is így nevezik. O (-ógörög irodalmi formák) O írod.: J. Martin: Symposion (1931). Szepes Erika—-Szerdahelyi István szimptóma: ->jel szimuláció; simulatio (latin 'tettetés'): 1. a klasszikus retorika gondolatalakzata,-, a szónok vagy az író látszólag elfogadja ellenfelének álláspontját (—• koncesszió), s ennek megfelelően dicséri vagy feddi a vitatott jelenségeket, de úgy, hogy gondolatmenetéből kitetsszék az -*irónia, mint Petőfi S. Készülj, hazám c. költeményéből: Közénk fog jőni A császár és családja, A fölséges család! í g y fognak hozzánk szólani: ,,Hű magyarok, Mi mindig bíztunk bennetek, Mindig szerettünk titeket, Legjobban, legatyaibban Szerettünk népeink között; í m kebletekre borulunk, öleljetek meg, Kedves hű fiaink!" És kell-e több minékünk, Nékünk hű magyaroknak? Letérdelünk előttök, Vándorsarúikról a port Lenyalják csókjaink S a hála és öröm könyűi, Melyek majd, mint egy második Duna, Fognak keresztülfolyni a hazán, És egy kiáltás lesz a nemzet: (Egy olyan óriás kiáltás, Melytől a csillagok potyognak) „Vitám et sangvinem Pro rege nostro!"

Ha a szöveget —•hiperbolák szövik át, a szimuláció élesebb, szarkasztikus (-+szarkazmus) változata keletkezik, a -+disszimuláció. O (->gondolatalakzat) O 2. a klasszikus retorika ún. affektív alakzata; olyan érzelmek színlelése a szónoklat előadása, közben, amelyek a közönség, a hallgatók indulatait kedvezően befolyásolják. 406

O írod.: H. Lausberg: Handbuch der literarischen Rhetorik (1960); Szabó G. Z.— Szörényi L.: Kis magyar retorika (1988). Szerdahelyi István Szimülosz: Simylos (i. e. 1. sz. ?): görög költő. Plutarkhosz említi elégiáját vagy e p i g r a m m á j á t , amelyben a Tarpeiamondát énekelte meg. Ebben a római vár parancsnokának leánya a gallok vezére iránti szerelemből népének árulója lesz. Talán azonos azzal az iambographosszal, akinek néhány bölcselkedő tartalmú sorát Sztobaiosz őrizte meg. O Kiad.: Th. Bergk: ALG (1854, 168 sk). O írod.: E. Diehl: Simylos 2. (RE, 2. sorozat, 3. köt., 1929, 216—217. hasáb). Tegyey Imre szimultanizmus; szimultaneizmus paralogizmus 2.), ill. az e kifejezőeszközt tudatosan felhasználó festészeti és irodalmi iskola. Alapja az az igény és törekvés, amely térben egymástól távol eső, de egy időben lejátszódó eseményeket, vagy időben egymástól távoli, de valamilyen módon összekapcsolható mozzanatokat, eseményeket, ill. egyazon folyamat különböző szakaszait egyszerre, egy időben, egy helyütt jeleníti meg. Mint kifejezőeszköz és módszer a modern technika szülötte, az utazás, a repülőgép, a sebesség nyitotta tágabb perspektíváké. A szimultanisták nem érték be az egyén lírai kifejezéseivel (F. T. Marinetti: ,,az irodalomban el kell törölni az »én«-t, azaz az egész pszichológiát"), egyetemességre és a valóság költői szintézisére törekedtek; programjukat a festészet és a film ú j eredményeivel, valamint a modern tér-idő elmélet alkalmazásával hitelesítették. Mint elődökre hivatkoztak W. Whitmanre, A. fíimbaud-ra, és E. Verhaerenre. O A szimultanista követelményeket először a futuristák fogalmazták meg. A -+futurizmus első kiáltványában (1909) ,,a föld összes élő emberének" kiáltja oda Marinetti: ,,A századok legkiemelkedőbb csúcsán állunk!. . .Miért kellene hátra néznünk, ha ki akarjuk tárni a Lehetetlen rejtelmes kapuit? Tegnap meghalt az idő és a Tér. Már a teljességben élünk, miután megteremtettük az örök, mindenütt jelenlevő sebességet." E dinamikus szemlélet a futuristák műveiben kaleidoszkópszerű ábrázolásban öltött alakot és sajátos —•montázstechnikára emlékeztető formát honosít o t t meg a festészetben és az irodalomban. A francia szimultanisták közül az első, a

SZIMIT festő R. Delaunay, más kiindulópontot választott: „Semmi sem vízszintes vagy függőleges, a fény mindent áttör, mindent átformál". E fényelmélet (s a szintétikus -*kubizmus elmélete) termékenyítő hatással volt az irodalmi-költői szemléletre is; nem sokkal később a Delaunay-ve 1 szoros kapcsolatban álló G. Apollinaire már úgy határozta meg a szimultanizmust, mint a tónusok természetes összecsendülését, a színek és a fény egymásra utaltságát. O A szimultanista irányzat heterogén volta az egyes iskolák és egyéni törekvések kibontakozása során még nyilvánvalóbbá vált. H. M. Barzun — akihez S. Voirol, F. Divoire és C. Larronde is csatlakozott — megteremtette a kollektív költeményt: a sokszólamú, egymásra kopírozott, s rendszerint teljesen érthetetlen verset. N. Beauduin létrehozta a poliplán szinoptizmust: ennek jegyében különc nyomdatechnikával, gyakran egymást takaró, expresszív betűszedéssel kívánta kifejezni „a modern ipari élet lüktetését". O Mindezek túlnyomórészt rövid életű, hóbortosságról tanúskodó kísérletek voltak csupán. Az 1910-es években azonban napvilágot láttak a szimultanizmus maradandó értékű alkotásai is, B. Cendrars Húsvét New Yorkban (1912), La prose du transsibérien et de petite Jehanne de Francé ('A transzszibériai expressz és a franciaországi kis Johanna prózája', 1913), Dixneuf poémes élastiques ('Tizenkilenc elasztikus költemény', 1919), valamint G. Apollinaire Égöv (1912) c. alkotása. Megszületett az irányzat költői ars poeticája is. „A költészet forrása az aktualitás", hangsúlyozta B. Cendrars; G. Apollinaire szerint a szimultanista költeménynek olyannak kell lennie, mint egy partitúrának. Ugyanő így fogalmazta meg a szimultanista módszer egyik elvi indokát: „A költők szabadsága nem lehet kisebb az ihlet terén, mint egy napilapé, mely egyetlen oldalon tárgyalja a legkülönbözőbb témákat, fogja össze a legtávolabbi országokat". A szimultanista művekbe ettől kezdve olyan elemek is bekerültek, amelyek eddig idegenek voltak tőle: újságfejlécek, népszerű dalok, életrajzi részletek stb. (-»kollázs, montázs), s a költők úgy vélték: tevékenységük olyan, mint a kamera szeme, melynek segítségével megteremthető „az események panorámája"; a kontraszt-technika és a „tartamasszociáció" pedig szerintük lehetővé teszi a költők számára, hogy „az egész emberiséggel kapcsolatot keressenek". O Mint alkotói módszer számos jelentős prózaíró tevékenységében alapvető fontosságú. Az

amerikai J. Dos Passos A 42. szélességi fok (1930) c. regényének kezdete: Hír szalag ( I ) És támadt, fel a hegynek Szabad nép hós hada A vérszomjas lázadók ellen Bőszen dúlt a csata barna medve kiszabadult és a Hyde Park körül garázdálkodik új hír Peary északsarki útjáról MUNKÁSSÁGOT MÉRSÉKLETRE INTIK Oscar Wilde halála az egykori világhírű író nyomorban végzi életét párizsi búvóhelyén Véres Harc a Banditákkal SZÁZADFORDULÓ A FŐVÁROSBAN Minden szem Miles tábornokot nézte, aki ragyogó egyenruhájában délcegen ült tüzes lován. A nemes kanca nyugtalanul ficánkolt és mikor a zenekar elvonult a Vezénylő Tábornok előtt, felágaskodott és szinte gyertyaegyenesen állt a hátsó lábán. . . (ford.: Görög I.)

A szimultanista regény másik nagy teljesítménye A. Döblin Berlin, Alexanderplatz c. műve (1929). Ebben az 1920-as évek Berlinjének zaklatott életét úgy eleveníti meg, hogy fel-felvillanó rövid jeleneteket halmoz egymásra, állandóan változtatja a helyszínt és az írói nézőpontot; a jelenben folyó elbeszélés hol párbeszédbe, hol lírába csap át; a szöveget a legváratlanabb dokumentatív célzatú elemek szakítják meg: reklámok, plakátszövegek, újsághirdetések, menetrendtáblázatok, statisztikai és időjárásjelentések, rendőrségi hírek, operettslágerek. O A magyar irodalomban mindenekelőtt Kassák L„ továbbá Barta S„ Markovits R., Szántó Gy. alkalmazta e technikát. Amikor Kassák a „teljes embert" kívánja költeményeiben visszaadni, eredeti koncepciójú szimultanizmust teremt: A ló meghal a madarak kirepülnek c. nagy költeményében három réteg kapcsolódik egymáshoz: egy önéletrajzi leírói—ábrázoló, egy reflexív kifejező és egy dadaista—abszurd réteg, s szimultán jelenik meg ezáltal a közlés, a közlő „pszichofizikai" állapota (a közlést kísérő érzelmi-akarati tényezők), sőt a közlés szociális viszonyultsága is. O A szimultanizmus, mint autonóm irányzat, ha nem is volt hosszú életű, felszabadító hatást tett a költői képzeletvilágra, tudatosította a 20. sz. táguló perspektíváit, megfogalmazta glóbuszunk alakuló egységét s hangot adott a kozmopolita ember felelősségének. Lihegő ritmusa, filmszerű szaggatottsága s új költői tárgyai ma már oszthatatlan részét képezik a modern lírának. S jóllehet a szimultanisták bírálói azzal a szemrehányással illették az irányzatot, hogy túlságosan tág teret nyit a dokumentációnak és nemegyszer a zsurnalizmusba torkollik, a szimultanizmus, mint alkotói

407

SZIMIT

f

módszer, azóta csaknem valamennyi jelenkori jelentős író és költő, köztük pl. T. S. Eliot, H. Hesse, J . Joyce, P. J . Jouve, A. Palazzeschi, E. Pound, és J . Romains munkásságán mély nyomot hagyott. O (~*avantgarde) O írod.: U. Boccioni: Simultaneitá futurista (1913); G. Apollinaire: Simultaneisme — librettisme (1914); J. Bois: Simultaneisme (1914); R. Áron: Introduction á la littérature d'avantgarde (1922); C. Pavolini: Cubismo, Futurismo, Espressionismo (1926); Ch. Sénéchal: Les grands courants de la littérature contemporaine (1934)^ H. Clouard: Histoire de la littérature francaise du symbolisme á nos jours (1947); B. Cendrars: Blaise Cendrars vous parle (1952); M. Décaudin: La erige des valeurs symbolistes" (1960); P. Bergman: „Modernolatria" e „Símultaneitá" (1962); Szabó Gy.: A futurizmus (1967); M. De Micheli: Az avantgardizmus (1969). Gera György szimultán jelenetek; egyidejű jelenetek: drámai, színpadi, ill. rendezési megoldás, szerkesztésmód, amelynek révén lehetővé válik, hogy a közönség egy időben több történést nézhessen végig. Dramaturgiai funkciója széles skálájú. Szolgálhat az egyidejűség érzékeltetésére, ha az író, ill. a rendező azt akarja világossá tenni a közönség előtt, hogy a két egymás mellett látható cselekménysor ugyanakkor, de más helyszínen játszódik. Érzékeltethet tér- és időbeli különbséget is, ha az interpretációs cél, hogy párhuzamosan játszódjon le valamilyen múltbéli (esetleg jövőbéli vagy éppen álomszerű, ill. visszaemlékezés jellegű) cselekmény, s ezáltal megvilágítsa, mintegy értelmezze a jelenidejű cselekmény motivációját. Esetleg alkalmazhatják szimbolikus helyszínek (menny, föld, pokol), vagy idősíkok megjelenítésére. O Eredete a középkori vallásos színjátékok, a misztériumjátékok -»szimultán színpadához kapcsolódik, a modern dramaturgiában és interpretációban a 19. sz. második félétől kapott hangsúlyt. O Megjelenítésekor — mivel a néző figyelme egyszerre csak egy jelenetre koncentrálódik —, általában a két vagy több párhuzamosan előadott jelenetre változva irányítja a figyelmet a rendező (fényhatásokkal, a némajáték felhangosításával stb.). O A 20. sz.-ban egyes avantgardisták Mo.-on Palasovszky O. és Tiszay A. kísérleteztek az úgynevezett szimultán játékkal. amelynek előadása során több helyszínen azonos időben játszódó eseményeket igyekeztek különösebb közönségsiker nélkül megjeleníteni. Kolozsvári Papp László

szimultán ritmus: olyan versritmus, amelyben két (vagy ritka esetben több) versrendszer ritmusalkotó tényezői egyidejűleg érvényesülnek. Teljes értékű szimultán versről csak akkor beszélhetünk, ha mindkét versrendszer képletei eltérően az egyféle versrendszerben született versek 70 % -os —• sorozatosságkövetehn én vétől 100%-ban megvalósítják a sorozatosság elvét {beszámítva azonban ebbe a szabályos megfeleléseket). O A leggyakoribb szimultán ritmust az időmértékes verselés és az ~+ütemhangsúlyos verselés egyidejű megvalósulása hozza létre, előfordulnak azonban ritkábban más, a nyelvi hangsúlyon alapuló verselés elveivel való ötvöződések (pl. a Jbangsúlyváttó verselés elveit megvalósító költeményekben). O A szimultán ritmus leggyakoribb fajtájában, az időmérték és az ütemhangsúly együttélésében a ritmus egyidejű érvényesülését az teszi lehetővé, hogy a -^verssort mindkét versrendszer képleteiben azonos helyen vágják el a —* sormetszetek, s így a metszet által levágott sorrészletek hangsúlyos ütemekké alakulnak. amelyekben meghatározott időmértékes ritmus lüktet. Ezért nevezik ezt a ritmust metszetkapcsoló ritmusnak is. O A szimultaneitás csak azokban az időmértékes formákban jöhet létre, amelyek szótagszámtartók, hiszen a metszetek által elkülönített hangsúlyos ütemek szótagszáma kötött. A dakt.ilikus és az anapesztikus mértékek nem lehetnek szimultánok, mert a képlet megengedte helyettesítő láb, a spondeus egy szótaggal rövidebb az alaplábnál. Szimultán ritmuselemek lehetnek viszont a mindig kötött szótagszámú —•kófonok. O A szimultán ritmus terminust nem egyformán használja a magyar verstani szakirodalom. Horváth J.-nál a szimultán ritmus fogalma olykor egybeesik a rendszer keveredéssel, aminek okát ő a -*ritmusbizonytalansághaLn látja, holott ha mindkét rendszer tökéletesen valósul meg, akkor nem valamiféle bizonytalanság esete forog fenn, hanem két ritmus együttes megszólalása. Hegedűs G. a szimultán ritmus elnevezés helyett a kettős ritmus kifejezést használja; Kecskés A. mértékkapcsoló ritmusról beszél; ugyanezt a terminust használja Szuromi L.-sal és Szilágyi P.-rel együtt írt könyve. Különbséget tesznek azonban a két ritmuselv között: az egyiket vezérlőnek tartják, a másikat kísérőnek. O Szuromi L. fogalomhasználatában csak az —• ötödmetszettel kapcsolódó kétféle ritmus szimultán, a többi, egymásba ötvöződő ritmusban megszólaló költeményt bimetrikusnak nevezi, és nem köti meg a metszetek

408

SZIMIT helyét, tehát nem érvényesíti a sorozatosság elvét sem a metszetekre, sem az általuk elkülönített sorrészletek szótagszáménak, ritmusának azonosságára. Egy logikus rendszerezésben azonban az ötödmetszet nem különbözhet a többitől: ha sorozatosan fordul elő és között szótagszámú sorrészleteket választ el, akkor bármely más cezúra vagy -*dierézis ugyanolyan szimultán verset hoz létre. O (->szimultán verselés) O írod.: Horváth J.: Rendszeres magyar verstan {1951); Hegedűs G.: A költői mesterség. Bevezetés a magyar verstanba (1959); Gáldi L.: Ismerjük meg a versformákat (1961 ); Jékel P.—Szuromi L.: Petőfi metrumai I. (1980); Kecskés A.: A vers hangzásvilága (1981); Szepes Erika—Szerdahelyi I.: Verstan (1981); Kecskés A.: A magyar vers hangzásszerkezete (1984); uő —Szilágyi P.—Szuromi L.: Kis magyar verstan (19K4); Szepes Erika—Szerdahelyi I.: A múzsák tánca (1988); Szepes Erika: Mágia és ritmus. Vallástörténeti és verstani tanulmányok (1988); uő: Magyar költő magyar vers. A mai magyar költészet verstani kisenciklopédiája (1990); Szuromi L.: A szimultán vers (1990). Szepes Erika

programjának megvalósítása időben egybeeső, de egymástól független valóságdarabokból, beszélgetésfoszlányokból, újságszöveg-kivágatokból, idézetekből, reklámszlogenekből stb. összeállított montázsversekkel. Minthogy e szövegek csak a ~*sza,badvers értelmében voltak ,,vers"-ek, a kifejezésnek ez az eredeti értelmében merőbeneltér a tényleges versritmussal (-»szimultán ritmussal) rendelkező szimultán vers fogalomtól. O 2. a szimultán verselés sajátosságaival rendelkező vers. szimultán verselés: a -+ szimultán ritmust megvalósító verselégi gyakorlat. Jelenlegi ismereteink szerint világirodalmi viszonylatban igen ritka jelenség: egyértelműen szimultán verselést a köeépkori latin költészetben, ill. a magyar •költészet bizonyos korszakaiban ismerünk. O I. A középlatin szimultán költészet. A latin nyelvű költészet az ókori római irodalom korszakában az -*• időmértékes verselés elveihez igazodott. A középkorban azonban fokozatosan megváltozott a latin nyelv hangzásvilága: a szótagok időértékével szemben a szótagok hangsúlyviszonyai kerültek előtérbe. Ez kezdetben a két rendszer együttélését jelentette, tehát mind az időmértékes, mind a hangsúlyváltó ritmuselv érvényesült a költeményekben. Az átmenetet az egyik versrendszerből a másikba jól példázza az i. sz. 4. sz.-ban keletkezett -+ambroziánus sor, amely eredetileg tisztán időmértékes volt, egyszerre érvényesül azonban a hangsúlyváltó és az időmértékes elv egy későbbi, ismeretlen szerző ambroziánus himnuszában :

szimultán színpad: egyidejűleg többszínteret érzékeltető színpadi elrendezés. Őse a középkori misztériumjátékok vagy passiók színpada, volt. Ezen helyezkedett el a játék valamennyi színhelye, a színészek pedig a játék menetének megfelelően közbeiktatott szünet nélkül használták az éppen soron levő jelenet helyszínének díszleteit. Modern formája a 20. sz. második évtizedétől terjedt el. Két vagy több színteret is ábrázolhat. melyek egymás mellett felépítve általában azonos időben, de különböző helyeken történő cselekmények megjelenítésére szolgálnak, egymás fölött két, ill. három sorban elhelyezve a cselekmény időbeli különbözőségét is érzékeltetik. Epikus művek (főként regények) színrevitelénél döntő jelentőségű színpadi elrendezés, melynek klasszikus példája E. Piscator szimultán színpada, amely Tolsztoj Háború és béke c. regényének színpadi változatához készült. A bonyolultabb színpadi elrendezések kommentálására, a cselekmény különböző síkjainak érzékeltetésére gyakran szerepel a szimultán színpadon narrátor. O írod.: C. Hagemann: Die Kunst der Bühne (1922); F. Kranich: Bühnentechnik der Gegenwart (1929- 1933); W. P. Boyle: Central and Flexible Staging (1956). Borza Lucia

X

lam

X X

X X

lueis

orto

X

x

X X X

sidere

X

X

-

-

Deum precemur X X X X X

x

x

supplices, X X X

Ut in diurnis X

X X

x

actibus x

x

x

x

Nos servet a nocentibus! Feljött a hajnal csillaga. Könyörgünk hozzád, Istenünk. Amit teszünk e nap során. Ne légyen abban ártalom!

szimultán vers: 1. a dadaísta költészet kísérleteinek egyike; a ->szimultanizmus

(A magyar nyelvben a hangsúlyváltó verselést időmértékes ritmusban fordítjuk, így a fenti műfordítás szimultaneitását az időmérték és az ütemhangsúly együttes érvé-

409

SZIMIT nyesülése adja; ld. alább.) Hasonlóképpen válnak fokozatosan szimultánná az eredetileg trochaikus ritmusok is, pl. a középdierézises trochaikus dimeter Hugues d'Orleans (Hugó Primas) Amiens városát dicsérő költeményében: XXXX Ambianis

X

egyik kedvelt sora volt az 5 11 6-ra tagolódó hangsúlyos tizenegyes sor: Hozzád illendő || jó akaratomat Ajánlom néked || sok szolgálatomat, Adgya az Isten, || hogy ez mondásomat Rövid nap érjem || ily kívánságomat.

|| || I ||

6 6 6 6

X

XXX

(Ismeretlen szerző: Komikus üzenet a végvári csatározásokban)

urbs

predives,

Könnyen hallhatja hát ütemesnek, s így szimultánnak a magyar fül még a szándékosan klasszicizáló Virág B. szapphikumát is, hiszen a nagy példakép, Horatius nyomán szigorúan t a r t o t t a az ötödik szótag utáni metszetet.

XXX

XXXX

Quam preclaros habes cives,

x

5 5 5 5

xxxjxx

XX

Quam honestum habes clerum!

('Amiens, te gazdag város, mily híres polgáraid vannak, mily dicső a te egyházad!')

Eredetileg a középlatin korszakban kialakult -+vágánssor is időmértékes trocheusokból épült fel; az Archipoeta goliardsorai már szimultán ritmusúak: a hangsúly váltó trocheusokat is megtaláljuk bennük: XX XX X x x Noete quadam

XXX

Sabbati

xxx

somno iam refeotus, x

x x x

Ó, ha szép híred vala gondom eddig,

5 |] 6

S általam, kis lant, nevet érdemeltél:

5 || 6

Jer, magyar dalt zengj, magyar a te honnod,

5 II 0

Nem Görögország.

5 (Lantomhoz)

Ugyanígy lehet szimultán a szapphói versszak másféle metszetét sorozatosan megvalósító vers. A negyedik szótag utáni metszet egy kevésbé kiegyensúlyozott, kevésbé szimmetrikus, zaklatottabb formát alakít:

xxx Áll a napfény tömbje a szürke járdán,

4 || 7

mint örömből béna magányba rezzent,

4 || 7

föl-le lélekhinta dobálta ember,

4 || 7

Cum mihi fastidio

XXXX XX factus esset lectus Egy szép szombat éjszakán álomtól pihenten, még kedves kis ágyam is nyűgösen viseltem,

Elkeseredve.

5 (Fábri P.: Júliusi pillanat)

O II. Az időmértékes eredetű magyar szimultán verselés. 1. Az antik eredetű formák. A szimultán ritmust létrehozó metrikai tényezők közül kiemelt fontosságot tulajdonítottunk a sormetszeteknek. H a egy kötött szótagszámú időmértékes ritmushoz hozzátartozik egy meghatározott helyen kötelező metszet, úgy az a metszet a magyar versben kötött szótagszámú hangsúlyos ütemeket hoz létre. Ezáltal érzékelhető pl. a szapphói versszak szimultán magyar versnek, melynek ütemhangsúlyos tagolása a -*szapphikus tizenegyesekben 5 || 6, a strófazáró adóniszi kólón tagolatlan, együtemű sor. Elősegíti ezt az értelmezést az a tény, hogy a régi magyar költészet 410

O Az -+aszklépiadészi versszakok közül a magyar költészet igazán csak egyet honosított meg, az ún. első aszklépiadészi versszakot. A kötelező metszet megtartása ezt is szimultánná teszi. Az utolsó sor erősen aszimmetrikus osztása (2 ||6) ellenálni látszik az ütemhangsúlyos tagolásnak, azonban a hat szótagos egység nemcsak szótagszámban, hanem ritmusban is azonos a három hosszú sor második felével, így ez a „visszacsengés" ellensúlyozza az aszimmetriát, és könnyebben hajlunk a szimultaneitás érzékelésére: - -

II--- - - -

Hervad már ligetünk, díszei hullanak,

6 || 6

SZIMIT Tarlott bokrai közt aárga levél zörög.

(> || 6

Nincs rózsás labyrinth, s balzsamos illatok

6 || 6

Közt nem lengedez a Zephyr.

A szimultán ambroziánusnak gyakran párja egy hat szótagos jambikus sor, amelyet középcezúra metsz a harmadik szótag után, és így a sorvégi három szótag — ^ — ritmusa szépen simul az ambroziánus sor végének ritmusához:

2 || 6

(Berzsenyi

I).: A közelítő tél) Először egyik

O Az antik sorfajok közül a trochaikus tetrameter is igen alkalmas arra. hogy szimultán magyar sor váljék belőle. Ilyenkor két felező nyolcas tapadásával jön létre a hosszú sor. Ha a tetrameter utolsó üteme csonka (tehát egy - ^ - x képletű ütem helyén egy alakú ritmusegység áll), a hosszú, középmetszetes szimultán sor álarcos nyolcas-hetes periódussá válik: ||_„ - - | | - _ _ „ | | Két viharvert, árva testvér csönd-erdőben

-

- -

" II

ujjadat

aztán a m á s i k a t _|| Szép tenyeredből

5 || 3

3 (| 3 -

„

-

nem marad

5 || 3

Nekem, csak áhitat.

3 || 3 (Ratkó J.: Szerelem)

A szimultán ambroziánus -*•álarcos versekben is ismert (Weöres S.: Toccata; Láng Éva: Most, ötvenhárom évesen). O A középkorból származó másik, a fentiekben már szintén említett -»•vágánssor nálunk másképpen, a 4 || 3 || 4 || 2 ütemhangsúlyos tagolódás révén szimultán, mint Ráday G. versében:

éldegélt.

II" - - - II- " "

Künn nagy éj volt, hófuvásos, néma éj volt és sötét. (Weöres S.: Ballada két testvérről)

O 2. Középkori eredetű szimultán formák. A fent már említett középkori ambroziánus sort az ötödmetszet kettévágja, s így a magyar időmértékes ambroziánus mindig szimultán: 5 || 3 osztású jambikus sorokból áll. - 7 - - -II - - -

||

"II--

A józan a részegest mindenben előzi,

Mert fejében nem kereng

- - - - I I — II

a bényelt

bor gőzi.

U-"

anyámnak kontya van kerek,

5 || 3

Elméjében verseit addig s addig főzi,

sötét és dús, mint egy meleg

5 || 3

Míg Maróhoz közelít, s Násót néha győzi.

eső

5 |i 3

utáni

éjszakán „|| _ „

sötét és dús a lomb a fán.

II

5 || 3

(Kalász L.: Anyámnak kontya van)

O A magyar költők szívesen alkotnak periódusokat is a szimultán ambroziánussal. Pilinszky J . versében két ambroziánust követ egy jambikus hetes (ennek metszete általában 5 || 2 arányban osztja a sort), és két ilyen periódusból alakít strófát: De élsz te, s égve hirdetik

5 li 3

hatalmad csillagképeid,

5 || 3

ez ősi, néma ábrák:

5 || 2

akár az első angyalok,

5 || 3

belőled jöttem és vagyok,

5 || 3

ragadj magadba, járj át!

5 || 2 (Te győzz le)

411

II

"II - -

O A középkorban középmetszetes hangsúlyváltó kétütemű trochaikus sor a magyarban időmértékes felező nyolcassá vált, s így szintén szimultánná lett. A gyakran énekelt latin egyházi énekek ritmusa bizonyosan hatott a magyar felező nyolcas időmértékkel való színeződésére, különösen az első magyar fordítások elkészülte után. Valószínű, hogy Tommaso da Celano Dies iraeje átszínezte a magyar felező nyolcast, és Jacopone da Todi Stabat matere hozzájárult a 8 | | 8 7 | | 8 8 | | 7 tagolású, trochaikus szimultán magyar strófaképletek kialakulásához (lásd alább). O 3. Reneszánsz eredetű szimultán versek. Az ún. nyugat-európai verselés fő ritmusa a hangsúlyváltó jambus. A magyar költészet jambikus formáinak jó részét ebből a típusból eredeztetik. Valóban sok olyan költemény született magyar nyelven, amelynek meghatározható előzménye van. Az olasz jambikus -*endecasillabo egyik legfontosabb metszete az -*ötöd-

SZIMIT metszet, amely a 11 szótagos sort 5 || 6 arányban osztja. Ilyen típusú sorokkal már találkoztunk a szapphói versszak fenti tárgyalásakor, és amiként azok is szimultánná váltak a metszet következetes megtartásával, úgy vált szimultánná az endecasillabóban írt versek azon csoportja, amelyben a metszet a sorok túlnyomó többségében megvalósul, így Vas I. alábbi költeményében: A templomokra rávillan az alkony.

" " - - I I " — " II «

Jegyesem már Juliannám!

lí

örömöm hajnala tetszik! 4 II 4 [| 4 || 4 (Enyim Juliska)

Fiatalabb költőbarátja, Csokonai már kevesebb jnetszetát lépéssel vette át ezt a ritmust. O a nyolcas-hetes periódust mértékelte meg jónikusokkal: a nyolc szótagos sor két jónikus, a hét szótagos egy jónikus és egy anapesztus kapcsolata:

5 || A A hatalmas szerelemnek

A kusza város csillog bíborában.

4 || 4

5 || 6 Megemésztő tüze bánt,

Csobban a Duna lassú

vize halkan,

4 || 3

5 || 6 Te lehetsz írja sebemnek

_„|„_|

_ ||_|

Mint amikor még

|

„

őmellette

álltam

4 || 4

Gyönyörű kis tulipánt.

5 || 6

4 || 3

(Tartózkodó kérelem) (Szentendrei elégia)

O A hangsúlyváltó versrendszerben alkotó költészetekben mindenütt igen gyakori a 10 szótagos jambikus sor is. Ismert az olasz költészetben (endecasillabo tronco), s a ->blank verse teljes ötös jam busái is ilyenek. Átvette a magyar költészet is az öt jambusból álló tíz szótagos sort, kötelező metszetével, az ötödmetszettel, s a félsorok így öt szótagos hangsúlyos szimultán ütemekké rögzülnek:

O b) A klasszicizáló kor után, a népi formák felvirágzásának idején érdekes jelenség, hogy az archaikus ->felező tizenkettes még legnépibb eposzunkban is szimultán ritmust ölt; trocheusok teszik balladásringatóvá a Toldi Előhangját: -

-

-

- I -

-

Mintha pásztortűz ég őszi éjtszakákon,

_

„|_„||_ _ | _

Messziről lobogva tenger pusztaságon Szemem siettet: látni, látni még,

5 || 5

amíg felettem be borúi az ég,

5 || 5

(Áprűy L.: Szemem

siettet)

O I I I . Az eredetileg ütemhangsúlyos magyar ritmusok megmértékelése. 1. Áz ütemhangsúlyos sorok és periódusok időmértékkel való ötvözése. Nem sokkal „nemzeti versidomaink" kialakulása után — néha már velük párhuzamosan is — megindult az ősi magyar ritmusok időmértékes átszínezése. O a) Sajátos módon az első kísérletek nem a legáltalánosabb időmértékes képletekhez fordultak: Földi J . csupán néhány metszetátlépéssel csaknem tökéletes szimultán verset alkotott három, ill. négyütemű tizenkettes és tizenhatos sorok jónikusi megmértékelésével: Örömömnek gyönyörű hajnala tetszik!

— -

- II — - - II — "

Jegyesem már, kit akartam,

Juliannám!

4 || 4 || 4

4 || 4 |! 4

O c) Arany J.-nál még ritkább jelenség, s csak később, a 20. sz.-ban válik tendenciává — egyes költőknél szabállyá — a felező tizenkettes másféle megmértékelése. Ezeket a korábban tévesen „ehoriambizáló tizenketteseknek" (Horváth J., Gáldi L.) nevezett sorokat azonban nem lehet úgy értelmezni, hogy a hat szótagos ütem közepén valahol kiragadunk egy choriambust, a többi szótag pedig az értelmezésben gazdátlanul árválkodik. Pedig ezt teszik a ehoriambizáló elmélet hívei Arany alábbi típusú soraival (ezek főként a Buda halálában figyelhetők meg): X

_

ytí-

X ||X

_

U

u

X

Két nap pihenő volt a Mátra hadának X

_

„

o _

X | | X _ U 1/ _

X

Be szörnyű jelenség, rút ördögi ármány

Ezzel az önkényes kiemeléssel nemcsak fölösleges szótagok maradnak a choriambus előtt és mögött, hanem durva szóátvágások is csúfítják a ritmizálást. A görög költészet fordításában oly sokat tevékenykedő 412

SZIMIT Arany azonban ismert egy olyan hat szótagos ritmusegységet, amely kitölti időmértékkel a felező tizenkettes félsorait: ez az antik —•reiziánus. Képlete: ez a fent idézett példák mindegyikére tökéletesen illik. Ugyanebben a ritmusban mértékeli meg Ady a Felszállott a páva vagylagos választást parancsoló sorait:

Ha vihar jő

a

magasból,

4 || 4

ne bocsáss el, kicsi bátyám.

4 !| 4

Ha falomb közt telihold lép,

4 || 4

kiesi néném, te vigyázz rám.

4 || 4

Vagy láng csap az ódon, vad vármegyeházra,

(Rongyszőnyeg, 91)

vagy itt ül a lelkünk tovább leigázva.

A reiziánus a 20. sz. 2. félére igen sok felező tizenkettesben írott versnek lett a ritmusa (Jánosy I.: Zrínyi halála; Weöres S.: Negyedik szimfónia. Hódolat Arany Jánosnak). O d) A felező tizenkettes mellett a felező nyolcas mutatkozik ősi formáink közül a legalkalmasabbnak a szimultán ritmus megvalósítására. Leggyakrabban trocheussal ötvözik, két trochaikus -*ütemet alakítva belőle, talán mert ezek lejtése igen közel áll a magyar hangsúlyrendszerhez (a szóéli hangsúlyos szótagok után ugyanúgy ,,esik" a vers dallama, mint az „ereszkedő" trocheusoknál). Tompa M. kedvelt mértéke a trochaizáló felező nyolcas:

O e) A felező nyolcas nemcsak önmagában alkot egy sorfajú strófákat, hanem gyakran áll össze periódussá egy szótaggal rövidebb sorpárjával, a hetessel, és együtt hoznak létre különféle versszakokat, Ez az ún. nyolcas-hetes periódus leggyakrabban trocheussal ötvöződve válik szimultán verssé: íme váram láthatatlan.

4 || 4

láthatatlan tornya is,

4 |] 3

kilenc tornya ég a napban.

4 || 4

láthatatlan a nap is.

4 || 3

(Györe I.: Láthatatlan vár) Megnémult a

síp örökre!

4 114

Édes hangot mért is adna?

4 || 4

Nincs ki hallja, nincs ki értse!

4 || 4

Nyolcasokból és hetesekből áll a kétféle Himfy-strófa is; mind a kisebbet, a nyolcsorosat, mind a nagyobbat , a tizenkétsorosat Kisfaludynk1 még csak tendenciaként színezi trochaikus ritmus, de Weöres S.-nál tiszta szimultán példája is akad:

(A jávorfáról)

Különlegesen tördelt felező nyolcasait Fáb ri P. különleges időmértékkel zengeti meg: a négy szótagos ütemeket egy-egy choriambus tölti ki:

Mennyi ember! mennyi érzés.

felkavargó élet-ár.

4 || 3

mennyi láb és mennyi kéz és

Illatait hozza a szél,

mennyi lélek, mennyi száj.

dallamait küldi a nyár.

4 II 4

4 || 4

4 || 3

(Himfy-strófák, 5.) lent a folyón fénylik a fény

O f ) A hetes-hatos periódus is igen gyakori költészetünkben. Ennek kétféle szimultán változatát írják; a trochaikusat, ahol a kezdő félsorok egyformák:

fönt a hegyen tágas a táj. (Rzentivánesti capriccio, 1.)

Weöres Sándornál visszaköszön Földi J . és Csokonai szimultán ritmusa, nála már tiszta felező nyolcasokban, hibátlan jónikusokban és metszetátlépés nélkül: 413

Megszülettünk

hirtelen,

egyikünk se kérte.

4 || 3

4 || 2

SZIMIT Kérve kérünk, szép jelen:

4 || 3

meg ne büntess érte.

4 || 2

(Devecseri G.: Az egyes emberek dala együtt)

A jambikus típusban a hatos sorok metszete a harmadik szótag utáni középmetszet, így a második félsorok azonos terjedelműek: Nyílnak feléd

a lányok,

3 || 3

nem is

4 || 3

utánok,

kedved beszőtte pók.

3 || 3

O g) A hetes önmagában, egy sorfajú versként is lehet szimultán; alábbi példánk trochaikus: rengeteg.

- -

- - II

—"

-

4 || 3

lányok, lepkék, fellegek,

,,Szép cselédem, fényes Gábor angyal,

4 || 6

- — -

ö l t s piros két szárnyat vállaidra,

4 || 6

Szegd be nappal, a szép d é l v i l á g g a l . . . "

4 || 6

A másik a jambikus tízes; ez eléggé új keletű, ritka forma, talán egyéni lelemény is, hiszen az Aranyt megidéző Csanádi I. alkalmazta egy tudatosan archaizáló, ám egyben újító versében: — I - -II - - I - "I — Leröppentek lángbordó levelek,

4 || 6

lezizegtek piros levélnyelek, mihelyt csókkal illették a derek,

4 || 6 4 || 0

4 || 3

II- - -

illanó könny, permeteg.

4 |j 3

-

(Weöres S.: Rongyszőnyeg, 14.)

O 2. A kilenc, tíz és tizenegy szótagos sorok megmértékelése. Talán ezeknél a sorfajoknál a legnehezebb megállapítani: vajon idegen eredetű ritmust hangolt-e át a metszettel a magyar vers, vagy ősi magyar ütemek kaptak időmértékes lejtést. O a) Olykor a szerző szándéka ellenében is inkább hallja az ütemhangsúlyos tagolást a magyar fül, mint a mintául választott metrum ritmusát. Ez különösen akkor következik be, amikor ritka, a magyar költészetben kuriózumszámba menő versforma szólal meg. Fábri P. szándéka szerint szanszkrit ->indravadzsrát írt, de ötödmetszetekkel. Fülünkben így előbb szólal meg az ősi magyar 5 || 6-os, mint a keleti ritmus. A kettő együttes megvalósulása mégis szimultán ritmust eredményez: Már lassulóbban

4 || 6

II - -

(Weöres S.: Rongyszőnyeg, 76)

Rózsa, rózsa,

Szóla isten Gábor angyalához:

4 || 3

mint ékszer-ládikók,

figyelsz

O b) Az aszimmetrikusan tagolt, 4 11 6-ra osztott régi tízes sorfajra kétféle időmértékes ritmus is rávetült. Az egyik a trochaikus ritmus a 19. sz.-ban, a ->szerbus manír divatja idején. Kétféle lehetséges metszetéből nyilván azért kedvelte inkább a magyar költészet a negyedik szótag utánit, mert ez csengett rá a régies-népies négyes-hatosra, mint Vörösmarty Hedvig c. legendájában:

hörög álmos utcánk,

már szürke fény néz be a szűk szobákba,

5 || 6

-I--H —

majd söprüvel

|- -

rikácsoló szelek.

4 |! 6 (Vadszőlő)

O c) A szimultán kilenc szótagú sor egyik leggyakoribb megvalósítása az a ritmus, amelyik a 19. sz. vége óta egyik legdallamosabbnak tartott sorfajunk. Legismertebb (s talán legkorábbi) példája Arany J. verse, amelyben a kilences sor egy öt szótagos és egy négy szótagos ütemre tagolódik; az öt szótagos ütem időmértéke az adóniszi kólón, a négy szótagosé a choriambus: A tudománynak

háza vagyon:

Ennek örüljek hát ma nagyon? (Ártatlan dac)

Komjáthy J . két adóneussal színezett felező tízessel állítja periódusba ezt a kilenc szótagos sort:

5 || 6

(Már lassulóban)

Méla gyönyörtül reszket a nyárfa,

414

5 [| 5

SZIMIT Tiszta szerelmet ringat a hárs.

Mély tiizü rózsák kéjbe lihegnek,

Boldogan érint társat a társ.

egy másik versének hetes soraiban az első négy szótag közömbös, a metszet utáni három szótag mindig szimultán krétikus (Rongyszőnyeg, 119). O b) A négy szótagos ütem időmértékes egységei. Talán a leggyakoribb színező eleme a négy szótagos ütemeknek a choriambus, amelyről mint az 5 11 4 tagolású kilenc szótagos sor második felének ritmusáról már esett szó. Betöltheti azonban csak choriambus teljes versek minden ütemének ritmusát, akár magában, akár megkétszerezve. Ez utóbbi változatban szimultán felező nyolcast eredményez, amelyre szintén láttunk példát; Weöresnél így fest:

5 |l 4

5 || 5

5 || 4

Az adóneusokkal színezett felező tízes József A. Végtelen óta e. versének sorfaja:

_ „ „ _ * Végtelen óta

folynak

a

percek,

5 í5

végtelen óta

folynak a könnyek

5 ]| 5

O d) A felező hatos csak a legutóbbi évtizedekben szólalt meg szimultán ritmusban; molosszusokkal ötvözi Weöres S.:

Égi csikón léptet a nyár,

4 || 4

tarka idő ünnepe jár

4 || 4

-

Éj-mélyből

fölzengő

3 11 3

(Magyar etűdök, 54)

_ - - || - - -csing-l ing-ling száncsengő.

3 || 3

(Bartók-suite. Szán megy el az ablakom alatt)

O 3. Hangsúlyos ütemek és időmértékes ritmusegységek állandósult kapcsolatai. A legújabb magyar költészetben egyre nyilvánvalóbb tendenciává válik, hogy az ütemhangsúlyos ütemeket nem félsorokként vagy sorrészletként értékelik, hanem önálló ritmusegységként kezelik. Ennek következtében létrejöttek olyan állandósult ütem + ritmuskapcsolatok, amelyek hol sorok alkotórészeként, hol önállóan sort alkotva újítják meg a magyar szimultán verset, és ezáltal az egész mai magyar verselést. Szótagszám szerint haladva ilyen állandósult elemek: a) három szótagú ütem + kretikus. Első megjelenési helye a szimultán ambroziánus, amelyben a második sorfél ritmusa mindig szimultán krétikus, ahogyan Kalász L. versében már idéztük: anyámnak kontya van kerek,

O A másik négy szótagos ritmusegységről, a jónikusról már esett szó ( I I I . 1. a.). Bár innen számíthatjuk a tudatos magyar szimultán verselést, a jónikus lényegesen ritkább eleme költészetünknek, mint a choriambus. Ennek oka talán abban rejlik, hogy nyitottabb, zaklatottabb forma, mint az önmagába visszatérő, zárt choriambus, s talán abban is, hogy nincs olyan állandó, egy szótaggal hosszabb párja, amilyen a ehoriambusnak az adóneus. Ritkán — mint Láttuk ( I I I . 1.) — a felező nyolcas kap jónikus lüktetést. O c) öt szótagos ütemek adóneussal: Az 5 11 4 tagolású sorok tárgyalásánál már találtunk példát az öt szótagos ütemek adóniszi kolonnái való megmértékelésére, ugyanígy a felező tízes félsoraiban is ( I I I . 2. c.). A 20. sz. második felére az öt szótagos ütem annyira eggyévált az adóneus lüktetésével, hogy más, egyéb helyen álló vagy önállóan sort alkotó öt szótagos ütemek is adóniszi mértékben lüktetnek. Közel kétszáz szimultán adóniszi sorban idézi fel élet és halál színhelyét Dudás K. hosszú poémája:

5 II 3

Szintén szimultán krétikussá válik a trochaikus hetes sor második fele: összeláncolt istenek

4 || 3

függőlámpán lengenek

4 || 3

Rémlik, alig csak s mégis ütemre, árnyakat ingat, zúgat a kerten által a Semmi. (Knek a kertről)

(Weöres S.: A falak énekeiből, 2.)

Weöres kedveli ezt a krétikusi sorzárlatot:

Weöres S. alábbi versében az öt szótagos ütemek adóneusok, a négy szótagosok choriambusok, a három szótagosak molosszusok: 415

SZIMB Kellene kis kert, jó termő,

5 jj 3

léckapuján kis rézcsengő.

5 || 3

érendő boraim (Eső-zene)

Kellene még

4

két fakerék,

4

Az aszklépiadészi sor metszet utáni hat szótagos része önállósul sorrá, és kapcsolódik két, choriambussal szimultánná tett felező nyolcas mögé Fábri P.-nél: Lombos akác lengedezik,

- — I I " s egy taligát rá föttennék.

5 II 3 szél veri szárnyait, (Magyar etűdök, 12)

Érdekes kultúrtörténeti ötvözet a ->haiku (eredetileg ötmorás, a magyarban öt szótagos) sorainak adóniszi megmértékelése. Láng Éva versében, ahol a hét szótagos sorokban daktilikus lejtés lüktet: Lepke-virágom,

5

csontkezű tél letarol.

7

Nincs hova szállni.

5 ( 7 x 2 haiku)

O Az ún. ,,Ady-kilences", az 5 j| 4 osztású sor fordítottját írta meg Tóth B.; kilencesei 4 || 5 osztásúak, a négy szótagos ütemeket -*dispondeus tölti ki, az öt szótagos ütemek adóneusok: Elő fában alszik a sámán.

4 || 5

égig nőtt fa rejti a csontját

4 l| 5 (Sámán-sirató)

O d) hat szótagos ütemek szimultán ritmusban. A felező tizenkettes reiziánusi ritmusáról esett már szó. Megáll azonban a soralkotó hat szótagos ütem önmagában is, a reiziánus ritmusával szimultánná téve (legérdekesebb példája Kosztolányi D. Marcus Aureliusa, melyet a szakirodalom általában szabadversnek minősített, holott a vers 93,9%-ban két kólonból áll: reiziánusból a hat szó tagos egységek, adóneusból az öt szótagosak). O Szimultánná teheti a hat szótagos ütemet az ún. Maecenas ataviskólon, az —•aszklépiadészi verssor első fele is; ez lüktet Jankovich F. együtemű, hat szótagos verssoraiban: Rátok gondolok én,

habzik a kert. földagadó

zöld hab az ég alatt. (Csöndlom bdat)

O IV. A hangsúly váltó szimultán verselés. A magyar költészet alkotásai közismerten háromféle versrendszerben születtek: vagy időmértékes, vagy ütemhangsúlyos, vagy a kettőt ötvöző szimultán verselés elvei szerint. A hangsúlyváltó rendszerben született verseket az -*időmértékes verselés elvei szerint vesszük át mind fordításokban, mind eredeti alkotásokban. Korábbi elszórt kísérletek után (Arany J . két és három szótagos szavakból álló hangsúlyváltó verse Lisznyai Kálmánnak, ill. egy szótagos verse— Kéz —; ezeket azonban éppenséggel gúny versnek szánta) születtek azonban, éppen a legutóbbi időkben, olyan próbálkozások, amelyek a hangsúly váltó verselést akarják meghonosítani költészetünkben, méghozzá ütemhangsúllyal ötvözve, szimultáná téve. Szórványos jelenségek ezek, mégis figyelemre méltók: a formabravúron túl az útkeresés szándéka is bennük rejlik. Minthogy ezekben a versekben a hangsúlyos ütemek — az imitált lábak szótagszáma miatt igen rövidek, ezért a sorok rendszerint többütemű, hosszú sorok, hogy a ritmus érvényesüljön. így Takáts Gy. versében négy gyors. három szótagos ütem gördíti előre a sorokat, melyekben a három szótagos ütemhangsúlyos ütemek egyben hangsúlyos daktilusok: X X X X|| X X X || X X X ||x X Megnyílt a szántások porhanyó agyagja, X

X

X || X X X|| X X

x||x

s kerek kis útjait giliszták csapatja X

xx||xxx||x

X

X Ili X

3 || 3

3 || 3

3 || 3

3 II 3

3 II 3

3 |l 3

X X

X

nyálazva készíti jól csúszó simára

(Somogyi tavasz)

Még hosszabb, szintén hangsúlyos daktilusokra épülő sorokat zár le egy hangsúlyos 41 f)

SZIND

első paión a vihar előszelét hömpölygető versben: X X X II X X X II x xx||xxx||xxxx Torlódnak súlyosan az égnek lobogó fellegei, X X

X II x x

3 II 3

3 || i

3 || 3

3 || 4

x x x

x||xxx||xxx||x

felzúg az esti szél, fekete hárfáit megzengeti.

('Tamási L.: Nyárvégi viharok)

Hangsúlyváltó hexametereket írt Láng Éva: x x x||xx x ||xxx||xxx||xx X II X X Megvertél, Istenem. Halálig viselem kezedet. Félek. 3 || 3 3 l| 3

3 || 2

(Jeremiád)

Még rafináltabb, még bravúrosabb-összetettebb Fábri P. költeménye: ez már háromszoros vers: ütemhangsúly osan három szótagos ütemekből épülő négyütemű sor, hangsúly váltóként négy hangsúlyos daktilikus láb, időmértékesen aszklépiadészi sor: X

Angyalföld, Pasarét,

XX

X

X

11

X

X

X

városom arcai!

Itt lent: zaj, zizegő, s csöndek a dombokon.

xxx

xxx

3 || 3

3 || 3

3 || 3

3 || 3

3 || 3

3 || 3

3 || 3

xxx

Hűvösvölgy, Dunapart hűvöse nyugtat, és

xxx

3 || 3

x||xxx||xxx

II

X

X

X

II

X

X

X

II

X

X

bennem zeng a Sziget, s izzik a Rózsadomb.

X

(Városnéző. Apámnak, biciklitúráihoz)

O V. Egyes külföldi és hazai metrikusok szerint ide sorolható az archaikus latin vers néhány formája. így a —•saturnius versus, és más finnugor népeknél is létezik időmértéket ütem hangsúlyos ütemekkel párosító szimultán verselés. Feltevések szerint az időmérték az arabban hangsúlyos, a thaiban szóhanglejtéses ritmussal ötvöződik. Ezek a hipotézisek azonban ma még nem bizonyítottak. O (~*vers, szimultán ritmus) O írod.: R. Vollmer: Römische Metrik. Einleitung in die Altertumswissenschaft (1923); Horváth J.: Rendszeres magyar verstan (1951); Hajdú A,: A Bóbita metrikájáról (Csillag, 1956, 10.); K. Langosch: Hymnen und Vagantenlieder. Lateinische Lyrik des Mittelalters mit deutschen Versen (1958); 1). Norberg: Introduction á l'étude de la versification latiné médiévale (1958); Hegedűs G.: A költői mesterség. Bevezetés a magyar verstanba (1959); Gáldi L,: Ismerjük meg a versformákat (1961); 21*

K. Langosch: Mittellateinische Dichtung. Ausgewáhlte Beitráge zu ihrer Erforschung (1969); Szilágyi P.: József Attila időmértékes verselése (1971); Jékel P.—Szuromi L.: Petőfi metrumai I. (1980); Kecskés A.: A vers hangzásvilága (1981); Szepes Erika— Szerdahelyi I.: Verstan (1981); Kenyeres Z.: Tündérsíp. Weöres Sándorról (1983); Kecskés A.: Á magyar vers hangzásszerkezete (1984); Kecskés A.—Szilágyi P.—Szuromi L.: Kis magyar verstan (1984); J. Soltész K.: Arany János verselése (1987); Szepes Erika—Szerdahelyi I.: A múzsák tánca (1988); Szepes Erika: Mágia és ritmus. Vallástörténeti és verstani tanulmányok (1988); uő: Magyar költő — magyar vers. A mai magyar költészet verstani kisenciklopédiája (1990); Szuromi L.: A szimultán vers (1990); Kecskés A.: A magyar verselméleti gondolkodás története (1991). Szepes Erika szín: a színjáték szerkezetének egyik dramaturgiai egysége; jelenti a drámának a -^felvonáson belül változó színhelyek szerinti tagolását, vagyis az egy díszletben játszódó jelenetek összességét. Ha a felvonáson belül nem változik a díszlet, a szín egybeesik a felvonással. Amikor viszont a jelenettel együtt változik a színhely, azonos a jelenettel. így pl. Shakespeare drámáiban, ahol a jelenetek mindig színváltozások is, a 17. sz.-i utólagos szerkezeti beosztást a magyar fordítások már a 19. sz. elejétől kezdve a szín szóval adják vissza. A régebbi gyakorlatban -+kép (4)-nek is gyakran nevezték, ami nem azonos vele: a szín akár az egész dráma folyamán változatlan maradhat vagy visszatérhet, a kép egy meghatározott felvonás része. O Színházi vonatkozásban a szín jelenti a ->színpadot is; ebben az értelemben beszélnek a színész színre lépéséről, vagyis megjelenéséről a színpadon. Staud Géza, Szin Dzse hjo (1812. dec. 9—1884): koreai phanszori, szövegkönyvíró, rendező, költő. Jelentős phanszori alkotásai a Csunhjánggá ('Csunhján ének'), melyet férfi-, női és gyermekkórus feldolgozásában adtak elő; a Szimcsanggá ('Szim Csang ének'); a Pákthárjang (sajátos motívumokból felépülő, népszerű dalműfaj — thárjang); a Thobjalgá ('A nyúl éneke'), melyeket kasza formában írt. Elméleti munkáiban pontosan rögzítette a phanszori előadóinak feladatát, ismertette az írásmű megalkotásának szabályait, módszereit, végül jellemző összefoglalást adott kilenc phanszori- alkotó életművéről. Tevékenységével

417

SZÍNA jelentősen hozzájárult a mai koreai opera kibontakoztatásához, működése nyomán indult meg a phanszori íróinak, színrevivőinek, ill. előadóinak személy szerinti különválása. O A klasszikus koreai költészet szinte minden műfajában alkotott, írt kaszán kívül hanszi és szidzso verseket is. Nagy Ildikó

a ->congeriessze\ azonos jelentésű terminus. Később a halmozás azon válfaját nevezték így, amelyben ->fokozás (->gradáció, klimax) érvényesül, mint Wesselényi M. Balítéletekről c. művének e körmondatrészletében: Jó, hogy most a földesurak embereikkel nem bánatnak rosszul, de bánhatnának; nem nyomorgatják, de nyomorgathatnák; nem kegyetlenkednek, de kegyetlenkedhetnének;. ..

szinaireszisz: -+szinerézis szinairetosz pusz: —> összevont versláb

A „rosszul bánni", „nyomorgatni", „kegyetlenkedni" rokon jelentésű, de felsorolásuk sorrendjében egyre nyomatékosabbélesebb kifejezések, s így e halmozás szinathroizmus. O (->gondolatalakzat, halmozás) O írod.: H. Lausberg: Handbuch der literarischen Rhetorik (1960). Szerdahelyi István

szinaloiphé (görög szünaloiphé 'összeolvadás'); synaloephe; synaloiphe; synaliphe; synalipha; szinkrizis; syncrisis: 1. a detrakcióval létrehozott hangalakzatok egyike a klasszikus retorikában; a -*hangegybeolvadásn&k az az esete, amikor a szóvégi és szóeleji magánhangzó úgy olvad egybe, hogy a szóvégi „elnémul" és a következő szó elején álló marad meg. A ->hiátus megszüntetésének egyik lehetősége, a -+metaplazmusok körébe sorolták. A magyar költészetben is felbukkant, főként régebben:

Szinaxárion:

Szünaxarion

szinbon: -> szidzso

Ifj urakkal iddogál sort (Arany J.: A vén gulyás)

O Az -^apokopéval rokon jelenség, de eredetileg ilyenkor a két magánhangzó diftongust alkotott, amely később — beszédbeli szokatlansága miatt — monoftongussá redukálódott. Ellentéte az —•ekthlipszis, ahol a monoftongizálódás során a szóvégi magánhangzó marad meg. A terminológia azonban nem volt egységes; egyes szerzők két közvetlenül egymás mellé eső magánhangzó egybeolvadását nevezték szinaloiphének, s ekthlipszisnek azt az esetet, ha a latin m végződéssel elválasztott két magánhangzó olvadt össze, pl. „multum ille" (Vergilius: Aeneis, I. ének, 3. sor) helyett ,,multille"-t skandáltak. O 2. az újkori retorikákban-poétikákban elterjedt, tágabb értelemben a szóvégi és szóeleji magánhangzók bármiféle egybeolvadása. Főként a spanyol és portugál (->sinalefa), valamint az olasz (—>sinalefe) verstanban számon t a r t o t t jelenség. O (-*• hangalakzat, detrakció) Szerdahelyi István szinaphia: —• egybefüggés szinathroizmus; synathroismus (görög szünathroiszmosz 'együttes felhalmozás'): a klasszikus retorika gondolatalakzata,. Quintilianus olyan mellérendelő ->halmozásként határozta meg, amely többféle dolgot állít egymás mellé; ebben az értelemben

Szindbád-könyvek: kerettörténetbe helyezett, főként az asszonyi ármányt, csalárdságot példázó keleti elbeszélések gyűjteménye. Hosszú ideig úgy vélték, hogy indiai eredetű: egy elveszett szanszkrit nyelvű mű Sziddhapati által középperzsára (pehlevire) történt fordításából származnának a különböző nyelvű változatok. Azóta, különösen B. E. Perry kutatásainak köszönhetően, kiderült, hogy az eredeti mű minden bizonnyal iráni, címe pedig pehleviiil Szindbád-námak vagy Szunbád-námak ('Szindbád-könyv') lehetett; keletkezési ideje a 6. sz.—8. sz. első fele közötti időkre tehető. A mű a —•keretes szerkezetű novellagyűjtemények egyik prototípusa, a keretelbeszélés mesetípusa (AaTh 875D*) pedig olyan ókori elbeszélésekből is ismeretes, mint a Hippolütosz és Phaidra s a József és Potifárné (-> József története). A Szindbádról és a hét bölcsről (mesterről, vezírről) szóló elbeszélésciklusnak számos keleti és nyugati feldolgozása van, az ezredfordulótól a 16. sz.-ig, Hispániától Iránig hallatlan népszerűségre tett szert, a legnagyobbra talán Németországban, a reformáció idejében. A szövegfejlődés során az elbeszélésciklus hol növekedett, hol csökkent, darabjai cserélődtek és gyakran önállóvá váltak. O A címszereplő nem azonos az Ezeregyéjszaka Szindbád nevű tengerjáró hősével és azzal a „Szindbád mágus" néven ismert zoroasztriánus személlyel sem, aki éppen nagyjából a ciklus keletkezésének helyszínén és idejét követően, a 8. sz. közepén szított felkelést az abbászidák ellen. Ha-

418

SZIND sonló módon az elbeszélésciklusban — gyakran magában a címben — megjelenő „hét bölcs" sem azonos az ókor -+hét bölcsével. A számos címváltozat közül a ->Ponciánus históriája típus a 16. sz.-i latin, lengyel és magyar adaptációkból ismeretes. O A középperzsa mű 950—951-ből származó fordítása újperzsára, a Szindbád-náme Amid od-Dín Abol-Faváresz Qanárezí (10. sz.) műve; egy szászánida uralkodó biztatására készítette. Ezt követi Azraqí (11. sz.) verses változata, de mint a középperzsa (pehlevi), mind az említett két újperzsa változat elveszett. A legkorábbi fellelhető perzsa adaptáció Mohámmad az-Zahírí alKáteb asz-Szamarqandí (12. sz.) versekkel tűzdelt Szindbád-náméja, (1150/1151). Szamarqandí saját állítása szerint Qanárezí művére támaszkodott, de valószínű, hogy azt a 9. sz. elejéről való arab változatot is használta, amelynek címe Kitáb Szindbád lehetett, szerzője pedig Músza ibn Iszá alKiszraví volt. Ez az arab változat sem maradt fenn, viszont számos eleme (pl. a keret, a hét vezír stb.) beépült az Ezeregyéjszaka mesegyűjteménybe. A perzsa változat öt Szindbád-története képezi az „52 éjszakából" álló, 14. sz. első feléből való Papagájkönyv (~*Túti-náme) 8. éjszakáját. Az arab változatból ágazik el a többi, ez szolgált alapjául a szír (és közvetve a görög), a héber (és közvetve számos európai) s a spanyol változatoknak. O A Szamarqandí ciklusának keretéül szolgáló elbeszélés szerint Kurdisz király fiának nevelésével legbölcsebb miniszterét, Szindbádot bízza meg. () minden tudományra és művészetre ki is tanítja, de mikor a vizsga napja elérkezik, Szindbád a csillagok állásából azt olvassa ki, hogy tanítványára hétnapnyi megpróbáltatás vár és csak úgy menekülhet meg, ha ezalatt végig hallgat. Valóban: a király kegyencnője a királyfit el akarja csábítani, s mikor az visszautasítja, bosszúból hamisan bevádolja, hogy megerőszakolta, mire a király halálra ítéli saját fiát. Az ítélet végrehajtása előtt a király hét vezíre — hogy uralkodójukat jobb belátásra bírják — hét napon át példázatokat adnak elő neki az asszonyok csalárdságairól, amelyekre a kegyencnő ellenpéldázatokkal válaszol. Végül a királyfi is elmondja védőbeszédét, sőt, a kegyencnő beismeri bűnét, mire csak mérsékelt büntetést kap. A kerettörténet azt példázza, hogy döntéseinket gondosan mérlegelnünk kell, az uralkodónak pedig hallgatnia kell bölcs minisztereire. O Az ismeretlen szerzőjű Tasítá dSzendbán hokimmá vad-pillószópé d-ammeh (Taszta d-Sendbán haklmmá wad-pillö (so-

21*

pé) d- c ammeh, tudományos átírás, 'Történet a bölcs Szendbánról és a vele tartó filozófusokról') c. 1100 k. keletkezett arabból adaptált szír változat szolgált Mikhaél Andreopulosz (11. sz. második fele) Hüsztorikon Szüntipa tu philoszophu hóraiótaton panu ('Szüntipasz filozófus világszép történetei') vagy röviden Szüntipasz (magyarul részletek, Salgó Á„ A bizánci irodalom kistükre, 1974) c. görög változatának alapjául. Egy évszázaddal később ennek a műnek népiesebb átdolgozása is született, kimondottan újgörög változatok pedig — amelyek révén a mű a Balkánon tovább terjedt a 17. sz. elejétől készültek. O A spanyol El libro de los engannos et de los asayamientos de las muggeres (—>Libro de los enganos e asayamientos de las mujeres, címváltozat, 'Az asszonyok csalárdságainak és ravaszságainak könyve', 1253) X. (Bölcs) Alfonz fivérének, don Fadriquének megbízására készült. Az arab változat adaptációja, a kerettörténeten kívül 26 elbeszélést tartalmaz. Későbbi feldolgozásai: egy verses katalán adaptáció, Marcos Pérez prózai Dolopathos vagy Libro de los siete sabios de Roma ('Róma hét bölcsének könyve', 1530) c. műve (e latinból készült változat elődje a 15. sz.-ból Diego de Canizares munkája); és Pedro Hurtado de la Vera műve, az História der Principe Erasto ('Erasto herceg története', 1573). O A héber nyelvű Misié Szindabár (vagy Szendebár, 'Szindabár története') bizonyosan arab mintára készült, valószínűleg Hispániában, feltehetően a 11. sz.-ban, szerzője ismeretlen. (Talán az a Joel rabbi volt, aki a 11. sz. elején a —> Kalíla va-Dimnát is lefordította héberre.) A 16. sz.-ban (Konstantinápoly 1516, Velence 1544) nyomtatásban is megjelent (még —>másál). O A fennmaradt középkori latin változatok História septem sapientum ('A hét bölcs története'), Dolopathos és Femina ('Az asszony') c. ismeretesek, és csak a 15. sz.-ban fél tucatnál több kiadásban jelentek meg. A História septem sapientum (teljesebb címváltozata: História septem sapientum sive de calumnia novercali, 'A hét bölcs története, avagy a mostoha rágalmairól') ismeretlen szerző műve a 12. sz. eleje körüli időkről, a héber változat alapján készült. A kerettörténet helyszíne a császári Róma, az uralkodó Poncianus vagy Diocletianus, 15 elbeszélésből áll. E változat ún. „közönséges megfogalmazása" avagy az ún. „Poncianus-szöveg" legkorábbról egy 1342-ből való innsbrucki kéziratból ismert. A História septem sapientum itt is együtt található a középkor másik népszerű novellagyűjteményével, a -+Gesta Romanorum-

419

SZINH mai, és később is egymáshoz fűzve teszik meg vándorlásukat, még a könyvnyomtatás korai időszakában is. így a budapesti Sztárai-kódex kéziratában (1474) a két mű közös cím (Historiegraphus) alá van foglalva és készültek egybefűzott nyomtatványaik is. Nem kizárt az sem, hogy a Gesta Romanorum ismeretlen szerzője azonos a „Poncianus-szöveg" megfogalmazójával. O A Dolopathos sive História de rege et septem sapientibus ('Dolopathos, avagy történet a királyról és a hét bölcsről') c. változatot a Nancy melletti Haute-Selve cisztercita szerzetese Johannes de A Ua Silva (Jean de Haute-Seüle) írta 1200 k. A kerettörténet az Augustus császár korában Palermóban uralkodó Dolopathos király udvarában játszódik, fia Lucimienus, bölcs tanítója pedig Vergilius. A keretben szereplő történetek csak részben egyeznek a többi változat történeteivel. O A Femina ('Az asszony') egy 1230 előtt készült, ám később elveszett Liber de septem sapientibus ('Könyv a hét bölcsről') 15 részes átdolgozása, Szerzője Johannes Parvus (Jean Petit) dominikánus szerzetes (13. sz.), aki e művét Scala celi ('A mennyország lépcsője') c., az Aix-en-Provence-i perjelnek ajánlott prédikáeiós példázat gyűjteményébe építette be. Az elbeszélések az alábbi címszók szerint következnek: 1. Arbor — fa, 2. Canis — eb, 3. Aper — vadkan, 4. Medicus — orvos, 5. Gaza -— kincs, 6. Tentamina — próbatétel. 7. Senescalus — udvarmester, 8. Puteus — kút, 9. Virgilius — Vergilius. 10. Avis — madár, 11. Septem Sapientes — hét bölcs, 12. Vidua — özvegy, 13. Filia —lány, 14. Noverca — mostohaanya, 15. Vatieinium—jóslat. O Számos francia változat is készült. A Les sept sages de Romé ("Róma hét bölcse') ismeretlen szerző verses műve a 12. sz. második feléből. E változat helyszíne Konstantinápoly: Vespasianus császár első házasságából való fiát Rómába küldi, ahol hét bölcs neveli és tanítja. Hét év után visszatér, ekkor mostohaanyja hamisan megvádolja. A császárné hét napon át példázatokat ad elő, mire a bölcsek egy-egy ellenpéldázattal felelnek. Végül az addig hallgató fiú leleplezi mostohája ármánykodását, akit tűzhalálra ítélnek. A Dolopathos a hasonló c. középkori latin mű ófrancia majd 13 ezer 8 szótagú verssorból álló változata, egy bizonyos Herbert nevű költő (13. sz. eleje) alkotása. A legnépszerűbb, közel 50 kéziratban fennmaradt változat a Le román des sept sages de Romé ('Róma hét bölcsének regénye', 13. sz.). A kéziratok többsége a História septem sapientumot követi, némelyikük szerzője a Do-

lopathosból és a Feminából is merített. A francia Szindbád-könyvekhez már a 13. sz.tól számos folytatást írtak, az elbeszélések jelentős része pedig beépült a -*fabliau mesekészletébe, egyik-másikuk Boccaccio novelláiban is felbukkan. Kicsi Sándor András O Két ismeretlen szerzőjű olasz változat is a Libro dei sette savi di Roma ('Róma hét bölcsének könyve') c.-et viseli. Az egyik egy francia Román des sept sages de Romé szabad átdolgozása (14. sz.), a másik valószínűleg latin szövegen alapul. A keleti motívumok mindkettőben antikizáló-keresztény háttérbe illeszkednek. Mivel sem a szerző, sem a fordító neve nem ismeretes, az olasz irodalom részének tekintik, annál is inkább, mert az olasz változat némely részletében az itáliai népi mesekincsből táplálkozik. O Magyarul: 3 elb. (Rónai M. A., Itália virágoskertje, 1964). Rónai Mihály András O Az óangol The Seven Sages of Romé a 14. sz. elejéről való verses regény, latin és francia forrásokra vezethető vissza. A császár neve itt Diocletian, fiáé Florentine. Nagy hatással volt G. Chaucerre. Kicsi Sándor András O A monda valamennyi középkori német feldolgozásának a História septem sapientum valamelyik változata volt a forrása. Johannes de Alta Silva (Jean de Haute-Seüle) 1200 körül szerzett, Dolopathos címen ismertté vált verzióját követve egy névtelen prózafordítás a 15. sz.-ból (kézirata a lipcsei Egyetemi Könyvtárban). Ugyanerre vezethető vissza a kora újkori (1560 körül) színpadi feldolgozás is, amely Sebastian Wild augsburgi mesterdalnok munkája. A 14—15. sz. folyamán 2 verses német feldolgozása is készült a História septem sapientumnak. Az első primitív szerkesztmény még a 14. sz.-ban keletkezhetett, de csak Hans Dirmstein könyvfestő és író 1472-es másolatában maradt fenn. Felmerült, hogy esetleg ő volt a 17 000 párrímes verssor szerzője is, vagy legalábbis átdolgozója. O Jóval nívósabb a női olvasóközönségnek szánt Diocletianus c. moralizáló tanköltemény, melyet Hans von Biibel szerzett 1412 körül. Mindkét verses változatot kiadta A. Keller 1841-ben (Diocletians Lében). Igazi népszerűségre a História septem sapientum deutsch c. —• népkönyv tett szert, amelyet 1470—1687 között ötven hétszer nyomtattak ki. O írod.: J . Schmitz: Die áltesten Fassungen des deut420

SZINH sehen Romans von den Sieben weisen Meistern (1904). Vizkelety András O A jiddis Die sieben waisen mainster ('A hét bölcs mester') c. művet ismeretlen szerző írta német népkönyvek alapján; 1602 (Basel) óta nyomtatásban is többször megjelent. Két jiddis nyelvű amszterdami kiadás (1677 ós 1776) holland változatok alapján készült, (még ->mászebuh) O A szláv nyelvű irodalmak közül először a csehben jelentkeztek a mű adaptációi: a 14—15. sz.-ból ismeretes egy, a Gesta Romanorummal együttes kéziratos fordítása. A Krónika sedmi mudrtzow ("A hót bölcs krónikája') először 1501-ben jelent meg Pilzenben, ezt — különösen a 19. sz.-ban — számos további változat követte. O A lengyel Historya piekna i ucieszna o Poncyanie ('Szép és épületes történet Poncianusró!') Jan z Koszyczek fordítása latinból, a 16. sz.-ban Krakkóban nyomtatásban többször is megjelent (1528, 1540, 1566). Ebből, valamint a História o siedmin mqdrcach ('Történet a hét bölcsről') c. változatból, továbbá németből készült adaptációkból népkönyvek is születtek, amelyek népszerűségük csúcsát a 19. sz.-ban érték el. Egy latinból készült lengyel fordítás szolgálhatott a 16. sz.-i belorusz Hisztorij pra szem mudracou ( 'Történet a hét bölcsről') alapjául. Az ukrán Isztorija szemi mudreciv ('A hét bölcs története') 1660-ban keletkezett. Az orosz Poveszty o szemi mudreceh ('Elbeszélés a hét bölcsről') legkorábbi változata a 16—17. sz. fordulójáról való. 1634-től legalább 60. meglehetősen különböző, többnyire lengyel mintára visszavezethető kézirata ismert. A mű a 18—19. sz.-ban nagy népszerűségnek örvendett (még ->poveszty) O Az újgörögből készített bolgár és szerb adaptációk a 19. sz. elejétől ismeretesek. O A História septem sapientum hazai kódexekben is szerepelt, így az említett Sztár ai - kódexben és a gyulafehérvári Batthyány-könyvtár egy 15. sz.-i kódexében. Magyarul a 16. sz.-ból két nyomtatott fordítása is ismeretes, ezek tulajdonképpen az első magyar novelláskönyvek. Az egyik (Poneianus históriája) ismeretlen szerző latinból készített fordítása, amelyet Bécsben Eberus B. nyomdász adott ki (1573; RMK, Heinrich G., 1898). A másik (Poneianus császár históriája) Waldapfel J., Holl B. és Nemeskürty I. kutatásai szerint Heltai Gáspár műve, 1571 és 1574 között jelent meg Kolozsvárt, de egészében csak 17. sz.-i lőcsei utánnvomatai (1633, 1657, 1676, 1679) maradtak fenn. Az előbbinek egy strassburgi latin nyelvű (Pontianus, Dicta et facta septem sapientum,

'Ponciánus, A hét bölcs beszédei és tettei', 1512), az utóbbinak egy először 1554-ben. majd 1565-ben és 1570-ben kinyomtatott frankfurti német nyelvű kiadás (Die sieben weisen Meister, 'A hét bölcs mester') lehetett az alapja. A műnek fél tucat további magyar változata ismeretes, népkönyvvé lett, egészen a 20. sz. elejéig a hazai —•ponyva egyik legnépszerűbb terméke. Az elbeszélésciklus a hazai nemzetiségek körében is hallatlanul népszerű volt. Több Sedem mudrych majstrow ('Hét bölcs ember") és hasonló c. hazai szlovák nyelvű (magyar változatokkal is kapcsolatban álló) változata van, az első szerb kiadása pedig éppen Pesten jelent meg (Isztorija Szindipi filoszofu, 'Szindipa filozófus története', 1809). O A mű népszerűbb történetei az európai, így a magyar novellameséknek és tréfás meséknek is forrásaivá váltak. A magyar irodalomban Szindbád alakja egyértelműen Krúdy Gy.-hoz kapcsolódik, aki előszeretettel formálta regényhőseit saját képmására. Egyik legsikerültebb alteregója Szindbád, akit az 1910-es években egy sor regényben örökített meg. O írod.: G. Paris: Deux rédactions du „Romans des Sept Sages de Romé" (1872); F. Baethgen: Sindbad oder Die sieben weisen Meister (1878); D. Comparetti: Researches Respecting the Book of Sindibad (1882); F. Seeling-rDer elsássische Dic-hter Hans von Biihel (1887); M. Murko: Die Geschichte von den sieben Weisen bei der Slaven (1890); I. Zsdanov: Russzkij bilevoj eposz. Isszledovanyija i matyeriali (1895); V. Chauvin: Bibliographie des ouvrages arabes ou relatifs aux Arabes (1897); H. Fricker: Iíeitráge zur Literatur der „Sieben weisen Meister". 1. Die handschriftliche Überlieferung der „História septem sapientum" (1902): K. Campbell: The Se ven Sages of Romé (1907); Katona L.: Irodalmi tanulmányai (2 köt., 1912): A. Hilka: História septem sapientum (2 köt., 1912—1913); K. Büschgens: Hans von Bühel. Studien zur Überlieferung, Sprache und Persönlichkeit (1921); M. Érik: Die Geschichte fun der jiddischer literatur (1928); M. Schmidt: Neue Beitráge zur Geschichte der „Sieben weisen Meister" (1928); A. Sz. Orlov: Perevodnije povesztyi feodalnoj Ruszi i Moszkovszkovo goszudarsztva XII—XVII vekov (1934); A. González Palencia: Versiones castellanas del Sendebar (1946); Horváth J.: A reformáció jegyében (1953); Waldapfel J.: Irodalmi tanulmányok (1957); A. Paucker: The Yiddish Versions of the Germán Volksbuch (1959): B. E. Perrv: The Origin of the Book of Sindbad (Fabula 3, 1959); J . Ryp421

SZINH ka: Iranische Literaturgeschichte (1959); J . Krzyzanowski: Romans polski wieku XVI. (1962); Nemeskürty I.: A magyar széppróza születése (1963); uő: A magyar népnek ki ezt olvassa. Az anyanyelvű magyar reneszánsz és barokk irodalom története. 1533 —1712 (1975); Pogány P.: A magyar ponyva tüköré (1978); Roboz A.: Az asszony és a szerelem. Régi francia szerelmes történetek (1987). Kicsi Sándor András Szindbád-náme: ->Szindbád-könyvek szindhí irodalom: A szindhí az indoeurópai nyelvcsaládbeli modern indo-árja nyelvek egyike, amelyet Pakisztán Szind és Beludzsisztán tartományában, Lasz-Béla és Kulat körzeteiben, Haipur és Hyderabad városok környékén mintegy 5 millióan, ill. Indiában Bombay, Puna, Delhi, Adzsmír és Ahmadábád környékén, több mint 1,5 millióan beszélnek; és így mindkét országban a hivatalos, nemzeti nyelvek közé tartozik. A mai szindhí egy a Színeiben és Nyugat-Pandzsábban az i. sz. 1000 körül használt apabhransa nyelvből fejlődött ki (-^apabhransa irodalom). A szindhí nyelvterületen hat nyelvjárás alakult ki, ezek közül azonban csak kettőnek (vicsólí, sziraiki) van írott irodalma. A szindhí nyelv lejegyzésére 1853 óta egy, az arab írásrendszeren alapuló önálló szindhí írás áll rendelkezésre. Korábban az arab és a gurmukhí írást használták. Néhány indiai kiadvány dévanágarí betűkkel jelent meg, de ez elszigetelt kísérlet maradt. O Néhány szindhí vers kivételével, amelyek arab munkákban maradtak fenn, a 15. sz. előtti időszak irodalmának jellegére csupán a később lejegyzett, vagy mások által feldolgozott népmese-irodalom alapján következtethetünk. Ezek az iszlám kultúra erőteljes térhódítása előtti Szind kultúrájáról, a mindennapokról igen becses ismeretanyagot tartalmaznak. Legismertebb — a sokszor feldolgozott — Szasszuí és Punhó tragikus szerelmi története, és a 14. sz.-i Dódó Csanészár balladája, amelynek azonban csupán töredékeit ismerjük. O A 15. századtól Szind kultúrájában és irodalmában az iszlám hittérítők prédikációi nyomán túlsúlyra jutottak az iszlám eszméi. Ez azonban nem jelent erőszakos egyeduralmat, a hinduizmus megtartotta részleges helyét, illetve a két nagy eszmerendszer jótékony keveredésének vagyunk tanúi, ami sajátságos „keverék" műfajokban ölt formát (dasávatára műfaj). O A 16.—17. században az iszlám misztika (-»szúfizmus) költői versgyűjteményeiket nagyobbrészt arabul vagy per-

zsául írták, de ezekben mind több és több szindhí vers bukkan fel. Kádi Kádan Széhvání (?—1551) perzsául alkotó szúfi költő 7 szindhí baitja rendkívüli tömörségével, a szójátékok és az alliteráció mesteri alkalmazásával, zeneiségével már a későbbi klasszikus szindhí költészet legkiválóbb erényeit villantja fel. A korszak talán legnagyobb költője Szajjid 'Abdul Karim Bulri (1536—1623), maga is jámbor hívő, egyszerű földműves, akinek perzsa versgyűjteményében 93 szindhí bait található, amelyeket misztikus (zenei) összejöveteleken énekeltek. O Az irodalmi élet páratlan felvirágozása a szindhí anyanyelvű Kalhora dinasztia uralmának idejére esik (1701-— 1783). Az ekkor élt költők közül nevezetes Abdul Latif (1680—1752), aki muszlim létére fiatal éveiben hindu jógikkal vándorolta be az országot, s főművét a muszlimok és hinduk egyaránt szent könyvüknek tartják. Misztikus szimbólumvilágának egyedülálló vonása, hogy benne az Isten után epekedő emberi lelket az egyszerű szindhí lány, Szasszuí, jelképezi. Sorai zenei előadásra készültek (nem véletlen, hogy a szerző maga is egy újfajta tambura feltalálója volt). A kor másik nagysága Abdul Vahháb Szacsal (1739—1828), akinek költészetében a sziraiki nyelvjárás is felbukkan. Igazi misztikus, mellékneve (Szamaszt) „megrészegültet" jelent. Költeményei a ham úszt ('minden O') szúfi tétel kommentárjai. A misztikus költészet sohasem apadt ki Szindhben, Szacsal számos követője közül megemlítendő Kadir Baks (1814—1872). A 20. sz.-ig élő az a hagyomány, melynek jelentős képviselői a beludzsisztáni lagárí törzsből származó részben sziraiki nyelvjárásban író misztikus költők. O A Talpur dinasztia időszakát (1783— 1843) a „magasröptű" arab-perzsa irodalmi formák (—yghazal) és műfajok (->marszija) térhódítása fémjelzi. A ghazal, amelynek egyik úttörője a már említett Szacsal volt, ekkor vált igazán népszerűvé a szindhí költészetben. O 1843-ban az angolok meghódították Szindet és a perzsa nyelv megszűnt hivatalos nyelv lenni. Ez kedvezően hatott a szindhí irodalom fejlődésére, ugyanakkor az idegen, európai kultúra megjelenése elsősorban a könyvnyomtatás elterjesztésével eddig nem látott lehetőségeket nyitott meg. Az első kőnyomatos könyv az írásreformmal egy időben, 1853-ban Karacsiban látott napvilágot. O Ekkortájt született meg a szindhí próza, amely mint műfaj ismeretlen volt korábban, s ezért nehezen bontogatta szárnyait : az első alkotások fordítások voltak angolból (Máté és János

422

SZÍNA Evangéliuma, Aiszóposz meséi, neveléstani munkák), a szindhí próza atyjának nevezett Kaurómál Csandanmál (1844—1916) stílusa nehézkes, tele van szanszkritizmusokkal, így az átlag muszlim olvasó számára érthetetlen. O A 19. sz. második fele a nyelvművelés és az irodalomtudomány kibontakozásának kezdete. 1883-ban jelent meg az első szindhí verstani kézikönyv, majd 1894-ben egy, a perzsaizáló szindhí prózába bevezetésnek szánt munka látott napvilágot. O 1885-ben a szindhí muszlimok egyesületet alapítottak az iszlám kultúra és nevelésügy támogatására. Az egyesület körül számos kiváló író és költő bábáskodott, köztük Samszuddín Bulbul (1857—-1919), aki költészetével, pedagógiai írásaival nagyban hozzájárult a szindhí iszlám kultúra újjáélesztéséhez. O A dráma mindmáig a szindhí irodalom mostohagyermeke maradt, annak ellenére, hogy 1896ban került színre az első színdarab (a szanszkrit Rámájana eposz egyik motívumának dramatizált változata), s már 1913ban létezett egy viszonylag rendszeresen fellépő amatőr színtársulat. Manapság az ilyen társulatok döntő többségben egyfelvonásosokat adnak elő. O A századvég és a 20. sz. elejének meghatározó személyisége volt Mírzá Kalícs Bég, aki egyszerű és gördülékeny prózastílusával a modern szindhí irodalom egyik építőmestere volt. Nem kevesebb mint 300 kötete közt sok a műfordítás. O A 20. sz. elején jelentékeny prózairodalom bontakozott ki. A líra is sokszínűvé vált, megjelent a szatirikus költészet. A korszak talán legjelentékenyebb költője Dajárám Gidumal (1857—1927), aki az európai minták követője volt. O 1914-ben létrejött a Szindhí Irodalmi Társaság Dzsétumal Parsarám (?—1948) és Lálcsand Dzsagtiáni (?—1954) tevékeny közreműködésével. Az előbbi könyvet írt a szúfizmusról, Shakespeare-t és Goethét fordított, felemelte szavát a kényszerházasság és az özvegyek hátrányos megítéltetése ellen; az utóbbi hindu létére megírta Mohammed próféta életrajzát, és emellett termékeny költő, a társadalmi problémák iránt érzékeny regényíró, történetíró volt. O Az 1. világháborút követően egy sor szindhí folyóirat jelent meg és elsősorban Sir Bhíromal Adváni (1876—1953) professzor jóvoltából jelentős eredmények születtek az irodalomtörténet-írásban. O 1929-ben létesült a Szind Muszlim Irodalmi Társaság, amely különösen a történetírást támogatta. O A két világháború közti íróknál és költőknél, India más irodalmaihoz hasonlóan a társadalmi kérdések, a kisemberek

sorsa iránti érdeklődés került előtérbe. O India és Pakisztán létrejötte a szindhí irodalom megosztását jelentette 1947 után. Az Indiába áttelepült hindu értelmiség új irodalmi társaságot alapított 1949-ben. Az indiai szindhí írók közül a legismertebbek Góbind Málhí (1921—), Ánand Gólaní (1925—), Pópati Hiránandaní (1924—) írónő, valamint az idősebb nemzedékből az angolul és szindhíül is író drámaíró Manghárám Malkání (1896—?). Fórumuk a havonta megjelenő két irodalmi folyóirat, a Naén Dúnijá és a Kahání. O A pakisztáni írók 1951-ben egy (új) Szindhí Irodalmi Társaságban tömörültek, amelynek évente négyszer megjelenő rangos folyóirata a Méhrán. Ennek az 1969-ben megjelent költészeti különszámában nem kevesebb mint 130 költő szerepelt. A költészetben az ötvenes években ismét teret nyertek a Prófétát dicsőítő alkotások, egyes költőknél viszont egészségesen keveredik a hagyomány és a modernség, ezt látjuk például — a sokak szerint legrangosabb alkotó — Tálib alMaula esetében. Akadnak baloldali, társadalmi kérdésekre fogékony költők is (Saih Ajáz). A legújabb nemzedék elbeszélései, színdarabjai, tv-játékai semmiben sem maradnak el a környező irodalmak színvonalától. Szerencsésnek mondható, hogy a legutóbbi időkig a modernségre törekvés nem vált kárára a hagyományos szindhí nyelv szépségeinek. O Tekintettel arra, hogy a szindhí hivatalos nyelv mindkét országban, biztosított a szindhí nyelvű műsorok helye a rádióban is. A szindhí nyelv és irodalom kutatása és művelése több egyetemen folyik Pakisztánban (Karacsi) és Indiában (Bombay, Puos) egyaránt. O írod.: H. M. S. Ménon: Szindhí adabí táríh (1939); A. Baussani: Storia della Letterature del Pakistan (1958); L. H. Ajwani: Sindhí Literature (Contemporary Indián Literature, 1959); R. P. Yegorova: The Sindhí Language (1971); A. Schimmel: Sindhí Literature (1974). Wojtilla Gyula szindzso: -+szidzso szinekdoché {görög, 'egybefoglalás, egybeértés'): jelentésátvitelen alapuló szókép (->trópus), melyet a klasszikus retorika általában egyenrangúan kezelt a ->metaforával, illetőleg a -+metonímiá\T&\. Helyét ez utóbbihoz közel határozták meg, jó néhányszor alárendelve egyiket a másiknak. Általánosan elterjedt vélekedés, hogy a hasonlóságon alapuló metaforával szemben a metonírnia logikai vagy fizikai érintkezésre, a szinekdoché pedig leginkább rész

423

SZÍNA egész viszonyra (inkluzivitásra) épül. Többnyire a rész áll az egész megnevezése helyett (~+pars pro toto), pl. a kardhegy az egész kard, a tető a ház, a hajófar az egész hajó nevét helyettesíti (Quintilianus példái). „J'ignore le destin d'une t é t e si chére" (Racine), ahol is a fej az egész személyre utal. Hasonló alakzat Vörösmartynk 1: „Küzdött a kéz, a szellem működött, / Lángolt a gondos ész, a szív remélt" (Előszó). E példa m u t a t j a , hogy a szinekdoché egyben —> megszemélyesítés, szubjektifikác-ió is lehet. Pilinszky megrendítő metaforájában szinekdochészerűen fölsejlik valamely patás állat (ősállat?) képzete is: ,,És tudjátok, miféle fájdalom / tapossa itt az örökös sötétet / hasadt patákon, hártyás lábakon? (Apokrif). Lehet azonban fordított is a névátvitel iránya, az egész utal a részre (totus pro parte): pl. a ház utal lakóira, esetleg egy épület a politikai pártra, vezetőre, amelynek, akinek otthont ad. Ezeket az eseteket is gyakran illették mind a metonímia, mind a szinekdoché terminusával, éppúgy, mint az alakzat másik változatát, amelyben nemfogalom áll fajfogalom helyett vagy megfordítva: La Fontaine oroszlánról szólva egy helyütt „négylábút" nevez meg, a „visszautasítja a kenyeret" kifejezésben viszont a kenyér általában táplálékot jelent (miként a „mindennapi kenyerünk" imaformulájában is). Tágabb értelemben szinekdochének minősül Jézus számhasználata is: „Nem azt mondom neked, hogy hétszer / bocsáss meg az ellened vétkezőnek, / hanem még hetvenszer hétszer is." A sokszorosított szám annyit jelent: akárhányszor, végtelenül sokszor (-»hiperbola). O A szinekdochét, akárcsak a metonímiát, ritkábban használja a modern irodalom, mint a metaforát . A szeceszsziós, impresszionisztikus stílus az élettelen dolgok megelevenítését érte el vele: „ . , .a téli kalapok, megázottan, mintha sokat szenvedtek volna, szinte elkeseredve vonultak t o v a " (Krúdy Gy.) O Megkülönböztetnek ezenfölül általánosító és egyedítő szinekdochét is: „Je vois un port rempli de voiles et de m á t s " (árbocokkal és vitorlákkal teli kikötőt látok); ez a Baudelaire-sor egyedit (rész az egész helyett). Az efféle elnevezés viszont: ..Mit nem beszél az a német", általánosít, hiszen az egyedi név népnevet pótol. Hasonló átvitel figyelhető meg akkor, midőn egy tulajdonnév köznevesül, vagyis egyedüli jelentettjén túl egy egész típus korlátlan számú egyedére utal (—•antonomázia). O A francia-belga újretorikusok (->mű-csoport) felosztása nyomán többen, köztük T. Todorov is kiemeli a szi-

nekdochét kissé mostoha szerepéből, s a másik két nagy trópus alapjának teszi meg. A szavak szémikus (jelentéselemekből öszszerakódó) felfogásából arra a következtetésre jut, hogy a szinekdochéból a szójelentések egy részének kiemeléséből, más csoportjainak elhagyásából ered a metafora is, a metonímia is; így mindkettőben kettős szinekdochét lát: a metafora példájaként a „nyírfa" és a „leány" fogalma azért feleltethető meg egymásnak, mert egy közvetítő tulajdonságot (a hajlékonyságot) már kiragadtunk mindkét szó gazdag jelentéstartományából, s eltekintettünk a többitől. A metonímia esetében viszont egv átfogóbb harmadik elem ver hidat a két szó között. Todorov nézeteit sokan vitatják, s ha leíró szempontból védhető is álláspontja, genetikusan aligha igazolható. O Az általános nyelvészet talaján Zsilka J . még tovább megy: a nyelvi —•jelviszony létrejöttének alapját látja a szinekdochéban. mivel a lexéma (a szó) a dolgoknak, tárgyaknak és cselekvéseknek csak egy-egy aspektusát, összetevőjét nevezi meg, a többit „hozzáértjük". Az „ültet" ige pl. föltételezi, hogy (gödröt) ásunk, hogy {„belé") ültetjük a (fát), vagyis egy logikai sorra, tágabb egészre kell kiterjesztenünk az egyetlen megnevezett valóságelemet. O K. Bürke, az alakzat filozófiai-metafizikai szerepére figyelmeztet: szerinte a mítoszok és gondolatrendszerek mélyén is az a tendencia hat, hogy az áttekinthetetlen egészeket néhány lényegi részletre redukálva rendszereket s a rendszerek között megfeleléseket lehessen alkotni (a mikrokozmosz mint a makrokozmosz összefoglaló, kicsinyített mása). O (—*•metonímia, pars pro toto) O írod.: K. Bürke: Four Master Tropes (A Grammar of Motives, 1945): T. Todorov: Szinekdoché (Horányi—Szépe szerk.: A jel tudománya, 1975).' Bárdos László szinekfonézis: —* hangegybeolvadás Szinenko, Volodimir Ivanovics (Kujbisev, 1907. máj. 1. Kijev, 1981. márc. 30.): ukrán író. Tisztviselő családból származott. Eredetileg mozdonygyári munkás volt Harkovban, majd a Repülőgépipari Intézet elvégzése után bekapcsolódott az irodalomba. 1929—1933 között a szakszervezet központi könyvtárának igazgatója volt, majd különböző könyvkiadók és újságok szerkesztőségében dolgozott, 1952-től az Állami Könyvkiadó szerkesztője volt. Felnőtt és ifjúsági regények — Zoloto csornoji hori ('A Feketehegy aranya', 1957); Hornij kapitan ('Hegyi kapitány', 1958);

424

SZÍNA Krajina Ofir ('Ofir országa', 1959); — és elbeszélések (Ovit pid sznyihom, 'Virág a hó alatt', 1961; Zsazsda viszoti, 'A magasság állítása', 1976) szerzője. Sándor László szinerézis detrakción alapuló ->• hangegybeolvadásnak. Eszköze lehet a -*hidtus feloldásának: a -+dierézis ellentéte. „Juin ton soleil ardente lyre. Brűle mes doigts endoloris". Apollinaire e két sorában a szokás szerint is egy szótagnak ejtett ,,doigts" mellett a „juin" (június) is egy szótagnak számít, felgyorsítva így a verssor tempóját. A kettős magánhangzót nem ismerő modern magyar költői hangtanban valamelyest rokon jelenség két magánhangzónak magánhangzóra és mássalhangzóra bontása, mely mássalhangzótorlódás révén hosszú szótagot hoz létre: ,,Felhangolom olykor a lant idegeit" (Petőfi) vagy: ,.Hová tevé boldogtalan fiait?" (Vörösmarty, az Előszó zárósora). Görög hexameter fordításainkban Zeusz nevének egyetlen hosszú szótag értéke van. O (—>aferézis, apokopé, irodalom és hangtan). Bárdos László O Az antik retorikában a szünairészisz a két, különböző szótagokhoz tartozó (s bárhol elhelyezkedő) magánhangzó egybeolvadásával a szótagok számát csökkentő szinizézis (-* szinizézis /.) egyik, kevésbé elterjedt szinonimája volt. Hasonló szinonimaként használja a Synarese szót a német szakirodalom. A franciában viszont a synizése más értelmű (—• szinizézis 3.). s a fent leírt jelenséget nevezik synérése-nek. O (—*detrakcÁó, hangalakzat, hangegybeolvadás) O írod.: H. Lausberg: Handbuch der literarischen Rhetorik (1960). Szerdahelyi István O Az olasz verstanban viszont a signeresi a szinizézis szűkebb értelmének (-*szinizézis 2.) megfelelő metrikai alakzat, amely a verssort úgy rövidíti meg egy szótaggal, hogy a szó belsejében egymás mellett álló két önálló magánhangzót von össze diftongussá, pl.: ub-bi-di-en-te helyett ub-bi-djente ('engedelmes'). Ellentéte a dieresi (->dierézis). Még —>sinalefe. O olasz irodalmi formák) Tótfalusi István O Hasonló értelmű a spanyol sinéresis, azzal a különbséggel, hogy a spanyolban a hangsúlytalan u és i már eleve, nyelvi

okokból diftongust képez más magánhangzókkal vagy egymás között. így a metrikai licenciaként felfogott sinéresist az a, e és o közül két magánhangzó egyesülése és egy szótagként való kiejtése, valamint a magánhangzó mellett álló hangsúlyos — tehát, szabályszerűen önálló szótagot adó — í és ú idézheti elő. Példa Oarcilaso de la. Vegátói: También ser(ía) notada el asj>ereza de que estás armada. kitetszenék egyébként durvaságod, melyet viselsz te vértként. (ford.: TótfalvM I.)

O (^-spanyol irodalmi formák) Inotai

András

színész: a színjáték előadója, s a —*• közönséggel együtt nélkülözhetetlen résztvevője. „Színház mindaz, ami színész és néző között történik" — állapította meg J . Grotowski. Kapcsolatuk hallgatólagos közmegegyezésen alapul: a színész „nyílt színen azt játssza, hogy ő másvalaki, olyan emberek gyülekezete előtt, akik azt játsszák, hogy őt másvalakinek hiszik" (J. L. Borges). A színész feladatköre, eszköztára, alkotásmódja (—> színészi alkotás), felkészülési metódusa és életvitele a -» szín játéktípusok elérő válfajaihoz igazodóan különböző, tevékenységének megítélése, személyének közéleti besorolása pedig koronként és társadalmanként változó. O A legkorábbi színészeknek valószínűleg a törzsközösségek sámánjai és szakrális táncosai tekinthetők. Működésük vélhetően rituális szolgálatnak, s nem egy mesterség gyakorlásának számított. Az első, kimondottan színészi megnyilatkozásra utaló szó az ógörög hüpokritész ('értelmező'). A tragédia kialakulása során a Theszpisz által alkalmazott első színészt hívták így, aki a kardalban kifejtett, nehezen érthető cselekményt a közönségnek elmagyarázta. A tragédia kiteljesedettebb formájában már három színész szerepelt, de — a közhiedelemmel ellentétben — a prótagónisztész, deuteragónisztész és tritagónisztész ('első, második és harmadik küzdő') kifejezés csak a kései ókorban ragadt rájuk. A drámai előadásokban vállalt föllépésükért fizetést kaptak, majd a tragédiaszínészek i. e. 449-től a nagy —>dionüszián, a komédiaszínészek pedig i. e. 442-től a -^lénaián, ill. i. e. 329 után a dionüszián versenyezhettek is. A résztvevők és a győztesek nevét az arkhónok éppúgy megörökítették a -*didaszkáliákban. mint a drámaírókét. A —>mímosz előadóit — akik az i. e. 4. sz.-tól kezdve már csopor-

425

SZÍNA tosan működtek — mimologosznak ('utánozva mesélő') vagy biologosznak ('életmesélő') nevezték. E színjátéktípus volt az egyetlen, amelyben a női szerepeket valóban nők alakították. Az ókori Róma népi színjátszásának legfejlettebb vonulatát képező fabula Atellana színészeit personati ('álarcosok') névvel illették, mivel nem lehetett arra kényszeríteni őket, hogy a színpadon levessék maszkjukat. A római komédia előadóit az eredetileg etruszk utánzó táncosokat jelölő -+histrio ('színész') szóval nevezték meg. Társulatokban éltek és dolgoztak, teljhatalmú színigazgatók irányítása alatt. Hivatásuk mestereinek tartották magukat, s az i. e. 2. sz.-ban érdekvédelmi szervezetet (collegium histrionum) is alakítottak. A császárkor már sztárként ünnepelte legjobb színészeit. O A középkor változatos tevékenységet folytató mulattatóira a 9. sz.-tól kezdve az összefoglaló jellegű -*jokulátor ('tréfálkozó') elnevezést használták, de a későbbi évszázadokban folyamatosan nyomon követhetjük a mesterség szakosodását. Már a 12. sz.-ban föltűnik a tombeor ('akrobata'), a funambuli ('kötéltáncosok'), a saltatores ('ugró táncosok'), a scurri ('bohócok') kifejezés, s a jokulátor szó szláv megfelelője, az —>igric. Egy 1253-ban kelt magyar oklevélben található Fintor, Fényes, Toka, Máz és Csiper értelmű nevek még az említett jokulátorok szerepkörét is elárulják. A 14. sz. elején két csúfról emlékeznek meg, a 15. sz. elején született Schlagli-szójegyzék pedig latinról magyarra fordítja a szórakoztatóipar művelőinek elnevezéseit. E listán tűnnek föl a pakocsás (tréfamester), sípos és tombás (énekes, táncos) szavak. Az egyre erősödő keresztény egyház természetesen mindig is szigorú szemmel tekintett a világi mulattatókra, s nemcsak károsnak és megvetendőnek kiáltotta ki. hanem számos rendelettel tiltani és korlátozni is igyekezett működésüket. A —•vallásos színjátékok előadói zöm mel nem hivatásos színészek voltak, így speciális elnevezést sem igényeltek. A királyi és nemesi udvarok szórakoztatóit —>minstrel ('szolga'), ->scop ('költő'), —•jonglewr ('csúfolódó'), Oroszo.-ban pedig -*•szkomoroh névvel illették. Az énekeseket trubadúrnak, Minnesángemek vagy goliárdiv&k hívták. O A mai értelemben vett, mesterségét hivatásnak tekintő, s képzettsége folytán magas szakmai színvonalon művelő színészegyéniség Európában a 16. sz. folyamán jelent meg. Az angol -*• Erzsébet-kori színház, ill. a párizsi kőszínházakban és a spanyol —>corra?-színpadokon föllépő társulatok színészei, valamint az olasz 426

-+commedia dell'arte előadói már meg tudtak élni színpadi tevékenységükből; némelyik csoportjuk a rendszeres napi bevételen kívül főúri vagy akár uralkodói támogatást is élvezett. Ugyanebben az évszázadban kezdték színésznők játszani a női szerepeket, először a commedia dell'artéban. A későbbi korok során a színész társadalmi rangja fokozatosan emelkedett, művésznek a 17. sz. végétől tekintették. O Az ázsiai színjátékok többsége vallási eredetű, ezért az azokat bemutató személyeket általában kultikus tisztelet övezte. Az indiai táncjátékok előadói többnyire hindu templomok szolgálatában álltak. A japán ->kagura és — t á n c o s a i sintoista papok, ill. buddhista szerzetesek rangját viselték. A kínai —>csing csü és a japán —>kabuki nagyjából azonos időben, s egyaránt nagyvárosi környezetben alakult ki; ám míg a csing csü az előkelő udvarok szívesen látott szórakozásává vált, addig a kabuki-színházak látogatásától eltiltották a szamurájokat, a színészeket pedig rangban igen mélyre, a parasztok, a kézművesek és a kereskedők osztálya alá sorolták. Nők Japánban 1629-től 1868ig semmiféle előadóművészet keretében nem léphettek színpadra, s a csing csü is csak 1949 óta alkalmaz női színészeket. O (—>előadó, irodalom és színház, színművészet) O írod.: R. Sainte-Albiné: Le comédien (1825); M. Martersteig: Der Schauspieler, ein künstlerisches Problem (1900); L. Speidel: Schauspieler (1911); F. Gregori: Der Schauspieler (1919); A. Winds: Der Schauspieler in seiner Entwicklung von Mysterien zum Kammerspiel (1919); C. Hagemann: Der Mime (1921); J . Bab: Schauspieler und Schauspielkunst (1926); A. Moeller: Der Schauspieler (1926); W. Schumann: Schauspielkunst und Schauspieler (1926); E. Düerr: The Length and Depth of Acting (1954); H. G. Marék: Der Schauspieler im Lichte der Soziologie (1956); R. Gilder: Enter the Actress. The First Women in the Theatre (1960); P. Ghiron-Bistagne: Les acteuers dans la Gréce antique (1974). Duró Győző színészet: —> színművészet színészi alkotás; alakítás; az a folyamat s egyben teljesítmény, amelynek során, ill. amely által a színész közönségével szembesül, s a közöttük létrejövő hallgatólagos megegyezés szerinti mértékben és formában más személlyé vagy lénnyé, azaz —»szerepévé, színpadi alakká lényegül át. A szerep funkciója, értelmezése, összetettsége és megvalósításának módszere színházi kul-

SZÍNA túrkörönként , s ezen belül színjátéktípusokként különböző, így a színésztől is eltérő adottságokat, képességeket, eszköztárat, fölkészülést és azonosulást igényel. O Az ázsiai színjátéktípusok kultikus szertartások lenyomatai, így legfontosabb szerepeik a vallási hiedelmeket benépesítő istenek, szellemek és démonok, akik az emberi lélek számára átélhetetlenek, emberi vonásokkal ábrázolhatatlanok. Külső alakjuk ezért szimbolikus, bár gyakran elhomályosult értelmű jelegyüttesből — paróka, maszk vagy smink, jelmez, kellékek, kéz- és legyezőtartások, mimikai és mozgáselemek, modulált beszéd és ének — áll. A színész általában a fogváltás korától (6. vagy 7. év) érett férfi koráig tanulja e jelek létrehozását és alkalmazását, míg készségszinten tud bánni velük. Ezalatt megismerkedik a színjátéktípus szellemi hátterét adó kultusz hagyományaival és tanaival, amelyek pontosan rögzítik az ábrázolni kívánt alakok immanens lényegét. így határozott képet kap e figurákról, s alakítás közben folyamatosan ez a belső kép áramlik előtte: saját személyiségének tökéletes megszüntetése révén arra törekszik, hogy transzcendentálisán eggyé váljon a megjelenítendő lénynyel. S míg teste az adott szimbolikus jelegyüttest működteti, pszichéje az azonosulás hihetetlen intenzitásával a nézőkben is az általa látott belső kép kialakulását szuggerálja. O Az ókori görög színház is konvencionális jelek — maszk, jelmez, kötött mozgás, ének és deklamáció — mögé rejtette a színészt, aki főként héroszokat, tehát rendkívüli embereket személyesített meg, így a közönségnek nem transzcendens, hanem érzelmi és morális azonosulását kellett kiváltania. Az európai színjáték története a továbbiakban a rituális tartalmú színpadi jelrendszer fokozatos háttérbe szorulását, s a színészi személyiség mind erőteljesebb kibontakozását példázza. A középkor szakrális színjátékaiban újjáéled ugyan a kultikus tematikának megfelelő ikonikus ábrázolásmód, de a reneszánsz korától kezdve — a ~>commedia dell'arte kivételével — eltűnnek a színpadokról az álarcok, lassan elhalványul a mimetikus gesztusrendszer és a figurák mozgáskarakterének jelentősége, s a színészi alkotás tárgya az ember pszichikai és fiziológiai működésének szemléltetése lesz. A szerep többé nem a színpadi alak szakrális vagy etikai esszenciájának és külsődleges attribútumainak összessége, hanem konzekvens —•jellem és adott élethelyzetek együttese. A helyzeteket a dráma cselekménye határozza meg, a jellem pedig a szereplők tetteiből, megszólalásaiból, ill.

a többi figurához fűződő viszonyukból következtethető ki. A szerepkör fogalma is átértékelődik: az állandó típusok esetében célszerű társadalmi státus (doktor, örömlány, szolga) vagy életkor (fiatal szerelmes, öreg, öregasszony) helyett az összetett személyiségekre jobban alkalmazható esztétikai minőség (hős, tragika, komikus, komika), ill. dramaturgiai funkció (intrikus, naiva, rezonőr) válik osztályozó elvvé. Európában a 20. sz.-ra a színészi alkotásmódok között a realisztikus pszichologizálás válik uralkodóvá, amelynek elméleti gyökerei a 18. sz.-ra nyúlnak vissza. Az idő t á j t válik az átélés az alakítás központi problémájává a két Riceoboni, ill. Diderot (-• színészparadoxon) és Lessing műveiben. Fő kérdésük, hogy a szerepjátszás — fölidézés, megjelenítés és érzékeltetés — folyamatában önmagát adja-e a színész, vagy érzelmileg kívül maradva csupán ábrázolja a színpadi alakot. A felvilágosodás korának elméletírói többnyire az utóbbi álláspont mellett tesznek hitet, a múlt század végétől viszont szélsőségesen széthúzó vélemények látnak napvilágot e témában. Az egyik végletet kétségtelenül Sztanyiszlavszkij képviseli, aki az alkotást ,,a színész önmagán végzett munkája"-ként definiálja, amelynek láthatatlan részét a szerep tökéletes érzelmi és gondolati átélése, látható részét pedig az így teremtett ,,belső emberi élet" testi és hangi apparátussal történő megformálása adja. Az ellenpóluson álló Brecht az alkotás során állandó intellektuális kontrollt követel színészeitől, akiknek morális kritikával és stilizált eszközökkel kell a színpadi alakot megformálniuk. O A színész egyszerre alanya és tárgya alkotó munkájának, s alkotásának eredménye azonos a folyamattal, amellyel létrehozza. Alkotás közben fizikai kapcsolatban áll a közönséggel — a többi vizuális előadóművészettel (film, televízió) szemben az élő szervezetek közelsége jelenti a színház differentia specificáját —, ám alakítása épp ezért a maga teljességében rögzíthetetlen, így megismételhetetlen. Akár egyszemélyes darabban, akár együttes produkcióban lép föl, a színész képezi a játéktérről a nézőtérre sugárzó információnyaláb fókuszát. Az ő mindenoldalú — lelkiállapottal, intellektussal, testi szépséggel vagy jellegzetességgel, testtartással, mimikával, mozgással, gesztusokkal, hanggal létrehozott — közlését erősítik föl a színjáték keretei (színpadforma, díszlet, jelmez, álarc vagy arcfestés, kellékek, cselekmény, szöveg, zene és koreográfia), mint egy hangszer rezonátorszekrénye a húr rezgését. O (—• irodalom és színház, szín-

427

SZÍNA művészet, színész) O írod.: L. Riccoboni: Dell'arte rappresentativa (1728); A.-F. Riccoboni: Art du théátre (1750); G. E. Lessing: Hamburgische Dramaturgié (1767 —1769); D. Diderot: Le Paradoxé sur le comédien (1769—1778); Paulay E.: A színészet elmélete (1871); Egressy G.: A színészet iskolája (1879); Rakodczay P.: A színészet rendszere (1884); W. Archer: Masks or Faces? (1888); C. B. Coquelin: L'art du comédien (1894); F. Gregori: Das Schaffen des Schauspielers (1899); L. Rasi: A színész művészete (1904); Th. Lessing: TheaterSeele (1907); Hevesi S.: A színjátszás művészete (1908); L. Kjerbüll-Petersen: Die Schauspielkunst (1925); Németh A.: A színjátszás esztétikájának vázlata (1929); K. Sz. Sztanyiszlavszkij: Rabota aktyora nad szoboj (1938); B. Brecht: Kleines Organon für das Theater (1949); M. Redgrave: The Actor's Ways and Means (1953); F. C. Strickland: The Technique of Acting (1956); L. Funke—J. E. Booth: Actors Talk about Acting (1961); J . Blunt: The Composite Art of Acting (1966); C. J. McGaw: Acting is Believing (1966); Ruszt J.: Színészdramaturgia és színészmesterség (1969); Vekerdy T.: A színészi hatás eszközei — Zeami mester művei szerint (1974); Nánay I. (szerk.): A színésznevelés breviáriuma (1983). Duró Győző színészparadoxon: a Diderot élete utolsó éveiben, 1769— 1778 között megfogalmazott, de csak 1830-ban megjelentetett művének címe (Paradoxé sur le comédien) a hagyomány révén a színész játékának szinonimikus megfogalmazásává vált. A cím egyszerre utal a színészi alakítás összetettségére és a munka objektív megítélésének lehetetlenségére. E megfogalmazásban ellentét feszül a színpadon bemutatott szélsőséges érzelmi állapotok és a színész valóságos érzelmi magatartása között. A színészparadoxon különválasztja a színpadi figura (a szerep) és a színész elemzését, hiszen azt a kettős folyamatot kell tisztáznia, ami lehetővé teszi, hogy az alakított figura szenvedései vagy örömkitörései közben a színész hűvös fejjel saját játékát kontrollálja. O A színészi játéknak mint paradox jelenségnek képzete L. Riccoboni (Dell'Arte rappresentativa. 1728) és fia, A.-F. Riccoboni (Art du théátre, 1750) lényegében egyező, de éppen a színészi átélés kérdésében más álláspontot képviselő traktátusa nyomán került a figyelem középpontjába. Diderot saját, fiktív párbeszédes művében említi, hogy osztja Riccoboni, a nagy színész véleményét, így valószínűsít-

hető, hogy a fiú elméleti munkáját — legalább hallomásból — ismerte. O A korabeli általános vélekedés szerint az előadás középpontjában a színész áll. A darab sikeréhez elengedhetetlen, hogv játéka természetes, könnyed, azonnal hihető legyen. Ehhez az ún. szenzibűisták szerint a színészi alkat mindenekfölötti érzékenységére van szükség, de Diderot (és az antiszenzibilisták) az értelem irányította játékot helyeselték. A színészi alakítás szerintük az ösztönös gyermeki utánzási kedven alapul, de mindenképpen szükséges a munka tudatossága az utánzás hitelességéhez, ahhoz, hogy a színész a figurák tucatjait legyen képes megjeleníteni. O Diderot az átalakulási folyamat három fázisát különbözteti meg. Az első a megfigyelés. A színészek ,,ainit észlelnek, emlékezetükbe vésik, összegyűjtik, s ez öntudatlanul felhalmozott gyűjteményből kerül aztán át alkotásaikba a kivételes jelenségek egész sora." Nem véletlen, hogy a legérettebb alakításokat a középkorú színészeknél figyelhetjük meg. A második fázis ezen megfigyelések felidézése, amikor a színész emlékezetére és képzelőerejére támaszkodik, s az így kialakított eszményképhez kell végül, harmadik lépésben megjelenésének és játékának hasonulnia. A nagy színész tehát ..hideg és nyugodt megfigyelője az embernek", és „mihelyst sikerült képzelete teremtményének magaslatára emelkednie, maradéktalanul ura idegeinek, nem érez többé, csak ismétel." Ez a kemény, hosszadalmas munka lehetővé teszi, hogy a színész egyenletes teljesítményt nyújtson, hogy tökéletesen elválassza szerepét saját életétől. így függetlenedvén egyrészt a figura sablonos fizikai megjelenésétől (öreg színésznő is lehet megkapó Júlia), másrészt a dramatikus helyzettől (fájdalma tetőpontján sem pottyan le a súgólyukba), sőt, ez a technika még a színészi összjátékot is megkönnyíti. Diderot kedves, korabeli színházi pletykákkal tarkított gondolatmenete kemény végkövetkeztetéseket hordoz: „a színészt az teszi eleve alkalmassá bármely jellem megformálására, hogy nincs saját jelleme". O A színészi játék vizsgálatakor Diderot fontosnak tartja a nézői szokások elemzését. Itt is megemlíti, ahogy ezt Discours sur la poésie dramatique (1758) és Entretiens sur le Fils natúréi (1757) c. munkájában részletesebben kifejtette, hogy „az illúzió kizárólag a mi (a néző) részünkön van. a színész tudja jól, hányadán áll a dolog." Ez az illúzió főként a patetikus gesztusokból és a dikció költőiségéből fakad. A hétköznapi beszéd a színpadon szegényesnek tűnik, éppúgy, aho-

428

SZÍNA gvan a dramatikus ékesszólás nevetséges a mindennapi használatban. A színház éppen ezt a kifejezésbeli túlzást igényli, hogy létrehozza saját színpadi igazságát, ami ,,a tettek, a beszéd, a jellem, hang, mozdulat, taglejtés egyezése egy eszményi mintával, melyet a költő képzelete teremtett s a színész kelt — sokszor túlozva — életre". Színházelméleti toposszá vált példája, melyet Brecht is felemleget, egy utcai baleset köré csoportosuló emberek viselkedését írja le. Arra keresi a választ, miért nem tekinthető ez színjátszásnak, hiszen ,,az emberek . . . szabad folyást engednek érzelmeiknek, minden összebeszélés nélkül is pompás színjátékot produkálnak". Diderot ekkor a műalkotás szerkesztett harmóniájára hívta fel a figyelmet, és a művész az irányú törekvését hangsúlyozza, hogy a valóság helyett annak megszépített mását alkossa meg. Ha az előadás megfelel ezeknek a társadalmi konvencióknak, az illúzió tökéletesebbé válik. O A színész és a néző státusának különbségét Diderot az érzékeny és az érzéketlen ember viselkedésének példasorával illusztrálja. Szemléletesen igazolja, hogy a színészt nem a színházi keretek határozzák meg. A színész ,,ha sír, úgy sír, mint a hitetlen pap, aki Krisztus kínszenvedéseiről prédikál; mint a hölgy lábai előtt térdeplő szoknyavadász, aki szerelmet hazudik, hogy csábítson; . . . vagy mint a ledér nő, aki kéjtől ájuldozik a karjaink között, bár nem érez semmit". O A színészparadoxon feloldhatatlan ellentmondását a szerző végül ekként fogalmazza meg: „Második vitázó: Látott-e valaha tökéletes előadást? Első vitázó: hitemre, hamarjában nem emlékszem . . . de várjon csak. . . Igen, tán akadt egy-egy középszerű darab, középszerű színészek előadásában." O (—»színészi alkotás) O írod.: Alexander B.: Diderottanulmányok (1900); J . Duvignaud: L'Acteur (1965); I). Diderot: Színészparadoxon A drámaköltészetről (1966). Jákfalvi

deg), tapintási érzékietek (a kopogás hangjához a keménység érzete) stb. Az elsődleges és másodlagos érzékletek ilyen Összefonódását nevezzük szinesztéziának, s e jelenségre bizonyos művészeti törekvések tudatosan építenek: az illusztratív programzene a 17. sz. óta él a zenei hangok vizuális képzeteket felkeltő lehetőségeivel, ahogyan a -> hangfestés a költészetnek is fontos kifejezőeszköze lehet. O A szinesztéziás jelenségeket a nyelv a különböző érzékelési területekhez tartozó szavak összekapcsolásával fejezi ki, s ez az eljárás a köznyelvi kifejezések esetében is gyakori, amikor pl. „hideg szín"-ekről vagy „meleg szín"-ekről, „harsány szín "-ékről, „nehéz szag "-ról stb. beszélünk. Az irodalom azonban az effajta, az emberi érzékelésben ténylegesen létező szinesztéziás jelenségek nyelvi tükrözésén túlmenően —•metaforák, kialakítására is felhasználja az ilyen szókapcsolatokat . Elvétve felbukkanó fordulatként ezek már az ókorban fellelhetők (pl. Vergiliusnál: „ater odor", 'fekete szag'), mint a -*lírai stílus kifejezőeszközei; jellemvonásuk az, hogy a -> melléknév jelentéstanilag összeférhetetlen a főnévvel, amelyre vonatkozik, s ez a szöveg —»többértelműségéhez vezet, különleges -*tömörséggel növeli annak —•szemléletességét. O A szinesztéziás metaforák halmozott, programszerű használata a —>fin de siécle irányzataira jellemző; ezek még az elbeszélő prózában is feltűnően gyakran élnek ilyen kifejezésekkel. Elméletének kidolgozásában az ->instrumentalizmus teoretikusai (s főként R. Ghil) játszottak úttörő szerepet; a ->dckadentizmus túlfinomult lelkiállapotok kifejezésére, az ->impresszionizmus az érzéki benyomások hatékonyabb rögzítésére törekedett vele. Tóth A. Körúti hajnal c. költeménye az utóbbi törekvés nevezetes hazai példája:

Magdolna

szinesztézia; synaesthesia; synesthesia (görög sziinaisztheszisz 'összeérzés' szóból): valamely érzéki inger által keltett másodlagos érzéklet. A külvilág ingerei az ember érzékelési analizátorában nemcsak a nekik megfelelő érzékleteket kelthetik (ahogyan pl. a különböző hullámhosszú fénysugarak érzékelésekor ilyen vagy amolyan színeket látunk), hanem ezekhez -^asszociáció* úton más érzékelési területekhez tartozó érzékietek is kapcsolódhatnak: bizonyos hangokhoz (pl. a kaparászás zajához) hőérzékletek (lúdbőrzést keltő hi429

A Fénynek földi hang még nem felelt , f s a k a színek víg pacsirtái zengtek: Egy kirakatban lila dalra kelt E g y nyakkendő; de aztán tompa, telt Hangon a harangok is felmerengtek.

O (—• belső képlátás és belső beszéd, metafora) O írod.: R. Ghil: Traité du verbe (1881); W. Laures: Les synesthésies (1908): Babits M.: Szagokról, illatokról (Nyűg, 1909); G. Anschütz: Das Farbe-Ton-Problem (1929); Lovas Rózsa: A képzetkomplikációk kérdéséhez (Nyelvtudományi Közlemények, 1936); Ullmann I.: Synaesthesiák az angol dekadens költészetben (EPhK. 1939); Fábián P.—Szathmári T.—Terestyéni F.: A magyar stilisztika vázlata (1958); L. Schrader: Sinne und Sinnesverknüpfungen (1969). Szerdahelyi István

SZÍNA szinézis; constructio ad sensum: structio kata szinezin

-*con-

szingaléz irodalom: A szingalézek az i. e. 1. évezred derekán vándoroltak Eszaknyugat-Tndiából Ceylonba (ma: Sri Lanka). Nyelvük az észak-indiai árja nyelvekkel (maráthí stb.) rokon, de erősen eltávolodott a többitől, így ez a rokonság ma már csak nyelvészeti eszközökkel mutatható ki. O Jelenleg a szingalézek alkotják Sri Lanka lakosságának többségét (az összlakosság 74%-át). A nem szingaléz iakosság között kis számmal (néhány ezer) vannak az írástudatlan, primitív szinten élő veddák, többi részét (17%) tamilok alkotják, akik a szomszédos Dél-Indiából vándoroltak be folyamatosan. A tamilokkal a szingaléz uralkodók állandó harcban álltak, s a tamil nyelv és irodalom erősen hatott a szingaléz re (főleg a 17—18. sz. táján). O Az Indiával való állandó kapcsolat dacára, Ceylon szervezetileg sohasem tartozott Indiához (az angol uralom alatt sem), és önállósága irodalmi téren is megmutatkozik. Noha a szingaléz irodalom is az óind (szanszkrit és prákrit) irodalmi hagyományok folytatója, mint az újindiai irodalmak (hindi stb.), az egységesen fejlődő újindiai irodalmaktól gyökeresen elválasztja az a sajátossága, hogy nem a hindú, hanem a buddhista vallási kultúra terméke. Ennek megfelelően, míg valamennyi újindiai irodalom a hindú kultúra szanszkrit nyelvű klasszikus epikus műveiből (Rámájana, Mahábhárata, Rhágavata-purána) táplálkozott, s többnyire e művek valamelyikének szabad fordítását tekinti saját legjelentősebb klasszikus alkotásának, szingaléz nyelvre az említett eposzokat — hindú vallási jellegük miatt — sohasem ültették át. A szingaléz irodalom fő ihletője, megszületésétől a 20. sz. kezdetéig, a páli nyelvű buddhista —>dzsátaka legendagyűjtemény volt, amely viszont Indiában maradt hatástalan, ahonnan a hindú vallás kiszorította a buddhizmust, A buddhizmus régebbi (hínajána) változata legtisztábban Ceylonban maradt fenn, s e régebbi buddhizmus irodalmának fő ápolói (mind szingalézul, mind páli nyelven) a ceyloni szerzetesek voltak. O Ceylont a hagyomány szerint Asóka király (ur. i. e. 269—232) családtagjai térítették buddhista hitre az i. e. 3. sz. végén. Valószínűleg néhány évszázaddal később született meg az ószingaléz (elu) nyelvű ceyloni buddhista irodalom, amelyből semmi sem maradt fenn. A jelentősebb darabokat lefordították pálira, s ma ezeket ismerjük, míg a szingaléz eredetik elvesztek. Az 5—10. sz.

közötti időből feliratok ismeretesek, amelyek között verses formájúak is vannak. A feliratos szövegek fejlett verstechnikája kialakult költői gyakorlatra utal. Későbbi grammatikusok név szerint említenek több 6. sz.-i költőt, akiknek művei ma már nem ismeretesek. Az első ránk maradt, nagyobb terjedelmű szingaléz művek (Kasszapa király kommentárjai buddhista szövegekhez) a 10. sz. elejéről származnak. O A következő három évszázadból fennmaradt alkotások szintén vallásos tartalmúak (kommentárok és buddhista moralizáló traktátusok, Gurulugómí, Vidjácsakravarti stb. művei), amelyeket a közbeszőtt legendák tesznek érdekesekké. Korán megjelent és később is kedvelt műfaj maradt a tanköltemény, főként a buddhista dogmatika és erkölcstan versbe szedése (Vídágama, 15. sz.; Ranaszgallé, 18. sz.). Hivatkozásokból ismeretes, hogy már az irodalom legkorábbi szakaszában megindult a dzsátakagyűjtemény darabjainak verses feldolgozása, ami mindvégig a legelterjedtebb szingaléz irodalmi téma maradt, A legrégibb ránk maradt darabok 1200 körűiről származnak (Szaszadávata, Muvadevdávata; Parákramabáhu; későbbi időből Guttilakávja, Ráhula, Alagijavanna). A dzsóía&afeldolgozásokon kívül verses legendák is születtek Buddha magasztalására (Vídágama, 15. sz.). A dzsátakalegendákat, Buddha előző születéseinek okulásul szolgáló, gyakran állatmeseszerű történeteit, a szanszkrit epikolirikus kávja költészet retorikus modorában, versben, tájleíró részletekkel és érzelmes kitérőkkel bővítve dolgozták fel epillionokká a szingaléz költők. Általában jellemző a szingaléz irodalomra, hogy — noha témákat nem merít a szanszkrit irodalomból — műfajilag és formailag szanszkrit mintákat követ. A klasszikus szanszkrit esztétikai tankönyveket (Dandin) már az irodalom legkorábbi szakaszában lefordították (12. sz.), és ugyanakkor kommentárokat írtak szanszkrit költeményekhez, anélkül azonban, hogy a költemények lefordítására is sor került volna. A szanszkrit versformákat szintén használták az önálló szingaléz metrika mellett. Szanszkrit hatásra (Kálidásza Felhőkövete nyomán) született meg a szingaléz irodalomban (a dzsátakaköltemények után legelterjedtebb) verses műfaj: a —•szarcdesaköltészet, mely formájában üzenet küldése, legtöbbször madár útján. A szanszkrit formákat követő, szandésakö\tészet tartalmilag önálló: a szingaléz költészet buddhista kolostori jellegének megfelelően, a szandésa költemények nem szerelmi üzenetet tartalmaznak, mint indiai

430

SZINH megfelelőik, hanem valamely távolabbi szentély istenéhez küldenek imádságot. Stílusukban a költemények is — éppúgy, mint a dzsáto&ofeldolgozások többsége — a ferójaköltészet előírásait követik, s ennek megfelelően a lírai tájleírás a legnagyobb terjedelmű. A 14. sz.-tól kezdve maradtak fenn szandésa költemények (Tiszara-szandésa; később Vídágama, Ráhula), bár hivatkozásokból tudjuk, hogy már jóval korábban is léteztek. A szandésa költemények többnyire panegirikus alapgondolatnak, az uralkodónak kívánnak szerencsét, s röviden az uralkodó dicséretét is tartalmazzák. Bár a szingaléz költészet a 17. sz.-ig buddhista kolostori irodalom volt — a királyi származású szerzők is ehhez a stílushoz alkalmazkodtak —, a buddhizmus fő pártfogói a mindenkori uralkodók lévén, a panegirikus elemek korán megjelentek az irodalomban. Az első tisztán panegirikus költemény a 15. sz.-ban keletkezett (Perakumbászirita, állítólag Ráhula műve). O 1505ben portugál gyarmatosítók jelentek meg Ceylonban, akiket hollandok, majd angolok követtek, s ennek kapcsán a 17- 18. sz.-ban a portugál, majd a 18—19. sz. fordulóján az angol háborúkat leíró költemények jelentek meg a szingaléz irodalomban. E költemények szintén át vannak itatva a szingaléz királyok dicséretével (Parangihatana, Mahahatana). Előfordult azonban hogy a portugál hadvezérek vagy az angolok magasztalására írtak panegiriszt (Alagijavanna, 17. sz.; Ehelépola-hatana, 19. sz.). A szingaléz panegirikus költemények sajátossága, hogy rendszerint a költemény első fele a király haditetteivel foglalkozik, a költemény második fele erotikus jellegű: háremhölgyek ecsetelik a király férfiúi szépségét. A 17. sz.-ban, II. Rádzsaszinha uralkodása idején, a kolostori költészet mellett az udvari költészet is nagyobb szerephez jutott, és nőtt a panegiriszek száma. Ugyanakkor erősödött a dagályos, retorikus kidolgozásmód, és előtérbe kerültek az erotikus elemek. O A tisztán erotikus költészet is megjelenik a 18. sz. elején (Szamaradzsíva, Katuváné, Diszánájaka). A szingaléz szerelmi líra a szanszkrit ->satakakö\tészet mintáját követi, s ahhoz hasonlóan, mindig érzéki jellegű. Legkedveltebb toposza az egymástól távol levő szerelmesek vágyakozása, sztereotip képekkel ecsetelve: őszi holdsugár és erdei kakukkbúgás fokozza a szerelmesek bánatát stb. Mindebben az indiai hatás erősödése figyelhető meg; a 17. sz.-tól kezdődően a politikai kapcsolatok (többnyire ellentétek) fokozódása nyomán részben közvetlenül a

szanszkrit, részben a szanszkrit hatása alatt álló tamil költészettől sokat kölcsönöz a szingaléz irodalom, most már nemcsak formailag, hanem tartalmilag is. Az idegen (hindú) vallású kultúrától való kölcsönzést az segítette elő, hogy ebben az időszakban a buddhista kolostorok vallásos irodalma mellett világi (udvari) költészet is kifejlődött Ceylonban. O A prózai műfajok közül leginkább figyelemre méltóak a krónikák. A régebbi indiai irodalmaktól eltérően, amelyek történeti műveket nem ismernek, a ceyloni irodalomban mind szingaléz, mind páli nyelven számos buddhista krónika keletkezett. A legrégibb ránk maradt szingaléz krónikák a 13—14. sz.-ból származnak. Parákramapandita műve a ceyloni kolostorok történetét tartalmazza, a névtelen szerzőjű Daladászirita Buddha fogának kultusztörténetét ismerteti, a Dhátuvansza egyéb ereklyék legendáit foglalja össze. A szent hódhi (vagy bó) fa hajtásának (amely alatt Buddha megvilágosult) ceyloni elültetését előbb páli, majd szingaléz krónika (Vilgammúla fordítása) dolgozta fel. A 16 —18. sz. között több krónikát írtak a ceyloni királyok történetéről (Rádzsaratnákara, Rádzsávali, vittipot-krónikák). O A 17 19. sz.-ban gazdag népies költészet is kialakult Ceylonban. A népdalokon kívül, amelyek a vetés, az aratás, mennyegző stb. alkalmához kapcsolódnak, ismeretlen szerzők népies jellegű verses epikus műveket költöttek, amelyeket vándor énekesek adnak elő a falvakban ma is. E költemények leggyakoribb témája buddhista legendák és népi kultuszok verses feldolgozása (->hello•). A régebbi irodalom tudós dzsátatejfeldolgozásaitól eltérően nem a stílusra, hanem a cselekményre helyezik a hangsúlyt. Vallásos témákon kívül a világi tematika is képviselteti magát a népies epikus költészetben. Elsősorban tamilból kölcsönzött (a tamil irodalomban szanszkritból átvett) meséket és szerelmi történeteket dolgoztak fel a 18—19. sz.-ban. A legkésőbbiek között európai eredetű mesetémák is akadnak. Mind a legendafeldolgozások, mind a világi témájú elbeszélő költemények a népi színjátékoknak is témául szolgálnak. A ceyloni magas irodalomban a dráma műfaja nincs képviselve, viszont a népi színjátszás feltehetően régi múltra tekinthet vissza, (kavinádagam, kólám, nádagam). Technikailag a szingaléz népi színjátszás erős dél-indiai hatás alatt áll (operaszerű, ill. balett jellegű előadásmód, részben álarcos szereplőkkel, egyes színműtípusokban külön szövegmondóval). Tartalmilag azonban önállóak a szingaléz darabok: gyakran buddhista le431

SZINH

gendák mulattató feldolgozásai, máskor helyi mágikus rítusokhoz kapcsolódnak. A 19. sz. elején a katolikus neveltetésű Szinynyó darabjain európai hatás is érezhető. O Az angol gyarmati uralom a 18—19. sz. fordulóján kezdődött Ceylonban, amikor az angolok először kiszorították a holland gyarmatosítókat, majd a szingaléz vezérekkel szövetkezve elűzték a tamil származású, utolsó ceyloni királyt (1815). Az angolok érintetlenül hagyták az ország vallási és társadalmi berendezkedését, ennek következtében a szellemi életben is hosszú időn keresztül alig érvényesült az angol hatás. Az európai irodalmi műfajokra való áttérés feltűnően későn (a 20. sz. elején) következett be. A 19. sz. a hagyományos formák minőségben és mennyiségben egyaránt kevés jelentőséggel bíró továbbélésének időszaka volt. Ujat mindössze a vallási és irodalmi vitairatok fváda) megjelenése jelentett, amelyek az egész század folyamán virágzottak. 1876 körül a Keresztény Irodalmi Társaság a keresztény vallás magasabbrendűségét példázó erkölcsös történeteket jelentetett meg, melyeknek irodalmi értéke és hatása csekély volt. Az első szingaléz regények A. Sz. de Szilva (1905-—) és P. Sziriszéna (1906-—) művei. A szingaléz regényírás nagy témája a kezdeti időszakban a társadalom európaizálódásának kérdése volt, e törekvéssel állt szemben Sziriszéna; minek következtében erős propagandisztikus, moralizáló hang hatja át műveit. W. A. Szilva feladta ezt a célzatosságot, és maupassant-i könnyedségű műveivel a legnépszerűbb szingaléz regényíróvá vált. A társadalmi problémáknak (elsősorban a falu életének) realista ábrázolását M. Vikramaszinghe honosította meg az 1920- as évektől kezdődően, mind regényeiben, mind elbeszéléseiben; általában őt tartják a legnagyobb modern szingaléz írónak. O írod.: J. de Alwis: The Sidath Sangarawa (1852); W. Geiger: Literatur und Sprache der Singalesen (1901); H. Parker: Village Folk Tales of Ceylon (1910—1914); W. A. de Silva: Popular poetry of the Sinhalese (JRAS, Ceylon Branch, 1915—1916. 24.); uő—G. P. Malalasekera: Folk Songs of the Sinhalese (1936); E. R. Saratchandra: The Sinhalese Növel (1950); N. Pinto: A Short History of Sinhalese Literature (1954); C. E. Godakumbura: Sinhalese Literature (1955). Vekerdi József Szingapúr irodalma: Szingapúr városállam 1965. dec. 22-én vált ki a Malaysiai Államszövetségből (-*Malaysia irodalma). Hivatalos nyelvei a maláj, a kínai, a tamil

és az angol. A területén működő öt egyetemen is ezek az oktatási nyelvek. Számos folyóirat jelenik meg az államnyelveken, legnagyobb napilapja az angol nyelvű The Strait Times (1845—). Kínai nyelvű irodalmát -+kínai irodalom V. 3. O írod,.: B. Bennett: The Subdued Ego: Poetry from Malaysia and Singapore (Meanjin, 1978, 2.) Szingarárja; Singararya (átírásváltozat); (17. sz.): indiai kannada drámaíró. Dévarádzsa Vádiját maiszúri király (1672—1704) udvari írója. Az első kannada dráma, a Mitravindágóvinda (1680) szerzője. A mű Harsa 7. sz.-i szanszkrit drámájának, a Ratnávalinak adaptációja, főhőse Krisna. Major István Szingh, Gurbaks: —•Gurbaks Szingh Szingh, Gurvél: —• Pannu Szingh, Kédarnáth (Csakijá, 1934. júl. 7. -): hindi költő, kritikus, egyetemi tanár. Az 1960-ban megjelent Tíszrá Szaptak ('Harmadik Hetek' -*prajógvád, naji ícavitá) költőinek egyike. Első verseskötete a pszichoanalízis elméletének hatása alatt a tudatalatti feltárásának kísérlete. O Művei: Zamín pak rahí he ('Érik a föld, költ.ek 1980); Pratinidhi kavitáén ('Válogatott versek', 1985) Négyesi Mária Szingh, Nának: —>Nának Szingh Szingh, Navtédzs:

Navtédzs Szingh

Szinha, Rúpnárájan (1907—1955): nepáli író. A nepáli novella megteremtője. Az 1940 óta Dardzsilingben kiadott Khódzsí ('Kereső') c. irodalmi folyóirat főszerkesztője volt. O. Művei: Annapurná (ua., elb., 1927); Bhramar ('Darázs', reg., 1936); Kathá navaratna ('Kilenc történet', elb.-ek, 1950). Négy esi Mária Szinhajivszkij, Mikola Fedorovics (Satriscse, 1936. nov. 12.—): ukrán költő, fordító. Parasztcsaládban született, P. F. Szinhajivszkij testvére. A lvovi műegyetem elvégzését követően (1961) különböző építkezéseken dolgozott, majd szerkesztőként működött. Lengyelből, bolgárból, görögből és magyarból is fordít. O Főbb művei: Pokol inny a ('Nemzedékek', költ.-ek. 1975): Sztezska do kriniri ('Út a forráshoz', költ.ek, 1980); Bezszmertnik ('Halhatatlan', költ.-ek, 1983): Vohnenna trava ('Tüzes fű', költ.-ek, 1986). C Magyarul: 1 vers (Tan-

432

SZINT dori D., Csillagok órája, anto., 1980); 1 vers (Balla L., Szovjet Irodalom, 1987, 1.). Udvari István Szinhajivszkij, Petro Fedorovics (Satriscse, 1929. okt. 25.—): ukrán költő. Parasztcsaládból származik, M. F. Szinhajivszkij testvére. A kijevi egyetem bölcsészkarának elvégzését (1953) követően szerkesztőként dolgozott a Dnyipro kiadónál és több újságnál. Ürosz és ukrán nyelven ír. Magyarból is fordít. O Főbb művei: Poludnevij haj ('Déli liget', költ.-ek, 1981); Uroki ('Leckék', költ.-ek, 1985). Udvari István Szinhalé Kavilékam; Simhale Kavilekam (18. sz.?): szingaléz (Ceylon, ma: Sri Lanka) költő. Ácsmester volt. Malérádzsakathá ('Maléradzsa regéje') c. 113 versszakból álló verses meséjében repülő kocsi ragadja el a királyfit, aki ezt követően, sok kaland után, elnyeri a benáreszi királylány kezét. Valószínűleg indiai (tamil) mesét dolgozott fel. Vekerdi József Szinhászana-dvátrinsiká (szanszkrit 'A trónus 32 meséje'); Vikrama-csarita mondatszerkezet, stílus) Martinkó András

439

Szinkisszar: —•Szenkesszár szinkópa (görög szünkopé 'összeütközés' szóból); syncopa: zenei értelemben a hang időtartamának és hangsúlyának a metrikai lüktetéstől elütő jellege. Nyugtalanító, a —•jazz lüktetésében döntő fontosságú zenei kifejezőeszköz. O A fogalmat egyes irodalomteoretikusok is adaptálták. W. M. Patterson a —>prózaritmust igyekezett bonyolult szinkóparendszerrel lekottázni, G. R. Stewart pedig bonyolultabb verstani jelenségek magyarázatát kereste a szinkopálásban. R. Wellek és A. Warren is úgy véli, hogy pl. R. Browning Éjszakai találkozó c. versének e soraiban: The gray sea and the long black land And the yellow half-moon large and low A szürke tenger, a fekete táj; a hold, mint sárga, görbe kés (ford.: Szabó L.)

a sea, black és a half szó szinkopáltnak érez-

SZINTI hető. Szabédi L. a magyar hangsúlyos ritmusú összetett sorok nagyütemeit vizsgálva a feszes ritmusú hetest szinkópás lezárással így ábrázolja: JTJ1 JiJJi Az alábbi hetesekből álló strófa mindegyik sora szinkópás lezárású szerinte: Nem leszek a magáé, Inkább leszek babámé, Uccu tolla, motolla, Arra kendnek mi gondja.

Hajdú A. egyes Weöres-versek sajátos ritmusát magyarázza szinkópás képletekkel. Az arab metrumok közül a —*baszítró\ és a száriról is szokás mondani, hogy szinkopált ütemeik vannak. O (->ritmus) O írod.: W. M. Patterson: The Rhythm of Prose (1916); G. R. Stewart: Modern Metrieal Technique as lllustrated by Ballad Meter (1922); Szabédi L.: A magyar ritmus formái (1955); Hajdú A.: A Bóbita ritmikájáról (Csillag, 1956, 10.); R. Wellek—A. Warren: Az irodalom elmélete (1972). Kovács Endre—Szepes Erika szinkopé (görög szünkopé 'összeütközés'); syncope: 1. a detrakcióval létrehozott hangalakzatok egyike a klasszikus retorikában; egy hang vagy egy szótag elhagyása valamely szó belsejéből. Az antik szerzők nem kötötték ki, hogy e hangnak vagy szótagnak milyennek kell lennie, s példatárukban mássalhangzók is szerepeltek (pl. „mille" helyett „mile"). A latin költészeti gyakorlatban megfigyelhető, hogy főként a likvidák (az l, r mássalhangzó) előtti vagy utáni magánhangzót hagyták el, de pl. Vergilius Aeneise I. énekének 26. sorában ,,repositum" helyett „repostum", a 118. sorban „natantes" helyett „nantes" ejtendő. A jelenség számíthatott stílushibának (-»barbarizmus), de stíluserénynek (-^díszítés), ill. verselési licencia ként felfogott -*metaplazmusivdk is. O Sűrűn használt licenciája volt az arab időmértékes verselésnek, s a görög—latin minták nyomán átvette a magyar időmértékes vers is, nemcsak egyes magánhangzók, hanem teljes (és adott esetekben hosszú) szótagok elhagyásával, ahogyan pl. Rájnis J. Egy jeles képíróhoz c. versében „fitogtatta" ( f — f) helyett „fitogatta" ( f f — i') áll: Tisztes ruhával! — nem fitogatta azt,

s a mássalhangzók kivetésére is akad példa:

O A köznapi beszédben is megfigyelhető jelenség (pl. „kezcsóklom" „kezét csókolom" helyett), amelyet a művészi próza gyakran alkalmaz az ->egyéni nyelv, az —>expresszivitás eszközeként. Az újabb terminológia a —*• hang egybeolvadás egyik aleseteként emlegeti, valójában azonban —• hangkivetés, hiszen nem két hang egybeolvadásáról van szó (mint a -*szinerézis esetében), hanem a hang vagy szótag kiiktatásáról, elhagyásáról. (Ezt nevezik hangkiesésnek., a szó tágabb értelmében vett -*elíziónak is.) O Mint metrikai licencia a hangsúlyos verselés legtöbb válfajában (a magyarban is) fellelhető. Itt általában a hangsúlytalan hang vagy szótag kiesésére korlátozott (s ezt a tényt a magyar szakirodalom is ki szokta emelni, fölöslegesen, hiszen a szóbelseji hangok—szótagok nálunk magától értetődően hangsúlytalanok, hangsúlyos szótagot a magyarban csak ->a/erézissel lehet elhagyni). Téves az a szakkönyvekben felbukkanó állítás, miszerint hoszszú szótagokat nem vethet ki a szinkopé. O Ellentéte a szinkopénak a szóbelseji -*adjekció, az -+epentézis. A kihagyott hangot vagy szótagot gyakran ' (aposztróf) jelzi. O (->hangalakzat, detrakció) O írod.: H. Lausberg: Handbuch der literarischen Rhetorik (1960); Szepes E.—Szerdahelyi I.: Verstan (1981). Szerdahelyi István O Gyakori metrikai alakzata volt a Petrarca előtti olasz versnek is a sincope [szinkopé J, amely a sort úgy rövidíti meg egy metrikai szótaggal, hogy a szó belsejéből egy hangsúlytalan magánhangzót vagy — ritkábban— egész szótagot elhagy; pl. spirito helyett spirto ('lélek') vagy infermita helyett inferta ('betegség'). Azóta archaizmusnak számít, Ellentétét az olasz terminológia is epentesinek (-*epentézis) nevezi. O (->olasz irodalmi formák) Tótfalusi István O 2. A görög—latin időmértékes verselés régebbi elméleteiben szinkopénak nevezték azt a (vélt) jelenséget, amikor egy alapképletnek olyan variánsok (ún. —•csonka ütemek) felelnek meg, amelyekből rövid szótaghelyek maradnak ki. Az újabb verstan ezt az ->ütemegyenlőség elképzeléséhez kötődő koncepciót elvetette. O (—>megfelelés) O írod.: P. Maas: Griechische Metrik (1923); B. Snell: Griechische Metrik (1957); Szepes Erika—Szerdahelyi I.: Verstan (1981). Szepes Erika

Zrínyinek | itt ál | lott uno | kája el | öntve kö | nmekkel (Kazinczy

F.: A pataki vár erkélyén)

O 3. sincope [szinkopi]: portugál metrikai licencia; a hangsúlytalan, nyílt szótagban 440

SZINTI álló magánhangzót a metrikai minta megvalósulása érdekében nem veszik figyelembe. Példa: Claros diamentes com dif(e)renca pouca. . . Se ves lograda toda (a) tua (e)sp(e)ranfa. . . Urna e(o)roa de (e)spinhos graciosa...

(Két tiszta gyémánt közt kevés különbség. . . Ha reményeid teljesülni l á t o d . . . Látszik a tüskék kecses koszorúja . . .)

A barokk költők gyakran éltek vele. O (—•portugál

irodalmi

formák) Tótfalusi

István

szinkretizmus (görög szünkrétiszmosz szóból); syncretismus (latinos alak): egymástól idegen, elütő kulturális elemek egyesítése. A bizonytalan etimológiájú szót elsőként Plutarkhosz használta; nála politikai jelentése volt: az egyébként széthúzó krétaiak idegenekkel szembeni összefogását jelölte meg ezzel a terminussal. Más kutatók a szünkerannümi ('összevegyíteni, összekeverni') szóból származtatják. Alább tárgyalandó jelentése ez utóbbi szóhoz áll közel, bár a szó terminussá vált alakja valóban a plutarkhoszi szóképzéssel azonos. O 1. Filozófiai

értelemben

szinkretizmusnak

azt a jelenséget nevezzük, amikor egy filozófus vagy egy egész filozófiai irányzat különféle iskolák tanításaiból meríti tételeit, azokat rendszerré nem kovácsolja, szervesen össze nem illeszti. Ez esetben a filozófiai -*• eklekticizmus szinonimája. O 2. Tágabb (a h u m a n i z m u s idején b e v e z e t e t t ) vallástörténeti értelemben azt a folyamatot nevezzük szinkretizmusnak, amelyben a különféle vallások istenei összemosódnak, egymás tulajdonságait veszik fel. Ilyen szinkretisztikus jelenségek előfordultak minden olyan korban és helyen, ahol eltérő kultúrák (akár hódítás útján, akár bevándorlás révén, vagy más, egyéb módon) keveredtek, és az együttélés során egyik fél sem kényszerítette rá erőszakosan a másikra a saját hitvilágát. Ilyen folyamatok lejátszódtak már a korai görög hódítások idején is, amikor a görög istenvilág megtelt egyiptomi, kisázsiai és más istenekkel; ezeknek igyekeztek görög megfelelőket találni azonosítás végett (ahogyan ezt a milétoszi Hekataiosz is teszi Perihégésziszében). Hasonlóképpen játszódott le a római hódítások után a hitvilág kibővítése: tucatjával vonultak be a római pantheonba az idegen istenek, hogy ott a hozzájuk leginkább hasonló túlvilági hatalommal azonosuljanak. Az etruszk főistenek hármassága: Tin— Uni—Menrva hatott a capitoliumi triász

kialakulására; Juppiter—Juno—Minerva alakjába a későbbiekben belefoglalták az etruszk előképek tulajdonságait. Még látványosabb volt a görög istenek behatolása Rómába: minden görög istennek fellelték a római párját, vagy ha nem volt, megalkották. (A legismertebb azonosítások az olümposzi tizenkettők köréből: Zeusz = Juppiter; Héra = Juno; Aphrodité = Venus; Athéné = Minerva; Artemisz = Diana; Árész = Mars; Héphaisztosz = Vulcanus; Hermész = Mercurius stb.). Az így azonosított istenek mellé társítottak helyi isteneket is, akik valamely itáliai település ősi, autochthon istenei voltak, és melléknévként vagy jelzőként, attribútumként kapcsolódtak a nagy istenekhez. A háború ősi itáliai istennője, Bellona Athéné—Minerva jelzőjévé vált, a termékenység ősi latin istennőjét, Cerest Démétérrel azonosították, de egy helyi alakváltozatban Libera néven volt ismert, s így Libera a jelzője, majd a szinonimája lett Ceresnek. O Szűkebb vallástörténeti értelemben azt a minden korábbinál jelentősebb és nagyobb kiterjedésű folyamatot nevezzük szinkretizmusnak, amely időben a hellénizmushoz kötődik; Nagy Sándor hódításaival kezdődik és egészen a császárkor végéig tart. A folyamat — a hódítások függvényében — kiterjedt az egész Mediterránumra, Kisázsiára és Ázsia belső területeire is. Mind Nagy Sándor rövid életű birodalma, mind a római birodalom több évszázada megegyezett a vallási türelem kérdésében: egyik hódító hatalom sem akarta megsemmisíteni a meghódított területek hitvilágát. Ennek következtében igen színes és tarka világ alakult ki, amelyben sokirányú hatások mutatkoztak: a kölcsönös kereskedelemhez, a megszaporodott utazásokhoz, a kitágult világhoz, egymás öltözködési, étkezési szokásainak átvételéhez hozzájárult, hogy a meghódított területek vallása éppúgy hatott a már hellénizált római pantheonra, amiként Róma istenei is igyekeztek elfoglalni helyüket új birodalmaikban. A görög, de különösen a római vallásnak eleve jellemzője volt, hogy az istenségeket a lehető legtöbb oldalról akarta megismerni, néven nevezni, hogy segítségül hívás esetén ki ne térhessenek a kérés elől, mondván: „Nem az igazi nevemen szólítottak". Az új isteneket a rómaiak úgy fogták fel, mint régi isteneik más aspektusait. újszerű megjelenési formáit, neveiket pedig jelzőként, attribútumként értelmezték. O Az igazi név keresése közös problémája volt a népi hiedelemnek és a filozófiának, de a kérdés megválaszolásában másmás utat választottak. A népi hiedelem azt

441

SZINTI tartotta, hogy egy istenség minden nevét meg kell találni, ki kell mondani, ezáltal válik a túlvilági hatalom kényszeríthetővé. A babonás tömegek kényszeresen felsorolták az egymással azonosított istenek összes nevét, jelzőjét és tulajdonságát, hogy az istent biztosan azonosíthatóvá tegyék. E nevek közé keverték Kelet újonnan megismert isteneinek nevét is, nemcsak a szinkretisztikus pantheon-növelés céljából, hanem mert Kelet isteneit és hitvilágát — éppen addigi ismeretlenségénél fogva — misztikus köd vette körül; kialakult a keleti, barbár őserő és mágikus hatalom tisztelete az elpuhult-hellénizált világ már túlságosan is emberközeli isteneivel szemben. A barbárság hangsúlyozása külön mágikus erőt kölcsönzött egy-egy imának, kérésnek. Egy Szent Jeromosnak tulajdonított levél világosan látja e jelenség okait: nyilvánvalónak tartja, hogy a papok vissza is éltek a keleti nevek ismeretlen hangzásával: „Armazelt, Barbeloszt, Abraxaszt, Balsamust, a nevetséges Leusziboraszt és más, inkább szörnyetegeket, mint isteni neveket, amelyek azt a célt szolgálják, hogy a tanulatlanok és az asszonyok lelkét felkavarják, úgy emlegetnek, mintha héber forrásokból merítenének, a szegény jámborokat még a barbár hanghordozással is megrémítve, hogy amit nem értenek, azt annál inkább csodálják". (Levelek 75, 3, 1. CSEL 55.). A hellénisztikus mágikus szövegek ugyanezzel a névhalmozással akarják az isteni lényt előhívni, kikényszeríteni (—>evokáció). Az egyik legszebb irodalmi megörökítése ennek a „mindenki mindenkivel azonos" szemléletnek Apuleius Metamorphosisának XI. könyvében található, ahol a szamárrá vált Lucius az Ég Királynőjéhez fohászkodik visszaváltoztatásáért, s a fenséges hatalmat maga is sok néven nevezi meg. Válaszul, valódi isteni epiphaniával, nagy fényjelenség közepette megjelenik az istennő és így fedi fel magát: Könyörgéseid, Lucius, meghatottak: íme, itt vagyok én, a természet anyja, minden elemek úrasszonya, időtlen idők legősibb gyermeke, istenségek legnagyobbika, szellemek királynője, égi lakók legkülönbike, akinek alakjában minden isten és istennő egybeolvad, aki a menny ragyogó magasságait, a tenger gyógyító szellőit, az alvilág könnyes némaságát parancsaimmal igazgatom, akinek egyetlen istenségét sokféle alakban, százféle szertartással, ezernyi néven imádja a földkerekség. A legősibb nép, a phrygiaiak pessinusi istenanyának, Attica bennszülöttjei cecropsi Minervának, a tengerövezte cyprusiak paphosi Venusnak, az íjász cretaiak dictei Dianának, a három nyelven beszélő siciliaiak styxi Proserpinának, Eleusis lakói ős-Ceres istennőnek, némelyek Junónak, mások Bellonának, ezek Hecaténak, amazok Rhamnusiának, az aithiopsok, akikre először ragyognak le a fölkelő Napisten sugarai, Aria lakói s az ősrégi bölcs tanításokban dús aegyptusiak. akik külön szertartásokkal tisztelnek, igazi nevemen Isis királynőnek neveznek. íme, itt vagyok kegyes jóindulattal, megesett a szívem balsorsodon, (ford.: Révay J.)

Apuleius szövegében szerepel a kérdés említett kulcsszava: az „igazi név". Hogy ez mennyire a szinkretisztikus mágia homlokterében állt, arra bizonyíték Seneca Medea c. drámájában (770—850. sor) Medea csaknem százsoros imája, amelyben a megidézett istenség személyiségét egyre tisztábban meghatározó neveket az azonosításhoz szükséges, pontos sorrendben sorolja fel, az intenzitásukban egyre fokozódó funkciók rendjében: a Phoebe megszólítás a differenciálatlan holdistennőhöz szól, a Trivia név a holdistennők közül kettőt emel ki, Dianát és Hecatét, a Dictynna említésével a még körvonalazatlan Trivia lényének kívánt aspektusát, a vad öldöklőt határolja el, a Perseis jelentés: Perses lánya a már egyértelmű Hecate-alak eufemisztikus körülírása apai névvel, az ima végén végre megjelenik „igazi nevén", s ezáltal teljes hatalmában megteremtve a teremtés során mágikus erejűvé kényszerített Hecate. O A sok néven megnevezett, de igazi nevén ritkán megszólítható istenségekhez szóló imák jellegzetes stilisztikai eszközei a felsorolt kezdő görög eite-eite, ill. latin sive-sive ('akárakár') kezdetű, és vonatkozói névmással bevezetett mellékmondatok, amelyek felsoroló jellegükből adódóan jellegzetes -»gondolatritmust hoznak létre. Ehbez az imatípushoz tartozik Apuleiusnál Lucius imája: ,,. . . akár a mennyei Venus vagy — aki az ősidőkben Amor fiad révén a férfit a nővel párosítottad... — akár Phoebus nővére vagy — aki a vajúdó asszonyok fájdalmait csillapító írral enyhíted . . . — akár a háromalakú Proserpina vagy — akit rémítő éjjeli visongásokkal szólongatnak, aki megfékezed a ránktörő kísérteteket . . . " (ford.: Révay J.) O Apuleius hatalmas istennője kétségtelenül az egyiptomi Tzisz, ez jelzi azt a korszakot, amikor a szinkretisztikus istenvilág hierarchiájának legmagasabb fokán az egyiptomi istenek álltak, így a Thorral azonosított Hermész, aki az azonosítás során elnyerte a Hermész Triszmegisztosz ('Háromszorosan nagy Hermész') nevet és akinek nevéhez bölcs tanításokat fűztek (->Corpus Hermeticum). A filozófia, különösen a Sztoa válasza az igazi név kérdésére egy agnoszticizmussal színezett monoteizmus: a világ minden istene csak különféle neve és aspektusa az egyetlen, az egész kozmoszt betöltő istenségnek, akinek valódi lénye megismerhetetlen és felfoghatatlan. 0 az „Agnósztosz theosz", a megismerhetetlen és megnevezhetetlen isten. A gnosztikus iratokban a -+Pisztisz Szophiáb&n, a János apostol cslekedeteiben aoratosz ('láthatatlan'), akataléptosz

442

SZINTI ('megfoghatatlan'), aphanész ('meg nem jelenő') és más, ezekhez hasonló kifejezésekkel méltatják a megismerhetetlen istenséget. A Corpus H ermeticumhan ez a platóni ideatannal összeegyeztetett egyetlen létező alakjában tűnik fel. O A kétféle megközelítés (a vallásos, ill. a filozófiai-teológiai) eredménye azonos: a polinímia és az anonimitás ugyanazt a jelenséget fedi: ha az ima felsorolja az istenségnek népenként különböző összes nevét, az azt jelenti, hogy egyik név sem az igazi. A sokféleség már alaktalanságot jelent — a szinkretisztikus istenfogalom már közelít a monoteisztikus képzethez —; fellelt és remélt theoszát eufemisztikus kényszerítéssel Agathosz Daimónnak ('Jó Szellem') nevezi. Ennek az Agathosz Daimónnak a teljes kozmoszt betöltő, túlvilági hatalma van. A filozófiai elképzelés mellett létrejött, népi vallásossággal tisztelt Agathosz Daimón egyszerre viseli magán a kozmikus teljességigény és az antropomorfizmus jegyeit. Macrobius az i. sz. 5. sz.-ban írott Saturnáliájában az egyik legrészletesebb, legszínesebb tájékoztatást adja a kor vallásosságáról; így ír le egy istenséget, aki azonos az egyiptomi Szarapisz istennel, a perzsa Mithrászkultusz Napistenével, az örökkévalóság hellénisztikus Aiónjával, s mindezeket magába olvasztva válik kozmikus nagyságú Agathosz Daimónná, aki betölti ugyan a világmindenséget, de emberi végtagokkal, emberarcúan: Én vagyok isten, s feltárom, mi az isteni lényeg: égi világ a fejem, gyomrom meg a kékvizü tenger, órjás lábam a fold, füleim belenyúlnak a légbe, két fénylő szemem áthatoló ragyogása a napnak. (Satumalia I. 20, 13—16. sorok)

O A megnevezhetetlen istenséghez rendszerint második személyben szólnak, a „Te tedd meg", „Téged kérlek", „Téged dicsérlek" stb. formula szintén jellegzetes stilisztikai sajátsága a szinkretisztikus imáknak. O Az Ágnósztosz theosz képzet rövid idő alatt Ágnósztosz patér ('Megnevezhetetlen atya') képpé alakult, ami még magán viseli a megszólíthatatlan Jahve-képzetet, de már egyben a világteremtő, Démiurgosz keresztény istenatya fogalmához vezető út egyik állomása is. A szinkretisztikus politeizmusból kialakult agnosztikus monoteizmus a kereszténység egyik forrása, amely nem jöhetett volna létre a szinkretizmus jellegzetesen ötvöző, egybeolvasztó hajlama nélkül. Ezért egyesülhet a kereszténységben a római (és görög) megváltáskultusz, az egyiptomi és kisázsiai Istenanyakultusz, a mindenütt fellelhető meghaló és

feltámadó istenek kultusza, az iráni Napkultusz, a keleti misztikus bölcsesség, a káldeus asztrológia, a zsidó monoteizmus és messianizmus. A kialakult új vallás mindezeket a vonásokat még sokáig magán viseli. O (-* interpretatio Oraeca, interpretatio Romana, interpretatio Christiana, irodalom és mitológia, mítosz). O írod.: E. Abel: Orphica (1885); A. Harnack: Pistis Sophia (1891); C. Wissowa: Religion und Kultus der Römer (1912); E. Norden: Agnostos Theos (1913); K. Latte: Die Religion der Römer und der Synkretismus der Kaiserzeit (1927); R. Reitzenstein: Die hellenistische Mysterienreligionen (1927); K, Preisendanz: Papyri Magicae Graecae (1928— 1931); W. F. Ottó: Die Götter Griechenlands (1929); J. Weiss: Die Entstehung des Christentums (1931); F. Cumont: Les religions orientales dans le paganisme Romáin (1931); A. Erman: Die Religion der Agypter (1934); M. P. Nilsson: Die Religion in der Griechischen Zauberpapieren (Bulletin de la Société des Lettres, 1947); uő: The Psychological Background of Late Greek Paganism (The Review of Religion, 1947, 1.); S. Eitrem: Orakel und Mysterium am Ausgang der Antiké (1947); A. J. Festugiére: La Révélation d'Hermes Trismégiste (1950); M. P. Nilsson: Geschichte der griechischen Religion (1950—1955); G. Lanzkowski: Zur Entstehung des antiken Synkretismus (Saeculum, 1955); W. K. C. Guthrie: The Greeks and their Gods (1958); H. Bardtke: Die Sekte von Qumran (1958); S. Morenz: Ágyptische Religion (1960); Brelich A.: A „meghaló istenek" problémájához (MTA I. OK 18, 1961); M. Burrows: Holt-tengeri tekercsek (1961); K. Schefold: Zur hellenistischen Theologie Alexandrias (1962); Hahn I.: A két Krisztus-mítosz és a történelmi Jézus (Világosság, 1966, 4.); uő: Hermetizmus és gnoszticizmus (uo., 1967, 2.); Kákosy L.: Varázslás az ókori Egyiptomban (1969); Hahn T.: Társadalmi válság és megváltáshit Augustus korában (Világosság, 1969, 8—9.); J . Hartmann (szerk.): Syncretism (1969); M. L. Ogilvie: The Romans and their Gods (1970); J . Leipoldt —W. Grundmann: Umwelt des Christentums (1972); Hahn I.: Hitvilág és történelem. Tanulmányok az ókori vallások történetéből (1982); Szepes Erika: Mágikus elemek a hellénisztikus varázspapiruszok imáiban (Mágia és ritmus. Vallástörténeti és verstani tanulmányok, 1988). Szepes Erika O 3. esztétikai kategória: különböző művészeti formák szoros összekapcsolódása. A

443

SZINTI 19. sz.-i esztétika mutatott rá, hogy a művészetek korai szakaszában ezek még nem váltak el egymástól, az egyes esztétikai minőségek önállósodása lassan megy végbe. A történeti poétika azt is hangsúlyozta, hogy ez nagymértékben befolyásolja a költészet korai jelenségeinek pszichológiai, poétikai, ideológiai vonásait is. O A modern folklóresztétika szerint két fő formáját különböztethetjük meg. Az ős költészetet az elsődleges szinkretizmus jellemzi. Ez abban nyilvánul meg, hogy a társadalom még nem tagolódik uralkodó és alávetett osztályokra, amelyeknek irodalma egymástól megkülönböztethető lenne. Esztétikailag pedig nem válnak el a műnemek egymástól, pl. a Ura vagy a dráma helyett még ezek közös előzménye, a —>szokásköltészet ismert. Ennek alkotásaiban összeforr a szöveg és dallam (valamint a tánc), vagyis mind a szerzők, mind az előadók mindhárom későbbi művészet előzményeihez igazodnak. A mű és előadása is elválaszthatatlan egymástól, minden előadás aktuális. Ideológiailag a mindennapi élet. a későbbi vallás előzményei és a poétikai jellemvonások tapadnak össze. Minthogy e korszakban nincs önálló jog, történelem, intézményesített nevelés, pl. az -»•avatási rítusok költészete ezek mindegyikének elemeit tartalmazza. O Ugyanezt a jelenséget jól ismerjük a primitív irodalom köréből, sőt általában az itteni felismeréseket szokás visszavetíteni az ősköltészetre is. Ám a primitív irodalom ma ismert korszakaiban egyes kultúrákban már megvan az osztály tagol ódás, és ez valamilyen módon befolyásolja a szinkretizmus megnyilvánulásait; pl. bizonyos területekre ez nem terjedhet ki. Ekkor már ismert az írás, a papság, a szentélyek és templomok, az intézményes nevelés, jog stb.; ezekre már nem érvényesek a költészet szinkretisztikus teljesítményei. Ugyanakkor jól megfigyelhető, hogy a —*• rítusköltészet keretében a szokás, a maszk, a testfestés, a tánc, a speciális hangszerek használata elválaszthatatlan egymástól. A mítosznak pl. nincs is „egyetlen, hiteles" formája. Nem csupán az egyes szövegek variánsai térnek el egymástól, hanem ezek hőseik, témáik szerint sorozatokba illeszkednek, csak együtt, mindig újra értelmezve, alkalmazva élnek. Ugyanazt a mítoszt nemcsak szöveg jeleníti meg, hanem totemoszlopok, titkos társaságok külön épületei, maszkok, temetési rítusok, földi és égi helynevek, a kalendárium beosztása és ünnepei, személyek nevei, a tetoválások is kifejezik. A —>korcsoportok irodalma olyan kereteket szab ehhez, amely nem esztétikai, hanem

társadalmi (és genetikai) jellegű. O A másik forma a másodlagos szinkretizmus, amelyet elsősorban a folklór keretében ismerünk. I t t már esztétikailag jellemezhető jelenségek kapcsolódnak egymáshoz. Pl. a lakodalom alkalmával a dalok szövege, dallama, táncai elválaszthatatlanok egymástól. Még akkor is, ha vannak hivatásos előadók (pl. zenészek), legalábbis bizonyos mértékig minden jelenlevő egyszerre előadó és közönség. Ám a variálódás igazán nagyméretű volta ellenére sem azonos az előadó az alkotóval. A hagyományozás ugyan elsősorban a szóbeliség keretében történik, de van írásbeliség is a folklórban vagy annak közelében. A hivatalos vallás, az iskolai neveltetés befolyásolja a folklór számos jelenségét (népi vallásosság, természetismeret, történeti monda, okosságpróbák stb.). Még itt is jól megfigyelhető különböző művészetek összekapcsolódása (pl. népies üvegfestmények vallási vagy történeti tematikával). A viselet itt is kor- és csoport jelző. O Mind az elsődleges, mind a másodlagos szinkretizmus befolyásolta a hivatásos irodalom alkotóit is (a,-*primitivizmus illetve a -^folklorizmus sajátosságai szerint). Bizonyos mértékig ilyen szempontból hangsúlyozták az —•összművészet teoretikusai, hogy ez a sokrétű szinkretizmus a művészetek legrangosabb formája. O írod.: H. M. — N. K. Chadwick: The Growth of Literature (1—3 köt., 1932— 40); A. N. Veszelovszkij: Isztoricseszkaja poetyika (1940); G. W. F. Hegel: Esztétikai előadások (1—3 köt., 1952—1956); C. Sachs: The Commonwealth of Art. Style in the Fine Árts, Music and the Dance (1955); Maróthy J.: Az európai népdal születése (1960); G. W. F. Hegel: A szellem fenomenológiája (1961); W. Wiora: Die vier Weltalter der Musik (1961); C. Lévi-Strauss: La pensée sauvage (1962); -I. Lips: A dolgok eredete (1962); C. Lévi-Strauss: Mythologiques (1—4 köt., 1964—1971); J.'Greenway: Literature among the Primitives (1964); Lukács Gy.: Az esztétikum sajátossága (1—2 köt., 1965); M. S. Edmonson: Lore (1971); Voigt V.: Á folklór esztétikájához (1972); M. J. Mellink—J. Filip: Frühe Stufen der Kunst (1974); Lukács Gy.: A társadalmi lét ontológiájáról (1976); R. Finnegan: Oral Poetry (1977); A. P. Royce: The Anthropology of Dance (1977); E. Leuzinger: Kunst der Naturvölker (1978); G. Cocchiara: Preistoria e folklore (1978); G. W. F. Hegel: Előadások a világtörténet filozófiájáról (1979); C. Lévi-Strauss: La voie des masques (1979); B. Deneke: Europáische Volkskunst (1980); A. Hauser: A

444

SZINTI művészet és irodalom társadalomtörténete (1—2 köt., 1980); A. F. Anyiszimov: Az ősközösségi társadalom szellemi élete (1981); A művészet ősi formái (1982); K. Clark: Nézeteim a civilizációról (1985); C. Lévi-Strauss: La potiére jalouse (1985); J. Wachter: Az ember őstörténete (1988). Voigt Vilmos O Az ókori rabszolgatartó államok és „ázsiai termelési mód"-ot folytató központosított birodalmak kialakulása robbanásszerűen felgyorsította az uralkodó osztályok-rétegek hivatalos kultúrájának fejlődését. Megindult az ősi szinkretikus egység felbomlása, kiépültek a kultúra szakosodott területei — az önálló művészet, tudomány, vallás —, és a művészeten belül (történelmi léptékben) úgyszólván pillanatok alatt terebélyesedtek szét a szinkretikus törzsből az önállóvá vált, egynemű —>formanyelveken megszólaló ->művészeti ágak. Ezeknek családfája azután két évezreden át nem is változik (csak a fotó- és a filmtechnika megjelenése vezetett új művészeti ágak születéséhez). O Ez azonban nem jelenti, hogy a hivatalos kultúrában-művészetben megszűntek volna a szinkretisztikus formák, sőt, a régiek mellett újak is születtek. A szinkretizmus nem valamiféle alacsonyabb rendű jelenség, amelyet maga mögött kell hagynia a művészeti fejlődésnek; az önálló művészeti ágak egynemű formaszerkezetei nem magasabbrendűek a szinkretikus formáknál. Az előbbiek kialakulása azért hoz ugrásszerű fejlődést a művészetek történetében, mert fontos, addig nem realizált kifejezési lehetőségekkel gazdagították a kultúra eszköztárát. Azaz: a zenétől függetlenedett versszöveg, a szöveg nélküli hangszeres zene, az ének nélküli tánc stb. nem eleve jobb, mint egy szinkretikus produkció, amelyet énekelve és táncolva adnak elő — de a szöveg, a zene önállósulása többszintűvé, differenciáltabbá tette a művészetet, s új fejlődési lehetőségeket, előrehaladási utakat nyitott meg számára; Ju. M. Lotrnan fontos tényre hívja fel a figyelmet, amikor azt hangsúlyozza, hogy minden kultúra dinamikája, erőteljes fejlődése a kifejezési módok („szemiotikai kommunikációs lehetőségek'') szaporítását is jelenti. O A hivatalos-hivatásos művészet kialakulása után a szinkretizmus csak mindent átfogó jellegét vesztette el, de nem szűnt meg. Két olyan alkotóművészeti ág is létezik, amelyik a maga egészében szinkretikus, tehát egynemű formanyelvet alkalmazó műfajai-változatai lényegében (ritka kivételektől, kísérletektől eltekintve) nin-

csenek. Az egyik közülük a tánc: ez hagyományosan zenével párosul, s a zene egyenrangú összetevője is a produkciónak, nem csupán háttérszerepet játszik benne (mint a pantomimban). Szívesen kapcsolódik szöveghez - dialógushoz vagy énekhez — is, és díszletei, kellékei, jelmezei gyakran hangsúlyossá teszik képzőművészeti összetevőit. (Csak az európai táncművészetben sorvadt el a zene és mozdulat együttesének uralma alatt e többi alkotóelem; a keleti magaskultúrák reprezentatív táncjátékaiban rendre egyenrangúan szerepelnek.) A másik szinkretikus alkotóművészet a film: egynemű műfajai sosem voltak, mindig a mozgókép, szöveg és zene egységében lép fel (s ha a szöveg vagy a zene egyes alkotásaiban hiányzik, ez kivételes megoldás). A hajdani „némafilm" sem volt néma: a vetítéshez hozzá tartozott a zenei kíséret és a feliratként vetített —>filmszöveg. O S ha a tánc ősi és a fdm modern világán kívül olyan művészeti ág nincsen is, amelyik egészében szinkretikus lenne, valamennyi művészeti ág határterületén számtalan olyan köztes műfaj akad, amelyik megőrizte és továbbhagyományozta a szinkretikus vonásokat (az irodalmi szempontból lényegesebb ilyen formákat —> irodalom és képzőművészet, irodalom, és táncművészet, irodalom és zeneművészet). Mi több, az -+avantgarde és főként a —>neoavantgarde egyik szembetűnő vonása, hogy a hagyományos szinkretikus formákat felújítsa és merőben új produkciókat állítson melléjük. Igaz, ha a zenélő kutak, muzsikáló díszdobozok, zeneszóra szobrokat felvonultató óraművek s más hasonló szerkezetek múltjára gondolunk, az 1950-es évek nagy avantgardista felfedezése, a hangokat kibocsátó absztrakt szoborféleség, a mobile nem is olyan elképesztő lelemény; a kakukkos óra unokája csupán. A mixed média vagy multimédia (angol 'kevert közeg', 'több közeg') néven emlegetett produkciók azonban valóban új szinkretizmusokat teremtenek: ezek olyan rögtönzött események, happeningek, performance-ok s más hasonló produkciók, amelyekben a zene (ill. a különleges hangeffektusok) és a tánc, a fényeffektusok mellett a vetített képek, a film, a tévé és videó eszközei is szerepet kapnak. Mindebből kitűnhet, hogy K. Fiedlernek a „tiszta", „egynemű" formanyelvekről szóló elgondolása olyan kritikai felfogásban sem tartható fenn, ahogyan azt Lukács Gy. az —*egynemű közegekről nyújtott koncepciójában kifejtette. O Annál is kevésbé, minthogy a fejlődés nemcsak a művészeten belüli szinkretizmust nem szüntette meg, hanem a művé-

445

SZINTI szet és a többi társadalmi tudatforma határán elhelyezkedő köztes műfajokat, átmeneti formákat sem számolta fel. Az -birodalom és filozófia, irodalom és politika, irodalom és tudomány, irodalom és vallás mezsgyéjén — miként a többi művészeti ág körül — számos ilyen forma tölt be fontos társadalmi funkciókat napjainkig, sőt, az avantgarde és neoavantgarde (sok tekintetben igen problematikus, de meg-megújuló) kísérletei a művésziség és mindennapiság határait is meg akarják szüntetni. (Az ilyen célzatú mixed média akciókat nevezik totális művészetnek.) O írod.: K. Fiedler: Schriften über Kunst (1896); H. Konnerth: Die Kunsttheorie Konrád Fiedlers (1909); Lukács Gy.: Az esztétikum sajátossága (1965); Miklós P.: Az összehasonlító művészettudomány nehézségei és lehetőségei (Hel, 1968, 3—4.); Szerdahelyi I.: A magyar esztétika története 1945^—1975 (1976); A neoavantgarde (1981). Szerdahelyi István

akróniát al, a történeti nyelvtudománnyal. A szinkronikus vizsgálat foglalkozik a nyelvnek mint rendszernek a leírásával és törvényszerűségeinek feltárásával. Miklós Pál

szinkronizálás: egy film beszélt szövegének áttétele egy másik nyelv hangos szövegére. Komplex folyamat, mint maga a filmkészítés; nyelvi, színészi, rendezői, technikai feladatok együttes megoldásában valósul meg. O A hangosfilm megjelenésével nélküle megszűnt volna a film nemzetközisége, s ezzel a filmipar lehetőségei beszűkültek volna a hazai piacokra. Kezdetben megpróbálkoztak egy-két film többnyelvű változatának elkészítésével, de a kísérlet nem vált be (pl. W. G. Pabst: Négygarasos opera, 1931; német, angol, francia). A másik korai próbálkozás a filmek „tolmácsolására" a feliratozás (-»filmszöveg) volt, ez mind a mai napig élő gyakorlat, ki ezt, ki azt részesíti előnyben. A harmincas évektől gyakorlatilag nincs nyelvi akadálya a filszinkrízis; szünkriszisz; syncrisis: (görög, mek nemzetközi forgalmazásának. O Mo.'összetétel', 'egyesítés', 'összehasonlítás') on az első szinkronkísérletek 1935—19361. A —•distinkció egyik faja, egyazon szó ban indultak meg, a rendszeres szinkronmegismétlése más jelentésben (még -+plo- filmgyártás 1948 végén, előbb a Mafilm, ké). 2. Az antitézisen alapuló komparáció, majd 1951-től egy önálló szinkronvállalat ami azáltal jön létre, hogy az összehasonlí- műtermeiben. Az 1990-es évek elején a Tetott dolgok (személyek) egymástól külön- levízió műsoridejének megnövekedésével, böznek. Enniusnak. egy drámatöredékében az otthoni videózás terjedésével, a bővebb olvasható pl. ez: „pro malefaetis Helena filmbehozatallal kapcsolatban egyre több redeat, virgo pereat innocens? / tua recon- kisebb-nagyobb szinkrongyártó cég kezdte cilietur uxor, mea nocetur filia?" (,,a go- meg működését. O A szinkronizálás gyanosztettek miatt Helena visszatérjen, a korlata kezdetektől szenvedélyes viták keszűz [ti. lphigeneia] vesszen el ártatlanul? reszttüzében áll. J . Renoir 1939-ben azt írta te hitvesedet visszanyered, az én lányom róla, hogy „szörnyűség", „az emberi és iselvesszen?"). A bizánci -*panegirikusok- teni törvények megsértése", „merénylet a ban gyakori alakzat; a magasztalt személyt személyiség ellen", „szentségtörés", J . félistenekkel állítja párhuzamba, olyan lát- Becker szerint (1945) „a hangosfilm szörnyszatot keltve, mintha egyenrangúak lenné- szülött ikertestvére", „természetellenes", nek. O 3. A későantik terminológiában a C. Chabrol egy alkalommal a televízióban vitaköltészet, vitabeszéd, vita-dialógus megje- bemutatta J.-L. Trintignant egyik filmjélölése, olykor tréfás színezettel is, mint pl. nek egy jelenetét, amelyben éppen szerelMeleagrosznéA. 4. A —>kommutáció azon fa- met vall — japánul, ezzel bizonyítva a ja, mely szemantikailag is jelentős és a szinkronizálás képtelenségét. Balázs B. —•distinkciót is felöleli (még -»prolépszis). ugyancsak ellenezte, lehetetlen vállalko5. Egyes ókori retorikusoknál a —»szinaloi- zásnak mondta. A szinkronizálás gyakorlaphé szinonimája. O írod.: F. Focke: Syn- ta azonban a filmalkotók rosszallása ellenékrisis (Hermes, 1923); H. Lausberg: Handre általánossá vált. Mellette érvel a tömegbuch der literarischen Rhetorik (1960). igényre hivatkozó kereskedelmi szemponMártinké András—Szepes Erika tokon kívül néhány művészi megfontolás is. A felirat letakar egy darabot a képből — különösen a televízió képernyőjén —, szinkrónia (görög): 1. egyidejűség. O 2. holott azt teljes méretre komponálták meg, F. de Saussure által bevezetett nyelvtudományi fogalom, amely az aktuális nyelvál- és sok szöveg esetén a felirat inkább csak lapot tényeivel és jelenségeivel foglalkozó tájékoztató jellegű lehet. O Tulajdonképvizsgálatot jelöli, szemben a nyelv keletkepen majdnem mindig szinkronizálva látjuk zését és fejlődését, változásait kutató —> di- a filmeket. Különböző gyakorlati okokból 446

SZINTI ugyanis általánossá vált az ún. utószinkron, amikor a felvételek elkészülése után, műteremben a színészek saját magukat szinkronizálják. Ez ellen gyakran tiltakoznak a színész-szakszervezetek. Az USA-ban egyre gyakrabban térnek vissza a „hangos hang" használatához. Ha más nyelvű színész is szerepel egy filmben, ami gyakran előfordul, a szinkronizálás elkerülhetetlen. Szabó I. több filmjében játszott főszerepet K. M. Brandauer, Szakácsi S. hangján és Szeredás A. szövegével, tökéletes illúziót keltve. O A szinkronizált film szövegét a műfordítástól az különbözteti meg, hogy nem írott szöveg, hanem élőbeszéd fordítása, a szinkrontolmácsolástól pedig az, hogy ez az élőbeszéd megformált, írott szöveg művészi előadása. Alapjául maga a film és a szöveglista szolgál, amelyet általában már a felvételek után jegyeztek le. Kialakítása olyasféle feladat, mintha egy koreográfusnak kellene lejegyeznie az eredeti koreográfiát az eltáncolt tánc alapján. A műveletet nehezíti, hogy a magyar szinkronfordító — az előbbi példánál maradva — nem a palotás, hanem a tarantella lépéseivel találkozik. Nemcsak gondolatok, hanem kultúrák átemeléséről van szó. Horányi Ö. megfogalmazásában a szinkronszöveg célja „fukcionálisan azonos nyelvi anyag létrehozása"; „eltérő kultúrában, eltérő kódokkal ugyanazt a hatást kell kiváltani a nézőben". A film teljes jelrendszerébe illeszkedő nyelvi jelek nem üthetnek el az egésztől. O A szinkronitás, azaz egyidejűség követelménye értelmi, érzelmi, indulati, stílusbeli, kortörténeti síkon jelentkezik. A szinkronizált film nézőjének pontosan ott, akkor, arról és úgy kell értesülnie, mintha az eredetit látná, és az appercepció folyamatának is azonos idő alatt kell lezajlania. A film szövege sokkal meghatározottabb körülmények között valósul meg, mint bármely más írott szöveg, a képpel, a zenével, a zörejjel együtt él, ezekről leválasztva szinte lefordíthatatlan. Az irodalmi mű fordítója kénytelen értelmezni a szöveget, a film fordítója nem térhet el a film alkotóinak értelmezésétől. A kép parancsoló módon szabja meg a szöveg kialakítását. Például az Othellóban Desdemona felszólítja Emiliát: „unpin me". Kardos L. fordításában: „fűzz ki". A szöveg megengedi ezt az értelmezést, az angol film nem, ott ugyanis a felszólításra Emilia a hajtűket kezdi kiszedegetni úrnője hajából. Magyarul tehát a fésülésre vonatkozó utasításnak kell elhangoznia. O A tartalom szinkronitása a döntő. A bonyolult gondolatokat hordozó, vagy éppen kusza mondatok szinkronizált

formában is ilyenek; a sejtetés sejtetés marad, a dadogás dadogás. A beszédegységek ívei éppen úgy hajlanak, a csattanó ott csattan, a kulcsszó ott hangzik el, a durva szó olyan súlyú, mint az eredetiben. Mindezekhez képest a hosszúság—rövidség megfelelése, a szájmozgás csak technikai kérdés. A fonetikának sincs döntő szerepe. O (->filmszöveg, irodalom és filmművészet, műfordítás) O írod.: Balázs B.: Filmkultúra (1947); uő: A film (1961); Szinkron és művészet (szerk. Veress J., 1968); R. Jakobson: Hang, jel, vers (1969); I. Fodor: Linguistic and Psychological Problems of Film Synchronization (1969); Horányi Ö.: Jel, jelentés, információ (1975); Tanulmányok a magyar szinkronról (szerk. Karcsai Kulcsár I., Horányi Ö., Papp F. stb., 1976); Hogyan szólal meg magyarul...? (szerk. Terts I., Csillag M., 1983); R, Boussinot: Doublage (L'Encyclopedie du Cinema, 1989). " Végh Katalin Szin Kszáj; Szin Szaj (címváltozat); (17. sz.): lao verses regény. A 21 pálmalevél kötetből álló elbeszélő költemény a lao nemzeti irodalom egyik legjelentősebb alkotása. A történet prózában írt változata a Ha szip szat ('50 élet') c. —•dzsátakagyű jtöményben is fellelhető. E prózai művet — mint az az első énekből is kiderül — Pang Kham dolgozta át verses formában, és 1649 júniusában kezdte leírni a pálmalevelekre. Megkezdett munkáját aztán egy másik szerző folytatta. A költeményben két különböző stílus különül el: a Pang Kham alkotta rész művészibb színvonalú. A bravúrosan megszerkesztett verses regény Szin Kszáj herceg hőstetteiről szól, akit apja, Kutszalat király a bajkeverők rágalmazásai miatt anyjával együtt elhagyott. A herceg aztán komoly próbatételek árán végül visszanyerte apja szeretetét. O A verses regény kitűnik a versformák gazdagságával, tájleírásaival, jellemábrázolásával és gazdag szókincsével. A történetet a 19. sz. elején Phuttalötla thai király egy lakhoh nolc (->lakhon naj) darabban is feldolgozta. O (-*lao irodalom) O írod.: Laosz (1980); Vilay Keomani: La littérature lao d'hier et d'aujourd'hui (Le Courrier du Vietnam, 354. sz.). Bögös László színlap: műsor; program (elnevezésváltozatok): a színpadon előadásra kerülő színművek, ill. az egyes előadásokon szereplő színészek jegyzéke. Rendkívül változatos formái alakultak ki: régebben kézzel írott, ma nyomtatott alakban jelenik meg, általában plakát, illetve bemutatók vagy fel447

SZINTI újítások előtt önálló füzet formájában. Utóbbi ismertetést tartalmaz a műről, esetleg a rendezés koncepciójáról. A plakát alakban megjelenők között van olyan, mely egy hónapra előre közli a színre kerülő színművek jegyzéke, s van két hétre, ill. egy hétre szóló színlap. Korunkban általában szerepel r a j t a az előadás helye, ideje, a darab címe, az előadás kezdetének időpontja, ki a darab rendezője, kik a fellépő színészek; esetleg hányadszor kerül színre a mű, jelzi a premierelőadásokat, a jubileumokat, vendég-, ill. — régebben — jutalomjátékot stb. O Korai, klasszikus görög elődei — csak részben hasonló feladattal — a didaszkáliák voltak. A Római Birodalomból származó első nyomai — falra festve — Pompeiben maradtak fenn. közölve, ki készítette a feliratot. Az egyetlen kéziratos középkori színlap, amely fennmaradt, 1460 k. készült Hamburgban, s egy passiójáték megtekintésére invitálja a közönséget. Az egyik legkorábbi nyomtatott színlap (1520 k.) Rostockból maradt fenn, ez az előadás helyszínének és időpontjának feltüntetésén kívül tartalmi ismertetést is közölt, Egészen a 19. sz.-ig divatos volt a színlapot helyettesítő, élőszóban előadott tájékoztatás, melyet gyakran a prológba építettek, ill. prológszerű élőbeszédként adtak elő. Ezekben a 16. sz.-ig nem említették a szerző nevét. A mai forma, melyben a szerepek mellett sorolják fel a színészek nevét, és ahol megadják a műfajt, a szerző nevét, az esetleges átdolgozóéval együtt, valamint a darab helyszínét és idejét, a 18. sz.-ban kezdett elterjedni. A műsornak a színlapon történő előzetes bejelentése a 19. sz. óta szokásos — korábban az előadás végeztével szóban jelentették be —, míg a rendező nevét a 19. sz. második felétől adják meg. Már a középkor végétől előfordul az előadás létrejöttét támogató magasállású személy(ek) nevének említése, míg a 19. sz. vége óta ezek helyébe reklám, napjainkban pedig a színtársulatot vagy a konkrét bemutatót szponzoráló cég(ek) megnevezése lépett. O A Mo.-on fennmaradt első színlap a bártfai német nyelvű passiójátékokról tudósít a 15. sz.-ból. Ez még kéziratos volt, a nyomtatott színlapok csak a 17. sz. közepe tájt jelentek meg, az iskoladrámák előadásait hirdették. Eleinte latin, ill. német nyelvűek voltak, később az idegen nyelvek mellett magyar fordítást is tartalmaztak. (Gazdag gyűjteményük az Országos Széchényi Könyvtárban található.) A német, majd a magyar nyelvű színészet elterjedésével váltak általánossá. Színházi és kortörténeti szempontból rendkívül értékes

— sokszor forrásszerű dokumentumok. O írod.: Pukánszkyné Kádár Jolán: A budai és pesti német színészet története (1914); R. Haensel: Geschichte des Theaterzetteís (1958). Kolozsvári Papp László Szín leqí-unninní (i. e. 13—12. sz. k.?): babiloni költő, a —»Gilgames-eposz második, tizenegy táblás változatának valószínű szerzője, egy évszázadokon át fennálló írnokiskola (vagy család) alapítója. Nevét az eposz egyik táblája mellett egy asszír irodalmi szerzőkatalógus is a Gilgames-sorozat szerzőjének tünteti fel. Talán Urukban működött. Költői alkotó tevékenysége eredményezhette az óbabilóni Gilgameseposz egyszerűbb szerkezetét és a részletező, gazdag kidolgozást, a katonai-hódító, kalandkereső mozzanatok előtérbe kerülését. Neve az isteni rangú hajdankori bölcsek, a mesterek között szerepel. O írod.: W. G. Lambert: JCS (1962, 59—77. old.); J . van Dijk: XVTTI. vorláufiger Bericht über d i e . . . Ausgrabungen in Uruk/Warka (1962, 44 sk. old ); F. M. Th. de Liagre Böhl: (Reallexikon der Assyriologie 3. köt., 1968, 368 sk. old.). Komoróczy Géza színmű: meglehetősen körvonaltalan elnevezés. amely részint a —• tragikomédia. részint a középfajú dráma, részint pedig a —*•polgári szomorújáték kevert műfajiságát foglalja össze e kifejezések (kivált a két utóbbi terminus) tipológiai funkcióvesztése után is. A kétpólusú drámapoétika (tragédia, komédia) feloldása már Euripidészszel elkezdődött, s a sor szinte végtelenül bővíthető, Moliére komor vígjátékáig, a Don Jüanig, Goethe Stellájáig, Lessing szomorújátékaiig, Schiller Ármány és szerelemjéig, a diderot-i „családi tragédiáig", a francia romantikusok „groteszk", regényes, történeti drámáiig, a csehovi lírai-ironikus darabokig, a —• tézisdrámákig, az ibseni analitikus drámáig, Strindberg. Brecht, sőt az -*abszurd dráma műfaj változataiig. A „színmű" elnevezés a maga általánosságával egy műfaj (egy műnem) polivalenciáját, meghatározhatatlanságát „fedi le", valahogy úgy, mint a •->regény. O Speciális használata fejlődött ki a magyar Shakespeare-fordításokban a —>románcé típusba osztott darabok (Pericles, Cymbeline, A vihar) megjelölésére („regényes színművek"). A magyar Shakespeare - k i ad ások ebbe a csoportba veszik fel az ún. keserű (v. probléma-) vígjátékokat is (Troilus és Cressida, Minden jó, ha a vége jó. Szeget szeggel). Bárdos László

448

SZINT színművészet: fogalomkörébe sorolunk minden olyan elemet, amely a színjátszással bármilyen módon kapcsolatban áll, vonatkozzon akár a drámai szövegre, az előadás technikai lefolyására vagy a játék elméleti hátterére, tehát mindazokra az egymással összefüggő tényezőkre, amelyek művészetté emelik az utánzás képzeletbeli és mindennapos játékát. O A színész (megjelenése, képzése, technikája, szociológiai státusa), a színpad (technikai felszereltsége a zsinórpadlástól a súgólyukig, a díszlet művészi és funkcionális szervessége, drámai térként való működése, esetleges vertikális bontása), a színház épülete (a homlokzattól a nézőtérig és a ruhatárig, a színjáték mesterséges keretének értelmezése, stílustörténete és modernsége), a néző (felkészültsége, a tömeg összetétele, közösségi szokásai, a szakmai réteg a kritikusokkal, a színháztörténészekkel), a drámai szöveg (mondhatósága, üzenete, feldolgozása, dramatikus színvonala), a rendező'(darabértelmezése, színházi elvei a többiekkel együttműködve, fellépése, kapcsolatai), egyéb színházi személyzet (dramturgok, pénzügyi ós gazdasági szakértők, díszletmunkások, világítók, takarítók és a technikai gárda) mind a színművészet egyszeri, megismételhetetlen remekművén fáradoznak, a színielőadáson. A színművészet tehát a színház működésének szükséges és elégséges alapfeltétele. O A színművészet koronként és földrajzi egységenként változó képet mutat; mivel ezek a különbségek inkább az eltérés fokában mint természetében jelentkeznek, lehetséges olyan definíciót adni, amely képes közös nevezőre hozni egy amerikai bulvár-színház és a törzsi, sámánikus rítus-színház produkcióját. A színművészet (fontos hangsúlyozni) nem egyszerűen a színész művészetét jelenti, de a nézőét is. Akkor és csakis akkor jön létre, ha egyszerre van jelen a játszó és a befogadó; verbális, auditív, vizuális kommunikációs rendszer, amely lehet közvetett, amikor a színészszínész közti üzenet másodlagosan érkezik a nézőhöz, mint a színházi formák legtöbbjében, és lehet közvetlen, mint a kabaréban és kávéházi színházakban, ahol a színész direkt módon a nézőhöz fordul. A színművészet alapja a színész és a néző mássága (ez a különbség még a rituális és az agitprop-színházaknál is fennáll, bár gyengébben). O A másikhoz szólás a drámai mű formai elemzésekor is tetten érhető; a -*• dialógusok egyértelműen kettős vagy többes színészi jelenlétet követelnek, és a monológok is szóinak valakihez: távollevőhöz, Istenhez, a világhoz, O A színművészet 30*

449

főképpen képzelőerőt igényel mind a drámaíró, mind a színész, mind a néző részéről. Egy figura személyiségének, s cselekménymenetnek, a díszletnek, a jellemző mozgásrendszernek a megalkotása pedig tovább erősíti a színművészet kettős pólusú folyamatát: a színész és a néző valósága között megjelenik a ->fikció. Ez igényli a színész átalakulását, de a néző is köznapi szokásaitól idegen helyzetbe kerül: némán, mozdulatlanul kell néznie és csak néznie szabad. O Az átalakulás folyamata azonosítódik leggyakrabban magával a színművészettel, hiszen ekkor válik a színész Agamemnonná, s látszólag függetlenül a materiális eszközök (maszk, kosztüm, díszletelemek) és a kísérő effektek (zene, esetleg tánc, fény) segítő hatásától, saját testi és szellemi erejével kell felidéznie azt a nézői konvenciót, amely elfogadja és művészi teljesítményként értékeli az emberből istenné való átalakulását. A színművészet egyszerre alkalmazza a metamorfózis vallásos jellegét, ami a résztvevők közös hitén alapszik (laikus színház esetében a színházi konvenciók ideiglenes közösségalkotó erejéről beszélhetünk), valamint intellektuális, érzéki és hedonisztikus jellegét. O A színművészet feladata a világ megkettőzése, de ez a kettőzés csak jelzett, felmutatott: a színház csak mikrokozmosz, s bármennyire is nagyratörőek a vágyai (Goethe Faustja a példa), csak a világmindenség jelölője lehet. A színházban minden helyettesített, ál, eltolódott, elmozdított, egyszeri, vagyis valaminek a metaforája és metonímiája: a színpadi figura csak egy színész (és a színész nem azonos a figurával!), a szépség csak festék, a hatalom egy jó jelmez, az ideák csak szavak, de ezek a szavak nem hazudhatnak, hiszen maga a színház is hazug és ingatag. A színművészet feladata minden lehetséges eszközzel létrehozni és fenntartani e képmutatást, amit -^színháznak hívunk. Jákfalvi Magdolna O Az 1930-as évektől terjedő, s nálunk az 1940-es évek végén bevetté vált terminológia a fent körvonalazott, a színjátszással kapcsolatos valamennyi tevékenységformát átfogó fogalmat színházművészetnek nevezi, s a színművészet (színészet) terminust ezen belül, szűkebb értelemmel használja, mint a színházművészeti alkotásban megjelenő figurák, alakok színészek általi megjelenítésének, alakításának megjelölését. O (-*irodalom és előadóművészet, irodalom és színház) O írod.: Egressy G.: A színészet iskolája (1865); Hevesi S.: A színjátszás művészete (1908); Ivánfi J.: A színpad

SZINTI művészete (1919); Német A.: A színjátszás esztétikájának vázlata (1929); A. Popov: A színjáték művészete (1961); Hevesi S.: Az előadás, a színjátszás, a rendezés művészete (1965); Lengyel Gy.: A színház ma (1970); Hont F.: A cselekvés művészete (1972); Vekerdy T.: A színészi hatás eszközei (1974); Székely Gy.: Színházesztétika (1976); Katona F.: A színjáték. Vázlatok egy művészet természetrajzához (1976); Székely Gy.: Színházi mi micsoda. Tanulmányok a színházművészet alapjairól (1977). Staud Géza Szín-Nanna-himnuszok: -*Nannahimnuszok

(Szín-)

Szinnyó, Pilippu; P. Sinnö (átírásváltozat); (1770 k.—1850 k.): szingaléz drámaíró. Kovács volt a ceyloni (ma: Sri Lanka), Colombóban. A ->nádagami műfajnak egyetlen név szerint ismert képviselője, meghonosítója a szingaléz irodalomban. Keresztény volt, katolikus iskolában nevelkedett, és ennek következtében művei némileg eltérnek a klasszikus buddhista szingaléz irodalmi hagyományoktól. Legismertebb darabja az Ehelépola-nádagam (vagy Szinhale-nádagam) az —> Ehelépola-hatana alapján, a fővezére feleségét megkívánó király gaztetteiről szól. O Egyéb színművei (mondai témákról): Szinhavalli-nádagam (a szingaléz királyok eredetmondája az oroszlán elrabolta királylányról); Mátalan-nádagam; Szthákki-nádagam (tamil eredetű katolikus történet). O írod.: W. A. de Silva: Dramatic Poetry and the Literature of the Sinhalese (JRAS, Ceylon Branch, 18., 1903). " Vekerdi József szinonima (görög szün- 'együtt' és onoma 'név' elemekből/: egy vagy több másik szóval vagy állandósult szókapcsolattal rokon értelmű, vele vagy velük a —>szinonímia viszonyában levő szó vagy kifejezés. Szinonimákról csak az egyidejű nyelvállapotot tekintve, vagyis csak a szinkróniában és csakis egy nyelven belül beszélhetünk. (A különböző nyelvek egymásnak megfelelő szavait és kifejezéseit ekvivalenseknek nevezzük.) Hogy valamely nyelvnek milyen vonatkozásban van sajátosan sok szinonimája, s hogy az író vagy valamely mű melyik fogalomkört tekintve különösen gazdag szinonimákban, az rendkívül jellemző a nyelvre, az íróra, illetőleg a műre. (Az óangol Beowulfb&n például 37 szinonima van a „dalia" és legalább egy tucat a „harc",,harcol" fogalmára.) O Beszédbeli, de különösen irodalmi nyelvi fel-

használása, stilisztikai eszközként való alkalmazása igen sok irányú lehet. Mindenekelőtt mint a stílust változatossá tevő, az egyhangúságot megszüntető nyelvi kifejezőeszköz fontos. Ugyanannak a szónak az egymás után való többszöri előfordulása ugyanis, hacsak nem sajátos művészi célból történik (-»ismétlés, poliptóton), az előadás dinamikájának, élénkségének a rovására mehet. Minthogy a szinonimák sohasem teljesen azonos jelentésű szavak, használatuk ugyanannak a jelenségnek a több oldalról való és éppen ezért pontosabb bemutatását, nyelvi érzékeltetését is szolgálja. Legfontosabb szerepük mégis az, hogy egyegy nagyobb kifejezésbeli egységen belül való csoportos használatuk vagy éppen halmozásuk (-+ szóhalmozás) sajátos nyomatékot, erőt ad a közlésnek. Shakespeare 129. szonettjében például a szenvedély „becstelen, gyilkos, véres, szörnyű, talmi, vad, állati és hazug" (ford.: Szabó L.), s e jelzőhalmozásban úgy váltakoznak a közeli és a távoli szinonimák, hogy részint ugyanazt a jellemvonást festik hol élénkebb, hol tompább színekkel, részint pedig új meg új tartalmi elemekkel is gazdagítják az ábrázolást, főleg azonban rendkívüli meggyőző erővel érzékeltetik a költő indulatát. Gyakran a szemléletesség fokozását is eredményezi az, ha egyetlen szó helyett egész szinonimasort ad az író. Például a „zengő zivatar" félelmetes hangzavarát, a „Háború van most a nagy világban" gyilkos borzalmait Vörösmarty M. a „nyög, ordít, jajgat, sír és bömböl" szinonimasorral teszi az olvasó számára mintegy közvetlen hangélménnyé (A vén cigány). A szinonimák ilyenféle használatának egyrészt azért van stílushatása, mert az egymás után következő rokon értelmű szavakban sorra felfedezzük az őket összekapcsoló egységes elemet — azt, hogy közös nemi fogalom alá tartoznak —, és mert ugyanakkor tudatosul bennünk az egyes szinonimák között levő tartalmi vagy hangulati különbség is, tehát a szinonimákban mintegy felboncolva tárul elénk a valóságnak egy mindig bonyolultan összetett, komplex darabja. Kifejezésbeli dinamizmusukat pedig onnan nyerik az irodalmi ábrázolás eszközeiként felhasznált szinonimasorok, hogy sajátos költői, írói indulatot sejtünk mögöttük. Azt az érzést keltik ugyanis az olvasóban, hogy az író vagy a költő nem tudott gátat szabni a t u d a t á b a toluló szavaknak, hanem válogatás és mérlegelés nélkül mindazt el kellett mondania, amiből csupán választott volna akkor, ha a nyugodt beszéd szokásos mechanizmusához alkalmazkodik. Amint

450

SZINO azonban az indulatos ember „nem válogatja meg a szavait", látszatra az írói indulat sem teszi lehetővé a szinonimák közötti választást. Ennek az „indulatnak" a megérzése pedig szuggesztív hatással van az olvasóra: benne is hasonló indulatok támadnak. O A szinonimák csoportos használata azonban nem mindig erénye a stílusnak. Lehet a bizonytalankodás következménye is, és annak a jele, hogy a beszélő nem találta meg az éppen helyénvaló kifejezést (-»tautológia). Ezért a helyesen fogalmazni nem tudó ember jellemzésére is felhasználhatja az író a szinonimahalmozást, így jár el például Shakespeare, amikor a Szentivánéji álomban azt tanácsoltatja Zubollyal, hogy az Oroszlán a következőképpen nyugtassa meg a Theseus lakodalmán előadandó „igen siralmas komédia" hallgatóit: „Asszonyaim, vagy: szép hölgyeim, bátorkodom óhajtani, vagy esedezni, vagy könyörögni: ne féljenek, ne reszkessenek: itt az életem az önökéért" (ford.: Arany J.). O írod,.: (a szinonimia cikkében felsoroltakon kívül): St. Ullmann: The Principles of Semantics (1957); Fábián P.—Szathmári I. —Terestyéni F.: A magyar stilisztika vázlata (1958); O. Nagy G.: A szinonimák világa (Magyar nyelvhelyesség, 1969). O. Nagy Gábor szinonimaszótár:

szótár

szinonimia; szinonimitás; synonimia; rokonértelműség: 1. olyan szavak vagy állandósult szókapcsolatok egymáshoz való viszonya, amelyek bizonyos kontextustípusokban anélkül cserélhetők fel egymással, hogy a kontextus egészének a jelentése lényegesen megváltoznék. E viszonyt régebben az egymással való teljes jelentésbeii egyezés viszonyának tartották, azaz a szinonimákat azonos jelentésű szavaknak tekintették. A szójelentés behatóbb vizsgálata azonban kétségtelenné tette, hogy nincs abszolút szinonimia már csak azért sem, mert a jelentéshez hozzátartozik a szóhangulat és a szó hangalakjának a tudatban tükröződő képe, pszichikai lenyomata is, ez utóbbi pedig minden szónál szükségképpen más és más. Azonos értelmű szavak helyett tehát — amint ezt a magyar rokonértelműség műszó pontosan ki is fejezi — csak egymással rokon jelentésű szavakról beszélhetünk, azaz olyanokról, amelyek ugyanazt, vagy majdnem ugyanazt a dolgot jelölik, de hangulatukat, stilisztikai értéküket, némely grammatikai sajátságukat, olykor pedig a más szavakhoz való kapcsolhatóságuk mértékét tekintve többé-kevésbé kü29*

451

lönböznek egymástól. (Pl. „tavasz"—„kikelet"; „ b á t o r " — „ h ő s " ; „tiszteleg"— „szalutál".) E különbség azonban mégsem akadálya annak, hogy a szinonimáknak legyen legalább egy-egy olyan jelentésük (—>poliszémia), amely bizonyos szövegöszszefüggésekben megfelel egymásnak, mégpedig részben épp a kontextusok jelentésspecializáció, a szónak az önmagában vett jelentését egy bizonyos vonatkozásra korlátozó erejénél fogva. E jelentésmegfeleléseknek igen fontos szerepük van a nyelv funkcionálása, különösképpen pedig a stilisztika szempontjából. Ez teszi ugyanis lehetővé a lexikológiai kifejezőeszközök közötti választást, azt, hogy ugyanazt a gondolatot irodalmi szinten vagy triviálisan, költőien vagy prózailag, hivatalos hangnemben vagy argotikusan stb. is kifejezhessük. O A szinonimia a szavak, valamint a szóértékű állandósult szókapcsolatok közötti asszociatív kapcsolat egyik fajtája. (A „szalad" ige felidézi a tudatunkban a „fut", „rohan", „vágtat" stb. szavakat, a „ráncba szed" szólás a „megfegyelmez" igét stb.) Ennek a következménye némely rokon értelmű szó és kifejezés alkalmi vagy állandósult keveredése, kontaminációja. (Pl. „csokor" + „bokréta" = „csokréta"; „kimutatja a foga fehérét" + „otthagyja a fogát"—„otthagyja a foga fehérét".) Korántsem vonható azonban minden asszociatív kapcsolat a szinonimia körébe. Nem tartoznak ide többek között azok a koordinált szósorok (pl. „hétfő"—„kedd"—„szerd a " stb.; „puli"—„uszkár"—„komondor" stb.), amelyek fogalmi tartalmukat tekintve éppúgy valamely közös nem-fogalom alá tartoznak, mint a szinonimák, de amelyek — ha valamely szövegben fölcseréljük őket egymással —, lényegesen megváltozt a t j á k a közlés tartalmát. Asszociatív kapcsolat fűzi egymáshoz az antonimákat is (—• antonímia), amelyek szintén közös nemi fogalom alá tartoznak, de ellentétes jelentésüknél fogva a szinonimikus kapcsolatoknak éppen az ellenpólusát képviselik. Végül ki kell zárni a szinonimia köréből a homonimákat (->homonímia), mert ezeknek a hangalakjuk, nem pedig a jelentésük vág egybe, valamint az olyan, grammatikai szempontból egyetlen szócsaládba tartozó szavakat (pl. „házi", „házas", „házal"; „fehérlik", „fehérít", „fehéredik"), amelyeknek a hozzájuk járuló képző eltérő funkciója miatt van más-más jelentésük. O A szinonimia azokban a szavakban és kifejezésekben nyilvánul meg a leginkább szembeötlő módon, amelyek ugyanazt a denotátumot jelölik, tehát lényegében

SZINTI ugyanarra a fogalomra vonatkoznak. Az ilyen szinonimákat, minthogy ezek csupán stilisztikai értékük és a hozzájuk fűződő szóhangulat szempontjából különböznek egymástól, stilisztikai vagy hangulati szinonimáknak nevezzük. A köztük levő eltérés fakadhat többek között abból, hogy az egyik hangulatilag közömbös (pl. „szálloda"), a másik választékosabb idegen szó (pl. „hotel"), a harmadik régies hangulati kifejezés (pl. „vendégfogadó") vagy abból, hogy országszerte ismert szónak (pl. „kukorica") népnyelvi (pl. „tengeri") vagy nyelvjárási szó (pl. „málé") a szinonimája stb. Problematikusabb a szinonímia akkor, ha a rokon értelmű szavak jelöltje (denotátuma) sem teljesen azonos (pl. „hajt"— „űz"—„kerget"—„terel"). Ilyen esetekben, minthogy tartalmi különbség is van a szinonimák között, lexikológiai vagy értelmi szinonimákról beszélünk. Hogy az ilyenfajta jelentésviszonyok is a szinonímia körébe vonhatók, azt igen sok — főleg nem terminusként használt — szó jelentésének a pontosan körül nem határolt volta teszi lehetővé. A jelentéseknek ez a rugalmassága, a logikailag „tiszta" fogalmakkal való egybe nem esése azzal az eredménnyel jár, hogy a valóságnak egy-egy mozzanatát több szóval is megjelölhetjük úgy, hogy az egyes szavak a dolgoknak hol inkább ezt, hoi inkább amazt a mozzanatát állítják előtérbe, s ily módon e szavak szemantikailag úgy érintkeznek egymással, hogy a köztük levő viszony (részleges) szinonímiának tekinthető. Például a „ledér" szó annyival tágabb értelmű a ,,feslett"-nél, hogy annak a valóságmezőnek, amelyet vele jelölhetünk, egy részét a „kikapós", más részét a „kacér", megint más részét pedig a „csapodár" jelentéstartalma fedi, és e részleges jelentésegybeesés is szinonímiát eredményez. A szinonímiának ez utóbbi formája a szójelentéseknek olyan összefüggését hozza létre, amely magát a nyelv egész szókészletét is sok kisebb-nagyobb szinonimikus részrendszerré alakítja. E részrendszerek feltárása, bemutatása a szinonimaszótáraknak az egyik legfontosabb tudományos feladata. O (->még szinonima) O 2. egy nyelvtani kategórián belül egymástól különböző, de azonos tudattartalom kifejezésére alkalmas grammatikai eszközök és szerkezetek közötti viszony. Ilyen szinonímia van pl. a következő szerkezetek között: „nemsokára elmegyek" — „nemsokára el fogok menni"; „mint színész kiváló" — „színésznek kiváló" — „színészként kiváló"; „olajjal keni a h a j á t " — „olajat ken a hajára". A nyelvtani szinonímián alapuló

transzformációs eljárásoknak igen nagy szerepe van a modern grammatikai kutatásokban. O írod.: St. Ullmann: Language and Style (1964); O. Nagy G.: A lexémák funkciója és a rokonértelműség (Magyar Nyelv, 1965, 3.). 0. Nagy Gábor szinopszis; synopsis Máté evangéliuma, Márk evangéliuma, Lukács evangéliuma) elnevezése, melyeknek szövegei párhuzamos szinopszisba (-»szinopszis 4.) rendezhetők. Az ilyen egybevetés vezet a -*•szinoptikus kérdés problémaköréhez. O {->evangélium) szinoptikus kérdés: a -*> szinoptikus evangéliumokban mutatkozó egyezések, hasonlóságok és feltűnő eltérések kérdésköre. Az egyezések és hasonlóságok, valamint az eltérések fellelhetők mind az anyag kiválasztásában, mind az elbeszélések elrendezésében és azok szó szerinti megfogalmazásában. Mivel az említett evangéliumok anyagát egymás mellé helyezve, a párhuzamos elbeszéléseket mintegy egyetlen tekintettel, egy rápillantással át lehet fogni, a 18. sz. 2. felétől — J . J . Griesbach nyomán — ezt a három evangéliumot „szinoptikus"nak szokás nevezni (magyarul együttlátó, illetve egybehangzó evangéliumok). Az egyezőségek jelenléte még szembeötlőbb, ha a szinoptikus evangéliumokat összehasonlítjuk János evangéliumával. Ez utóbbi

452

SZINTI ugyanis mind anyagában, mind elrendezésében, mind pedig megfogalmazásaiban és stílusában egészen eltérő és eredeti a többihez képest. A szinoptikus evangéliumok viszont többnyire ugyanazt, ugyanúgy, ugyanabban a sorrendben mondják el Jézus életéből. O A három szinoptikus evangélium tartalma és menete főbb vonalakban a következő: Keresztelő Szent János működése, Jézus megkeresztelkedése, megkísértése, programbeszéde; tevékenysége Galileában, Hegyi Beszéd (Márknál hiányzik). Jézus térítő útjai, Jézus tettei és vitái a Jeruzsálem felé vezető úton, Jézus Jeruzsálemben, szenvedéstörténet, találkozások a Feltámadottak (János nem beszél Jézus megkeresztelkedéséről, megkísértéséről, nem szól egyetlen ördögűzésről sem; a szinoptikusokban elbeszélt 29 csoda közül Jánosnál csak kettő szerepel; János szerint Jézus négyszer ment Jeruzsálembe, nem egyszer stb.). O A szinoptikus evangéliumok előadásmódja, szemlélete és kifejezésmódja egymáshoz nagyon hasonló, elbeszéléseik sokszor mondatról mondatra, sőt igen gyakran szóról szóra megegyeznek egymással. Megfogalmazásaik egyszerűek, népiesek; ezekben az evangéliumokban Jézus közmondásszerű kijelentésekkel, világos képekkel, egyszerűen érthető példabeszédekkel tanít. Jézus tanításának középpontjában Tsten Országának gondolata áll, igehirdetésének alátámasztására gyakran tesz csodát és a megszállottakból sok démont kiűz. (János evangéliumábixn Jézus — egészen más szavakkal — többnyire önmagáról, saját istenségéről beszél, nem Tsten Országáról. Beszédei tökéletes allegóriák, vagy művészien felépített gondolatmenetet követnek; a csodáknak nála mélyebb, jelképes értelmük van stb.). O A feltűnő hasonlóság mellett a szinoptikus evangéliumok elbeszéléseiben igen sok eltérést, különbözőséget is megfigyelhetünk, amelyeket nehéz összeegyeztetni a nagymérvű hasonlósággal és a pontos megegyezésekkel. Néhány példa: a nemzetségtábla Máténál Ábrahámtól indul lemenő sorrendben (42 név), Lukács viszont felmenő sorrendben közli Jézus őseit Ádámig (56 név), de csak 14 név egyezik; Jézus születésének körülményeiről Máté is, Lukács is beszél, de egyetlen azonos résztörténetet sem mondanak el; Máté és Márk a nyilvános működés egyes eseményeit rendszerint azonos sorrendben mondja el, Lukácsnál viszont gyakran megváltozik az időrendi sorrend (pl. Jézus először Názáretbe megy, nem Kafarnaumba); Jézus szavai esetében hol az egyik, hol a másik evangélista rövidít,

bővít vagy változtat, még az olyan feltűnő szövegek esetében is, mint pl. a Miatyánk, Péter vallomása vagy a kereszt felirata. O A szinoptikus evangéliumok hasonlóságai és eltérései bizonyos részleteknél más és más módon érvényesülnek. Ennek megfelelően megkülönböztetünk hármas, kettős és egyszerű hagyomány anyagot. O 1. A hármas hagyomány (traditio triplex): a Márk 16,9—20 kivételével mindabból, ami Márk evangéliumában szerepel, szinte minden megtalálható a másik két evangéliumban is, rendszerint Márk kai megegyező sorrendben. Márk elbeszéléseit Máté gyakran szó szerint, Lukács pedig többnyire meglehetősen átfogalmazva közli. O 2. A kettős hagyomány (traditio duplex): Máté nál és Lukácsnál sok olyan részlet található, amely nincs meg Márknál. így pl. Máté és Lukács Jézus beszédeiből lényegesen többet mond el, mint Márk. A Márkhoz képest többletként közölt Jézus-beszédek és mondások tartalma a két evangélistánál általában azonos. Az egyes mondások szó szerinti megfogalmazása és sorrendje Máténál és Lukácsnál rendszerint eltér egymástól, de helyenként a szöveg és a sorrend is megegyezik. O 3. A saját anyag — egyszerű hagyomány (traditio simplex): Máté és Lukács evangéliumában számos olyan elbeszélő részt is találunk, amely nem szerepel a többieknél. Máté saját anyaga: gyermekségtörténet, templomadó, Júdás halála, őrök a sírnál, az őrök megvesztegetése, találkozások a Feltámadottal (összesen 10 rész); Lukács saját anyaga: gyermekségtörténet. Péter halászata, naimi ifjú, a szamaritánusok ellenségeskedése, a 70 tanítvány visszatérése, Mária és Márta, Jézus és az anyja, a nyomorék asszony, mondás Heródesről, a vízkóros, a leprás, Zakeus, Jeruzsálem siratása, a két kard, Jézus Heródes előtt, Pilátus Jézus ártatlanságáról, találkozások a Feltámadottal (összesen 29 rész). O Mivel az egybehangzó evangéliumok hasonlósága annyira szembeötlő, ugyanakkor ezekben az evangéliumokban az anyagnak, a sorrendnek, sőt gyakran a szövegnek az azonossága mellett váratlan és lényeges eltérések mutatkoznak, a Szentírást tanulmányozó egyházatyákat is, az újkori szentíráskutatókat is foglalkoztatta és foglalkoztatja az a kérdés, hogy mi lehet az oka ezeknek a hasonlóságoknak és különbözőségeknek. A kérdés megoldása fényt deríthet a három evangélium keletkezésének körülményeire is, hiszen a vázolt egyezőségekből nyilvánvaló, hogy a szinoptikus evangéliumok nem keletkezhettek egymástól függetlenül. A modern történelemkriti-

453

SZINTI ka kb. 200 éve nagy gondot fordít a kérdés tisztázására, mégsem sikerült mindmáig általánosan elfogadott megoldást találnia. A legismertebb elméletek a következők: 1. Az Ősevangélium-elmélet (G. E. Lessing, 1778) szerint a három evangélista egy és ugyanazon forrásból, az ún. ősevangéliumból merítette anyagát. Ezt a héber vagy arámi nyelvű szöveget használták mindannyian, ennek anyagából válogattak saját céljaiknak megfelelően és fordították le görögre. Ez az elmélet nem tud magyarázatot adni az evangéliumok görög nyelvében (szövegében) található megegyezésekre, sem általában az eltérésekre (pl. a kétféle gyermekségtörténet, ahol Máté és Lukács következetesen más-más részleteket közöl). O 2. A hagyomány-elm,élet képviselői (J. G. Herder, 1797; J. C. L. Gieseler, 1818) szerint mindhárom evangélista abból a szóbeli hagyományból merítette anyagát, amely már a történetek írásbafoglalása előtt egységes, határozott formát öltött. De a szó szerinti egyezések, valamint a sorrendben megfigyelhető párhuzamok ezzel sem kapnak kielégítő magyarázatot, tehát bizonyos részleteknek már írásban is rögzítve kell lenniük. O 3. A használat-elmélet (J. J . Griesbach, 1783 stb.): a később író evangélisták a korábbiakat használták. Az elmélet képviselői nem tudtak megegyezni abban, hogy melyik evangélium készült el elsőként, melyiket használták a későbbiek. (Mindegyik lehetséges sorrendnek voltak hívei: Máté —Márk—Lukács, Lukács—Máté—Márk, Márk—Máté—Lukács, Arám Máté—Márk •—Lukács—Máté). Ez az elmélet választ ad a megegyezésekre, de az eltérések oka továbbra is megválaszolatlan marad. O 4. A két forrás-elmélet (Ch. G. Wilke, Ch. H. Weisse, 1838): a három evangélium anyagának legnagyobb része két írott forrásból származik. A két forrás Márk evangélium,a és az ún. Beszédgyűjtemény vagy Logionforrás (németül Redequelle, ill. Logion-Quelle, innen a Beszédgyűjtemény egyezményes jele: Q; -*logion). O A szinoptikus evangéliumok keletkezését a következőképpen képzelhetjük el: 1. Márk evangélista —részben a szóbeli hagyományt, részben írott elbeszélésgyűjteményt, ill. gyűjteményeket felhasználva — megírta evangéliumát a 16,8-ig. Márk nem ismerte még és nem használta a Beszédgyűjteményt, amely szintén ekkortájt keletkezett és kezdett elterjedni. O 2. Máté és Lukács egymástól függetlenül írták meg evangéliumaikat, mégpedig Márk evangéliuma és a Beszédgyűjtemény felhasználásával. A két írott forrás anyagát egybedolgozták (Lukács a

szöveget is, a sorrendet is szabadabban kezelte), és írásukat kiegészítették számos további részlettel, amelyeket a szóbeli igehirdetésből vagy egyéb írott feljegyzésekből merítettek (saját anyag; a legtöbb emléket Lukácsnak sikerült felkutatnia). O 3. Később Máté és Lukács evangéliumának befejezése alapján kiegészítették Márk evangéliumát a 16,9—20 versekkel. Márk evangéliumából ugyanis eredetileg hiányoztak a Feltámadottal való találkozások leírásai. A jelenlegi befejezés szemmel láthatóan rövid kivonata a másik két evangélium megfelelő részleteinek (pl. az emmauszi tanítványok, Lukács 24,13—35; Márk 16,12—13). O Napjainkban is felbukkannak még újabb megoldási kísérletek, vagy valamely régebbi elméletnek támadnak harcos képviselői (pl. H.-H. Stoldt, 1977-ben a használatelméletet újította fel, mely szerint Márk Máté és Lukács evangéliumát kivonatolta). A legtöbb kutató azonban a két forráselméletet vagy annak valamely módosított változatát tartja a legelfogadhatóbbnak. O írod.: W. Gutbrod: Aus der neueren englischen Literatur zum Neuen Testament 2. (Theologische Rundschau, 1940); X. LéonDufour: Bulletin d'Exégese du Nouveau Testament (Rechereches des Science Religieuse, 1954); J. Schmid: Neue SynoptikerLiteratur (Theologische Revue, 1956); Fr. J. McCool: Revival of Synoptic Sourcecriticism (Theological Studies, 1956); W. R. Farmer: The Synoptic Problem. A Critical Analysis (1964); Szörényi A.: A Biblia világa (1966); R. Bultman: Die Erforschung der synoptischen Evangelien (1966); uő: Die Geschichte der synoptischen Tradition (1967); E. P. Sanders: The Tendencies of the Synoptic Tradition (Society for New Testament Studies Monograph Series 9. 1969); H.—H. Stoldt: Geschichte und Kritik der Marcushypothese (1977). Tarjányi Béla Szinopulosz, Takisz; Takis Sinopoulos; Tákisz Szinópulosz (új átírás); (Athén, 1917 —Pirgosz, 1981): görög költő. Orvosi hivatását gyakorolva elmélyült filozófiai tanulmányokat folytatott. Az egzisztencialisták felfogásában, az európai és a hazai szürrealizmus hatása alatt, minden új formai kísérletből is merítve tudatosan építette föl költői életművét. Az Ellenállás, a testvérháború, a száműzetések, a szétszórattatás: a szinte abszurd drámába illő görög sors groteszk elemekben bővelkedő lírai betétjei a Metehmio I—II. ('Fülke I—II.', 1951, 1957); Aszmata ('Énekek', 1953) és Helena (1957) c. kötetének versei. Önálló történeti-

454

SZINTI politikai költeményei: To hronikó ('Történelmi események', 1976); újabb kötete: 0 hártis ('Papir', 1977). O Gyűjt, kiad.: Szilloji I ('írásai', 1951—1964, 1976). O Magyarul: 1 vers (Papp Á., Az újgörög irodalom kistükre, 1971). O írod.: N. Hadzinikolau: Literatura nowogrecka 1453—;1983 (1985). Papp Árpád

lah prezsnyih let (1858); Ny. I. Grecs: Zapiszki o mojej zsiznyi (1930); Ny. L. Sztyepanov: Szin otyecsesztva (Ocserki po isztorii russzkoj zsurnalisztyiki i krityiki, __ 1. köt., 1950). Szathmári Eva

Szin otyecsesztva (orosz 'a haza fia; honfi'): 1. orosz történelmi, politikai és irodalmi újság. 1812 szeptemberében indult Szent-Pétervárott, alapítója és kiadó-szerkesztője Ny. I. Grecs volt. 1825 végéig a dekabrista mozgalom legális orgánumaként hetente látott napvilágot. A szerkesztőség nyílt politikai céljának tekintette a társadalom aktivizálását a napóleoni háború időszakában. Ennek szellemében a politikai cikkeken, IVapóZeon-karikatúrákon kívül itt publikálták a dekabrista költészet képviselőinek — K. Ny. Batyuskov, V. A. Zsukovszkij, A. Sz. Puskin, A. I. Odojevszkij, J . A. Davidov — nemzetébresztő, agitatív alkotásait, 1. A. Krilov didaktikus állatmeséit, ill. Ny. I. Gnyegyics, A. Sz. Gribojedov, P. A. Vjazemszkij, T). V. Venyevityinov, 0 . M. Szomov és K. F. Rilejev publicisztikáját, valamint kritikai írásait. A dekabrista mozgalom leverése (1825. clec.) komoly törést és konzervatív—monarchista fordulatot is jelentett a lap életében: kiadására csak kéthetente kerülhetett sor, erősen megfogyatkozott munkatársai száma, s a szarkesztő mellé F. V. Bulgarin társult. 1829 és 1835 között Bulgarin korábbi újságával együtt Szin otyecsesztva i Szevernij arhiv közös c. nyomtatták ki. 1841-ben O. Szenkovszkij, 1842—1844, ill. 1847—1852 között K. P. Maszalszkij szerkesztette. Az 1840-es években e folyóirat hevesen támadta M. Lermontov, valamint Ny. Gogol és a —>naturális iskola íróit. 1844 és 1847 között szüneteltették kiadását. O 2. 1856 és 1861 között Szent-Pétervárott kibocsátott politikai, tudományos és irodalmi hetilap. Kiadó-szerkesztője A. V. Sztarcsevszkij volt. 0. Szenkovszkij külön rovatot tartott fent 1858-ig saját írásai számára. E korszak publikációi közül kiemelkednek A. A. Grigorjev kritikái. 1862-től napilapként látott napvilágot. 1888—1894 között A. K. Seller-Mihajlov, 1897-től 1900-ig Sz. Ny. Krivenko irányította. Négyévi szünet után 1904-ben G. I. Sreider szerkesztette mindaddig, amíg 1905 decemberében hivatalosan be nem tiltották. O írod.: Ny. Bernardaki—Ju. Bogusevics: Ukazatyel sztatyej szerjoznovo szogyerzsanyija, pomescsennih v russzkih zsurna-

színpad: színjátékok előadására szolgáló területek vagy helyiségek gyűjtőfogalma (-* színpadformák). Általában kisebb méretű színházak jelölésére is használják. A színésznek a színjátékba (—>• színjátéktípusok) közönség előtt való bekapcsolódását színpadra lépésként jelölik. „színpad a színpadon": drámatechnikai megoldás, melynek lényege az, hogy a színjáték cselekményébe olyan jelenet illeszkedik, amelyik egy színjáték bemutatását ábrázolja, s ilyen módon a színpadon egy másik színpad (s az azt körülvevő közönség) látható. A -»barokk színház újításaként terjedt el, nevezetes példája Shakespeare Hamletjében a vándorszínészek mutatványát ábrázoló jelenet, valamint a Szentivánéji álomban a mesteremberek színjátéka. Staud Géza színpadformák: színjátékok bemutatásának színhelyéül választott, természetes vagy mesterségesen kialakított területek, ill. helyiségek, amelyeket mindig az előadni kívánt szín játéktípus igényeinek megfelelően formálnak meg, rendeznek be és szerelnek föl építészeti elemekkel, valamint technikai szerkezetekkel. Szabad ég alatt, ill. már meglévő vagy külön e célra emelt épületekben egyaránt elhelyezhetők; kialakításuk döntő föltétele, hogy kívánt létszámú közönséget befogadni képes, s jó rálátást biztosító nézőtér csatlakozhassék hozzájuk. Két alapvető formájuk ismeretes: a -* tér színpad, amelyet több oldalról vesz körül a közönség, így vizuális illúzió keltésére nem alkalmas, illetve a doboz- vagy keretszínpad (—>Guckkastenbühne), amellyel a nézők csupán egy rögzített síkon keresztül szembesülnek, tehát ideális teret nyújt illuzionista látványkompozíciók megteremtésére. A színháztörténet során születtek különleges, csak egy bizonyos színjátéktípus bemutatására használható színpadformák (pl. a -»Shakespeare-színpad), illetve olyanok, amelyek többféle színjáték színterét is szolgáltathatják (pl. a ->Guckkastenbühne). Vallási eredetű színjátékok színpadformája általában igazodik az adott kultusz rituális vagy liturgikus hagyományaihoz, a nézőtér és a színpad elhelyezése, egymáshoz való viszonya pedig minden esetben tükrözi az adott színjáté-

455

SZINTI kot létrehozó társadalom világképét. O A primitív közösségek, ill. a mai napig fönnmaradt törzsi társadalmak színjátékszerű szokásai nem igényeltek színpadot, minthogy t u s a i k b a n nem különültek el a nézők és az előadók. Eletszínjátékaik, termékenységvarázsló szertartásaik színteréül az ünnepi gyülekezőhelyükön kialakított döngölt földterület szolgált. Az európai ókor első kifejlett színpadformája, a -ógörög dráma játéktere kezdetben szintén csupán egy döngölt, később kövezett térség, az orkhésztra volt, amelyet az athéni agorán létesített legrégibb színházban fából készült, üléssoronként emelkedő nézőtér övezett (->semleges színpad). Miután ez a faépítmény egy alkalommal leszakadt, az i. e. 5. sz.-tól kezdve a Dionüszosz-templomnál kiképzett orkhésztrán tartották a drámai előadásokat. Az orkhésztra alakja eredetileg legömbölyített sarkú téglalap lehetett, közepén oltár állott. A nézőteret az Akropolisz déli lejtője adta, ebbe vágták a lépcsőzetesen emelkedő üléssorokat. Kezdetben a kar és a színészek egyaránt az orkhésztrán mozogtak, amelynek déli oldalán egy fából és vászonból készült háttérfal emelkedett. Ezt szkénének ('sátor') hívták, s közepén kapu nyílott. E színpadforma az ún. „periklészi színház", az Odeion i. e. 440 körüli fölépülésével teljesedett ki: az orkhésztra kör alakúvá vált (-»körszínház), s patkó alakban meredeken emelkedő nézőtér vette körül. A szkéné alapsíkját kb. csípőmagasságban helyezték el, s az orkhésztrából néhány lépcsőfok vezetett föl ide. A színészek ekkor már ezen a megemelt szinten, a szkéné előtti sávon, az ún. logeiowon ('beszélőhely') játszottak, amelyet két oldalról a háttérépület merőlegesen előreugró szárnyai, az ún. paraszkénionok határoltak. A szkéné tetejét, illetve a későbbi többszintes építmények első emeletét pedig theologeionnak ('az istenek beszélő helye') nevezték, mert a — rendszerint a darabok végén bekövetkező — —>deus ex machina során egy emelődaru segítségével itt jelentek meg az igazságosztó istenek. O Az antik görög tragédia közönsége lefelé tekintett, amikor a színpadra nézett. A látvány legmélyén, az orkhésztra közepén álló oltáron, a thümelén áldozati tűz égett. Eél embermagasságnyival följebb láthatta az oltár körül mozgó kórus tagjainak fejét, akik a népet, a halandó embereket képviselték. Ujabb fél embermagasságnyira fölöttük lebegtek a logeionon játszó, héroszokat és uralkodókat megszemélyesítő színészek álarcai, az -*ekkükléma jelenetei, míg egy teljes embermagasságnyival följebb, a

szkéné tetején vagy első emeletén szólaltak meg az istenek. E látványszerkezet introverzióra ösztönözte a nézőt: úgy érezhette, mintha önnön lelkébe tekintett volna, melynek mélyén hite szerint szintén szent tűz lobogott, s amely magába foglalta az egész világot, melyet legfölül az istenek uraltak. A theatronnak ('nézőhely') nevezett nézőtérrel szembesülő színpadforma tehát olyan komplex világképmodellt jelentett, amelyet az athéni demokrácia kiteljesedett személyiségű polgáraiban a „Gnóthi szeauton!" ('Ismerd meg önmagadat!') etikai parancsa hozott működésbe. O A demokrácia elsorvadásával egyenes arányban csökken a színjáték igénye arra, hogy színpadi világát a közönség lelkébe áthelyezze. A diktatórikus vagy monarchikus államformákban minimálisra zsugorodik a közemberek beleszólási lehetősége a társadalom ügyeibe: az átélést kívánó tragédia helyét a közömbösséget föltételező ó-, közép-, majd újkomédia veszi át, a közösség erkölcsi és politikai problémái helyett a magánéleti szféra ábrázoltatik, a -*katarzis megrázó hatása helyett a józan szembesítés válik a színjáték céljává. Az i. e. 4. sz. elejétől rohamosan csökken a theatronok emelkedési szöge, s — levágva az orkhésztra körének egy szeletét — a rómaiaknál (—> római színpad) már pulpitumnak hívott logeion is közelebb kerül a nézőtérhez. Az i. e. 3. sz. végén és a 2. sz. első félében, a római komédia virágkora idején már alulról, ,,kívülmaradóként" tekint a közönség az egy-másfél méter magas, gerendákból ácsolt, hátul sima, festetlen deszkafallal lezárt -^pódiumokra, amelyeket három oldalról áll körül. Ez az alkalmi faemelvény marad a korai bizánci és a középkori latin színjátékok, valamint a vásári színjátszás (—•vásári komédia) uralkodó színpadformája is. O Az európai -*•középkori színjáték legfejlettebb és egyben öszszegző jelentőségű színpadformájaként a ->misztériumjátékok —> szimultán színpada értékelhető. Különösen Német- és Franciao.-ban terjedt el a 14—15. sz.-ban. A városok főterén ún. „szín játszóutat" építettek föl, amelynek egyenes vonalban vagy félkörívben elhelyezett „stációi" többnyire cölöpökön álló, teljesen nyitott, esetleg háttérfallal ellátott deszkaszínpadok ( I O C M , mansiones) voltak. Az „út" egyik végén magas emelvény jelezte a mennyországot, másik végén a pokol szimbólumaként hatalmas, nyitott ördögszáj tátongott. A két végpont között sorakoztak a fontosabb ó- és újszövetségi események színhelyei. Előttük a föld síkja semle-

456

SZINTI

ges teret jelentett, amelyen az „akárhol", a „bárhol" játszódható történetek, illetve a szereplők és a közönség konkrét, fizikai érintkezései zajlottak. (Pl. az előadások rendfönntartó funkciót is betöltő résztvevői, az ördögök gyakran kiszaladtak ide, s „elragadtak" egy-egy rakoncátlankodó nézőt.) Vagyis a színpadsoron megjelenített bibliai események képviselték a Szent Ágoston szerinti „igazi és univerzális történelmet", míg a színpadok előtti földsávon bonyolódó, a mindennapi életből vett jelenetek annak evilági utánzatát. Minthogy a szereplők többsége mind a két fajta játéktéren megfordult, a cselekmény a szó szoros értelmében az isteni és a földi világszint határán folyt le, s a túlvilági szféra fönnhatóságát sugalmazta. A közönség a teret szegélyező házak tetején, ablakaiban, erkélyeink, illetve a színpadsorral szemben ácsolt emelvényen helyezkedett el, egy része pedig színpadtól színpadig vonult. Angliában ugyanennek a színpadformának mobil változata alakult ki: az egyes színhelyeket szekerekre rakták, a -*• szekér színpadokat (->pageant) sorra elvontatták a különböző tereken összegyűlt nézők elé, s ott lejátszották rajtuk a jeleneteket. A szekérszínpad alkalmazása valószínűleg az úrnapi körmenetek hagyományából származik, amelyek főként Olasz- (^sacra rappresentazione) és Spanyolo.-ban (-»•fiesta de los carros) örvendtek nagy népszerűségnek. A szekereken dramatizált bibliai példázatokat vagy élőképeket adtak elő. O A szimultán színpad — akár rögzített, akár mozgó változata — híven tükrözi a gótikus művészet mellérendelő, expanzív szemléletét, amely a világot halmazként értékeli, s önálló, egyenrangú részletek egymás mellé helyezésével kívánja bemutatni. Szerkesztési elvei előnyben részesítik a kiterjedést a tömörítéssel, a nyílt sort a zárt geometriai formával, az epikus kifejtést a drámai sűrítéssel szemben. Az utóbbi ábrázolásmódok majd a reneszánsz művészet jellemzői lesznek, amely a világot struktúrának látja, a műalkotást osztatlan egységként értelmezi, s mind a festmények egészét, mind a színpadi teret egyetlen pillantással összefogható látványként fogja föl. A közlés szimultaneitása helyébe a reneszánszban a befogadás egyidejűsége lép. A vizxiális művészetek fő szerkesztési elvévé a középponti perspektíva alkalmazása válik. A -^reneszánsz színház színpadait már nem a szabadtéri színjátszás jellemzi, hanem többnyire épületek belsejében helyezik el: a német —»• mesterdalnok-színpadot pl. templomokban, a spanyol -^c,orral színpadát pedig

fogadók zárt udvarán. A középkori hagyomány és a reneszánsz szemlélet sajátos ötvöződését mutatja az ún. —>Shakespeareszínpad, amely, bár átveszi a misztériumjáték kétszintes színpadszerkezetét, mégis megvalósít egyfajta pszichológiai perspektívát. A public theatre Shakespeare meghatározása szerint egy „fa O" volt, vagyis egy kétemeletes, kör vagy nyolcszög alakú, fából készült épületgyűrű, s belső udvarára mélyen benyúlt a trapéz alakú, süllyesztőkkel ellátott, díszletelemek nélküli deszkaszínpad, melynek hátsó térfele fölé két oszlop tartott tetőt. A színpad hátsó fala mögött függönnyel vagy ajtóval eltakarható helyiség rejlett, ahol a zárt teret igénylő jelenetek játszódtak, az e szoba fölötti, sokablakos helyiség pedig a városfalon, erkélyen, egyéb magaslati pontokon zajló cselekmény színteréül szolgált. Ezen a nézők által három oldalról közrefogott színpadformán a trapéz alakú sík szélesebbik vége, vagyis a színházépület geometriai középpontja felé eső sávja számított a leghangsúlyosabbnak. Az itt megszólaló figurák között feszült a dráma erőtere, s minthogy ők álltak a legközelebb a közönséghez, ők látszottak „nagynak", „fontosnak", a hátul megjelenő szereplők pedig „kicsinek", „jelentéktelennek". Ráadásul a cselekmény központi, tehát elöl tartózkodó alakjai folytonosan bejelentették az új személyek felbukkanását, sőt kritikai vagy apologikus megjegyzéseket tettek rájuk, tehát érzelmileg elkötelezték mellettük vagy ellenük a nézőt. így a játék szereplőit a közönség bizonyos lélektani központi perspektíva szerint szemlélte, vagyis a súlyos, kiteljesedett személyiségű főalakok mellett a háttérfigurák jellemét mintegy pszichológiai „távlati rövidülésben" látta. O Az olasz reneszánsz színpadformája viszont a totális vizuális illúziókeltés érdekében használta a központi perspektívát. Ehhez végérvényesen el kellett különíteni a színpadot és a nézőteret, amelyek csupán egy síkban érintkezhettek egymással, s fix helyet kellett kijelölnie a közönség számára, amelyet így passzív figyelő szerepbe kényszerített. (E színpadforma látens ősét a középkori templomépület architektonikus szerkezetében ismerhetjük föl, ahol a titok rituális fölmutatásának terét képező apszist csak a diadalív keretezte sík szembesíti a misztériumot szemlélő hívőknek helyet adó főhajőval.) E színpadforma összefogott, racionális, az ok-okozati összefüggéseket nyilvánvalóvá tevő világot foglalt magába, amelyben folyamatos, s a történések időbeli egymásutánját szigorúan érvénye-

457

SZINTI sítő cselekménynek kellett bonyolódnia. Az olasz reneszánsz színpada megemelt, négyszög alakú tér volt, amelyet a nézőtértől az antik mintáktól kölcsönzött —•proszcéniumía\ választott el. A híres építész, A. Palladio e falra díszes kapukat tervezett, amelyek perspektivikusan szűkülő utcákra nyíltak. A játék főként a fal előtti előszínpadon (-»fülkeszínpad) folyt, mert a tényleges színpadteret az utcákat képező állandó díszletelemekkel teljesen beépítették. A színpadi teret S. Serlio bontotta ki, aki a proszcéniumfalból csupán egy hatalmas és díszes kapuzat ívét (s kezdetben oszlopait) hagyta meg, ez keretezte tehát a színpadnyílást. A színpad hátterét és oldalait részben festett, részben plasztikus perspektivikus falakkal zárta le, s az így nyert üres térbe mobil díszletelemeket állított. Az új színpadtípus elveit 1545-ben elméleti írásaiban is rögzítette, s ezzel megalkotta a napjainkig Európa uralkodó színpadformájának számító -»•Guckkastenbühnét ('kukucskálószekrény-színpad'). Magyar elnevezései közül a dobozszínpad név a játéktér alakjára, a keretszínpad név pedig a színpad és a nézőtér viszonyára utal, amelyek egy függőleges, téglalap alakú, fölső sarkain rendszerint lekerekített falkivágat síkján keresztül érintkeznek egymással. Mivel a közönség végig egy irányból figyeli az előadást, a színpad — kulisszák, kocsik, süllyesztők, forgók és a zsinórpadlás segítségével — a legváltozatosabb illúziók keltésére lehet képes. A rögzített nézőtéren helyet foglaló, s a színpadnyílásban megjelenő világ tétlen szemlélésére szoktatott néző attitűdje pedig mindinkább megfelel az európai világszemlélet — a 17. sz.-tól kialakuló — vizsgálódó és kritikai szellemének. O Az ázsiai szín játéktípusok többsége — így pl. az indiai és az indonéz táncdrámák is — a nézők által körbevett döngölt földterületet, a templomok imatermeit, illetve a bejáratuk előtti teret használja előadásai színhelyéül. A Távol-Keleten azonban létrejött egy általános színpadforma, amelyet a tévesen „pekingi operának" nevezett kínai szín játéktípus, a 17. sz.-ban fölbukkanó —ycsing csü is alkalmazott. Ennek színpada egy csaknem embermagasságnyira emelt, téglalap alapú játéktér. Három oldalról nyitott, hátul deszkafal szegélyezi, amely a két első sarokban álló oszloppal együtt tetőt tart. A színpad peremén térdmagasságú korlát fut körbe. A hátsó falon két nyílás látható: a jobb oldali az érkezési, a bal oldali a távozási ajtó. A fal mögötti szoba az öltöző. A színpad közepén csapóajtót vágtak a padlóba: ez a „szellemek kapuja", 458

amelyen a természetfölötti lények jelennek meg. Szinte ugyanilyen a jóval korábban, az i. sz. 1. évezredben kialakult japán ->kagura színpada is, azzal a különbséggel, hogy nincs rajta süllyesztő. A kagura színpadának továbbfejlesztett változata a 14—15. sz.-ra kikristályosodott -+nö színpada, amely a buddhista templonmk tetővel födött, nyitott teraszait idézi. Általában déli tájolású, így a bal hátsó sarkából induló, ugyancsak födött hídút mindig nyugat felé vezet. A hídút végében található tükörszoba tehát nemcsak a színészek fölkészülésének terme, hanem egyben a buddhista túlvilágot, a Nyugati Paradicsomot is jelképezi. Innen indulnak a földi világot jelképező színpadra a nö-drámák főszereplői, akik többnyire istenek, démonok vagy holtak szellemei. A 17. sz. elején született kabuki eleinte a nö színpadát használta, majd három évszázad alatt kikísérletezte saját színpadformáját. Ez a nézőtér teljes szélességében húzódik, s csupán egy irányból kínál rálátást. Tökéletes illúziószínházat teremthet tehát, ám rendelkezik egy térszínpadi elemmel is: ez a nézőtér bal térfelén átvezető, annak hátsó falától merőlegesen a színpadra futó hídút, amelyet hanamichinek ('virágút') neveznek. Ezen vonulnak be és távoznak a legfontosabb szereplők, akik így szemmel körüljárhatóvá válnak a nézők számra. Megjegyzendő, hogy a világszerte alkalmazott —>forgószínpad szintén a kabuki találmánya: a kínai bábjáték forgatható korongszínpadából elvont változatát 1758-ban használták először, s a kabukitól vette át az európai színpadtechnika 1896-ban. A modern színház az illúziókeltés fejlett technikai elemeit (->süllyeszthető színpad, tolószínpad) és a -*stilizált színpad különféle megoldásait alkalmazza változatos kísérleteiben. O írod.: G. Ferrari: La scenografia (1902); E. K. Chambers: The Mediaeval Stage (1903); C. Niessen: Das Bühnenbild, ein kulturgeschichtlicher Atlas (1924); A. Nicoll: The Development of the Theatre (1927); R. Williams: Drama in Performance (1968); J . L. Styan: The Drainatic Experience (1971); Bécsy T.: A színpad és a nézőtér viszonya (Színház, 1979, 12.). Duró Győző színpadi ének; melosz apo szkénész (görög): az -*attikai tragédia egyik szerkezeti eleme. Lehetett egyetlen színész által énekelt rész, vagyis —>monódia, vagy pedig több, felváltva megszólaló színész éneke: -*amoibaion. Ezeket a drámai kardallal, a ->chorikonn-A1 szemben nevezték színpadi éneknek, az ugyanis az orkhesztrából, a

SZINTI színpadi emelvény előtti, mélyebben fekvő részről hangzott fel, ahol a kar helyezkedett el, a színészek éneke viszont, minthogy ezek a színpadon játszottak, a színpadról, A chorikonok közül a színpadi ének mindkét fajtájához a —>kommosz áll a legközelebb: ebben ti. színészek, kar, karrészek, karvezetők egyaránt részt vesznek, s énekük vagy szavalásuk felváltva hangzik fel. A régebbi tragédiában (Aiszkhülosznál, Szophoklésznél) a színpadi ének csak alárendelt jelentőségű, Euripidésznél viszont erősen előtérbe kerül. Lázár György színpadi idő: - n d ő színpadi műfaj: —• színjátéktípusok színpadtechnika; szcenirozás: a színjátékok előadásánál alkalmazott színpadformák, színházi gépezetek, világítási, hangstb. hatások összessége. Szabályai a dráma műfaji szabályainál mozgékonyabbak, szoros összefüggésben vannak a színpadformákkal és az egyes korok társadalmi konvencióival. Minden kornak sajátos jellemző színpadtechnikai gyakorlata alakult ki. A 20. sz.-i drámairodalomban vannak olyan törekvések (pl. Th. Wilder, P. Kohout, B. Brecht, F. Dürrenmatt, S. Beckett, Ionesco stb.), amelyek erősen fellazítják az addigi színpadtechnikai gyakorlatot. Kolozsvári Papp László szinrili: -*makaszar irodalom Szin Szaj:-»$ziw Kszáj szintagma (görög 'hozzárendelt'); syntagma (latinos írás változat): 1. az attikai ókomédia szerkezeti eleme, az agón elnevezésű (második) főrész első fele: az ->ódé, katakeleuszmosz, epirrhéma, pnigosz elnevezésű részek sora, amelyekre az agón második felében, az antiszintagmában az autódé, antikatakeleuszmosz, antepirrhéma, antipnigosz felel, míg az egész agónt végül is a —•szphragisz zárja le. A szintagma egyes részeinek az antiszintagma egyes részei metrikailag is pontosan megfelelnek. A szintagma periódusai nagyobbrészt jambikus dimeterek, jambikus trimeterek, trochaikus dimeterek, anapesztikus dimeterek vagy anapesztikus tetrameterek. O (->attikai komédia) O írod.: R. Volkmann—H. Gleditsch: Rhetorik und Metrik der Griechen und Römer (1901). Lázár György

a constructiot használják); magyarul szószerkezet. Eredete szerint Gombocz Z.-ra megy vissza, aki egyetemi előadásában így határozta meg: „szintagmán vagy szószerkezeten olyan két (vagy több) elemből álló szócsoportot értünk, amelynek tagjait határozott logikai viszony kapcsolja össze. A mondat a szintagmatikus kapcsolatoknak csak egy faja, igaz, hogy ( . . . ) legfontosabb fajtája. A szintagmák tanát syntaxisnak nevezzük." Gombocz a szintagma mint központi kategória köré építi fel a szintaxist, azon nyelvi tények tárgyalását, „amelyek a szintagmára, mint két (vagy több) képzet logikai viszonyának nyelvi kifejezésére vonatkoznak. " Ezen belül jelentéstan és alaktan különböztetendő meg. A tárgyalásmód a kiindulási pont szerint lehet funkcionális és formális: a nyelvvizsgálat módja szerint leíró, történeti és összehasonlító. Vannak mellérendelő és alárendelő szintagmák, ez utóbbiakon belül kapcsolódhat névszó— névszó és névszó—ige. A kapcsolat lehet predikatív, objektális, determinatív és attributív; a megfelelő szerkezetek a mondat, a tárgyas, a határozós és a jelzős szerkezet. Gombocz beállítottságát pszichologistának (—»nyelvlélektan) mutatja szintaxisa, az, hogy nála a szó fogalom, a mondat ítélet, s a szavak kapcsolata asszociáció. Ez és más okok miatt rendszere nem terjedt el. Mivel a legújabb nyelvészet központi fogalma a mondat (—»kompetencia, kreativitás, rekurzivitás), sőt a szöveg (->szövegelmélet), a szigma ebben csak mint a szó és a mondat közé eső nyelvi egység megnevezése — és nem mint a szintaxis és a grammatika központi eleme — szerepel. Mint ilyen azonban szükséges, olyan problémák tárgyalásakor, amilyen a mondatrészek bővítése (pl. a jelzős szerkezetek és a jelző nélküli névszó viszonya) vagy a mondat fonológiai megvalósítása (a szintagma ti. kiejtési egység). 0 (szószerkezet) O írod.: Gombocz Z.: Syntaxis (1949); Szépe Gy.: Az alsóbb nyelvi szintek leírása (Általános Nyelvészeti Tanulmányok VI., 1969). Terts István

O 2. nyelvészeti műszó (de nem általánosan elterjedt, az angolszász nyelvterületen 459

szintagmatan: —»szintaxis 2. szintagmatikus kontextus:

kontextus

szintagmatikus tengely: -*paradigmatikus és szintagmatikus tengely Szintakszisz ('Szintaxis'): Párizsban, 1978 óta megjelenő orosz nyelvű „publicisztikai, kritikai, polémikus" folyóirat. 1 11. számát A. Szinyavszkij, a hosszabb koncentrációs tábori büntetés után emig-

SZINTI rált orosz író szerkesztette, az azt követő számokat feleségével, Marija Rozanovával közösen készítik. A rendszertelenül, évente 2—3 alkalommal napvilágot látó orgánum az 1959—1960 folyamán, A. Ginzburg szerkesztésében, a szamizdatban] közreadott, hasonló c. kiadvány folytatása; első négy száma tisztelet a korábbi szerkesztőnek. Szinyavszkij éles elméjű, kérlelhetetlenül csípős cikkekben csúfolja ki volt hazája szovjet és orosz nacionalista íróit, akik ezért kezdettől egyes számú ellenfelükként ostorozzák e lapot a moszkvai sajtóban, újabb gúnyolódásokra ingerelve vele a párizsi szerkesztőket. Az orgánum azonban a „harmadik hullám" emigrációs csatározásaiból is alaposan kiveszi részét, valamenynyi számában keményen támadva a szintén Párizsban megjelenő, rendkívül színvonalas és demokratikus Kontyinyent c. orosz nyelvű folyóirat szerkesztője, V. Makszimov indulatos cikkeit az Oroszo. elpusztítására szövetkezett nyugati világról és az orosz kultúrára gyakorolt gyilkos hatásáról. A Szintakszisz rendszeresen közli a Párizsban élő neves irodalomtörténész, J . Etkind, a Köln mellett letelepedett Szolzsenyicin-hős (A pokol tornácán c. regény egyik főszereplőjének prototípusa): L. Kopelev orosz máskéntgondolkodó, a SZU-n kívüli orosz irodalomtörténet legjelesebbjei között számon tartott G. Nivát, a Német o.-ban letelepedett A. Zinovjev matematikus—filozófus író, I. Pomerancev publicista, a Londonban élő Z. Zinyik és Sz. Dovlatov egy-egy írását, esszéjét. A publikációk közül kiemelkedik a Szinyavszkij ironikus —szürrealisztikus irodalmi kommentárjaival közölt Leíim-szövegválogatás. A folyóirat rendszeresen közzéteszi az orosz kultúráról - a SZU határain kívül - megrendezett konferenciák legjobb előadásait. Gereben Ágnes szintaktikai szinonímia: ->nyelvtani szinonímia színtársulat: -> együttes szintaxis ógörög szüntaxisz 'összerendezés'): a mondattan, a mondattan és a szintagmatan, ill. a szintagmatan elnevezése a nyelvtudományban. I. A mondattan & nyelvi szintek szerint építkező grammatikának a mondat kérdéseit kutató fejezete. A hagyományos grammatika foglalkozik 1. a —•mondat fogalmának problémájával, 2. a mondat jelentés kérdéseivel, 3. a mondatok osztályozásával, 4. a mondatrészekkel, valamint -5. az -> összetett mondatok ka i. O 1.

A mondat fogalma. A mondat a közlés, a —• kommunikáció egysége, sőt úgy is fogalmazhatnánk, hogy a ->szöveg egysége. Szóból vagy szavakból áll. Az intonáció (-»mondathanglejtés) lezártsága jellemzi. O A mondat kétarcú nyelvi jelenség. Van ugyanis rendszermondat, ez a langue (-»langue és parole) része; a nyelv valamennyi grammatikailag helyesen szerkesztett mondata azonban szövegmondatként, nyilatkozatként realizálódhat, valósulhat meg a, nyelvhasználatban (tehát a parole része). A nyilatkozat többletinformációt tartalmaz a rendszermondattal szemben. O 2. A rendszermondat jellemzője a propozició és a modalitás. A propozíció a formális logika szerint: logikai ítélet, a gondolat azon formája, amely a valóság valamely részéről valamit állít vagy tagad. A szimbolikus logika szerint: a valóság valamely része, mintegy a „dolgok állása", amit állítani vagy tagadni lehet. Ujabban: az a szemantikai invariáns, amely a közlési célok változása mellett változatlan marad, azaz a propozíció nemcsak az, amit állítunk, hanem az is, amit kérdezünk, kérünk, tanácsolunk, parancsolunk stb. O A modalitás explicit jelentés: a beszélői magatartás attitűdjének nyelvi kifejezése. A modalitás szubjektív kategória, de objektív kifejezőeszközökkel. O A modális alapérték hordozója a mondatfajta: a beszélő állásfoglalását fejezi ki a kijelentő mondatban ábrázolt valósággal szemben (hiszen nem minden mondat jelentésábrázoló). A kijelentő mondat 0 (zéró) modalitásé. A kiegészítő modális érték nem érinti a modális alapértéket, csak színezi, elsősorban a valószínűség különféle fokozataival. A logikai modalitáskategóriák (deontikus, episztemikus, diszpozicionális, cirkumstanciális stb.) a kiegészítő modális értékekhez sorolhatók. Szükségszerűséget, ill. lehetségességet fejeznek ki a jelzett kategórián belül. (Deontikus modalitás: szükséges, kötelező és lehetséges, megengedett: „Lakott területen mehetsz 50-nel"; „Be kell csatolnod a biztonsági övet". Episztemikus modalitás: tudomásunk, ismereteink szerint szükséges és lehetséges: „Lehet, hogy Zalában esik az eső", „Ilyenkor Pistinek már otthon kell lennie", „Pista, mint tudjuk, . . .", „Tudomásunk szerint,...". A buletikus modalitásnál a beszédhátteret a beszélő kívánságai alkotják. A diszpozicionális modalitás a szereplő képességét, adottságát teszi meg a szükséges és a lehetséges alapjául: „Pistának át kell ugornia az 5,90-et"; „Pista átugorhatja az 5,90-et". A cirkumstanciális modalitás a körülmények között szükséges

460

SZINTI vagy lehetséges valami: „Könyve megírásához nyugalomra volt szüksége"; „Könyvét megírhatta a vidéki csöndben".) O A mondatjelentés mélyebb rétegei. Az előfeltevés implicit jelentés (a mondat többletjelentése; nincs bent a mondatban); valamely nyelvi elem indukálja. A rendszermondatra is jellemző lehet. Példák: „Végre itt a nyár!" (előfeltevés: eddig nem volt nyári idő); „Péter konokabb, mint János" (előfeltevés: mindkettő konok). O A beszédaktus a performatív kifejezések kivételével implicit jelentést hoz létre (illokúció), pl.: a köszönés; a parancsot, felkiáltást kifejező kérdés stb. Általában a szövegmondatra jellemző. Parole-jelenség, a hang törvényei által szabványozva. Ide vonhatók a fatikus (kapcsolateremtő, kapcsolatfenntartó) elemek is, pl.: „Vágja a fát?" — „Vágom"; „Ballag hazafelé?" — „Ballagok". Ezek lehetnek olykor hosszabbak is. Ide tartoznak az ún. bevezető szavak és töltelékelemek is, pl. „Őszintén szólva"; „figyelsz?"; „te"; „süsd meg" stb. O 3. A mondatok osztályozása. A mondatokat szerkezetük és mondalitásuk szerint szokás osztályozni. A mondatok osztályozása szerkezetük szerint: egyszerű mondat

/

tagolt mondat ^ teljes mondat

\

tagolatlan mondat

összetett mondat

/

alárendelő összetétel

\

mellérendelő összetétel

hiányos mondat

mindkettő lehet: tő- és bővítet; mondat

A nyelvi kategóriák határai természetesen nem élesek. A kategóriák között átmeneti sávok találhatók. így az egyszerű és az összetett mondat között átmeneti típust képviselnek a halmozott mondatrészes mondatok („Hazamentem és lefeküdtem"; „Hosszú volt a nyár és száraz"; „Cukorkát hozott neki, meg narancsot"); a nem halmozás tagjaiként hátravetett határozó(ka)t és tárgya(ka)t tartalmazó mondatok („Pék Mária kombinét, bugyit kötött szép pávakötéssel"); az igeneves szerkezetet tartalmazó mondatok („Halálukhoz közeledve sokan végiggondolják életüket"); a megszólítást és indulatszót tartalmazó mondatok („Jaj, elszakadt a kötél"; „Hová, hová, Juliska?"); a ,,mint"-es szerkezetek („Ez a kesztyű, jobb mint az"); a módosító mondatrészleteket tartalmazó mondatok („Nézd, ez nem fog sikerülni"; „Péter, mint említettem, nem ismerte a történetet"); a

mondatátszövődések („Ez a szerszám tudod, hogy mire való?"; „A padlóra nem javasolom, hogy tegyétek"); valamint a bevezető szavakat és kifejezéseket tartalmazó^ mondatok („Összegezve: jól sikerült"; „Őszintén szólva: nem tudom"). O Nem merev a határ bizonyos típusú alá- és mellérendelő mondatok között sem. pl.: „ B a j lesz abból, tudom én azt"; „Míg én dolgozom, addig ő pihen"; „Elment, hogy többé vissza se jöjjön"; „Bögrében vizet hozott, melyet odanyújtott a gyereknek"; „Fölémhajolt úgy, hogy éreztem rajta a pálinkaszagot" vagy: „Fölémhajolt, úgyhogy éreztem rajta a pálinkaszagot"; „Beteg volt, mégis elment sétálni"; stb. Vannak átmeneti esetek a tagolt és tagolatlan mondatok között is, például: „Nesze a kalapom!"; „Hoci a lovamat!"; „Hess az asztalról!"; stb. O Modalitásuk szerint a mondatok lehetnek kijelentők, felkiáltok, óhajtók, felszólítok és kérdők (ld. az I. és a II. számú táblázatot). O 4. A mondatrészek: az állítmány, az alany, a tárgy, a határozó és a jelző. A mondatrészekre jellemzőek szófaji és alaki sajátosságaik. (így pl.: az alany mindig főnév: Péter ír", főnévi jellegű szó: ,,Magad mondtad". ,,Sietnünk kell" stb. vagy bármilyen más szófajú szó főnévi értékben használva: „Elhangzott a jaj"; s mindig alany esetben áll.) O 5. Az összetett mondatok lehetnek alárendelők és mellérendelők. Az alárendelő mondatösszetételek tagmondatai közül az egyik a főmondat, a másik a mellékmondat. Ez többnyire a tőmondatnak valamelyik mondatrészét fejti ki. Eszerint beszélünk alanyi, állítmányi, tárgyi, határozói és jelzői mellékmondatokról. A tőmondatnak és a mellékmondatnak ilyen természetű kapcsolatába azonban különféle tartalmi mozzanatok is belejátszhatnak, így a mellékmondatoknak az említettektől eltérő s azokat keresztező osztályai is kialakulhattak; a szakirodalom sajátos jelentéstartalmú mellékmondatoknak nevezi őket. Ide tartoznak a feltételes, a megengedő, a hasonlító és a következményes mellékmondatok. O A mellékmondat élén (esetleg a mellékmondatban hátrább) rendszerint kötőszó áll: valódi kötősző (többnyire a „hogy"), ill. vonatkozó névmás vagy vonatkozó határozószó (Tudtam, hogy megteszed". „Ő az, akit vártunk".). A valódi kötőszó néhány mondattípusban hiányozhat, ill. elhagyható. A vonatkozó névmási vagy határozószói kötőszó azonban általában nem maradhat el. A vonatkozó névmással vagy határozószóval bevezetett tagmondatokat vonatkozó mellékmondatoknak nevezzük. O A mondatrész-

461

SZINTI A mondatrészkifejtő és a sajátos jelentésárnyalatú mellékmondatok összefüggése mondatrészkifejtők

sajátos jelentésárnyalatúak

kifejtő mellékmondatok osztályozása keresztezi a sajátos jelentésárnyalatú mellékmondatok csoportjait. Sajátos jelentéstartalmú mellékmondatokkal ugyanis az alanyi, az állítmányi, a tárgyi, a határozói és a jelzői mellékmondatok között egyaránt találkozhatunk. A sajátos jelentéstartalmú mellékmondatok többsége tehát egyúttal mondatrészkifejtő mellékmondat is. Másrészt azonban az a jellegzetes tartalmi mozzanat, amelynek alapján elneveztük őket, nemegyszer hasonlatos a mellérendelés egyik-másik fajtájában fennálló tartalmi viszonyokhoz. Ezért nem meglepő, ha a sajátos jelentéstartalmú alárendelt mondatok némelyik típusa közel kerül a mellérendeléshez, s nemigen tekinthető mondatrészkifejtő mellékmondatnak, (ld. a fenti ábrát) O A mellérendelő mondatösszetételben egyik tagmondat sem tekinthető a másik tagmondat részének. Közöttük csupán tartalmi, logikai összefüggés van. A mellérendelt mondatok lehetnek tisztán mellérendelők, ezek sorrendje megfordítható; ilyenek a kapcsolatos („Kabátját a székre dobta, az ingét is kigombolta"), a választó („Intézkedik, vagy intézkedjem én?"), a szembeállító („Én dolgoztam, te 462

csak henyéltél") és a kizáró ellentétes („Egyikünk sem szólt egy szót sem, csak sírtunk csöndesen mind a ketten"), valamint a kifejtő magyarázó („Abbahagyta a hegedülést, azaz leeresztette a vonót") mellérendelések. O A mellérendelő összetételek viszonya lehet nem tisztán mellérendelő is (ezek sorrendje nem megfordítható), ilyen a megszorító utótagú ellentétes („Esik a hó, mégis fekete az utca"), valamint a következtető („Zsebem üres, ennélfogva üres az én hasam is") és a magyarázó utótagú („Kár erőlködnie, úgysem sikerül") összetett mondat. O írod.: Klemm A.: Magyar történeti mondattan (19282), 1940, 1942); Lotz J.: Das ungarische Sprachsystem (1939); Ch. Bally: Syntaxe de la modalité explicite (Cahiers F. de Saussure, 1942); V. V. Vinogradov: Russzkij jazik (1947); N. Chomsky: Syntactic Structures (1957); Károly S.: Az értelmező és az értelmezői mondat a magyarban (Nyelvtudományi Értekezések, 1958); Tompa J. (szerk.): A mai magyar nyelv rendszere (1 —2. köt., 1961—1962); Berrár Jolán: A mondat formai ismertetőjegyei (Altalános Nyelvészeti Tanulmányok, 1963); N. Chomsky: Categories and Relations in Syn-

I. táblázat. A mondatfajták grammatikai kifejezőeszközeinek áttekintése Kérdő

Óhajtó Kijelentő

Felkiáltó

óhajtószóval v. óhajtószó szerepű kötőszóval

óhajtószó nélkül + (csak mediális ige esetén)

Felszólító Módjel

Felszólító

+ (csak csel. jelentő ige esetén)

Eldöntendő

-e, ugye

-e, ugye

Kiegészítendő

kérdőszó nélkül

kérdőszóval

1.

1.

1.

1.

1.

1.

1.

+

-

-

1.

Emocionális intonáció

-

+

+

+

1.

1.

1.

1.

Kérdő intonáció

-

-

-

-

-

+

-

-

vajon kérdőszó

-

-

-

-

-

1.

1.

1.

-e, ugye kérdőszó

-

-

-

_

-

-

+

-

-

-

-

-

-

-

-

+

-

-

+

-

-

-

-

-

ne tiltószó

-

-

1.

-

1.

1.

1. (csak ugye esetén)

1.

milyen fokhatározószó, be, de nyomósítószó

-

1.

-

-

-

-

1. (csak ugye esetén)

-

indulatszó

-

1.

1.

-

1.

1.

1.

1.

1. személy ragja a módjel után

1.

1.

1.

1.

-

1.

1.

1.

Kirekesztő szórend

1.

1.

1.

1.

1.

1.

1.

+

Feltételes

OS w

Lexikológiai elem

kérdő névmás vagy kérdő határozószó óhajtószó vagy óhajtószó szerepű kötőszó

+ = Kell, hogy legyen a mondatban ( — = N e m fordulhat elő a mondatban j 1. = Lehetséges a megléte a mondatban

Az a sajátság, amely feltétlenül szükséges az egyes konkrét mondatnak fajta szempontjából való meghatározásához

EZ!

N

— i i 3 H

II. táblázat. A mondatfajták grammatikai kifejezőeszközeinek áttekintése (példák alapján) Óhajtó Kijelentő

Felkiáltó

óhajtószóval v. óhajtószó szerepű kötőszóval

Felszólító

a

Kérdő Eldöntendő

óhajtószó nélkül

„Ott essem el én a harc mezején!" (Petőfi)

Felszólító

Gyere ide!

-e, ugye kérdőszó nélkül

-e, ugye kérdőszóval

Kiegészítendő

Menjünk el?

Ugye induljunk?

Mikor induljunk?

Elkísérnél?

Ugye eljönnél?

Ki jönne velem?

Menjünk

Ugye elinduljunk?

Mikor indulunk már?

Módjel Feltételes

cx

Mondanék valamit. Szeretnék elindulni.

De szeret,nád!

Bárcsak ehetném!

Petike jár!

Bárcsak ehetném!

Emocionális intonáció

—

Kérdő intonáció

—

—

vajon kérdőszó

—

—

-e, ugye kérdőszó

—

—

Lexikológiai elemek

kérdő névmás vagy kérdő határozószó

—

—

-

—

Essen már az e.só'f

Gyere már ide!

Eljössz?

—

—

—

- -

- -

—

—

—

—

—

Vajon eljön£

—

Vajon megkérdezte-e?

Elment-e már? —

—

Vajon mikor jog jönni? —

Ki csönget?

TT. táblázat folyt.

Bár elfelejteném! Ha ezt el tudnám felejteni!

óhajtószó vagy óhajtószó szerepű kötőszó

ne tiltószó Lexikológiai elemek

—

milyen fokhatározó-

1. személy ragja a módjel után

Kirekesztő szórend

Bárcsak ne, tudnám!

—

Ne menj el!

Ne menjek eZ?

Milyen szép az idő! De jó idő van! Be. szépen süt a nap!

szó, be, de nyomósító szó

indulatszó

—

—

Szeretnék elindulni.

Péter jött be_

Jaj de jó!

Ugye ne menjek el?

Hova ne menjek?

Ugye milyen szép az idő?

Óh, bár elfelejteném!

—

Jaj, ne mondd!

De szeretnék Bár elfelejott lenni! teném! Ha ezt el tudnám felejteni!

,,Ott essem el én a harc mezején!"

Nem vitte eU

Legyen már Gyere ide! jó idő!

Bár felejthetném, el!

Na, induljunk?

Na, elindul- Jaj, hová tetted a junk-e? kulcsot?

Elkísérhetném?

Ugye elkísér- Hová kísérhetném? hetném?

(Petőfi)

Menjünk el? Ugye men- Hová menjünk már el? jünk ma el?

SZINTI tactic Theory (1964); uő: Aspects of the Theory of Syntax (1965); Elekfi L.: A predikatív viszony (Nyelvőr, 1966); Ráez E. (szerk.): A mai magyar nyelv (1968); Molnár Ilona: Módosító szók és módosító mondatrészek a mai magyar nyelvben (Nyelvtudományi Értekezések, 1968); Hadrovics L.: A funkcionális magyar mondattan alapjai (1969); Kelemen J.: A mondatszók a magyar nyelvben (1970); Deme L.: Mondatszerkezeti sajátosságok gyakorisági vizsgálata (1971); R. Quirk—S. Greenbaum—G. Leech—J. Svartvik: A Grammar of Contempórary English (1972); S. Z. Harris: A strukturális nyelvészet módszerei (A nyelvtudomány ma, 1973); W. O. Hendricks: Grammars of Style and Styles of Grammar (1976); Berrár Jolán: Megjegyzések a sajátos jelentéstartalmú mellékmondatok kérdéséhez (Tanulmányok a mai magyar nyelv mondattana köréből, 1977); Keszler Borbála: Az egyszerű és az összetett mondat határsávja (uo.); Molnár Ilona: A tartalmatlan hogy kötőszós összetett mondatok típusai szemantikai szempontból (Nyelvtudományi Értekezések, 1977); M. Hartig—R. I. Binnick: Grammatik und Sprachgebrauch (1978); Károly S.: Mondat és megnyilatkozás (Néprajz és Nyelvtudomány, 1980—1981); K. E. Heidolph—W. Fiámig—W. Motsch: Grundzüge einer deutschen Grammatik (1981); Pléh Cs.—Radics Katalin: Beszédaktus-elmélet és kommunikáció-kutatás (Altalános Nyelvészeti Tanulmányok, 1982); Bánréti Z.: A megengedő kötőszók szintaxisáról és szemantikájáról (Nyelvtudományi Értekezések, 1983); Kiefer F.: A kérdő mondatok szemantikájáról és pragmatikájáról (Tanulmányok a mai magyar nyelv szövegtana köréből, 1983); uő: Az előfeltevések elmélete (1983); É. Kiss Katalin: A magyar mondatszerkezet generatív leírása (Nyelvtudományi Értekezések, 1983); Ch. Lehmann: Rektion und syntaktische Relationen (Fólia Linguistica, 1983); Békési I.: A gondolkodás grammatikája (1986); M. Grevisse: Le bon usage (1986); Kiefer F.: A modalitás fogalmáról (Nyelvtudományi Közlemények, 1986); Péter M.: A nyilatkozat mint a nyelvi közlés egysége (Magyar Nyelv, 1986); U. Engel: Deutsche Grammatik (1988); Keszler Borbála: Az összetett mondatok modalitása (Fejezetek a leíró nyelvtan köréből, 1989); Deme L.: A mondat általános kérdései (szerk. M. Korchmáros Valéria, 1991); Rácz E.: Az egyeztetés a magyar nyelvben (1991). O 2. szintagmatan; szószerkezettan: a nyelvi szintek szerint építkező nyelvtanoknak a szószerkezetszinttel foglalkozó

fejezete. A legtöbb grammatikában nem önálló részdiszciplína. Az ide tartozó kérdéseket hol a szófajtanban (az egyes szófajok bővítési lehetőségeivel kapcsolatban), hol a mondattanban (a mondatrészek jellemzőinél) tárgyalják. Mivel azonban a szószerkezet a nyelvi szintek rendszerében {—>fonéma, morféma, lexéma, szintagma, mondat, szöveg) ugyanolyan egyenrangú, önálló tag, mint például a fonéma és a morféma, jogos sajátos problémáival külön is foglalkozni. O A szintagmatan „hősének", a szintagmának (szószerkezetnek) fogalma vitatott. Egyesek csak az önálló lexémák kapcsolat á t tartják szintagmának (pl.: „fát vág"), mások a mor/emakapcsolatokat is (pl.: „kat o n a ú j s á g " + „ot"). Van, aki csak az alárendelő szintagmát („iskolába jár") fogadja el szószerkezetnek, mások a mellérendelőt („Péter és Pál") és a hozzárendelőt is („Péter katona"). A magyar grammatikákban hagyományosan két önálló lexéma (jelkombináció) kapcsolatát nevezik szintagmának. A szintagma két szó jelentéses viszonyán kívül kifejez bizonyos általános grammatikai jelentést is. Formailag a szintagmákhoz hasonlók az álszintagmák. Ezek azonban nem két önálló lexémából, hanem egy lexéma és egy állexéma (álszó) kapcsolatából állnak, pl.: „a fiú", „a ház mellett", „mentem volna", „nem ő", „szomorú volt", „ő is" stb. A szintagmák típusai: hozzárendelő szintagma (alany-állítmánvi viszony), alárendelő szintagma, mellérendelő szintagma. O 1. A hozzárendelő szintagma tagjai egyenrangúak, kölcsönösen feltételezik egymást, nem azonos a disztribúciójuk. A + B = C. Egymással nem helyettesíthetők be, sem a szintagma mint egész az egyik taggal (tehát egyik tag sem hagyható ki). Mindkét taggal kérdezhetünk egymásra. A két tag egyezik egymással számban és személyben. Mindkét tag kifejezhető mellékmondattal. O Az alany —állítmányi viszony megítélése azonban nem egységes a szakirodalomban. Vannak akik a predikatív szerkezetet olyan alárendelő szintagmának tekintik, melyben az állítmány a fölérendelt tag. Akadnak azonban egyéb elképzelések is, pl. az alany primátusát valló elmélet; a mondatmagkoncepció; a parallelizmus elmélete stb. Ő 2. Az alárendelő szintagma tagjai nem egyenlő értékűek: egy főtagból (alaptagból) és (egy) ennek alárendelt bővítményből állnak. A tagok disztribúciója nem azonos, a két tag különböző természetű A + B = A. A mondatban a szószerkezet az alaptaggal helyettesíthető, a bővítmény tehát kihagyható, az alaptag azonban nem, az alaptag-

466

SZINT

gal kérdezhetünk a bővítményre. A bővítmény kifejezhető mellékmondattal is. O Az alárendelő szintagmákat két szempont szerint szokták osztályozni: a tagok között fennálló grammatikai viszony szerint, valamint az alaptag szófaja szerint. A grammatikai viszony, azaz a bővítmény szerepe szerint az alárendelő szószerkezet lehet alanyos (,,bika rugaszkodván kötél szakad vala"; „megérkezett az elnök vezette küldöttség"); tárgyas (,/át vág", ,Ját vágni", ,,fát vágó" stb.); határozós (,,iskolába jár", ,,iskolába járni") és jelzős (,,érdekes könyv"; „Két alma"; ,,Péter könyve; ,,a könyv, a Péteré"). O Az alaptag szófaja szerint az alárendelő szintagmák lehetnek igeiek („könyvet olvas"), igenéviek („az ablakban állva"), főnéviek („barna falevél"), melléknéviek („alkalmatlan a munkára"), számnéviek („több a soknál"), névmásiak („nagyon olyan") és határozószóiak („rézsút velünk"; „bent a szobában"; „messze a falutól"). O Attól függően, hogy az alaptag jelentése megkívánja-e a bővítményt vagy sem, beszélhetünk kötött és szabad bővítményekről. A kötött bővítmény lehet kötelező, ez soha nem maradhat el, pl.: „ruhát készít", és fakultatív, pl.: „(könyvet) olvas". A szabad bővítmények többnyire hely-, idő-, mód-, állapot- stb. viszonyt fejeznek ki, pl.: „Péter szorgalmasan tanul délután a kertben". O Ha az alárendelő szintagmában a két tag viszonya jelölve van, akkor az általában a bővítményen történik. A különféle grammatikai viszonyok nyelvi jelei: alanyos: 0, pl.: „ I B U S Z szervezte"; tárgyas: t vagy 0, pl.: „könyvet olvas", „szeretnék olvasni", „szeret engem", „hozom a kalapod"-, határozós: határozórag, esetleg 0, pl.: „a kertben olvas", ,,gyorsan olvas", „a könyvet elolvasandó mentem a könyvtárba"; minőségjelzős: 0, pl.:,,érdekes könyv"; birtokos jelzős: -nak, -nek vagy 0, pl.: „Péternek a könyve", „az anya tanácsa". Ezt nevezzük viszonyításnak. A viszonyítás az alaptagból indul ki, dbZdbZ clZ alaptag határozza meg a bővítési lehetőséget, de a viszony a bővítményen van jelölve. O Ennek fordítottja a szám- és személybeli egyeztetés. Ezt a bővítmény szabja meg, de az alaptagon van jelölve; pl.: ,,IBUSZ szervezte", „az én könyvem." Hasonlóképpen viselkedik az úgynevezett határozottságbeli egyeztetés is: ,Ját vág (0)", „vágja a fát". Egyetlen típus tér el ezektől: „ez a ház"; „ezt a házat"; „a lány, a szép"; „a lányok, a szépek". Itt az esetbeli ( + számbeli) egyeztetés a viszonyítással egyirányú. Mindkettőt az alaptag irányítja. O 3. Mellérendelő szószerkezetek. Jellemzőik: a 30*

két tag azonos természetű: A + A = A. Azonos a disztribúciójuk, egyenrangúak. Helyettesíthetők egymással és a szószerkezet egészével. Bármelyik tag kihagyható. Nem kérdezhetünk egyik tagról a másikra. Egyik tag sem fejezhető ki mellékmondattal. O A mellérendelő szószerkezetek típusai. Tisztán mellérendelők: kapcsolatos („Péter és Pál"), kizáró ellentétes: („nem a szemük, hanem a kezük [jár]"), szembeállító ellentétes („egyszer így, egyszer úgy"), választó („vagy én vagy te"), kifejtő magyarázó („Pista, cIZ3jZ cl barátom"). Nem tisztán mellérendelők: következtető utótagú („szemtelen, tehát kellemetlen"), okádó magyarázó („kellemetlen, ugyanis szemtelen"), helyreigazító magyarázó („rágyújtottam, azaz rágyújtottam volna"), megszorító utótagú ellentétes („kicsi, de erős"). O A mellérendelő szószerkezeteket lehet aszerint is vizsgálni, hogy közülük melyek a nyílt és melyek a zárt szerkezetek. A nyílt szerkezetek korlátlanul bővíthetők, a zártak azonban mindig kéttagúak. A kapcsolatos mellérendelések közül zárt szerkezet például az ellentétesen hozzátoldó kapcsolatos viszony („nemcsak én, hanem Péter is") vagy a fokozó viszony is („jó, sőt jobb") stb. O A mellérendelő szószerkezetek olykor kötőszó nélküliek („szép, világos ruha"), gyakoribb azonban, hogy a tagokat kötőszóval kapcsoljuk egymáshoz („Péter és Pál"; „kicsi, de erős" stb.). Olykor a mellérendelő kötőszót határozószó is kiválthatja, pl.: „majd", „aztán", „továbbá", „hihetőbben" stb.; párosak: „néh a . . . , néha. . ."; „olykor. . ., olykor.. ."; „egyszer. . ., egyszer. . . " stb. Egyes (mégpedig a nem tisztán mellérendelő szószerkezeti) típusokra jellemző az alárendelő kötőszó is, pl. a „bár", az „ám" és a „mert" („szép, bár elhanyagolt"; „okos, ám beképzelt"; „düledező, mert elhanyagolt" stb.). O A szószerkezetek egymáshoz kapcsolódhatnak, egymásba fonódhatnak, s nagyobb egységeket, szószer kezetcsoport okát alkothatnak. A szószerkezetcsoportok legfontosabb típusai, alapformái a következők: szószerkezetlánc

szószerkezetbokor

szószerkezetsor

vonat

hiányzik

Péter—Pál—és Jóska

robogó

betegség miatt

az óráról

gyorsan

Az alaptípusokon kívül természetesen vannak bonyolultabb, sőt vitatott típusok is, pl.:

467

SZINTI Péter —

I szorgalmas ^Péternek

{ez a

köréből, 1989); Thímar Márta: A melléknévi csoport (uo.); Rácz E.: Az egyeztetés a magyar nyelvben (1991). Keszler Borbála

Pál — és Jóska

I hanyag [két

I könnyelmű * (új -* k ö n y v e ) ] } )

O írod.: J . Ries: Wortgruppenlehre (1928); L. Rloomfield: Language (1933); K. Bühler: Sprachtheorie (1934); S. Z. Harris: Methods in Structural Linguistics (1951); L. Tesniére: Esquisse d'une syntaxe structurale (1953); A. W. de Groot: Classification of Word-Groups (Lingua, 1956—1957); Károly S.: Az értelmező és az értelmezői mondat a magyarban (Nyelvtudományi Értekezések, 1958); L. Tesniére: Éléments de syntaxe structurale (1959); J . Lyons: Introduction to Theoretical Linguistics (1960); H. Glinz: Die innere Form des Deutschen (1961); H. Brinkmann: Die deutsche Sprache (1962); Papp F.: A magyar szószerkezet-rendszer néhány sajátosságáról (Nyelvtudományi Közlemények, 1964); J . Érben: Abriss der deutschen Grammatik (1964); Berrár Jolán: Megjegyzések a szintaktikai viszonyok formális meghatározásához (Nyelvtudományi Értekezések, 1965); H. Glinz: Grundbegriffe und Methoden inhaltbezogener Text und Sprachanalyse (1965); W. Admoni: Der deutsche Sprachbau (1966); M. D. Stepanowa: Über die innere und áussere Valenz der Wörter (Fremdsprachenunterricht in der Schule, 3. füzet, 1967); Károly S.: A melléknévi csoport (Általános Nyelvészeti Tanulmányok, 1969); Molnár Ilona: Az igei csoport különös tekintette] a vonzatokra (uo.); G. Helbig (szerk.): Beitráge zur Valenztheorie (1971); Deme L.: Mondatszerkezeti sajátosságok gyakorisági vizsgálata (1971); K.-E. Sommerfeldt—H. Schreiber: Wörterbuch zur Valenz und Distribution deutscher Adjektive (1974); Antal L.: Gondolatok a nominális szintagmáról (Nyelvőr, 1976); K.-E. Sommerfeldt—H. Schreiber: Wörterbuch zur Valenz und Distribution der Substantive (1977); G. Helbig—W. Schenkel: Wörterbuch der Valenz und Distribution deutscher Verben (1978); Huszár Ágnes: A predikatív viszony szintaktikai kategóriái (Nyelvtudományi Értekezések, 1979); E. Lang: The Semantics of Coordination (1984); M. Steedman: Dependency and Coordination in the Grammar of Dutch and English (Language, 1985); Bánréti Z.: A magyar mellérendelő szerkezetek szintaxisáról (Általános Nyelvészeti Tanulmányok, 1989); Tamásiné Bíró Magda: A főnévi csoport vizsgálata a szemantikai szerkezetek alapján (Fejezetek a leíró nyelvtan

szintetikus művészet (görög szüntheszisz 'összetétel' szóból): azon -»művészeti ágak, ill. átmeneti műfajok vagy egyes művek gyűjtőfogalma, amelyekben a vizuális és auditív, tárgyalkotó és nem tárgyalkotó, ill. nyelvi és nem nyelvi kifejezésformák olyan szerves egységet alkotnak, melyben a komponensek egyenrangúak. (Nem mutatkozik tehát közöttük olyan alá- és fölérendeltségi viszony, amelyik eg}dküket -*alkalmazott művészeti jellegűvé tenné.) O A kifejezés ellen — a filmművészet kapcsán — Á. Tarkovszkij tiltakozott, s joggal, hiszen azt sugallja, hogy az effajta művészeti ágak, műfajok vagy művek az igazi lényegük szerint elkülönülten létező művészetek förmakészletéből kölcsönzött elemek összetételével, elegyítésével alakítják ki a maguk kifejezőeszközeit. Valójában pedig a szinkretikus formarendszerek megelőzték az „egynemű közegeket" használó kifejezésformákat, s ma is a művészeti fejlődés egyik fő törekvéséhez tartoznak. A szintetikus művészet helyett így pontosabb a szinkretikus művészet kifejezés használata (bővebben -*szinkretizmus). O írod.: Gyertyán E.: A múzsák testvérisége (1966); Miklós P.: Az összehasonlító művészettudomány nehézségei és lehetőségei (Hel, 1968, 3—4.); A. Tarkovszkij: A megragadott idő (A megragadott idő. Szovjet filmtanulmányok, 1973). Szerdahelyi István Szintez (bolgár 'szintézis'): Szófiában 1986 óta működő interdiszciplináris művészeti csoport, melyben írók (I. Dicsev, A. Kiszilenko), költők (A. Ilkov), művészettörténészek (L. Bojadzsiev), filozófusok (Z. Popov, I. Krasztev, D. Dejanov, V. Todorov) és filológusok (B. Bogdanov, A. Kjoszev) vesznek részt, A csoport a szófiai egyetem Arc és maszk c. szemináriumának résztvevőiből alakult, de már 1987-ben végleg levedlette akadémikus arculatát, s egyetemi oktatók és hallgatók mindennemű hierarchiától mentes műhelyévé vált. Fő feladatuknak a művészeti és tudományágak közötti határvonalak megszüntetését tekintették. Tevékenységük egyfajta szembeszegülést jelentett a kor hivatalos kultúrpolitikájával, ezért írásaikat elsősorban a szamizdat sajtóban jelentették meg. Kiadványaik egy része (például a Mitologija i folklor, 'Mitológia és folklór' és a Lingvisztika i teorija, 'Nyelvészet és elmélet' c. gyűjtemények) a cenzúra megkerülésével, periférikus folyói-

468

SZINTI ratokban látott napvilágot, s 1989 nyarán kiadták az Ars simulacri c. kötetet. Irodalom- és művészetelméleti szemléletükön elsősorban a francia posztmodern filozófia (J. Derrida, M. Foucault és mások), illetve J . L. Borges hatása érezhető. Krasztev Péter szintézis (görög szüntheszisz 'összekapcsolás'): 1. a dialektikus folyamatok menetében az ellentétek — valamely tézis (tétel, pozíció) és antitézis (tagadás, negáció) egyesülése magasabb fokon. Két fázisa közül az első az antitézis negációja (a tagadás tagadása), a második az új tézis felállítása. A folyamat egészét triódának nevezik. Hegel a triadikus szerkezetet a fejlődés általános modelljének tekintette, s ez valóban gyakori (művészeti—irodalmi folyamatokban pl. a -^hagyomány és az -^-újítás tendenciáinak váltakozásaiban, a —>divatok alakulásában), de a régi és az új közötti viszony nem mindig igazodik e sémához. O A -»szellemtörténet koncepciójában egy —•korszak vagy —>nemzeti karakter összképe, amelyet a szubjektív szellem, objektív szellem és normatív szellem egységeként felfogott korszellem határoz meg (bővebben —•szellemtörténet, tipológia 2.). A mai tudományos gondolkodás e szintézis-koncepción túllépett. O 2. tudománymódszertani értelemben a logikus gondolkodásnak az analízissel ellentétes irányú formája. Az analízis során a vizsgált jelenséget részelemeire bontjuk, a szintézisben viszont a részek és a közöttük mutatkozó összefüggések ismerete alapján ismét egységes egészként fogjuk fel azt. Az analízis és a szintézis egyaránt- fontos szakasza a tudományos megismerés folyamatának, s szétválaszthatatlan, dialektikus egységet alkot: a jelenségek (pl. az irodalmi művek) teljességre törekvő elemzésének elengedhetetlen része az összetevőik analízisét követő szintézis (amely az értelmezés és értékelés kulcsa). Redukált elemzési célok (pl. egy verstani leírás) esetében azonban a teljes szintézis természetesen mellőzhető (—>elemzés). O 3. valamely szélesebb körű téma átfogó, részletes, monografikus feldolgozása (-^monográfia). O írod.: 0 . Walzel: Analytische und synthetische Literaturforschung (Germanisch-romanische Monatsschrift, 1910); G. W. F. Hegel: A logika tudománya (1957); Hankiss E.: Az irodalmi mű mint komplex modell (1985). Szerdahelyi István O Nyelvészeti értelemben — miként általában — az elemzés párhuzamos ellenőrzése, az eredeti, elemzett tárgy újbóli felépítése. A nyelvészetben ezen túlmenően még

azt is jelenti, hogy mivel az ember nyelvhasználatát (a legtágabb értelemben) vizsgálja (—>kompetencia, rekurzivitás), a saját elemző munkájának ellenőrzésére szolgáló szintézis egybeesik az ideális beszélő nyelvi szintézisének (azaz a nyelvi megnyilatkozások létrehozásának) modellállásával. H a az elemzéssel a nyelv elemeit megállapítottuk. akkor ezek összetételének, összekapcsolódásának szabályait kell vizsgálnunk. Véges rendszer esetében ez kombinatorikai kérdés, esetleg leírható lenne valószínűségi —statisztikai módszerekkel (az egymás után következés, az elemkettesek, elemhármasok stb. létrejötte valószínűségének megállapításával). A nyelv azonban végtelen rendszer (-+ kreativitás), ezért szintézise sokkal bonyolultabb. A -»mondatszerkezet törvényszerűségeinek megállapításán keresztül érthető csak meg, erről pedig az egyes nyelvészeti iskolák igen eltérő nézeteket vallanak. Ha csak a felszínen megjelenő nyelvet vizsgálják, akkor a fent említett kombinatorikus módszer nyelvészeti variánsát alkalmazzák (s a siker titka az, hogy esetleg a mondatot nem is vizsgálják, csak a hangtan és alaktan jelenségeit, a jelentést pedig teljes egészében kizárják a nyelvészeti vizsgálódás köréből). Nagy vonalakban ez jellemzi a strukturalistának nevezett iskolákat, elsősorban az amerikai leíró (deskriptív) nyelvészetet. A —>generatív nyelvelmélet a mondat szintézisének feladatát tűzi ki maga elé, és ehhez bonyolult apparátust hozott létre. Itt is elemek meghatározott szabályok szerinti kapcsolódásáról van szó tulajdonképpen, de egyrészt a —>rekurzivitás beépítésével a végtelen rendszerről is számot ad, másrészt a kapcsolódásnak sok és sokféle szabályát deríti fel, kezdve a minden emberi nyelvre jellemző szabályszerűségektől (->univerzálé) az egyes nyelvtípusokra, nyelvekre és nyelvi részrendszerekre vonatkozókig. A szintézis apparátusába tartozó eszközök közül megemlítendők a -*megkülönböztető jegyek és a transzformációk, szintjei pedig a mélyszerkezet és a felszíni szerkezet (—• generatív nyelvelmélet), illetve más szempont szerint a szintaktikai, szemantikai és fonológiai összetevő. O Az elméleti grammatika a szorosan vett szintézissel nem foglalkozik, ez más, alkalmazott nyelvészeti feladatok közé tartozik; ezek közül legjelentősebb a gépi fordítás és a gépi kivonatolás. O A fonetikán belül a szintézis azt az (erősen gépesített) folyamatot jelenti, amelynek során — természetesen itt. is elemzés után és alapján — - mesterségesen hoznak létre beszédet. O írod.: Fónagy I.: Utószó Laziczius Gy. Fonetika-

469

SZINTI jához (1963); Szépe Gy.: A generatív grammatika transzformációs modelljéről (Általános Nyelvészeti Tanulmányok I., 1963); Nyelvfeldolgozás és dokumentáció (1967); A nyelvtudomány ma (1973). Terts István szinthetosz pusz:

összetett versláb

szintómia: —*• tömörség szintumali: -*kap Szinuhe története (i. e. 2. évezred): hieratikus írással papiruszokon és osztrakonokon fennmaradt egyiptomi elbeszélés a Középbirodalom korából. I. Amenemhat király halála (-»Amenemhat intelmei) jelenti a cselekmény kezdetét, ez az esemény döntő hatást gyakorol a főhős, az előkelő udvari ember, Szinuhe életére. ,,. , . felment az isten az ő horizontjára. Felső- és Alsó-Egyiptom királya Szehotepib-Ré eltávozott az égbe, egyesült a napkoronggal. Az isteni test elvegyült az őt Alkotóval" (ford.: Dobrovits A.)

(Szehotepib-Ré I. Amenemhat egyik neve.) O Az elbeszélés cselekménye egyszerű: Szinuhe tudomást szerez a király haláláról, mire olyan rémület fogja el, hogy Szíriába menekül. I t t tölti el életének tekintélyes részét, családot alapít, egy törzs főnöke, a hadsereg vezetője lesz. Egy bajnok párviadalra hívja ki, ahol Szinuhe marad a győztes. Ekkor eszébe jut hazája, ott akar meghalni. Kegyelemért fordul a királyhoz, aki megengedi számára a hazatérést. A király kegyéből fényűző, minden szükséges tárgy gyal felszerelt sír jut számára osztályrészül. O A történet az Egyiptomban klasszikusnak tekintett közép-birodalmi nyelv legszínvonalasabb irodalmi emléke. Az ókor és a modern irodalomtörténet kritikája a Szinuhe megítélésénél azonos eredményre jutott. A régi egyiptomiak körében élvezett népszerűségét a másolatok és idézetek tanúsítják. A lapidárisan tömör nyelv mesteri alkalmazása mellett az ismeretlen szerző a lélekrajz, az egyes részletek kidolgozása terén is rendkívülit alkotott. Szinuhe rémületének kifejező leírásával szemben érdekes ellentétet jelent a menekülés tulajdonképpeni okának szándékos homályba borítása. A fáraó halála politikai szempontból kényes témának számított, s a korabeli olvasó nyilván ki tudta olvasni a sorok közül, hogy mire gondol az író. A szövegből nem derül ki egyértelműen, hogy Szinuhe tudott-e az összeesküvésről, vagy csak a zűr-

zavartól való félelmében menekül külföldre. A sivatagi menekülés, a szomjhalál veszedelme, a kalandregények izgalmas epizódjait idézik fel. Az ünnepélyes hangulatba mesterien vegyít iróniát a szerző (pl. Szinuhének a fáraót dicsőítő himnuszát a szíriai fejedelem kurta gúnyos megjegyzéssel viszonozza). Kifejezetten humoros beállítású az ázsiai ruhában hazatérő Szinuhe királyi udvarban történő fogadását lefestő részlet, s az írónak arra is alkalmat ad, hogy az egyiptomiak idegenek iránti lenéző magatartását is kifejezésre juttassa. A szíriai vitézzel folytatott párviadal drámai feszültsége az egyiptomi irodalomban egyedülálló. Á mű egyébként az Óbirodalom óta divatos sír-önéletrajzok felépítését követi, és az utolsó sorok azt az értelmezést is megengedik, hogy a szerző tulajdonképpen a halott Szinuhéval mondatja el életét. A befejezés ugyanis így is fordítható: „A király kegyében voltam halálom napjának eljöttéig." Az emberi érzelmek, gondolatok lehető legkevesebb szóval történő mesteri érzékeltetése Szinuhe történetét a mai olvasó számára is élményszerűvé teszi. Legismertebb 20. századi feldolgozása M. Waltari Szinuhe c. regénye. O írod.: A. Erman: Die Literatur der Ágypter (1923, 39); Dobrovits A.: A paraszt panaszai (1963); M. Lichtheim: Ancient Egyptian Literature (1. köt., 1975). Kákosy László színváltozás; változás: a cselekmény színhelyének más színtérre történő áthelyezése a színjáték előadása során. Gyakorisága és mértéke színjátéktípusonként, technikai lebonyolítása pedig színpadformáktól függően eltérő. A -> tér színpadok esetén megoldása rendszerint szimbolikusan megy végbe: a kínai -*csing csü és a japán ->nö szereplői pl. egyszerűen bejelentik, hogy ismeretlen tájra vagy idegen házba érkeztek. Az ->Erzsébet-kori színház alakjai az adott színhelyen lezajlott utolsó jelenet után távoztak, s a helyükbe lépő figurák költői képek sorával érzékeltették az új környezetet. O Kezdetleges illúziókeltésre már a görög tragédia is vállalkozott: a játék állandó hátterét adó palota vagy templom belsejében történtek végeredményét a főkapun előgördülő kocsin vagy beforgatott platón, az ún. ekküklémán tették láthatóvá. A paraszkénionokon elhelyezett, prizma alakú hasábok, az ún. periaktoi háromhárom festett vászon oldallapja páronként különböző színhelyeket ábrázolt, s a megfelelő oldalak befelé fordításával jelezhették a helyszín megváltozását. A középkori —• misztériumjáték szimultán színpadán a

470

SZINTI színváltozás a szó szoros értelmében bonyolódott le: amint az egyik színen véget ért a játék, máris megelevenedtek egy másik színpad addig tétlenül várakozó előadói. Ha két különböző színterű jelenet szereplői azonosak voltak, ünnepélyes menetben vonultak át egyik színpadról a másikra. A doboz- vagy keretszínpad (-+Guckkastenbühne) — speciális gépezetei segítségével — igen rövid idő alatt tökéletes illúziót keltő színváltozásokra képes. Az oldalról betolható kulisszafalak, a zsinórpadlásról leengedhető szuffiták, háttérfalak és függönyök, a süllyesztőből fölszínre emelhető térelemek (-»süllyeszthető színpad), a kocsin betolható (—»• tolószínpad) vagy a —>forgószínpadon befordítható komplett díszletek révén lehetőségei szinte korlátlanok. O A klasszikus dramaturgia szabályai szerint színváltozásra rendszerint -*•felvonásközökben kerülhetett sor, s általában leeresztett előfüggöny mögött hajtották végre. A nézők szeme előtt zajló, ún. nyíltszíni változásokat pedig kifejezetten a közönség elkápráztatása, esetleg a színpadtechnikai apparátus fitogtatása céljából alkalmazták. A 20. sz.-i színházi irányzatok viszont éppen a közönség hangulatának kizökkentése végett használják szívesen folvonásés jelenetközökben, sőt gyakran a játék alatt is — a teljes sötétben, derengő félhomályban vagy netán munkavilágításban lebonyolított nyíltszíni változásokat . A stilizáló rendezés gyakran mellőzi a díszletelemeket, s olykor pusztán a világítás megváltoztatásával jelzi a színváltozást. O (~>szín) O írod.: R. Southern: Changeable Scenery (1952). Duró Győző Szinyavszkij, Andrej Donatovics (valódi név); Abram Terc (írói álnév); (Moszkva, 1925. okt. 8.—): orosz író, irodalomkritikus. Apja pártmunkás volt, akit 1951-ben letartóztattak. Szinyavszkij a moszkvai Lomonoszov Egyetem filológiai karán végzett 1949-ben, 1952-ben pedig M. Gorkijról írt disszertációjával megszerezte a kandidátusi címet. Ezt követően a moszkvai egyetem docense és a SZU Tudományos Akadémiája Világirodalmi Intézetének tudományos munkatársa lett. A kor agyonideologizált, aktuálpolitikai szempontokat követő stílusában számos cikke jelent meg Anna Ahmatova, I. Bábel, Olga Bergolc, M. Gorkij, B. Paszternak és mások pályájáról. 1955-ben keletkezett első szépirodalmi műve, V cirke ('Cirkuszban', elb.) c. A desztalinizáció kezdetét meghirdető 1956-os XX. pártkongresszus után a szabad gondolkodás jegyében, a cenzúra figyelembevétele

nélkül megírta Csto takoje szocialisztyicseszkij realizm? ('Mi a szocialista realizmus?') c. cikkét, amely a rendszerrel való szembefordulásának első dokumentuma lett. Ugyanebben az esztendőben vetette papírra Szud igyot ('Folyik a per') c. kisregényét. Mindkét írását azonnal kijuttatta Franciao.-ba, s ez a cselekedete egyet jelentett a büntetőtörvénykönyv 58. cikkelyébe ütköző szovjetellenes tevékenységgel, sőt a hazaárulással. A két publikáció 1959-ben jelent meg, A. Terc álnéven. Ezeket több fantasztikus elbeszélés követte, pl. Ti i ja ('Te és én', 1959); Kvartyiranti ('Szobabérlők', 1959); Gráf ománi ('Grafománok', 1960); Ljubimov (ua., 1961—1962). Ugyancsak Franciao.ba csempésztette Miszli vraszploh ('Hirtelen gondolatok') c. naplóját, amely azonban csak akkor iátott napvilágot, amikor a KGB kiderítette, ki rejtőzik a Nyugaton kiadott művek A. Terc aláírása mögött, és Szinyavszkijt (a Ny. Arzsak néven ugyancsak külföldön publikáló) Ju. Danyiel\e\ együtt, 1965. szept. 9-én letartóztatták. Az óriási sajtókampánnyal kísért per mérföldkővé vált az orosz kultúra krónikájában, sőt a politika történetében is, mert az értelmiséget ráébresztette arra, hogy a Sztálin halálától (1953 márc.) Hruscsov leváltásáig (1964 okt.) tartó liberalizálási korszak múló epizód volt csupán az ország történelmében. A SZU összeomlása után számos író ezt a letartóztatást jelölte meg szellemi élete fordulópontjaként. Szinyavszkij és Danyiel tárgyalásán a nyilvánosan fokozódó politikai terror ellenére sem tudtak komoly írót felvonultatni a vád tanújaként; végül egy Kedrina nevű jelentéktelen kritikus és A. Vasziljev irodalmi funkcionárius jelent meg a „társadalmi vádló" szerepében. M. Solohov viszont a szovjet kommunista párt akkor tartott XXITT. kongresszusán „a forradalmi jogtudat" nevében halált követelt a vádlottakra. Ligyija Csukovszkaja írónő Nyílt levél c. híres írásában emlékeztette Solohovot arra, hogy nem írótársai ellen, hanem mellettük kellene fellépnie. Rajta kívül a Szovjet írók Szövetségének több tagja is tiltakozott a per ellen, s ugyanezt tették a világ sok országának politikai és kulturális szervezetei. A. Ginzburg Fehér könyvet publikált a tárgyalásról, amiért később őt is letartóztatták és hat év lágerre ítélték. Szinyavszkijra végül hét év koncentrációs tábori kényszermunkán letöltendő büntetést róttak ki. 1971. jún. 8án szabadult. A feleségéhez írt levelekből montázst közölt Golosz iz hora ('Egy hang a kórusból', 1973) c„ Londonban kiadott publicisztikai kötetében. O 1973-ban csa-

471

SZINTI ládjával emigrált, Párizsban telepedett le, ahol Szintakszisz c. folyóiratot szerkeszt és szépírói, valamint irodalomtörténészi tevékenységének él, az orosz irodalom profeszszora a Sorbonne-on. O Szépirodalmi műveiben a fantasztikus, a groteszk és a szürrealista elemek dominálnak. Visszatérő motívumuk a bizalmatlanság légkörében, megfigj'elés alatt élő ember helyzete az embertelen társadalomban, amelynek vezetői ,,a cél meghatározza az eszközt" machiavellista jelmondatnak rendelik alá az állampolgár életét. A kezdetektől (pl. a Grafománok c. elbeszélésében) erőteljesen megnyilvánul Szinyavszkij csúfondáros, szellemes, könyörtelen nacionalizmus-ellenessége, amely emigráns éveiben az orosz soviniszták ellenségévé tette. Ljubimov c. elbeszélése kísérlet volt a politikai szatírával elegyített, időtlen antiutópia műfajában, de a szerző igazán a „történelem kútjának legmélyén" tett irodalmi utazásokban otthonos. A legtöbb vitát hallatlanul kihívó Progulki sz Puskinim ('Séták Puskinnal', London, 1975) c. könyvével váltotta ki, amely mellett legismertebb műve a V tyenyi Gogolja ('Gogol árnyékában', London, 1975) c. Mindkettő az irodalomtudós és a szépíró szemléletét elegyítő, regényszerű publicisztika. O Egyéb művei: Picasso (tan., I. Golom,stokka\, 1960); Poezija pervih let revoljucii 1917—1920 ('A forradalom utáni költészet, 1917—1920', tan., A. Menysulyinnal, 1964); Plaidoyer pour la liberté de Vimagination ('Védőbeszéd a képzelet szabadságáért', esszé, 1973); Kroska Coresz ('A kis Coresz', reg., Párizs, 1980); ,,Opavsije lisztyja" V. V. Rozanova ('V. V. Rozanov „Lehullott levelek" c. műve', eszszé, uo„ 1982); Szpokojnoj nocsi ('Jó éjszakát', reg., uo., 1984). O Gyűjt, kiad.: Fantasztyicseszkije povesztyi ('Fantasztikus kisregények', New York, 1967). O Magyarul: 1 beszéd (Szőke Katalin, Népszabadság, 1989, 189.); 1 cikk (n. n„ Vság, 1989, 8.); 1 tan. (Török Zsuzsa, Szovjet Irodalom, 1990, 2.); 1 cikk (B. Harangozó Elvira, Magyar Napló, 1991, jún. 28.). O írod.: Margaret Dalton: Andrey Sinyavskiy and Juliy Dániel. Two Soviet „Heretical" Writers (Frankfurt, 1973); M. Szlonyim: A. Szinyavszkij (Russzkaja miszl, 1976, márc. 18.); V. Alexandrov: A. Sinyavskiy (The Slavonic and East. European Review, 1984, 2.); G. Nivát: Andrej Szinyavszkij (Ruszszkaja miszl, 1984, dec. 6.); J . Jevtusenko: A Danyiel—Szinyavszkij perről (Tov á b b . . . , t o v á b b . . . , t o v á b b . . . , 1988); Szőke Katalin: Egy szovjet disszidens vallomásai (Holmi, 1989, 2.); J . M. Velikanova

(szerk.): Cena metafori, ili Presztuplenyije i nakazanyije Szinvavszkovo i Danyielja (1989); Fejtő F . ^ I n t e r j ú (Beszélő, '1990, 12.). Gereben Ágnes Szinyuk, Ivan Illics (Kamenka, 1866. máj. 1.—Rohizna, 1953. aug. 17.): ukrán író. 1882-ben végezte el a csernovci gimnáziumot, majd népiskolai tanítóként dolgozott. Első műve a Szokolec ('A sólyomfióka') c. mese, amely 1896-ban jelent meg. Több elbeszélésében realisztikus képet ad a bukovinai parasztok nehéz sorsáról. Számos pedagógiai tárgyú cikket is publikált. 1905—1906-ban ő szerkesztette a Lasztyivka ('Fecske') c. első bukovinai gyermekújságot. Novellákat és karcolatokat: Obrazki zprirodi ('A természet képei', 1897); Obrazki z zsittya prirodi ('Képek a természet életéből', 1899), valamint színműveket: Muzsiki ('Parasztok', 1901); Csesztna Veronya ('A becsületes Veronya', 1933) írt. Scher Vera Szipakov, J a n k a (Zubrevicsi, 1936. jan. 15.—): belorusz költő, író, műfordító. Paraszti családból származik. 1960-ban végezte el a Belorusz Állami Egyetem Bölcsészettudományi Karának újságírói szakát. O Már 1953-tól több újságban publikálta műveit. Első verseskötete 1960-ban jelent meg Szonyecsni dozsdzs ('Napsütéses eső') c. Már ebben a kötetben is, akárcsak a következőkben, a szótaghangsúlyos és a szabadvers érdekes ötvözetét alkalmazza. Második kötete 1965-ben látott napvilágot Liricsni viraj ('Lírikus repülés') c„ a következő 1968-ban Dzeny ('Nap') c„ majd 1972ben Z vjaszni v leta ('Tavaszból a nyárba') c. Ezekre a kötetekre a romantikus világlátás, a különféle metrikai és műfaji megoldások változatossága, a kifejezési formák gazdagsága a jellemző. Fő témája a munka szépsége, a szülőföld szeretete. O Első prózai kötete, karcolatainak gyűjteménye 1971 -ben jelent meg Pa zjaljonuju malanku ('Zöld villám') c. Következő művében, az 1973-ban megjelent Vecsa szlavjanszkih balod ('A szláv balladák gyülekezete') címűben a szláv népek nemzeti felszabadító háborúinak részleteit dolgozta fel. 1976-ban elnyerte a J . Kupáidról elnevezett Belorusz Állami Irodalmi dijat. Ebben az évben jelent meg elbeszélése Krilo cisinyi ('A csend szárnya') c„ amely a háború utáni belorusz falu életéről szól. Újabb prózai munkáit 1983-ban adták ki Szpadzjavannye na radaszc ('A boldogság reménye'), majd 1984ben a Pjac sztrun ('Öt húr') és az Uszmihniszja mnye ('Mosolyogj rám') címmel je-

472

SZIRA lentette meg. Prózai műveinek fő témája a nagy honvédő háború, a belorusz nép harca a fasizmus ellen, a válságos időszakban megnyilvánuló emberi nagyság, önfeláldozás. Irt szatírákat, irodalmi kritikákat; A. Sz. Puskin és A. Blok műveit fordította belorusz nyelvre. Munkáit a SZU több népének nyelvére is lefordították. O Gyújt, kiad.: Vibranaja paezija ('Válogatott versei', 1978); Vibranije tvori 1—2. ('Válogatottművei', 1—2. köt., 1985). O Magyarul: 1 vers (Dudás K., Csillagok órája, anto., 1980); 1 vers (Képes G., Szovjet Irodalom, 1984. 2.); 1 elb. (G. Lányi M., uo.); 1 elb. (Szüszmann Gy., Nagyv, 1985, 5.). O írod,.: A. F. Liszenka: Linyija garizonta: Narisz tvorcsaszei Janki Szipakova (1986). Téren Gyöngyi Szi Prat (17. sz.): thai költő. Phra Naraj király (ur. 1657—1688) udvarának egyik legtehetségesebb költője volt. A palota jövendőmondójának és nyelvtudósának Horat Hibodin&k a fia, aki maga is a palota magas rangú hivatalnoka lett, később száműzték. Csak két műve maradt fenn. A -*vannap hröt (cshant) formájú Anirut kham csan, a címadó herceg bonyodalmakkal teli szerelmi története. A —•nirat műfajú Szi Prat khlong Khamszuon ('Szi P r a t panasza') c. költeményében száműzetése színhelyére való utazását írja le. O írod.: P. Schweisguth: Etude sur la littérature siamoise (1951). Bögös László Szi Pricsat, Luang: -*Si Prichat, Luang szíra ( a r a b 'életrajz'): arab irodalmi műfajmegjelölés. Három értelemben használatos. O 1. Mohamed próféta életrajza. E történeteket a próféta impozáns egyénisége inspirálta, a magukon viselik az arábiai iszlám térhódítás és a fiatal muszlim közösség életében lejátszódott viharos politikai események jegyeit, de hatással voltak rájuk a Mohamed halálát követő pártharcok is. A műfaj a 7. sz. végén — azaz az iszlám időszámítás kezdetén — alakult ki, s a 8. sz. közepére már kerek irodalmi gyűjteményeket formáltak belőle. Szorosan kapcsolódik a -*hadísz (a próféta cselekedetei és szavai) hagyományozásához. Bár e hagyomány hitelessége iránt kétségek merültek fel, e történeteknek legalább egy részét valószínűleg még a próféta életében leírták, s ezek mint hiteles források belekerülhettek az életrajzba, néhány eredeti dokumentummal (a próféta leveleivel, az általa kötött szerződésekkel stb.) együtt. Lényeges részét képezik a szírának a Moham ed adó be-

szedőiről szóló információk, s a próféta győzelmeiről és hódításairól szóló hírek, amelyek ismertek voltak Arábia-szerte. A társaihoz fűződő viszonyáról, szokásaikról és gyakorlatukról, beszélgetéseikről szóló történetek (a próféta napi érintkezése a családjával) is részei a szírának. Ez ilyen módon a korabeli társadalom életének többékevésbé hiteles dokumentuma. Valószínűleg már lejegyzésének korai szakaszában itt rögzítették azoknak a listáit is, akik először tértek át, a próféta társai voltak, harcoltak vele, meghaltak és éltek az ú j hitért. Fontos részét alkotják a szíra anyagának a próféta azon mondásai, ill. a társai számára adott magyarázatai, amelyekkel megvilágította egy-egy iíora?i-kmyilatkoztatás hátterét és körülményeit (aszbáb an-nuzúl 'a kinyilatkoztatás okai'). O A szíra nagy bőségben tartalmaz zsidó és keresztény elemeket, bibliai és posztbiblikus történeteket, amelyek a próféta szájába adva nyertek hitelt. Ezeket a csodás elemeket és a próféta erényeit felsoroló történeteket később külön könyvekben is összegyűjtötték; az első ilyen jellegű összeállítás valószínűleg Hammád ibn Szalama (?—784) nevéhez fűződik. Később ez A 'lám an-nubúvva, Dalá'i-l an-nubúvva elnevezéssel külön műfaj lett (pl. Dzsáhiz és Ibn Qutaiba is írt ilyen című művet). Végezetül a városok utcáin, piacain és mecseteiben recitált költészet, valamint a genealógia (a Quaris törzsnek, Mohamed családjának és Mekkának a története) is fontos részét képezik a szíratörténeteknek. O A szíra összeállításának több fázisa volt. A legkorábbi Vahb ibn Munabbih könyve, amelyben valóság és legenda szövődik össze egyetlen épületes szórakozást szolgáló történetbe. E történeteket széles körben mesélték a vallásos emberek a mecsetekben, utcai összejöveteleken. A szíra-történetek teljesebb gyűjteményét Ibn Iszháq (8. sz.) állította össze, de ez is csak válogatás volt, s elveszett; részletei Tabarí világtörténelmében és Ibn Szad nagy biográfiai lexikonában maradtak fenn. A legteljesebb változatot Ibn Hisám bocsátotta közre, aki más forrásokból származó adatokkal egészítette ki Ibn Iszháq művét a 9. sz.-ban. O 2. Más értelemben a szíra (többes számban szijar) a különböző szempontok szerint kiválasztott híres emberek életrajzainak gyűjteménye (pl. Ibn Khullikán, Szafadi stb.). Ide sorolhatók az olyan történeti munkák is, amilyen Ibn al-Dzsauzí Muntazimja ('Az életrajzok alapján elrendezett történelem') és Szibt ibn al-Dzsauzí Mirát az-Zamánja ('Az idők tükre'). O 3. A népköltészet műfajaként a 473

SZIRA szíra életrajzi témájú „regősének". Elsősorban Egyiptomban népszerű, ahol korán kialakultak az első egyiptomi muszlim uralkodók (Ikhsídidák és Tulúnidák) hőstetteit megéneklő, prózai összekötő szöveggel összekapcsolt verses (sok beszélt nyelvi elemet tartalmazó) történetek. Ezek, ill. az iszlám előtt élt híres vándorköltő, Antara, valamint az afrikai iszlám nagy törzse, a Banú Hilál története, ma is nagyon népszerűek. Általában hangszeres kísérettel, a verseket parlando-szerű énekléssel adják elő, míg az összekötő szöveget egy másik regős elmondja. Az ilyen összejövetelek érzékletes leírását Táhá Húszain Napok c. regényében találhatjuk meg. O (^arab irodalmi formák, életrajz) O írod.: Goldziher I.: Muhammedanische Studien (2. köt., 1890); A. Guillaume: The Life of the Prophet Muhammad (1955); Germanus Gy.: Az arab irodalom története (1963); F. Sezgin: GAS (1. köt., 1967); The Cambridge History of Arabic Literature I—II (1983—1990); H. Gátje (szerk.): Grundriss der arabischen Philologie (1987). Iványi Tamás Szíra: —>• Széfer ben Szíra Szíra Antara: —• Antar-regény Szíráfí, Abú Szaíd al-Haszan ibn Abdalláh ibn al-Marzubán asz-; 'Abü SacTd adHasan ibn c Abdalláh ibn al-Marzubán ásóira/? (tudományos átírás); (Szíráf, Perzsaöböl, 903 k.—Bagdad, 979. febr. 3.): arab filológus. Grammatikai és jogtudományi tanulmányait még szülővárosában kezdte, de már húszéves kora előtt Ománba ment, hogy ott elmélyítse ismereteit a hanafita jogtudományban. Ezután visszatért Szíráfba, majd al-Muaszkarba ment, ahol Mabramántói tanult nyelvészetet. Ezután Bagdadban tanult Ibn Duraidnál. Nem csak nyelvtudománnyal foglalkozott, a kor legkiválóbb tudósai vezetésével mélyült el a ííorá?i-tudományokban, a jogtudományban, a Aaiiisz-tudományban, a matematikában, a logikában, és az asztronómiában is. A hagyományok szerint jámbor és aszketikus életet élt, még a kancelláriában neki felajánlott állást is visszautasította. Negyven éven át hozott jogi döntéseket (fatva) a bagdadi Ruszáfa mecsetben, s a főkádi többször is megbízta őt, hogy helyettesítse Bagdad keleti részében. A 932ben az Ibn cd-Furát vezír előtt lezajlott híres vitában, melynek tárgya a grammatika és a logika összevetése volt, Szíráfí a grammatika erényeit és elsőbbségét védte meg Mattá ibn Júnusszal szemben. Tudós-

ként nagy hírnévre tett szert, s gyakran kapott leveleket az iszlám világ különböző részein élő uralkodóktól és miniszterektől. A számánida fejedelem, Núh ibn Naszr egy levele pl. több mint 400 kérdést tartalmazott. Eletét a,\-Qiftí olyan érdekesnek találta, hogy egy egész monográfiát szentelt neki (al-Mufid, fí akhbár Abí Szaíd, 'Amit Szíráfí ról tudni kell'). O Életrajzírói tíz művét tartják számon. Legismertebb ezek közül Szíbavaihi Kitábjához írt hatalmas kommentárja (Sarh Kitáb Szíbavaihi), melyet Ibn al-Anbárí a legjobbnak tartott. Az arab nyelvtudomány története szempontjából igen jelentős még a baszrai nyelvészeket bemutató könyve, az Akhbár annavhijjín al-baszrijjín (kiad.: 1952), melyből nemcsak az egyes nyelvtani nézeteket, hanem a korszak számos anekdotáját is megismerhetjük. Korán-filológiai műveiben (al-Vaqf va-l-ibtidá, 'Pauza és kezdés', Alifát al-vaszl va-l-qat, 'Hamza pauzában és kötéskor') elsősorban a helyes kiolvasással foglalkozott. Kommentárt írt Ibn Duraid költeményéhez, a Maqszúrához. A források megemlítik Arábiáról szóló földrajzi művét is (Kitáb Dzsazírat al-arab), melyből Jáqút számos adatot vett át földrajzi lexikonába. O Kiad. és ford.: G. Jahn: Sarh Kitáb Szíbavaihi (1895—1900); R. Abda Havváb— M. F. Higázi: Sarh Kitáb Szíbavaihi (é. n.); Khafádzsí: Akhbár an-nahvij-jín al-baszrijjín (1952). O írod.: Ibn Khallikán: Vafaját '(1835—1850); Ibn an-Nadím: Fihriszt (1871—1872); Goldziher I.: A nyelvtudomány története az araboknál (1878); C. Brockelmann: GAL (1943—1949); F. Sezgin: GAS (9. köt., 1984); H. Gátje: Grundriss der arabischen Philologie (1987). Dévényi Kinga

474

sziraiki irodalom: ->szindhí irodalom Szirákh, Iészusz; Jesus Siracides; Jesus Sirachi; Iészusz ben Szirákh; Sirák fia Jézus: ->Ben Szira, Simon ben Jésua ben Eleázár, —•Széfer Ben Szíra, Alphabetum Siracidis szír apokrifák: Az -»apokrif iratok a szírek körében a kereszténység fölvétele után idegen hatásra keletkeztek. Ezek eleinte inkább görög, kisebb mértékben héber művek fordításai vagy átdolgozásai voltak, az eredeti szír alkotások csak később jelentek meg. O Az apokrif iratok egy része tartalmilag a Bibliához kapcsolódik. Az abban található történeteket dolgozzák fel erősen felnagyítva és kiszínezve, olyan teológiai tanítással megtöltve, amely az ortodox ta-

SZIRA

nítással nem összeegyeztethető. Más részük a keresztény tanításból meríti anyagát. Ezek formailag többnyire prózai alkotások, csak kis részüket írták versben. O Az idegen hatásra keletkezett művek közt megemlíthetjük a 3. és 4. Makkabeus könyvet (-»Makkabeusok 3. könyve, Makkabeusok 4. könyve), a bibliai Józsefnek és feleségének, Aszenethnek történetét Aglai Móse földolgozásában, a Kis Genezist, mely az első embernek,^ Ádámnak állítólagos testamentuma (—»•Adám testamentuma). Az Újszövetséggel kapcsolatos pl. a Szűz Mária haláláról és az azt követő csodákról szóló irat, de ide tartoznak az ún. Pilátus akták (azaz Pilátus és Heródes állítólagos levelezése), a Jézus gyermekkoráról szóló evangélium stb. A szír apokrifa-irodalom eredeti és egyben legismertebb alkotásainak számítanak a (görög változatban ismert) Tamás-akták. Á mű, melyet valószínűleg a gnosztikus Bar Daiszan egyik tanítványa írt, Tamás apostol északnyugat indiai missziós útjának a történetét írja le. (Ma a mandeusok szektája tartja magát Tamás apostol követőjének.) Az alapvonalaiban keresztény műben pogány elemek (pl. egy nászének) keverednek gnosztikus gondolatokkal. Ugyancsak (kopt) gnosztikus hatást mutat a Salamon zsoltárai. Ez a mű egy görög eredeti szabad átdolgozása. Ismert apokrifának számít még Addai apostol tanítása, Abgar király legendája stb. Az egyik apokrif irat nyomon követi Júdás harminc ezüstpénzének történetét az évszázadok folyamán, attól kezdve, hogy Ábrahám elkészítette őket, egészen addig, amíg Krisztus elárulásáért Júdásnak nem adták. A Kincsesbarlang arról szól, hogy az Ádám által elrejtett paradicsomi kincseket megtalálták a keresztfa alatt. O Az apokrifák jellemzője a kiszínezett, csodákkal telezsúfolt, csapongó fantáziájú előadásmód. O írod.: Libri veteris testamenti apocryphi (1861); W. Wright: Contributions to' the Apocryphal Literature of the New Testament (1865); uő: Apocryphal Acts of the Apostels (1871); A. Lipsius: Die apokryphen Apostelgeschichten und Apostellegenden (1883—1890); J. Sedlácek: Neue Pilatusakten. Sitzungberichte der böhmischen Gesellschaft der Wissenschaften (1908); H. Grimme: Die Oden Salomos syrisch, hebráiseh, deutsch (1911); F. Haase: Literaturkritische Untersuchungen zur orientalisch-apokryphen Evangelienliteratur (1913). Maróth Miklós

Voszkanjan (családi név); (Karakilise, Toröko., 1902—Jereván, 1983. aug. 14.): örmény író. Apja kereskedelmi alkalmazott volt, családjuk az 1. világháború idején Tifliszbe költözött. A jereváni egyetemen és a moszkvai újságíró-főiskolán tanult. Fontos irodalompolitikai funkciókat töltött be, egy időben a Szovetakan Grakanutjun c. folyóiratot szerkesztette. Elbeszéléseiben és regényeiben az eltűnő régi világot és a szocialista építőmunkát ábrázolta: Harcrek nranc ('Kérdezzétek őket', reg., 1931; átdolgozva: Nakhorjakin, 'Előnapon', 1954); Csgervac orenk ('íratlan törvény', reg. 1936; átdolgozva: Anahit, ua., 1940); Hajr jev vordi ('Apa és fia', kisreg., 1946); Ararat (reg., 1950). Történelmi téma felé fordult Hajreni askharh ('Hazai világ', 1974) c. regényében; önéletrajzi fogantatású Zsamanaki hangujcner ('Az idő csomópontjai', reg.. 1982) c. műve. O Gyűjt, kiad.: Jerker ('Művei', 1—4. köt., 1958—1961); Jerkeri zsoghovacu ('Összegyűjtött művei, 1—5. köt., 1976—1980). O írod.: G. Hovszepjan: Hmajak Szirasz (1980). Szalmási Pál Szirat Szuthapanavat (1927—): thai író. A 2. világháborút követően kibontakozott új regény iskola egyik jeles képviselője. Az iskola tagjai a szegény parasztok, munkások és az alacsony beosztású közigazgatási alkalmazottak álláspontjának képviselőiként tiltakoztak az ország szociális, politikai és gazdasági állapota ellen. O A Prungni tong mii arun rung ('Holnap megvirrad', 1954) c. regényében a szegény parasztcsaládok nehéz sorsáról szól. Ebben az állampolgári kötelezettségeiknek fittyet hányó vezető osztályokra hárítja a felelősséget a szegény emberek helyzetéért. A Müang tat ('Rabszolgai világ', 1961) c. kétkötetes regénye a dohánygyári munkásnők kizsákmányolásának ábrázolásával mutatja be a munkások kiszolgáltatott helyzetét. O írod.: V. Kornyev: Lityeratura Tailanda (Szovremennij Tailand, 1976). Bögös László

Szirasz, Hmajak (írói név); Hmayak Siras (tudományos átírás); Hmajak Szahaki 475

Sziréna: -*•Proletkult szirhak {'reális tudomány); szirhakpha: koreai társadalmi és kulturális reformirányzat a 17.—19. sz.-ban, melynek képviselői — a nemességhez tartozó haladó érzelmű tudósok, irodalmárok — kiutat kerestek a feudalizmus kibontakozó válságából, s nyugati típusú társadalmi és gazdasági reformok megvalósítását sürgették (földreform, ipar- és kereskedelemfejlesztés, törvény előtti egyenlőség, népoktatás). Esz-

SZÍRI méit az irodalomban olyan kiemelkedő írók és költők képviselték, mint Kim Mandzsuiig (1637—1692) és Pak Csivon (1737 —1805). A feudális körök megismétlődő politikai támadásai következtében a mozgalom a 19. sz. első felében elhalt. O (-»koreai irodaiovi) Fendler Károly szíriai-libanoni emigrációs irodalom; mahdzsar irodalom (arab elnevezés): a 19 —20. sz.-i arab irodalom azon ága, melynek művelői olyan szíriai, libanoni és palesztin arab írók és költők, akik Észak-, Közép, ill. Dél-Amerikába vándoroltak ki. A művek arabul vagy a helyi nyelveken (angol, spanj^ol, portugál) születtek. Az emigrációs irodalom legfontosabb központjai New York, Sao Páolo, Rio de Janeiro és Buenos Aires voltak. A kivándorlás a 19. sz. végén kezdődött, de 1924 után már csak DélAmerikára korlátozódott. Az USA-ban és Kanadában bevándoroltak összlétszáma meghaladta a félmilliót, míg Közép- és DélAmerikában megközelítette a milliót. O Az egymás közti kommunikáció megkönnyítésére és az otthoni események követésére számos arab nyelvű újságot hoztak létre, az elsőt (Kaukab Amíriká 'Amerika Csillaga') 1892-ben New York-ban, melyet továbbiak követtek: al-Aszr ('A korszak', 1894), alAjjám ('A napok', 1897), al-Hudá ('A helyes vezetés', 1898) és a Mirát al-gharb ('A nyugat tükre', 1899). Brazíliában az első lapot (al-Faihá 'Damaszkusz, az illatos') 1895-ben alapították, ezután még négyet indítottak ar-Raqíb ('Az őr', 1897), alAszmaí (ua., 1898), al-Manázir ('Látképek', 1899) és asz-Szaváb ('A helyes', 1900) c. Mindent összevetve Brazíliában 1929-ig 95, Észak-Amerikában 79 (ebből 35 New Yorkban) arab nyelvű újság jelent meg hosszabb-rövidebb ideig. Számos irodalmi társaságot is alapítottak, az elsőt 1907-ben New Yorkban al-Dzsamijja asz-szúrijja ('Szíriai Társaság') néven. Brazíliában először klubok jöttek létre, melyek közül a legjelentősebb az an-Nádí al-himszí ('A homszi klub') volt, de később kifejezetten irodalmi társaságokat is létrehoztak. Az irodalmi élet először az USA-ban indult pezsgésnek, 1910-re már hat nyomda működött, melyek a napilapokon kívül irodalmi újságokat (al-Funún 'A művészetek', asz-Száih 'Az utazó') is kiadtak. Tehetséges írók sora jött már a 19. sz. végétől New Yorkba, köztük Amin ar-Ríháni (1888ban), Dzsabrán Khalíl Dzsabrán (1895ben), valamint Mikháil Nuaima és Ilijá Abú Mádí (1911-ben). 1920-ban Dzsabrán elnökletével megalapították saját írószö-

vetségüket (ar-Rábita al-qalamijja), melyeknek tagjai közé tartozott Nuaima, Abú Mádí (1890—1957) valamint Naszíb Arída (1887—1946), Rasíd Ajjúb (1871—1941), Nudra Haddád (1881—1950) és öccse, Abdalhamíd Haddád (1890—1963) is. Az aszSzáih c. lapot tették fő orgánumukká. Hamarosan több közel-keleti és dél-amerikai irodalmi folyóirat is közölni kezdte újszerű verses és prózai műveiket, melyek egyre nagyobb hatást gyakoroltak az arab országok irodalmi életére. A Rábita megalakulása után azonban Dzsabrán néhány cikk kivételével csak angol nyelven publikált, s ezen a nyelven írta a főművének tartott, s több, mint 50 nyelvre lefordított The Prophet ('A próféta') c. művét is. A szövetség többi tagja azonban továbbra is arabul írt, Nuaima 1923-ban megjelent összegyűjtött kritikái (al-Ghirbál 'A rosta') összegzik a csoport tagjai által vallott főbb tanításokat; az újítás hirdetését, a harcot az igazságért, s azt, hog az irodalomnak az emberi élethez, a valóság problémáihoz kell kapcsolódnia. A Rábita legtöbb tagja egyszerre volt prózaíró és költő, de máig tartó hatása elsősorban az emigrációs költészetnek van. A költők közül a legismertebb és a legtermékenyebb Abú Mádí volt, O A Rábita körén jelentós alkotók maradtak kívül, mint pl. Amin ar-Ríháni, a mahdzsar irodalom egyik úttörője, Maszúd Szamáha (1882 —1946) a költő, valamint a jelentős történész Philip Hitti, aki angol nyelven írt műveiben az arabok történelmével és civilizációjával foglalkozott. A Rábita több mint tíz'évig (1920—1931) állt fenn, csak Dzsabrán halála (1931) és Nuaima Libanonba való hazatérte (1932) után oszlott fél. E szövetségnek köszönhetően jött létre az első modern irodalmi műhely, irodalmi iskola, valamint olyan, az arab irodalomban újnak számító műfajok, mint az életrajz, a novella, s a történelmi regény. O A Rábita felbomlásával az irodalmi élet központja Brazíliába tevődött át, ahol 1933-ban Michel al-Malúf létrehozta az al-Uszba-alandaluszijja ('Andalúziai Szövetség') nevű társaságot. A nevet azért választották, mert egyfajta új Andalúziát kívántak megteremteni ezen a földrészen, melynek lakói közül valóban sokan származtak az Ibériaifélszigetről. Az Uszba tagjai nyelvi és irodalmi missziójukat az arab bevándorlók által alapított társaságokon, arab nyelvű iskolán, különböző fesztiválokon végezték, valamint újságokon és folyóiratokon keresztül, melyek közül a két legjelentősebb az as-Sarq ('A kelet') és az al-Andalusz aldzsadída ('Az ú j Andalúzia') volt. 1935-ben

476

SZÍRI al-Uszba ('A szövetség') c. saját folyóiratot is alapítottak. Az Uszba tagjai közé tartoztak Dél-Amerika legjobb arab költői, mint pl. Rasíd Szálím dX-Khúrí, Iljász Farhát, Fauzí a l - M a l ú f , Safík al-Malúf és Sukralláh al-Dzsurr. Ezek a költők az északi emigrációval szemben nagyon kötődtek irodalmi és általános kulturális hagyományaikhoz, s ezért munkásságukban a régi korok arab műveihez fordultak inspirációért. A folyóirat a társasággal együtt 1953-ban szűnt meg. Addigra sokan meghaltak, mások pedig visszatértek szülőföldjükre. Az 1953-as év a mahdzsar irodalom tulajdonképpeni végét is jelentette, azóta felelevenítésére egy-egy elszigetelt próbálkozás volt csak az amerikai kontinensen. Ezek azonban, egy-két kivételtől eltekintve, elsősorban nem írói tevékenységet jelentenek, hanem az arab irodalmi örökség ismeretének terjesztését. O Az észak és dél közti különbség tartalomban és formában egyaránt jelentkezik. Az északiak prózában és versben egyaránt az általános emberi kérdéseket vetették fel. Az ember sorsa — akinek a lelkét meg kívánták menteni az anyagi civilizáció elnyomásától — állt érdeklődésük középpontjában. A kereszténység, a régi keleti vallások, a nyugati romantika, a misztikus írók hatása egyaránt érezhető műveikben. Ezzel szemben a délamerikai arab írók elsősorban otthon maradt honfitársaik nemzeti problémáival foglalkoztak. A mahdzsar irodalom hatása az arab irodalmi gondolkodásra még napjainkban is élő. Ma már meg lehet határozni azokat a jellegzetességeket, melyek nagy általánosságban az egész arab emigrációs irodalomra jellemzők; a szerzők emigráció okozta hajlama a szentimentalizmusra, ill. nosztalgia a szülőföld iránt; a szinte imádatig túlzott természetszeretet. Ezeket a természeti képeket egyrészt még hazájukból hozták magukkal, másrészt ebben leltek vigaszra távoli száműzetésükben. O írod.: I. Kracskovszkij: Die Literatur der arabischen Emigranten in Amerika 1895—1915 (Le Monde Orientale, 1927); R. és L. Makarius: Anthologie de la littérature arabé contemporaine. Le Román et la nouvelle (1. köt., 1964); A. Abdel-Malek: Anthologie de la littérature arabé. Les essais (2. köt., 1965); L. Norin—E. Tarabay: Anthologie de la littérature arabé. La Poésie (3. köt., 1967); R. R. Khawan: La poésie arabé (1975); S. Kh. Jayyusi: Trends and Movements in Modern Arabic Poetry (1977); M. Fleischhammer—W. Walther: Chrestomathie der modernen arabischen Prosaliteratur (1978); Germanus Gy.: Az arab iroda-

lom története (1979); 'U. al-Daqqáq: Malámih al-si'r al-mahdzsarí (1979); R. Allén: The Arabic Növel: An Historical and Critical Introduction (1982). Iványi Tamás Szíria irodalma: Az ország irodalmának kezdeteit -+szír irodalom, a klasszikus arab korszakra nézve —•arab irodalom. A modern arab irodalmi újjáéledés Szíriában, ill. Libanonban kezdődött, s elsősorban a próza terén, amely a 19. sz. során teljes átalakuláson ment át. E változások eredményeként jött létre a modern irodalmi arab nyelv, ami aztán erőteljesen hatott a költészet dikciójára és idiómiára is. Mindez egy évszázadon át tartó fejlődési folyamat eredménye volt, melynek a kezdetét a 19. sz. második felében az európai prózairodalomból készült fordítások publikálása jelentette az új folyóiratokban. Elsősorban a szellemes és igazán szépirodalmi jellegű műveket fordították, mint pl. Fémion maximáit, La Fontaine meséit és Shakespeare drámáit. Az önálló alkotások sorában elsőként keresztény moralizáló elbeszélések (uqszúsza hikmijja), hitoktató irományok születtek, Rizq Alláh Hasszún (1825—1880) és Dzsirdisz Júszif Salhat tollából. A korszak kiemelkedő szerzője Franszisz Fath Alláh alMarrás (1836—1873), a filozofikus hajlamú romantikus költő és író volt. Alkotásaiban al - Mar rí mellett Rousseau, Voltaire és Dante hatása fedezhető fel. 1865-ben kiadott filozofikus társadalmi meséje, a Ghábat alhaqq ('Az igazság erdeje') még távol áll ugyan az igazi regénytől, de már érződik rajta, hogy modelljéül a modern regények szolgáltak. A szíriai próza fejlődésének következő lépését Numán aX-Qaszátilí (1856 1923) 1880 és 1882 között folytatásokban megjelent művei — al-Fatát al-amína va-ummuhá ('A hű lány és az anyja'), Mursid va-Fitna ('Mursid és Fitna') és Anísz va-Anísza ('Anísz és Anísza') — jelentették, melyeket szerzőjük a korabeli szíriai társadalom tablójának szánt a szabadság és igazságosság jegyében, s abban a reményben, hogy megszűnik a tradicionalista szellem. Hasonló hangsúlyok érezhetők a korszak többi szerzőjénél is, mint pl. Míkháíl &sz-Szaqqálná,l és Sukrí a\-Aszalínk\. Műveikben azonban minden újító szándék ellenére a didaktikus jelleg uralkodik, stilárisan pedig a hagyományos irodalom foglyai maradtak. O Az 1. világháborús időszak természetesen az irodalmi alkotásnak sem kedvezett, a háború vége és a — rövid életű — önálló szíriai királyság létrejötte azonban eufórikus állapotba hozta az országot. E korszak kiemelkedő kulturális

477

SZÍRI eseménye az irodalomnak is otthont adó szíriai tudományos akadémia megalapítása volt. A francia megszállás alatt csökkent ugyan ez a lelkesedés, az irodalom mégis tovább t u d o t t fejlődni, s két tényező új lendületet adott az irodalmi alkotómunkának: az újságok számának növekedése, ill. a polgárosodás folyamatának felgyorsulása. O A 19. sz. vége óta mindinkább népszerűbbé vált a történelmi regény. E műfaj legjelentősebb képviselője Marúf al-Arnáút (1892—1948) volt, aki az arab történelem nagy korszakairól és alakjairól szóló műveiben (Szajjid Qurajs, 'A Qurajs ura', Umar ibn al-Khattáb, 'ua.', Táriq ibn Zijád, 'ua', Fátima al-Batul, 'ua.') valós történelmi személyeket és eseményeket is ábrázolt. A szíriai regény igazi megteremtője Sakíb al-Dzsábirí volt, akinek 1937-ben publikált Naham ('Mohóság') c. művét tartják a modern szíriai regény első kiforrott alkotásának, bár a regény atmoszférája Szíriától idegen, a helyszíne Svájc, főhőse pedig egy emigráns orosz arisztokrata. Sikerét szokatlan stílusának és érzelmeket felkavaró erejének köszönhette. O A szíriai novellairodalom fontos dátuma 1944, amikor Beirutban megjelent Fuád as-Sájib Táríkh dzsurh ('Egy sebesülés története') c. novelláskötete, amelyet a következő évtizedek szír írói, pl. ed-Udzsajlí, asz-Szakákíní, Zakarijá Támír, Hanná Mína követendő mintának tekintettek. O A 19. sz. első felében a költészet elsősorban kiüresedett hagyományos struktúrák ismételgetéséből állt, s ,,jó költészeten" kizárólag a ritka szavak és szellemes nyelvi fordulatok interpretálását értették. A század második felében többen új hanggal jelentkeztek ugyan, de ez elsősorban politikai-vallási töltetű verseket hozott, s a költői művészet újjáélesztésében nem volt jelentősebb szerepe. A költészet fő központja Aleppo volt, ahol elsősorban a keresztény hatások érvényesültek. 1918-tól Damaszkusz vette át a kulturális központ szerepét. Az ezt követő időszakot a Kurd Ali nevével fémjelzett költői iskola uralta, amelyre a klasszicizáló stílus és a nemzeti érzések kifejezésére való törekvés volt jellemző. Közéjük tartozott az-Ziriklí, sd-Buzm, Mardam és Dzsabri. A jelentős síita költő, Badavi al-Dzsabal nem tartozott ehhez a csoportosuláshoz, s bár költészete a klasszikus hagyományokban gyökerezett, a szúfi miszticizmushoz való erőteljes vonzódása megkülönböztette őt kortársaitól. O A modern emberi érzések és problémák iránti érzékenység jelei elsőként Abú Risa verseiben mutatkoztak meg, aki a két világháború között a legjelentősebb

és legnépszerűbb költő volt. írásaiban a realizmus és a romanticizmus, a klasszikus és a modern értékek keverednek. O A modern szíriai költészet a 20. sz. közepéig nem sorolható a sok szempontból egységes arab költészet élvonalába, és nem is produkált olyan kiemelkedő és nagyhatású lírát, mint pl. a modern egyiptomi, az emigrációban született szíriai-libanoni vagy az iraki költészet (-> szíriai-libanoni emigráns irodalom). Az 1950-es évektől kezdve az arab költészet egységesedése folytatódott, az egyes költők kritikai megítélésében elsődleges szempontot jelentett, hogy tudtak-e csatlakozni az új áramlatokhoz, vagy inkább a hagyományos költészet folytatásával próbálkoztak. Szinte minden stílusnak volt jelentős szíriai képviselője: a romantikának Nadím Muhammad, a szürrealizmusnak és szimbolisztikus költészetnek Orkhán Mujasszar, míg az avantgardizmust (legalábbis fiatalabb éveiben) Nizár Qabbání képviselte, akit a 20. sz. második fele legnagyobb arab költőjének tekintenek. O írod.: Boga I.—Katona T. (szerk.): Mai arab elbeszélők (1960); A. ibn Dzureil: Adab al-qissza fi Szúrija (1966); S. alKajjáli: al-Adab al-arabí al-mu'ászir fí Szúrija 1850—1950 (1968); Germanus Gy.: Az arab irodalom története (1969); J . A. Haywood: Modern Arabic Literature 1800— 1970. An introduction with extracts in translation (1970); H. al-Khatíb: Szubul al-muasszirát al-adzsnabijja va-askáluhá fí 1-qissza asz-szúrijja (1973); H. al-Khatíb: ar-Rivája asz-szúrijja fí marhalat annuhúd (1975); A. ibn Dzurejl: al-Váqi'ijja fí 1-qissza fí Szúrijá (1977); S. Kh. Jayyusi: Trends and Movements in Modern Arabic Poetry (1977); O. ad-Daqqáq: Táríkh aladab al-hadísz fí Szúrijá (1979); S. H. anNasszádzs: Bánúrámá ar-rivája al-arabijja al-hadísza (1982); E. Baldissera: Sakíb alGábirl pioniere del romano siriano (1986); uő: La formation de recit moderne en Syrie (1988). Iványi Tamás Szirin, Vlagyimir: —>Nabokov, Vlagyimir Vlagyimirovics szír irodalmi formák: A szír nyelv a sémi nyelvek északnyugati ágához tartozó arámi nyelvek csoportjához tartozik. Ez alapvetően meghatározza a szír nyelv és ennek következtében az irodalmi formák legfontosabb prozódiai sajátosságait. A szír költészet első emlékei a 2. sz.-ból származnak s Bar Daiszán és fia, Harmoniosz nevéhez fűződnek. Ezek a versek már olyan magas verselési technikáról tanúskodnak (a szír

478

SZÍRI

irodalom következő ezer évében is ugyan- 2) Tíz szótagos; képlete: x x x x x x x x x ezt a verstechnikát alkalmazzák), amely x: egy korábbi, fennmaradt emlékekkel nem 'ainá dablá vetmakhkhí bakhtání! bizonyítható irodalmat feltételez. Kialakuváf 'etpalpríl bhán alá 'akvát dil lvát ne'té vncttel H 'ídrf lására jelentős hatással volt az ebben az időben már több száz éves múlttal rendel('Akit úgy megsebesítettek és lesújtottak a bűnök kező -*arámi irodalom,, amelynek fejlődési és úgy beszennyeztek ezen a világon, mint engem, szintjéről a szír továbblépett. O A szír veraz jöjjön hozzám és adjon kezet.') seléssel a múlt sz.-ban kezdtek foglalkozni; kérdéseit megnyugtatóan Ch. Hölscher tisz- O D) Hat iktussal rendelkező sorok: 1) tázta a 20. sz. elején. E versben az egy sorra tizenegy szótagos; képlete: x x x x x x x x jutó hangsúlyos iktusok száma az elsődle- x x x: ges fontosságú; a szótagok számának jelenIá 'eskrtkh lammáná ií, lqurijót gauszá tősége csak másodlagos. Jellegzetes tulaj('Nem tudja elérni a biztonságos várost.') donsága, hogy a nyelv sajátosságai kizárják a két vagy több szótagos thesziszeket 2) Tizenkét szótagos; képlete: x x x x x x x (hangsúlytalan ütemrészeket); daktilikus, x x x x x: anapesztikus stb. lejtést tehát nem ismer. glífe mekkíl Ibezkhrf hávín valmajjáqá A szír költészetben használt verssorok a gálofaihdn 'af elgukhká abddaihíín következők. O A) Három iktussal rendelkező sorok: 1) öt szótagos; képlete (a hang('A bálványokat kigúnyolják, megvetik az istenképeket, kinevetik készítőiket.') súlyos szótagokat x, a hangsúlytalanokat x jellel jelölve): x x x x x. Példa (a hangsúO E) Hét iktussal rendelkező sorok: tizenlyok kurzívak): három szótagos; képlete: x x x x x x x x x bitreslem dal el x x x x: qdam bém damsíkhá c

c

C

C

nehve dttkránó lCasaíd(; mhaimn