Világirodalmi lexikon Mari-My. 8. kötet [8] 9789630531092, 9630531097

Citation preview

VILÁGIRODALMI LEXIKON Főszerkesztő Király István Szerkesztő Szerdahelyi István VIII. kötet: Mari—My

E kézikönyv időben és térben egyaránt tekint közelre és távolra: nemcsak a klasszikus múlt kiemelkedő alakjait, hanem korunk szárnyat bontó fiatal íróit is bemutatja, s nemcsak az úgynevezett nagy irodalmakkal foglalkozik, hanem beszámol olyan irodalmakról is, amelyekről keveset vagy éppen semmit sem tudunk, s az irodalomelmélet kérdéseiben is eligazít. Összeállításában mintegy ezer bel- és külföldi munkatárs működött közre. Az egyes cikkek nemcsak meghatározást vagy életrajzot adnak, hanem ismertetik és értékelik is a műveket és az életmű egészét, s gazdag bibliográfiát nyújtanak, amely a külföldi írók munkáinak magyar fordítását és a róluk szóló műveket is tartalmazza. A szöveget érdekes képanyag egészíti ki. A lexikon előző kötetei: I. kötet: A—Cal • 245,— Ft II. kötet: Cam—E . 270,— Ft III. kötet: F—Groc . 167,— Ft IV. kötet: Grog-Ilv . 167,— Ft V. kötet: lm—Kamb • 190,— Ft VI. kötet: Kamc—Lane • 188,— Ft VII. kötet: Lanf-Marg . 205,— Ft

1

m

AKADÉMIAI KIADÓ • BUDAPEST

VILÁGIRODALMI NYOLCADIK

LEXIKON KÖTET

VILÁGIRODALMI LEXIKON

'lö. —

II V -

\

II i-S)

A K A D É M I A I K I A D Ó , B U D A P E S T 1982

VILÁGIRODALMI LEXIKON NYOLCADIK

KÖTET

Mari — My

II V

"II . . .r o - J )

A K A D É M I A I KIADÓ, B U D A P E S T 1982

FŐSZERKESZTŐ

KIRÁLY ISTVÁN EELELŐS SZERKESZTŐ

SZERDAHELYI ISTVÁN

SZERKESZTŐK

Á H I JOLÁN, E R D E E N É RÉVY KATALIN, FÖLDES GÁBOR, F R I G Y E SNÉ V É G H K A T A L I N ,

HARASZTI SÁNDOR

KÁSZONYI ÁGOTA, KOCH LÁSZLÓ, K U K L I S IVÁN, K U K L I S N É S Z Ő G Y I ZSUZSANNA, MUZSLAY L Á S Z L Ó , N I R S C H Y OTT A U R É L , R A J TAMÁS, S Z E L E C Z K Y J Ó Z S E F N É , TÁTRAINÉ SZEPES E R I K A

SZERKESZTŐSÉGI MUNKATÁRSAK

JUHÁSZ ILDIKÓ, MAGYARI JUDIT, VERES LÁSZLÓNÉ

KÉPSZERKESZTŐ

KÁDÁR JÓZSEF

MŰSZAKI SZERKESZTŐ

LÖBLIN J U D I T

ISBN 963 05 0871 0 sorozat ISBN 963 05 3109 7 VIII. kötet © Akadémiai

Kiadó, Budapest

Printed in Hungary

1982

FŐMUNKATÁRSAK

BAJOMI LÁZÁR ENDRE (modern HERCZEG GYULA (olasz, rétoromán) francia irodalom) BELIA GYÖRGY (román, mol- HERMANN ISTVÁN (irodalomelmélet, esztétika) dován) HORÁNYI MÁTYÁS (spanyol nyelBERNÁTH ISTVÁN (skandinávok, vű irodalmak) németalföldiek, francia-belgák) BIERNACZKY SZILÁRD (Fekete- HUTTERER MIKLÓS (jiddis) ISTVÁNOVITS MÁRTON (kaukáAfrika) zusi nyelvek) BÖGÖS LÁSZLÓ (Burma, Kambodzsa, Laosz, Thaiföld, Vietnam) IVÁNYI TAMÁS (arab) BOJTÁR ENDRE (lengyel, lett, JEREMIÁS ÉVA (iráni nyelvek) litván) JUHÁSZ P É T E R (bolgár) BORZSÁK ISTVÁN (ókori latin) KÁKOSY LÁSZLÓ (egyiptomi, BUDA BÉLA (irodalompszicliológia) kopt) CSONGOR BARNABÁS (klasszikus KAPITÁNFFY ISTVÁN (középkínai) kori latin és bizánci görög) DOMOKOS PÉTER (finnugor nyel- KARA GYÖRGY (mongol) vek) KOMORÓCZY GÉZA (akkád, araDOROGMAN GYÖRGY (spanyol meus, hettita, ókori héber, sumer) irodalmak) KOZOCSA SÁNDOR (bibliográfia) FALUBA KÁLMÁN (katalán) MÁDL ANTAL (német nyelvű iroFALUS RÓBERT (ógörög) dalmak) FODOR ISTVÁN (Fekete-Afrika) MARÓTH MIKLÓS (szír) FODOR ISTVÁN (francia nyelvű MILISAVAC, ZlVAN (jugoszláv) irodalmak) NIRSCHY OTT AURÉL (zene) FÓNAGY IVÁN (stilisztika, verstan) ORMOS ISTVÁN (Etiópia) GALL A ENDRE (modern kínai) ORSZÁGH LÁSZLÓ (angol nyelvű GOMBÁR ENDRE (finnugor nyelirodalmak) vek) PAPP ÁRPÁD (újgörög) GYETVAI MÁRIA (jugoszláv) RÓNAI MIHÁLY ANDRÁS (világHAHN ISTVÁN (föníciai) sajtó, irodalomelmélet) HAZAI GYÖRGY (török nyelvek)

RÓNA-TAS ANDRÁS (csuvas) RÓZSA ZOLTÁN (portugál nyelvű irodalmak) SCHEIBBR SÁNDOR (középkori és újkori héber, ivrit) SCHÜTZ ISTVÁN (albán) SCHÜTZ ÖDÖN (örmény) SIMÓ JENŐ (olasz) STAUD GÉZA (színháztudomány, drámaelmélet) SÜDY ZOLTÁN (japán) SZALMÁS! PÁL (örmény) SZERDAHELYI ISTVÁN (eszperantó) SZIKLAY LÁSZLÓ (szlovák)

SZ. MOLNÁR ÁGNES (kelta) SZTEPANOV PREDRAG (jugoszláv) TABNAI ANDOR (újlatin) TÓTH ENDRÉNÉ (bibliográfia) TÖRÖK ENDRE (belorusz, orosz, ukrán) TÖRÖK SÁNDOR (Indonézia, Malaysia) ÚJHELYI SZILÁRD (film) ÜRAY GÉZA (tibeti) VARGYAS LAJOS (verstan) VEKERDI JÓZSEF (ind nyelvek) VOIGT VILMOS (folklór) ZÁDOR ANDRÁS (cseh)

Az ú j a b b lektorok, konzultánsok, szerzők és egyéb m u n k a t á r s a k jegyzékét az utolsó kötetben közöljük.

M FOLYTATÁS Maria [máriá], Manuel (Outeiro de Rei, Lugo t a r t . , 1930 — ): gallego nyelvű spanyol költő. Nagy mennyiségű, de egyenetlen színvonalú költői termése jelentős állomása a polgárháború utáni gallego költészetnek. Művei között egzisztencialista (Muineiro de brétemas, 'Ködmolnár', 1950), tájleíró (Terra cha, 'Meleg föld', 1954) köteteket éppúgy találunk, m i n t vallásosakat (Libro de Pregos, 'Imádságok könyve', 1962) és személyes vonatkozásia k a t (Documentos personaes, 'Személyes dokumentumok', 1958; Mar Maior, 'Főtenger', 1963; Remol, 'Parázs', 1970). Színművet és regényt is írt. O Magyarul: 3 vers (Asztalos L., U t u n k , 1976, 35.). Dorogman György Mária apokalipszisei: kora középkori keresztény irodalmi m ű v e k összefoglaló elnevezése. Tartalmuk szerint az -*•apokalipszisek közé tartoznak. O 1* Apokalüpszisz tész hagiasz theotoku peri tón kolaszeón ('A szent istenszülő apokalipszise a bűnhődésekről'); Apocalypsis beati Dei Oenetricis de poenis (latin cím); Hozsgyenyije Bogorogyicü po mukam ('Az istenszülő kínszenvedései', ószláv cím): görögül, valamint örmény, etióp és ószláv fordításban f e n n m a r a d t keresztény irodalmi m ű . Valószínűleg a 9. sz.-ban keletkezett. Kinyilatkoztatás, -»-apokalipszis f o r m á j á b a n Mária m o n d j a el benne a bűnösök túlvilági büntetését s könyörög értük kegyelemért. Az alvilági büntetések rendszerezésére tesz kísérletet; anyagában függ -*-Péter apokalipszisétől és -*-Pál apokalipszisétől. Kiad.: M. R. J a m e s : Apocrypha anecdota (115 — 126. old., 1893). O Krétáról származó változatát közli R . M. Dawkins: Krétiké Apokalüpszisz tész Panagiasz (Krétiké Khronika 1948, 487 — 500. old.). O 2. Apocalypsis seu Visio Mariae Virginis ('Szűz Mária apokalipszise avagy látomása', latin cím): koraközépkori keresztény -*•apokalipszis; 7 — 9. sz.-i etióp szövege m a r a d t fenn. Nagymértékben követi -*-Pál apokalipszisét. Kiad.: M. Chaine: Oorpus Scriptorum Ohristianorum Orientalium (Scripto-

restaeth., ser. I., 7. köt., 43 — 68. old., 1909). Komoróczy Géza Mária csodái; Taámera Márjám: etióp hagiográfiai m ű , -*•Etiópia irodalma és etióp irodalmi formák Maria Enriqueta [máriá enriketá] (írói név); Maria Enriqueta Oamarillo y Boa de Pereyra (családi név); (Coatepec, Veracruz áll., 1875 — 1968): mexikói költőés írónő. Sokoldalú, n a g y műveltségű egyéniség, a híres történész, Carlos Pereyra felesége volt. Férjével szinte az egész világot beutazta, huzamosabb ideig Madridban éltek. O Bensőséges, nőies lírájával, kifejezésmódjának megragadó egyszerűségével kiemelkedő helyet foglal el a latin-amerikai költőnők között. A rom a n t i k a érzelmi túláradásától és a modernismo mesterkéltségétől egyaránt távol áll. Verseinek t á r g y á t a mindennapok eseményei képezik. Prózaíróként elbeszéléseivel, kisregényeivel t ű n i k ki. Ezek közül is különösen a gyermekek számára írt kedves, fantáziadús, eredeti elbeszélései értékesek: Rosas de la infancia ('A gyermekkor rózsái', elb.-ek) c. négykötetes gyűjteménye Mexikóban m a is iskolai tananyag. O Művei: Las consecuencias de un sueno ('Egy álom következményei', költ.-ek, 1908); Rumores de mi huerto ('Kertem susogásai', költ.-ek, 1908); Sorpresas de la vida ('Az élet meglepetései', nlák, 1921); Rincones románticos ('Romantikus zugok', költ.-ek, 1922); El secreto ('A titok', önéletrajzi ihletésű reg., 1922); Album sentimental ('Érzelmes emlékkönyv', költ.-ek, 1926); Entre el polvo de un castűlo ('Egy kastély porában', elbeszélésgyűjtemény gyermekeknek); Mirlitón (elbeszélésgyűjtemény gyermekeknek); El arco de colores ('A szivárvány', nlák); Jirón del mundo ('A világ foszlánya', nlák); Enigma y símbolo ('Rejtély ós jelkép', nlák); Lo irremediable ('Jóvátehetetlen', nlák). O írod.: V. Yakovlev Baldin: Maria E n riqueta Camarillo!y Roa de Pereyra. Su vida y obra (1957); J . E s t r a d a : Poetas nue-

MARIA

vos de Méjico (1916); A. Torres Rioseco: La novela en la América hispana (1939). Sáfár Judit Mária evangéliuma; Peungelion kata Marihamm (kopt cím): az apokrif evangéliumok (-+-evangélium 3.) körébe tartozó ókeresztény irodalmi m ű . Az i. sz. 2. sz.ban keletkezett, görög nyelven, valószínűleg gnosztikus körökben; az eredeti szövegezés töredékében és kopt fordításában ismert. O A m ű első része a feltámadt Jézus beszélgetése t a n í t v á n y a i v a l az anyag (a test) halál utáni sorsáról s a b ű n mibenlétéről. Mária i t t a csüggedt apostolok vigasztalójaként lép fel. A második részben Péter kérésére Mária elmondja az általa ismert kinyilatkoztatást (az -»•apokalipszist álomban nyerte el). Mária szavait az apostolok nem hiszik, de a síró és érvelő asszony végül is meggyőzi őket. Az apostolok hirdetni kezdik Mária evangéliumát. A szöveg a lélekkel (pszükhé) és szellemmel (pneuma) szemben az értelm e t (nusz, ratio) emeli ki. O A kopt szöveg kiad.: W. C. TU1: Die gnostischen Schriften des koptischen Pap. Berol. 8502 ( 2 4 - 3 2 , 62 — 79 old., 1955); a görög töredék kiad.: G. P . Carratelli: La parola del passato 2. (266 — 267. old., 1946). O Részletek németül és irod.: E . Hennecke — W. Schneemelcher: Neutestamentliche Apokryphen(l. köt., 251 —255. old., 1959). Komoróczy Géza Mária halálának legendái: ókeresztény irodalmi m ű v e k összefoglaló elnevezése. E legendák, különböző változatokban, görög, latin, szír, kopt, a r a b nyelven terjedtek el. A legkorábbiak közülük az i. sz. 3. sz.-ban keletkezhettek. Máriának Jézus mennybemenetele u t á n az apostolokkal folytatott beszélgetéseit érintik (ehhez alapot az Apostolok cselekedetei 1:14. verse szolgáltatott), m a j d részletezve, színes leírásokban a d j á k elő Mária halálát, temetését, testi valóságban a paradicsomba kerülését. O írod.: Th. Zahn: Die Dormitio s. Virginis und das H a u s des Johannes Marcus (1899); M. Jugie: L a m ó r t et l'assomption de la Sainte Vierge (1944); B. Capelle: Vestiges grecs et latins d'un antique ,,transitus" de la Vierge (Analecta Bollandiana, 1949, 21—48. old.). O 1- Transitus Mariae ('Mária eltávozása', latin cím): a legkorábbi ókeresztény legenda Mária haláláról. Kiad.: C. Tischendorf: Apocalypses apocryphae ( 1 2 4 - 1 3 6 . old., 1866) O 2. Liber Johannis de dormitione Mariae ('János könyve Mária elhunyásáról', latin cím); Dormitio Mariae (cím változat): -pszeudonim ókeresztény legenda Mária

haláláról- K i a d . : ( 9 5 - 1 1 2 - old.).

C. Tischendorf: uo. Komoróczy Géza

Mária kérdései; Erótészeisz Mariasz (görög cím): az apokrif evangéliumok evangélium 3.) körébe tartozó ókeresztény irodalmi mű. Az i. sz. 2. sz.-ban, görögül íródott. Idéz belőle Epiphaniosz (Panariosz XXVT. 8). E szerint Jézus magával vitte egy hegyre (az Olajfák hegyére ?) Máriát — a n y j á t , vagy esetleg Mária Magdolnát —, közösült vele, de m a g j á t felfogta, m o n d v á n : „ í g y kell tennünk, hogy é l j ü n k . " O Mária kérdései a megváltás szertartásaira vonatkoztak. A m ű gnosztikus apolkalipszis: hasonló a későbbi -+Mária apokalipszisei c. szövegekhez, s a korai keresztény gnosztikusok obszcén szertartásai nyernek benne irodalmi-misztikus igazolást. O írod.: L. F e n d t : Gnostische Mysterien Komoróczy Géza (3 — 29. old., 1922). Mariana [máriáná], J ü a n de; Padre J ü a n de Mariana (Talavera de la Reina, 1536—Toledo, 1624): spanyol történész. Fiatalon, 1554-ben lépett be a jezsuita rendbe. Tanulmányait Alcalában végezte, később bejárta Itáliát, Franciao.-ot és Flandriát, ahol teológiával foglalkozott és prédikált, m a j d visszatért Toledóba. I t t élt haláláig, a történelem kutatásán a k szentelve m a g á t . O A spanyol történetírás kiemelkedő alakja. Fő műve az História de Espana ('Spanyolország története', 1601), amely a kezdetektől Katolikus Ferdinánd haláláig (1516) öleli fel az egész Ibériai-félsziget történetét. Jellegzetessége, hogy bár forrásmunkákon alapul, helyet kapnak benne legendás elemek is, m e r t célja elsősorban az ismeretterjesztés. Gyönyörű leírások teszik érzékletessé a történelmi események színhelyét, melyek moralizáló észrevételekkel, beszélgetésekkel váltakoznak. Mariana eszményképe Cicero és Titus Livius; stílusát egyszerűség és elegancia, nyelvi archaizmusok jellemzik. P r ó z á j a a spanyol történetírás századokon keresztül h a t ó példája. A m ű először latinul jelent meg Históriáé de rebus Hispániáé libri XXX ('Hispánia történetének harminc könyve') c. 1592 és 1605 között. Később (1601) követte a spanyol kiadás, amely n e m pusztán az eredeti műnek a szerző által készített fordítása, h a n e m újraírt változata. Mariana nemcsak történész, hanem neves teológus és kritikus szellem ű moralista is volt. Elveit és véleményét a környező világról, beleértve a jezsuita rendet is, különböző tanulmányokban fejti ki, melyeknek merészsége komoly kellemetlenségeket vont maga u t á n . Aszketikus és politikai nézeteit jól

MARIA

tükrözik Tractatus septem ('Hét értekezés', 1609) c. összefoglalt tanulmányai: De monetae mutatione ('A pénz változásáról') az inflációt elindító pénzügyi manipulációkkal foglalkozik; De spectaculis ('A színjátszásról'), amely t á m a d j a a színjátszást és egyéb nyilvános látványosságokat, valamint a korabeli szokásokat; De morte et inmortalitate ('A halálról és a halhatatlanságról') c. tanulm á n y á b a n az aszketikus jezsuita nyilvánul meg: az élet a halálra való előkészület, az igazi élet a halállal kezdődik, t e t t e i n k e t az értelemnek kell irányítania, mert csak ebben az esetben cselekszünk emberi módon. Felveti a lélek h a l h a t a t lanságának, az eredendő bűn, a kegyelem, az ember szabadságának, az isteni gondviselésnek és a predesztinációnak a tém á j á t . A könyv további tanulmányai De adventu Jacobi apostoli in Hispania ('Jakab apostol Hispániába való érkezéséről'), Pro editione Vulgatae ('A Vulgata kiadásáért'), amely az Antwerpenben megjelent négynyelvű bibliakiadás, ú n . Biblia Poliglota de Amberes k r i t i k á j a ; De annis arabum ('Az a r a b évekről') ós De die mortis Ghristi ('Krisztus halálának napjáról'). De rege et regis institutione ('A királyról és a királyság intézményéről', 1599) c. értekezésében az uralkodó kötelességeiről, a zsarnokságról és a zsarnokgyilkosság törvényességéről f e j t i ki nézeteit. A zsarnokgyilkosság doktr í n á j á t a Jézus Társaság betiltotta. Mariana a t y á t pedig később perbe fogták, mert IV. Henrik francia király meggyilkolásának indirekt okozóját látták benne. Discurso de las cosas de la Gompania ('Értekezés a [Jézus] Társaság dolgairól') c. művében szembehelyezkedik a jezsuita rend hierarchiájával, az ott meghonosodott önkényeskedésekkel és igazságtalanságokkal, és szót emel a hibák kijavításáért. O Gyűjt, kiad.: Obras ('Művei', Biblioteca de Autores Espanoles 3 0 - 3 1 . köt., 1854,, utánnyomás 1950). O írod.: G. Cirot: É t u d e s sur l'historiographie espagnole. Mariana historien (1905); P . U . González de la Calle: I d e a s político-morales del P . Mariana (Revista de Archivos Bibliotecas y Museos, 1913 — 1915); A. Pérez Goyena: Mariana, considerado como teólogo (Estudios Eclesiasticos, ó. Kot., i'óZ'k es Kot., iyzoj; A. González Palencia: Polémica entre P . Mantuano y F. T a m a y o de Vargas con motivo de la História del P. Mariana (Boletín de la Real Academia Espanola, 1924); J . Laurés: I d e a s fiscales de cinco grandes jesuitas espanoles (Razón y Fe, 1928); uő: The Political Economy of Mariana (1928); E i n moderner Denker

des 16. J a h r h u n d e r t s (Stimmen der Zeit, 1930). Sáfár Judit Mariana-szigetek irodalma: ->-Mikronézia irodalma Mariano [máriánu], Gábriel (írói név); Jósé Gábriel Lopes da Silva (családi név); (Vila da Ribeira Brava, Sáo Nicolausziget, 1928. ápr., ?—): portugál és zöldfoki-szigeteki kreol nyelven alkotó zöldfoki-szigeteki költő, író, publicista, kritikus. Jogot végzett a lisszaboni egyetemen. Mint ügyvéd és magántisztviselő dolgozott Lisszabonban, Sáo Tomé szigetén, valamint Mozambikban. O írásaiban a portugál elnyomók elleni szenvedély izzik. Szívesen merít szülőföldje gazdag népköltészeti hagyományaiból. O Számos verse jelent meg a Glaridade, a Gabo Verde és más lapok hasábjain, továbbá francia fordításban a Présence Africaine-hen és az Európában, valamint antológiákban. O Verseskötetei: Gapit&o Ambrósio ('Ambrósio kapitány', é. n.); 12 poemas de circumstáncia ('12 vers a körülményekről', 1965). O Elbeszéléseket is írt, legismertebb az O rapaz doente ('A beteg fiú', 1963). Ebben a z t vizsgálja, hogyan h a t a nyomorúság h a z á j a lakóira. O Kritikai tanulmányai főleg a zöldfoki-szigeteki irodalom kérdéseivel foglalkoznak. O Magyarul: 1 vers (Hárs E., Nagyv, 1970, 10.); 1 vers (Csala K , Néger kiáltás, anto., 1972). Kulifay Gyula Mariano y Geronimo [mariano i heronimo], Patricio (Manila, 20. sz.): tagal nyelven alkotó Fülöp-szigeteki költő, író. O Az 1910-es években a r a t o t t sikert zenés zarzueláival, amelyek közül a legismertebb: Ang anak ng dagat ('A tenger fia', dráma); Ang pakakak ('A kürt', dráma); Silanganan ('A h a j n a l ' , dráma); Lihim at pag-ibig „('Titok és szerelem', vígj.); Pangarap ('Ábránd', vígj.). Páricsy Pál Mariátegui [máriátegi], Jósé Carlos (Lima, 1895. jún. 1 4 . - u o . , 1930. ápr. 16.): perui író, publicista, marxista teoretikus. Szegény családban született, 14 évesen már n y o m d á b a n dolgozott. Munkája mellett kitartóan képezte m a g á t és hallgatta a limai egyetem esti előadásait. 11 eves KoraDan KezueuL iroattiuiiimtii foglalkozni, verseket írt. Később az El Tiempo c. ellenzéki napilap riportereként kapcsolatba került a politikával, megismerkedett az ellenzéki mozgalom jelentős személyiségeivel (C. Falcon, F. de Valle, M. González Prada) ós ennek hatására közeledett a munkásmozgalomhoz, a szocializmus eszméihez. 1918-ban meg-

MARIA

alapította a Nuestra Época, m a j d ennek betiltása u t á n a La Razón c. folyóiratot. Az ebben közölt cikkei az egyetemi reformmozgalom és a munkásosztály követeléseit fogalmazzák meg. A k o r m á n y 1919-ben a La Razónt is betiltotta, Mariáteguinek pedig hároméves európai ösztöndíjat a j á n l o t t fel, hogy eltávolítsa Peruból. Mariátegui 1920 — 1923 között tartózkodott E u r ó p á b a n , fóleg Itáliában, de ellátogatott Német- és Franciao.-ba, Ausztriába, sőt Mo.-ra is. Ez idő a l a t t rengeteget t a n u l t , átfogó, alapos műveltséget szerzett. A művészetek mellett tanulmányozta a szocializmus és a marxizmus tanait, a munkásmozgalom kérdéseit, a háború u t á n kialakult európai helyzetet. Jelen volt az olasz kommunista mozgalom születésénél, kapcsolatban állt A. Gramscival, F . Nettivei, az akkori miniszterelnökkel és a liberális antifasiszta P . Gobettivel. Megismerked e t t a kor olyan haladó személyiségeivel és gondolkodóival, m i n t R . Rolland, H . Barbusse, Gorkij, Károlyi Mihály. Tudásban és tapasztalatokban gazdagon, kiforrott forradalmárként t é r t vissza hazájába 1923-ban. I t t sokoldalú m u n k á t f e j t e t t ki a perui proletariátus megszervezése érdekében, fontos szerepet játszott a Gonfederación Generál de Trabajadores del Perú ('Perui Dolgozók Általános Szövetsége') és a Perui Szocialista P á r t (1928) létrehozásában. A p á r t , amelynek első f ő t i t k á r a lett, az ő vezetésével csatlakozott a I H . Internacionáléhoz, később pedig felvette a „kommunista" nevet. Fiatalon, alkotó ereje teljében, a gyermekkorában szerzett csonttuberkulózisban halt meg. O Tevékenysége nem korlátozódott a munkásmozgalom szervezésére, a perui gazdaságitársadalmi problémákat újszerű, egyetemes szempontokból elemző publicisztikai, teoretikusi munkássága jelentősen befolyásolta a közgondolkodást. 1923 — 1924-ben előadásokat és vitákat t a r t o t t a perui egyetemi Diákkör irányítása a l a t t álló limai Népi Egyetemen fiatal munkások és értelmiségiek számára ,,A világválság t ö r t é n e t e " c. A 17 előadásból álló sorozat a nagy világtörténelmi összefüggések megvilágítása révén igyekszik korszerű képet adni a 'kialakuló világról, ós egy filozófiában, történelemben, művészetekben, közgazdaságtanban járatos marxista gondolkodó egyetemes látásm ó d j á t tükrözi. 1926 — 1930 között eszméit és esztétikai nézeteit elsősorban az Amauta c. általa alapított és irányított, a kor haladó szellemű értelmiségét maga köré csoportosító folyóiratban t e t t e közzé. A folyóirat célja az volt, „hogy a

perui problémákat doktrinális és tudományos szempontból vesse fel", és az argentin Martin Fierro c. kimagasló jelentőségű avantgarde folyóirathoz hasonló szerepet töltsön be Peruban. A folyóiratban megjelent politikai és elméleti írásain kívül k i a d o t t egy cikkg y ű j t e m é n y t La Escena Gontemporánea ('A jelen színtér', 1926) c. Legismertebb és legjelentősebb azonban Siete ensayos de interpretáción de la realidad peruana (1928: Benkő J u d i t , Hót tanulmány a perui valóságról, 1977, t ö b b más cikkel együtt) c. tanulmánygyűjteménye, melyben csaknem minden általa tárgyalt elméleti kérdést összegezett (A gazdasági fejlődés vázlata, Az indiánkérdés, A földprobléma, A közoktatás folyamata, A vallási tényező, Regionalizmus és centralizmus, Az irodalom folyamata). E tanulmányokban a perui gazdasági és társadalmi fejlődés rövid történeti áttekintése u t á n a leginkább égető problémákat, a föld és az indián f a j kérdését, az egymás mellett létező, egymásra épült vallási hagyományok rétegeit elemzi, valamint az oktatási reform politikai és ideológiai vonatkozásaival s a latin-amerikai irodalom egyes jelenségeivel és irányzataival foglalkozik. Problémafelvetésével és marxista koncepciójával nagymértékben befolyásolta a perui gondolkodást. A 20-as években előtérbe került indiánkérdést elsősorban földkérdésnek tekintette, a megoldást a latifundista rendszer felszámolásában látta. A kérdés számos egyéb vonatkozását azonban, pl. a nyelv, a kulturális integráció kérdését nem elemezte, és nemegyszer idealizálta az indiánt, pozitív irányban elfogult, túlzó megállapításokat t e t t . A faji kérdésben elfoglalt álláspontja mégis ú j szakaszt jelent a latin-amerikai munkásmozgalomban. A Siete ensayos . . . a latin-amerikai gondolkodás első, jelentős, marxista szintézise. O Gyűjt, kiad.: Obras completas ('összes művei', 20 köt., 1964). O írod.: M. Wiesse: Jósé Carlos Mariátegui (1959, 4 19 74). A. B a z á n : Mariátegui y su tiempo (1969, 3 1975); H . Aguirre Gamio: Mariátegui: destino polémico (1975); A J . C. Mariátegui születésének 80. évfordulójára rendezett tudományos ülés előadásai (Act a Historica, 59. köt., 1976); Kerekes Gy. bevezető tan.-a (Mariátegui: Hót tanulm á n y a perui valóságról és egyéb írások, 1977). Sáfár Judü mariazi [mariadzi] -olasz irodalmi formák, népi színjátékok, teátrális népszokások) O írod.: H. Kind e r m a n n : Theatergesehichte Europas (1957 — 1970). Muzslay László Maric [marity], Sreten (Kosjeric, 1903. márc. 5. — ): szerb író, kritikus. Münchenben és Lyonban hallgatott történelmet és filozófiát, 1930-ban doktorált. A Belgrádi Színházi Akadémia t a n á r a , a Jugoszláv Állami Könyvkiadó I n t é z e t szerkesztője és Jugoszlávia párizsi nagykövetségének tanácsosa volt, m a j d az •Újvidéki E g y e t e m Bölcsészettudományi K a r á n a k professzora lett. Számos háború előtti és utáni lapban, folyóiratban jelentetett meg kritikai írásokat és esszéket mind hazájában, mind külföldön. N a g y műveltségű tudós, közvetlenül a forrásoknál tanulmányozza a világirodalmat. Érdeklődése homlokterében az angol és a francia irodalom áll, figyelemreméltó tanulmányai jelentek meg ebből a tárgykörből. O Műve: Ogledi I. ('Tanulmányok I.', 1963). Dragisa Zivkovió Marichal [máricsól], J ü a n (Santa Cruz de Tenerife, 1922—): spanyol irodalomtörténész. Mexikóváros és Princeton egyetemén végezte t a n u l m á n y a i t , az utóbbi egyetem doktora. A cambridge-i H a r v a r d Egyetemen a román nyelvek ós irodalmak tanára. Számos spanyol ós spanyol-amerikai tudományos folyóirat munkatársa. Legjelentősebb műve, a La voluntad del estilo. Teória e história del ensayismo hispánico ('A stílus akar a t a . A spanyol tanulmányírás elmélete és története', 1957) s u m m á j a a spanyol nyelvű tanulmányírásnak a 15. sz.-tól A. Gastróig. Dorogman György Marichalar [máricsálár], Antonio Montesa m á r k i (Logrono, 1893 — ): spanyol művészet- és irodalomkritikus, történész, életrajzíró. P á l y a f u t á s á t folyóiratok m u n k a t á r s a k é n t kezdte. Jelentős t a n u l m á n y o k a t írt többek között J . Joyce-vól, Savonar óláról, V. W ooZ/ról, P . Valéryv&l, Gorneille-TŐl, a költő Garcilaso de la Vegáról, L. de Góngoráról. O FŐbb művei: Riesgo y ventura del duque de Osuna ('Osuna herceg kockázata ós sikere', 1930); Mentira desnuda ('Meztelen hazugság', 1933); Tres figurás del XVI ('Három 16. sz.-i személyiség', 1945); Las cadenas del duque de Alba ('Alba herceg láncai', 1947); TJn poéta

navarro del siglo XVII ('Egy n a v a r r a i költő a 17. sz.-ból', 1947); Julián Romero (1952). Dorogman György maridazo: ~*mariazi Maridzsan, Maria; Alekszidze (családi név); (Tbiliszi, 1890. júl. 1 3 . - u o . , 1978. m á j . 12.): szovjet grúz költőnő. 1921-ben megjelent Mardzsanisz kriáloszani ('Korallfüzér') c. verseskötete magas költői k u l t ú r á j á t bizonyítja. A. Ahmatova és M. Gvetajeva költészete h a t o t t rá. T ö b b verset írt gyermekek számára. I. Grisasvilivel ő fordította le grúz nyelvre B. Shaw, C. Goldoni, Szimonov, Tolsztoj színműveit. O írod.: Isztorija gruzinszk o j szovjetszkoj l i t y e r a t u r i (1977). Marié de Champagne [mári dö s a m p á n y ] (12. sz.): V I I . Lajos francia király és Aliénor d'Aquitaine lánya, Guillaume d'Aquitaine unokája, I . Henrik, champagne-i gróf hitvese. Egyes k u t a t ó k Marié de Francé-szal azonosítják. A n y j a p é l d á j a nyomán, m a g a körül a virágzó u d v a r i kultúra egyik központját h o z t a létre. Valószínűleg neki köszönhető a b r e t o n regények (Arthus, Kerekasztal stb.) témáinak i s m e r t t é válása. Ő a d t a Ohrétien de Troyes-nak Le chevalier á, la charette, másképpen Lancelot c. regénye t é m á j á t , s a m ű v e t a költő neki is a j á n l o t t a , éppúgy, m i n t Gautier d'Arras a m a g a Eracle c. regényét. Udvari k á p l á n j á n a k , Andreasn&k. a tollából származik ós az ő udvarának nézeteit tolmácsolja a szerelem doktrínáiról írott leghíresebb t r a k t á t u s , a De arte honeste amandi. A főnemesi hölgyek s z á m á r a alapított fontevrault-i kolostorban h a l t meg 1198-ban. R. Szilágyi Éva Marié de Francé [ m á r i dö fransz]; (12. sz. vége): francia költőnő. Élete kevéssé ismert; meséi epilógusában mindössze a n n y i t árul el magáról, hogy Máriának h í v j á k , ós Franciao.-ból származik. Nyelvezete alapján feltehető, hogy N o r m a n d i á b a n született. É l e t e java részét azonb a n Angliában, a m ű v e l t és irodalomkedvelő II. Henrik ós Aliénor d'Aquitaine u d v a r á b a n töltötte, ós költeményeit is angol—normann nyelvjárásban írta. Nincs bizonyíték egyes kutatók feltevésére, amely szerint királyi családból származott volna, ill. hogy azonos lenne Marié de Ghampagne-ny&l, Aliénor d'Aquit a i n e lányával, Guillaume d'Aquitaine „trubadúrherceg" unokájával. Műveiből lépten-nyomon k i t ű n i k , hogy igen m ű velt és képzett k ö l t ő volt: jól t u d o t t l a t i n u l és angolul, behatóan ismerte a görög és latin klasszikusokat, a fellend ü l ő udvari {fin 'amors, amour courtois),

MARIA

költészetet, s n e m utolsósorban az e költészet t é m á i t és m o t í v u m a i t gazdagító kelta folklórt és mondavilágot. Legjelentősebb m ű v e i a kelta eredetű, lainek nevezett, kisebb t e r j e d e l m ű verses elbeszélések, melyek megalkotásához bőven merített a breton mesevilág rnotívumkincséből: az udvari szerelem mellett, a tizenkét lai t é m á j á t és alapmotívumait a próbatevő kalandok, (aventure) és a mesés fordulatokat hozó csodák. (merveille) alkotják. A m i n d e n n a p o k valóságából a csodák világába röpítő kalandok segítségével — egy ideális „lovagi" társadalom megteremtésével — egyrészt megkísérli feloldani a legbensőbb emberi vágyak, eszmények és a nyers valóság ellentétét, másrészt pedig — „udv a r i " humanizmusából következően — lehetővé teszi hősei számára, h o g y jellemformáló próbák során bizonyítsák vitézségüket, lovagi kiválóságukat ós emberi erényeiket, s ezáltal kiérdemeljék a legfőbb értéket, a szerelmet. A legendák ós mítoszok csodás elemeit a valóságos lót problémáival szembesítő, lélektanilag is motivált, tömör ós lényegretörő -*laik közül kiemelkednek a Ouigemar, amely egy ősi kelta m o t í v u m o t , a fehér szarvas vadászatát a lovagi próbatétellel egyesítve azt példázza, hogy az igazi szerelmi boldogság csak megpróbáltatások és szenvedések á r á n érhető el; a Lanval, amely az Arthur mondakörből meríti t é m á j á t , s a courtoisie( -+amour courtois) elveinek megfelelően a szerelmi titoktartást hirdeti, és az a r t h u r i udvar gyarlóságával egy eszményi tündórvilágot állít szembe, ahol k i b o n t a k o z h a t az evilági hős ós a tündér szerelme; a Dous Amanz (KétszeretŐ), és különösen aGhevrefeuille, amelyek mély értelmű szimbolik á j a már az udvari regények szerelemfelfogását vetíti előre. Az előbbi a szerelmi áldozatvállalás szép p é l d á j á t nyújtja, míg az u t ó b b i a Trisztán-monda egyik epizódját — a szerelmesek üzenetváltását és titkos találkozását — jeleníti meg, s a jerikói lonc és a mogyoróbokor szimbiózisával a szerelmesek hűségét és elválaszthatatlanságát jelképezi. Marié de Francé ugyanakkor figyelmeztet a szerelmi boldogság törékenységére, a szeretőkre leselkedő veszélyekre, csapdákra és irigységre is (Yonec, Laüstic). Ezekben az elbeszélésekben a különös kalandok sohasem öncélúak. Nem olyan világot jelenítenek meg, amelynek valóságát a csodák határozzák meg, h a n e m ellenkezőleg, az áldozatvállalás és a szerelmi próbatétel eszközeiként a valóságos lét, a szerelem szolgálatában állnak, s más courtois erényekkel — a mértékletesség-

gel, hűséggel, önfeláldozással — e g y ü t t az „udvari eszmények szerint való emberi t o t a l i t á s t " állítják előtérbe. O Marié de Francé nagy érdeme, hogy elsőkónt ismerte fel a breton folklór és m o n d a világ irodalmi jelentőségét, s a csodás elemeket fejlett művészi tudatossággal egy emberközpontú valóságábrázolás érdekében használta fel. A világi és egyházi irodalomban e g y a r á n t jártas költőnő Aiszóposz meséinek angol nyelvű változatából franciára fordított, ill. összeállított egy állatmese gyűjteményt is Fables címmel, és franciára f o r d í t o t t a Henry of Saltry angol cisztercita szerzetes latinul írt m ű v é t L'Espurgatoire de seint Patriz (Szent P a t r i k purgatóriuma) c. O Gyűjt, kiad.: Les Lais de Marié de Francé (J. Rychner, 1969). O Magyarul: 1 vers (Illyés Gy., A francia irodalom kincsesháza, 1943), 1 vers (Illyés Gyula, Költőnők antológiája, 1943); 1 vers (Vógh Gy., Világirodalmi Antológia, I I . , 1955), 1 vers (Lator L., Francia költők antológiája, I., 1962); 1 vers (Illyés Gy, N y i t o t t ajtó, 1963; 1978). O írod.: J. Bédier: Les Lais d e Marié de F r a n c é (Revue des D e u x Mondes, 1891); E . Hoepffner: Les Lais d e Marié de Francé, (1935); E. Sienaert: L e s lais de Marié d e Francé, (1978); P h . Ménard: Les Lais d e Marié de Francé (1979). Szabics Imre Mariengof, Anatolij Boriszovics; Marijengof; Marienhof (Nyizsnyij N o v gorod, 1897. júl. 6.—Leningrád, 1962. jún. 24.): szovjet orosz költő, drámaíró. Nemesi családból származott. 1918-tól jelentek meg versei. Az imazsinizmus csoportjához t a r t o z o t t ; költészetére Majakovszkij és Jeszenyin gyakorolt n a g y h a t á s t . A forradalmat nem értette meg, véres anarchiaként jelent meg verseiben, amelyekre formai játékok, nyelvi bűvészkedések jellemzők. Szívesen tetszelgett a bohém költő p ó z á b a n . Ezek a vonások d r á m á i b a n is fellelhetők; ábrázolásmódj u k meglehetősen felületes. Román bez vranyja ('Hazugság nélküli regény', 1927) c. visszaemlékezéseiben Jeszenyinnel való b a r á t s á g á t írta meg. O Főbb művei m é g : Sztyihi i poemi ('Versek és elbeszélő költemények', 1922 — 1926); Eozsgyenyije poéta. Sut Balakirev ('A költő születése. Balakirev, a bohóc', színművek, 1959). O írod.: Lvov-Rogacsevszkij: Imazsin y i z m i jevo obrazonoszci (1921). B. Fazekas László mari irodalmi formák: A mari nyelvet a legutóbbi időkig az uráli nyelvek volgai ágához sorolták, 3-autonóm művészeti jellegű alkotások tölthetik be, amelyek a történelmi pillanat intenzív totalitását a művészi tükrözés eszközeivel elénk állítva rávilágítanak a valóság szép—szabad és rút—alávetett mozzanataira, s igazolva az előbbieket és tagadva az utóbbiakat, közvetve segítik elő az emberi lényeg fejlődésének, az emberi szabadság kiteljesedésének megvalósulását. A művészet, az irodalom e funkcióit igen mélyrehatóan t á r j a fel Lukács Gy. — Marx-interpretációkra épített — koncepciója a -+nembeliségv6l. Az emberi lényeg közvetlen megvalósítására is alkalmas lehet azonban az irodalmi mű, amennyiben e lényeg pozitív mozzanatát, az emberi szabadságot érzéki formában kifejezve a szépség értékét n y ú j t j a (még -*-esztétikai minőségek, szépség). A marxi el tárgyi ásítás — elsajátítás elgondolásához kapcsolhatók így azok az ú j a b b koncepciók is, amelyek szerint a művészi értelemben felfogott irodalom nem azonosítható mechanikusan az autonóm művészeti irodalommal, h a n e m ennek másik szférája is létezik, ahol nem a ->-realizmus, h a n e m a szépség az uralkodó órtékfajta (még -^irodalom, szépség). Annál is inkább így van ez, hiszen Marx számos megjegyzése világosan m u t a t j a , hogy a szépséget művészi értéknek tekintette, így pl. amikor azt írta, hogy ,,a m ű t á r g y ( . . . ) m ű é r t ő és a szépség élvezésére képes közönséget alkot". O Az irodalomelmélet e legáltalánosabb kérdéseit érintő megnyilatkozások mellett számos olyan gondolatmenet található Marx hagyatékában, amely speciálisabb problémák kutatásához a d o t t igen fontos eligazító szempontokat. Ilyen az esztétikai érzék kialakulását megvilágító nevezetes okfejtése, axnely r á m u t a t , hogy -vesztétikai alany csak az ember lehet, s az ember is csak a társadalmi fejlődés viszonylag magasabb fokán, és e 91

MARX

cselkedő t a r t a l m ú , esetleg filozófiai tételeket közlő mondások is (-»-Példabeszédek könyve-, Prédikátor könyve, Jób könyve). Ez utóbbiak esetében gyakran közvetlen irodalmi függőség m u t a t h a t ó ki az ókori egyiptomi irodalom (s különösen az intelemirodalom, pl. Amenemopet) szentenciái és a héber bölcs mondások között. A bölcs m o n d á s o k a t Izraelben is neves személyiségeknek — s általában is az írnok-tudós rétegnek — t u l a j d o n í t o t t á k ; a leghíresebb másál-szerzőként azonban a hagyomány Salamon királyt (i. e. 970 — 930) t a r t j a számon: a Királyok 1. könyve 5 : 12. (más számozásban 4 : 32.) szerint 3000 bölcs m o n d á s t szerzett, amiből annyi megint csak bizonyos, hogy az i. e. 10. sz. lehetett e m ű f a j irodalmi fellendülésének — s talán az egyiptomi—arábiai hatások befogadásának — kora. A másál témái közé sorolt (Királyok 1. könyve 5 : 13.) fák, állatok, madarak, hüllők arra utalnak, hogy a héber irodalomban a kezdetleges enciklopédikus természetleírás is megvolt, éppúgy, m i n t a sumer szójegyzékekben sumer irodalom). O A másál sajátos f a j t á j a az ún. middá vagy numerikus másál (Zahlenspruch), amelyben a hasonlatot számnevekkel képzett talány (-*még hidá) előzi meg, pl.: „A piócának kettő a lánya: A d j ! Adj! H á r m a n sosem telnek el, s négyen nem m o n d j á k , hogy elég . . . " (Példabeszédek könyve 30 : 15.); a -*qina m ű f a j á b a n valósítja meg ugyanezt Ámósz (1 — 2. fejezet). O (héber irodalmi formák) O írod.: O. Eissfeldt: Der Maschal im Altén Testam e n t (1913); H . Gressmann: Israels Spruchweisheit im Zusammenhang der Weltliteratur (1925); A. Bea: Der Zahlenspruch im Hebráischen und Ugaritischen (Biblica, 1940); H. Richter: Die Naturweisheit des Altén Testaments im Buche Hiob (ZAW 1958).

(1966); M. Lifsic: Marx és az esztétika (1966); H e r m á i m I . : Marx és Engels az esztétika egységéről (MFilSz, 1969, 5.); H e r m a n n I.: A szocialista kultúra problémái (1970); Lukács Gy.: Adalékok az esztétika történetéhez (2. köt., 1972); Zoltai D.: Az esztétika rövid története (1972); M. Lifsic: Válogatott esztétikai írások (1973); B a r n a J . : Társadalmiság—nembeliség—esztétikum (Társadalomtudo mányi Közlemények, 1974, 3 — 4.); Szerdahelyi I . : A magyar esztétika története 1 9 4 5 - 1 9 7 5 (1976); J . M. Palmier: Néh á n y kritikai megjegyzés a szocialista realizmus kérdéséről (Literatura, 1976, 1.); Csehi Gy.: A kritika jelentése és utóélete. T a n u l m á n y Marx és Engels irodalomfelfogásáról (1977); A. West: Marx és a romantika (Válság és kritika, tan.-ok, 1979); A realizmus az irodalomban (1979); Szerdahelyi I.: Marx, Engels és az irodalomelmélet (A marxista irodalomelmélet története, 1981). Szerdahelyi István Mary [mári], André (Chátillon-surSeine, 1879—Párizs, 1962): francia költő és filológus. Az ún. „gallikán" iskola alapítója. Egészen a Pléiade-ig nyúlt vissza hagyományos veretű ódáiban és rondeau-iban; a Tristán és Izolda verses regényét is felújította (1942). O F ő b b művei: Les Rondeaux (1924); Rimes et bacchanales ('Rímek és bacchanáliák', 1942); L'Arcadie ('Árkádia', 1954). Bajomi Lázár Endre Marzbán-nátne: perzsa mese- és elbeszélésgyűjtemény. Keleten igen elterjedt, indiai eredetű mesegyűjtemény, a Kalíla va-Dimna értékes u t á n z a t a . Iszpabad ('Fejedelem') Marzbán ibn Rusztam ibn Sahrjár ibn Sarvin írta a 10 — 11. sz. fordulóján, tabari dialektusban. Ez az eredeti m ű elveszett, csak két perzsa nyelvű átdolgozás m a r a d t r á n k : Szad-i Varávini Marzbánnáméja 1225-ből, és Muhammad ibn Gházi vezír R a u z a t al uqúl ('Az értelmes lelkek kertje') c. m ű v e a 13. sz. fordulójáról. O Kiad.: Qazvini, The Marzbán-náme, a Book of Fables (1909). Déri Balázs

Komoróczy

Géza

O 2. A másál későbbi, továbbfejlesztett f a j t á j a a héber és jiddis irodalomban a -»-parabola és a példázatos mese m ű f a j á hoz közelít. A gnomikus másállal rokonítja a mese elején vagy végén leszűrt tanulság (ennek a neve másál, erről k a p t a e tágabb terjedelmű m ű f a j is a nevét). E z t a történet legfontosabb részének érezték, ezért önálló parabolaként is szerepelhet. A -»-Talmud t ö b b ezer ilyen másált tartalmaz, prózai vagy költői formában. Műfajilag megkülönböztethető a miié dörábánán ('mestereink szavai'), aforizmaszerű bölcs mondás és a másál hedjot ('laikus mese'), közmondássá rövidült népmese. I d e sorolh a t ó k még a Talmud állat- ós növénymeséi, továbbá a midrás irodalomban

rnásál -costumbrismo) színművekkel kezdte, és nagy közönségsikert a r a t o t t Un senyor damunt d'un ruc ('Egy úr szamárháton', 1963) c. művével. Később modernebb nyelvezetű, céltudatosabb drámaíróvá fejlődött [Escándol a Gamp de Mar, 'Botrány Camp de Marban', 1966). Öarles-Jordi Guardiola mascarade [maszkarad] -paiónok ós paióni ütemek vagy verslábak ütem- ós verslábaránya, 3 : 2 vagy 2 : 3, melyben a theszisz 3 morás, az -^arszisz pedig 2 morás, vagy fordítva. O írod.: R. Volkmann—H. Gleditsch: Rhetorik und Metrik der Griechen und Römer (1901). Lázár György

Masino [mászino], Paola (Pisa, 1908. m á j . 20.—): olasz költőnő, író. M. Bontempelli élettársa. P á l y á j á t újságíróként Párizsban kezdte, m a j d hazatérve dolgozott a La Gazzetta del Popolo, II Gazzettino, Tempó c. sajtóorgánumoknak. 1945-től a Vie Nuove rovatvezetőjeként publikált írásával szerzett népszerűséget. P r ó z á j á t a fantasztikum és a szürrealizm u s ihlette, e szellemben fogantak a Viareggio-díjas Monté Ignoso ('Tűzhegy', 1931) és Periferia ('Periféria', 1933) c. regényei. A főművének t a r t o t t Nascita e morte della massaia ('A háziasszony születése és halála', 1945) c. regénye m á r a B ontempelli - féle mágikus realizmushoz közelít. Irt opera-librettókat, ezek közül s a j á t ötleten alapszik a Vivi (1957); amelynek zenéjét F r a n c o Mannino k o m ponálta; M. Bontempelli elbeszélését dolgozza fel a Viaggio d'Európa ('Európai utazás', 1959). O F ő b b művei még: Decadenza della morte ('A halál hanyatlása', reg., 1928 — 1929); Racconto grosso ed altri ('Nagy történet és egyebek', elb.-ek, 1941); Memória d'Irene ('Irene emlékezete', 1945); összegyűjtött verseinek k i a d . : Poesie ('Költemények', 1947). O Magyarul: 2 vers (Rónai M. A., Nyolc évszázad olasz költészete, anto., 1957). O írod.: L. Piccioni: Confessioni di serittori (1951). Bónai Mihály András Magínová [mosínová], Leontyna (Plzeii, 1882. márc. 16.—Lázné Bélohrad, 1975. febr. 10.): cseh írónő. Tanítónő volt. Gazdag életműve nagyobbik részét gyermekkönyvek, versek ós elbeszélések teszik ki, nevét azonban történelmi regényei t e t t é k ismertté. Ahhoz a népes írógárdához t a r t o z o t t , amelynek tagjai a történeti regény iránt még a 20-as években is érdeklődő széles olvasótábor igényeinek eleget téve, A. Jirásek ós Z. Winter példájára a f ö n n m a r a d t dokumentumok gondos tanulmányozása alapján hitelesen ós a t á r s a d a l m i és gazdasági viszonyokat valam i n t az egyes néprétegek életkörülményeit is figyelembe véve elevenítették meg a m ú l t a t . Figyelmét elsősorban a vallásreformációkra fordította; ebből a tárgykörből táplálkoznak legismertebb életrajzi regényei, a Müíó z KroméHze (1926); a Hoficí sloupr ('Az égő oszlop', 1936) valamint a J . A. Gorneniusról írt trilógia: 1. rész: Mladá léta Jana Ámose ( ' J a n Ámos f i a t a l évei', 1957); 2. rósz: Do labyrintu svéta ('A világ labirintusába', 1958); 3. rész: Plarumcí pochodeú ('A lobogó fáklya', 1961). O E g y é b főbb m ű v e i : Z dávntfch dob ('A régi időkből', m o n d a feldolgozások, 1969); Ze slovan skijch legend a povéstí ('Szláv legendák és m o n -

mashairi: -*-shairi mashash: •fekete-afrikai irodalmi formák Masing [maszing], Ottó Wilhelm (Lohusuu, 1763. nov. 8 . - Á k s i , 1832. márc. 15.): észt író. A hallei egyetemen f o l y t a t o t t teológiai tanulmányai u t á n egy ideig házitanítóskodott, m a j d p a p lett. T a r t u megye espereseként halt meg. O Mint racionalista gondolkodó az észt nép szellemi felemelkedését szorgalmazta. Számos olvasókönyv szerzője volt, terveket dolgozott ki az észt helyesírás megreformálására és egységesítésére. Népművelői munkásságának kiemelkedő állomása a hasznos tudnivalókat tartalmazó Pühhapáwa Wahhe-lugemised ('Vasárnapi t a r k a olvasmányok', 1818) c. könyve, valamint a Marahwa Naddala-Leht c. hetilap kiadása (1821 - 1 8 2 3 ; 1825). E z utóbbi a híreken kívül tanulságos elbeszéléseket is közölt Masing tollából, és nagyban hozzájárult az írott ós beszólt nyelv közeledéséhez, a nép számára is érthető irodalmi nyelv kialakulásához. O Magyarul: 2 cikk (Bereczki G., Az észt irodalom kist ü k r e , anto., 1969). Fehérvári Győző 7 Világirodalmi Lexikon VIII.

97

MASIY

dák', 1975); Tajemny vékű hlas ('Évszázadok titokzatos h a n g j a ' , 1976). Zádor András Masiye, Andereya Sylvester; Massiye (írásváltozat); (Chipata, 1922. dec. 30. — ): nyandzsa és angol nyelven alkotó zambiai író, publicista. Tanulmányait Msoro ós Munali missziós iskoláiban végezte. Később K e n y á b a n kétnyelvű hetilapot adott ki katonák számára. Dolgozott a kenyai és tanzániai rádióban, Egyiptomban és Angliában k a t o n a i iskolákban is szolgálat o t teljesített. Zambiába való hazatérése u t á n újságíró lett; nagy sikere volt Kubvulumvulu ('Forgószél') c. rádiócsevegéseinek. 1964 —1966-ban a zambiai rádiótársaságnál, 1967 — 1968-ban a tájékoztatási és postaügyi minisztériumban dolgozott, m a j d az elnök személyi titkárságára volt beosztva. 1970 — 1971-ben a tájékoztatás, rádió ós turizmus minisztere, 1971-tŐl diplomata. O Nyandzsa nyelvű elbeszéléskötete: Tsoka ndi mwai ('Bánattól örömig', 1962). O Rádiócsevegéseit k ö t e t b e g y ű j t v e a d t a ki: Kubvulumvulu (1959). O Angol nyelvű kötetei: The Lonely Village ('A magányos falu', elb.-ek, 1951); Before Dawn ('Napfelkelte előtt', reg., 1970). Maske und Kothurn [maszké und koturn] -masznaví Masnik [masznyík], Tóbiás; Masnicius (írói név) (Nemeskosztolány, 1640. okt. 28. —Zay-Ugróc, 1697. júl. 28.): szlovák egyházi író és nyelvreformátor. Szenyicán ós Hlaván volt rektor, majd káplán. 1673b a n megfosztották hivatalától, s Pozsonyb a n halálra ítélték. Kegyelmet k a p o t t , a lipótvári börtönbe került, 1675-ben pedig gályarab lett Olaszo.-ban. Kiszabadult, Wittenbergába s m á s német városokba került, m a j d h a z a j ö h e t e t t s m i n t lelkész h a l t meg. O Egyike az első olyan szlovák evangélikus egyházi íróknak, akik a hivat a l o s biblikus cseh nyelvet t u d a t o s a n szlovákosították, m i n t pl. Wywolená Bozj winnice obnowená ('Isten kiválasztott, m e g ú j u l t szőlőskertje', 1682) v a g y Z p r á w a Pisma Slowenského ('Jelentés a szlovák írásról', 1696). U t ó b b i az első önálló szlov á k helyesírás kísérlete. O Szenvedéseit l a t i n u l Grucis et Lucis Schola ('A kereszt s a f é n y iskolája', 1675) és németül Unerhörter gefangnis Process ('Hallatlan fogság-per', 1676, J . Minárik, Z vlasti n a galeje, 'A hazából a gályára', 1961) írta le, ugyanerről szól kéziratban m a r a d t Wézení a wyswóbození Tóbiásé Masniciusa, cirkwe Ilawské kaplána ('Az illavai egyház kápl á n j á n a k fogsága ós kiszabadulása', ó. n.) c. írása. O írod.: J . Mocko: Tobiáá Masnicius, muőedlník p r a v d y Bozej (1896); Briefe des slowakischen Schriftstellers Masnik, Tobiáá an J u r a j Láni (1966). Sziklay László második arkhilokhoszi -+arkhilokhoszi versszak második aszklépladészi -+aszklépiadészi versszak második glükóni verssor: verssor

versszak: versszak: glükóni

második jelzőrendszer: ->-jelzőrendszerek második közvetlenség: Lukács Gy. eszt é t i k á j á b a n az a „világ", amelyet az -^egynemű közeg valósít meg, s amelyben a jelenségek az őket formáló, bennük m ű k ö d ő lényeget közvetlenül teszik láthatóv á ós átólhetővó. Szemben a m i n d e n n a p i gondolkodással, amelyben a lényeg és jelenség közvetlen egysége gyakran puszt a látszat, és szemben a t u d o m á n y o s tükrözéssel, ahol a lényeget és a jelenséget — éppen viszonyuk és egységük föltárása érdekében — szót kell választani, a műalkotásban a jelenség és lényeg ú j közvetlensége áll elő, s ez az esztétikai elsajátít á s b a n (a befogadásban) az élet mély ós igazi összefüggéseinek feltárására szolgál. A műalkotás felidéző jellegének (-*-evoká-

MASON

liográfia: könyvészeti értelemben az írókról, ill. műveikről szóló m ű v e k jegyzéke, szemben az írók műveinek jegyzékével, az elsődleges bibliográfiával. O (->-irodalmi bibliográfia) Kovács Endre

ció) kulcsa ez a közvetlenség, amelyben az emberiség fejlődése szempontjából jelentős mozzanatok n e m tiszta, elvont formában, hanem az emberileg átélhető, az emberre v o n a t k o z t a t o t t jelenségektől szétválaszthatatlanul v a n n a k jelen. O (-»közvetlenség, 2.) O írod.: Lukács Gy.: Az esztétikum sajátossága 1 — 2. (1969). Kálmán G. György második személyes előadásmód: olyan alaphelyzet, melyben az író vagy hőse (egyes vagy többesszám) második személyben m o n d j a el közlendőit, valakihez (vagy valakikhez), tárgyakhoz, elvont gondolati dolgokhoz fordulva. O D r á m a i művekben a -*•dialógus jellegéből eleve adódik a második személyes előadásmód, s emellett néhol i t t is beékelődik a d r á m a i cselekmény menetébe a nózőhöz|(olvasóhoz) szóló -aposztrophé, amely a lírai és epikai művekben oly gyakori -+megszólítás-forma. Mindazonáltal a lírában elsősorban az -*-énforma, az első személyes előadásmód, az epikában pedig a -*•harmadik személyes elbeszélés uralkodik, s a második személyes f o r m a kivételes. E z jellemzi az epikában (természeténél fogva) a dialógusregényt, a párbeszédes form á b a n írt m ű v e k e t , a levél és a levélregény irodalmi f o r m á i t , a keretes elbeszélések (-^keretes szerkezet) kerettörténetének számos változatát, a kiáltványok néhány típusát, s általában a felszólítást tartalmazó m ű v e k e t . A líra kereteiben a valóságos személyhez szóló költeményekre, a költői -yajánlásokra, az allegorikus alakokhoz és t á r g y a k h o z szóló versekre jellemző ez az előadásmód; külön típust alkot az -*•önmegszólító líra. O A forma esztétikai funkciója elsősorban az élénkítés, a változatosság, a kapcsolatteremtés és fenntartás fokozása. O (még énforma, harmadik személyes elbeszélés). Kovács Endre

másodlagos modelláló rendszerek: a tartui iskola terminológiája szerint az elsődleges modelláló rendszerekre (pl. a nyelv) épülő bonyolultabb modelláló eljárások, amelyek ily módon kétszeresen fejezik ki a valóság összefüggéseit. Az egyszerű fiziológiai-pszichikai reakciókhoz képest ilyen másodlagos rendszer a viselkedés vagy az etikett egy kultúrán belül, és ilyen a nyelvre épülő műalkotás, az irodalmi mű is. Ez a gondolat összefügg a szemiotika ugyancsak tartui rendszerezésével, amelyben megkülönböztetik egymástól az elsődleges ós a másodlagos jelölő rendszereket, és a művészeteket a második csoportba sorolják. O (-*•modell, szemiotika, tartui iskola) Q írod.: J . M. L o t m a n : A művészet a modelláló rendszerek sorában (Strukturalizmus, 2. köt., 1971). Voigt Vilmos másodlagos primitívség: a kulturális visszafejlődés eredményeként bekövetkező primitívség, egy korábbi magasabb művészi színvonalról való visszaesés. Gyakran tapasztaljuk a primitív irodalm a k b a n , ahol az ide került fejlettebb irodalmi termékek leegyszerűsödnek. Ez a primitivizálódás ugyanabban az irodalomban is bekövetkezhet, amelyben a magasabb f o k ú művészi m ű létrejött (pl. a --hangfestés, hangutánzás eszköze is lehet. Kovács Endre mássalhangzós félrím; konsonantischer Halbreim: a német verstanban használatos megjelölése annak a r í m f a j t á n a k ,

\

MASSA

melynél a rímszavak magánhangzói eltérnek, csupán az e magánhangzókra következő mássalhangzók egyeznek, ill. hangzanak össze (pl.: trübt—heliebt). Ebben az értelemben mintegy p á r j a a vokális félrímnek. O Egyes metrikusok szerint nem mindig tekinthető elvetendő „tisztátal a n " rímnek, egyik oka tájnyelvi ejtésből eredhet, másfelől pedig tudatos művészi törekvésből. O (még —-kancsal rím, rím) O írod.: W. Kayser: Geschichte des deutschen Verses (1960); O. P a u l - I . Glier: Deutsche Metrik (1964). Kovács Endre mássalhangzós rím; mássalhangzós aszszonánc: a magánhangzós —>-asszonánc f o r d í t o t t j a , melyben csak a mássalhangzók azonosak. Lehet egy szótagos (pl. ég—Ág) vagy két szótagos (pl. kapa — képe). Francia elnevezése contre-assonance ('ellenasszonánc'), angol neve pararhyme ('pararím'), olaszul consonanza ('konszonáns'). Az európai költészetben igen ritka, 8 e m i a t t groteszk h a t á s ú , amik é n t különösségével h a t a játékos francia mássalhangzós rím, a ríme babebine ('babebin-rím'), amelyben a mássalhangzók azonossága mellett az eltérő magánhangzók ábécérendben követik egymást. Igen gyakori azonban a klasszikus a r a b költészetben (~+qáfija). O írod.: László Zs.: A rím varázsa (1972); Szepes E.—Szerdahelyi I.: Verstan (1981). Szepes Erika mássalhangzó-torlódás: általános értelemben az a nyelvi jelenség, amikor egy szövegben két vagy több mássalhangzó közvetlenül egymás mellé kerül. Verstani jelentősége az, hogy az időmértékes verselésben a mássalhangzótorlódás előtti rövid magánhangzót tartalmazó, s így egyébként —rövid szótagnak tekintendő szótagokat --attikai komédiában csak tragédiaparódiák során, a későbbieknél csak ritkán). Zöngés n é m a h a n g u t á n a következő r-rel Homérosznál, Pindarosznál és Bakkhülidésznél még gyakran alkot mássalhangzótorlódást, az aiol költőknél és a régi iamboszköltőknél csaknem mindig; közülük még csak Szapphó engedi meg m a g á n a k , s ő is csak daktilikus és daktiloepitritikus m é r t é k ű verseiben igazán g y a k r a n , hogy az ilyen hangcsoportokat m i n t mássalhangzótorlódást n e m okozókat kezelje. A zöngétlen néma hang után a következő folyékonynyal Homérosznál, régi lírikusoknál, Pindarosznál és Bakkhülidésznél olykor mássalhangzótorlódást alkot, a drámaköltőktől kezdve már úgyszólván soha, legfeljebb a komédiaköltők tragédiaparódiáiban. A római költőknél néma hang mmel és n-nel m a j d n e m mindig mássalhangzótorlódást jelent, Z-lel és r-rel csaknem soha. Minden egyéb mássalhangzócsoport, s hasonlóképpen minden kettős mássalhangzó (a görög dz, ksz és psz, s a latin x) mindig mássalhangzótorlódást képvisel. O Eltérő szabályokat találunk a b b a n a tekintetben is, hogy a magánhangzóra végződő szóvégi szótagot hoszszúvá teszi-e a következő szóeleji mássalhangzótorlódás; Homérosznál igen (pl. az epi khthoni szókapcsolatban, Odüsszeia VI. ének, 153. sor), Szophoklésznál viszont n e m (pl. a de dzóntosz szókapcsolatban, Antigoné, 525. sor). O A magyar költészetben elsőként a 18. sz. végi prozódiai harc (Baróti Szabó D., Batsányi J . , ill. Bájnis J., Révai M. vitája) eredményeképpen alakult ki nagyjából egységes állásfoglalás ós gyakorlat a mássalhangzótorlódás szerepéről az időmértékes versben. Általában „helyzeténél fogva hoszszú" szótagnak t e k i n t e t t é k azt, amelynek rövid magánhangzójára ,,hangtor l a t " , azaz legalább k é t mássalhangzó következett, akkor is, h a a második mássalhangzó már ú j szó kezdő mássalhangzója (pl. „nagy temetője"). H a e mássalhangzó elseje nóma, másodika folyékony (~+muta cum liquida-szabály), akkor a szótagot —közös szótagnak, vagy -+hoszszú szótagnak t e k i n t e t t é k (szikla; ápró; kitrec). Áz időtartam megítélésében sokáig ú g y vélték, hogy n e m az írás, h a n e m az ejtés döntő, s a t á j e j t é s is számít; ezért írja Négyesy L . hogy annak a szabálynak, mely szerint az n végű adver103

MASSA

biumokat ós ragokat hosszúnak is lehet venni (pl. Baráti Szabó D.), „ v a n alapja, jó nagy vidék ejti ezeket hosszan, debreceni írók a nyomtatásban is megkettőzt e t t é k a század elején az n-et, Fazekas így versel: j a p á n irodalmi formák). A kínai színházban kezdetben — feltevések és irodalmi utalások szerint — az állatmaszkok stilizált változatai voltak elterjedve, a földi és mennyei szereplők (hősök, szerzetesek, démonok stb.) i n k á b b a maszkszerű arcfestés, a kendőzés változatait alkalm a z t á k , melyek rendkívül magas színvonalra fejlődtek. A festék színei szimbolikusak voltak, tradíciókat és jellembeli tulajdonságokat fejeztek ki, h a t á rozott dramatikai funkciójuk vitathat a t l a n . A klasszikus kínai színjátékok, a pantomimikus t á n c d r á m á k előadásánál még századunkban is a tradicionális maszkírozás volt általános. O A j a p á n pantomimikus táncoknak szintén szükségszerű kelléke volt az álarc, mely a 8,— 9. sz.-ból Hátsó-Indiából, KözépÁzsiából került az országba. Ezek a korai maszkok összeragasztott fűrészporból, textíliából készültek, gazdagon lakkozták őket; a 11 — 12. sz.-tól faragott faálarcok t e r j e d t e k el, melyeken a festésnek és a lakkozásnak döntő szerepe volt. Legnagyobb jelentőségre a 14 —16. sz.-ban tett e k szert: a nöjáték hagyományos, dramaturgiai funkciót hordozó, és m a is használt kellékeivó váltak; készítésük megbecsült mesterséggé, úgyszólván művészetté emelkedett. Á hagyományos nö8*

álarcok száma (szereplők, ill. típusok szerint) megközelíti a nyolcvanat. Általános volt az álarcok használata a kyögen színműveknél is, melyek — a k á r önálló, akár közjátéki szerepet t ö l t ö t t e k be — gúnyos, szatirikus hangvételükkel s maszkjaikkal is nemegyszer travesztált á k a nöjátékokat. A klasszikus japán színjáték másik vezető m ű f a j á n á l a kabuki drámánál álarc helyett i n k á b b a maszkszerű kendőzés t e r j e d t el. Hasonlóan fontos volt a maszk, ill. a maszkszerű kendőzés az egyéb ázsiai hagyományos népi színjátszásban (koreai, vietnami, thai stb.). O Nagy szerepe van, ill. volt a maszkoknak a fekete-afrikai, valamint a dél-amerikai teátrális népszokások, rituális színjátékok stb. megjelenítésében is. O (—álarcos színjátékok). O írod.: M. Lloyd: The Japanese D r a m a (TASJ, 1908); M. Granet: Danses et legendes de la Chine ancienne (1920); A. E . Zucker: The Chinese Theater (1925); Perzsinszky: Die No- und Kiogen Masken (1926); K . M. Lea: I t a l i a n P o p u l a r Comedy (1934); L. Schmidt: Masken in Mitteleuropa (1955); N. W. H a g e n : The Aztec. Man and Tribe (1962); uő: World of the Maya (1963); Szigeti L.: The Ilistory and Technique of t h e Chinese Classical Theatre (1981). Muzslay László O Az ősember-ábrázolások között is találunk álarcszerű, legtöbbször állatot utánzó, az egész testet vagy a fejet befedő formákat. Minden k u l t ú r a ismeri, igen gazdag technikai ós díszítésbeli változatai ismertek. Szórakoztató formái m a is világszerte megtalálhatók. O A rítus ós ünnep szinte nélkülözhetetlen kelléke, gyakran elválaszthatatlan a test e t befedő öltözettől (—jelmez). Az —avatási rítusok költészete ós a —titkos társaságok irodalma kötelezően használja, legtöbbször természetfeletti lények, az ősök megjelenítésére. A primitív irodalomban nemcsak a démonok, megjelenítését szolgálja, hanem, különösen a —kultuszközösségek irodalma keretében ideológiai és művészeti tényező is: jelképei az adott társadalom térfogalmát, az emberi lélekről a l k o t o t t elképzeléseket, az ősökről és a túlvilágról való gondolatokat is tükrözik. A korai istenképek gyakran előtéttel készülnek, a voltaképpeni arc előtt egy álarc vagy fedő található (pl. ikon, szentkép). Q Á folklórban a —szokásköltészet kelléke, egyszerűbb változataitól (arcbefestés, kormozás) kezdve több tíz-méter magas, mozgó állványokig vagy óriásfigurákig t e r j e d h e t . Stílusjegyei alapján az egyes etnikus, vallási különbségek jól felismerhetők, még szó-

115

MASZT

rakoztató változataiban (-+farsangi játék, álarcosjátékok) is. Megkülönböztetik a háborús, vallási, díszítő válfajait is. Ma legismertebb formái a tánc valamely alkalmához kapcsolódnak, i n k á b b előkelő, m i n t t i t k o s vagy ünnepi jelleggel. A halottakra t e t t arcfedő szokását szinte az egész világról ismerjük, Egyiptom, Mezopotámia, Mükéné hagyományai a középkor európai k u l t ú r á j á b a n is megfigyelhetők voltak: a mai gipszmintaszerű halotti maszkok eredetileg kultikus célokat szolgáltak. A modern képzőművészet számos f o r m á j á t áttételes értelemben ábrázolta vagy használta fel. önálló m ű f a j k é n t a szokások közül a maszkos alakoskodások, maszkos játékok, a középkor maszkos udvari játékai (vagy ennek leszármazottja, az angol -*-masque) használja fel. O Mivel az obi-ugorok, a sztyeppei népek és a honfoglaló magyarok körében ismert volt a díszes halotti fémmaszk, ez közvetve színjátékaink előzményeire is utal. O Poétikailag a mítosz megjelenési f o r m á j a , ós az álöltözet a l a k j á b a n t a r t a l m i jelleget is ölthet. Verbális megfogalmazása („hangmaszk") a szerepcsere, költőileg a metafora korai kifejezése lehet. O (-+• alakoskodás, álarcosjátékok) O írod.: R . Andree: Die Masken in d er Völkerkund e (1896); L. Frobenius: Die Masken u n d Geheimbünde Afrikas (1898); H . Reich: Der Mimus (1903); E . von Sydow: Ahnenkult u n d Ahnenbild der Naturvölker (1924); F . Perzynski: Japanische Nő-Masken (1925); E . Welsford: The Court Masque (1927); J . E. Lips: Die A n f á n g e des Theaters bei den Naturvölkern (1928); K . Th. Preuss: Der U n t e r b a u des D r a m a s (1930); A. Nicoll: Masks, Mimes and Miracles (1931); W. Klingbeil: K o p f - und Maskenzauber in der Vorgeschichte und bei den Primitíven (1932); O. Höfler: Kultische Geheimbünde der Germanen (1934); I . Schneider-Lengyel: Die Welt der Masken (1934); W. Klingbeil: Kopf-Masken und Maskierungszauber in den antiken Hochkulturen, inbesonders des Altén Orients (1935); J . Gregor: Die Masken der Erde (1936); E . E m m e l : Masken in volkstümlichen Deutschen Spielen (1937); M. Griaule: Masques dogon (1938); F. M. Olbrechts: Maskers en dansers in de Ivoorkust (1938); H . H . Himmelheber: Les masques b a y a k a et leurs sculpteurs (1939); Szilágyi J. Gy.: Atellana (1941); K . Meuli: Schweizer Masken (1943); K. Kerényi: Mensch u n d Maske (EranosJ a h r b u c h 1948); Vargyas L.: Mimoselemek a m a g y a r betlehem játékokban (Antiquitas Hungarica, 1948); F . Behn: Vorgeschichtliches Maskenbrauchtum

(1955); O. L. Riley: Masks and Magic (1955); L, Schmidt: Masken in Mitteleuropa (1955); H . Lucas: Lamaistische Masken (1956); H e t masker alle volken, alle t i j d e n (1956); H . Lucas: CeylonMasken (1958); C. H a n s m a n n : Masken, Schemen, Larven (1959); M. Picard: Das letzte Antlitz. Totenmasken von Shakespeare bis Nietzsche (1959); J . Campbell: The Masks of God. Primitive Mvthology ( I - I V , 1 9 5 9 - 1 9 7 0 ) ; A. Bühler: Die Maske (1960); G. B u r a u d : Les masques (1961); N. Mylius: Antlitz und Geheimnis der überseeischen Maske (1961); J . Lips: A dolgok eredete (1962); Bodrogi T.: Maszkok, álarcok (1963); W. P u f f : Maske und Metapher (1965); „Mask e n " (Antaios 11, 1967); H . Bausinger: Masken zwischen Spiel und E r n s t (1967); G. E . Bentley: A Book of Masques (1967); L. Schmidt: Volksglaube und Volksbrauch (1967); Masken und Maskenb r a u c h t u m aus Ost- und Südosteuropa (1968); H . Cox: The F e a s t of Fools (1969); A. Lömmel: Masken (1970); O. Bihalji-Merin: Maske sveta (1971); J . Laude: Fekete-Afrika művészete (1972); F . Boas: Népek, nyelvek k u l t ú r á k (1975); S. Glotz: L e masque dans la tradition européenne (1975); Cl. Lóvi-Strauss: La voie des masques (1975); C. Bregenhoj: Maskering (ünifol, 1979); L.-V. Thomas: Anthropologie de la m o r t (1980). Voigt Vilmos maszkíl -pszeudonimjai között Dávid, Ászáf, Qórah fiai, Etán és Hémán szerepelnek, s e nevek közül az utolsók az arábiai költészet h a t á s á r a utalnak (-t-még: Águr; Lemuél). A maszkílnak nevezett költemények részben az isteni gondviselés és igazságosság tanával viaskodnak, a jámborok nyomorúságát kérve számon; részben pedig az ősi és legendás történeti múlt, vagy egyenesen a fólreszorított mítoszok hagyományanyagát éneklik meg. A költemények f o r m á j a is közel áll a bölcseleti irodaloméhoz (--másál); pl.: „ H a d d nyissam példázatra (másál) szám a t , s a d j a k fel rejtvényeket (-*-hidá) az ősi korról, mikről hallottunk s tudunk, s a t y á i n k m o n d t á k el nekünk . . ." (78:2 — 3); máshol azonban a didaktikus teológia fegyelmezi a mondanivalót, csu116

MASZT

pán Ászáf az, akiből feltör a kétségbeesés. A célzásokban előforduló mítoszanyagból különösen jelentősek a J a h v e egykori kozmikus harcait, a L i v j á t á n (Leviatán), Ráháb, a tannín — a kozmogónia mezopotámiai képzetekből ( — E n ú m a elis) eredő szörnyei — szétzúzását említő helyek (Ászáf, 74; E t á n , 89). E költeményeket valószínűleg nem használták a templomi liturgiában. O (—héber irodalmi formák) O írod.: G. W. Ahlström: Psalm 89. (1969); J . B. Schildenberger: Psalm 78 (77) und die Pentateuchquellen (Festschrift H . Junker, 1961). Komoróczy Géza maszkílim:

—hászkálá

masznaví •jelentésátvitel, trópus, allegória, hiperbola). Az alapszókincshez t a r t o z ó szavak jelentésszerkezete híven őrzi a metaforikus „tévedések" emlékeit (a „ f e j " lehet 'tárgyak kiszélesedő vége', 'káposzta feje', 'vezető, mozgalom feje'). Áz archaikus gondolkodás rekonstruálható a szinkronikus szemantika keretén belül (Fónagy I.: Nyelvek a nyelvben, 1978). TassThienemann a szavak jelentésfejlődését követve építette fel a t u d a t t a l a n szimbólumok t a n á t (The Subconscious Language, 1973). A hagyományos kifejezést, a kialakított fogalmat elvető metafora a nyelv előtti gondolkodás t a n ú j a , a szó ós a fogalom kialakulásának permanens újraátélése. O G) A metafora funkciói. Az egységes eljárásból kibontakozó sokféleség jellemzi a m e t a f o r a alkalmazási lehetőségeit is. O 1) A metafora dinamikus forma. Szakít az életet közmondássá szürkítő megszokással, a jelenségeket ú j és többszörös megvilágításban, plasztikusan, „sztereoszkópikusán" látt a t j a ( S t a n f o r d ) . O 2) A kollektív szemléletet tükröző szó és a századok tapasztalat a i t sűrítő fogalom elvetésével eleve lehetetlen feladatok megoldását teszi lehetővé: nyelvi eszközökkel fejez ki a nyelvi rögzítést megelőző, a fogalmi gondolkodás szintjét el n e m érő t a r t a l m a k a t ; konkrét egyszeri, egyéni élményt fejez ki társadalmi érvényű, általánosításon alapuló nyelvi eszközökkel. A külvilágot a belső világgal iij szintézisben hozza (Bie.se). E z a képessége indokolja a költészetben betöltött k i t ü n t e t e t t szerepét. O 3) A metafora költői kreativitását hasznosítja fejlődésének korai stádiumában és ú j 324

perspektívák feltárásakor a tudomány. A m e t a f o r a m i n t a tudatelőttes gondolkodás terméke és eszköze meg t u d j a közelíteni, jelölni a t u d a t o s gondolkodás számára el nem érhető jelenségeket. O 4 ) Hasonló szerepet játszik a metafora a szaktudományok h a t á r a i n túl is, amikor betölti a nyelvi és fogalmi hálózatunkban felfedezett hiányokat, ú j fogalmakat alak í t v a ki vagy készítve elő (—katachrézis). O 5) A szemléletesből kiinduló, az ismerttől az ismeretlen felé vezető metafora megkönnyíti a tanuló számára a m á r biztosított ismeretek elsajátítását; a megértést, a memorizálást. O 6) Ákár egy ismert tárgyból kiindulva, akár ezt a tárg y a t keresve követi a metafora a t u d a t előttes fantáziákat, befelé és egyúttal a messzi preverbális m ú l t felé haladva, n e m kerülheti el „a t u d a t t a l a n vonzását" (Freud). Minden esetben t u d a t t a l a n képzeteket is felszínre hoz, különböző mértékben, különböző módon. Ezáltal az álomhoz hasonlóan k a t a r t i k u s funkciót tölt be, csökkenti a lelki feszültséget (Vinau). O 7) Az erős indulat előmozdítja a metaforához vezető regressziót. A metaforák növekvő sűrűsége i n d u l a t o t vezet le és indul a t o t tükröz. O 8) A szabad asszociáláson alapuló, a szemléletesség szintjén elemző metaforikus lelki tevékenység jóval kevesebb szellemi energiát igényel, m i n t a t u d a t o s , célirányos absztrahálás. Örömforrás a metaforikus sűrítéssel járó szellemi ökonómia is, a valósággal játszott bújócska is, a többértelműség keltette feszültség, mely az ellentétes elemek összhangba hozásával, a metafora értelmezésével oldódik meg. A kisebb erőkifejtést igénylő játékosan, az örömelvet követő, a t u d a t t a l a n b a szorított képzeteket részben szóhoz j u t t a t ó metafora a k u t a t á s , a kifejtés, a tanulás élvezetes f o r m á j a . Különböző korokban társasjáték volt a metaforásdi. O 9) Ez az öröm zavartalan, mivel a metafora diszkréten lebbenti fel a fátyolt, félig leplezve fedi fel azt, amit rejteni illik. A metafora egyik alfajának, az eufemisztikus metaforának (—eufémizmus) lényege éppen a kínos t a r t a l m a k tapintatos kifejezése. A szépítő m e t a f o r a őse a t a b u v a l s ú j t o t t tárgyak, fogalmak nevének verbális megkerülése, a nyelvi tabu. O 10) A szónak tulajdonít o t t mágikus h a t a l m o n alapulnak az ártó célzatú szómágiából eredő kakofemisztikus, lealacsonyító (így az embert valamilyen megvetett állattá átminősítő) m e t a f o r á k . O H) Az agresszív metaforák egy része humorisztikus célzatú; így az ironikus metaforák, a paradisztikus metaforák sohasem mentesek agresszivitástól. A köznyelvi m e t a f o r á k jelentékeny ré-

METAS

sze humorizáló. O 12) A metaforák funkcionális komplexitása (emotív, szuggesztív, „mágikus", humoros hatása) következtében a meggyőzés hatásos eszközének bizonyult; érthető, hogy a retorika figyelme kezdettől fogva a trópusokra irányult. Ú j a b b a n lélektani kísérletek számszerűvé t e t t é k a hasonlatok és metaforák h a t á s á t . A hasonlat 6,14%-kai, a metafora 8,04%-kai emelte egy a d o t t beszéd hitelét (Reinsch). O 13) Végül: a metafora utólagos, retrospektív funkciója a költő környezetének, korának feltárása. A költő képei önkéntelenül is, s a j á t képzetvilágán keresztül, az őt környező világot tükrözik. Archeológiai k u t a t á s segítségével számára megközelíthetetlen társadalmi tények, játékok válnak hozzáférhetővé a homéroszi eposzok hasonlatain, metaforáin keresztül. Szophoklész metaforái árulják el, hogy az istenítéletek emléke élénken élt még a nép t u d a t á b a n , s a metaforák gyakorisági eloszlása m u t a t j a , hogy a mesterségek, különösen az ácsmesterség, milyen fontos helyet foglaltak el a költő korában. O H) A metafora stílusa. A metaforát konstans szerkezeti, szemantikai ós funkcionális sajátságok különböztetik meg más trópusoktól és a hasonlattól. Ezen a viszonylagos állandóságon belül a metafora t a r t a l m a és f o r m á j a változékony: függ a műfajtól, a költő egyéniségétől, a kor domináns stílusirányaitól, társadalmi törekvéseitől. O 1) A metafora természetéből következik, hogy azonos jelenségeket a költő látásmódjának megfelelően tükrözi. Bizonyos hasonlóságot m u t a t a Rorschach-teszttel: a valóság értelmezésének m ó d j a önkéntelen vallomás. Képzeteink, gondolataink egyéni sodrása szerint másnak l á t j u k a felhőt, a csillagokat, a kimondott szót. A gondolatok egyéni „sodrása" a metaforák irányának meghatározásával jól meghatározható, kvantifikálható. Az irodalomtudomány éppen ezért gyakran a költő, az író jellegzetes képeiből kiindulva igyekszik közelebb férni a költői személyiséghez (Huguet, V. Hugó, 1904). Kis mintákon alapuló statisztikák csak sejtetik, hogy Petőfi és főként Ady verseiben erősebb az eszmék megszemélyesítésére irányuló allegorizáló tendencia, m i n t Tóth A. költeményeiben (Ady = 25,81%; , T ó t h Á. = 15,79%, 3. táblázat); Tóth A. természeti tárgyakat és jelenségeket elevenít meg. A vizsgált ciklusokban csak Adyra jellemző eszmei t a r t a l m a k n a k társadalmi jelenséggel való érzékeltetése ós társadalmi jelenségek mitizálása (5,53%). Az egyes versciklusok tendenciái nem terjeszthetők ki a mű egészére. Világosan m u t a t j a ezt Török G. tanulmánya, aki keletkezési évek szerint 325

csoportosította József A. költeményeit (A líra: logika, 1968). Az antropomorfizáló tendencia az 1929 — 1934 között írt költeményekben dominál; 1935 — 1937 között a nem érzékletes fogalmak materializálása kerül előtérbe. O 2) Statisztikai felmérések segítségével jól körülhatárolh a t ó k a m e t a f o r a szemantikai tendenciái (a szemantikai kategóriák h á l ó z a t a tetszés szerint finomítható), elvi nehézséget csak a tendenciák értelmezése okoz. Már az egyes metaforák esetében is kiküszöbölhetetlen az értelmezés önkényessége". Ez fokozottan áll a szövegösszefüggésből kiragadott „csoportos met a f o r á k r a " , az általános szemantikai tendenciákra. E z ú t t a l a kontextust a költői m ű egésze, a költő életkörülményei, korán a k társadalmi és szellemi áramlatai képezik, melyek m á r önmagukban véve is sokféleképpen értelmezhetők. O 3) A társadalmi kontextus és a költői m ű alapos ismeretében általános eszmei mondanivalókónt értelmezhetők a szemantikai tendenciák. Az ipari forradalom, a g y o r s ü t e m ű polgáriasodás tükröződik Shakespeare ós kortársainak „városias" metaforikus irányzatában. Spurgeon és Carpenter statisztikái szerint kiemelkedően gyakoriak a kereskedelemre, iparra, pénzre, építkezésre, sportra, oktatásra, művelődésre vonatkozó metaforák. Ady E n d r é n e k a dinamikus m e t a f o r á k dominanciájával párosuló antropomorfizmusa a „megmozdult, s a legkisebb tárgytól a n a g y mindenségig átlelkesített, vibráló, rohanó, változó világ", a „mindent m o z g a t n i vágyó . . . i n d u l a t " nyelvi vetülete lehet (Király I.). O 4) Fokozódik az értelmezés bizonytalansága, amikor a szemantikai tendenciák függetlenek a szövegben kifejezett tartalmaktól, ezzel esetleg ellentétesek. József A. verseiben a konkretizáló metaforák mellett megjelennek ismételten és egyre g y a k r a b b a n az absztrakció, a negatívum, a semmi felé haladó költői képek is („az idő semmit játszik" N y á r i délután; „úgy lapultam a fa tövében, | m i n t egy d a r a b csönd", Eszmélet V.). Némi fogódzót n y ú j t a kép és a t a r t a l o m egybecsengése a B u k j föl az árból soraiban: Bukj föl az árból hirtelen ne rántson el a semmi sodra.

Az egyes absztraháló metaforák alkalmi indokain túl az általános tendencia összefügghet az én fokozatos bomlásával, a kapaszkodók elvesztésétől való félelemmel is. O 5) A kiemelkedően gyakori m e t a f o r á k töredékes ,,ősszöveg"-ként foghatók fel, melyet többé-kevésbé önkényesen interpolálunk. Az egyéni stílus kialakításában

3. táblázat A metafora szemantikai tendenciái: természeti, emberi, eszmei jelenségek metaforikus kifejezésének típusai Ronsard (Sonnets á Héléne), Baudelaire (Tableaux parisiens), Petőfi (1849-ben írott versek), Ady (A halottak élén), Tóth Á. (1907-ben, 1928-ban írott versek) költeményeiben TERMÉSZETI ember

mesterséges tárgy

Ronsard

Baudelaire

6 2,06

%

Petőfi

6 % 7,60

társadalmi jelenség

Ronsard

Baudelaire

4 1,38

13 4,81

34 12,60

Ronsard

Tóth

Petőfi

Ady

Tóth

15 6,91

45 19,74

1 1,30

4 1,84

7 3,23

Petőfi

—

—

Ady

Tóth

1 0,46

2 0,88

Baudelaire

Ronsard

5 1,85

Petőfi

1 0,44

—

Baudelaire

—

Tóth

Ady

eszmei

Ronsard

11 4,07

—

Ady

mitológia

Baudelaire

8 2,96

—

Petőfi

Tóth

Ady

1 0,46

—

2 0,88

EMBERI természeti jelenség Bonsard

Petőfi

%

Baudelaire

Ronsard

Baudelaire

4 1,48

4 1,38

6 2,22

22 7,56

%

2 2,50

növény, állat

Ady

Tóth

Petőfi

1 0,46

1 0,44

2 2,50

Ady —

mesterséges tárgy Ronsard

Baudelaire

12 4,13

Tóth

Petőfi

3 1,32

3 3,80

társadalmi jelenség Ronsard

12 4,13

9 3,33 Tóth

Ady

2 0,92

Baudelaire

Petőfi

2 2,50

7 3,07

7 2,59 Tóth

Ady

1 0,46

mitológia Ronsard

eszmei

Baudelaire

18 6,19

7 2,59

Petőfi

Ady

Tóth

1 1,30

1 0,46

Baudelaire

Bonsard

15 5,15

10 3,70

Petőfi

Ady

Tóth

1 0,46

—

—

ESZMEI természeti jelenség Baudelaire

Ronsard

%

27 9,28 Petőfi

%

6 7,60

növény, állat

13 4,81

Ronsard

emberi

Baudelaire

4 1,38

10 3,70

mesterséges tárgy

társadalmi

Ronsard

Baudelaire

Ronsard

Baudelaire

Ronsard

16 5,50

21 7,78

30 10,31

20 7,41

33 11,34

Ady

Tóth

Petőfi

Ady

Tóth

Petőfi

Ady

5 2,30

6 2,63

4 5,10

5 2,30

3 1,32

12 15,2

56 25,81

Tóth

36 15,79

Petőfi

11 13,90

Ady

11 5,07

Tóth

8 3,51

Petőfi

—

mitológia

Baudelaire

Ronsard

5 1,85 Ady

12 5,53

Tóth

—

Baudelaire

13 4,47 Petőfi

—

6 2,22 Ady

Tóth

9 4,15

3 1,32

METAS

alapvető szerepet játszó domináns metaforák, az egyéni stílus m á s elemeivel együtt permanens egyéni üzenetet képeznek, noha ez az üzenet akaratlan, az író, a költő függetlenül jut kifejezésre. Az ilyen t u d a t t a l a n üzenetet éppen a kifejezések gyakorisága, szinte permanens jelenléte leplezi. Az érzéklés természetéből következik, hogy kevésbé szembetűnő, ami állandóan jelen van. Leplezi a nyelvi form á b a n jelenlevő üzenetet maga a t a r t a lom is, melynek a metaforikus idioma egyik lehetséges kifejezése. Általában: indokoltnak látszik t u d a t t a l a n fantáziákat keresni az eszmei mondanivalóra á t nem v á l t h a t ó metaforikus sztereotípiákban. Elképzelhető: V. Hugó „kígyó"metaforáinak gyakoriságához hozzájárult, hogy a kígyó a t u d a t t a l a n számára (álomban, mítoszban) phallus-ekvivalens. Baudelaire „óriásnő" fantáziáinak (a természeti tárgyak és a női test azonosításán alapuló metaforáinak) hátterében alighanem t u d a t t a l a n oedipális fantáziák h ú zódnak meg. Nem véletlen Szabó D. próz á j á b a n az agresszív metaforák gyakorisága („hang hangba h a r a p o t t " , ,,a v á g y beletörte a hazug szót" stb.). Ó 6) Egyéni változó korfüggvény a szimbolizáló ós a szimbolizált közötti szemantikai távolság, a m e t a f o r a hírértéke, áttetszőségének (homályosságának) foka is. A metaforák mennyiségi mutatói közül a hírérték lehetne az egyes költők és korok eltérő metaforahasználatának legjellemzőbb ismérve. Egyelőre nem rendelkezünk ilyen mórésekkel. Különböző korokban írott versek metaforáinak összehasonlítását eleve megnehezíti, hogy nem végezhetünk 16. vagy 12. századbeli alanyokkal szemantikai teszteket, melyek egybevethetők lennének a csak a 20. századi szövegek eredményeivel. Megbízhatóbban tájékoztatnak bizonyos formai ismérvek: így a kifejtett (a szimbolizálót és szimbolizált t á r g y a t egyaránt tartalmazó) és kifejtetlen metaforák viszonylagos gyakorisága. A kifejtetlenség kétségtelenül eleve megemeli a metafora hírértékét. O 7) Alapvetően más egyes korok, stílusirányok álláspontja a metaforának a szó szoros értelmében vett újszerűségét illetően. A posztromantikus költészet íratlan törvénye szerint a metafora minden esetben ú j , genuin kell hogy legyen; a költői és köznyelvi előzményektől függetlenül kell kinőnie az adott alkalomból. A romantikus költők verseiben váltva szerepelnek ú j és hagyományos metaforák. Az újonnan alkotott metaforák is rekurzívek V. Hugó verseiben; így például következetesen csipkéhez hasonlítja a sziklákon megtörő hullámokat, kar-

hoz, ha nem kígyóhoz, a fa ágát. A trubadúrlíra, a Mária-himnuszok metaforáinak túlnyomó többsége hagyományos, ismételten visszatérő. A költészet a romantikáig, kivételes korszakoktól és egyéniségektől eltekintve, elsősorban a hagyományos metaforakincsből merít, toposzokat, költői közhelyeket alkalmaz t u d a t o s a n és öntudatosan. A metaforák olykor n e m is érthetők meg, legalábbis maradéktalanul, előzményeiktől elszakítva. Beatricét felhőnek nevezi egy ízben Dante-, érthetővé teszi a metaforát az angyalok felhő jellege (,,a teológia felhő jelleget t u l a j d o n í t nek i k " — írja az angyalokkal kapcsolatban Areopagoszi Szent Dénes). A természeti jelenségekre utaló metaforák sem időtlenek. A „tenger" m i n t költői k é p m á s t jelent a romantikus költészetben és m á s t Szophoklész tragédiáiban, mivel a tenger n e m a végtelenséget jelentette a görögök számára, hanem akadályt, leküzdendő nehézséget; mint félelmetes a k a d á l y jelenik meg a hasonlatokban ós m e t a f o r á k b a n is. A szemantikai távolság (feszültség) csökkentése, a köznyelvben is használatos metaforák szerepeltetése költői stílussajátság Heine, Petőfi, Béranger költészetében: a népnyelv evokálásának eszköze, a köznapi valósághoz való közeledés egyik m ó d j a . Heine ugyanakkor (többnyire disszonáns, ironikus hatású) szillépszissel eleveníti meg a m á r kialudt köznyelvi metaforát. Baudelaire az elhalványult idióma enyhe módosításával eleveníti fel ismételten a képet. O 8) Módosult, differenciálódott a századok folyamán a metafora szerkezete is. O cl) A m e t a f o r a logikai ós grammatikai s t r u k t ú r á j á n a k variációival, módosulásával nem foglalkozott eddig rendszeresen az irodalomtudomány. A legú j a b b nyelvtudományi elemzések hallgatólagosan időtlennek tekintik a m e t a f o r a struktúráit. Az 1977-ben m i n t e g y ezer nyelvész, filozófus, pszichológus és pedagógus részvételével rendezett interdiszciplináris konferencián elhangzott előadások többsége a konkrét költői anyagtól függetlenül foglalkozott a m e t a f o r a strukturális problémáival (1. Metaphor and Thought, 1979). Valójában legkevésbé sem evidens, hogy a m e t a f o r a logikai struktúráinak gyakorisági eloszlása független a kortól, a stílusáramlatoktól és a költői egyéniségtől. Egyes versciklusokon alapuló felmérések, ellenkezőleg, azt sejtetik, hogy a kategóriák megválasztásáb a n jelentékenyek az eltérések, s így feltehető, hogy ez a választás is szerves része a kifejezésnek. Az európai metaforatechnika kétezer éven á t a m e t a f o r a kezelésében mérsékletet kívánó ókori retorika hatása alatt állott. A szanszkrit poétika 327

METAS

ellenkezőleg, a képek művészi bonyolítását állította célként a költők elé (—hasonlat). Az áttetsző m e t a f o r á k a t nem is tekintették költői alakzatnak (Jenner, 1968; Gerow 1971). Az explicit metaforastruktúra gyakoribb a Vér és aranyban, m i n t Ady utolsó verseskötetében, a Halottak élénben. Ugyanez áll alighanem a metaforák grammatikai s t r u k t ú r á j á r a is. V. Hugó ós Ady elemzett ciklusaiban a metafora gyakoribb a m o n d a t állítmányi szerkezetében. Baudelaire, Bimbaud és Tóth Á. verseiben inkább a névszói szerkezetekben összpontosul (2. táblázat). O b) József A. metaforáit kevésbé határozzák meg szemantikai tendenciái (melyek m á s költőkéivel részben közösek), m i n t a metaforák szemantikai struktúrája, síkváltó tendenciája (Hankiss E.). A többszöri szint váltás gyakori a romantikus tirádákban, ami József A., képeiben, metaforáiban, hasonlataiban sajátos, az a képek egymásra rétegződése, a sorozat helyére lépő egymásbaépülése, egyszerre t ö b b valóságsík felvillantása vagy a szimbolizálás irányának kétértelműsége. József A. komplex képei minden esetben kibogozhatók, „linearizálh a t ó k " , Mallarmé úgy vetíti egymásra a képeket, hogy az egyértelmű feloldás gyakran lehetetlenné válik. A kép még ki sem bontakozhatott az olvasó t u d a t á b a n , amikor a költő m á r más képre vált át. A metaforák egymásba építésétől, egymásra fényképezésétől egyaránt különböznek Apollinaire, Éluard vagy Tóth Á. másod- és h a r m a d f o k ú metaforái, melyek körülhatároltabbak s egyszersmind bonyolultabbak. — A metafora szemantikai szerkezetének fokozatos bonyolódását, idevágó t a n u l m á n y o k híján, inkább csak sejtjük, és az ezzel kapcsolatos benyomásaink közléséhez óvatossági jelekre lenne szükség. Hasonlatba épített metaforával elvétve Dante Isteni színjátékában (-»hasonlat), sőt Szophoklész tragédiáiban is találkozunk. A másodfokú metafora, a képre épülő kép „ m o d e r n " jelenség. A posztromantikus költészetben válik jellegzetesen gyakorivá, t u d a t o s a n használt stíluseszközzó. O c) A grammatikai m e t a f o r á k gyakorivá, költői eljárássá válása kétségtelenül újkeletű. Az első „ f r o n t á t t ö r é s " Mallarmé, Bilke és Ady nevéhez fűződik. Az expresszionista, szürrealista költészet, a magyar lírában Kassák L. szélesítette ki a rést, kialakítva a szabálysértések szabályainak hálózatát. (Szegedy—Maszák M. 1971). A grammatikai s t r u k t ú r á t érintetlenül h a g y t á k az olyan forradalmi irányzatok is, m i n t az angol metafizikus költészet. Az igeidők és esetek fel328

cserélése n e m volt gyakoribb a költészetben, m i n t a köznyelvben. Bizonyos szóf a j m e t a f o r á k , tulajdonságok, történések allegorizáló megszemélyesítése képez csak kivételt (—allegória). A frontális áttörést enyhe költői szabálysértések előzték meg és készítették elő: a vonzatmódosítás, t á r g y a t l a n igék tárgyasítása. O 9) A metaforák gyakorisága, a metaforák és hasonlatok, a metaforák és más trópusok aránya is módosul művek, költők és korok szerint számottevő mértékben. Szophoklész tragédiáiban (az elfogadott időrendből kiindulva) folyamatosan csökken a m e t a f o r á k gyakorisága (Bieger). A képek sűrűsége m ű f a j f ü g g ő Shakespeare műveiben is Spurgeon statisztikája szerint. Gyakoribbak a költői képek a történeti drám á k b a n , tragédiákban, m i n t a vígjáték o k b a n (1. táblázat). Gorneille, Racine tragédiáiban a költői kép ritkaságszámba megy, a korabeli poétikai elveknek megfelelően; Moliére vígjátékaiban csak szatirikus célzattal szerepelnek modoros költői képek. A m e t a f o r á k sűrűsége, a versben elfoglalt helye (felszíne) ugrásszerűen megnő a 20. századi lírában. Petőfi 1849-ben írott költeményeiben 2,21 metafora esik 100 szóra; Ady E . A halál rokona c. ciklusában 9,96 ós az E m b e r az embertelenségben 14,84. Módosul egyúttal a metaforák ós hasonlatok a r á n y a is. Petőfi 1849-es költeményeiben 1 hasonlatra 6,06 metafora esik; Ady két ciklusában 46,13 metafora esik 1 hasonlatra. O Világosan tükröződik a korstílus változása a fordításokban. A 20. sz.-i fordításokban megemelkedik a m e t a f o r á k száma a 19. sz.-i vagy annál korábbi eredeti költemények költői képeihez képest. A metaforatöbblet általában a hasonlatoknak metaforává való átalakításából adódik: plus es douce qne roisin ne qne soupe en maserin. szőlőízű édesem, kis csészém, borlevesem. (Aucassin et Nicolette, ford. Tóth Á.)

Máskor a hasonlatba épít be metaforát a 20. sz.-i korstílusnak megfelelően. She bid me take love easy as the leaves grown on their trees; Kértél, szeresselek, mint lombot a lomb; (Yeats: Down by Salleys Gardens, ford. Kosztolányi D.)

O 10) Az egyéni stílussajátságok állandósult üzenetként értelmezhetők. Joggal feltehetjük, hogy egy irodalmi áramlat vagy egy a d o t t korszak stiláris jellemzői, így a korra jellemző metaforastratégia sem véletlenszerű, nem puszta „ z a j " , h a n e m eszmei mondanivalóval bíró nyelvi sajátság: kollektív üzenet (—ínég stílus). Már az egyéni stílus értelmezése is megkétszerezi a metafora-

METAS

elemzés inherens bizonytalanságát. A bizonytalanság, a nehézség megsokszorozódik, h a a barokk, a r o m a n t i k u s költészet v a g y a 20. századi á r a m l a t o k m e t a f o r a s t í l u s á n a k eszmei t a r t a l m á t p r ó b á l j u k m e g h a t á r o z n i . H i á n y o z n a k jelenleg az értelmezésnek szilárd alapot n y ú j t ó , mennyiségi és minőségi elemzések, melyek a m e t a f o r a m i n d e n a s p e k t u s á r a kit e r j e d v e emelik ki azt, a m i az a d o t t korra (irányra) általánosan érvényes. A m e t a forikus kifejezés általánosított jegyeit kellene a kor eszmei, t á r s a d a l m i áramlat a i v a l , végső soron ezek s t r u k t u r á l i s alapj á v a l összefüggésbe hozni. Feltéve, h o g y az esetek többségében k i m u t a t h a t ó az izomorfizmus, meg kellene kísérelni a társadalmi struktúrától a metafora struktúr á j á i g vezető kauzális láncolat k i t a p i n t á sát, m e l y e t n e m p ó t o l h a t az „izomorfizm u s " metaforája. Ehhez mindenekelőtt p o n t o s a n meg kellene h a t á r o z n i az a d o t t kor jellegzetes m e t a f o r a s t r u k t ú r á i t , ezek e t p á r h u z a m o s esztétikai t e n d e n c i á k k a l k a p c s o l a t b a hozva kellene keresni, milyen eszmei t a r t a l o m hordozására lehettek alk a l m a s a k , hogy ezen keresztül eljuthass u n k a stílussajátságok k o m p l e x u m á n a k feltételezhető t á r s a d a l m i a l a p j á h o z . Jelenleg alig j u t o t t u n k t ú l az ó h a j megfog a l m a z á s á n . O {—trópus) O írod,.: A. F . M e h r e n : Die R h e t o r i k der A r a b e r (1853); M. Müller: I n t r o d u c t i o n to t h e Science of Religion (1870); uő: Lectures on t h e Science of Language (1871); F r . Brinkm a n n : Die M e t a p h e r n (Die Tierbilder der Sprache, 1878); R . E u c k e n : Ü b e r Bilder u n d Gleichnisse in der Philosophie (1880); E . Bleuler—K. L e h m a n n : Zwangsmássige L i c h t e m p f i n d u n g e n (1881); F . B. Gumm e r e : T h e Anglo-Saxon M e t a p h o r (1881); M. Müller: The Science of T h o u g h t (1887); T. S. E l i o t : On P o e t r y and P o e t s [1888] (1957); F . B r a i t m a i e r : G e s c h i c h t e d e r poetischen Theorien ( 1 8 8 8 - 1 8 9 2 ) ; A. Biese: Philosophie des Metaphorischen (1893); F . I . Carpenter: Metaphor a n d Simile in t h e Minor E l i z a b e t h a n D r a m a (1895); H . U s e n e r : G ö t t e r n a m e n , Versuch einer L e h r e von der religiösen Begriffsbildung (1896); G. B u c k : Figures of R h e t o r i c (1896); uő: The M e t a p h o r (1899); G. Berg: M e t a p h o r a n d Comparison (1903); E . H u g u e t : Les m é t a p h o r e s et comparaisons d a n s l'oeuvre de Victor H u g ó (I —II., 1904 —1905); L. Sainéan: L a création m é t a p h o r i q u e en f r a n c a i s et en r o m á n (1905 — 1907); J . Müller: Das Bild in der D i c h t u n g (1906); G. Vieo: L a scienza n u o v a (1911); E . Bleuler: Das autistische D e n k e n ( J a h r b u c h f ü r Psychoanalytische und Psychopatologische Forschung, 1912); D . F . H a r r i s : Metaphor in Science

(1912); W . Stáhlin: Z u r Psychologie u n d S t a t i s t i k der M e t a p h e r (1914); H . Silber e r : P r o b l e m e der M y s t i k und ihre S y m bolik (1914); J . J e n n i n g s : A n E s s a y on M e t a p h o r in P o e t r y (1915); H . W e r n e r : U r s p r ü n g e der M e t a p h e r (1919); J . Down e y : T h e P s y c h o l o g y of F i g u r e s of Speech ( J o u r n a l of Psychology, 30, 1919); Ch. A. S. Williams: A M a n u a l of Chinese M e t a p h o r s (1920); I . H o l l ó s - S . Ferenczi: Zur P s y c h o a n a l y s e der p a r a l y t i s c h e n Geistesstörungen (1922); A. G. L e h m a n n : Die P a r o d i e im Mittelalter (1922); A. Storch: D a s archaisch-primitive E r i e b e n u n d D e n k e n der Schizophrenen (1922); H . W. Wells: P o e t i c I m a g e r y I l l u s t r a t e d f r o m E l i z a b e t h a n L i t e r a t u r e (1924); E . Cassirer: Philosophie der symbolischen F o r m e n ( I - H I . , 1 9 2 4 - 1928); G. R e n a u l t : L ' i m a g i n a t i o n populaire: m é t a phores occidentales (1925); N. N . Y o l k o v : Sto t a k o j e m e t a f o r a ( H u d o z s e s z t v e n n a j a f o r m a , 1927); F . C. P r e s c o t t : P o e t r y a n d M y t h (1927); S. P e p p e r : P h i l o s o p h y a n d M e t a p h o r ( J o u r n a l of Philosophy, 1928); S. B u c h a n a n : P o e t r y a n d M a t h e m a t i c s (1929); G. Stern: Meaning a n d Change of Meaning (1931); M. P a r r y : T h e Tradit i o n a l M e t a p h o r in H o m e r (Classical Philology, 1933); G. Fricke: Die Bildlichkeit in der D i c h t u n g des A n d r e a s Gryp h i u s (1933); W. Muschg: Die D i c h t u n g als archaisches É r b e : I m a g o 19 (1933); I . Ziemendorff: Die M e t a p h e r bei d e n weltlichen L y r i k e r n des d e u t s c h e n Barokk (1933);" K . B ü h l e r : Sprachtheorie (1934); P . Rieger: Die Bildersprache des Sophokles (1934); E r i k a K o h l e r : Liebeskrieg. Zur Bildsprache der höfischen D i c h t u n g des Mittelalters (1935); Caroline Spurgeon: Shakespeare's I m a g e r y (1935); I . A. R i c h a r d s : T h e Philosophy of R h e toric [1936] (1950); W. B. S t a n f o r d : Greek M e t a p h o r (1936); W. Muncie: T h e P s y chopatology of M e t a p h o r (Archives of Neurology and P s y c h i a t r y , 1937); Deb o r a h Aish: L a m é t a p h o r e d a n s l'oeuvre de S t é p h a n e Mallarmé (1938); H . A d a n k : Essai sur les f o n d e m e n t s psychologiques et linguistiques d e la m é t a p h o r e a f f e c t i v e (1939); M. P r a z : Studies in lltu C e n t u r y Imagery (1939-1947); H. Konrád: Étude s u r la m é t a p h o r e (1939); H . P o n g s : D a s Bild in der D i c h t u n g ( 1 9 2 7 - 1 9 3 9 ) ; E . F . Sharpé: Psycho-physical Processes in L a n g u a g e . A n E x a m i n a t i o n of Metap h o r (Journal of Psychoanalysis, 194.0); S. F r e u d : G e s a m m e l t e Werke (1940 — 1946); C. F . P . S t u t t e r h e i m : H e t begrin m e t a p h o r (1941); B. K e n n e t h : F o u r Master Tropes (A G r a m m a r of Motives, 1941); T. S a b b a g h : L a m é t a p h o r e d a n s le Coran (1943); E . D o m a r u s : T h e Specific

329

METAS

Laws of Logic in Schizophrenia (Language and Thought in Schizophrenia, 1944); P. Louis: Les métaphores de Platón (1945); E . Cassirer: Language and Myth (1946); H . Blumenberg: Licht als Metapher der Wahrheit (Studium Generale, 1947); C. D. Lewis: The Poetic Image (1947); M. Foss: Symbol and Metaphor in H u m á n Experience (1949); J . Derbolav: Das Metaphorische in der Sprache. Beitrag zu einer dialektischgrenzbegrifflichen Sprachphilosophie (1949); H. R . Folge: The I m a g e r y of Keats and Shelley (1949); K . L. Schneider: Der bildhafte Ausdruck in den Dichtungen Georg Heyms, Georg Trakls und E r n s t Stadlers (1950); G. P. Henderson: Metaphorical Thinking (Philosophical Quarterly, 1953); P h . Wheelwright: The Bourning Fountain. A Study in the Language of Symbolism (1954); J . S. Bruner— J. Goodnow— G. A. Austin: A Study of Thinking (1956); H. J . Newiger: Metapher und Allegorie (1957); N . Frye: Anatomy of Criticism (1957); E . Ch. Osgood—J. G. Suci—P. H. Tannenbaum: The Measurement of Meaning (1957); T. Vianu: Problemele metaforei alte studii de stilisticá (1957); F. Berry: Poet's Grammar (Time and Mood in Poetry, 1958); P. Henle: Metaphor (Language, Thought and Cultures (1958); S. E . Asch: The Metaphor: A Psychological Inquiry (Person, Perception and Interpersonal Behavior, 1958); Chr. Brooc-Rose: A Grammar of Metaphor (1958); P . Henle: Metaphor (Language, Thought and Cultures, 1958); D. Berggren: A n Analysis of Metaphorical Meaning and Truth (1959); H. Blumenberg: Paradigmen zu einer Metaphorologie (Archiv tür Begriffsgeschichte, 1960); W. Embler: Metaphor and Meaning (1960); H. Lausberg: Handbuch der literarischen Rhetorik (1960); D. D. Rohovit: Metaphor and Mind: A Revaluation of Metaphor Theory (The American Imago, 1960); Metaphor and Symbol (1960); J . G. Herder: Über den Ursprung der Sprache (Sprachphilosophische Schriften, 1960); J . Pele: Semantic Functions as Applied to the Analysis of the Concept of Metaphor (Poetics, 1961); Telegdi Zs.: Elméletek a szófajok természetéről (1961); Zlinszky A.: A szóképekről (A magyar stilisztiika ú t j a , 1961); T. Pavel: Notes pour une deseription structurale de la métaphore poétique (Cahiers de linguistique théorique et appliquée, 1962); G. Söhngen: Analogie und Metapher (1962); Ph. Wheelwright: Metaphor and Reality (1962); M. Black: Present Models and Metaphors (1962); H. Weinrich:

Semantik der Kühnen Metapher (1963); J . M. Edie: Expression and Metaphor (Philosophy and Phenomenologic Research, 1963); I. Fónagy: Die Metaphern in der Phonetik (1963); Ch. Madge: Myth, Metaphor and World Picture (1963); H. Meier: Die Metapher (1963); C. C. Anderson: The Psychology of Metaphor (Journal of Genetic Psychology, 1964); H . Gartner: Bibliographie zur antiken Bildersprache (1964); H. H. Lieb: Der Umfang des historischenMetaphernbegriffs (1964); H . Weinrich: Tempus (1964); J . A. Fodor—J. J . Katz: The Structure of Semantic Theory (The Structure of Language, 1964); J . Cohen: Structure de language poétique (1966); G. Genette: Figures I. (1966); I. Mészáros: Metaphor and Simile (Proceedings of the Aristotelian Society, 1966 —1967); L. Berggren: F r o m Myth to Metaphor (1966); Ch. M. Myers: The Circular Use of Metaphor (Philosophical and Phenomenologic Research, 1966); C. M. Beardsley: Metaphor (1967); T. Todorov: Littérature et signification (1967); H . Weinrich: Semantic der Metapher (Fólia Linguistical, 1, 1967); M. B. Hester: The Meaning of Poetic Metaphor (1967); L. Röhrich: Gebárde, Metapher, Parodie (1967); H. Khatchadourian: Metaphor (The British Journal of Aesthetics, 1968); P. Fontanier: Les figures du discours. Premiere partié: Théorie des tropes (1968); G. Jenner: Die poetischen Figuren der Inder (1968); Szabolcsi M.: A verselemzés kérdéseihez (1968); Török G.: A líra, logika (1968); D. Bickerton: Prologomena to a Linguistic Theory of Metaphor (Foundations of Language, 5, 1969); G. M. Landon: The Quantification of Metaphoric Language in the Verse of Wilfred Owen (1969); J . Paulus: La fonction symbolique et le langage (1969); K. K. Ruthven: The conceit (1969); M. A. Sechehaye: Journal d'une schizophréne (1969); P. Caminade: Image et métaphor (1970); Th. Gardner: Zum Problem der Metapher (Deutsche Vierteljahrschrift, 1970); M. C. Turbayne The Myth of Metaphor (1970); L. Wolf ram: Le schizo et les langues (1970) Király I.: Ady Endre (1970); G. Neu m a n n : Die ,,absolute" Metaphore. Ein Ab grenzungsversuch a m Beispiel Stóphane Mallarmés und Paul Célans (Poetica, 3, 1970); J u d i t h Schlanger: Metaphor and Invention (1970); T. Todorov: Synecdoque (1970); W. Abraham—K. Braunmüller: Stil, Metapher und Pragmatic (Lingua, 28, 1971); J . L. Beauvois—A. Trognon —G. Lopez: É t u d e théorique et expérimentale de la métaphore (Psychologie frangaise, 16, 1971); F. N. Dixon: 330

METAS

Subliminal Perception. The Nature of a Controversy (1971); E . Gerow: A Glossary of I n d i á n Figures of Speech (1971); Rákos P.: Metafora és valóság (Tények és kérdőjelek, 1971); A. H e n r y : Mótonymie et métaphore (1971); S. K o f m a n : Nietzsche et la métaphore (Poétique, 5, 1971); D. M. Thompson—E. Tulving: Associative Encoding Retrieval (1971); W. Ingendahl: Der metaphorische Prozess (1971); R . Jakobson: Seleeted Writings (1971); R . H a r r i m a n : The Role of Metaphor in Cognition (1971); J . P. Lyotard: Discours, Figure (1971); W. Shibles: An Analysis of Metaphor (1971); SzegedyMaszákM.: Szintaxis, metafora, zeneiség Kassák költeményeiben (Formateremtő elvek a költői műalkotásban, 1971); J . Cohen—A. Margalit: The Role of Inductive Reasoning in the Interpretation of Metaphor (Semantics of n a t u r a l language, 1972); J . Helmer: Metaphor (Linguistics, 1972); W. Ingendahl: Die Metaphorik und die sprachliche Objektivitát: Brauchen wir noch d e m Begriff 'Metapher' (Wirkendes Wort, 1972); Essays on Metaphor (1972); U. Weinreich: Explorations in Semantic Theory (1972); D. Curtis: The Measure of t h e Metaphor Elementary English (1972); R . Wellek—A. Warren: Az irodalom elmélete (1972); B. B. Rubinstein: On Metaphor and Related Phenomena (Psyehoanalysis and Contemporary Science, 1, 1972); R . R . Sanders: Aspects of Figurative Language (Linguistics, 96, 1973); H. Shevrin: Brain Wave Correlates of Subliminal Stimulation (Psychological Issues, 8, 1973); Rhétorique générale (1973); M. Le Guern: Sémantique de la métaphore et de la métonymie (1973); G. Lüdi: Die Metapher als F u n k t i o n der Aktualisierung (1973); S. J . Dimond —J. G. Beaumont: Hemisphere Function in the Brain (1974); J . W. Fernandez: The Mission of Metaphor in Expressive Culture (Current Anthropology, 1974); M. Lurker: Symbol, Mythos und Legende in der K u n s t (1974): M. Gazzaniga: Cerebral Dominance Viewed as a Decision System (1974); H. A. Pausch: Die Metapher (Wirkendes Wort, 1974); W. Abraham: A Linguistic Approach t o Metaphor (1975); A. Fonzi — E. Negro Saneipriano: L a magia delle parole: alla riscoperta della metafora (1975); A. Ortony: Why Metaphors Are Necessary and Not Simply Nice (Educational Theorv, 1975); P. Ricoeur: La métaphore vive (1975);T. A. D i j k - S . J . Petőfi: Theory of Metaphor (Poetics, 4, 1975); V. Lehmann: Metapher und semantisehe Beschreibung (1975); F. Sanides: ,Comparative Neurology (1975); Gy. Ádám: Visceroception, Awareness and Behaviour 331

(1976); J . J . A. Mooij: A S t u d y of Metaphor (1976); T. Reinhard: On Understanding Poetic Metaphor (Poetics, 1976); R . M. Billow: Metaphor (Psychological Bulletin, 1977); H . H. C l a r k - E v e Y. Clark: Psychology and Language (1977); Dombi Erzsébet: A költői tranzitiválás g r a m m a t i k á j a (Nyelvőr, 1977); D. L. H a r w o o d — R . R . Verbrugge: Metaphor and Asyinmetry of Similarity (1977); P. Schofer —D. Rice: Metaphor, M e t o n y m y and Synecdoch Revisited (Semiotica, 1977); S. Marcus: A nyelvi szépség matem a t i k á j a (1977); Szabó Z.: A m a i stiliszt i k a nyelvelméleti alapjai (1977); R . R . Verbrugge —N. S. McCarrell: Metaphoric comprehension (Cognitiv Psychology, 1977); E . P. B r e n d a Beck: The Metaphor as a Mediator between Semantic and Analogic Modes of Thought (Current Anthropology, 1978); Fónagy I.: Nyelvek a nyelvben (Általános nyelvészeti tanulmányok, 1978); A. Horn: D a s Literarische (1978); D. Laferriére: Sign and Subject (1978); T. Marcell —K. P a t t e r son: Word recognition (Attention and Performance, 1978); A. Ortony: Interpreting Metaphors and Idioms (Journal of Verbal Learning and Behavior, 1978); A. R . Ortony—R. Reynolds —J. R . Arter: Metaphor, Theoretical and Empirical Research (Psychological Bulletin, 1978); A. Ortony (és mások): Interpreting Metaphors and Idioms. Somé Effect of Context on Comprehension (1978); J . McKinnon: Tow Semantic F o r m s (Psyehoanalysis and Contemporary Thought, 2, 1979); R . Jakobson —Linda Waugh: The Sound Shape of Language (1979); Metaphor and Thought (A. Ortony, 1979); F ó n a g y P.: Research on Psychoanalytic Concepts (Personality, 1980); La Métaphore (R. Jongen, 1980); Zalabai Zs.: Tűnődés a trópusokon (1981). Fónagy Iván O A 20. sz.-i angolszász irodalomelmélet általában, de a —new criticism különösen kiemelte a m e t a f o r a fontosságát a költői gyakorlatban. E n n e k jele az a rendkívül mélyreható és sokrétű vizsgálat, amelyn e k eredményeként a következőkben fogl a l h a t j u k össze a new criticism hozzájárulását: a költői metafora ezek szerint: 1. két részből áll, ezek, Richards terminusaival élve, egyrészt a vehiele, a m e t a f o r á t alkotó szavak összessége, a forma és másrészt a tenor, a m i t r a j t a értünk, a t a r t a lom; 2. nem pusztán logikus vagy logikátlan összehasonlítás vagy bármilyen szempontból való összekapcsolás, h a n e m ennél több, kölcsönhatás (interaction), amelyben a kettő (néha négy) egymásra h a t ó dolog (vehiele), integritását megőrizve, egy

METAS

egységesség (de n e m egyértelmű) jelentést hoz létre (tenor); 3. feszültségteremtő (—feszültség) nyelvi folyamat (kölcsönhatás), amelynek eredménye (a jelentés) egyben a költő szubjektív értékelésének hordozója; 4. m i n t h o g y lényege a kölcsönhatás, másodlagos kérdés, hogy az egymásra ható dolgok viszonyának m i az alapja: hasonlóság, ellentét, analógia, szembeállítás, azonosság vagy bármi más; 5. jelentésének egyik gyakran elfelejtett alkotórésze maga a kontextus, amelyben található; 6. h a t á s á b a n lehet órtelemvagy érzelemszervező vagy m i n d k e t t ő ; 7. inkább dolgok, gondolatok, érzelmek rendszerének, m i n t egyes gondolatoknak, érzelmeknek a kölcsönhatásáról van szó; 8. n e m fordítható le nem-költői nyelvre a t a r t a l o m (tenor) elvesztése nélkül; 9. a költemény egész szövegét organizálja, és ill. vagy s t r u k t ú r á j a meghatározásában részt vesz; 10. az a költészetben, ami az állítás a logikában; 11. a költői energia (kifejezőerő, indulat) létezési m ó d j a , amelyben a tapasztalati tudás prezentálva és nem absztrahálva van; 12. sok teoretikus használatában azonos a —szimbólummal, ők ugyanis az állandóan visszatérő, önállósult m e t a f o r á t nevezik szimbólumnak. O írod.: Metaphor and Symbol (szerk. L. C. Knight, 1960); P h . Wheelwright: Metaphor and R e a l i t y (1962). Dienes László metafrázis; metaphraszisz; metaphrasis -egzisztencializmus, izmusok, szecesszió). O írod.: Sir G. G r a y : Polynesian Mythology and Aneient Traditional History of t h e New Zeeland R a c e (1855); W. F. Ottó: Die Götter Griechenlands (1929); U. von WilamowitzMoellendorff: Die Glaube der Hellenen (1931); M. P. Nilsson: Geschichte der grieehischen Religion (1950); W. K . C. Guthrie: The Greeks and their Gods (1950); C. G. J u n g — C. Kerényi: Einf ü h r u n g in das Wesen der Mythologie (1951); Marót K : A görög irodalom kezdetei (1956); Cl. Lévi-Strauss: Anthropologie structurale (1958); uő: Les Mythologiques (1964 — 1968); Trencsónyi-Waldapfel I . : Mitológia (1963); J . Fontenrose: The R i t u a l Theory of Myth (1966); N. F r y e : A n a t o m y of Criticism. Four Essays (1966); R . Graves: A görög mítoszok (1970); Cl. Lévi-Strauss: Anthropologie structurale deux (1973); Jel és közösség. Szemiotikai tanulmánygyűjtemény (Muszeion könyvtár, 1975); Komoróczy G.: E g y termékenység szimbólum Mezopotámiában. Jegyzetek az „életfa" kérdéséhez (Ethn, 87, 1976); Kerényi K : Görög mitológia (1977); J . M. L o t m a n - B . Sz. Uszpenszkij: Mítosz—név—kultúra (Jel — K u l t ú r a — Kommunikáció, 1977, 205 — 225); H o p p á l M.: A mítosz poétikája és logikája (Jel és jelentés a társadalmi kommunikációban, Jeltudományi Dokum e n t u m o k , 1977); uő: Hiedelemrendszer, világkép és mitológia (A társadalom jelei. Szemiotikai Tanulmányok, 1978); Mítosz és történelem (Előmunkálatok a magyarság néprajzához 3. köt., 1978); H a h n I . : Istenek és népek (1980); Falus R . : A görög harmónia (1980). Szepes Erika O A mitikus szereplők (istenek, hősök, szellemek, démonok, megszemélyesített természeti erők) rendkívüli átalakulóképességgel rendelkeznek, ez a transzformáció az egyes mítoszok legalapvetőbb szerkezeti vonása. Ezért a legfontosabb szereplők „közvetítő" (mediátor) jellegűek. H a a mítosz kezdetén a és & egyidőben a d o t t funkciók, akkor a közvetítő elem megváltoztatott értelmezésével a mítosz végére fordítottság keletkezik a két elem funkcióértéke és terminusértéke között. A francia etnológus Cl. Lévi-Strauss sze-

rint ez a következő szerkezeti képlettel írható fel: Fx(a) : Fy(b) ~ Fx(b) : F^iy) . Ez a mediátor-formula meghatározza a fő hősök jellegét is: emberből istenné váló lények teremtik meg a földi kultúra értékeit, az istenből emberré lett megváltó oldja meg a bűn p r o b l é m á j á t , Prométheusz az égből a földre hozza le a tüzet, a dögöket evő ragadozó m a d a r a k lesznek dinasztiák megalapítói stb. O A szövegek felépítésében a nagy szerkezeti egységek önállósulhatnak és viszonylag n a g y szabadsággal mozoghatnak. Rendezésük két szempont szerint történhet: „ s o r o k " és „oszlopok" szerint (amely megfelel a nyelvészeti szövegelméletben a szintagmatikus és paradigmatikus tengelyek, szerint való szerveződésnek. A mítosz elején például a hiány, rablás, szerencsétlenség, teremtés előtti állapot stb. található (ez a szintagmatikus tengely szerinti elem), a végén a küzdelem u t á n t o v á b b i folyt a t á s vagy követendő példa áll. A hős csodálatos születése, nagy ereje vagy éppen testi h i b á j a , erkölcsi zabolátlansága (ez a paradigmatikus tengely szerinti elem, hiszen bármely hős betöltheti, sőt ugyanazon szereplő más-más mítoszokban más-más vonásokat képvisel) olyan mozzanatok, amelyek a szöveg sok pontján felbukkanhatnak. Mivel m i n d a két tengely szerint igen nagy a változási lehetőségek száma, a mítosznak nincs is „ a u t e n t i k u s " szövege, a változatok egyenrangúak, éppen folytonos megújulásuk, másként értelmezésük, adaptálásuk a lényeges. Ez a variábilitás eredményezi azt, hogy a művészetek határai is áthághatók: egy ausztráliai eredetmítosz megnyilvánul a szövegben, a testfestésben, sziklarajzban, csoportos utánzó táncban; indián mítoszok megjelenési formája nemcsak maga a szöveg, hanem a totemoszlop ós a maszk; a keresztény mítoszok ismertek mint bibliai történetek, a nyakban viselt kereszt, a templomalaprajzok, á m a skolasztikus filozófia és az egzisztencialista szépirodalom műveiben is. Minden változékonysága ellenére sem alaktalan azonban a mítosz, s a j á t o s világképe van, m ű f a j i csoportosítását is megkísérelték. O Külső kereteit tekintve a mítosz sajátos tér- és idő-fogalmat képvisel, ezek a mindennapi kereteken kívül vagy azok előzményeiként f o r d u l n a k elő. Az egyedi jelenség gyakran előzmény, ok vagy modell, rendszerint ciklikusság és ismétlődés is megfigyelhető. A mítoszok csoportjai között tematikus v a g y szemantikus egyezések találhatók (az előbbiek a szüzsé, az utóbbiak a jelentós

461

MITOG

azonosságát h a s z n á l j á k fel). A helyettesítések lehetnek transzfiguráció, transzformáció vagy m e t a m o r f ó z i s jellegűek. Az egyes elemek k ö z ö t t gyakori az oppozíció (leginkább a bináris oppozíció) v a g y a csere (mediáció). A pozitív—negatív ellentétpárok értelme k u l t ú r á n k é n t v a g y k o r o n k é n t változhat. R e n d s z e r i n t a káoszból a rendbe, az egyediből a kozmoszb a vezet a mítoszon belül a homeosztázis iránya. T é m a k é n t az alkotás, létrehozás, h a g y o m á n y o z á s a leggyakoribb. A legkisebb önálló egységként felfogott (és sokféleképpen definiált) mitéma tényezői k ö z ö t t is legfontosabb a cselekvő (actant), hangsúlyozott a feltétel (conditio) és a cél (funkció). Bizonyos aszimmetria figyelhető meg a jelölt (marked) j a v á r a a jelöletlen (unmarked) formánssal szemben. A mennyiségi különbségek minőségi szembeállássá (kvalitatív oppozíció) leszn e k . Mindezek k ö v e t k e z t é b e n a jelentés á l t a l á b a n véve áttételes, és ezt g y a k r a n szimbolikusnak t e k i n t i k (—szimbólum). O Az egyes mítoszok összefüggéseit szisztematizáló v a g y szintetizáló m ó d o n adh a t j u k meg. Az előbbi ú t o n a —mitográfia, az u t ó b b i n a —mitológia rendszeréhez j u t u n k . K u l t ú r á n k é n t m i n d k é t i r á n y b a n sokféle kísérlet t ö r t é n t , és különösen a mítoszok önálló „ l o g i k á j á n a k " feltételezői a mítosz világképét azonosít o t t á k a korai ideológiával v a g y teljes világképpel. E nézet kései v á l t o z a t á t a filozófiai szimbolizmus keretei k ö z ö t t E . Gassirer, pszichológiai megfogalmazását W. Wundt, pszichoanalitikus v á l t o z a t á t C. G. Jung követői f e j t e t t é k ki. O Másodlagos értelmezésként a demitologizálás és az euhémerizmus „felvilágosító" nézete korszakonként felbukkan, rendszerint ezzel szemben fogalmazódik m e g a remitologizálás v a g y arehaizálás. E z u t ó b b i sem mindig retrográd jellegű (pl. a reneszánsz „ p o g á n y ú j r a m i t o l o g i z á l á s a " a keresztény vallással szemben h u m a n i s t a tendenciát képviselt). T a r t a l m á b a n megk ü l ö n b ö z t e t h e t j ü k a hűvösebb, poétik u s a b b allegorizálás, ós a d i n a m i k u s a b b , ideologikusabb szimbolizálás i r á n y a i t . O I r o d a l m i a l k o t á s o k b a n az előképekre u t a ló vonások mindig k ö n n y e n m i t i z á l h a t ó k . A hősök, sőt az érdekes életű írók m a g u k is mítoszi f i g u r á k k á v á l h a t n a k (Orpheusz, Vergilius, Puskin, Petőfi, Hemingway stb.). Az irodalmi m ű f a j o k közül a —dráma, a —regény, sok t a n í t ó jellegű t ö r t é n e t mítoszok f o l y t a t á s a v a g y átértelmezése. A —mese korai m ű f a j a i t (pl. —varázsmese, hősmese) t e m a t i k u s és szerkezeti kapcsolat fűzi a mítoszokhoz. A hősepika archaikus alkotásaiban a hősök g y a k r a n azonosak a mítoszok hőseivel. A —monda 462

számos a l m ű f a j a (—eredetmonda, hiedelemmonda) közvetlenül a mítosz folytatása. Sok alkalommal megemlítették, hogy a m o d e m irodalmak jelenségcsop o r t j a i (pl. a r o m a n t i k a , a szimbolizmus, a proletárirodalom, a mélylélektani iskolák követői, a f i l m m ű f a j o k , a tudomán y o s - f a n t a s z t i k u s irodalom stb.) hasonlóan m i t i k u s rendszert a l k o t n á n a k . A t e m a t i k u s szerveződés hasonlósága ellenére is o l y a n n y i r a m á s ezekben a szemantikai t a r t a l o m , hogy az ilyen m ű v e k e t csak áttételesen, n e m is másodlagos mítoszoknak, csupán m í t o s z u t á n z a t o k n a k n e v e z h e t j ü k . (Á mítoszanalógia relatív voltára m u t a t , hogy például a commedia délVarte v a g y a kávéházi vicc is hasonló „ p s z e u d o m i t i k u s " ciklikus szerveződést m u t a t . ) O Ideológiai funkció következtében az e m b e r i vallás, filozófia, sőt a művészet t ö r t é n e t e igen sok korszakban reflexívnek t e k i n t h e t ő mítoszértelmezést dolgozott ki. A mitológia k u t a t á s t ö r t é nete az ókori k u l t ú r á k t ó l n a p j a i n k i g ível. Legjelentősebb állomásaiként a görög filozófiát, a hellenisztikus ideológiát, a keresztény e g y h á z a t y á k a t , a skolasztikát, a reneszánsz antikizálást, a barokk allegorizálását e m l í t h e t j ü k meg. Szaktudom á n y o s n a k t e k i n t h e t ő vizsgálata ez u t á n indul meg. Önálló, társadalmilag is fontos mítoszelmélete volt az allegorizáló G. Ficónak. A szimbolikus felfogás klaszszikusai G. F r . Creuzer, m a j d J . J . Bachofen. A filológiai módszer megfogalmazója U. v o n Wilamowitz-Moellendorff. A francia szociológia mítoszértelmezése a m ú l t századi kezdemények u t á n M. Maus8, és k ö z v e t v e Cl. Lévi-Strauss műveiben is m e g t a l á l h a t ó . A szorosabb értelemben v e t t etnológiai nézőpontot E . B. Tylor, m a j d B. Malinowski fejtették ki. Pszichológiai ós filozófiai elgondolásokat a 20. sz.-ban különösen g y a k r a n fejtettek ki. A folklorisztikában J . M. Meletyinszkij dolgozta ki egy s t r u k t u r a l i s t a elemzés alapelveit. O A marxizmus klasszikusai a kor n é m e t v a l l á s t u d o m á n y á n a k és filozófiájának ismeretében ideológiai vonatkozásait vizsgálták. K . Marx a mítosz „ n e m t u d a t o s - m ű v é s z i " jellegét t a r t o t t a alapvetőnek. A szovjet k u t a t ó k , köztük legkivált A . F . Loszev a mítoszok fejlődését hangsúlyozták. O A nyelv ilyen vonásait M. Müller t a n u l m á n y a i óta igen fontosnak t a r t j á k . Ő a m e t a f o r a és m á s szóképek eredetét l á t j a a mítoszban. A s t r u k t u r a l i s t a felfogás megfordította a hasonlóság i r á n y á t : Cl. Lévi-Strauss a nyelv a n a l ó g i á j á r a képzeli el a mítoszok szerveződését. J . M. Lotman ós munkatársai s z á m á r a a mítosz a világkép modellszerű megnyilvánulása. V. V. Ivanov

MITOG

elsősorban szövegszervező elvnek t a r t j a a mítoszt, amely a kultúra „szövegeit" formázza meg. O írod.: O. Gruppé: Geschichte der klassischen Mythologie (1921); E . Cassirer: Philosophie der symbolischen Formen. I I . Das mythische Denken (1925); O. Frejdenberg: Poetyika szjuzseta i zsanra (1936); R . Chase: Quest for Myth (1949); C. G. J u n g - K . Keré nyi: E i n f ü h r u n g in das Wesen der My thologie (1951); C. H a r t l i c h - W . Sachs Der Ursprung des Mythosbegriffes in der modernen Bibelwissenschaft (1952) M y t h : A Symposium (1955); M. Eliade Mythes, rSves et mystéres (1957); E Grassi: K u n s t und Mythos (1957); A. F Loszev: Antyicsnaja mifologija i jejo isz toricseszkije razvityii (1957); H . Hunger Lexikon der Griechischen und Römischen Mythologie (1959); F . Manuel: The Eigh t e e n t h Century Confronts t h e Gods (1959) J . de Yries: Forschungsgeschichte der Mythologie (1961); P . Grimal: Mythologies (1963); M. Eliade: Traité d'histoire des religions (1964); J . - P . Yernant: Mythe et pensée chez les Grecs (1965); Die Wirklichkeit des Mythos (1965); C. LéviStrauss: Mythologies (1964 — 1971); J . Fontenrose: The R i t u a l Theory of Myth (1966); J . Middleton: Myth and Cosmos (1967); I. R . B u c h l e r - H . A. Selby: A F o r m a i Study of Myth (1968); Mitológiai ábécé (1970); G. S. K i r k : Myth (1970); E . Köngás-Maranda—P. Maranda: Struct u r a l Models in Folklore (1971); P. Mar a n d a — E . Kongás Maranda: Structural Analysis of Oral Tradition (1971); L. Paramio: Mito e ideologia (1971); M. Detienne: Le jardin d'Adonis (1972); Cl. Lévi-Strauss: A mítoszok s t r u k t ú r á j a (Documentatio Ethnographica 3, 1972); P . Maranda: Mythology (1972); Mediterrán mítoszok és m o n d á k (1973); R . F i r t h : Symbols (1973); F . Jesi: II mito (1973); Cl. Lévi-Strauss: Antropologie structurale deux (1973); C. S. Littleton: The New Comparative Mythology (1973); R . Weim a n n : Literaturgeschichte und Mythologie (1974); M. Detienne: II mito (1976); Mítosz ós módszer (Korunk 1975, 6.); Je. M. Meletyinszkij: Poetyika mifa (1976); K . K . R u t h ven: Myth (1976); II mito greco (1977); Mifi narodov mira (1981 — 1982); L. Honko—Voigt V.: Symbols in Action (1982). Voigt Vilmos mítoszkritika: —myth

criticism

mítoszmese: a mesei elbeszélések legkorábbi, hipotétikus f o r m á j a W. Wundt szerint, amelyben emberek és állatok laza történetekben szerepelnek. Minden primitív népnél megtalálható, ós ily módon az ősköltészetben is meglehetett. A német

filológiában A. Heusler is használja a fogalmat, nála azonban a g e r m á n hősköltészet korai m ű f a j a ez, m i n t e g y az ősmese megfelelője. A magyar folklorisztik á b a n Honti J . foglalkozott e kérdéssel: az ő laza törtónetiségű meseelméletóben m a g a a mese kései képződmény, a korábbi történetek egyaránt hasonlítanak mítoszra és szórakoztató történetre. A társadalomtörténeti folklorisztika a mese és más epikus m ű f a j o k kialakulását e g y ü t t tekint i át, megkülönbözteti a nagy és a kis m ű f a j o k a t , a szakrális és szórakoztató történeteket. A korai elbeszélő alkotásokb a n nemcsak a későbbi mese és a mítosz vonásait, h a n e m a hősepika, sőt a mindennapi történet előzményeit is l á t h a t j u k , ezért a csak két tényezőt összekapcsoló elnevezés n e m kielégítő. O (—mese, mítosz) O írod.: W. W u n d t : Völkerpsychologie (V. köt., 1914); H . H o n t i : Volksmárchen und Heldensage (1931); H o n t i J . : Válogatott tanulmányok (1962); J e . M. Meletyinszkij: Az epikus költészet (Folcloristica, 1971). Voigt Vilmos mítoszregény; mítosznovella: a görög mitológia témáit feldolgozó, egyszersmind egymással összekapcsoló antik irodalmi m ű f a j , amely befolyásolta a középkori bizánci irodalmat, közvetve pedig a reneszánsz irodalomelmélet regény- és novellaértelmezését is. K ö z é p p o n t j á b a n az átváltozások, beavatások, általában a misztériumok állnak, ezért t ö b b e n misztériumnovella, misztériumregény néven említik. O A 20. sz. mitológiakutatása és vallástörténete részletesen foglalkozott e műfajjal, benne az antik —regény egyik legfontosabb kiindulási p o n t j á t l á t t a , és r á m u t a t o t t arra, hogy a modern regényirodalom számára is művészi lehetőségekkel rendelkezik. Kerényi K. ós Th. Mann levélváltásában nyomon kísérhetjük e gondolat kibontakozását és megvalósítását a József-tetralógiában. Az u t ó b b i évtizedek dél-amerikai regénye a mágikus realizmus keretein belül kísérelt m e g ú j f o r m á k a t találni a „mítosz" regénnyé változtatására, i t t azonban az alkalmi történetek válnak poétikai mítoszokká. O A mítosz poétikájának általánosítása az USA irodalomelméletében jelentős irányzat, a két világháború közti irracionalista regény-elmélet (nálunk pl. Szerb A., Hamvas B. és mások) a maga k o r á b a n az alkotókra is nagy hatással volt. O (—mítosz, regény, szimbólum, misztérium) O írod.: Kerényi K : Die griechischorientalische Romanliteratur (1927); Th. Mann—K. Kerényi: Romandichtung und Mythologie (1945); R . Merkelbach: Rom á n und Mysterium in der Antiké (1962);

463

MITOG

K a r d o s T.: Az Árgirus-széphistória (1967); J e . M. Meletyinszkij: Poetyika m i f a (1976). Voigt Vilmos mítosztravesztia -epillion, mely azt beszéli el, hogyan szöktette meg Európét bika képében a szerelmes Zeusz. (Ez az elbeszélés igen kedveltté vált hazánkban is, fordított belőle Vörösmarty, Révai Miklós, Faludi Ferenc.) A finom termószetleírás és a sajátos h u m o r helyenként többi költeményét is túlemeli a tisztes középszeren, legmaradandóbbat mégis az Európéban a l k o t t a : ez a színes, elevenen megírt epillion a hellenisztikus költészet java termésébe tartozik. Versei közül főként az Erósz drapetésznek ós az Európának volt visszhangja: az ókorban Ovidius és Lukianosz, később Tasso, Ben Jonson, A. Ohénier, G. Leopardi és Leconte de Lisle utánozták, fordították. Egyik versére A. Roussel dalt komponált. O Kiad.: P h . E . Legrand: Bucoliques grecs (2. köt., 1927); A. S. F . Gow: Bucolici Graeci (1952). O Kiad. ós irod.: W. Bühler: Die Európa des Moschos (Hermes 13, 1960). O Magyarul: 1 epigramma (Szabó I., GVA 1834); 1 idill (Vályi Nagy F., Bion és Moschus idyllumai, 1811); Összes költeményei (Kerényi G., Pásztori Múzsa, 1961); 3 vers (Horváth I. K , Görög költők antológiája, 1959); 2 vers (Franyó Z,, Ősi örökség, anto, 1973). O írod.: L. Rominella Marzo: Mosco attraver so i secoli (Maia 2, 1949, 12 — 29).

möszorá:

—musztazád

mot: —vers Mota [motá], Anrique de (Bambarral 16. sz.): portugál színműíró. A Gancioneiro Geralb&n öt apró komikus jelenete m a r a d t fenn: Processo de Vasco Abul ('Vasco Abul pöre'), Pranto do Glérico ('A szerzetes panasza'), Farsa do Alfaiate ('A szabó bohózata'), Lamentagao da Mula ('Az öszvér siralma'), Farsa do Horteldo ('A kertész bohózata'). Ezeken a jelenet e k e n erősen érződik, hogy a valóságban megtörtónt eseteket visznek színpadra; mindegyikben egy-egy jól megfigyelt népi t í p u s elevenedik meg. Rónai Pál

Szepessy Tibor Moszkovszkij Nabljudatyel: —irodalmi sajtó Moszkovszkij Tyelegráf: —irodalmi sajtó Moszkvin, Nyikolaj Jakovlevics (írói név); Moszkvin-Vorobjov (családi név); (Tula, 1900. okt. 11. — ): szovjet orosz író. A Brjuszovról elnevezett Irodalmi-Művészeti Főiskolán tanult. 1926-tól tagja volt a Kuznyica irodalmi csoportnak. Első elbeszéléskötetének, a Sahmati ('Sakk', 1926) c.-nek legtöbb írása a polgárháborúról szól. A m ű f a j o k n a k igen széles ská4 0 Világirodalmi Lexikon VIII.

—maszóra

mosztazád:

Mota [motá], Mauro (írói név); Mauro Ramos Mota e Albuquerque (teljes név); (Recife, 1912. aug. 1 6 . - ) : brazil költő ós etnográfus. Jogot végzett, de k o r á n az újságírásnak szentelte magát. A Diário de Pernambuco főszerkesztője, a J o a q u i m N a b u c o Társadalomkutató Intézet igazgatója, a Brazil Irodalmi Akadémia tagja. O Erősen regionális ihletésű költészetének centrális élménye az elmúlás. Stílusát kemény önfegyelmezés ós klaszszikus íz jellemzi. O Művei: Paisagem des Sécas ('A szárazság tájképe', tan.-ok, 1955); Imagens do Nordeste ('Északkeleti képek', tankok, 1961); Os Bichos na Fala da Gente ('Allatok az emberi beszédben', tan.-ok, 1969). O Gyűjt, kiad.: Antologia Poética ('Költészeti antológia', vál. versek, 1968). O írod.: R . Perez: Escritores Brasileiros Contemporáneos (1964), Bónai Pál motaqáreb: —mutaqárib Mot Dag [ m u t dág] < ' P i r k a d a t ' > : 1921 — 1936 között némi rendszertelenséggel megjelent norvég politikai és kulturális folyóirat, illetve az ezt kiadó egyesület s a folyóiratban közreműködők csop o r t j a . „Norvégia legélesebb elméinek folyóirata" megjelenésében legnagyobb szerepet játszott, hogy a szociáldemok-

625

MOTE

r a t a Norvég Munkáspártban 1918-ban győzött a forradalmi szárny s a p á r t 1919 és 1923 ősze k ö z ö t t tagja volt a 3., Kommunista Internacionálénak. Vezető írói ezt a szellemet erősítették 1925-ig a Norvég Munkáspárt kebelén belül, 1926 — 1928 között a Norvég K o m m u n i s t a Pártban, végül önálló szervezet g y a n á n t , s t ö b b nemzedéket nyertek meg egy pregn á n s baloldali szocializmus eszméinek, legnagyobb,számban az antifasizmus esztendeiben. Általában névvel n e m jegyzett cikkei mögül is előtűnik E. Falk (1887 — 1940) publicista személyisége és szervező zsenije, de résztvettek a folyóirat munkáiban a korabeli Norvégia legjobb haladó írói, elsősorban S. Hoel, H . Krog és A. Overland, t o v á b b á O. Bull, N . Collett Vogt, R . Nielsen, C. Sandel és K . Uppdal is. A korszerű politikai-elméleti alapok lerakásán túl, a folyóirat jelentős szerepet játszott a legmodernebb honi ós külföldi, leginkább angol, amerikai, f r a n c i a ós orosz irodalmi jelenségek elemző-értékelő megismertetésében. O Vál. kiad.: Mot Dag. Artikler i utvalg ('Pirkadat. Cikkválogatás', T. H e g n a tan.-ával, 1966). O írod.: J . Vogt: Eriing Falk og Mot Dag (Samtiden, 1950); T. Bull: Mot Dag og Eriing Falk. Bidrag til norsk historie i mellomkrigstiden (1955). Bernáth István mote [móti] -műfordítás műforma: irodalmi m ű v e k rendszerezésénél az egyes osztályok megjelölésére használt t e r m i n u s ; á l t a l á b a n akkor, h a

az osztályozás kizárólag v a g y t ú l n y o m ó an formális, szintaktikai jegyek a l a p j á n történik. T ö b b n y i r e t e h á t u g y a n a z t a szerepet tölti be, m i n t a műnem, ill. a műfajcsoport v a g y a műfaj. O Lehetségesek azonban o l y a n rendszerezések is, amelyek célszerűen megkülönböztetnek m ű n e m e ket, m ű f a j o k a t ós m ű f o r m á k a t is. H o g y a m ű f o r m a h e l y é t egy ilyen rendszerezésben kijelölhessük, fel kell v á z o l n u n k az osztályozás különböző m ó d o z a t a i t , célj á n a k és t á r g y á n a k függvényében. Az osztályozás alapvetően k é t célból történhet. 1. Mivel ismert, hogy m e l y m ű v e k irodalmiak, keressük osztályait (a műnemeket) és ezek alosztályait (a m ű f a j o k a t ) . 2. D e f i n i t o r i k u s jegyek segítségével osztályokat ós alosztályokat képezünk, hogy kijelenthessük: mindazok a m ű v e k , amelyek legalább az egyik osztályba besorolhatók, irodalmiak. Elvileg m i n d k é t célkitűzés esetében k é t eljárást a l k a l m a z h a t u n k : a) k o n k r é t művek h a l m a z á b ó l indulunk ki — ez a módszer „diagnosztik á i é " : leíró, analitikus, i n d u k t í v , történeti; b) a b s z t r a k t művek h a l m a z á b ó l indulunk ki — ez a módszer „esszenciális": teoretikus, szintetikus, d e d u k t í v , logikai. Mindkét e l j á r á s során az osztályozás t ö r t é n h e t e g y v a g y t ö b b megkülönböztető jegy a l a p j á n , miközben az osztályok megállapításánál használt jegyek az alosztályok megállapításánál u g y a n a z o k m a r a d n a k v a g y megváltoznak. Az absztrakció v a g y determináció segítségével k a p o t t megkülönböztető j e g y e k vagy csak a vizsgált osztály jegyei v a g y m á s tárgy területekéi is. Végül m i n d e z e k a jegyek l e h e t n e k formálisan m e g r a g a d h a tók, értelmezéstől függőek, ill. a használat által m e g h a t á r o z o t t a k . A fenti értelemben v e t t m ű n e m e k és m ű f a j o k a z o n jegyei, amelyek formálisan m e g h a t á r o z h a t ó k vagy — b á r szemantikai jellegűek, de — értelmezésük (legalábbis a d o t t korban) rögzített, h a t á r o z z á k meg a m ű n e m v a g y a m ű f a j m ű f o r m a i oldalát. I l y e n formálisan m e g r a g a d h a t ó jegy lehet a líránál többek k ö z ö t t a terjedelem, a klasszikus eposznál t ö b b e k között a versmérték, a szonettnél t ö b b e k között a rímelés stb., ill. ilyen r ö g z í t e t t értelmezésű jegy lehet a himnusznál t ö b b e k között a hangnem vagy a regénynél többek k ö z ö t t az idő a m ű b e n á b r á z o l t világ ós a szerző világa közötti v i s z o n y b a n stb. O A m ű f o r m a jelentősége megnő, ha f i g y e l e m b e veszszük, hogy m i n d e n rendszerezés — legyen diagnosztikáié v a g y esszenciális — norm a t í v erővel b i r h a t , mégpedig k é t vonatkozásban is. Egyfelől megállapításait előírásnak t e k i n t h e t i az alkotó, h a olyan m ű v e t k í v á n létrehozni, a m e l y p o n t o s a n 678

MUHAL

kielégíti egy adott osztályhoz való tartozás feltételeit. (Ilyen előírások kidolgozás á t t e k i n t e t t e feladatának a klasszikus —retorika, ill. ennek részekónt vagy tőle függetlenül az —ékesszólás.) Másfelől megállapításait előírásnak tekintheti a befogadó: milyen szempontokat kell figyelembe vennie adott osztályhoz tartozó m ű feldolgozásánál. (Ezzel a kérdéssel hagyományosan a —hermeneutika foglalkozik.) Irodalmi művek rendszerezésének retorikai vagy hermeneutikai szempontú kidolgozása eltérő normákhoz vezethet, sőt az előírások bizonyos vonatkozásokban szükségszerűen eltérőek, m i n t ahogy mások az írás és mások az olvasás normái. A műformák, ill. a műnemek és a m ű f a j o k formai vagy k ö t ö t t értelmezésű jegyei azonban közömbösek a retorikai és a hermeneutikai nézőponttal szemben, í g y funkciójukat tekintve csökkentik az alkotói szándék és a befogadói megértés közötti szükségszerű távolságot. O írod.: H. Markiewicz: Az irodalomtudomány fő kérdései (1968); Bonyhai G.: E g y metahermeneutika lehetőségéről (Literatura, 1977, 3 — 4.); Tamás A.: A marxista esztétika alapjai (1979). Bernáth Árpád Mugali, R a n g a n á t h a Srínivásza (Hola Alur, 1906. júl. 15.—): k a n n a d a és angol nyelven alkotó indiai író, egyetemi tanár, az indiai Irodalmi Akadémia tagja. Műveiben a nemzeti öntudat kifejezésére törekszik. Versei, regényei útkereső jellegűek. O F ő b b művei k a n n a d a nyelven: Kárana Purusa (reg., 1939); Kanaszina Keladi (elb.-ek, 1943); Bammana Kritiratna (kritikai tan.-ok, 1946); Vidzsajaszámrádzsja (színmű, 1948); Kannada Száhitja Csaritré ( A k a n n a d a irodalom története', 1953); angol nyelven: The Heritage of Karnatak ( ' K a r n á t a k öröksége', tan., 1946). Major István Mügge, Theodor (Berlin, 1806. nov. 8.—uo., 1861. febr. 18.): német író. Előbb a kereskedői pályára készült, m a j d filozófiai, történelmi ós természettudományi stúdiumokat folytatott, s a liberális hangvételű Zeitung für die elegante Welt c. folyóirat m u n k a t á r s a lett. 1848-ban a Nationálzeitung c. folyóirat egyik alapít ó j a és a tárcarovat szerkesztője volt. A forradalom bukása u t á n visszavonult a politikai tevékenységtől, beutazta Svájcot és a skandináv országokat. Különösen ez utóbbi külföldi barangolása meghatározóvá lett későbbi írásai számára. Az észak-európai népek k u l t ú r á j a és természeti szépségeik iránti érdeklődését ós lelkesedését tükrözi Nordisches Bilderbuch ('Északi képeskönyv', útleírás, 1885) c. műve. Mint sikeres, szórakoztató törté-

neti és egzotikus regények szerzője, az Afraja (1854), a Der Vogt von Sylt ('Sylt grófja', 1851) és a Finno.-ban játszódó Erich Bandal (1856) c. írásaival m u t a t kozott be, amelyek könnyed, helyenként elnagyolt ábrázolásukkal, ugyanakkor fin o m pszichológiai megfigyelésükkel és érdekfeszítően bonyolított cselekményükkel vonták m a g u k r a a figyelmet. O Jelentősebb művei móg: Toussaint (reg., 1840: Jósika M., ua., 1844—1845); Gesammelte Novellen ('Összegyűjtött novellák', 1 - 6 . köt., 1842 —1843); Neue Novellen ('Új novellák', 1 8 4 5 - 1 8 4 6 , 1 - 6 . köt.); Neues Leben ( ' Ú j élet', nlák, 1 — 3. köt., 1856); Leben und Lieben in Norwegen ('Élet és szerelem Norvégiában', nlák, 1—2. köt., (1858); Gesammelte Romane ('Összegyűjtött regények', 1 — 33. köt., 1862-1867). O Magyarul még: A kalóz (Rubin P., kisreg.-ek, 1961). O írod.: H . Willich: Theodor Mügge (1923); R . Glökkel: Mügges Novellentechnik (1927). Mádl Antal Mugica, Rafael: —Gelaya, Gábriel Mugur, Florin (Bukarest, 1934. febr. 7. — ): román költő, író. 1961-ben szerzett tanári oklevelet, s nyolc évig bukaresti középiskolákban tanított. 1969 és 1973 közt az Arge§ c. folyóirat szerkesztője volt. Jelenleg könyvkiadói szerkesztő. O A sematikus irodalom kötelező normái szerint írta első verseit. Ú j a b b verseiben ironikus hangulatú, nyugtalan, kételkedő intellektusról tesz tanúbizonyságot, mindazonáltal most is hajlamos patetikus panegiriszek írására. Elbeszélései is jelentek meg. Elismert szerző a gyermekirodalom területén is. O Fontosabb verseskötetei: Mituri ('Mítoszok', 1967); Gartea printului ('A herceg könyve', 1973); Piaira pálida ('Sápadt kő', 1977). O Magyarul: 1 vers (Jancsik P., U t u n k , 1961, 34.); 1 vers (Tatár P., Művelődés, 1964, 7.); 1 vers (Kiss J., Igaz Szó, 1968, 1.); 2 vers (Veress Z., Utunk, 1969, 48.). Dascá Octaviana Paulina Muhalhil, Abú R a b í a Adí (vagy Imru'1-Qaisz) ibn R a b í a al-Taghlibi: Abü Rabl c a c Adi (vagy Imru'al-Qays) ibn R a b P a al-Taghlibi (tudományos átírás); ( ? —525 k.): arab költő. Életéről, költői működéséről keveset tudunk. A Taghlib törzs előkelőihez tartozott, Imru'l-Qaisz anyai n a g y b á t y j a volt, a törzsi háborúskodásokban vesztette életét. O A középkori arab irodalomkritika szerint ő lenne a klasszikus —qaszida megteremtője. Innen származtatják a nevét: muhalhil ('verset szövő'). Más szerzők, ugyancsak n e m bizonyítható hagyományok alapján

679

MUHAM

úgy vélik, hogy ő szerzett verseihez dallamokat először az arab irodalomban. Művei töredékesen, különböző antológiákban m a r a d t a k fenn, hitelességük kétséges. A f r a g m e n t u m o k kompozíciós egyszerűsége azonban mindenképpen beduin (esetleg iszlám előtti) szerzőre utal. O írod.: R . Blachére (1964); I b n Qutajba: K i t á b as-sir va's-suará (1977). Tüske László muhambazi -Hattusili, I hagyom á n y a i t folytatva, h a d j á r a t a i n a k eseményeit m o n d j a el, a győzelmek egyhangúságáért a helyzetek, kis jelenetek tömör és előkelő stílusú leírásával n y ú j t v a kárpótlást. K i a d . : A. Götze: Die Annalen des Mursilis (1933); H . Otten: Neue Fragmente zu den Annalen des Mursili (MIO 1955, 1 5 3 - 1 7 9 . old.). O I I . Mursili nagy történetírói teljesítménye apja, I . Suppiluliuma király tetteinek leírása. E mű, részben ->-Telipinu király rendeletének. t ö r t é n e t i bevezetése példáján is, de a királyfeliratok immár érett m ű f a j á n a k eredményein is okulva, részletesen, színes terjengősséggel, hősi atmoszférát teremtve, de mégsem elfogultan (tehát n a g y meggyőző erővel) állít emléket a p j á n a k . K e t t e j ü k kora — az Elő-Ázsia fölötti 47 Yilágirodalmi Lexikon VIII.

uralomért E g y i p t o m m a l f o l y t a t o t t versengés nagy évszázada — méltó színvonalon s történeti nagyságának is t u d a t á ban jelenik meg e fontos forrásmunkában. Kiad.: H . G. Güterbock: The Deeds of Suppiluliuma as Told by his Son Mursili II (JCS 1956). O A király m á r évkönyveiben is említi, hogy „keze felemelésével" himnuszt m o n d o t t Arinna város Napistennőjére. S valóban, számos ima, himnusz, könyörgés m a r a d t ránk tőle. Ezek egy részében a h e t t i t a istenekhez fordul, kérve tőle az országban m á r húsz éve dúló dögvész megszüntetését; felsorolja a t y á i n a k tetteit s m é l t á n y t a lannak jelenti ki, hogy az Ő b ű n ü k é r t fiuk bűnhődjék. Ezek az imák a szárnyaló á h í t a t szavait, a nyomorúság v e r t e ország helyzetének megrázó, s a kis részletek erejével h a t ó leírását, és az istenekhez szóló jogászias érvelés szűkszavú pontosságát elegyítik. Ú j szemléletet jelentenek a h e t t i t a teológiában is. (Pl. „Ne vesszen a jó e g y ü t t a rosszal! H a egy város a vétkes, h a egy család, h a egy ember: vesszen egymagában!") Kiad.: A. Götze: Die Pestgebete des Mursilis (Kleinasiatische Forschungen 1929, 161 — 251. old.). O II- Mursilinek Arinna város Napistennőjéhez — ill. n é h á n y szövegváltozatban Telipinu istenhez — intézett himnuszai a m ű f a j -»-Kantuzzili ó t a elért fejlődését t a n ú s í t j á k . Az elődjétől á t v e t t szöveget igazi himnikus lendületű invokációval és magasztaló énekkel bővítette, s ebben az istennőt mint az egek ós föld minden istenének úrnőjét, a fény asszon y á t magasztalja, s kegyelméért, igazságáért esedezik. Valószínű, hogy az egyiptomi naphimnuszoknak (->-Ehnaton naphimnusza) közvetlenül is a h a t á s a a l a t t állt, s talán éppen az ő m ű v é b e n láthatjuk legalábbis egyik ágát a n n a k a hagyománynak, amely e himnuszokat a héber költészet, a zsoltárok felé közvetítette (lásd pl. a 104. zsoltárt). K i a d . : O. R . Gurney: Hittite Prayers of Mursili II. (Annals of Archaeology and Anthropology 1940). O Imáiból ós himnuszaiból fordított angolul A. Goetze ( A N E T 3 9 4 397. old.). O Az ókori kelet lélektani irodalmának különleges emléke I I . Mursili egyik prózai elbeszélése nyelve megbénulásáról. E g y i k ú t j á n villám s ú j t le mellette, s a király a rémülettől dadogni kezd, csakhamar azonban elfelejtkezik mindenről, mígnem egy álomban ismét átéli az egész jelenetet. Dadogása kiújul, sőt szinte megnémul, s betegségét orvosai nem t u d j á k meggyógyítani, végül azonban hosszas szertartások, áldozatok árán felépül, „isten keze" eltávozik róla. A tüneteiben tisztán leírt „eset" mind orvo-

737

MURTA

silag, mind irodalmilag mestermű; hű tükörképe Mursili élénk, pszichotikus lelki a l k a t á n a k . Kiad.: A. Goetze—H. Pedersen: Mursilis Sprachlahmung, ein hethitischer Text (1934). O írod.: A. L. Oppenheim: The Interpretation of Dreams in t h e Ancient Near E a s t (TAPS 230 — 231. old., 1956). Komoróczy Géza Murtadá as-Saríf, Abú'l-Qászim Ali ibn Táhir Dzi'l-Manáqib Abí Ahmad alHuszain Alam al-Hudá; Abü'l-Qásim c Alí ibn Táhir Dí'l-Manáqib Abi Ahmad al-Husain °Alam al-Hudá Murtadá as-Sarif (tudományos átírás); (?,96—Bagdad, 1044): arab író és síita vallási vezető, Alinak., a negyedik kalifának, Mohamed próféta unokaöccsének a leszármazottja. Saját neve a l a t t írt 16 m u n k á j a közül 7 m a r a d t ránk, közülük a legjelentősebb az ad-Durar va'l-ghurar ('A gyöngyszemek és a primőrök'), amely ún. -*adab-könyv, és Korán-versek magyarázatait, hadiszokat, lexikai és filológiai tanulmányokat, versidézeteket stb. tartalmaz. Mindezeknél azonban sokkal jelentősebb egy olyan mű, amely ugyan Ali ibn Abi Tálib, a próféta unokaöccse ós veje nevét viseli magán szerzőként, de amelyet feltehetőleg Murtadá as-Saríf írt: Nahdzs al-balágha ('Az ékesszóláshoz vezető út'). Mások szerint ezt, a Korán u t á n a legolvasottabb és a néphagyomány szerint mindmáig Alinak tulajdonított beszédeket, mondásokat és bölcsességeket tartalmazó könyvet M u r t a d á testvére, Radi Abú'l-Haszan Muhammad (969 — 1015) írta volna (esetleg mindketten). E z t a m u n k á t tetszetős és nem nagyon túldíszített rímes prózában (szadzsban) írták. O Kiad.: I b n Khallikán: Biographical Dictionary (1843 — 1871); M u h a m m a d Abdu; Nahdzs al-balágha (kommentárokkal, Bejrut, 1885). O írod.: Brockelmann, GAL. Iványi Tamás Mürtisz; Myrtis (latinos nóv); (Anthedón, Boiótia, i. e. 5. sz. ?): görög költőnő. Híresebb honfitársnőj ének, Korinná nak egyik töredéke kárhoztat egy Mürtisz nevű nőt, aki nő létére versenyre mert kelni Pindarossz&l. Plutarkhosztól ismerjük egy költeményének t a r t a l m á t (Questiones graecae 40): egy Okhna n e v ű nő viszonzatlan szerelméről szól Eunosztosz, a tiszta i f j ú iránt, aki meghal a nő átkai következtében. Korinnának, mestere lehetett, Ők k e t t e n pedig Pindaroszra, hath a t t a k . Thesszalonikói Antipatrosz epigr a m m á j á b a n ( A P I X , 26) a 9 költőnő között szerepel az „édesenzengő" Mürtisz is. O Kiad.: D. L. Page: Poetae Melici Graeci (1962). Joó Mária 738

Murzigyi, Konsztanytyin Gavrilovics (Anapszkaja, 1914. jún. 3.—Moszkva, 1963. m á r c . 11.): szovjet oro§z író, költő. Életének n a g y részét Szverdlovszkban töltötte, műveiben az Ural t é m á j a az alapvető. Versesköteteinek hősei uráli bányászok, olvasztárok, acélöntők: UraJszkoje szolnce ('Uráli nap', 1946); Izbrannije sztyihi ('Válogatott versek', 1947); Druzsba ('Barátság', 1952) stb. Regényeiben is ez a világ foglalkoztatja: U nasz na Urale ('Nálunk az Uraiban', 1950); Nocs v tajge ('Egy éjjel a tajgán', 1951) stb. O G y ű j t , kiad.: Gornaja nyeveszta ('Hegyi meny aszszony', vál. versek, 1965). O Magyarul: 2 vers ( R a b Zs., Asszonyok, 1960, 1.). Mattyasovszky Brigitta musamman: —muszammat Musaraj [muszáráj], Shevqet (1914 — ): albán költő, író. A h a r m i n c a s években kezdte költői pályafutását. Első jelentősebb műve, a Bujku i Hanko Halles ('Hanko Halle parasztjai', 1939) verses elbeszélés a földesuraik ellen lázadozó parasztokról. Shtek mé shtek me partizánét ('Hágóról hágóra a partizánokkal', 1944) c. prózai kötete az albán nemzeti felszabadító háborúról írt napló, amely élményszerűségével móg m a is h a t olvasóira. E g y i k legismertebb m ű v e egy szatirikus elbeszélő költemény, az Epopeja e Ballit Kombétar ('A Nemzeti F r o n t eposza', 1943), amely a h á b o r ú éveiben az albán n é p árulóit állítja pellengérre. Az 50-es évek óta irodalmi t a n u l m á n y o k a t is ír. Nyelvezete egyszerű, gyakran csiszolatlan. O Magyarul: 1 vers és egy versrészlet (Gáspár E., Somlyó Gy., Albán költők antológiája, 1952). 1 — 1 vers (Gáspár E., Ú t u n k , 1959, 47.; uő, Világirodalmi Antológia, VI/1. köt., 1962). Sehütz István Musat [musát], Ion Dimoftache (Podul-Turcului, 1898. jan. 17. — ): román író. Mezőgazdasági szakiskolát végzett, s mezőgazdasági felügyelőként, m a j d szaktan á r k é n t dolgozott. 1942 ós 1945 közt gyermekújságot szerkesztett. O Legjelentősebb m ű v e a Dózsa György-fóle parasztháborúról szóló történelmi regénye: Báscoala iobagilor ('A jobbágyok fölkelése', 1951). O Műve még: S-aprind luminile ín sat (é. n.: n. n., Kigyúl a fény a faluban, 1951); Bovestirile sergentului Negoitá ('Negoitászakaszvezető elbeszélései', 1960); Microromanul doamnei Stastock ('Stastock asszony mikroregónye', 1974). Magyarul még: 1 nla (Neu B., Ü t ü n k , 1957, 8.). Da§ca Octaviana Paulina Mu§atescu [musáteszku], Tudor (Cimpulung-Muscel, 1903. febr. 22.—Buka-

MUSCH

rest, 1970. nov. 4.): román színműíró, humorista, költő. Bukarestben tanári, m a j d jogi diplomát szerzett; rövid ideig franciatanárként és ügyvédként dolgozott, m a j d különféle irodalmi és szatirikus lapok m u n k a t á r s a lett. 1930-tól 1940-ig a román színházak főfelügyelője volt, 1940 és 1944 közt pedig t ö b b színházi együttest vezetett. 1945-ben a R o m á n Színpadi Szerzők Egyesületének vezetőségi t a g j á v á választották, s haláláig állandó m u n k a t á r s a volt az Urzica c. szatirikus lapnak. O Színműíróként I. L. Garagiale t a n í t v á n y á n a k és követőjének m u t a t k o zik, főképp p á l y á j á n a k első szakaszában, elsősorban a Titanic vals (1932: Stella A., Titanic keringő, 1935; Madách, Színház, 1947. m á j . 4., T ó t h M., ua., Állami Déryné Színház, 1964. ápr. 17.) c. színművében. P á l y á j á n a k középső szakaszán engedményeket tesz a kasszasikernek, t u c a t j á v a l o n t j a vígjátékait, főképp a francia bulvárdarabok technikájával és modorában. Ekkoriban írt színpadi játékain észrevehető M. Achard és Molnár P . ihletése is. Sok színművet írt társszerzőként, sokat fordított, adaptált, átdolgozott. Humoreszkjeit, szatíráit t ö b b kötetben a d t a ki. O Művei még: Vitrinele toamnei ( A z ősz kirakatai', költ.-ek, 1925); Mica publicitate ('Apróhirdetések', reg., 1935). O Magyarul még: A román irodalom kistükre (IV/B, 1964); öt román vígjáték (1964); Román aforizmák (Beke Gy., 1967). O írod.: Méliusz J . : Mu$atescu (Az ú j hagyományért, 1969). Dascá Octaviana Paulina Musáus [muzéusz], J o h a n n K a r i August (Jena, 1735. márc. 29. —Weimar, 1789. okt. 28.): német író. Járásbíró fia volt, Eisenachban és Allstedtben nevelkedett. 1754-től 1758-ig teológiát t a n u l t J e n á b a n , 1763-ban az apródok nevelője lett a weimari udvarnál, 1769-től gimnáziumi t a n á r volt. Baráti kapcsolat f ű z t e Ch. M. Wielandíioz, J . W. Goethéhez és J . G. Herderhez. O Gimnazista korától g y ű j t ö t t e a német meséket, legértékesebb m u n k á j a a még m a is olvasott (ironikus színezetű) Volksmárchen der Deutschen (1782 — 1786: Staut J . , J o h a n n K a r i August Musáus travesztált regéi, 1834 — 1835), amellyel a Grimm testvérek elődje. Ezek a népmese- és regefeldolgozások novellisztikus kerekségűek, és világos nyelvezetükkel az irodalmi mese elődjeinek is tekinthetők, a népi alakok egészséges szemléletét és romlatlanságát kiemelve, gúnyos élükkel elsősorban a katolikus egyház és a német kis fejedelemségekben uralkodó viszonyok ellen fordulnak. Musáus első műve, a Grandison 47*

der Zweite oder Die Geschichte des Herrn von N. ('Második őnagysága, avagy von N. úr története', travesztia, 1760 — 1762) kora irodalmának ernyedt, mesterkélt érzelmessége ellen fordul. Kritikusként harcolt a lapos Werther-utánzatok ellen. Valósághű és népszerű műveivel a német klasszicizmus előkészítője volt. O Egyéb fő művei: Physiognomische Reisen ('Fiziognómiai utazások', Lavater-szatíra, Í778 —1779); Straussfedern ('Strucctollak', nlák, 1787); Nachgelassene Schriften ( ' H á t r a h a g y o t t művei', 1791). O Magyarul még: Répacsősz, az óriás (5 mese, Gál M., átdolg., 1898); Néma szerelem (reg., n. n., 1924). O írod.: Moritz Müller: J o h a n n Kari August Musáus (1867); A. Richli: J o h a n n K a r i August Musáus (1957). Muscetta [musettá], Carlo (Avellino, 1912 —): olasz irodalomtörténész, esztéta, egyetemi t a n á r . A 2. világháború u t á n kialakult olasz marxista irodalomtudomány jeles képviselője. Nápolyi környezetben n ő t t fel, i t t került kapcsolatba B. Grocéval, akinek hatására már korán eljegyezte magát az irodalommal. P á l y a f u t á s á t De Sanctis sok kötetes kritikai kiadásával kezdte, ezután írta meg Studi desanctiani ('De Sanctis-tanulmányok', 1932) c. művét. Számos újságnak és folyóiratnak dolgozik (Italia Libera, VJJnitá, Paese Sera, Mondo Operaio stb.), egy ideig vezette az Aretusa és a Societá c. folyóiratokat. Érdeklődése homlokterében a modern olasz és külföldi irodalom áll (C. Levi, C. Pavese, V. Pratolini, Baudelaire, Aragon, a szürrealizmus), de a m ú l t egy-egy nagy a l a k j á v a l is foglalkozik. A. Labriola hatására Crocétól és De Sanctistól jutott el a m a r x i s t a irodalomtudomány elmélyült műveléséig. Tanulmányait az ideológiai megközelítés mellett a műfajelméleti és stilisztikai szempontok érvényesítése jellemzi. O Főbb művei: Letteratura militante ('Harcos irodalom', 1953); Gultura e poesia di G. G. Belli ('G. G. Belli k u l t ú r á j a és költészete', 1960); Bomanticismo, realismo, decadentismo ('Romantika, realizmus, dekadencia', 1960); Ritratti e letture ('Arcképek és írások', 1961); Boccaccio (1972); Leopardi. Schizzi studi e letture ('Tanulmányvázlatok ós írások', 1976); Realismo, neorealismo, controrealismo ('Realizmus, neorealizmus, ellenrealizmus', 1976). Biernaczky Szilárd Muschg [musk], Adolf (Zollicon, Zürich mellett, 1934. m á j . 13.—): svájci német próza-, dráma- és hangjátékíró. Germanisztikai, anglisztikai és pszichológiai t a n u l m á n y o k után gimnáziumi t a n á r 739

MUSCH

volt. Később egyetemi oktató volt J a p á n ban, az USA-ban, az NSZK-ban és Svájcban; 1970 óta a német irodalom professzora a zürichi műszaki főiskolán. O Első regénye 1965-ben jelent meg l m Sommer des Hasén ('A nyúl nyarán') c.; bőven felhasználja benne japán élményeit, lényegi t a r t a l m a azonban a svájci polgári létforma és szellemiség kiüresedésének ábrázolása. Ez további műveinek is fő t a r t a l m a m a r a d , de M. Frischre emlékeztető kritikai hangvétele erősödik ós konkrétabbá válik. Művelt és a m o d e r n elbeszéléstechnikát magabiztosan kezelő író, pszichologikus képzettsége és jártassága sajátos színt ad műveinek, ironikus hangvétele és jellemalkotása állandóan érezteti az ábrázolt világgal szembeni distanciáját. A grimmi mesefiguráról szóló Rumpelstilz (1968) c. „kispolgári tragédiá"-ja a t a r t a l m a t l a n önmagábazártság ós a pusztító egocentrizmus m a r ó bírálata, Albissers Grund ('Albisser indoka', reg., 1974) egy bonyolult pszichológiai alaphelyzet keretében a svájci önelégültséget és idegenmegvetést és a fiatal nyugati értelmiség neurotikus eredetű baloldaliaskodását állítja pellengérre. O E g y é b fő művei: Gegenzauber ('Ellenvarázs', reg., 1967); Fremdkörper ('Idegen testek', nlák, 1968); Liebesgeschichten ('Szerelmes történetek', nlák, 1972); Entfernte Bekannte ('Távoli ismerős', nlák, 1976); Gottfried Keller (tan., 1977); Falle für den Staatsanwalt ('Esetek az államügyész számára', nlák, 1978); Baiyun oder die Freundschaftsgesellschaft (Baiyun vagy a baráti társaság', reg., 1980). O Magyarul: 1 nla (Oravecz I., É g t á j a k , anto., 1974); 1 nla (Zsigmond A., É g t á jak, anto., 1976); 1 nla (Rayman Katalin, Nagyv, 1980, 4.). O írod.: W. Bucher — G. A m m a n : Adolf Muschg (Schweizer Schriftsteller im Gesprách, 1. köt., 1970); N é m e t h G. B.: Bűnügyi regény társadalomlélektannal (Nagyv, 1970, 10.); H . M. Waidson: The near and the far. T h e writings of Adolf Muschg (Germán Life and Letters, 1974 — 1975, 4.). Salyámosy Miklós Muschg [musk], Walter (Witikon, Zürich mellett, 1898. m á j . 21.—Basel, 1965. dec. 6.): svájci nómet irodalomtörténész, esszéista, költő. A zürichi egyetemen irod a l m a t és pszichológiát hallgatott, m a j d gimnáziumban t a n í t o t t . 1929-től docens, 1936-tól a német irodalom professzora volt a baseli egyetemen. Jelentős közéleti tevékenységet is folytatott. O Szépirodalmi alkotásokat is publikált (Frühe Gedichte, 'Korai versek', Pro Helvetia, 191, 3.2; Babylon, 'Babilon', d r á m a ,

1926; Das Leben der Vögel, 'A m a d a r a k élete', oratórium, 1934), n e v é t azonban irodalomtudományi munkássága, elsősorban nagy tudással és különös pszichológiai érzékenységgel megrajzolt írói portréi t e t t é k ismertté: Heinrich von Kleist (1923); Gotthelf (1931); Von Trakl zu Brecht.Dichter des Expressionismus ('Trakl tól Brechtig. Az expresszionizmus költői', 1961). Élesen bírálta J . Nadler fasiszt a irodalomtörténetét, nyelvileg is igényesen megformált t a n u l m á n y a i b a n általában visszautasította az irodalom túlpolitizálását, de tisztán esztétikai megközelítését is. Legismertebb m ű v e a Tragische Literatur geschichte ('Tragikus irodalomtörténet', 1948) c. kötet, melyben megkísérelte egy tragikus világélményen alapuló irodalomtipológia létrehozását. O E g y é b fő művei: Bsychoanalyse und Literaturwissenschaft ('Pszichoanalízis és irodalomtudomány', t a n . , 1931); Das Dichterportrát in der Literaturgeschichte ('Az írói portré az irodalomtörténetben', tan., 1931); Die Mystik in der Schweiz ('A misztika Svájcban', tan., 1936); Heinrich Füssli (1942); Dichtertypen ('Írótípusok', tan. 1954); Die Zerstörung der deutschen Literatur ('A német irodalom lerombolása', tan., 1956); Studien zur tragischenLiteraturgeschichte ('Tanulmányok a tragikus irodalomtörténethez', 1965); Gestalten und Figuren ('Alakok és Figurák', tan., 1968); Die dichterische Phantasie ('A költői f a n t á z i a ' , tan.ok, 1969). O írod.: Heiler A n n a : Walter Muschg emlékének (FK, 1966, 3 - 4 . ) ; K r a m m e r J . : A neves svájci n ó m e t irodalomtörténész halálára (Hel, 1967, 1.). Győri Judit Muschler [musler], Reinhold Conrad (Berlin, 1882. aug. 9 . - u o . , 1957. dec. 10.): nómet (NSZK) elbeszélő, színház- és zenekritikus, természettudós. Mind apja, mind a n y j a bajor udvari operaénekes volt, alapos humanisztikus ős zenei képzést kapott, Humperdinck o k t a t t a zeneszerzésre, m a j d orvostudományt és végül botanikát t a n u l t , beutazta Észak-Afrikát, Dél-Európát, Franciaországot ós Olaszországot. Doktori disszertációját a Nílus völgye flórájáról írta, 1907-től a berlini Botanikus Múzeum a l k a l m a z o t t j a volt. Több m i n t nyolcvan tudományos m u n k á t a d o t t közre, t a n u l m á n y a i t a kétkötetes Manuál Flóra of Egypt ('Egyiptom flórája', 1912) c. művében foglalta össze, ekkor állását o t t h a g y t a és mint szabadfoglalkozású író dolgozott tovább Berlinben. Később színi- és zenekritikus, továbbá kiadói lektor is volt, de 1920tól kizárólag az irodalomnak szentelte

740

MUSHA

életét. O Elbeszélő műveit túlnyomórészt női olvasóknak írta, szórakoztató-érdekes, szívhez szóló, érzelmes olvasnivalót, többnyire n a g y művészek (Tizian, Leonardo da Vinci), tudósok és szép nemesasszonyok ideális álomvilágát, a szép utáni vágyát, a jóért, a gonosz ellen folytatott harcát és a beteljesült szerelmet. Ezért vádolják egyes kritikusai elviselhetetlen édeskés líraisággal, érzelgős és hazug elcsépeltséggel meseszövését, s műveit giccsnek minősítik. Természetesen védelmezői is vannak, akik a sokat t á m a d o t t sikerszerzőt Deeping, Walpole és Oronin mellé állítják ós elismerően védelmükbe veszik, mint Th. Dáubler, C. Hauptmann, H. Stehr és m a g a Th. Mann is. Éin deutscher Weg ('Egy német ú t ' , 1934) c. tanulmán y á b a n átmenetileg elismerte a nemzeti szocializmust, viszont ú j a b b k u t a t á s o k szerint (H. M. Plesske: Der die Menschen liebt. Leben und Werk des Dichters Reinhold Conrad Muschler, 1957) barátság f ű z t e az 1944. júl. 20-i Hitler-ellenes összeesküvés résztvevőihez. O F ő b b regényei: Richárd Strauss (1924); Nojretete (1936); Das Haus der Wünsche ('A kívánságok báza', 1948); Venezianische Legende, Santa Cecilia, Fremdling der Zeit ('Velencei legenda', 'Szent Cecília', 'A kor idegenje', trilógia Tizianról, 1952 — 1953); Die am Rande leben ('Akik az élet peremén élnek', 1954); lm Netz der Zeit ('Az idő hálójában', 1956.) O Magyarul: A Szajna ismeretlenje (n. n., reg., 1936). O írod.: Th. W. Elbertzhagen: Briefe über Reinhold Conrad Muschler (1929); K . H . Schneider: Reinhold Conrad Muschler (1930); E . A. Dreyer: Reinhold Conrad Muschler (1932-1933); G. M. Hoffmann: Reinhold Conrad Muschler (1932 — 1933). Bogdány Ferenc Muscia [m-ússá], Niccola (13. sz. vége): olasz költő. Barátjával, nagy költőtársával, G. Cavalcantival élt egyidőben, Firenzében vagy Sienában. Az irodalomtörténetben az a nevezetes szonettje t a r t j a fenn nevét, amelyet Cavalcanti zarándokú t j á r a írt, aki Santiago de Compostelába igyekezett, de Muscia szerint Nímes-be érvén két lovát eladta, köpenyt, sarkantyút, mindent levetett, kvártélyt fogott, s a szolgálót hivatta.

Ez n e m egészen volt igaz: Cavalcanti nem Nimes-ben, hanem Toulouse-ban pihent meg. S k a l a n d j a sem volt éppen triviális, hiszen erről U n a giovane donna di Tolosa . . . kezdetű klasszikus szonettje tanúskodik. De Muscia jókedvű óvődósót alighanem épp ez a szonett váltotta ki. O Magyarul: 1 vers (Rónai M. A., Nyolc évszázad olasz költészete, 1957). O Kiad.

és irod.: A. F. Massera: Niccola Muscia (Sonetti burleschi e realistici dei primi duesecoli (1920); G. Contini: L e t t e r a t u r a italiana delle origini (1970). Rónai Mihály András müseddes: -*•muszammat Muse Frangaise: —irodalmi sajtó Muselli [müzeli], Vincent (Argentan. 1879. m á j . 22.—Párizs, 1956.??): francia költő. A. Berry mellett a tradicionalista költészet egyik utolsó képviselője. Elefántcsonttoronyban fogant, időn ós téren kívül helyezett stancáit, ódáit, balladáit akár Saint-Amant is í r h a t t a volna, b á r egyes költeményeiben m á r elérkezett egészen Baudelaire-ig, sőt Moréasig is. Szívesen archaizált (já-t írt déjá helyett, a k á r Bonsard), modorosan és kényeskedőn fejezte ki magát, de voltak őszintébb ihletésű bohém versei is. I n k á b b költőkisiparosnak, mint művésznek bizonyult, filozofálgatása a falusi kalendáriumok színvonalán mozgott. Semmitmondó „mondanivalóját" szabályos rímekbe, prócieux zsonglőrködésekbe csomagolta. Az Akadémia k i t ü n t e t t e ós elnyerte a Maison de Poésie diját is (ennek a Költő otthonnak egyébként sokáig ő volt az adminisztrátora). Első k ö t e t e 1914-ben jelent meg Les travaux et les jours ('Munkák ós napok') c., ennek második kiadását A. Derain kőrajzai illusztrálták. E z t még sok verskötet követte, többek közt Les sonnets moraux ('Erkölcsös szonettek' 1934), Les épigrammes (1943). O Gyűjt, válogatás: Uoeuvre poétique de Vincent Muselli ('Vincent Muselli költői munkái', 1957). O írod.: H. Desmaroux: V. Muselli (1968). Bajomi Lázár Endre Musenalmanach:

—múzsaalmanach

Musfiqí Marví, A b d u ' r - R a h m á n ; c Abdu-r-Rahmán Musfiqí Marvi (1539 — 1588): közép-ázsiai perzsa költő. A perzsa irodalomból a 16. sz. ó t a egyre önállóbban kibontakozó —tádzsik irodalom első jelentős előfutára. K é t alkalommal is tartózkodott Akbar u d v a r á b a n Indiában, és a saibanida uralkodó Abdulláh-Khánt is megénekelte, hírnevet azonban szatirikus élű verseivel szerzett. Érzékenyen reagált a társadalmi kérdésekre, mindenféle igazságtalanság ellen harcolt verseiben. A klasszikus perzsa költészet norm á i t áthágva, ghazal]&i tele vannak a mindennapi életből v e t t képekkel. , H u morával úgy meghódította Közép-Ázsia népét, hogy folklórjuk Naszreddin Hodzsaszerű hősév é lett. Déri Balázs Mushaköji Saneatsu, Musakódzsi Szan e a c u ; Mushanoköj Saneatsu (Tökyö, 741

MUSHI

188S. m á j . 12. — ): japán író. Előkelő nemesi családból származik. Fiatalon L. Tolsztoj, a keresztény és a b u d d h i s t a tanítások h a t á s a alá került ós elhagyta a nemesi iskolát. E g y évig a tökyöi császári egyetem hallgatója volt. 1907-ben megalapította a Shirakába ('Fehér nyírfa') c. folyóiratot és a folyóirat köré csoportosuló írók irányzatának (1910 — 1923) teoretikusa lett. O Egyik első drámája, a Sono imöto ('A nővér', 1915: angolul: K . Nishi, The Sisters, 1936) t e t t e ismertté nevét. írásaiban a naturalizmus ellen harcolt, az idealizmust hirdette. H i t t abban, hogy az ember lényegében jó, ezért a szeretetet, a szabadságot és a megértést hirdette és az igazság elérésére törekedett, bár az igazságot absztraktul értelmezte. Regény f o r m á j á b a n Krisztus életét is feldolgozta, K y ü s h ü szigetén pedig egy tolsztojánus u t ó p i s t a falut is alapított. Regényeiben megszegte a formai hagyományokat és u g y a n a k k o r túlzott didaktizmusba esett. Az impresszionizmus csodáló jaként az egyén és a szubjektum szerepét hangsúlyozta az irodalomban. Hozzájárult az ú n . watakushishösetsu, vagyis az első személyben történő elbeszélés kifejlesztéséhez; ezt tekint e t t e az író ós olvasó közötti közvetlen érintkezés megfelelő f o r m á j á n a k . Utópista kísérleteinek kudarca u t á n csökkent népszerűsége, amelynek á r t o t t a japán militarizmus előretörése is. O Regényei közül figyelemre m é l t ó az Omedetaki hito ('A jószívű ember', 1910) és a Yüjö ('Barátság', 1919: angolul: Matsumoto, Friendship, 1958). O Drámái közül az Aiyoku ('Szenvedély', 1926: angolul: D. Keene, The Passión, 1933) ós az Aru katai ('Családi ügy', 1909: angolul: Y. T. Iwasaki —G. Hughes, A Family Affair, a New P l a y s from Japan c. anto.-ban, 1930) érdemel még említést. O Esszéiből válogatás: Daichöwa ('A n a g y harmónia', 1912 —1925). O Gyűjt, kiad.: Zenshü ('Összegyűjtött művei', 1923 — 1928). O írod.: B V ü e h n : Mushanoköji Saneatsu (Nippon, 1942); D. Keene (szerk.): Modern Japanese Literature (1956). Viktor Krupa mushin renga; musin renga