Hullamerev 9639471437

Citation preview

HULLAMEREV A holttestek lenyűgöző élete MARY ROACH

Fordította FALCSIK MARI

MARY ROACH

HULLAMEREV A holttestek lenyűgöző élete

ATHENAEUM 2000 KIADÓ

A fordítás alapjául szolgáló mű Mary Roach: Stiff: The Curious Lives of Human Cadavers W. W. Norton & Company, Inc., 500 Fifth Avenue, New York, NY 10110

Copyright © Mary Roach, 2003 Hungarian translation © Falcsik Mari, 2003

Kiadta az Athenaeum 2000 Kiadó, az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja Felelős kiadó az Athenaeum 2000 Kiadó ügyvezetője 1052 Budapest, Szervita tér 5. Tel..- 235 5020 Fax: 318 4107 E-mail: [email protected] Honlap: www.athenaeum.hu Szerkesztette Huszti Gergely Műszaki vezető Császár Andrásné A könyvet Biró Mari tervezte A borító az eredeti könyv fotójának felhasználásával készült Nyomdai előkészítés Rilart Studio

Készült a Szekszárdi Nyomdában, 17 fA/5) ív terjedelemben, 2004-ben Felelős vezető: Vadász József igazgató ISBN 963 9471 43 7

A csodálatos Ednek

BEVEZETÉS

Meglátásom szerint halottnak lenni nagyjából olyan lehet, mint részt venni egy világkörüli hajóúton. Időnk legnagyobb részét mindkét esetben háton fekve töltjük. Agyunk kikapcsol. Húsunk lassan lágyul. Nem történik semmi, s a továbbiakban sem vár ránk semmi különös. Ha már világkörüli hajóútra kellene mennem, olyan utat vá­ lasztanék, amit valami tudományos kutatás részeként szerveztek, amely során az utasok, akik idejük nagy részét ez esetben is háton fekve és kikapcsolt aggyal töltik, ezzel egyszersmind valamely tu­ dós kutatási programját is szolgálják. Az ilyen utakon a résztve­ vők az egzotikus és ismeretlen helyeken csupa olyasmibe keve­ rednek, amit egyébként sosem tapasztaltak volna meg. Nos, én valami nagyon hasonlót gondolok arról is, hogyan is éri meg hullának lenni. Már miért feküdnénk naphosszat a hátun­ kon tétlenül, amikor sokkal érdekesebb, új és főleg hasznos dol­ gokban is részt vehetünk? A műtéti eljárások fejlődéstörténetében - a szívátültetéstől az ellenkező neműre való átoperálásig - a műtőorvosok oldalán ott találhatjuk fő segédjeiket: az emberi te­ temeket, akik a maguk csöndes és szerény módján jelentős fejeze­ tekkel gazdagították az orvostudomány nagy könyvét. Az elmúlt két évezred folyamán a holttestek - hajdani gazdájuk szándékától függetlenül - szerepet vállaltak a természettudomány minden vakmerő előrelépésében és hátborzongató vállalkozásában. 7

Orr voltak Franciaországban az akasztást felváltó „humánu­ sabb” kivégzőeszköz, az első guillotine kipróbálásánál, ott voltak a szovjet kísérleti laboratóriumban, ahol az orvosok a legkorsze­ rűbb eljárást keresték Lenin testének bebalzsamozásához, és ott voltak (legalább is adatok formájában) azon az amerikai kong­ resszusi meghallgatáson, amely a biztonsági övét kötelezővé tevő közlekedési törvény megalkotását előzte meg. Ök mentek — na jó, bizonyos darabjaik — próbautakra az űrszondákon, ők segítet­ tek leleplezni egy Tenessee-beli diáknak az emberi test spontán égésének titkait, őket feszítették keresztre egy párizsi laboratóri­ umban, amikor a torinói lepel eredetiségét vizsgálták. Tapasztalataikért a hullák vérüket áldozták, egészen ponto­ san nagyobb mennyiségű alvadt vért. Megcsonkították és fel­ vagdosták, szétdarabolták és újra összerakták őket. De épp ez a lényeg, hiszen a hulla tulajdonképpen nem visel el semmit, nem kell kibírnia semmit, hiszen meg sem érzi, ami vele történik. A holttestek a mi szuperhőseink, akik zokszó nélkül állják, ha ég a testük, ha lezuhannak a sokadik emeletről, vagy ha frontá­ lisan falnak ütköznek egy autóval. Géppuskasorozatot ereszthe­ tünk beléjük, átmehet a lábukon egy száguldó motorcsónak, ne­ kik mindez meg se kottyan. Különösebb következmények nélkül leszedhetjük a fejüket. Egyszerre hat különböző helyen is lehet­ nek. Magam ez ügyben a Superman-féle tézist vallom, miszerint szégyenletes pazarlás lenne, ha e csodás erők nem az emberiség javát szolgálnák! Ez a könyv azokról a vívmányokról szól, amelyeket az embe­ rek halott állapotukban hoztak létre. Van egy csomó ember, aki­ ről már réges-rég elfelejtettük, hogy életében mivel is foglalko­ zott, de a könyvek és újságok lapjain halhatatlanná váltak. Szobám falát a Philadelphiai Orvosi Kar gyűjteménye, a Mütter Múzeum kiállítási anyagából készült naptár díszíti. Az októ­ beri fotón egy darabka emberbőr látható, rajta nyilak jele a ba­ rázdák között. A sebészek azt próbálták rajta kikísérletezni, hogy 8

egy vágás okozta seb esetében mikor kisebb a felszakadás veszé­ lye: ha hosszirányú a vágás, vagy ha keresztirányú. Kiállítási tárgyként végezni a Mütter Múzeumban, vagy szemléltető csont­ vázként az orvosi kar egyik tantermében, számomra ez olyan, mintha valaki a végrendeletében arra hagyott volna pénzt, hogy padokat állítsanak egy parkba, padokat, amelyek akkor is ott fog­ nak állni, amikor ő már rég nem lesz ezen a világon. Szép gesztus, és van benne egy csöppnyi halhatatlanság. Ez a könyv azokról a néha különös, gyakran sokkoló de mindig lenyűgöző tettekről szól, amelyeket holttestek vittek véghez. Ez itt a reklám helye: Hé! Azzal sincs semmi baj, ha csak heversz hanyatt fekve. A maga módján a rothadás is érdekes dolog, majd meg' látod. De töltheted másképp is az időt, ha már egyszer meghaltál. Gye­ re, nyomulj a tudományban! Legyél kiállítási tárgy! Ez egy jó csapat, gyere, tartozz közéjük! Kihagyhatatlan ajánlat, csak gondold végig. A halál nem is olyan unalmas. Persze lesznek olyanok, akik egyáltalán nem értenek egyet ve­ lem. Vannak, akik úgy érzik, hogy egy halottnak eltemetve vagy elhamvasztva illik nyugodni, és minden más tiszteletlenség, már­ mint a túlélők részéről. És gyanítom, hogy ebbe a kategóriába soroltatik az is, ha írnak a hullákról. Sok ember tiszteletlennek fog­ ja tartani ezt a könyvet. Nincs abban semmi mulatságos - mond­ ják majd, hogy az emberből halott lesz. Hát pedig igenis van! Ha­ lottnak lenni a legabszurdabb dolog az életben. A legesleghü­ lyébb helyzet, amiben az ember találhatja magát. Az ember kila­ pul, a végtagjai már nem készségesek többé, álla leesik, szája el­ nyílik. Halottnak lenni annyit tesz, mint csúfnak, undorítónak, büdösnek lenni, idétlen és szégyenteljes állapot, amin semmi, de semmi nem segít, és nincs egyetlen nyavalyás dolog sem, amit te­ hetnénk ellene. Ez a könyv a halált nem folyamatában tárgyalja, és nem a hal­ doklásról szól. A halál szomorú, mély, komoly dolog. Abban az­ 9

tán semmi érdekes vagy vicces nincs, ha valakit elveszítünk, akit szeretünk, vagy ha épp magunk vagyunk azok, akik elmenni ké­ szülünk. Ez a könyv a már rég megholtakról szól, akik névtelenül, a kulisszák mögött haltak meg. Azok a hullák, akiket én láttam, nem okoztak mély letargiát, sem szívfájdalmat, és nem voltak visszataszítóak sem. Inkább kedvesnek és jó szándékúnak látszot­ tak, némelyikük szomorúnak tűnt, egyesek meg igenis mulatsá­ gosnak. Volt köztük szépség is és szörnyeteg is. Volt, akit jégeralsóban láttam, másokat meztelenül, volt, akit egyben, másokat darabokban. Mindnyájan ismeretlenek voltak a számomra. Sosem akartam olyan kísérletet látni, lett volna bár mégoly érdekes vagy fontos is, amelyben egy elhunyt ismerősöm vagy egy elhunyt szerettem testén vagy testrészein dolgoznak. (Bár olyan is akad, aki igen. Ronn Wade mesélte, a baltimore-i Maryland Egyetem testado­ mányozási programjának vezetője, hogy néhány évvel ezelőtt egy özvegyasszony, akinek a férje az egyetemre hagyta a testét, meg­ kérte őt, hadd nézhesse végig az ura boncolását. Wade udvaria­ san elutasította a kérést.) És nem azért nem akartam ismerős tes­ tet látni, mintha a folyamat, amit végignézni készültem, tisztelet­ len vagy helytelen dolog lett volna, csupán csak azért, mert ér­ zelmeim miatt nem tudtam volna különbséget tenni a holttest és aközött a személy között, aki nemrég még abban a testben élt. Az ember saját halottai sosem lesznek puszta holttestek. Megholt szeretteinket a szívünkbe zárjuk, és a holttestek válnak a cél és tárgy nélkül maradt érzelmeink fókuszává. A tudományt szolgáló hullák mindig idegenek. Hadd meséljek az első tetemről, akivel találkoztam. Harminchat éves voltam, a holttest nyolcvanegy. Anyámé volt. Lám, lám, itt már én is a birtokos „anyámé" kifejezést használom, mintha csak azt akarnám kifejezni: „anyám tulajdona volt”, ahelyett, hogy azt mondanám „anyám volt az”. Az én édesanyám sosem volt egy 10

hulla, egyetlen ismerős sem lesz az. Az ember előbb ember, aztán megszűnik ember lenni, és akkor a tetem foglalja el a helyét. Anyám elment. A tetem pedig nem ő maga volt, hanem az ő holtteste. Legalább is én így éreztem. Langyos szeptemberi reggel volt. A temetkezési iroda azt kér­ te, hogy öcsém, Rip meg én egy órával a szertartás előtt jelenjünk meg. Azt hittük, papírokat kell majd kitöltenünk. A temetkezé­ si vállalkozó egy tágas, komor, néma, túl erősen légkondicionált terembe vezetett bennünket, nehéz drapériák közé. A terem egyik végében koporsó állt, de ravatalozóról lévén szó, ebben semmi rendkívüli nem volt. Öcsém meg én csak ücsörögtünk ott esetlenül. A temetkezési vállalkozó a koporsóra irányított tekin­ tettel köszörült egyet a torkán. A koporsót fel kellett volna is­ mernünk, miután mi magunk választottuk és fizettük ki egy nap­ pal korábban, de nem ismertük fel. Végül a férfi odament a ko­ porsóhoz, és széles taglejtéssel rámutatott, mélyen meghajolva, mintha egy elegáns étterem főnöke kísért volna minket törzsasz­ talunkhoz. És ott, éppen az ő nyitott tenyere mögött, ott volt anyánk arca. Ez váratlanul ért, mivel a búcsúszertartást is zárt ko­ porsóval rendeltük meg, nem kértünk láthatást. Hát minden­ esetre kaptunk. Anyám haja megmosva, besütve, az arcán smink. Nagyszerű munkát végeztek, annyi szent, de én úgy éreztem, mint aki teljes szervizt kap, mikor csak egy egyszerű kocsimosást kért. Kicsit túlságosan is alapos volt a smink. Hé, akartam volna mondani, nem túlzás ez! De természetesen egy árva szót sem szól­ tam. A halál gyámoltalanul udvariassá tesz bennünket. A temetkezési vállalkozó azt mondta, itt tölthetünk még egy óra hosszát, és csöndesen távozott. Rip rám nézett. Egy óra hosszát? Mit csinálhat az ember egy halottal egy egész órán át? Anyánk már hosszú ideje betegeskedett, így módunkban volt át­ esni a megrendülés, a zokogás, és a búcsú stádiumán. Ez a plusz egy óra már túlkínálat volt, ezt a szelet süteményt már semmi­ képpen nem akartuk volna megenni. Éreztük, hogy nagyon illet­ 11

lenül hatna, ha most kimennénk innen, a sok vesződség után, amit ezek itt miattunk vállaltak. Odamentünk hát a koporsóhoz, hogy közelebbről is megnézzük őt. Tenyeremet a homlokára tet­ tem, részint gyöngédségből, részint azért, hogy megtudjam, mi­ lyen érzés egy halottat megérinteni. A bőre olyan hideg volt, mint a fém vagy az üveg. Egy héttel korábban, kb. ugyanebben az időpontban anya a helyi hírlapot olvasta, és betűkirakóst játszott. Ha jól tudom, már negyvenöt éve minden reggel betűkirakóst játszott. Egyszer a kórházban felültem az ágyára, és együtt raktuk ki. Ágyhoz kötött beteg volt, így szűkös lehetőségei között ez a játék volt az egyik, amiben még örömét lelhette. Ott a ravatalozóban ránéztem az öcsémre: és ha most így együtt utoljára még játszanánk egy betű­ kirakóst? Rip kiment a kocsihoz a játékszabályért, aztán a kopor­ sónak támaszkodva hangosan felolvastuk. Na, akkor sírtam el magam. A temetés hetén inkább az ilyen apróságok találtak meg: amikor a fiókjait rámoltuk ki, és rátaláltunk a nyertes bingo-szelvényeire, amikor a mélyhűtőjéből kiszedtem a lefagyasztott húst, tizennégy külön-külön becsomagolt darabot, mindegyiken külön címke, rajtuk az ő gondos kézírásával: „Csirke”. No és a betűki­ rakós. A tetemét látni furcsa volt, de nem okozott igazán szomo­ rúságot, az nem ő volt. Nem az volt a legnehezebb ez alatt a könyvírással eltöltött év alatt, hogy hozzászokjam a tetemekhez, hanem az, hogy megszok­ jam az emberek reagálását, amikor meghallják, miről is írok. Az embereket izgatja, ha meghallják, hogy valaki könyvet ír, és arra a kérdésre, miről fog szólni a könyv, valami szép választ szeretné­ nek hallani, de semmiképp nem azt, hogy: „Holttestekről.”... Egy efféle válasz öngól a társalgásban. Az teljesen rendjén való, sőt jó dolog, ha valaki ír egy cikket a hullákról, de egy egész köny­ vet? Mintha kis vörös jelzőfény villogna: micsoda lelkivilága le­ het az ilyennek? O, mindig tudtuk, hogy ez a Mary fura alak, de

most már az is kétséges, érti ugye, hogy egészen rendben van-e nála minden... Egy alkalommal megtapasztalhattam ezt az egészet már tudniillik azt, mit is jelent, ha az ember tetemekről szóló könyvet ír - egyetlen pillanatba sűrítve. Tavaly nyáron a Califor­ nia Egyetemen az orvosi kar könyvtárának kölcsönző pultjánál a fiatalember előtt a monitoron ott volt a nálam lévő könyvek lis­ tája: A balzsamozás elmélete és gyakorlata, A halál kémiája, Lőtt se­ bek. Éppen Az ütközéstesztek 9. konferenciáján bemutatott eljárások című könyvet vettem ki. A fiú ránézett a címre. Nem mondott semmit, de fölösleges is lett volna, elég volt az is, ahogy nézett. Amikor ilyen könyveket kölcsönöztem, szinte vártam, hogy egy­ szer elhangzik a kérdés: Minek ez a könyv magának? Mit kezd ve­ le? Miféle ember maga? Végül sosem kérdezték meg, így hát nem mondtam el soha. De most elmondom. Mint minden újságíró, én is kukkoló va­ gyok. Arról írok, ami lenyűgöz, elképeszt. Valaha utazásokról ír­ tam, utaztam, hogy kimenekülhessek az ismertből és a minden­ napiból. Minél többször tettem ilyen utazást, annál messzibb földre kellett mennem. És amikor már harmadszor találtam ma­ gam az Antarktiszon, úgy határoztam körülnézek a szűkebb kör­ nyezetemben, rejtett idegen világok után kutatva. A tudomány is ilyen terület. A tudománynak az a része pedig, amely a halot­ takkal foglalkozik, különösen idegen és furcsa terület, ami - tán éppen az által, hogy borzaszt - csábít is. Ahol az elmúlt évben jár­ tam, nem volt oly szép hely, mint az Antarktisz, de volt annyira furcsa és érdekes, és remélem, ezt is megéri megosztani Önök­ kel...

13

FEJVESZTVE Műtétgyakorlatok halottakon

Az emberi fej méretre és súlyra nagyjából akkora, mint egy sült csirke. Sosem éltem eddig ezzel a hasonlattal, de lehet, hogy csak azért nem, mert mind a mai napig nem volt még alkalmam em­ berfejet sütőtepsiben látni. Most azonban egyszerre negyven van előttem, tepsinként egy, arccal fölfelé, valami cicatányérhoz ha­ sonló edénnyel letakarva. A fejek plasztikai műtétre várnak, egyenként két beavatkozásra, műtéti gyakorlat céljából. A kurzus­ nak, amelyet látogatok, az arc anatómiája és az arcfelvarrás a té­ mája. A továbbképzést az egyik déli egyetem egészségügyi köz­ pontja szponzorálja, és az USA hat legkeresettebb arcránctalanító plasztikai sebésze vezeti. A fejek ugyanabból a célból kerültek az eldobható alumínium sütőtepsikbe, amiért a csirkék szoktak, hogy a tepsi felfogja a lecsö­ pögő szaftot. A műtét, még ha halottakon végzik is, rendet és tisz­ taságot igényel. Mind a negyven összecsukható konyhaasztal kék nejlonabrosszal van leterítve, és közepükön gondosan elhelyezve állnak a tepsik. A kampók és csipeszek — mint az éttermi evőeszköz — szépen elrendezve a fej mellett. Az egész leginkább az állófogadá­ sok ételfelszolgáló termére emlékeztet. Meg is említem a hölgynek, akit a mai szeminárium előkészítésével bíztak meg, hogy a leven­ dulaszínű abrosz ad valami vidám, húsvétias ünnepi hangulatot a teremnek. A hölgy, akit Theresának hívnak, azt válaszolja, hogy azért választották a levendulakéket, mert az megnyugtató szín. 14

Kissé csodálkozom, hallván, hogy az urak és hölgyek, akik szemhéj metszéssel és zsír leszívással töltik legtöbb idejüket, most mégis megnyugtatásra vágynak, de hát a levágott fejek látványa tán még a profiknak is megrázó lehet. Különösen a „frissek” (ami itt balzsamozatlant jelent). Ez a negyven fej még nagyon hason­ lít az életteli arcokhoz, „gazdáik” az elmúlt néhány napban huny­ tak el. (A balzsamozás megfeszíti a bőrszövetet, így az anyag struk­ túrája veszít rugalmasságából, s a sebészeti gyakorlat kevésbé idé­ zi fel a valódi műtétek drámaiságát.) Az arcok pillanatnyilag még nem láthatók. Fehér kendő takar­ ja őket, alatta várnak a sebészek érkezésére. Amikor a terembe lé­ pünk, csak a kopaszra leborotvált fejtetőket láthatjuk. Mint a bor­ bélynál sorban várakozó öregemberek, arcukon a felgőzölt törül­ közőkkel. A helyzet csak akkor kezd rázós lenni, amikor az ember besétál a sorok közé. Mert akkor meglátja az arckendő alatt a csonkot is, és az nincs letakarva. A csonk véres és nyers. Én meg úgy képzeltem, hogy valami tiszta metszést látok majd, mint egy sonkaszeleten. Gyors egymásutánban többször pillantok a fejről a lila asztalterítőre, és megint a fejre. Most borzadok - most meg­ nyugszom — most borzadok - és így tovább. Szörnyen rövidek ezek az elvágott nyakak. Ha az én dolgom lenne, hogy a fejet a testről levágjam, akkor teljes hosszában meg­ hagynám a nyakat és valami módon elfedném az alvadt véres csonkot. Ezeket a fejeket közvetlenül az áll alatt metszették le, mintha a tetem állógallért viselt volna, s a hóhérnak nem akaródzott volna belevágni a textilbe. Vajon kinek a kézimunkáját lá­ tom itt. Theresát kérdezem, aki épp a felszeletelési útmutatókat osztja szét, minden asztalra tesz egyet, s közben csöndes hümmentéssel kérdez vissza a megszólításra: „Hm?” „Ki vágja le a fejeket?” Theresa azt válaszolja, hogy a fejeket a testekről az előcsarnok másik végében lévő szobában távolítja el egy Yvonne nevű hölgy. 15

Hangosan kíváncsiskodom, vajon Yvonne-t nem borzasztja-e ez a munka. És szintúgy Theresát. Mert ö az, aki áthozta ide és a kis állványokra rakta a fejeket. Választ kapok a kérdésemre: „Próbálom úgy nézni, mintha viaszból volnának.” Theresa bevált lelki módszerrel dolgozik: a tárgyiasítással. Aki kénytelen rendszeresen emberi hullákkal foglalkozni, jobban jár — és tán az igazsághoz is közelebb ha nem embernek, hanem tárgynak tekinti őket. A legtöbb orvos elsőéves egyetemistaként sajátítja el a tárgyiasítás módszerét a nagy anatómialaborban, ké­ nyelmesebb és kissé hanyag becenevén: a „nagylabiban”. Az ana­ tómialabor személyzete gézbe csavarja a tetemeket, a diákok pe­ dig testrészről testrészre csomagolják ki őket, ahogy haladnak a boncolással, így könnyebb nekik az emberekbe belevágni a kést és kizsigerelni őket, mert az egészben nem látott emberi alak elsze­ mélytelenedik. Az a fő baj a tetemekkel, hogy nagyon is hasonlítanak az élő em­ berekre. Hasonló okból az emberek többnyire jobban szeretnek egy szelet sertésbordát kérni, mint egy egészben tálalt szopósmalacot. Ugyanezért mondunk „sertéshúst” és „marhahúst” „malac” meg „te­ hén” helyett. A boncolás és a sebészet oktatásához az embernek ugyanarra van szüksége, mint a húsevéshez: illúziók és hárítások jól karbantartott eszköztárára. Az orvostanároknak és anatómiahallga­ tóknak meg kell tanulniuk úgy gondolkodni, mintha a hulláknak semmi közük nem lenne a hajdani élő emberekhez. „A boncolás” írja Ruth Richardson történész Halál, boncolás és a nélkülözők című könyvében - „megköveteli a gyakorlóitól, hogy az emberi test szán­ dékos megcsonkítását kísérő normális fizikai és érzelmi reakciókat egyszerűen ne éljék át, vagy fojtsák el magukban.” A hullafej - egészen pontosan az arc - látványa különlegesen felkavaró. A San Francisco-i California Egyetemen (nemsokára majd töltök ott egy délutánt az orvosi kar anatómialaborjában) a fejet és a kezet lefedve látják a diákok, míg sorra nem kerülnek a boncolási tanmenetben. Egy hallgató szerint „így a hulla látványa 16

nem hat olyan erősen, mivel személytelen. Mert az arc meg a kéz, az maga a személy.” Már gyülekeznek a sebészek a labor előtt a folyosón, töltögetik a papírokat, hangosan csevegnek. Kimegyek, látni szeretném őket. Vagy a fejeket nem szeretném látni, nem is tudom, melyik az igazi ok. Senki nem figyel rám, kivéve egy alacsony, sötét hajú nőt, aki oldalt áll és engem bámul. Nem túl barátságosan méreget. Próbá­ lom úgy nézni, mintha viaszból volna. Beszélgetek a sebészekkel legtöbbjük, azt hiszem, az előkészítő személyzet tagjának vél. Egy férfi - sebészköpenye kivágásában látszik fehér mellszőrzete - így fordul hozzám: „No, beléjük fecskendezte a vizet?” - kérdezi bizal­ mas közelséget sugalló texasi kiejtésével - „Felpumpálta őket?” A legtöbb fej már napok óta itt áll, és mint a lefagyasztott hús általában, ezek is kezdenek kiszáradni. „Sótartalmú injekcióval frissítjük fel őket” - magyarázza később a férfi. A kemény tekintetű viasznő hirtelen ott terem mellettem, és követeli, hogy áruljam el, ki a csuda vagyok én. Elmagyarázom, hogy megfigyelőként hívott meg a konferenciáért felelős sebész. Ez persze nem a történtek legámyaltabb verziója. A történtek legárnyaltabb verziójában olyan szavakat kellene használnom, mint „hízelgés”, „esedezés”, „megvesztegetési kísérlet”. „Tudják a portán, hogy maga itt van? Ha nem jelentkezett be, akkor távoznia kell.” Belép az irodájába, tárcsáz, s miközben tele­ fonál, egyfolytában engem bámul, mint egy ócska akciófilmben a biztonsági őr, tudják, a fejbevágás előtt, amit Steven Seagal mind­ járt kioszt hátulról. A szeminárium egyik szervezője csatlakozik hozzám: „Talán va­ lami gond van Yvonne-nal?” Ahá! Yvonne! Balsorsom éppen a tetemek lefejezőjével hozott össze! Kiderül, hogy ő egyben a labor vezetője is, az ő tisztje, hogy intézkedjék, ha a dolgok rosszra fordulnának, pl. ha egy író elájul­ na és/vagy hánynia kéne, mielőtt hazamegy és megírja a könyvet, amelyben majd hóhérnak titulálja a laborvezetőt. Yvonne leteszi 17

a kagylót. Odajön hozzánk, vázolja balsejtelmeit. A szeminárium szervezője megnyugtatja. A beszélgetés vége — csak a gondolata­ imban elhangzó — egyetlen ismétlődő sor: Te vágod le a fejeket. Te vágod le a fejeket. Te vágod le a fejeket. Eközben lemaradtam az arcok leleplezéséről. A sebészek munka közben olyan közel hajolnak a mintadarabhoz, hogy könnyedén meg tudnák őket csókolni. Fel-felpillantanak a munkaasztal fö­ lé helyezett képernyőre. A képernyőn a narrátor szorgoskodik, a megfelelő eljárásokat mutatja be a maga fején, úgy értem a ne­ ki jutott hulláén, nem a sajátján, azt nem mutatják. A húst erős közelítésben mutatja a kép, így lehetetlen meghatározni a fajtá­ ját - már ha nem tudjuk eleve, miről is van szó. Innen nézve le­ hetne akár a „Főzőcske” is: Kedves nézőink, kedves közönségünk itt a stúdióban, amint látják, Julia Child most megkopasztja a csir­ két. A szeminárium az arc anatómiájának átismétlésével kezdődik. „Emelje a bőrt a bőr alatti síkon oldalsó helyzetből középhelyzet­ be” — mondja a narrátor. Az összes sebész engedelmesen mélyesz­ ti az arcba a szikét. A hús nem áll ellen, és nem vérzik. „Különítsék el a szemöldököt bőrszigetként” - a narrátor las­ san beszél, egyenletes hangon. Le merném fogadni, előírás szabá­ lyozza, hogy a hang se túl izgatott, se túl elragadtatott nem lehet, viszont lehangoltságot sem szabad keltenie senkiben amiatt, hogy most akkor bőrszigeteket kell elkülöníteni. A hatások net­ tó értéke: a hang oly nyugodt, mintha nyugtátokkal szedált em­ beré volna — hm, nem is olyan rossz ötlet. Le-föl sétálok a sorok között. A fejek mint a Halloween-partik gumimaszkjai. Emlékeztetnek ugyan az emberi fejre, csakhogy éle­ temben eddig nemigen akadt precedens asztalon és tepsiben álló emberi fej látványára, amire most asszociálhatnék - egyáltalán, nem nagyon láttam még másutt emberi fejet, mint az emberi nyak tetején. Azt kell hinnem tehát, hogy az agyam ezzel az álarcosdival 18

igyekszik a lehető legmegnyugtatóbban értelmezni a látványt: Ked­ ves nézőink, itt vagyunk a gumiálarc-gyárban, nézzék csak, milyen szorgosan dolgoznak a maszkokon ezek a szimpatikus emberek! Volt ré­ gen egy Halloween-álarcom, egy öreg, fogatlan pofa, fogínyéről le­ csüngő ajkakkal. Itt több is van ebből a fajtából. De van itt dene­ vérorrú, alsó fogait mutogató Notre Dame-i toronyőr is, sőt még egy Ross Perot is akad. Úgy látszik, a sebészek nem undorodnak, nem küszködnek hányingerrel - bár Theresa később elmondta, hogy egyiküknek ki kellett mennie a teremből. „Utálják” - mondja, és a fejekkel való munkára érti. Én csak azt az enyhe kényelmetlenségérzést tapasztalom körükben, ami munkájukat kíséri. Megállók egy-egy asztalnál és figyelem őket, s a szemükben bizonytalan idegesség vibrál, ahogy visszanéznek rám, mintha szégyenkeznének. Olyan a tekintetük, mintha kopogás nélkül nyitottam volna rájuk a fürdőszobában. Azt üzeni, legyek szíves és csukjam vissza az ajtót. Ám ha a sebészeknek láthatóan nincs is ínyükre a hullafejek boncolása, a kellemetlenséggel egyenes arányban értékelik ezt a le­ hetőséget, vagyis azt, hogy gyakorlataik és felfedezéseik alanyának nem az lesz az első dolga műtét után, hogy felébredve a tükörhöz siet. „Mindig van egy problémás szerkezeti pont, amiben az ember nem biztos, hogy is van igazából, és fél, hogy elrontja a vágást” mondja az egyik sebész. „Én ma négy kérdésemet hoztam el.” Ha négy válasszal tér haza, akkor már megérte az 500 dollárt. Most gyorsan felkapja és visszateszi a fejet, akár egy varrónő, aki egy pil­ lanatra megáll és megigazítja az anyagot. Közben azt hangsúlyozza, hogy a levágott fejjel nem akarnak senkit rémisztgetni. Azért vág­ ják le a testről, hogy míg ők dolgoznak rajta, a hulla maradék test­ részeit - a karokat, a lábakat, a szerveket - mások használhassák. Az adományozott tetemek világában semmi nem veszhet kárba. Hétfőn, még mielőtt a ráncfelvarratásra jelentkeztek, ezek a fejek már jártak a rhinoplasztikai laborban, ahol csinosabbra szabatták az orruk vonalát. 19

Ezen az orrplasztikán valahogy nehezemre esik túltenni magam. Haldokló déliek, telve jóindulattal, felajánlották testüket a szent célért: a tudomány haladására, de vajon tényleg beleérthető-e ebbe az orrplasztika? Módjukban állt-e a jóindulattal telt haldokló déli­ eknek, hogy megtudják, pontosan mi is fog történni a testükkel? Rendjén való dolog ez, csak mert a jóindulattal telt déliek immár halott déliek is, és nincs többé módjukban tudomást szerezni a konkrét célról? Vagy csalárdság és bűn szövetkeztek itt? Később Nashville-ben beszélgettem erről Art Dalley-vel, a Vanderbilt Egyetem orvosi anatómiai programjának vezetőjével. Art egy sze­ mélyben az anatómiai célú testadományozás történetének szakértő­ je is. „Azt hiszem, meglepően sok donor van, akit tényleg nem ér­ dekel, mi fog vele történni” - mondta Dalley. „A testadományozás egyszerű, praktikus módszer arra, hogy megszabaduljanak testi ma­ radványaik gondjától, hasznos módszer, emberbaráti felhangokkal.” Hogy miért életbevágó a tetemek felhasználása orrplaszti­ ka-gyakorlatokon, e mellett valószínűleg nehezebb lenne komo­ lyan érvelni, mint amennyire egyszerű pl. egy szívkoszorúér-mű­ tét esetén ugyanezt alátámasztani. Azért mégis akadnak érvek. A kozmetikai célú műtétek - ha tetszik, ha nem - léteznek és tért hódítanak, a pácienseknek pedig itt is éppen annyira fontos, hogy a sebészek jól végezzék dolgukat, mint a súlyosabb betegsé­ gek miatti beavatkozásokban. Azért talán nem ártana, ha a testadományozási űrlapon szerepelne egy plusz rovat - valami ilyesmi: Beleegyezem kozmetikai célú felhasználásomba.*—, ahová az emberek aztán vagy odaírnák az ikszet, vagy sem.

* Hiszek a szervek és szövetek (csont, porc, bőr) adományozásában, de megdöb­ bentem, amikor megtudtam, hogy amennyiben az adományozott bőrt nem ülte­ tik át, mondjuk, égési sérültekre, feldolgozható és felhasználható ránctalanításra és pémsz-nagyobbításra. Bár nincs előítéletből fakadó ellenérzés bennem a fent említettekkel szemben, mégsem szívesen adnám fel mélységes meggyőződésemet, hogy az adományozott testrésznek nem kellene egy másik ember alsógatyájának formáját magára öltenie.

20

A 13-as számú munkaasztal mellett ülök Marilena Marignanival. Marilena kanadai sebész. Sötét haj, nagy szemek, erős pofa­ csont. Feje - mármint munkája tárgya az asztalon - szikár arcú, a sajátjához hasonlóan erős csontozattal. Furcsa módon találkozik a két nő élete: a fejnek nincs szüksége ránctalanításra, és Marile­ na általában nem is foglalkozik ilyesmivel. Elsősorban a rekon­ strukciós plasztikai sebészetben praktizál. Eddig mindössze két ránctalanító műtétet végzett, és most azért akarja felfrissíteni tu­ dását, mert hasonló műtétet szeretne elvégezni egy barátnőjén. Marilena száját és orrát maszk takarja, ami azért meglepő, mert a levágott fejet már nemigen fenyegetheti a fertőzés veszélye. Meg­ kérdezem tőle, hogy ez - afféle pszichológiai korlátként - az ő lel­ ki védelmét szolgálja-e inkább. Marilena azt feleli, neki nem gond, ha hullafejen kell dolgoz­ nia. „Nekem a kezekkel nehéz” - felnéz a munkájából - „Főleg azért, mert ha a levágott kezet megszorítod, visszaszorít.” A tetemek néha tesznek egy-egy véletlen emberi gesztust, ez bizony kibillentheti higgadtságukból a mégoly hidegvérű orvoso­ kat is. Egy anatómiahallgató mesélte egyszer, mit érzett, amikor a laborban egy tetem karja körülfonta a derekát. E balesetek so­ rán igazán nehéz megőrizni azt a bizonyos orvosi távolságtartást. Figyelem Marilenát, ahogy óvatosan vizsgálja a nő felfedett szöveteit. Tulajdonképpen most tájolja be magát. Részletesen, fizikailag is megtanulja, hogy mi micsoda, és mi hol van az em­ beri arcot alkotó bőr, zsír, izmok és kötőszövetek bonyolult réteg­ ződésében. Míg a régebbi ráncfelvarró beavatkozások során egy­ szerűen felhúzták, odaöltötték és a helyére erősítették a bőrt, a modern ránctalanító műtétek négy különálló anatómiai réteget érintenek. Mind a négy réteget azonosítani kell tehát, sebészeti beavatkozással el kell választani őket egymástól, egyenként hely­ re kell igazítani és odavarrni őket, és mindvégig nagyon ügyelni kell arra, hogy a létfontosságú arci idegek ne sérüljenek. Egyre gyakoribb az endoszkópiás műtét, azaz a kis mélységű bevágások21

ha bevezetett apró műszerekkel végrehajtott kozmetikai beavat­ kozás. Az endoszkópiás műtétek során még fontosabb, hogy az or­ vos profi legyen anatómiából. „A régebbi eljárások módszere az volt, hogy mindent lehámoztak, így a szemük elé tárult az egész bőr alatti struktúra” - meséli Ronn Wade, a marylandi orvosi kar anatómiai intézetének vezetője. „Most, a kamerával behatolva tulajdonképp csak a felszínen járunk, így sokkal nehezebb tájéko­ zódni.” Marilena szerszámai éppen egy csillogó, tojássárga színű folt széle körül piszkálódnak. A plasztikai sebészek ezt a foltot malaris zsírpárnának nevezik. A ’malaris’ latinul ’arccsonthoz kapcso­ lódó’-! jelent. A pofacsonti zsírpárna a fiatalok arccsontján ma­ gasan ülő, tömött párna, ez az, amit a rokon nénik megcsipked­ tek gyermekkorunkban. Az évek során a gravitácó lecsalogatja a zsírt a gyökereitől, vagyis az arcpárnácska oldalirányban elkezd lefelé csúszni, majd felhalmozódik az első útjába kerülő anatómi­ ai akadálynál, az orr és az ajkak közti, latin nevén nasolabialis redőknél, azaz annál az anatómiai zárójelnél, amely a középkorúak arcán kétoldalt az orrtól a száj sarkáig fut. Ettől aztán megsüllyed az orca, csontos lesz, míg a nasolabialis vonalakat kidagadó zsír­ zárójelek erősítik. Ráncfelvarráskor a sebészek visszaműtik a po­ facsonti zsírpárnát oda, ahonnan elindult. „Ez remek” — mondja Marilena. „Gyönyörű. Olyan, mint az igazi, csak nem vérzik. Az ember tényleg látja, mit csinál.” A sebészet minden ágában hasznos lenne, ha az orvosok az új eljárásokat és felszereléseket tetemeken próbálhatnák ki. De mű­ téti gyakorlatokra friss emberi testrészeket szerezni nagyon nehéz. Felhívtam Ronn Wade-et baltimore-i irodájában, és Ronn a te­ lefoninterjúban elárulta, hogy a legtöbb testadományozó prog­ ramban az egyetemi anatómialaboroknak biztosítanak elsőbbsé­ get: ha egy holttest beérkezik, ők állnak a sor elején. Még ha van is fölösleg, a szállítás tárgyi feltételei sokszor hiányoznak, hogy a tetemek az orvosi karok anatómiaintézeteiről eljussanak a kórhá­ 22

zi sebészetekre. Ráadásul a kórházakban rendszerint a sebészeti gyakorlólaboratóriumok számára sincs hely. Marilena munkahe­ lyén például a sebészek csak akkor szoktak „gyakorló” testrészhez jutni, ha helyben, a kórházban történt amputálás. Mármost ha azt veszem alapul, mennyire gyakori a kórházakban az emberi fe­ jek amputálása, nos, így könnyen kiszámítható, hogy ehhez a sze­ mináriumhoz hasonló lehetőség szinte nem is létezik. Wade célja, hogy megreformálja a testelosztás rendszerét. Meggyőződése - és ebben nehéz lenne vele vitába szállni -, hogy a lehető legrosszabb módszer az, ha az új sebészeti eljárásokat „élesben” próbálják ki az élőkön, vagyis az arra rászoruló betege­ ken a műtétek során. Wade már tárgyal a baltimore-i kórházak sebészeti osztályán dolgozó nagyobb fejekkel - ó, pardon: a főnö­ kökkel, akikkel együtt az új elosztási rendszert ki szeretné dolgoz­ ni. „Ha egy csoport sebész, mondjuk, új endoszkópos eljárást akar közösen kipróbálni, felhívnak, és én megszervezem.” Wade mindössze a labor használatáért számol fel egy csekély összeget, plusz tetemenként kér némi pénzt. A Wade által megszerzett tes­ tek kétharmada ma már sebészeti gyakorlatok alanyává válik. Meglepődve hallottam, hogy lehetőségek hiányában a sebész­ jelöltek képzésében egyáltalán nem általános az adományozott tetemeken való gyakorlás. A rezidensek többnyire ma is úgy ta­ nulják a sebészetet, ahogy régen, vagyis tapasztalt sebészek műté­ téit nézik végig. Az orvosi egyetemekkel kapcsolatban álló kór­ házakban az operációk rendszerint a sebészjelöltekből álló közön­ ség előtt zajlanak. Néhány műtét megtekintése után a rezidens kipróbálhatja magát néhány olyan egyszerű műveletben, mint a sebek lezárása vagy összehúzása, aztán fokozatosan nehezedő fel­ adatokban. „Gyakorlatilag munka közben képzik őket,” - mond­ ja Wade - „mint az inasokat.” Amióta sebészet létezik, a sebészmesterség oktatása inkább a műtőkben zajlik. De csupán a múlt században merült fel az a szempont, hogy ebben a darabban egy gyógyulni vágyó beteg is 23

szerepel. A XIX. századi műtőszínháznak több köze volt a medi­ kusképzéshez, mint a betegek életének megmentéséhez. A bete­ gek, hacsak tehették, kimaradtak belőle bármi áron. Először is, a műtéteket altatás nélkül végezték. (1846-ban volt az első olyan műtét, amely előtt a pácienst éterrel elkábították.) A késő 1700-as és korai 1800-as években még minden vágást, öl­ tést, kutakodó érintést érzékeltek a sebészet kezelt] ei. Gyakori volt a szemek bekötése, ami - a golyó általi halálra ítéltek feke­ te csuklyájához hasonlóan - választható volt. A pácienst lekötöz­ ték a műtőasztalra, nehogy vonaglásával, rángatózásával zavarja a sebész munkáját, vagy - ami egy csöppet sem lehetett meglepő -, hogy le ne ugorjon a műtőasztalról és el ne meneküljön. (A betegeket utcai öltözékben operálták, talán a jelenlévő közön­ ségre való tekintettel.) A korai sebészek éppenséggel nem hasonlítottak a mai hiperképzett életmentő szuperhősökre. A sebészet hajnalán e tudo­ mányban bőven akadt még fehér folt, de még annál is több volt a műhiba. A sebészek évszázadokon át a borbély szakmával osz­ toztak egy rangban, s az amputáláson és a foghúzáson kívül nem is nagyon végeztek egyebet, minden mást az orvosok próbáltak kezelni italokkal és főzetekkel. (Érdekes, hogy épp a proktológia tette lehetővé, hogy a sebészet az orvostudomány elfogadott ága legyen. Ennek oka, hogy a francia királyt 1687-ben műtéti úton szabadították meg fájdalmas és hosszantartó végbélfekélyétől. A király persze nagyon hálás volt a megkönnyebbülésért, és ezt nem győzte hangoztatni.) A XVIII. század eleji kórházakban szaktudás helyett inkább az atyafisággal lehetett a sebészkarriert biztosítani. A Lancet című szaklap 1828. december 20-i száma ismerteti az egyik legrégebbi orvosi műhibaper részleteit, amelynek főszereplője, a hozzánemértéséről elhíresült Bransby Cooper, hogy s hogy nem a híres anatómus, Sir Astley Cooper unokaöccse volt. A kollégákból, 24

medikusokból és kíváncsi leskelődőkből összeverődött mintegy kétszáz főnyi tömeg előtt Cooper minden kétséget kizáróan bébi' zonyírottá, hogy jelenlétét az operációk színpadán nem ráter­ mettségének, hanem nagybátyjának köszönheti. A londoni Guy’s kórházban zajló beavatkozás egyszerű lithotómiás műtét volt, amely során a beteg húgyhólyagkövét kellett eltávolítani. A beteg - bizonyos Stephen Porrard - erős szervezetű mun­ kásember volt. A kőeltávolító műtétek normális esetben pár per­ cet vesznek igénybe - Pollard ezzel szemben egy órán át feküdt a műtőasztalon, nyakába húzott lábakkal és hozzájuk kötözött ke­ zekkel, mialatt a tanácstalan orvos sikertelenül igyekezett lokali­ zálni a követ. „Az orvos tompa kőekávolítót és kaparókanalat is használt, és több pár csipeszt” - emlékezett az egyik szemtanú. Egy másik tanú leírja „a szörnyű préselést, amivel a csipeszeket az orvos beerőszakolta a gátba.” Miután eszközök sorát bevetve sem lelte a követ, Cooper „az ujját használta, kissé erőszakosan...” Ezen a ponton elpárolgott Pollard tűrőképességének utolsó cseppje is*. „O, engedjen el!” - kiabálta szegény. „Kérem, kérem, csak hadd maradjon benne!” - makacskodott Cooper, és átkozódva szidta a páciens átlagosnál mélyebb gátját (a boncolás so­ rán feketén-fehéren kiderült, hogy teljesen normális méretű gát­ * A régi századok embere a fájdalom elviselését illetően a maitól eltérő ember­ csoportot alkothatna. Ügy tűnik, minél messzebbre megyünk vissza az időben, az ember annál nagyobb tűrőképességet mutat. A középkori Angliában a beteg le sem volt kötözve, csak ült nyugodtan a doktor székének lábához helyezett párnán és engedelmesen tartotta oda a kezeléshez a fájó testrészt. „A középkori sebészet” c. könyv illusztrációja jólfésült férfit ábrázol, aki problémás arci fekélyének keze­ lésére vár. A beteget nyugodtnak, majdhogynem boldognak mutatja a kép, míg arcát a sebész felé tartva szenvedi el a műtét kínjait. A kép alatt a következő szö­ veg áll: „A páciens utasíttatik, hogy fordítsa el tekintetét, míg a bronz- vagy vas­ csöven átvezetett izzó vassal a fekély gyökerei kiégettéinek.” A képaláírás hozzá­ teszi: „Ezen a képen az orvos éppenséggel balkezes”, mintha el akarná terelni még az olvasó figyelmét is azokról a szörnyűségekről, melyeket az imént olvasott. Ez sem rosszabb módszer, mint az orvosé, aki arra kéri a beteget, akinek arca felé vö­ rösen izzó piszkavassal közelít, hogy „fordítsa el a tekintetét”.

25

ról volt szó). Miután hihetetlenül sokáig turkált az ujjával, kör­ bejárt és „összemérte az ujjait más úriemberekével, hogy kiderül­ jön, melyiküké hosszabb”. Végül visszament a felszereléséhez, és néhány kampóval bevette a makacs sziklát: egy viszonylag kicsi követ, amely „nem volt nagyobb, mint egy nagyobbacska bab­ szem”, és úgy lóbálta a feje fölött, mint a győztesek szokták az Oscar-díjat. A remegő, kimerült masszát, ami Stephen Pollard egy­ kori szívós lényéből maradt, ágyba rakták, ahol a szerencsétlen ember valami fertőzéstől - vagy csak a jóisten tudná megmonda­ ni, valójában mitől is - 29 óra múlva meghalt. És mintha az nem lenne elég, hogy egy kétbalkezes piperkőc mellényben és csokornyakkendőben csuklóig nyomja a kezét az ember urológiai szervrendszerében, ráadásul mindezt közönség előtt végzi, amely korántsem csak az orvosira járó fiatal nőcsábászokból állt. A Lancet egyik 1829-es számában ír egy másik kőeltávolító műtétről - szintén a Guy’s-ban -, és a beszámoló alapján könynyen elképzelhető, hogy ezeken a műtéteken olykor ott volt a fél város: „Sebészek és a sebészek barátai, francia látogatók és kíván­ csiskodók tülekedtek az asztal körül. Nemsokára általános lárma futott végig a galérián és felső sorokban. Kalapokat le, fejeket le­ hajtani! — kiáltozták a színház különböző pontjairól.” Az orvosképzés hajnalának kabaréhangulatára már századokkal korábbról, a reneszánszkori Padovából és Bolognából is van ada­ tunk. A show az itteni népszerű orvosi egyetemek bonccsarnokai­ ban kezdődött. C. D. O’Malley írta a nagy reneszánsz anatómusról, Andreas Vesaliusról szóló életrajzában, hogy egy teltházas Vesalius által levezényelt boncoláson az egyik lelkes néző a jobb kilátás ked­ véért annyira előrehajolt, hogy kiesett a pádból, egyenest le a szín­ padra. „A szerencsétlen Carlo mester véletlen balesete miatt nincs túl jól, és ezért nem tud megjelenni” - olvasható a társasági rovat­ ban a következő előadás előzetesében. A fejemet tenném rá, hogy Carlo mester nem ott kereste a gyógyulást, ahová nézőként járt. 26

Ezekbe a kórházakba senki más nem jelentkezett műtétre, csak­ is azok, akik nem tudták a privát orvost megfizetni, mert annyira szegények voltak. Az itteni operációért cserébe viszont - amely épp akkora eséllyel eredményezhetett halált, mint gyógyulást: a húgyhólyagkő-eltávolítások halálozási rátája pl. pontosan 50%-os volt - a szegények már életükben odaadományozták a testüket a kórháznak mint eleven gyakorlóanyagot. Nemcsak a sebészek vol­ tak képzetlenek, sokszor a műtét eleve kísérleti jellegű volt csupán, tehát igazából nem is szerepelt az elvárások között, hogy a beavat­ kozás gyógyulást hozzon. Ruth Richardson a Halál, boncolás és a nélkülözők'ben a következőket írja: „A kísérlet szempontjából tel­ jesen mellékes volt, hogy a műtét a beteg javára szolgál-e.” Az aneszteziológia megjelenése után a betegek legalább esz­ méletlenek voltak, mialatt a fiatal rezidens próbálgatta magát az új eljárásban. De valószínűleg ezek az altatott betegek sem adtak előzetesen engedélyt a beavatkozásra. A szenzációt keltő műhi­ baperek, illetve a hozzájárulási formanyomtatványok megjele­ nése előtti mámorító szabadság korában a betegek nemigen le­ hettek tisztában azzal, mire is jelentkeznek egy oktató kórház­ ban vállalt műtéttel, s az orvosok persze ki is használták ezt a helyzetet. Míg a beteg nem volt magánál, a sebész odahívhatta a rezidenst, hogy gyakorolja rajta a vakbélműtétet. Miért jelen­ tett volna problémát, hogy a betegnek nem volt vakbélgyulladá­ sa? A leggyakoribb ilyenfajta vétség a potya medencevizsgálat volt. A kezdő doktorok az első Papanicolau-tesztet - amely ko­ moly szorongás és rettegés tárgya volt - legtöbbször műtét utáni eszméletlenségben heverő női betegen hajtották végre. (Ma­ napság a felvilágosult orvosi egyetemek úgynevezett „nőgyógyá­ szati oktatót” bérelnek, aki mint afféle hivatásos vagina, megen­ gedi a hallgatóknak, hogy gyakoroljanak rajta, sőt, személyre szabott visszajelzéseket is ad. Az ilyen nőnek - legalábbis itt, az én könyvemben - a szentté avatásra várakozók jelölőlistáján a helye.) 27

Az indokolatlan orvosi beavatkozások mára igencsak megrit­ kultak, a közvélemény fokozott tudatosságának köszönhetően. „A betegek ma már hozzáértőbbek, és a körülmények is nagyon megváltoztak” - mondta Hugh Patterson, a California Egyetem orvosi kara testadományozási programjának szervezője. „Még a rezidensképző kórházakban is azt kérik a betegek, hogy ne hall­ gató operálja őket. Mindenki azt akarja, hogy gyakorlott orvos végezze a beavatkozást. Ez szörnyen megnehezíti a medikus­ képzést.” Patterson azt szeretné, ha a harmad- és negyedévesek tanme­ netébe tetemekre specializálódott anatómiai laborgyakorlatok lennének beépítve ahelyett, hogy az első évben nyeletnék le ve­ lük az egész anatómiát egyben, mint egy nagv, keserű pirulát. Pat­ terson és kollégái már kiegészítették a sebészeti szakágak tanter­ veit egy boncolásra szakosító tantárggyal, amely nagyban hason­ lít a plasztikai szemináriumhoz, amin ma részt vettem. A Californián foglalkozássorozatot szerveztek az egyetem hullaházába is, ahol a harmadéves hallgatókat a sürgősségi osztály fogásaira ok­ tatják. Mielőtt a bebalzsamozott testek az anatómialaborba ke­ rülnének, még egy kellemes délutánt tölthetnek a hallgatókkal, akik katéterezik és lélegeztetik őket. (Néhány iskolában elkábí­ tott kutyákat használnak erre a célra.) Bizonyos speciális elvárá­ sok valóban indokolttá teszik, hogy a sürgősségi eljárásokat először halottakon gyakorolják, pl. egyes beavatkozások bonyo­ lultsága, illetve a gyorsaság igénye. Régen, kevésbé szabályszerű módon, frissen elhalálozott kórházi betegeken tanultak, hozzájá­ rulás nélkül. E gyakorlat helyességét máig is időről időre megvi­ tatják az Amerikai Orvosi Szövetség nem nyilvános ülésein. Va­ lószínűleg csak engedélyt kellene kérni a hozzátartozóktól. Ezt mutatja a New England-i Orvosi Újság (Journal of Medicine) fel­ mérése is. Ok felkérték az éppen elhalálozott gyermekek szüleit, hogy adják meg a hozzájárulásukat, és 73%-uk engedélyezte is, hogy gyermekük testét lélegeztetőgyakorlatokon használják fel. 28

Megkérdezem Marilenát, vajon ő fel fogja-e ajánlani saját föl­ di maradványait. Világéletemben azt hittem, hogy a kölcsönös­ ség arra ösztökéli az orvosokat, hogy adakozzanak, fizetségként azoknak az embereknek a nagylelkűségéért, akiket az egyetemen boncolhattak fel. De Marilena, példának okáért, nem fogja meg­ tenni. A tisztelet hiányára hivatkozik. Meglep, hogy épp ő véle­ kedik így. Amennyire meg tudom ítélni, ők például nagy tiszte­ lettel bánnak a fejekkel ezen a kurzuson. Nem hallani viccelő­ dést, kuncogást vagy ízetlen tréfákat. Ha az arc „levetkőztetése”, a homlokot takaró bőr meglazítása és szemekre lógatása lehet egyáltalán „tisztelettudó” tevékenység, akkor ezek az emberek tisztelettudóan járnak el, nem csinálnak semmi mást, csak a munkájukat végzik. Kiderül aztán, hogy Marilena a fotózás ellen tiltakozik, né­ hány sebész ugyanis lefényképezi a fejeket. Marilena elmondja, hogy ha a sebész orvosi folyóirat számára szeretne képet készíteni a betegről, a beteggel beleegyező nyilatkozatot kell aláíratnia. A halottak már nem tudják megtagadni az engedélyt, de ez még nem jelenti azt, hogy életükben is hozzájárultak volna. A patoló­ giai és törvényszéki orvostani szakfolyóiratokban ezért van min­ dig fekete csík a holttestek szemén takarásként, akár a Glamour magazin „Ilyen volt - Ilyen lett” rovatában szereplő női fotókon. Ebből az következne, hogy az emberek holtan és megcsonkítva éppúgy nem szeretik lencsevégre kaparni magukat, mint mezte­ lenül a zuhany alatt, vagy alvás közben elnyílt szájjal a repülőn. Az orvosok igazából nem életben maradt kollégáiktól tarta­ nak, belőlük még kinézik, hogy elég tiszteletet kapnának tőlük hulla korukban. A megkérdezett fehérköpenyesek többsége, ha valakitől, hát akkor a „nagylabi” nyeretlen elsőéveseitől félne a leginkább. Ez a hely lesz a következő állomásom. A plasztikai oktatás lassan véget ér. Elsötétültek a monitorok, a sebészek már pakolnak és kiszállingóznak a folyosóra. Marilena visszarakja a fehér lepedőt az arcára - mármint a munkája tárgyát 29

képezőjére. A résztvevőknek mintegy a fele hasonlóan cselek­ szik. Marilena tudatosan tiszteletteljes. Amikor megkérdeztem, hogy miért nincs a halott nő szemein pupilla, nem válaszolt, csak odanyúlt és lecsukta a szemhéjakat. Ahogy visszaül a székre, rá­ néz a bebugyolált fejre és így szól: „Nyugodjék békességben.” Én úgy hallom: „részecskékben”, de én már csak ilyen vagyok.

30

2. AZ ANATÓMIA BŰNEI Hullarablás és más mocskos mesék az emberboncolás korai évtizedeiből

Már épp elég idő telt el azóta, hogy Pachelbel szép Kánon-ját egy öblítőreklám kísérőzenéjeként használták fel, a tiszta és édesbús dallamot most újra eredeti szépségében hallom. Jó választás te­ metésre, még egy tömegtemetésre is. Klasszikus és hatásos: akik — „ma itt” - összegyűltek, ahogy felcsendült a zene, elcsöndesedtek és elkomorodtak. A virágok és a gyertyák közül feltűnően hiányoznak a fősze­ replőket megjelenítő koporsók. A mai temetésen ravatalozni na­ gyon komoly logisztikai kihívást jelentett volna, hiszen a huszonegynehány holttestből csak szépen felvágott részek maradtak: részlegesen feltárt medencék, félbevágott fejek, rajtuk a hangya­ bolyok járataihoz hasonló arcüregek elénk táruló rejtett csavaro­ dásaikkal. „Ma itt” ugyanis a California Egyetem orvosi karának 2004-es nagylabor-gyakorlatain felhasznált anonim tetemektől veszünk végső búcsút. De az igazi ravatalos ceremónia sem lett volna megrázóbb az itt megjelentek számára, akik nemcsak hogy sok és változatos darabban látták az elhunytakat, hanem dolgoz­ tak is velük, hiszen valójában épp emiatt vannak darabokban. A gyászoló rokonság helyett az anatómialabor diákjai állnak a te­ remben. Nem csak jelképes szertartás ez. A diákok őszinte érzelmek­ kel, önként jelentek meg a három órán át tartó szertartáson. Ti­ zenhárom hallgató rója le tiszteletét, többek között a Green Day 31

Time of Your Life című dalának a cappelki előadásával, egy külö­ nösen szomorú Beatrix Potter mese felolvasásával, amely egy hal­ dokló borzról szól, valamint Daisy balladájával, amelyben a me­ dikussá reinkarnálódott főhős előző életében viselt testének tete­ mével találkozik az anatómialaborban. Azután egy fiatal medika olvassa fel megemlékezését, amelyben elmeséli, hogy csomagolta ki a tetem kezét, s hogy illetődött meg szinte a rosszullétig a fel­ ismeréstől, hogy a körmök rózsaszínűre voltak festve rajta. „Az anatómiai atlaszban soha nem volt szó körömlakkról.” - mondta az írás, „Ez volt a kedvenc színed? Gondoltál-e arra, hogy látni fogom? Szerettem volna elmesélni neked, milyen a kezed belül­ ről. Szeretném, ha tudnád, hogy mindig ott vagy velem, amikor az élő betegeket vizsgálom. Amikor valaki hasát tapogatom, a te szerveidet képzelem magam elé. Amikor valaki szívét hallgatom, felidézem, ahogy a te szívedet tartottam a kezemben.” Nemigen hallottam meghatóbb írást. Mások is ugyanezt érez­ hették, egyetlen lachrymális mirigy sem maradt szárazon a te­ remben. Az orvosi iskolák az elmúlt évtizedben mindent megtettek, hogy támogassák az anatómialabor tetemei iránti tiszteletteljes hozzáállást. A California Egyetem orvosi kara csak egyike azok­ nak a medikusintézményeknek, amely temetést rendez a rájuk testált testeknek. Néhány helyen a tetemek hozzátartozóit is meghívják. A Californián az anatómialaborba induló diákok olyan képzésen is részt vesznek, ahol a felsőbb évfolyamosok me­ sélik el a halottakkal való találkozásukat, a munkájuk során átélt érzéseiket. A felsőbb évesek ilyenkor őszintén osztják meg az ifjabbakkal a tisztelet és hála üzenetét. Az elhangzottak után tény­ leg nehezen tudom elképzelni, hogy a felkészített gólyák a nagy­ lakiban majd zavartalanul cigit dugnak a tetem szájába vagy a beleivel ugróköteleznek. Hugh Patterson anatómiaprofesszor, az egyetem testadomá­ nyozási programjának vezetője meghívott egy délutánra a híres 32

nagylaborba, és ezek után - „ma itt” - bizton elmondhatom, hogy vagy nagyon alaposan felkészítették a diákokat a látogatá­ somra, vagy működik az előkészítő program. Az én leghalvá­ nyabb kezdeményezésem nélkül háláról, az emberi méltóság megőrzéséről beszéltek a diákok, arról, hogy mennyire szívükhöz nőtt a rájuk osztott tetem, hogy csak rossz érzéssel tudják velük ezt művelni. „Emlékszem, az egyik csoporttársam hentes módjára esett neki a tetemnek, ki akart ásni valamit,” - mesélte egy lány - „én meg azon vettem észre magam, hogy a tetem karját paskolom nyugtatólag és mondogatom neki: ” „Megkérdeztem egy Matthew nevű fiút, hi­ ányozni fog-e neki a tetem, ha majd véget ért a tanfolyam. Matthew azt válaszolta, hogy őt már az is elszomorította, amikor „elvitték egy darabját”. (A kurzus felénél a lábakat levágják és el­ hamvasztják, hogy csökkentsék a hallgatók kémiai tartósítókkal való érintkezését.) Sok hallgató nevet is ad a „tetemének”. „De ne olyan marha­ ságokra gondoljon, mint meg ilyesmik. Ren­ des nevet” — mondta az egyik diák. Be is mutatott a tetemnek: „Ez itt Ben.” - és ez a Ben, bár nem állt másból, mint a megma­ radt fejből, tüdőből és két karból, mégis mintha megőrzött vol­ na valamit határozottságából és méltóságából. Ha a fiúnak vala­ miért el kellett mozdítania Ben karját, nem felkapta, hanem felemelte, mint valakinek a karját, majd finoman tette le, mint­ ha vigyázna, nehogy felébressze az alvó Bent. Matthew odáig ment, hogy írt a testadományozási program irodájába, és életraj­ zi adatokat kért a tetemről, aki neki jutott. „Személyesebbé akar­ tam tenni ezt az egészet” - magyarázta. Aznap délután, amikor én ott voltam, senki sem viccelődött - a testek kárára semmiképpen sem. Egy nő bevallotta, hogy az ő csoportjában elhangzott néhány megjegyzés, pl. a tetem „szerfö­ lött nagy hímvesszőjéről”. (A diák valószínűleg nem gondolta végig, hogy az erekbe pumpált balzsamozó folyadék kitágítja a 33

test tágulásra hajlamos szöveteit, és ennek eredményeként az anatómialabor férfi tetemei sokkal előnyösebb tulajdonságokat mutatnak holtan, mint amilyenek életükben voltak.) De ez a megjegyzés is inkább elismerő volt, mint vicces. Egy idős anató­ miaoktató így írta le a jelenlegi helyzetet: „Ma már elképzelhe­ tetlen, hogy valaki egy vödör emberi fejjel sétál hazafelé.” Hogy teljes jelentőségében értékelhessük a mai anatómiala­ borokban hódító tudatos tiszteletet a halottak iránt, ahhoz tud­ nunk kell, hogy a szakmától korábban - története során mind a legutóbbi időkig - tökéletesen távol állt ez a tisztelet. Kevés tu­ dományág vehetné fel a versenyt a humánanatómiával, amely szégyentől és aljasságtól átitatott talajon sarjadt, és mindig poko­ lian rossz reklámszakemberei voltak. A gondok időszámításunk előtt 300 körül, a ptolemaioszi Egyip­ tomban kezdődtek. I. Ptolemaiosz volt az első uralkodó, aki áldá­ sát adta a halottak felnyitására, hogy az orvostudomány iránt érdeklődők rájöhessenek, hogyan is működik az élő test. Ez az en­ gedély részben Egyiptom ősi mumifikációs hagyományaival állt összefüggésben. A mumifikáció folyamán felnyitják a testeket és eltávolítják a szerveket, így ezek az eljárások nem voltak idege­ nek a vezetők és a lakosság számára. De volt valami köze a dolog­ nak ahhoz is, hogy Ptolemaiosz rendkívüli módon vonzódott a boncolásokhoz. Nemcsak királyi rendeletet adott ki, amelyben bíztatta az orvosokat, hogy boncolják fel a kivégzett bűnözőket, de minden adandó alkalommal elment a boncterembe is, mun­ karuhájában, kezében késeivel és a profikkal együtt vagdosott és vizsgálódott. A problémát egészen pontosan Herophilusnak hívták. Az anatómia atyja címmel kitüntetett orvos volt az első, aki embe­ ri testeket boncolt. Herophilus persze valóban elhivatott és fá­ radhatatlan tudós volt, de az idő előrehaladtával mintha irányt tévesztett volna. A könyörületet és a józan értelem szavát egyre 34

inkább elnyomta a felbuzduló lelkesedés, és hamarosan élő bű­ nözőket is elkezdett boncolni. Egyik vádlója, Tertullianus szerint Herophilus 600 foglyot boncolt fel élve. Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy egy árva papirusz sem maradt fenn szemta­ núk leírásával vagy naptárbejegyzésekkel, így felmerülhet a kér­ dés, hogy a vád mögött nem szakmai féltékenység húzódik-e meg. Elvégre ezt a Tertullianust senki sem nevezte az anatómia atyjának. A kivégzett bűnözők boncolása folytatódott, és a XVIII-XIX. századi Britanniában érte el a csúcsát. Az angol és skót városok­ ban tömegesen nyitottak meg a privát anatómiai iskolák. Míg az intézmények száma növekedett, a tetemek száma nagyjából ugyanannyi maradt - a járványok ideje alatti túlkínálattól elte­ kintve -, így az anatómusoknak krónikus anyaghiánnyal kellett szembenézniük. Akkoriban senki nem ajánlotta fel testét a tudo­ mánynak. A templomba járók tömege hitt a szó szerint értelme­ zett testi feltámadásban, s e hittel a szívükben a boncolásra mél­ tán tekintettek úgy, mint ami erősen csökkenti az idevonatkozó túlvilági esélyeket. És tényleg, vajon ki tárná ki a mennyek ka­ puit az efféle belüket lógató slampos alakoknak, akik a végén még a szőnyeget is összecsöpögtetik? Angliában a XVI. századtól 1836-ig, az anatómiarendelet el­ fogadásáig legálisan csak a kivégzett gyilkosok tetemét lehetett boncolásra felhasználni. Ez volt az oka, hogy a közvélemény szemében az anatómusok a hóhérokkal egy szintre kerültek. Sőt még azoknál is mélyebbre, hiszen a boncolást szó szerint véve a halálnál is rosszabb bünte­ tésnek tekintették. így történt, hogy a hatóságok lehetővé tették a bűnösök testének felboncolását, amivel nem az anatómia tudo­ mányát akarták támogatni, hanem a bűnösöket szerették volna még jobban megbüntetni. Mivel egy csomó kisebbnek nevezhe­ tő vétség esetében is ki lehetett szabni halálbüntetést, a hatósá­ gok szükségét érezték, hogy valami annál is szörnyűbbet vessenek 35

be, elriasztásul a súlyosabb bűnöktől. Ha valaki malacot lopott, felakasztották. Ha valaki embert ölt, felakasztották, aztán felkon­ colták. (A frissen megalakult Amerikai Egyesült Államokban a „boncolással büntethető” kategóriát kiterjesztették a párbajozókra is, hiszen a halálos ítélet nyilván nem volt túl hatékony érv a párbaj ellen azok számára, akik pisztollyal készültek elintézni né­ zeteltéréseiket.) A megduplázott büntetés nem volt új ötlet, a boncolás csak a téma legújabb variációjaként jött divatba. Azelőtt a gyilkost szokás volt felakasztani, aztán felnégyelni a hulláját. Négy lovat kötöttek a bűnözőtetem végtagjaihoz, majd a lovakkal négy irányba ugrattak. Az így létrejött „negyedeket” karókra szúrták és közszemlére tették ki mint a bűnözés következményeire utaló elrettentő emlékeztetőt a polgárok számára. Angliában 1752ben rendelték el a boncolást a gyilkosság büntetéseképpen, a poszthumusz kipellengérezés alternatívájaként. Ez a szó: kipellengérezés - hangzása alapján mintha vidám játszótéri kiszámo­ lóra utalna, de a legrosszabb esetben is csak egy szakkifejezésre, mint pl. „kis vadmadarak tisztítása” vagy valami hasonló. Pedig hátborzongató jelentése van, az ember belesápad. Kipellengérez­ ni valakit annyit tesz, hogy a hullát kátrányba mártják és kia­ kasztják egy lapos vasketrecbe (pellengér) a város lakói által jól látható helyen, amíg el nem rohad, és a varjak szét nem szedik. A régi szép időkben csak úgy átsétálni egy téren, nagy kihívás lehetett. A boncolásokra legálisan beszerezhető testek piacán mutat­ kozó áruhiánnyal küzdve az angol és a korai amerikai anatómiai iskolák oktatói kényelmetlenül szűk zsákutcába hátráltak be, és hamarosan kezdték úgy emlegetni őket, mint húskereskedőket, akikhez bárki elviheti, mondjuk a fia amputált lábát, és eladhat­ ja egy korsó sör áráért (egészen pontosan 37 és fél centért; egy 1831-es New York-i eset tanúsága szerint, mely a Rochesterben játszódott le). Ám a diákok nem azért fizettek tandíjat, hogy a 36

kéz és láb anatómiáját tanulmányozzák, az iskoláknak egész tete­ meket kellett prezentálniuk, máskülönben megvolt a kockázata, hogy diákjaikat a konkurens párizsi orvosi iskolák csábítják el, hiszen ott a közkórházakban elhunyt szegények hulláját is fel­ használhatták boncolásra, ha senki nem jelentkezett értük. Ez a kor a szélsőségektől sem volt mentes. Például az anató­ mus családjában egyetlen hulla sem érezhette biztonságban ma­ gát, gyakori volt ugyanis, hogy a tudós orvos, mielőtt a temetőbe szállította volna frissen elhalálozott családtagjait, előbb átcipelte őket a boncterembe. William Harvey, a XVII. századi híres angol sebész-anatómus, az emberi keringési rendszer felfedezője alapve­ tő jelentőségéi felfedezése mellett valami másnak is köszönhette hírnevét: ő volt a történelem egyik legelhivatottabb orvosa, olyannyira elhivatott, hogy a tudomány szent céljaiért még saját apját és nővérét is képes volt felboncolni. Harvey tette érthetővé válhat a tudós többi választási lehető­ ségének ismeretében. Abban az esetben, ha szerettei tetemét szentül tiszteli, akkor vagy idegen emberek szeretteinek tetemét rabolja el, vagy feladja kutatásait. A kutatóorvos számára ezek el­ fogadhatatlan lehetőségek voltak. A mai orvostanhallgatók kö­ zül ugyanezzel a dilemmával kell szembenézniük a táliboknak, akik adott esetben ugyanerre a következtetésre kényszerülnek. A tálib papok a Koránból az emberi test méltóságára vonatkozó rendelkezéseket szigorúan követve megtiltják az orvostanoktatóknak, hogy tetemeket boncoljanak vagy valódi csontvázakon demonstráljanak a tanításban. A tálib vallás különösen szigorú, még akkor is tiltja a boncolást, ha nem muszlimok teteméről van szó, pedig a nem-muszlimok boncolása bevett gyakorlat más isz­ lám területeken. 2002 januárjában a New York Times riportere, Norimitsu Onishi interjút készített a kandahari orvosi egyetem egy diákjával, aki azt a bátor döntést hozta, hogy szeretett nagyanyjának csontjait ássa ki és viszi be a tanórára. Egy másik hallgató korábbi szomszédjának maradványait exhumálta. „Igen, 37

jó ember volt” — mondta a hallgató Onishinak. „Persze, hogy rossz volt kiásni a csontvázát.... De arra gondoltam, hogy ha húsz ember tud belőle tanulni, akkor mégis jó döntés.” Ez az érzékenység — amellyel a helyzetet valaki ennyire mély­ rehatóan végiggondolja - ritkaság számba ment az angol anató­ miai iskolák virágkorában. Annál gyakoribb volt az a durva módszer, hogy a temetőbe belopakodva kiástak egy tetemet — egy másik ember rokonát — és elcipelték, hogy tanulmá­ nyozhassák. Új „divat” született: a tetemlopás, a szó szerint ér­ tendő hullarablás, ami abban a korban nem számított bűntett­ nek. Jól elkülönült a sírrablástól, amely a vagyonosok kriptáiból és sírboltjaiból ellopható ékszereket és családi holmikat célozta meg. Ha valakit egy halott kézelőgombjaival kaptak el, az bűn­ tett volt, de ha valaki a hóna alatt magával a halottal osont tova, az nem ütközött törvénybe. Már csak azért sem, mert az anatómiai iskolák népszerűvé válása előtt nem is volt olyan tör­ vénycikk, amely a frissen elhunyt emberek elsikkasztására vo­ natkozott volna. S miért is lett volna? Azidőkig, ha csak a nekrofíliát* nem számítjuk, kevés oka lehetett valakinek arra, hogy hullarablásra adja a fejét.

* 1965-ig szintén nem számított bűncselekménynek az USA egyetlen államában sem. Amikor a nekrofília leghíresebb jelenkori művelőjét, Karen Greenlee sacramentói halottmosót 1979-ben „in flagranti” találták egy ifjú tetemével, nem ma­ gáért az aktusért, hanem „a halottaskocsi engedély nélküli vezetése” vádjával ítél­ ték el, mert Kaliforniában semmilyen törvényi rendelkezés nem létezett a halot­ takkal folytatott szexuális viszonyokra nézve. Mindmáig összesen 16 állam iktatta törvénybe a nekrofília mint bűncselekmény elleni rendelkezéseit. A jog nyelveze­ te e tárgyban az egyes államok karakterét tükrözi. A szófukar minnesotai kódex csak úgy emlegeti elkövetőit, mint „akik testi ismeretségbe kerülnek a halottak­ kal”, a szabadon szárnyaló nevadai törvénykezés pontosan megnevezi a dolgokat, a legapróbb részletekig: „ez a bűncselekmény akkor következik be, ha az elkövető orális szexuális kapcsolatot - cunnilingus, felláció - létesít a testtel, vagy bármely egyéb módon erőszakosan behatol a test bármely részébe, vagy bármilyen tárgyi eszközt a test genitális, illetve anális nyílásaiba vezet, abban az esetben, ha az el­ követő ezeket a cselekményeket halott emberi lény testén viszi véghez.”

38

Néhány anatómiatanár a diákcsínyekre való hajlamot hasz­ nálta ki, tudván: az egyetemisták mindig is kaphatóak valami ke­ délyborzoló éjszakai heccre. Az élelmes professzorok arra bíztat­ ták őket, hogy portyázzanak a temetőkben, és szerezzenek hullá­ kat az órákra. S tulajdonképpen nem mást, mint a hullarablásra való felbujtást hivatalosították egyes skót iskolákban is, amikor az 1700-as években kihirdették: a diákoknak a tandíjat - amint Ruth Richardson leírja - pénz helyett hullákban is ki lehetett fi­ zetni. Voltak olyan oktatók is, aki magukra vállalták a gyászos cse­ lekedetet. Nem sötét életű sarlatánok voltak, hanem szakmájuk tiszteletreméltó képviselői. Thomas Sewell-t például, aki or­ vosként dolgozott a gyarmatokon, később pedig három ameri­ kai elnöknek is a háziorvosa lett, ezenkívül megalapította a mai George Washington Orvosi Egyetem elődjét, 1818-ban azért ítélte el a bíróság, mert boncolás céljából kiásta egy fiatal nő holttestét. És persze voltak olyan anatómusok is, akik fizettek valakinek az exhumálás elvégzéséért. 1828-ra a londoni anatómiai iskolák igényei akkorára nőttek, hogy tíz hivatásos hullarablót és körül­ belül kétszáz bedolgozót foglalkoztattak a boncolási „szezonban”. (Az anatómiakurzusokat kizárólag október és május között tar­ tották, a nyáron esedékes bomlás gyors tempóját és szagát elke­ rülendő.) Az alsóház abban az esztendőben írt ténymegállapítá­ sa szerint az egyik banda, amely hat vagy hét úgynevezett kihantolóból állt, összesen 312 testet ásott ki. A fizetség évi 1000 dol­ lár körül alakult, ez akár öt-tízszerese is lehetett egy átlagos szak­ képzetlen munkás keresetének, s ráadásul ott volt a nyári mun­ kaszünet is. A munka erkölcstelen és bizonyára visszataszító is lehetett, de valószínűleg kevésbé volt kellemetlen, mint amilyennek hangzik. Az anatómusok friss halottakat akartak, tehát a szag nem igazán jelenthetett gondot. A hullarablóknak nem kellett 39

az egész sírt felásniuk, inkább csak a felső végét. Aztán feszítő­ vasat csúsztattak a koporsó teteje alá, felrántották, s így lepattintottak belőle vagy 50 centit. A tetemet a nyaka köré vagy a karjai alá tekert kötéllel halászták ki, majd a ponyvára halmo­ zott földet visszahányták a sírba. Az egész nem tarthatott tovább egy kurta óránál. A „feltámasztó segédmunkások” a sírásók és az anatómiai labor­ segédek köréből toborzódtak, munkahelyükön kerülhettek kap­ csolatba a bandákkal, aztán a magasabb fizetés és a kevésbé szoros munkaidő átcsábította őket a legális munkahelyről az éjszakai mű­ szakhoz. Egy ránk maradt anonim mű, Egy kihantoló naplója cím­ mel, betekintést ad az itt emlegetett embertípus életébe: „Kedd, harmadika (1811 novembere): Kimentünk körülnéz­ ni, és elhoztuk Shovilékat Bartholow-ból. ... Butler és én betintázva jöttünk haza. Kedd, tizediké: Egész nap részegen; éjjel ki, és megvolt a Bunhill Row 5-ös. Jack máj’ hogy nem ott maratt eltemetve. Péntek, huszonhetedike: ... Harpsba mentünk, szereztünk 1 nagydarabot és elvittük Jack házába, Jack, Bill és Tom nem volt velünk. Asztán berúgtunk.” Csábító lenne, de ne higgyük, hogy a szerző személytelen uta­ lásai a tetemekre a dicstelen munka okozta kényelmetlen érzés­ ről árulkodnak. Igaz, nem időzik el a külsejükön és nem mereng el szomorú sorsukon. Nem tudja rávenni magát, hogy a halottak­ ra méreten vagy nemen kívül bármilyen formában utaljon. Csak kivételes alkalmakkor érdemelnek a testek egy-egy főnevet. (Ez legtöbbször a „csont”, mint „a csont rossz” kifejezésben, amely azt jelenti, hogy „a tetem elrothadt”.) Valószínűbb, hogy a feloldat­ lan gyorsírásra emlékeztető rövidítések és megszakadások egysze­ rűen a hullaorzó gyermekded, diszgráfiás írásából következnek. Későbbi bejegyzéseiben látható, hogy még azzal sem húzta az időt, hogy a „szemfog” szót leírja, az áll helyette: „szfg”. (Ha „a csont rossz", kihúzzák az „szfg”-ait és egyéb fogait, és a fogorvo­ 40

soknak adják el őket műfogsomak*, hogy a vállalkozás mégse le­ gyen teljesen veszteséges.) A hullarablók közönséges bűnözők voltak, egyszerű kapzsiság mozgatta őket. De mi van az anatómusokkal? Kik voltak a társa­ dalom azon derék ragjai, akik megbízást adtak egy gazembernek, hogy rabolja el valakinek a nagymamáját a koporsójából, és - ami félig-meddig köztudott volt - fejezze is le? A legismertebb londo­ ni sebész-anatómus Sir Astley Cooper volt. A nyilvánosság előtt Cooper elítélte a kihantolókat, de nemcsak kereste és igénybe vette a szolgáltatásaikat, hanem az alkalmazásában állókat arra bíztatta, hogy vállaljanak ilyen munkát. A „rosszcsont". Cooper az emberi boncolás őszinte védelmezője volt. Híres mondása szerint „Az élőt kell szétroncsolnia annak, aki nem ope­ rált halottakat”. Bár álláspontja nagyon is érthető, és az orvosi is­ kolák helyzete is nehéz volt, azért egy kis lelkiismeret sem ártott volna. Cooper az a fajta ember volt, aki nem tanúsított megbá­ nást, amikor idegenek családtagjait vágta fel, és boldogan felsze­ letelte saját korábbi pácienseit is. Kapcsolatban állt megoperált betegei családi orvosával, és amikor valamelyik volt páciense ha­ láláról tudomást szerzett, egy kihantolójával kiásatta a tetemet, és megvizsgálta, hogyan vált be a kézimunkája. Fizetett, hogy megszerezze a kollégák érdekesebb vagy anatómiai elváltozások­ kal dicsekedő betegeinek testét. A biológia iránti egészséges szenvedély benne is hátborzongató különcséggé alakult át. A Things for the Surgeon című könyvben Hubert Cole hullarablás­ ról szóló beszámolója szerint Sir Astley állítólag csontdarabokra festette kollégáinak nevét, majd a laboratóriumi kutyákkal le­ nyelette a csontokat. Amikor a kutyák boncolásakor kiszedték a *Hogy is engedhették meg a XIX. századi emberek, hogy hullák szájából kiszedett fogsort tegyenek a szájukba? Hát úgy, ahogy a XXL századi emberek engedik, hogy a ráncok kisimítása végett hullákból kioperált bőrszöveteket ültessenek az arcukba. A segédanyag eredetéről valószínűleg ők sem tudtak, és feltehetőleg nem is érde­ kelte őket.

41

csontokat, a kollégák nevei domborműként tűntek elő, a kutyák gyomorsava kimarta a betűk körül a csontokat. Astley ezeket vic­ ces ajándékként osztogatta. Cole nem tesz említést arról, hogyan reagáltak a kollégák az egyedi gyártmányú névtáblákra, de meg­ kockáztatnám a tippet, hogy megpróbáltak úgy tenni, mintha él­ veznék a tréfát és - legalábbis mikor Sir Astley náluk járt — elő­ kelő helyre rakták ki az ajándékot. Sir Astley nem tartozott éppen azok közé, akinek a haragját bárki magával akarta volna vinni a sírjába. Sir Astley ezt a következőképpen fogalmazta meg: „Bárkit meg tudok szerezni.” A kihantolókhoz hasonlóan az anatómusoknak is nyilvánvaló­ an a kelleténél jobban sikerült pszichéjükben megoldaniuk az em­ beri testek tárgyiasítását. Nemcsak hogy úgy tekintettek az anató­ mia tanulmányozására, mint ami igazolja az engedély nélküli ex­ humálást, de nem is láttak semmi okot rá, hogy a kiásott halotta­ kat tiszteletre méltó entitásnak tekintsék. Nem zavarta őket, ahogy Ruth Richardson fogalmaz, hogy időről időre „dobozba gyö­ möszölt, faforgácsba csomagolt, zsákokba bálázott, sonkaként kö­ tözött” hullák érkeznek az ajtajukhoz. A halottak postázása olyannyira hasonlított más, általános árucikkek postázására, hogy néha-néha a szállítás során felcserélődtek a dobozok. A The Sack’Em-Up Men című könyv írója, James Moores Ball leírja egy meg­ hökkent anatómus történetét, aki kinyitván a laborjába szállított rekeszt, egy holttestre számított, de helyette „remek sonkát, egy nagy guriga sajtot, egy kosár tojást és egy nagy gombolyag fonalat” talált. El lehet képzelni a remek sonkát, sajtot, kosárnyi tojást és egy nagy gombolyag fonalat váró fél elképedését és rémséges csa­ lódását, amikor mindezek helyett egy gondosan csomagolt, ámde igencsak halott angolt talált a maga rekeszében. Nem annyira maga a boncolás volt a tiszteletien. Inkább a jelle­ ge volt az, a „kocsmaszínház mészárszékkel megspékelve”. Thomas Rowlandson és William Hogarth XVIII. illetve korai XIX. századi bonctermet ábrázoló metszetein a tetemek belei díszítőszalagként 42

lógnak le az asztalok széléről, koponyák úszkálnak forró vizes lába­ sokban, szervek hevernek szétszórva a padlón, ahol kutyák eszege­ tik őket. A háttérben férfiak tömege bámul bambán vagy éppen sokatmondóan. A művészek nyilván kissé túlozva mutatják be irt a boncolás gyakorlatát, de az írásos források azt sugallják, hogy a művek nem álltak messze a valóságtól. Ide kívánkozik Hector Ber­ lioz 1822-es bejegyzése Memoárjában, amelyben felfedi, hogy miért döntött az orvostan helyett mégis inkább a zene mellett: „Róbert.........vitt el először a boncterembe. ... Annak a ször­ nyű kriptának a látványára - végtagok darabjai, vigyorgó fejek és tátott szájú koponyák, a lábam alatti véres mocsár, és a gyomor­ forgató szag, amelyet kibocsátott, a tüdődarabkákat marcangoló verebek hada, a sarokban vérző csigolyákat rágcsáló patkányok olyan viszolygás kerített hatalmába, hogy a boncterem ablakán keresztül kimásztam és hazaszöktem, mintha a halál és minden förtelmes követője a sarkamban lett volna.” Fogadjunk, mondjuk egy szép darab sonkába és egy nagy gom­ bolyag fonalba, hogy a kor egyetlen anatómusa sem tartott soha búcsúztató szertartást a tetemek maradványainak. A tetemma­ radványokat nem tiszteletből temették el, hanem más megoldás híján. A temetéseket sietve intézték el, mindig éjszaka, mint a bűnözők, és többnyire kint az épület mögött. Hogy elkerüljék a szagproblémát, ami a sekélyes elföldelést kí­ sérni szokta, az anatómusok néhány nagyon kreatív megoldást dolgoztak ki, hogyan is lehet megszabadulni a fölösleges hústól. Az állandóan újraéledő pletyka szerint titkos kapcsolatban álltak a londoni állatkertek fenntartóival. Mások állítólag keselyűket tartottak e célból, bár ha hihetünk Berlioznak, akkoriban a vere­ beket is rá lehetett bírni erre a feladatra. Richardson olyan ana­ tómusokra talált utalást, akik lefőzték az emberi csontokat és zsírt, amelyből így „egy bálnaviaszhoz hasonló anyag” jött létre, gyertyák és szappanok remek alapanyaga. Nincs forrás arra néz­ ve, hogy ezeket aztán az anatómusok használták-e fel saját ottho­ 43

nukban, avagy elajándékozták őket, de a szappanokra meg a ko­ rábbi kutyagyomorsav-marta csont-névtáblákra gondolva nagy biztonsággal állíthatjuk, hogy akkoriban nem volt valami fel­ emelő érzés egy anatómustól karácsonyi ajándékot kapni. És ez így ment hosszú évtizedeken át. A törvényesen felbon­ colható testek hiánya majd’ egy évszázadra szembeállította az anatómust a polgárokkal. Mindent összevetve a szegényeknek volt a legtöbb vesztenivalójuk. Idővel a vállalkozók kihantolásgátló termékek és szolgáltatások sorával jelentkeztek, amelyeket természetesen csak a társadalom krémje engedhetett meg magá­ nak. Halottszéfnek nevezett kőlábakon álló vasketreceket állí­ tottak a sír fölé vagy a föld alá, a koporsó köré. A skóciai temp­ lomok úgynevezett halottasházakat építettek a temetőkbe, olyan kulcsra zárható épületeket, ahol a testeket addig rohasztották, amíg a szerkezete és a szervei olyannyira szétbomlottak, hogy az anatómusok számára használhatatlanná váltak. De vásárolhatott az ember szabadalmaztatott rugós záródású koporsót is, vagy ko­ vácsoltvas tetemszorító övékkel felszerelt koporsót, esetleg dup­ la, sőt tripla koporsót is. A helyzetből egyenesen következik, hogy a temetkezési vállalkozók legjobb vevői az anatómusok kö­ réből kerültek ki. Richardson elmondja, hogy Sir Astley Cooper nemcsak a tripla koporsó lehetőségét vette igénybe, hanem az egész kínai-dobozra emlékeztető dolgot befedette egy esetlen kő­ szarkofággal. Az anatómia PR-munkájában minden idők egyik legvégzete­ sebb balfogását Robert Knox edinburgh-i anatómus követte el, amivel elérte, hogy az orvostudományi okból elkövetett gyilkos­ ságok ügyében azontúl fenntartások nélkül hozzanak büntető íté­ letet. 1828-ban Knox segédje két idegennek nyitott ajtót, egy harmadik személyt hoztak magukkal, aki ott hevert hullaként a lábaik előtt. Ez akkoriban az anatómus életének mindennapos epizódja volt, Knox tehát behívta a férfiakat. Talán még teát is főzött nekik, ki tudja. Knox, Astleyhez hasonlóan, úriember volt. 44

Bár a bekopogó William Burke-öt és William Hare-t akkor látta először, boldogan megvásárolta tőlük a testet, és mindenféle úri­ emberhez méltatlan faggatózást mellőzve fogadta el a sztorijukat is, miszerint a tetemet rokonai ajánlották fel eladásra a kér férfi­ nak. Tekintetbe véve a korabeli közvélemény elítélő vélekedését a boncolásról, igencsak meglepő lett volna, ha ez tényleg igaz. Mint ahogy nem is volt az. A test, mint később kiderült előző nap még annak a Tanner’s Close nevű fogadónak a lakója volt, amit Hare és felesége veze­ tett Edinburgh szegénynegyedében. A férfi megszállt a Hare fo­ gadóban, és a vendégágyban érte a halál, így hulla létére tartozás­ ba keveredett: holtan bizony már nem tudta kifizetni az éjszakai szállásért járó pénzt. Hare nem volt az a nagylelkű típus, ebben a kényes üzleti szituációban is megtalálta a szerinte tisztességes megoldást. Hallott egy anatómusról, akihez - javasolta Burke-nek - elvonszolhatnák a hullát a Sebészek terére, eladnák neki, és így mint szíves vendéglátók, biztosíthatnák a lehetőséget a néhai vendégnek, hogy hullaként annak rendje s módja szerint megfi­ zesse a számlát, melyet még életében csinált. És akkor Burke és Hare rájöttek, milyen sokat lehet keresni egy holttest eladásával, így nekiálltak saját készletet termelni. Néhány héttel később a Hare fogadóban megszállt egy alaposan kiütött, lerobbant alkoholista és belázasodott. A két üzletember úgy látta, a pasas amúgy is jó úton halad a tetemi lét felé, dön­ töttek tehát, és felpörgették kicsit az eseményeket. Hare nyom­ ta az arcába a párnát, a tekintélyes súlyú Burke meg ráneheze­ dett. Knox pedig nem tett fel kérdéseket. Sőt, arra bíztatta be­ szállítóit, jöjjenek csak mielőbb újra. S ők jöttek is, még vagy tizenötször. Hare és társa vagy túl tudatlanok, vagy túl lusták voltak ahhoz, hogy a tőlük függetlenül már korábban elhunyt emberek sírjának felásásában rejlő vállalkozói lehetőséget ak­ názzák ki. Még napjainkból is van példa a Burke & Hare típusú gyilkos­ 45

ságsorozatra: alig tíz éve hajtottak végre hasonlót a kolumbiai Barranquillában. Az ügy középpontjában egy guberáló, Oscar Rafael Hernandez állt, aki 1992 márciusában túlélt egy gyilkos­ sági kísérletet, melynek célja az lett volna, hogy a hulláját elad­ ják a helyi orvosi iskolába anatómiai mintadarabként*. Kolum­ bia legtöbb városához hasonlóan Barranquillában sem működött semmilyen szervezett hulladék-újrahasznosítási program, ezért több száz városi szegénynek adtak megélhetési forrást a szemétte­ lepek, ahol újrahasznosításra eladható dolgok után kutattak. Legtöbb helyen ezek az emberek olyan megvetésben részesülnek, hogy a társadalom többi „szemetével”, a prostituáltakkal és utca­ gyerekekkel együtt őket is „eltakarítandónak” tekintik, s így saj­ nos gyakran esnek áldozatul szélsőjobboldali „társadalmi tisztoga­ tó” brigádoknak. A történet szerint az Universidad Libre őrei megkérdezték Hernandezt, akar-e a campus területére jönni szemetet gyűjteni, és mire beleegyezett, ólmosbottal leütötték. A Los Angeles Time beszámolója szerint Hernandez egy formaldehiddel telt tartály­ ban harminc hulla társaságában tért magához, bár ez a „kis szí­ nes” erősen megkérdőjelezhető: az ügy többi leírásából ki is ma­ radt. Bárhogy is történt, Hernandez tényleg meg tudott szökni és volt alkalma elmondani a maga érdekes sztoriját. Kutatott ez ügyben egy Juan Pablo Ordonez nevű aktivista. Ö azt állítja, hogy egyedül Hernandez maradt életben a legalább ti­ zennégy baranquillai kéregető közül, akik az orvostudomány szá­ mára elkövetett gyilkosságok áldozatai lettek, annak ellenére,

* Szereztem egy telefonszámot, bizonyos Oscar Rafael Hernandezét, aki Baranquillában él, és megkértem egy tolmácsot, hívja fel. A tolmács egy hölggyel be­ szélt, aki azt mondta, Oscar nincs otthon, mire a tolmács játékosan megkérdez­ te, vajon Oscar az a guberáló Oscar-e, akit majdnem megöltek az őrök, hogy eladják a hulláját boncolásra az orvosi karnak. Itt lendületes spanyol szóáradat következett, amit a tolmács így összegzett nekem: „Nem, ez egy másik Oscar Rafael Hernandez.”

46

hogy a városnak még szervezett testadományozó programja is volt. Ordonez jelentése szerint az állami rendőrség ugyanezen a módon szabadult meg a cégen belüli „társadalmi tisztogatási” ak­ ciók után összegyűjtött halottaktól, 150$-t kasszírozva testen­ ként az egyetem rejtett anyagi forrásából. Az iskola biztonsági al­ kalmazottai is hamar kiszagolták a dolgot, s miért ne alapon, ők is beszálltak a buliba. A nyomozás kezdetekor vagy ötven kétes származású tartósított testet és testrészt találtak az anatómiai nagyelőadóban. A mai napig nem tartóztattak le senkit, sem az egyetemről, sem a rendőrségtől. Ami azonban a jó öreg William Burke-öt illeti, őt végül utol­ érte az igazságszolgáltatás. Akasztását több mint huszonötezres tömeg nézhette végig. Hare-t felmentették, amin az akasztás kö­ zönsége nem győzött felháborodni. „Burke Hare!” - kántálták, ami akkor már annyit tett: „Fojtsátok meg Hare-t!”, mivel a ’bür­ ke’ szó a köznapi skótban - méltán - a ’fojtogatás’-t jelentő más szavak szinonimájaként terjedt el. És Hare neve, amely mezei nyulat jelent, esetleg annak kergetését, vajon miért nem futott be efféle karriert? Hare valószínűleg legalább annyit fojtogatott, mint Burke, ám az, hogy „Elkapták, mint a mezei nyulat!” nem olyan előkelő, mint hogy „Megfojtották!”. A mezei nyúlból hi­ ányzik a machiavellista zengzet, és elsikkad benne az eljárás ala­ kiságára vonatkozó pontos információ. A költői igazság bájos kis kelléke az a tény, hogy az akkori tör­ vények értelmében fel is boncolták Burke testét. Mivel a Burke maradványaira alapozott előadás az emberi agyról szólt, valószí­ nűtlen, hogy a testüreget is feltárták és jelentősen átrendezték volna, bár lehet, hogy a tömeg szórakoztatására végül mégis be­ dobták ezt a mutatványt is. Másnap megnyitották a laboratóriu­ mot a nyilvánosság előtt, és több mint harmincezer feljegyzett bámészkodó vonult el a test előtt. A bíró utasítása szerint a fel­ boncolt tetemet az edinburgh-i Királyi Sebészeti Egyetemre szál­ lították, hogy csontvázat készítsenek a csontjaiból, mely máig is 47

ott található, néhány pénztárca társaságában, melyeket Burke bó'réből készítettek*. Bár Knoxot soha nem vádolták meg a gyilkosságokban betöl­ tött szerepéért, a közvélemény felelősnek tartotta. A testek fris­ sessége, az a tény hogy egyiküknek le volt vágva a feje és mind­ két lába, és hogy másoknak vér szivárgott az orrából vagy füléből - mindez arra késztethette volna Knoxot, hogy gyanakvóan von­ ja fel borzas szemöldökét. Az anatómus nyilvánvalóan egyáltalán nem törődött efféle részletekkel. Knox tovább mocskolta a hír­ nevét azzal, hogy a Burke és Hare által szerzett tetemek legcsinosabbikát, Mary Paterson prostituáltat alkoholba mártva tárolta a laboratóriumában egy szép tiszta üvegtartályban. A laikusokból álló bizottság, amely Knox szerepét kivizsgálta, semmilyen hivatalos lépést nem kezdeményezett a doktor ellen. Ezt követően tüntetők gyűltek össze, Knoxot ábrázoló bábut hur­ colva magukkal. (Ez a holmi nem nagyon hasonlíthatott a tudós­ ra, mert szükségét érezték, hogy felcímkézzék; egy nagy felirat tu­ datta a hátulján, hogy ez „Knox, a hírhedt Hare társa”.) A kitö­ mött Knox-bábbal végigmasíroztak az utcákon a valódi Knox házáig, ahol felakasztották egy fára, majd leszedték és - őt is mél­ tán - darabokra tépték. Ekkoriban már a parlament is elismerte, hogy az anatómia­ probléma kissé kicsúszott a kezük közül, és a megoldás kidolgozá­ sára felállítottak egy bizottságot. Míg a vita főleg az alternatív test-lelőhelyekről szólt - főként a kórházakban, börtönökben és dologházakban senki által nem igényelt testekről —, néhány or­

* Sheena Jones, a főiskolai titkárnő, aki a pénztárcáról szólt nekem — ő zseb­ könyvnek nevezte, s én ennek nyomán majdnem azt írtam, hogy női retikúlök készültek Burke bőréből -, azt mondta, hogy a tárcát egy nemrégiben elhunyt úr­ tól, bizonyos George Chiene-tól kapták. A hölgy nem tudta, ki készítette a tár­ cát, vagy hogy eredetileg kié lehetett, s hogy vajon Chiene úr tartott-e benne pénzt, de szerinte a tárca pont úgy néz ki, mint bármely más barna bőrtárca, és „ránézésre nem lehet rájönni, hogy emberi bőrből van”.

48

vos azt az érdekes kérdést is felvetette, hogy szükség van-e egyál­ talán az emberi boncolásra? Nem lehetne-e az anatómiát model­ lekről, rajzokról vagy metszetekről megtanulni? Voltak olyan helyek és idők a történelem folyamán, amikor arra a kérdésre, hogy „Szükség van-e az emberi boncolásra?”, egy­ hangú igen lett volna a válasz. De hadd álljon itt most néhány példa arra is, mi történik, ha úgy próbálják meg kitalálni az em­ beri test működését, hogy nem nyitják fel. Az ókori Kínában a konfuciuszi tanok a boncolást az emberi test beszennyezésének tekintették, s ekként tiltották is gyakorlását. Huang Ti, a medi­ cina kínai atyja a Kr. e. 2600 körül írt mérvadó orvosi és anató­ miai szöveg írója (Neí Csáng avagy A medicina törvénye) szembe­ sülhetett az ebből fakadó problémákkal. Az emberi anatómia korai története szövegközléséből idézett alábbi részlet is azt bizonyítja, hogy volt Huang művében néhány rész, amelyet, bár önhibáján kívül, de nyilvánvalóan fantáziája szárnyaira kelve írt meg, pél­ dául: „Testünk királya a szív, ki összes szervünkön uralkodik; végre­ hajtói a tüdők, kik utasításait teljesítik; parancsnoka a máj, ki fe­ gyelmet tart; főügyésze az epehólyag, gondnoka pedig a lép, ki az öt ízt felügyeli. Három égő zóna van: mellkas, has és medence, melyek együtt felelősek a test ürítőrendszeréért.” Viszont Huang Ti érdeme, hogy tetemboncolás nélkül rájött, „a vér a testben a szív irányítása alatt áll”, és „a vér állandóan körforgásban áramlik és soha nem áll meg.” Más szóval, ez az em­ ber — négyezer évvel Harvey előtt! — rájött arra, amire aztán Wil­ liam Harvey is, éspedig utódjával ellentétben anélkül, hogy fel­ nyitotta volna bármelyik családtagját. A római császárság szintén jó példája annak, mihez kezd az or­ vostudomány, ha a hatalom ellenzi az emberi boncolást. A törté­ nelem talán legtöbbre tartott anatómusa, akinek szövegeit száza­ dokon át megkérdőjelezhetetlenként tisztelték, a nagy Galenus sem boncolt fel soha egyetlen emberi tetemet sem. Mivel gladi­ 49

átorok orvosaként dolgozott, gyakori belátása volt - még ha kis­ sé darabos is - az emberi belsőbe, kard vágta tátongó sebek és oroszlánkarmok tépte sérülések formájában. Sok állatot is bon­ colt, lehetőleg majmokat, melyek — úgy hitte — az emberével azo­ nos felépítésűek, főleg ha az adott majmoknak kerek arca volt. Vesalius, a nagy reneszánsz anatómus később kimutatta, hogy az emberek és a majmok között csak a csontvázuk felépítésében két­ száz anatómiai különbség van. (De bármilyen hiányosságai vol­ tak is összehasonlító anatómiában Galenusnak, leleményessége tiszteletet érdemlő, hiszen az ókori Rómában nem lehetett kön­ nyű emberszabásúakat beszerezni.) Sok mindent eltalált, de elég sokszor mellé is fogott. A rajzai ötlebenyű májakat és három kamrával rendelkező szíveket ábrázoltak. Az ókori görögök szintén ki voltak téve a körülmények játé­ kainak az anatómia területén. Galenushoz hasonlóan a máig azo­ nos szövegű orvosi eskü szerzője, Hippokratész sem boncolt soha emberi tetemeket, a boncolást „kellemetlen, már-már kegyetlen” eljárásnak nevezte. Az emberi anatómia korai története című könyv szerint Hippokratész az ínakra idegekként utalt, és az emberi agyat nyálkakiválasztó mirigynek hitte. Bár meglepődtem a tör­ téneti könyv eme adatán, lévén a szóban forgó ógörög az orvos­ tudomány atyja, de hát nem kérdőjelezhettem meg. Az ember csak nem kérdőjelez meg egy szerzőt, aki a címoldalon ekként tünteti fel magát: „T. V. N. Persaud, Dr., Ph.D., D.Sc. F.R.C.Paht. (Lond.), F.F.Path. (R.C.P.I.), F.A.C.O.G.”. Ki tudja, talán éppen a történelem tévedett, amikor Hippokratészra ruház­ ta az orvostudomány atyja címet. Lehet, hogy T. V. N. Persaud az orvostudomány igazi atyja. Nem véletlen, hogy a férfi, aki a legtöbbet tett hozzá az em­ beri anatómia tudományához, a németalföldi Andreas Vesalius, elszánt támogatója volt az s.k. boncoló mozgalomnak, a „csináld magad és koszold össze azt a díszes reneszánsz ingedet” típusú személyes részvételnek. Bár az emberi boncolás bevett gyakorla­ 50

ta volt a reneszánsz anatómiaóráknak, a legtöbb professzor tartózkodott attól, hogy maga művelje. Jobban szerettek a tetemtől tisztes és biztonságos távolságban lévő magas székről előadni, s fapálcával mutogatni a szervezetre, míg az arra felbérelt ember végezte a vagdosást. Vesalius nem értett egyet ezzel a gyakorlat­ tal, és nem is kendőzte az ellenérzését. A C. D. O’Malley írta életrajz szerint Vesalius „magas székeiken trónoló csókák”-hoz hasonlította az előadókat, akik „minden képzeletet felülmúló ar­ roganciával kárognak oly dolgokról, melyeket maguk soha nem vizsgáltak, s csak mások által írt könyvekből makogják vissza. így mindent rosszul tanítanak, és napokat vesztegetnek el nevetséges kérdésekkel.” Nem is volt a történelemben Vesaliushoz hasonló boncoló. Ez az ember arra bíztatta a diákjait, hogy „figyeljék meg az inakat, amikor valami állatot fogyasztanak vacsorára.” Amikor Néme­ talföldön tanult orvostudományt, nemcsak hogy felboncolta a kivégzett bűnözők tetemeit, hanem maga lopta el őket a pellen­ gérről. Vesalius részletes anatómiai metszeteket készített, és megírta a De Humani Corporis Fabrica című tanulmányt, a történelem legtöbbre becsült anatómiakönyvét. Felmerül a kérdés, hogy mi­ után Vesalius és tudós társai az alapvető tényeket már megállapí­ tották, vajon szükséges-e, hogy minden anatómiahallgató újra személyesen jöjjön rá ugyanezekre? Miért ne lehetne modelleket és tartósított metszeteket használni a tanításra? A nagy anatómi­ alaborokban nem a spanyolviaszt fedezik-e fel újra és újra? Ezek a kérdések különösen aktuálisak voltak Knox idején, a testek be­ szerzésének nehézségei miatt, de még ma is fontosak. Megkérdeztem Hugh Pattersont e témában, és megtudtam, hogy a teljes tetemek boncolását mostanában már ki-kihagyják egyes orvosi karokon. Sőt, Kaliforniában az volt az utolsó teljes tetemekkel dolgozó anatómiakurzus, amelyet én meglátogattam: a következő szemesztertől kezdve metszeteken, illetve a legfőbb 51

anatómiai vonások és rendszerek bemutatására előkészített, be­ balzsamozott testdarabokon fogják tanulmányozni az emberi test felépítését és működését. Colorado állam egyetemének ember­ szimulációs központjában pedig éppen a digitális anatómia okta­ tása felé törnek utat. 1993-ban lefagyasztottak egy tetemet, és egyszerre mindig csak egy-egy milliméternyi metszetet lefejtve, minden új nézetet lefényképeztek - összesen 1871-et hogy megalkossák az összes testrészét mozgatni tudó háromdimenziós virtuális embert, „aki” — a repülőgép-szimulátorhoz hasonlóan — a képernyőn reprezentálja működését az anatómiát és sebészetet tanulók részére. Az anatómiaoktatás újításait napjainkban már nem tetemhi­ ány vagy a boncolástól borzadó közvélemény hatására vezetik be, hanem időszűke miatt. Az orvostudomány XX. századi, felmérhe­ tetlen jelentőségű és mennyiségű eredményeit az orvostanhallga­ tóknak máig változatlan időtartam alatt kell elsajátítaniuk. Le­ szögezhetjük: így sokkalta kevesebb idő jut a boncolásra, mint Astley Cooper idején. Megkérdeztem Patterson nagy anatómialaborjának hallgató­ it, hogy mit éreznének, ha nem lenne lehetőségük testet boncol­ ni. Néhányan megcsalatva éreznék magukat: a tetemekkel való találkozás a nagy anatómialaborban egyenlő az orvosi beavatás­ sal. De sokan egyetértenének a változtatással. „Volt olyan,” mondta az egyikük — „hogy minden itt kattant a helyére, és hir­ telen átláttam az egészet, ahogy egy könyvből soha nem lettem volna képes. De persze sokszor felesleges időpocsékolásnak tűnt az itt eltöltött egy-két óra.” Ám a nagylaborban nem csupán az anatómiát kellett megér­ teni, de a halállal is szembe kellett nézni. A diák az anatómiai szemináriumon találkozik először holttesttel, és ezt a fordulópon­ tot régóta létfontosságú lépésnek tekintették az orvosok képzésé­ ben. De egészen a legutóbbi időkig nem a tiszteletet és az érzé­ kenységet, hanem éppen az ellenkezőjét tanulták meg belőle. A 52

hagyományos nagy anatómialabor mélyvízbe dobta diákjait, affé­ le „úszol-vagy-megfulladsz” mentalitásra tanítva őket a halállal való szembenézésben. Ahhoz, hogy a medikusok teljesíteni tud­ ják, amit elvártak tőlük, érzéketlenítő módszereket kellett talál­ niuk. Hamar megtanulták tárgyiasítani a tetemeket, megtanul­ tak szerkezetben és szövetben gondolkodni, s elfelejteni, hogy ezek a „taneszközök” valaha emberi lények voltak. A tetemek ká­ rára történő viccelődést az oktatók eltűrték, talán még meg is bo­ csátották. „Volt idő, nem is olyan régen,” - mondja a Vanderbilt Egyetem orvosanatómia-programjának igazgatója, Art Dalley „amikor egyfajta feldolgozási mechanizmushoz szükséges érzéket­ lenségre nevelték a diákokat.” A modern oktatók szerint sokkal jobb és közvetlenebb módok is léteznek a halál megszólítására, mint szikét nyomni a diákok kezébe, és kiosztani nekik egy-egy hullát. A California Egyete­ men Patterson anatómiaóráján - mint sok más hasonló órán - a teljes tetemek boncolását elhagyva időt nyertek arra, hogy a ha­ lálról és az elmúlásról szóló speciális előadássorozatot tartsanak. Ha már a halál tantárgyának tanításához külsőst kell behozni, akkor a halálos betegek vagy a gyászra szakosodott lelki tanácsa­ dók tán többet is tudnak mondani, mint egy halott. S ha folytatódik ez a trend, az orvostudomány olyasmivel ta­ lálhatja szembe magát, amit két évszázada el sem tudott volna képzelni: még a végén túlkínálat lesz tetemekből. Alapvetően és figyelemreméltó gyorsasággal - megváltozott a közvélemény a boncolást és a testadományozást illetően. Megkértem Art Dal!ey-t, magyarázza el a változás okait. Két tényező találkozását em­ lítette: 1960-ban történt az első szívátültetés, és ugyanekkor fo­ gadták el az Egységes anatómiai adományrendelet-et. Mindkét ese­ mény felhívta a figyelmet arra, hogy az átültetésekhez szervekre van szükség, és ezen keresztül a köztudatba került a testadomá­ nyozás lehetősége is. És nagyjából ugyanebben az időben, ahogy Dalley meséli, szembeötlően növekedtek a temetések tarifái. Ez­ 53

után jött Jessica Mitford könyve a temetési iparról, a gúnyos és leleplező Halál amerikai módra, és ezt követte a hamvasztás hirte­ len népszerűsödése. Az emberek a temetés egyre elfogadhatóbb, és ráadásul altruisztikus alternatívájaként kezdték látni a test fel­ ajánlását a tudomány számára. E tényezőkhöz még hozzátenném, hogy maga a tudomány is népszerűbb lett. Javultak az átlagemberek fogalmai a biológiáról, s ez azt hiszem, szintén segített a halál és a temetés romantikájá­ nak eloszlatásában. Eloszlott az a régóta élő kép, amelyen a sely­ mes fénnyel csillogó másvilágban — a háttérben egyházi zene — valamiféle üdvözült lényként fekszik a tetem: az a szépen kicsino­ sított majdnem-ember, aki egyszerűen sokat szeret felöltözve aludni a föld alatt. Ügy tűnik, a XIX. század embere a temetést sokkal kevésbé élte meg félelmetes sorsként, mint a boncolást. Ez a nézete, mint látni fogjuk, a legkevésbé sem volt helytálló.

54

ÉLET A HALÁL UTÁN Az emberi bomlásról és kapcsolódó teendőinkről

A Tennessee Egyetem orvosi központja mögött kedves, fás liget terül el, ahol mókusok ugrándoznak a hikorifa ágai között, mada­ rak énekelnek, és a zöldellő füvön emberek heverésznek hanyatt fekve, hol a napsütésben, hol az árnyékban, attól függ, hová te­ szik le őket a kutatók. Ez a kellemes knoxville-i domboldal a világ egyetlen olyan kutatóintézetéhez tartozik, ahol nyíltszíni terepen vizsgálják az emberi bomlást. A napon heverésző emberek mind halottak. Adományozott tetemek, akik a maguk néma módján, szagokkal üzenve segítik a törvényszéki orvostudomány haladását. Hiszen minél többet tudunk a holttestek bomlásáról - biológiai és vegyi fázisairól, ezek hosszáról, illetve a környezeti tényezők befolyásá­ ról annál könnyebb kitalálni, hogy egy adott test mióta halott, egyszóval, a gyilkosság napját és körülbelüli időpontját. A rend­ őrség meglehetős pontossággal meg tudja állapítani a halál beáll­ tának időpontját a friss hullákon. A szemekben található zselé káliumszintje sokat segíthet az első huszonnégy órában, mint ahogy az ’algor mortis’, a holttest kihűlése is: normális körülmé­ nyek között egy tetem óránként 16 °C-ot hül, amíg el nem éri az őt körülvevő levegő hőmérsékletét. (A ’rigor mortis’, a test me­ revedése sokkal változóbb: néhány órával a halál beállta után kezdődik, általában a fejnél és a nyaknál, és lefelé halad, aztán valamikor 10-48 óra múltán el is tűnik.) 55

Amennyiben egy test már három napnál hosszabb ideje ha­ lott, a nyomozók a rovartant vehetik alapul - amely az olyan ke­ délyes kérdésekre ad választ, mint hogy „Milyen idősek ezek a légylárvák?" -, illetve a bomlás szakaszai vezethetik őket eredmény­ re. Az oszlás pedig nagyon is függ a környezeti tényezőktől és a szituációtól. Milyen idő volt? El volt-e temetve a test és ha igen, miben? A válaszokat keresve a Tennessee Egyetem - ahogy némi bájjal fűszerezve nevezik - Antropológiai Kutatóközpontja praxi­ sában már temettek testet sekély sírba, börtönözték betonba, fe­ lejtettek már hullát kocsicsomagtartóban vagy műtavakban, tar­ tották műanyag zsákokba csomagolva. A Tennessee Egyetem ku­ tatói gyakorlatilag mindent elkövettek már, ami csak egy gyilkos­ nak eszébe juthat, abban az esetben, ha meg akar szabadni a holt­ testtől. Ahhoz, hogy valaki megértse, hogyan befolyásolják ezek a változók az oszlás folyamatát, pontosan ismernie kell a kontroli­ esetet, vagyis az egyszerű, zavartalan emberi oszlást. Ezért vagyok itt. Azt szeretném megtudni, pontosan mit is tesz a természet, ha hagyjuk, hogy tegye a dolgát. Az oszló hullák világába türelmes és szeretetreméltó férfi, a magyar származású Arpad Vass vezet be. Vass már több mint egy évtizede tanulmányozza az emberi bomlás tudományát. Meghí­ vott kutatóprofesszorként vesz részt a Tennessee Egyetem tör­ vényszéki antropológia programjában, és a közeli Oak Ridge-i Nemzeti Laboratórium vezető kutatója. Arpad saját laboratóriu­ mának egyik fő kutatási munkafolyamata egy olyan módszer ki­ fejlesztése, amely az áldozat szerveinek szövetmintáiban végbe­ menő, időhöz kötött vegyi reakciók vizsgálatával állapítja meg a halál időpontját. A végbemenő bomlás termékeként létrejött képleteket összevetik a halál utáni minden eltelt órára jellemző tipikus bomlási képlettel. A tesztelés során Arpad módszere plusz—mínusz tizenkét órányi pontossággal tudta meghatározni a halál időpontját. 56

A minták, melyek segítségével a vegyi folyamatok idő-egye­ nesét felállította, a bomlást vizsgáló központból származtak. Ti­ zennyolc test, összesen hétszáz minta. Felfoghatatlan feladat volt, főleg az oszlás kései szakaszaiban, és főként bizonyos szervek ese­ tében. „Meg kellett fordítanunk a testeket, hogy hozzáférjünk a májhoz” - emlékszik Arpad. Az agyhoz a szemgödrön át beveze­ tett szondával jutott el. Érdekes módon még csak nem is ezek voltak azok a pillanatok, amikor Arpad úgy érezte, menten el­ hányja magát. „Tavaly nyáron egyszer” - mondja még mindig elerőtlenedve - „belélegeztem egy legyet. Ereztem, ahogy zümmög­ ve lemegy a torkomon.” Erre már megkérdeztem Árpádtól, hogy akkor milyen érzés ezt a fajta munkát végezni. „Mégis mire gondol?” - kérdezett vissza. „Színes leírást szeretne arról, mi is fut át az agyamon, amikor fel­ vágok egy májat, és rám ömlenek ezek a lárvák, vagy lé buggyan ki a belekből?” Igen, valami ilyesmire gondoltam, de inkább csöndben maradtam. Folytatta: „Nem igazán koncentrálok ezek­ re. A munka értékét próbálom a figyelmem központjában tarta­ ni. Ez segít feloldani a groteszk helyzetet." Mintáinak emberi vol­ ta már nem zavarja. Bár volt idő, amikor még zavarta. Akkoriban a hasukra fordította a testeket, hogy ne kelljen látnia az arcukat. Ma reggel Árpáddal egy furgonban utazunk, amelyet a szintén szeretette méltó és kellemes modorú Ron Walli, Arpad Oak Rid­ ge-i laboratóriumának egyik médiareferense vezet. Ron a Tennes­ see Egyetem orvosi központjának parkolójában a távolabbi, úgy­ nevezett G szektorban keres parkolóhelyet. Forró nyári napokon itt mindig könnyű helyet kapni, és nem csupán azért, mert innen többet kell gyalogolni a kórház bejáratáig. A G szektort drótháló­ val megfejelt magas fakerítés határolja: a kerítés túloldalán oszla­ doznak a testek. Arpad lelép a furgonról. „Ma nem is olyan rossz a szag” - bíztat. Ez a „nem is olyan rossz” sekélyesen és erőltetetten hangzik, mint egy hitvesi virágágyás fölött vagy a házilagos hajfestés eredménye láttán hangoztatott elvtelen férji dicséret. 57

Ron, aki az út elején még vidáman mutogatta a tájat, és együtt énekelt a rádióval, annyira fel volt dobva, most úgy fest, mint egy halálraítélt. Arpad bedugja a fejét az ablakon. „Nos, Ron, akkor most bejössz, vagy megint elbújsz az autóban?” Ron kiszáll és ko­ moran követ minket. Hiába van itt negyedszer, azt mondja, soha nem fogja megszokni. Nem is az a baj, hogy halottak — Ron, aki korábban újságíró volt, munkaköre folytán hozzászokhatott a bal­ esetek áldozatainak látványához —, de az oszlás szaga nagyon zavar­ ja. „A szag rajtad marad,” - mondja — „vagy legalábbis úgy érzed. Az első látogatásom után otthon legalább hússzor mostam arcot meg kezet.” Bent, rögtön a kapunál két régi típusú fém postaláda áll, mintha a bentlakó hullák némelyike meggyőzte volna a postát, hogy a halál — akárcsak az ónos eső, a havazás, vagy a jégverés — nem ok arra, hogy az Amerikai Posta ne kézbesítsen rendszere­ sen. Arpad kinyitja az egyiket, és türkizkék gumikesztyűket húz elő belőle, kettőt magának, kettőt nekem. Tudja, hogy Ronnak fölösleges felajánlani. „Kezdjük arrafelé” - Arpad egy jónéhány méterrel arrébb fek­ vő emberi testre mutat. Ilyen messziről nézve akár szunyókálhat­ na is, bár a karok fekvése és mozdulatlansága állandóságot sugall. Elindulunk a férfi felé. Ron marad, mintegy szemlélődve, el nem hagyná a kapu közeiét, de persze mintha csak a szerszámos fészer épületszerkezetét tanulmányozná. Más nagyhasú tennessee-iekhez hasonlóan a halott férfi is le­ zser ruházatot visel: szürke tréningnadrág, egyzsebes fehér póló. Arpad elmagyarázza, hogy őrajta a ruhák oszlásra tett hatását ta­ nulmányozza az egyik diák. A testek normális esetben meztelenek. A tréningnadrágos úr a legújabb szerzemény. O lesz a minta­ példája a bomlás első szakaszának, a „friss” szakasznak. (A „friss” hallatán ne a friss levegőre gondoljunk, inkább a friss halra, ami ugyan nemrég még élt, de azért a szaga már másról árulkodik.) A bomlás friss szakaszának jellegzetessége az autolízis, vagyis az ön­ 58

emésztésnek nevezett jelenség. Az emberi sejtek enzimek segítsé­ gével hasítják fel a molekulákat, így bontva le az alkotóelemei­ ket általuk felhasználható élelemmé. Amíg valaki életben van, a sejtek szabályozzák ezeket az enzimeket, megeló'zvén, hogy nekiálljanak lebontani a sejt saját falát. A halál beállta után az enzi­ mek ellenó'rizetlenül működnek, keresztülrágják magukat a sejt­ falon, és utat engednek a sejt belsejében lévő folyadéknak. „Látja a bőrét itt az ujjhegyein?” - kérdi Arpad. A halott férfi ujjait olyasmi burkolja, ami a pénztárosok és banki alkalmazottak által az ujjhegyükön viselt gumidarabra emlékeztet. „A sejtekből származó folyadék a bőr rétegei közé kerül, és fellazítja őket. Ahogy ez előrehalad, megindul a bőrvedlés.” A hullaházi szak­ embereknek külön elnevezésük van erre: ez a bőrcsuszamlás. Né­ ha az egész kézről lejön a bőr. A hullaháziaknak erre már nincs külön elnevezésük, de a törvényszékieknek van: ezt nevezik úgy, hogy a hulla ’kesztyűt növeszt’. „Ahogy a folyamat előrehalad, hatalmas területű bó'rdarabok jönnek le a testről” — avat be Arpad. Felhajtja a férfi pólóját, hogy ellenőrizze, hámlanak-e már e hatalmas területű bőrdara­ bok. Nem, nem hámlanak, és ez így van rendjén. Valami más történik. A férfi köldökénél izgő-mozgó rizsszemecskék gyülemlettek fel. Egy rizsszem-verem. De hát a rizssze­ mek nem mocorognak! Ezek tehát nem rizsszemek. De nem ám. Ezek itt ifjú legyek. Az entomológusoknak persze van elnevezé­ sük a fiatal legyekre, de az nagyon ronda név, szinte sértő. Ne is használjuk ezt a ronda ’nyű’ szót! Használjunk valami szép szót, mondjuk, azt, hogy ’hacienda’! Arpad elmagyarázza, hogy a legyek a testnyílásokba rakják le a petéiket: a szemekbe, a szájba, a nyílt sérülésekbe, a nemi szer­ vekbe. Az idősebb, nagyobb ’haciendák’-kal ellentétben a kicsik nem tudják átrágni magukat a bőrön. Elkövetem azt a hibát, hogy megkérdezem Árpádtól, mire vadásznak a kis ’haciendák’? Arpad odasétál a tetem bal lábához. A bőr kékes és átlátszó. 59

„Látja őket a bőr alatt? A bőr alatti zsírt eszik. Imádják a zsírt.” Látom őket. Szétszórtan helyezkednek el, lassan mozognak. Va­ lahol gyönyörű a jelenség: az ember bőre ezekkel az apró fehér forgácsokkal éppen a felszín alatt. Olyan, mint a drága japán rizs­ papír. Legalábbis ilyesmiket dumál be az ember magának. De térjünk vissza az oszlás forgatókönyvéhez. Az enzimek által tönkretett sejtekből szivárgó folyadék szétterjed a testben. Nemso­ kára eléri a test baktériumtelepeit, a rothadás fő seregeit. Ezek a baktériumok az élő testben is jelen voltak, a belekben, a tüdőkben, a bőrön, azokon a helyeken, amelyek a külvilággal kapcsolatba ke­ rülhettek. Egysejtű barátaink arany élet elé néznek. Már eddig is élvezték a működésen kívül helyezett emberi immunrendszer nyúj­ totta előnyöket, és most hirtelen elárasztja őket ez az ehető ragacs, amely a bélrendszer tönkrement sejtjeiből ömlik. Ételzuhatag. És amint az jólét idején lenni szokott, a népesség burjánzó szaporodás­ nak indul. Néhány baktérium elvándorol a test távoli részeire, az élet vize viszi őket, ugyanaz a folyadék, amely egyben táplálékuk is. Nemsokára az egész testben elterjednek a baktériumok. A helyzet megérett a második fázisra: a felfúvódásra. Egy baktérium élete az élelem körül forog. A baktériumoknak nincs Wolf márkájú sütőjük, mint a jobb amerikai háziasszonyok­ nak, sem szájuk, sem ujjuk, és mégis esznek. És emésztenek. És ürítenek. Hozzánk hasonlóan szintén kisebb komponensekre bontják a táplálékot. A hasunkban lévő enzimek fehérjékre bontják a húsokat. Ezeket a fehérjéket a beleinkben lévő bakté­ riumok aminosavakká bontják le: ott kezdik, ahol mi abbahagy­ juk. Amikor meghalunk, attól kezdve nem ehetik többé azt, amit megettünk, elkezdenek tehát minket enni. És — csakúgy, mint életünkben - gázt tennelnek a folyamat során. A bélgázok a bak­ tériumok anyagcseréjének melléktermékei. A különbség csak annyi, hogy amíg élünk, kiengedjük ezeket a gázokat. A halottak, működő hasi és záróizmok, valamint idegesí­ tendő hálótársak híján nem tesznek ilyen illetlenséget. így a gáz 60

felhalmozódik, a has pedig felfúvódik. Megkérdem Árpádról, hogy a gáz miért nem talál továbbra is utat a külvilágba? Elmagyarázza, hogy a halállal a vékonybél is összeomlott, elzárta magát a külvi­ lágtól. Vagy valami útját állja az eló'rejutásnak. Bár némi noszoga­ tás után elismeri, hogy néha valóban megszökik egy kis adag rossz levegő', így legalább azt el lehet mondani, hogy a halottak is szellenthetnek. Nem feltétlenül, de eló'fordulhat. Arpad azt indítvá­ nyozza, kövessem az ösvényen, ugyanis van arrafelé a felfúvódásra egy jó kis példa. Ron. még mindig lent a fészernél, indokolatlan fűnyíró-kar­ bantartást végez, és elszántan kerüli a kapu mögötti szagokat és látványt. Odakiáltok neki, hogy csatlakozzon hozzám. Szüksé­ gem van valakire, aki szintén nem szakszemmel vizslatja a tete­ meket. Ron utánunk jön, a tornacipőit bámulva. Elmegyünk egy kb. két méter magas, vörös hajú csontváz mellett, aki Harvardos tréningruhát visel. Elmegyünk egy nő mellett, akinek méretes mellei lebomlottak, hátrahagyva a kiürült bőrt: két lapos zacskó fekszik a mellkasán. Ron nem veszíti szem elől a cipőit. Arpad azt részletezi, hogy a felfúvódás a hasnál figyelhető meg leginkább, ahol a baktériumok a legnagyobb számban fordulnak elő, de olyan baktériumgyűjtő helyeken is előfordul, mint a száj és a nemi szervek. „A férfiaknál a pénisz és a herék nagyon meg­ duzzadhatnak.” „Mégis mennyire?” — kérdezem, és bocsássanak meg nekem ezért. „Nem tudom. Nagyon.” „Teniszlabda nagyságúra? Görögdinnye nagyságúra?” „Na jó, maradjunk a teniszlabdánál” - Arpad Vass végtelen türelemmel megáldott ember, de úgy érzem, türelme lassan a vé­ gét járja. Arpad folytatja. A baktériumok által kibocsátott gázok felduzzasztják az ajkakat és a nyelvet, az utóbbit akkorára, hogy gyakran kitüremkedik a szájból, pont úgy, ahogy a rajzfilmekben. 61

A szemek nem duzzadnak meg, mert a folyadék már réges-rég el­ folyt belőlük. Eltűntek. Pont úgy, ahogy a rajzfilmekben. Arpad megáll és lenéz. „íme a felfúvódás.” Egy felpuffadt tör­ zsű ember fekszik előttünk. Olyan méretei vannak, melyek legin­ kább egy haszonállatra emlékeztetnek. Az ágyékot illetően kép­ telenség nyilatkozni, mert rovarok lepik el a környékét, mintha ruhát viselne. Az arc hasonlóan torz. A lárvák az imént látott társaiknál két héttel idősebbek és sokkal nagyobbak. Míg az előb­ biek csak rizsszemecskék voltak, ezek már főtt rizsnek számíta­ nak. Úgy is élnek, akár a főtt rizsszemek: egymáshoz passzírozva, nedves, homogén egészként. Ha valaki félméternyi közelségbe hajolna egy ilyen lárva lepte tetemhez (amit őszintén nem java­ solok), hallhatná, ahogy lakmároznak. Arpad meghatározza a hangzást: „Kellogs’ rizspehely.” Ron fintorog, és biztos vagyok abban, hogy mától nem eszik Kellogs’ rizspelyhet. A puffadás addig folytatódik, amíg valamely testrész végül utat nem enged a gázoknak. Ezt általában a belek teszik meg. Olykor maga a törzs. Arpad még soha nem látta, de már kétszer is hallotta. „Szakításra, tépésre emlékeztető hang” — írja le. A fel­ fúvódás általában rövid életű, talán egy hét és vége. Az utolsó szakasz, a rothadás és lebomlás a leghosszabb. A feloszlás arra utal, amikor a baktériumok lebontják és las­ sanként cseppfolyóssá alakítják a szöveteket. Már a felfúvódás szakasza alatt megkezdődik a folyamat - a szövetek lebontásakor keletkezik a gáz is, amely felpuffasztja a testet -, de a hatásai ak­ kor még nem teljesen nyilvánvalóak. Arpad továbbmegy a ledeszkázott emelkedőn. „Ez a nő itt már előrehaladottabb állapotban van” — mondja. Nagyon-nagyon szé­ pen fogalmazott. A halott emberek - a balzsamozatlanok legalább­ is - gyakorlatilag szétfolynak; összeesnek és magukba süllyednek, és végül elszivárognak a földbe. Vissza tudjuk idézni Margaret Ha­ milton haláljelenetét az Óz, a nagy varázsló című filmből? („Elol­ vadok!”) Az oszlás jobbára ennek a lelassított változata. A nő a sa­ 62

ját magából létrejött sárban fekszik. A törzse megsüllyedt, a szervei eltűntek, átszűrődtek a körülötte lévő földbe. Az emésztőszervek és a tüdők bomlanak le először, mert ezek adnak otthont a legtöbb baktériumnak, s minél nagyobb a csa­ pat, annál hamarabb omlik össze az épület. Az agy szintén gyor­ san bomló szerv. „Minthogy a szájból minden baktérium átrágja magát a szájpadláson” - magyarázza Arpad. És mert az agy puha, és könnyen ehető. „Az agy hamar válik cseppfolyóssá. Egyszerű­ en kiömlik a füleken és kibugyog a szájon át.” Három hétig a szervek maradványai még felismerhetők­ mondja Arpad. „Aztán az egész olyan lesz ott bent, mint egy le­ ves.” Arpad biztos volt benne, hogy feltenném a kérdést, ezért gyorsan hozzáteszi: „Húsleves. Sárga.” Ron elfordul: „Remek.” A Kellogs’-nak már annyi, és most a húsleves is oda. Az izmokat a baktériumok mellett húsevő bogarak fogyasztják el. Nem tudtam, hogy léteznek húsevő bogarak, lám most ez is kiderült. Néha megeszik a bőrt is, néha nem. Ugyanis a bőr, az időjárástól függően, kiszáradhat és mumifikálódhat, ettől minden érintett számára túl kemény falat lesz belőle. Kifele Arpad mutat nekünk egy hason fekvő férfi csontvázat, mumifikálódott bőrrel. A bőr a lábakon egészen bokáig megmaradt. A törzset szintén le­ fedi, egészen a lapockákig. Széleinél felhajlik, s így egy balettos ruhájának mély dekoltázsára emlékeztet. Bár a tetem meztelen, úgy tűnik, mintha fel lenne öltözve. Az öltözék nem olyan színes, és talán nem is olyan meleg, mint egy Harvardos melegítő, de a hely szellemének jobban megfelel. Megállunk egy pillanatra, és nézzük ezt a férfit. Van egy rész a buddhista szútrában a figyelmességről, melyet a Kilenc temető merengéseinek neveznek. A szerzetestanoncokat ar­ ra utasították, hogy egy sor oszladozó hulláról meditáljanak a te­ metőben, egy „feldagadt, kék és gennyesedő” testről, folytatva egy „különféle férgek által fogyasztott” testtel, lassan haladva a 63

„hús és vér nélküli, ínak által összetartott” csontváz felé. A szer­ zeteseknek addig kellett meditálniuk, míg ama nyugodt-boldog mosoly meg nem jelent az arcukon. Elmondtam ezt Árpádnak és Ronnak is, és megmagyaráztam, hogy a feladat lényege testi lé­ tünk múlandó természetének elfogadása, az utálat és a félelem le­ küzdése. Vagy valami ilyesmi. Mindannyian a férfira bámulunk. Arpad elhessegeti a legyeket. „Nos..— szólalt meg Ron — „Ebéd?” A kapun kívül még sokáig tisztogattuk a cipó'nket a járdaszegé­ lyen. Nem kell a hullára lépni ahhoz, hogy a szaga ott maradjon a cipőnkön. A föld, amelybe a holttestet temették, telítődik az emberi bomlás folyadékaival. A talajban lévő vegyi anyagok vizsgálatából az olyan szakemberek, mint Arpad, meg tudják mondani, hogy a testet elmozdították-e onnan, ahol feloszlott. Ha az illékony zsíros savak és az emberi bomlás más elemei nin­ csenek a talajban, akkor a test másutt bomlott le, s aztán került e helyre. Jennifer Love, Arpad egyik diákja olyan szagvizsgáló eljáráson dolgozik, amellyel meg lehetne becsülni a halál beálltának pon­ tos időpontját. Van egy módszer, amelyet az élelmiszeriparban, valamint a bortermelésben használnak, nos, ehhez a technológi­ ához hasonlóan, az FBI által támogatott új eszköz amolyan hor­ dozható ’elektronikus orrféleség’ lenne, amely a test fölött meglóbálva képes lenne azonosítani a holttest által a bomlás külön­ böző szakaszaiban kibocsátott jellegzetes szagokat. Elmondom nekik, hogy a Ford autógyár olyan elektronikus orrot fejlesztett ki, amely felismeri az „újautó-szagot”. Az autót vásárlók azt várják, hogy új szerzeményüknek meglegyen az a bi­ zonyos jellegzetes „újszaga”: friss bőrillat, de semmiképp ne mű­ anyagszag legyen. A műorr meggyőződik róla, hogy a kocsik meg­ felelnek-e az elvárásoknak. Arpad megjegyzi, hogy az új autót

64

szagoló elektromos orr valószínűleg a tetemekhez használt elektromos orrhoz hasonlóan működik. „Csak nehogy elcseréljék őket” - mondja Ron pléhpofával. Elképzeli, amint a fiatal házaspár visszaérkezik az autó próbakö­ réről, s az ifjú nej a férjéhez fordul: „Te, ennek az autónak hulla­ szaga van.” Szavakkal nehéz leírni az emberi bomlás szagát. Tömény és émelyítő, édes, de nem virágillathoz hasonlít. Valahol félúton helyezkedik el a rothadó gyümölcs és a rothadó hús szaga között. Hazafelé minden délután elmegyek egy büdös kis zöldséges mel­ lett, amely majdnem tökéletesen hozza azt az aromát - olyannyira, hogy néha azon veszem észre magam, hogy karok vagy meztelen lá­ bak látványát várva leskelődöm a papayák dézsái mögé. Ha a kör­ nyéket meglátogatni vágyó kíváncsiskodót távol akarnám tartani a lakhelyemtől, elküldeném abba a furcsa vegyi üzembe, ahonnan a bomlás illóanyagainak mesterségesen előállított változatait lehet megrendelni. Arpad laboratóriumában több polcon sorakoznak a felcímkézett üvegfiolák: skatol, indol, putrescin, kadaverin. Ab­ ban a pillanatban, ahogy lecsavartam a putrescint tartalmazó fiola kupakját, Arpad valószínűleg biztosra vette, hogy nyomban kiáju­ lok a laborból. Még ha soha nem is járt valaki oszladozó test köze­ lében, akkor is ismeri a putrescin szagát. A lebomló halban szintén termelődik putrescin - ezt egy magával ragadó cikkben olvastam az élelmiszer-tudományi folyóiratban, melynek A tonhal izmain vég­ bemenő változások jégen való tárolásakor volt a címe. Ez összecseng azzal, amit Árpád mondott nekem. Ismer egy olyan vállalatot, ahol olyan putrescin-felismerőt gyártanak, amelynek segítségével az or­ vosok mintavétel és tenyésztés nélkül diagnosztizálhatnák a hü­ velyfertőzéseket vagy, feltételezem, munkát kaphatnának a szerke­ zet révén egy tonhalakat dobozoló konzervgyárban. A szintetikus putrescin és kadaverin felvevőpiaca kicsiny, de e kis kör tagjai elhivatottak. Ezeket az összetevőket az „emberimarad­

65

vány-kereső kutyák” tulajdonosai használják a kiképzés során*. Az embcrimaradvány'kereső kutyák nem azonosak azokkal a kutyákkal, amelyek pl. szökött fegyencek, vagy éppen egész tetemek után kutatnak. Arra képzik őket, hogy akkor riasszák a gazdáikat, amikor a bomló emberi szövetek jellegzetes illatanyagait érzékelik. A víz fel­ színét szaglászva, a bomlás során felszínre került gázok és zsírok után kutatva meg tudják mutatni a tó alján fekvő tetem pontos helyzetét. Megérzik a visszamaradott szagmolekulákat még tizennégy hónappal azután is, hogy a gyilkos elvonszolta onnan a tetemet. Eleinte nehezen hittem ezt el. Ma már nem esik nehezemre: cipó'im talpa a „bomlasztóban” tett látogatásom után hónapokig hullaszagéi volt, pedig hipóban áztattam. Ron elvisz minket és a köröttünk lévő kis illatfelhőt ebédelni egy folyóparti étterembe. A pincémő fiatal, rózsaszín és tiszta. Jó ránézni kerekded karjaira és feszülő szoknyájára. Elképzelem, hogy hintőpor és sampon illatéi — az élők könnyéi, boldog illatai. Félre­ állunk a pincérnőtől és a többi vendégtől, mintha egy rossz termé­ szetéi, kiszámíthatatlan kutyával lennénk. Arpad jelzi a pincérnő­ nek, hogy itt vagyunk. Összesen négyen: mi hárman és a Szag. „Bent szeretnének leülni, vagy...” Arpad félbeszakítja: „Kint. Az emberektől távol.” Ez hát az emberi oszlás története. Megkockáztatom, hogy ha a XVIII-XIX. századiak hozzánk hasonló részletességgel tudták volna, mi történik a halottak testével, a boncolás talán nem látAkik inkább hajlanak a hagyományőrzésre, azok ragaszkodnak az igazi hullák­ hoz. Egy álló délután figyeltem Shirley Hammondot a moffetti repülőbázis elha­ gyott laktanyáján, ahogy a kutyáit próbára teszi. A hagyományőrző Shirley biz­ tos pont a bázison, rendszeresen látni, ahogy ki-be száll az autójába, kezében egy rózsaszín tornazsákkal és egy hűtőtáskával. Ha valaki megkérdezné, hogy mi van a zsákjában, és ő épp úgy döntene, hogy őszintén válaszol, valami ehhez hason­ lót mondana: egy véres póló, némi föld, amin egy hulla oszladozott, egy darab ce­ mentbe ágyazott emberi szövet, egy holttest köré csavart rongy, esetleg egy em­ beri őrlőfog. Shirley soha nem adna a kutyáinak szintetikus anyagokat.

66

szott volna olyan rendkívül rémisztőnek. Ha valaki már látott boncolt testet, aztán az oszlását is végignézte, az előbbi nem is tű' nik olyan szörnyűnek. A XV1I1-X1X. századi emberek eltemették a halottakat, de az csak elnyújtja a folyamatot. Végül is a kétméternyi mélységben fekvő koporsóban is csak feloszlik a test. Az emberi testben élő baktériumok közül nem mindegyik igényel oxigént; elég anaerob baktérium jut a feladatra. Manapság persze már itt van a balzsamozás. Ez azt jelentené, hogy megmenekülünk a fokozatos cseppfolyóssá válás számunkra gusztustalan végzetétől? Megteremtette volna a modern tudo­ mány a kellemetlen piszoktól és foltoktól mentes örökkévalósá­ got? Jelenthetnek a halottak esztétikai élményt? Lássuk! A szemkupak ötforintosnyi műanyagdarabka. Kicsit nagyobb, mint egy kontaktlencse, kevésbé hajlékony, és sokkal kevésbé kényelmes. A műanyagot felhasogatják, így kis tüskék állnak ki a felszínéből. A tüskék ugyanazon az elven működnek, mint a fémtüskék, amelyek azokat a sérüléseket okozzák az autógumin, amit a kölcsönző a „Súlyos felnikárosodás” kategóriájában fog nekünk felszámolni. A szemhély rácsukódik erre a kupakra, ám ha már lecsukódott, nem fog egykönnyen kinyílni. A szemkupa­ kot egy temetkezési vállalkozó találta fel, hogy segítsen a halot­ taknak csukva tartani a szemüket. Ma reggel voltak pillanatok, amikor azt kívántam, bárcsak el­ látott volna valaki egy pár szemkupakkal. Nyitott szemekkel áll­ dogáltam a San Francisco College Temetkezéstudományi Intéze­ tének alagsori balzsamozójában. Egy emelettel feljebb egy halottasház működik, afelett van­ nak az ország egyik legrégibb és nagy tiszteletben álló egyetemé­ nek termei és irodái*. Némi árengedmény fejében az ügyfelek

* Ez volt egyben a legdrágább és a legkevesebb hallgatót fogadó egyetem. Láto­ gatásom után egy évvel, 2002 májusában bezárták.

67

megengedik, hogy a diákok az ő szeretteik tetemein gyakorolja­ nak. Ez talán olyan, mint 5 dollárért hajat vágatni a Vidal Sas­ soon Akadémián - vagy ahhoz hasonló. Én ma három kérdésemet hoztam el az egyetemre, mindhá­ rom a balzsamozással állt kapcsolatban: Mennyi ideig konzervál­ ja a tetemeket, és milyen formában? Lehetséges-e, hogy valaki soha nem oszlik fel? Mi a működési elve? Belementek, hogy válaszoljanak a kérdéseimre, aztán ők is feltettek nekem egyet. Látni akarom-e, hogyan csinálják? A balzsamozó asztalnál ma a két végzős Theo Martinez és Ni­ cole D’Ambrogio elnököl. Theo - harminckilenc éves, sötét ha­ jú, hosszú, karakteres arcú, sovány férfi - egy sor hitelszövetkeze­ ti és utazási irodai munka után fordult a temetkezési tudomány felé. Azt mondja, vonzotta az a tény, hogy a halottasházi munká­ hoz gyakran jár szolgálati lakás. (A mobiltelefonok és csipogók kora előtt a legtöbb halottasházhoz néhány lakás is tartozott, hogy mindig legyen ügyelet, ha netán éjszaka hoznának valakit.) A fényes hajú, gyönyörű Nicole érdeklődését a szakma iránt a Quincy című sorozat keltette fel, ami azért meglepő, mert amennyire emlékszem, Quincy patológus volt. (De őszintén: mondhatnak ők akármit, a válasz soha nem lesz teljesen kielégí­ tő.) A duó műanyagba és latexbe van öltözve, miként én is, és mindenki, aki csak be akar lépni a „fröcskölős területre”. Vérrel dolgoznak; az öltözékeket elővigyázatosságból viselik, a munká­ jukkal járó veszélyek, vagyis a HÍV és hepatitis ellen, és végül, hogy nehogy foltos legyen az ingük. Figyelmük középpontjában jelenleg egy hetvenöt éves férfi, vagy ha úgy jobban tetszik, egy három hetes hulla áll. A férfi a tudománynak adományozta a testét, de miután felboncolták, a tudomány udvariasan elutasította. Az anatómiai laboratórium legalább olyan válogatós, mint a jó házból való lány, amikor párt keres: ne legyen se túl kövér, se túl magas, és persze ne legyen fer­ tőző betegsége. A kikosarazott tetem, miután három hetet töltött 68

egy egyetemi fagyasztóban, itt kötött ki. Beleegyeztem, hogy nem fedem fel az ismertető jegyeit, bár gyanítom, hogy a fagyasztás dehidratáló hatású levegője már elintézte az ügyet: a test szikár és száraz. Olyan, mint egy kiszáradt répa. A balzsamozás előtt a testet letisztítják és kicsinosítják, mint­ ha nyitott koporsóba akarnák kiállítani vagy a családnak meg­ mutatni. (Miután a diákok elkészülnek, valójában csak a krema­ tórium munkatársa fogja látni.) Nicole fertőtleníti, majd bő víz­ zel lemossa a szemeket és a szájat. Bár tudom, hogy a férfi halott, azt várom, hogy összerándul, amikor a vatta hozzáér a szeméhez, és hogy köhög és köpköd, amikor a víz eléri a torkát. Mozdulat­ lansága, halott volta szürreális. A diákok céltudatosan mozognak. Nicole belenéz a halott szájába. Kezét közben kedvesen a mellkasán nyugtatja. Nyugtala­ nul odahívja Theót. Halkan váltanak néhány szót, majd Theo hozzám fordul. „Tele van a szája anyaggal” - mondja. Bólintok, és kordot és csíkos vásznat képzelek oda: „Anyaggal?” „Hányadúkkal” - mondja Nicole. Még mindig nem értem. Az egyetem oktatója, Hugh „Mack” McMonigle, aki a ma reggeli órát felügyeli, odalép hozzám: „Az történt, hogy akármi volt is a hasában, utat tört a szájáig.” A baktériumok bomlása so­ rán keletkező gázok felgyülemlenek, és nyomást gyakorolnak a hasra, visszaszorítva a tartalmát a garaton keresztül a száj üregbe. Bár a hányadék viszonylag ritka látogatója a balzsamozónak, Theo és Nicole nem zavartatja magát. Theo elmagyarázza, hogy aspirátort fog használni. Barátságo­ san cseveg velem, mintha el akarná terelni a figyelmemet arról, amit látok: „A vákuum spanyolul aspiradora.” Mielőtt bekapcsolná az aspirátort, Theo fog egy rongyot, és letöröl valamit a férfi áliáról, ami csokoládészirupnak néz ki, de biztosan nem olyan ízű. Megkérdezem, hogyan dolgozza fel azt a kellemetlen helyzetet, hogy halott idegenek testével és váladé­ kaival kell foglalkoznia. Arpad Vasshoz hasonlóan azt mondja, 69

hogy a pozitívumokra próbál koncentrálni. „Ha parazitákat talá­ lunk, ha az illetőnek koszosak a fogai vagy nem fojt orrot, mie­ lőtt meghalt, javítanunk kell a helyzeten, szalonképesebbé kell őket tennünk.” Theo egyedül él. Megkérdem, hogy vajon annak, hogy hulla­ házi alkalmazottnak tanul, káros hatása volt-e a szerelmi életére. Kiegyenesedik és rám néz: „Alacsony vagyok, vékony vagyok, nem vagyok gazdag. Azt mondanám, hogy a pályaválasztásom a negyedik helyen áll azon tényezők sorában, melyek a lehetősége­ imet korlátozzák. (Lehet, hogy mégis inkább segített, mert Theo egy éven belül megnősült.) Következő lépésként Theo bekeni az arcot valamivel, ami a leginkább borotvahabra hasonlít, és amiről feltételezem, hogy fertőtlenítőkrém. Aztán kiderül, hogy azért hasonlít annyira a borotvahabra, mert az is. Theo új pengét helyez a borotvába. „Borotválkozás után egész más lesz.” „Le mertem volna fogadni.” „A bőr már nem képes begyógyulni, ezért vigyázni kell, ne­ hogy megvágjam. Borotválásonként egy penge, aztán dobhatjuk a szemétbe.” Kíváncsi vagyok, vajon átfutott-e ennek a férfinak az agyán, amikor utolsó napjaiban borotvával a kezében a tükör előtt állt, hogy az lehet az utolsó borotválkozása - nem is sejtet­ te, hogy az utolsó borotválást a sors eképpen rendeli neki. „Most kiegyenesítjük a vonásokat” - mondja Theo. Felemeli a férfi egyik szemhéját, és vattát tesz bele, hogy kitöltse úgy, ahogy valaha a szemgolyó tette. Fura, hogy az egyiptomiak, akik­ nek a kultúrája a szememben a legerősebben kötődik a vattához, ama híres vattájukat nem használták az üres szemgödrök kitömé­ sére. Az ókori egyiptomiak gyöngyhagymát alkalmaztak erre a célra. Hagymát. Ami engem illet, ha már mindenképpen kicsi, kerek martinikiegészítőt kellene a szemhéjaim alá rakni, én az olivabogyót választanám. A vatta tetejére szemkupakok kerülnek. „Az embereket zavar­ 70

ná, ha nyitva látnák a szemeket” - magyarázza Then, és lezárja a szemhéjakat. Elképzelem, ahogy akcióba lépnek a kupakon lévő' kis tüskék. „Madre de dió! Aspiradora!” Jöjjön csak el ama vég­ zetes nap, nem fogtok engem nyitott koporsóban látni! A hétköznapi emberek temetésén a nyitott koporsó viszonylag új fejlemény, mindössze 150 éves. Mack szerint több célt is szol­ gál, a temetkezési vállalkozók által hirdetett „utolsó emlékkép megőrzésén” kívül. Először is meggyőzi a családot arról, hogy sze­ rettük valóban meghalt, és nem élve fogják eltemetni, másodsor­ ban arról, hogy a koporsóban lévő test valóban a szeretett ember teteme, és nem a szomszéd tárolóból való. A balzsamozás alapelvei és gyakorlata című könyvben olvastam: a nyitott koporsó azért jött divatba, hogy a balzsamozók eldicsekedhessenek tudományukkal. Mack nem ért egyet a felvetéssel, és megjegyzi, hogy már sokkal a balzsamozás elterjedése előtt is nyitott, jéggel telerakott kopor­ sókban mutatták be a halottakat a temetéseken. (Elajlok arra, hogy Macknek higgyek, hiszen ugyanebben a könyvben azt is tényként közlik, miszerint: „Több testszövet is birtokol némi hal­ hatatlanságra való hajlamot, amennyiben a megfelelő körülmé­ nyek között tárolják őket. Kellő türelemmel elvileg lehetséges lenne egy csirke szívét világméretűvé növeszteni. „Az orrban jártál már?” — Nicole kicsi króm ollót tart a kezé­ ben. Theo nemmel felel, Nicole pedig behatol az orrba. Először levágja a szőrt, majd jön a fertőtlenítés. „Méltóságot ad az el­ hunytnak” - mondja, miközben tampont húzgál ki-be a bal orr­ lyukon. Tetszik nekem ez az „elhunyt” szó. Mintha nem is halt volna meg az illető, csak egy elnyúló jogi vitában venne részt. A temetkezők tudománya, érthető okokból, tele van eufémizmusokkal. „Ne úgy mondjuk, hogy hulla vagy tetem'.” — írja feddően A bab zsamozás alapelvei és gyakorlata — „Mondjuk úgy: az elhunyt, vagy így: N. N. úr földi maradványai. Ne használjuk a tárolni szót se, mondjuk azt: ellátni a megőrzését.” A ráncok az arc kialakult jegyei.

És amikor a feloszlott agy átszűrődik a sérült koponyán és ki­ buggyan az orrlyukon, az a habos tisztulás. Végül a szájat kell beállítani, amely tátva marad, ha nem rög­ zítik csukva. Theo magyaráz Nicole-nak, míg a lány hajlított tű­ vel és erős fonállal igyekszik összevarrni az állkapcsokat. „A cél az, hogy ugyanazon a lyukon hatoljon be, és a fogak mögé jusson ki” - mondja Theo. „Most az orrsövényen, aztán az egyik orrlyu­ kon át jön ki, majd újra bemegy a szájba. Rengeteg módja van a száj bezárásának” — teszi hozzá, majd egy műszerről kezd beszélni, amelyet tűbelövőnek hívnak. Ettől majd leesik az állam, és ezzel sikeresen elérem, hogy Theo végre befogja a száját. A varrás csendben folytatódik. Theo és Nicole hátrébb lépnek, hogy meg­ szemléljék a munkájukat. Mack bólint. N. N. úr készen áll a bal­ zsamozásra. A modern balzsamozás a keringési rendszer révén folyékony tartósítószert juttat a test sejtjeihez, hogy megállítsa az autolízist, és hátráltassa a bomlást. Ugyanazok az erek és hajszálerek, me­ lyeken keresztül egykor a vér oxigént és táplálékot szállított a sej­ tekhez, most a balzsamozó folyadékot szállítják. Jelenlegi ismere­ teink szerint elsőként egy holland biológus-anatómus trió, az 1600-as években élt Swammerdam, Ruysch és Blanchard kísérel­ ték meg az ereken keresztüli balzsamozást*. A korai anatómusok krónikus tetemhiányban szenvedtek, ez serkentette az olyan módszerek kidolgozását, amelyek a megszerzett példányokat kon­ zerválták. Blanchard tankönyve elsőként foglalta össze az artériás

* Természetesen nem ők voltak az elsők, akik megpróbálták a testek rothadását megállítani. A testkonzerválás korai történetének zsákutcái közé tartozik egy XVII. századi olasz orvos, Girolamo Segato kísérlete. O a test kővé változtatásá­ nak módszerén dolgozott. Másik rossz példa Thomas Marshall londoni orvosé, aki 1839-ben kiadott tanulmányában leírt balzsamozási módszere során a test fel­ színét ollóval kellett finoman megszurkálni, majd ecettel kellett bedörzsölni, ha­ sonlóan ahhoz, mint amikor a háziasszonyok felszúrják a húsokat és mélyen be­ dörzsölik a húspuhító sót.

72

balzsamozás teljes folyamatát. Leírja az ér felnyitását, a vér vízzel történő eltávolítását, majd az alkohol befecskendezését. Vettem már részt hasonló egyetemi bulikon. Az artériás balzsamozás sokáig nemigen volt népszerű Ameri­ kában, egészen a polgárháború kitöréséig. Addig a halott ameri­ kai katonákat általában ott temették el, ahol elestek. Ha a csa­ lád újra akarta temetni a hőst, írásos kérvényt és hermetikusan zárható koporsót kellett küldeniük a legközelebbi szállásmesteri hivatalba, mire a hivatal utasítást adott egy csapatnak, hogy ás­ sák ki, és szállítsák el a családnak a földi maradványokat. A csa­ ládok által küldött koporsók gyakran nem záródtak hermetiku­ san - ki tudta akkor, mit is jelentett az hogy „hermetikus”?, és ma vajon mit értünk ezalatt? - a koporsók tehát hamar elkezdtek bűzleni és csöpögni. A sokat szenvedett szállítóegységek sürgető kérésére a hadsereg hozzálátott körülbelül 35 000 halottjának bebalzsamozásához. Aztán egy szép napon az 1861-es esztendőben lelőtték Elmer Ellsworth-öt, a huszonnégy éves ezredest, épp amikor a konföderá­ ciós zászlót kaparintotta meg egy hotel tetejéről - rangja és bátor­ sága szolgálhat tanúbizonyságul, milyen nagy tettekre ösztökélhet egy csúnyácska keresztnév. (Az Elmer magyar megfelelője az Ele­ mér, a szerk.) Az ezredest hősként búcsúztatták és első osztályú bal­ zsamozásban részesült, amit bizonyos Thomas Holmes, „a balzsa­ mozás atyja” végzett*. A nagyközönség, amint elvonult Elmer ko­

* Hát mindennek van atyja? Úgy tűnik, igen. Ha az interneten a ,,-nek az atyja” kifejezésre keresünk, az derül ki, hogy többek között van atyja: az ondóvezeték-elkötcs visszafordításának, a hillbilly jazznek, a zuzmókutatásnak, a hójáróknak, a modem könyvtártannak, a japán whiskynek, a hipnózisnak, Pakisztánnak, a ter­ mészetes hajápoló szereknek, a lobotómiának, a női boksznak, a modem opciós árképzési teóriának, a motoros mocsárjáróknak, a pennsylvaniai ornitológiának, a wlsconsini bluegrass zenének, a tornádókutatásnak, Fen-Phenn-nek, a modern tejgazdálkodásnak, Kanada toleráns társadalmának, a fekete hatalom polgárjogi mozgalomnak, de még a sárga iskolabusznak is.

73

porsója mellett, minden részletében egy katonát láthatott, nem pedig egy oszladozó holttestet. Négy évvel késó'bb a balzsamozás is­ mét nagy reklámot kapott, amikor Abraham Lincoln bebalzsamo­ zott teste Washingtonból illinois-i szülővárosába utazott. A vo­ natát egy reklámhadjárattal is felért, hiszen az állomásokra özönlő érdeklődőknek legalább a fele biztos észrevette, hogy Lincoln sok­ kal jobban fest a koporsójában, mint annakidején a Nagyi a magá­ éban. Elterjedt a hír, és a divathullám dagadt és nőtt, akár egy csir­ keszív, s hamarosan az egész nemzet balzsamozásra küldte halotta­ lt, hogy megfelelő pózba állítsák és konzerválják őket. A háború után Holmes elkezdte árusítani „Innominata” név­ re hallgató, szabadalmaztatott balzsamozó folyadékát balzsamo­ zók számára, miközben szakított az iparral. Gyógyszertárat nyi­ tott, szénsavas üdítőt árult, befektetett egy gyógyfürdőbe, és e há­ rom vállalkozásra herdálta el jelentős vagyonát. Soha nem háza­ sodott meg, és soha nem lettek gyermekei (a balzsamozás kivéte­ lével, melynek mint tudjuk, ő az atyja), de nem mondhatnánk, hogy egyedül élt. Christine Quigley, A tetem: egy történet című könyv szerzője szerint, a háborús időkben készült munkáival osz­ totta meg brooklyni házát: balzsamozott testeket tárolt a szekré­ nyekben, és fejek feküdtek a nappali asztalán. Nem meglepő for­ dulat, hogy Holmes fokozatosan megőrült, és utolsó éveit több­ nyire szanatóriumokban töltötte. Hetvenévesen olyan gumiborí­ tású vászon halottaszsákokat reklámozott temetkezési témájú fo­ lyóiratokban, amelyek, állítása szerint, hálózsákként is használ­ hatók. Nem sokkal halála előtt Holmes állítólag azt kérte, hogy ne balzsamozzák be; vajon ezt a kívánságát a normális vagy az őrült megnyilatkozásai között kell számon tartani? Theo N. N. úr nyakát tapogatja. „Az artéria carotist keressük” - jelenti be. Rövid, hosszanti vágást ejt a férfi nyakán. Mivel nem vérzik, nem esik nehezemre odanézni, és könnyű inkább úgy gondolni a cselekedetre, mint valami tevékenységre, amelyet az ember a munkája során végez, mint a tetőfedő anyagok feldara­ 74

bolása vagy habgumibelsők felszelése, ahelyett, hogy gyilkosság­ ra gondolnék, amit ez a mozdulat normális esetben jelentene. így a nyaknak lett egy titkos zsebe, és Theo belecsúsztatja az ujját. Némi próbálkozás után megtalálja és kihúzza az artériát, majd elvágja egy pengével. A vége rózsaszín és gumiszerű, és nagyon hasonlít arra, amivel a vicces púzópárnákat fel lehet fújni. Az artériába kanült ültetnek be, s ez hosszú csővel csatlakozik a balzsamozó folyadék tárolójához. Mack beindítja a pumpát. Most már mindent értek. A férfi arca perceken belül megfia­ talodik. A balzsamozó folyadék rehidratálja a szöveteit, kitölti beesett orcáit, kisimítja összeesett bőrét. A bőre most rózsaszín (a balzsamozó folyadék piros festékanyagot is tartalmaz), nem bá­ gyadt és papírszerű. Egészségesnek és meglepően életszerűnek tű­ nik. Ezért nem érdemes nyitott koporsós temetések előtt a testet egyszerűen csak a fagyasztóban tárolni. Mack mesél egy kilencvenhét éves nőről, aki hatvannak is alig nézett ki a balzsamozás után. „Végül ráncokat kellett rá fes­ tenünk, egyébként a családja nem ismerte volna fel.” De akármilyen egészségesnek és fiatalosnak tűnik is ma reggel a mi N. N. bácsink, sajnos ő is elbomlik végül. A balzsamozás csupán arra szolgál, hogy a temetésig frissen és életszerű állapot­ ban tartsa a tetemet, de nem sokkal tovább. (Az anatómia tan­ székeken nagyobb mennyiségű és koncentrációjú formaiint vet­ nek be az eljárás során; ezek a testek akár évekig is megmarad­ nak, bár horrorfilmszerű megjelenést öltenek.) „Amint a talajvíz megemelkedik, és vizes lesz a koporsó” - mondja Mack, „ugyan­ úgy elbomlik ő is, mintha nem esett volna át balzsamozáson.” Mint mondja, a víz visszafordítja a balzsamozás kémiai reakcióit. A temetkezési vállalatok árulnak szigetelt koporsókat is, ame­ lyek nem engedik be a levegőt és a vizet, de a tetemek esélye az örökké tartó kellemes megjelenésre még akkor is kétséges. A test olyan baktérium-spórákat és élettanilag visszafogottan funkcio­ náló DNS-telepeket tartalmazhat, amelyek túlélik a szélsőséges 75

hőmérsékletet, a szárazságot, de az olyan kémiai beavatkozásokat is, mint a balzsamozás. A formaldehid végül lebomlik, és szabad lesz az út a spórákból növekvő baktériumok számára. „A vállalkozók valaha azt állították, hogy a balzsamozás örök” - mondja Mack. „Ha az üzlet múlik rajta, mindig kéznél van egy jó szlogen!” - mondja egyetértőén Thomas Chambers, a W. W. Chambers temetkezési üzletlánc feje. Az ő nagyapja a jó ízlés ha­ tárát súrolva olyan reklámnaptárakat osztogatott, amelyeken egy formás nő meztelen sziluettje szerepelt a temetkezési vállalat szlo­ genje fölött: „Gyönyörű testek Chambersnél”. (Ahogy Jessica Mitford is céloz rá a Halál amerikai módra című könyvében, a nő azért nem a vállalat által bebalzsamozott tetemek egyike volt; ez még Chambers nagyapónak is meghaladta volna a képességeit.) A balzsamozó folyadékokat gyártó cégek „A legjobban megőr­ zött test” címen meghirdetett versenyek szponzorálásával kíván­ ták a kísérletezést bátorítani. Azt remélték, hogy a szaktudás vagy a vakszerencse talán segít majd valamelyik vállalkozónak feltalálni a tartósítok és hidratálok tökéletes egyensúlyát, s így le­ hetővé válik a szakma számára, hogy előrukkoljanak a mumifikálás nélkül is évekre tartós testekkel. A versenyzőknek fotókat kellett beküldeni a kezelt halottakról, akik különösen jó állapot­ ban maradtak, s mellékelni kellett a recepteket és az eljárás leírá­ sát. A győztes nevezők beküldött fényképeit a temetkezési ipar folyóirataiban publikálták, és - persze Jessica Mitford előtt - még feltételezték is, hogy a szaktársakon kívül soha senki más nem üti fel a Koporsó a napos oldalon számait. Megkérdezem Macket, mi vette rá a vállalkozókat, hogy fel­ hagyjanak az örökre szóló konzerválást célzó törekvésekkel. Mint oly sok esetben, itt is egy per áll a háttérben. „Egy férfi beperel­ te őket. Vásárolt egy helyet a mauzóleumban, aztán félévente egyszer bevonult oda az ebédjével, kinyittatta az anyja koporsó­ ját, és mellette töltötte az ebédszünetet. Egy különösen vizes ta­ vaszon nedvesség jutott a koporsóba, és láss csodát, Anyucinak 76

penészszakálla nőtt. A férfi perre ment, és 25 000 dollárt kasszí­ rozott a temetkezési vállalattól. Ezután soha többé nem hangoz­ tatták az örök tartósításról szóló állításukat.” További elbátorta­ lanító intézkedést hozott a Központi Kereskedelmi Bizottság, amelynek 1982-es Temetkezési Szabálya megtiltotta a temetke­ zési szakmában dolgozóknak, hogy azt hirdessék, az általuk ela­ dott koporsók örök védelmet biztosítanak az oszlás ellen. Ennyit a balzsamozásról. Tetemünk igen csinos lesz a temeté­ sen, de aztán senkit nem ment meg attól, hogy egy napon elkezd­ jünk oszladozni és bűzölögni, és halottak napi szellem váljék be­ lőlünk. Időleges tartósítás, akár a nitrátok a kolbászodban. Min­ den hús elsorvad és elrohad egyszer, bármit is teszünk velük. A lényeg az, hogy halála után bármilyen sorsot is választ az ember a testének, alapvetően soha nem lesz tetszetős. Ha valaki úgy dönt, hogy a tudománynak ajánlja fel magát, nem szabad hagynia, hogy a boncolás és feldarabolás képei eltérítsék szándé­ kától. Szerintem nem sokkal rémisztőbbek az átlagos oszlásnál vagy annál, ha az orrlikainkon keresztül varrják össze a szánkat egy temetési szemle kedvéért. Még a hamvasztás sem túl szép ese­ mény, rájöhetünk, ha úgy belemerülünk a témába, mint a londo­ ni egyetem anatómiai tanszékének oktatója W. E. D. Evans teszi, 1963-ban megjelent könyvében, A halál kémiájában: „A bőr és a haj azonnal megpörkölődnek, elszenesednek és elégnek. Ebben a fázisban válik egyértelművé, hogy hő hatására az izmokban lévő fehérjék besűrűsödnek, s ez lassú izomösszehú­ zódást eredményez, így a végtagok lassú behajlásával a combok széttárulhatnak. Népszerű az az elképzelés, miszerint a hamvasztási folyamat elején a hő hatására a törzs vadul előrerándulhat, s így a test a koporsó tetejét lelökve hirtelen „felül”, de ilyet még senki sem látott. Előfordulhat, hogy a bőr és a hasizmok elszenesedése és felsza­ kadása előtt feldagad a has. A daganat annak következtében ala­ kul ki, hogy a hasüregben gőz képződik, és kitágulnak a gázok. 77

A lágy szövetek pusztulása fokozatosan felfedi a csontváz ré­ szeit. Eló'ször a koponya marad borítás nélkül, majd a végtagok csontjai is előtűnnek. A hasüreg tartalma elég lassan ég el, a tü­ dő pedig még azoknál is lassabban. Megfigyelték, hogy az agy a test hamvasztása során különösen ellenálló. Ragadós, olvadt masszaként még akkor is látták, amikor a koponya teteje már el­ tört és leesett. ... Ahogy a belső részek eltűnnek, végül láthatóvá válik a gerinc, a csontok fehéren ragyognak a lángok között, és a csontváz darabokra esik.” Izzadságcseppek gyöngyöznek Nicole védőmaszkján. Több mint egy órája vagyunk itt. Majdnem vége. Theo rápillant Mackre. „Bevarrjuk a végbélnyílást?” Hozzám fordul. „Mert kü­ lönben szivárgást ereszthet a temetési öltözetbe, és kész a baj.” Én nem bánom, hogy Theo ilyen tárgyilagos. Az élethez hoz­ zátartoznak a testnedvek, a tamponálások, az ürítés, a genny, a takony, a nyálka és a folyás. Tiszta biológia vagyunk. A kezdet és a vég, a születés és a halál emlékeztet minket erre. Még ha a ket­ tő között mindent meg is teszünk, hogy elfeledkezzünk róla. Mivel az elhunytnak nem lesz temetése, Macken múlik, hogy a diákoknak meg kell-e tenniük a végső lépést. Úgy dönt, hogy elengedi. Hacsak a vendég nem akarja látni. Rám néznek. „Köszönöm, nem.” Elég volt mára ennyi biológia.

78

HULLÁK A VOLÁNNÁL Emberi próbababák és az ütésállóság szükséges—szörnyűséges tudománya

Mindent összevetve, a hullák nem túl tehetségesek. Nem tudnak vízilabdázni, nem tudják bekötni a cipőfűzőjüket, és a piaci része­ sedést sem tudják maximalizálni. Nem tudnak vicceket mesélni, és egyáltalán nem tudnak táncolni. Egyetlen dolog van, amiben a hullák profik: a fájdalmat ők tűrik a legjobban. Itt van például UM 006. UM 006 egy tetem, aki nemrég Detroiton keresztül utazott a Michigan Egyetemről (University of Michigan = UM) a Wayne State University biomémöki épüle­ tébe. Feladata szerint - amelyet ma este 7 körül fog teljesíteni egy lineáris ütést kell majd kiállnia, amit a vállára mérnek. Le­ het, hogy a kulcscsontja és a lapockája eltörik, de hogy semmit nem fog érezni, és a sebesülései nem fogják befolyásolni min­ dennapi tevékenységében, az holtbiztos. Mivel egykori gazdája hozzájárult ehhez a kísérlethez, az UM 006-os tetem most segít­ het felmérni a kutatóknak, hogy az emberi váll mekkora ütést képes komolyabb sérülés nélkül kiállni egy oldalütközéses autó­ balesetben. Az elmúlt hatvan évben az élők a halottak segítségével állapí­ tották meg az emberi toleranciaszintet a koponyatörések, a mellbedöfések, a térdtörések és bélzúzódások esetére, minden olyan csúnya és súlyos sérülésre, ami csak előfordulhat az autóbalesetet szenvedő emberrel. Ha az autógyártók tudják, hogy mekkora erő­ nek képes a koponya, a gerinc vagy a váll ellenállni, olyan autó­ 79

kát tudnak tervezni, melyekben ütközés esetén elkerülhetjük eze­ ket a sérüléseket. Kérdezheti a kedves olvasó, ahogy én is csodálkozva kérdez­ tem ennek hallatán: de hát miért nem használnak ehhez próba­ babákat? A bábu azonban csak az érem egyik oldala. Elárulhatja ugyan, hogy milyen erőhatások érik a bábutestrészeket egy ütkö­ zés során, de ha nem tudjuk, hogy egy igazi testrész mekkora ütést képes elviselni, ez a bábuktól szerzett információ használhatat­ lan. Először is tudni kell, hogy a bordák maximum 7 cm-nyit nyomódhatnak be anélkül, hogy az általuk védett puha és ned­ ves szervek károsodnának. Így ha egy újonnan tervezett autó kor­ mánykerekének csapódó próbababa mellkasán 10 cm-es változás észlelhető, biztosak lehetünk benne, hogy a Nemzeti Közúti For­ galombiztonsági Bizottságnak ez az autó nem fogja elnyerni a tet­ szését. A halottak első hozzájárulása a biztonságos autózáshoz az arc­ kímélő szélvédő bevezetésével történt. Az első Fordok szélvédő nélkül készültek, ezért viselnek a régi képeken a sofőrök védősze­ müveget. Nem az 1. Világháborús sztárpilóták lendületes stílusát akarták utánozni, csak a széltől és a bogaraktól védték a szemü­ ket. Az első szélvédőket hagyományos ablaküvegből készítették, így csak úgy hasították a szelet, no meg sajnos a vezető arcát üt­ közés esetén. Az elöl ülők még a laminált üvegből készült szélvé­ dők korában is — a ’30-as és a ’60-as évek között — csúnya, táton­ gó, homloktól állig húzódó vágásokkal hagyták el a balesetek helyszínét. A fej, ha nekiütközött a szélvédőnek, a méretével mintegy azonos nagyságú lyukat ütött rajta, majd amikor heve­ sen és hirtelen visszacsapódott a lyukon keresztül, a csipkézett szélek össze-vissza vagdalták. A következő fejlesztés, az edzett üveg elég erős volt annak megakadályozásához, hogy az ember áttörje a fejével, viszont az ütközés a kemény üveggel agykárosodást okozhatott. (Minél ke­ vesebbet enged az anyag, annál nagyobb az ütközés károsító ha­ 80

tása, vesd össze: esés füvön és jégpályán.) A neurológusok tudták, hogy a homlokot ért ütés következtében kialakult agyrázkódást koponyarepedések kísérhetik. A hulla ugyan nem kap agyrázkódást, de a bőrfelszín repedéseit rajta is meg lehet figyelni, s a ku­ tatók így is tettek. A Wayne State egyetemen a tetemeket autó­ üveget szimuláló üveg fölé lógatták, majd (különböző sebessége­ ket imitálva) különböző magasságokból ledobták őket, hogy a homlokuk ütközzön az üveggel. (Az elterjedt elképzelésekkel el­ lentétben, az ütéstesztelő tetemeket csak ritkán ültették mozgó járművek első ülésére - minek is tették volna, a vezetés az egyik, amiben a halottak nem túl ügyesek.) A kísérletek kimutatták, hogy amennyiben az edzett üveg nem annyira vastag, akkor va­ lószínű, hogy az erő amit kifejt, nem okozhat agyrázkódást. A mai szélvédők még többet engednek. Ha egy mai fej, biztonsági öv becsatolása nélkül, 48 km/óra sebességgel vesz részt frontális au­ tóbalesetben, úgy hagyhatja el a helyszínt, hogy semmire nem lesz panasza, csak egy kisebb ütés okozta kellemetlenségre, no és a sofőrre, aki egy átlagos hulla vezetési tudományával is alig di­ csekedhetett. Az ütésnek engedő szélvédő és a kiálló gombok nélküli, kipár­ názott műszerfal ellenére a halálos kimenetelű balesetek okai közt még mindig az agykárosodás a főbűnös. A fejet ért ütés gyak­ ran egyáltalán nem is komoly. A súlyos agykárosodást az a kom­ bináció okozza, amit az ütődés és a rándulás együtt ad, vagyis a fej nekiütődik valaminek az egyik irányba, majd hirtelen nagy se­ bességgel visszacsapódik a másik irányba (ez az amit rotációnak neveznek). „Ha rotáció nélkül mérünk ütést a fejre, nagyon nagy erő kell ahhoz, hogy leüssenek valakit.” - mondja Albert King, a Wayne State Biomémöki Központjának vezetője, „Hasonlókép­ pen nehezen okozhat súlyos kárt, ha csak a rotáció van jelen: ha valakinek a feje csak oda és vissza rándul, anélkül hogy beleüt­ közne valamibe.” A hátulról nagysebességgel történő ütközések pedig épp ezt teszik olykor, mivel az agy annyira gyorsan csapó­ 81

dik előre és hátra, hogy ez az erőhatás egyszerűen felszakítja a fel­ színi ereit.) „A szokásos ütközésben mindkét hatás jelen van, egyik sem nagyfokú, de együtt súlyos fejsérüléshez vezethetnek.” Az oldalütközésekben pedig ott van az oldalirányú rázkódás, amely különösen hírhedt arról, hogy az utasokat kómába ejti. King és kollégái arra próbálnak rájönni, mi is történik ponto­ san az aggyal az ilyen rotációs-rángatásos kombinált esetekben. A csapat most a város másik végén lévő Henry Ford Kórházban filmezi nagysebességű röntgenkamerákkal a szimulált ütközések­ ben résztvevő tetemek fejét, hogy megfejtsék mi történik a kopo­ nyában*. Idáig sokkal nagyobb fokú „agypofozást” találtak - ahogy King fogalmazott -, és sokkal több rotációs jelenség lépett fel, mint amennyinek az előfordulását eddig feltételezték. „Az agy nagyjá­ ból egy nyolcast ír le” - mondja King. Pedig ezt inkább mégis a korcsolyázókra kéne hagynia, minthogy amikor ez történik, szak­ szerűen szólva, az agy diffúz axonális sérülést szenved — vagyis ha­ lálos kimenetelű szakadásokat és folyásokat az agy axonjainak mikrocelláiban. A mellkasi sérülések szintén bőségesen hozzájárulnak az ütkö­ zések halálos kimeneteléhez. (Ehhez nem is kellettek az autók: 1557-ben a híres anatómus, Vesalius beszámol egy halálos aortasé­ rülésről, amit a szerencsétlen áldozat a lováról leesve szenvedett el.) A biztonsági öv előtti időkben az autó belsejében található legveszélyesebb gyilok a kormánykerék volt. Előre irányuló ütkö-

Van még néhány vidám dolog, amit egy röntgenkamerával lehet művelni. A Cornell Egyetemen Diane Kelley biomechanikai kutató párosodó patkányokat filmezett le ily módon, hogy a péniszben lévő csont lehetséges szerepét kutassa. Az embereknek nincs ilyen csontjuk, és a szerző jelenlegi ismeretei szerint nem is filmezték le őket szeretkezés közben rőntgenkamerával. Ám a hollandiai Gro­ ningen Egyetemi Kórházában a vicces kedvű orvosok már filmeztek le olyan párt, akik az MRI vizsgálóban szeretkeztek. A kutatók megállapították, hogy közösülés közben, a misszionárius pózban a pénisznek „bumeráng alakja van”.

82

zéskor a test előrecsúszott, a mellkas pedig gyakran olyan erővel csapódott be a kormánykerékbe, hogy a kerék szegélye visszahajlott a szárára, mint egy összecsukódó esernyő. „Volt egy emberünk, aki egy Nasht vezetve a fának hajtott, aztán a mellkasán ott láttuk a kormánykeréken lévő ’N’ embléma lenyomatát” - emlékszik vissza Don Huelke biztonságkutató, aki 1961 és 1970 között ott volt a Michigan Egyetem környékén történt összes autóbaleset helyszínén, hogy feljegyezze, mi és hogyan történik. A kormány kereke egészen a hatvanas évekig keskeny volt, néha mindössze 15-18 cm átmérőjű. Csakúgy, mint ahogy a vé­ dőgyűrű nélküli síbot elsüllyed a hóban, a szegély nélküli kor­ mányrúd is belemélyed a testbe. Ráadásul, egy szerencsétlen ter­ vezési döntésnek köszönhetően, a legtöbb autótípusban a kor­ mányrúd épp olyan szögben állt, hogy pontosan a vezető szívére irányult*. Előrebukáskor éppen ott döfte keresztül az embert, ahol a legkevésbé vágyott rá. Az ütés még akkor is gyakran ha­ lálos volt, amikor a fém nem hatolt be a mellkasba. Vastagsága ellenére az aorta viszonylag könnyen reped meg. Ez amiatt van, mert minden második másodpercben mintegy negyven dekányi súly kerül le róla: a vérrel telt emberi szív. Ha ez a súly megfele­ lő erővel mozog - ahogyan a kormánykerekek által okozott tom­ pa ütések alkalmával is -, azt a terhelést nem képes elviselni még a test legnagyobb ere sem. Ha már valaki ragaszkodik ah­ hoz, hogy oldsmobilt vezessen biztonsági öv becsatolása nélkül,

* Biztonsági szempontból jobb lett volna teljesen kihagyni a kormánykereket, és kormánylapátszerű fogantyúkat kellett volna a vezetőülés két oldalára szerelni. Éppen úgy, ahogy a „Túlélőautó” a Szabadság Biztosító Társaság demóautója ese­ tében tették, amit az 1960-as évek elején azért fejlesztettek ki, hogy megmutas­ sák a világnak, hogyan kell életmentő autókat tervezni (és visszaszorítani a biz­ tosítótársaságok kiadásait). Ilyesfajta vízió megvalósulása lett volna a hátrafelé fordított anyósülés is, aminek marketing-értéke felért volna a kormányzólapáté­ val. Mert persze a 60-as években nem a biztonság, hanem a stílus adta el a kocsi­ kat: a Túlélőautónak nem sikerült megváltoztatnia a világot.

83

legalább időzítsen jól. Azon legyen, hogy ütközése egybeessék a szív összehúzódási szakaszával, amikor a vér éppen kipréselődik belőle. Mindezt megszívlelve, a biomérnökök és az autógyárosok (ne­ vezetesen pl. a General Motors) mégiscsak beültették a hullákat a gépi gyorsítású autószimulátorok vezetőüléseibe. A kísérletben hirtelen állítják meg a hullák „vezette” félautókat, hogy a frontá­ lis ütközés erőhatásait imitálják. A cél - legalábbis az egyik - az volt, hogy olyan kormányrudat tervezzenek, amely ütés hatására összeomlana, és elég erőt nyelne el, hogy megakadályozza a szív és az azt ellátó érrendszer súlyos sérüléseit. (A motorháztetőknek is ez a dolguk a balesetekben, abból az elképzelésből kiindulva, hogy minél jobban összezúzódik a mo­ torháztető, annál kevésbé zúzódik össze az utas: ezért látunk még viszonylag könnyebb koccanásoknál is harmonika módjára össze­ nyomódott motorháztetőket.) A GM 1960-as évek elején bemu­ tatott összeomlásra képes kormányrúdja a halálos kimenetelű frontális balesetek kockázatát felére csökkentette. És ez így ment hosszú ideig. A tetemek kollektív életrajza olyan eredményekkel büszkélkedhet, mint a hárompontos biz­ tonsági öv kötelezővé tétele, vagy a légzsák, a párnázott műszer­ fal, a szerényebb, műszerfalba simuló gombok kifejlesztése (az ’50-es, ’60-as években több boncolási jegyzőkönyv is tartalmaz olyan röntgenfelvételeket, amelyeken emberi fejbe nyomódott rádiógombok láthatóak). Nem valami szép munka. Számtalan biztonsági öv vizsgálatban - merthogy sok volt belőlük, mivel a spórolni igyekvő autógyártók éveket töltöttek annak a bizonygatásával, hogy a biztonsági övék több sérülést okoznak, mint amennyit megelőznek, ezért nem kéne kötelezővé tenni a hasz­ nálatukat - a tetemek öveit bekötötték, aztán összetörték és vizsgálgatták őket, milyen belső töréseket és roncsolásokat szenved­ tek el. Hogy megállapíthassák az emberi arc ütésállóságának kor­ látáit, szintén tetemek ültek arccal a „pofozógépek” hatósugará­ 84

ba. Alsó lábszárukat szimulált lökhárítókkal törték el, felső láb­ száraikat benyomódott műszerfalakkal zúzták össze. Mindez egyáltalán nem szép, de szerencsére hasznos. A tetem­ tanulmányok nyomán végrehajtott újítások eredménye, hogy ma már egy 95 km/órás sebességű frontális ütközést is túl lehet élni. A Trauma Journal című folyóiratban 1995-ben megjelent egy cikk: A sérülésmegelőző tetemkutatás humanitárius haszna címmel. Albert King kiszámolta, hogy a „tetemes” kutatások eredménye­ in alapuló járműbiztonsági fejlesztések 1987 óta évente mintegy 8500 emberéletet mentenek meg. Minden egyes tetem, aki a há­ rompontos biztonsági öv tesztelésében részt vett, évente 61 éle­ tet mentett meg. Minden tetem, aki légzsákot kapott az arcába, évente 147 embert menekített meg halálos kimenetelű fejsérü­ léstől. Az összes tetem, akinek a feje szétvert egy szélvédőt, éven­ te 68 életmentéssel dicsekedhet. Sajnos Kingnek még nem álltak rendelkezésére ezek az ada­ tok, amikor 1978-ban a Felügyeleti és Nyomozási Országgyűlési Albizottság elnöke, John Moss meghallgatást szervezett a tete­ mek autósütközési tesztekben való felhasználásának vizsgálatára. Moss képviselő úgy nyilatkozott, hogy „személyes ellenszenvet érez e gyakorlat iránt”. Nézete szerint a Nemzeti Közúti Forga­ lombiztonsági Bizottságon belül „kultusz” alakult ki, „mely szük­ ségesnek tartja ezt az eszközt”. Kifejtette abbéli meggyőződését, hogy más módszer is létezik. Bizonyítékot akart kapni arra, hogy a halott emberek pontosan úgy viselkednek ütköző autókban, mint az élők. Ez a bizonyíték nonszensz, olyasmi - amint arra a felbőszült tudósok felhívták a figyelmet -, amit soha nem lehet felmutatni, hiszen élő embereket kellenne kitenni ugyanolyan nagy erejű ütéseknek, amilyeneket a holttestek kiálltak. Furcsa módon Moss képviselő nem finnyásságból mondta mindezt, nem a hullákra volt kényes, hiszen mielőtt politizálni kezdett, egy ideig egy temetkezési vállalkozónál dolgozott. Nem volt különösebben konzervatív sem. Demokrata volt, biztonság­ 85

párti reformer. Olyan rendelet bevezetésén dolgozott, amely a légzsák használatát tette volna kötelezővé, és szörnyen feldühí­ tette, hogy az egyik tetem-teszt kimutatta, hogy a légzsák több sé­ rülést okozhat, mint a biztonsági öv. (A légzsákok néha valóban sebesülést okoznak, még ölnek is, főleg ha az utas előrehajol, vagy másképp kerül úgynevezett „pozíción kívüli” helyzetbe, de adjuk meg a képviselő igazát is, abban az esetben amelyet Moss kifogásolt, valószínűleg tényleg csak egy elhasználódott, gyen­ gébb légzsák okozta a negatív eredményt.) Moss mint egy igazi különc járműbiztonsági lobbizó a tetem-kísérletek ellen foglalt állást. Végül a bizottság arra a következtetésre jutott, hogy Moss ma­ ga kerüljön úgynevezett „pozíción kívüli” helyzetbe. A bizottsá­ got döntésében a Nemzeti Tudományos Akadémia, a George­ town Bioetikai Központ, a Nemzeti Katolikus Konferencia, egy elismert orvosi egyetem anatómiaprofesszora — aki leszögezte, hogy „az ilyen kísérletek legalább olyan tiszteletteljesek, mint az orvosi egyetemi boncolások, és kevésbé roncsolják az emberi tes­ tet” valamint a kvéker, a hindu, és a reformista zsidó egyház tá­ mogatta. Megállapíttatott, hogy egy autóbaleset imitálásában a halott embernél jobban senki nem tudja helyettesíteni az élő embert. Pedig - Isten látja lelkűket - becsülettel végigpróbálták az összes alternatívát. Az ütéstolerancia tudományának hajnalán a kutatók még saját magukon is kísérleteztek. Lawrence Patrick, Albert King elődje a Biomémöki Központban, hosszú éveken át működött mint önjelölt élő próbabábu. Mintegy négyszázszor ül­ te végig az ütközést a szimulátorautóban, melynek során tízkilós féminga vágta mellbe, míg a térde újra meg újra egy súllyal meg­ rakott fémrúdnak ütődött. Patrick diákjai közt is volt néhány ha­ sonlóan bátor jelentkező, már ha a bátor megfelelő jelző. Egy 1965-ös Patrick-tanulmány szerint a szimulátorautókba önként beülő diákok 450 kg súly erejének megfelelő erősségű térdütése­ 86

két álltak ki. A sérülésküszöböt 630 kg-ra becsülték. Van egy fénykép, amelyet Patrick egy 1963-ban megjelent tanulmányá­ hoz, Az arcon elszenvedett sérülések okai és megelőzésük című mun­ kához közölt. A képen egy fiatalember mintha csukott szemmel, békésen pihenne. De ha alaposabban megnézzük, kiderül, hogy valójában valami szörnyűséges dolog van kibontakozóban. Először is a férfi a Fejsérülések című könyvet használja párnaként (kényelmetlen lehetett, de valószínűleg még mindig kelleme­ sebb, mint elolvasni). Arca felett zord fémrúd lóg, amelyet a kép­ aláírás az előkelő „gravitációs erőkifejtő” névvel illet. A szöveg tájékoztat minket, hogy „az önkéntes több napot várt, hogy a duzzanat visszahúzódjon, és a teszt folytatódhasson - addig az erőnagyságig, amit még el tudott viselni.” És itt van a bökkenő, ugyanis az olyan ütésről szóló adat, amely nem haladja meg a sé­ rülésküszöböt, nem sokat ér. Olyan emberekre van szükség, akik nem éreznek fájdalmat. Tetemekre van szükség. Moss tudni akarta, miért nem használnak állatokat a jármű­ ütközési teszteknél, de valójában már őket is kipróbálták. A 8. Stapp konferencia (az autóütközési és terepen való bemutatásról szóló konferencia) írásos anyagának bevezetőjében mintha gye­ rekkori cirkuszi élményeire emlékezne vissza valaki: „Láttunk csimpánzokat rakétaszánon utazni, medvét ütőingán. Megfigyel­ tük, ahogy az elaltatott disznó az inga hámjába ültetve nekiütkö­ zik a magas szegélyű kormánykeréknek...” A disznók népszerű alanyok voltak, mivel - egy szakmabeli fogalmazásával élve - „szervi felépítésük tekintetében” hasonlí­ tanak az emberhez, és az autóban ülő ember pozíciójához nagyon hasonlóan lehet őket beállítani. Amennyire meg tudom ítélni, a kocsiban ülő emberhez értelmi felépítésük tekintetében, stílus­ ban és gyakorlatilag minden másban is a disznók hasonlítanak leginkább, talán a pohártartó és a rádiógombok használatát kivé­ ve. Az utóbbi években állatokat leginkább ott használtak, ahol a tetemek nem tudnak beugrani, például amikor működő szervek­ 87

re volt szükség. A heves oldalirányú rázás tesztelésében páviáno­ kon tanulmányozták, miért esnek oly gyakran kómába az oldal­ irányú baleseteket elszenvedő utasok. (Ezért cserébe a kutatók részt vehettek a heves frontális állatvédő tiltakozások tesztelésé­ ben.) Az aortasérülések tanulmányozására pedig élő kutyákat verbuváltak, mivel a tetemek aortájának kísérleti úton történő roncsolása ismeretlen okokból nem bizonyult könnyen kivitelez­ hető feladatnak. Van még egy területe a járműütközési tanulmányoknak, amelyre elvileg hasznosabb lenne tetemeket használni, de még mindig állatokat vetnek be: a gyermeksérülési tanulmányok. Egy gyermek sem adományozza a testét a tudománynak, és egy kuta­ tó sem akarja a gyászoló szülők előtt a testadományozás fájdalmas kérdését felemlegetni, még akkor sem, ha a gyerekekről és légzsá­ kokról szóló adatok életbevágóan fontosak. „Ez hatalmas gond” mondta Albert King. „Igyekszünk páviánokon bemérni az adato­ kat, de az mégsem ugyanaz. Ráadásul a gyermekkoponya még nem fejlődött ki teljesen, hiszen ahogy növekszik, változik is.” 1993-ban a Heidelbergi Orvosi Egyetemen dolgozott egy kutató­ csoport, amely nem átallott gyermekeken kísérletezni, s ráadásul mindezt engedély nélkül tette. A sajtó azonban rájött, az egyház is közbelépett, és a labort bezárták. A gyermekekre vonatkozó adatokon kívül a tudósok ma már ismerik az emberi test létfontosságú szerveinek ütésállóságát, és manapság már csak a perifériális részek, vagyis a bokák, térdek, lábak és vállak vizsgálatára toboroznak halottakat. „Régen a sú­ lyosabb autóbalesetet szenvedett emberek a hullaházban kötöt­ tek ki” - meséli King. Senkit sem érdekel egy hulla összezúzott bokája. „Ma már gondolnunk kell az ilyesmire, hiszen a hasonló­ an súlyos baleseteket a légzsákoknak köszönhetően túlélik az em­ berek. De elképzelhető, hogy mindkét bokájuk és térdük megsé­ rül, és soha nem lesznek képesek rendesen járni. Ami érthető okokból súlyos fogyatékosságnak számít.” 88

A Wayne State ütésvizsgáló laborjában ma este vállat éró' ütést vizsgáló kísérletet hajtanak végre egy holttesten, és King volt olyan kegyes, és meghívott rá engem is. Persze, tulajdonkép­ pen nem hívott meg, hanem én kérdeztem rá, hogy megnézhetem-e, és ő beleegyezett. De tekintetbe véve, hogy olyan kísérle­ tet készültem megnézni, amelyre a nagyközönség igen érzéke­ nyen reagál, és belegondolva, hogy Albert King olvasta az írása­ imat, és tudja, hogy nem igazán hasonlítanak Az iltközőképesség nemzetközi folyóiratában megjelentekre, mégiscsak fenemód ke­ gyes volt. A Wayne State 1939-ben, minden más egyetemnél korábban kezdett el ütközéskutatással foglalkozni. A Biomémöki Központ fó'lépcsőjével szemben még most is hirdeti a ’89-es transzparens, hogy „Fél évszázad az ütközéskutatásban: a haladás 50 éves szol­ gálatát ünnepeljük”. Talán ennyi év után ideje lenne leszedni a feliratot, mérnököktó'l ennyit azért elvárna az ember. King éppen a repülőtérre tart, ezért a ma esti ütközést felügye­ lő biomérnök kollégájára, John Cavanaugh-ra bízza. Cavanaugh vonásai a mérnök-prototípus és az ifjú Jon Voight jellegzetessége­ it ötvözi, már amennyire ez lehetséges. Sima arcbőre labor­ sápadt, haja átlag-barna. Beszéd közben, vagy ha fürkésző tekin­ tetével néz, felhúzott szemöldöke és összeráncolt homloka nagy­ jából állandósítja arcán az enyhe aggodalmaskodás kifejezését. Cavanaugh levisz a laboratóriumba. Tipikus ősöreg, silányan fel­ szerelt egyetemi labor, dekorációként nagybetűs figyelmeztető táblák. Cavanaugh bemutat Matt Masonnak, a mai asszisztens­ nek, és Deb Marth-nak - a mai kísérlet az ő doktori disszertáció­ jához (PhD) kell -, majd eltűnik a felső emeleten. Tekintetemmel pásztázom a termet, keresem UM 006-ot gyerekkoromban a pincébe lefelé menet kerestem így azt a kép­ zeletbeli szörnyet, ami majd a korláton át bokán ragad. UM 006 még nincs itt. Egyelőre csak egy próbababa van jelen, aki egy szá­ 89

non ücsörög. Felsőteste a combjain nyugszik, a feje a térdein, mintha kétségbeesésében omlott volna össze. Nincsenek karjai, tán ez lehet a kétségbeesés oka. Matt a nagysebességű videokamerákat kapcsolja rá a számító­ gépekre és a lineáris erőkarra. Az erőkar a játszótéri hintalovak­ hoz hasonló nagyságú fém alapon áll: ijesztő méretű dugattyú, amelyet sűrített levegő lövell ki. A folyosóról kerekek neszezése hallatszik. „Most jön” - mondja Deb. UM 006 kerekes hord­ ágyon érkezik, szürke hajú, zord szemöldökű, izmos férfi tolja, aki a Marth-éhoz hasonló műtősruhában van. „Ruhán vagyok” — nyújtja felém kesztyűs kezét a borzas sze­ möldökű. Én inkább csak intek neki, mivel nem viselek sebész­ kesztyűt. Ruhán Törökországból jött, ott orvos volt. A hajdani doktor tiszteletreméltóan jókedvű ahhoz képest, hogy jelenleg a tetemek pelenkázása és öltöztetése a munkaköre. Megkérdezem tőle, nehéz-e felöltöztetni egy halott embert, és hogy hogyan is csinálja? Ruhán leírja a procedúrát, majd szünetet tart. „Volt már valaha elfekvőben? Pont olyan.” UM 006 ma este hupikék balett-trikót és hozzáillő harisnyát visel. A harisnya alatt pelenka van, a folyások miatt. A trikó nyaka széles és mély kivágású, akár egy táncosé. Ruhán bevallá­ sa szerint a tetemek trikói egy táncosokat kiszolgáló boltból szár­ maznak. „Hogy undorodnának, ha megtudnák!” Az anonimitás biztosítása végett a halott féri arcát passzentos fehér vászoncsuk­ lya rejti. Úgy néz ki, mint aki bankot akar rabolni, csak harisnya helyett véletlenül sportzoknit húzott a fejére. Matt leteszi a laptopját, és segít Ruhannak az erőkar mellett, az asztalon álló autóülésbe emelni a tetemet. Ruhannak igaza van. Valóban elfekvőbe illő munka: öltöztetés, emelgetés, ren­ dezgetés. A nagyon öreg, beteg, törékeny ember és a halott em­ ber nem áll oly távol egymástól, a kettőt elválasztó határmezsgye szinte jelentéktelen. Minél több időt tölt valaki önellátásra kép­ telen öregekkel (mindkét szülőmet láttam ebben az állapotban), 90

egyre inkább hajlamos a kimagaslóan öreg kort a halálba való fo­ kozatos feloldódásnak látni. Az idősek és a haldoklók egyre töb­ bet alszanak, mígnem egy nap örökre elalszanak. Egyre keveseb­ bet mozognak, mígnem egy nap már semmi egyébre nem képe­ sek, mint hogy ott feküdjenek vagy üldögéljenek, ahová lerakták őket. Legalább annyi a közös bennük UM 006-tal, mint amennyi velem vagy kedves olvasóimmal — ha nem több. Lassan megállapíthatom, hogy sokkal könnyebben viselem a halottakat, mint a haldoklókat. Nincsenek fájdalmaik, nem fél­ nek a haláltól. Nincs kínos hallgatás vagy semmitmondó beszél­ getés. Nem ijesztőek. Az a fél óra, míg halott anyám mellett áll­ tam, sokkal könnyebb volt, mint azok az órák, amelyeket a még élő, ám fájdalommal küzdő, haldokló emberrel töltöttem. Nem mintha a halálát kívántam volna. Csak azt mondom, hogy kön­ nyebb. Amint hozzászokunk - és ez egész hamar megy -, megle­ pően természetesnek bizonyul a tetemek társasága. No ez most ép jól is jön, mert ebben a pillanatban csak ő van itt és én. Matt a szomszéd szobába ment, Deb elszaladt valamit megkeresni. UM 006 nagydarab, húsos ember volt - még mindig az. A harisnyája kicsit foltos. A balett-trikó kiemeli formátlan, megereszkedett hasát. Idősödő szuperhős, akit nem zavar, hogy öltözékére ráférne egy mosás. A kezeit a fején lévő vászonhoz ha­ sonló kesztyűk védik. Valószínűleg azért adták rá - csakúgy, mint az anatómiai labor tetemeire -, hogy elszemélytelenítsék, de ez most rám épp az ellenkező hatással van. A kesztyűk UM 006-ot sebezhetővé és kisbabássá teszik. Tíz perc telik el. Halottal egy szobában lenni csak nagyon ke­ véssé különbözik attól, ha egyedül van az ember. Ugyanolyan társaságot biztosítanak, mint a metrón veled szemben ülők, vagy a repülőtéren várakozók: ott vannak, és mégsincsenek ott. Az ember pillantása mindig visszaszökik rájuk, mert nincs más, ami lekösse, aztán meg lelkiismeret-furdalást érzünk, hogy megbá­ multuk őket. 91

Deb visszajön. Ellenőrzi a sebességmérőket, amelyeket fárad­ ságos munkával ráerősített a tetem egyes csontjaira, a lapockára, a kulcscsontra, a csigolyákra, a szegycsontra és a fejre. Az eszkö­ zök azt mérik, hogy az ütés hatására hogyan gyorsul a test, és ez alapján meghatározzák az ütés g-ben (gravitáció) mért erejét. A teszt után Deb fel fogja boncolni a vállat, és lajstromba veszi az adott sebességnél keletkezett károkat. A sérülésküszöböt és az át­ lépéséhez szükséges erőket kutatja. Az adatok az oldalirányú ütést szenvedő próbababák vállába telepített műszerek fejlesztését fog­ ják szolgálni. Az ütköző és az ajtó találkozása, tehát két autó 90 fokos szöget bezáró ütközése legtöbbször a négyirányú kereszteződésekben be­ következő balesetek velejárója, ha az egyik autós nem zavartatta magát a piros lámpa vagy a stoptábla miatt. A hárompontos biz­ tonsági övék és a műszerfalon lévő légzsákok, amelyeket a frontá­ lis ütközések előremutató erőhatásainak kivédésére terveztek, nem sokat tehetnek az emberért az oldalirányú ütközésben. A má­ sik, ami ebben az esetben az ember ellen dolgozik, a nekiütköző autó közelsége: nincs motorház, nincs csomagtartó, nincs első ülés, ami felvegye az ütést.* Csupán az 5-10 centi vastag fémajtó véd. Ez az oka annak, hogy az oldalsó légzsákok megjelenése ilyen sokáig tartott. Mivel ilyen esetekben nincs bezúzódó motorházte­ tő, a szenzoroknak azonnal érzékelniük kell az ütközést - ez az amire a régi típusok képtelenek voltak. Deb a téma specialistája. Tervezőmérnökként dolgozik a Fordnál, ő harcolta ki az 1998-as Town Car típusnál az oldalsó légzsákok beépítését. Ehhez képest nem is olyan mérnökös. Magazinba illően sima a bőre, széles, fe­ hér fogsorát felragyogtató mosolya van és laza copfba hátrafogott

Ebben az esetben nem kell annyira aggódniuk a középen ülőknek, akiknek nincs hárompontos biztonsági övük. Ha az autó oldalirányból kapja az ütést, mi­ nél messzebb vagy az ajtótól, annál jobban jársz. A melletted ülő nyájas emberek - a biztonsági övesek — szépen felfogják majd az ütést.

92

dús, fényes, barna haja. Ha Julia Robertsnek és Sandra Bullocknak lehetne közös gyermeke, az Deb Marth-ra hasonlítana. Az UM 006 előtti tetemet nagyobb sebességű, 24 km/órás ütés érte (amely - az ajtó nyújtotta védelmet beszámítva - 40-48 km/órával futó autóval történő ütközésnek felelne meg). Az üt­ közés eltörte a kulcscsontját, a lapockáját, és megrepesztette öt bordáját. A bordák fontosabbak, mint az ember gondolná. Ami­ kor lélegzünk, ahhoz, hogy levegőt pumpáljunk a tüdőnkbe, nemcsak a rekeszizmunkat kell használnunk, szükség van a bor­ dákhoz tapadó izmokra, és magukra a bordákra is. Ha minden bordánk eltörik, a tüdő teleszívásában nem tudják megadni a szokásos segítséget, így nagyon nehezen tudunk lélegezni. Ezt a sérülést „cséplő mellkasnak” hívják, és halálos kimenetelű. A sú­ lyos mellkasi sérülés csak az egyike azoknak a következmények­ nek, amelyek fellépésével az oldalirányú ütközés különösen ve­ szélyes lehet. A bordákat könnyebb oldalról eltörni. A mellkas úgy teremtetett, hogy a frontális - a szegycsonttól a gerinc felé irányuló - nyomást bírja ki, így mozog lélegzetvételkor is. (Per­ sze, azt is csak egy adott pontig: túl nagy összenyomódás esetén - ahogy Don Huelke kifejezi - „a szív elhasad, két félbe, akárha egy körtét vágnánk ketté”.) A bordakosarat nem oldalirányú nyomás kiállására tervezték. Ha erőteljes ütést mérnek rá oldal­ ról, a fogai összetörnek. Matt még mindig a beállításokon dolgozik. Deb a sebesség­ mérőit fürkészi. Normális esetben a sebességmérőket odacsava­ rozzák a helyükre, de ha Deb becsavarozná őket a csontba, ak­ kor a csont meggyengülne és könnyebben törne az ütközésben. Inkább dróttal rögzíti őket a csontokhoz, majd fadarabkákat gyömöszöl a drótok alá, hogy megerősítse a kötést. Miközben dolgozik, néha a tetem kesztyűs kezébe adja a drótvágót, mintha ő volna a műtőasszisztense. íme, egy újabb példa a hullák nyúj­ totta segítségre. Szól a rádió, csevegünk, a szobát az éjjeli műszakosok fáradt 93

lassúsága uralja. Azon kapom magam, hogy merengek: milyen jó is UM 006-nak, hogy társasága akadt. Egy hullánál nincs magá­ nyosabb alak. Itt a laborban részese valaminek, tagja egy csoport­ nak, mindenki őrá figyel. Természetesen ezek elég hülye gondo­ latok, hiszen UM 006 csupán egy halom szövet és csont, ami leg­ alább annyira nem érzi magányosnak magát, ahogy a kulcscsont­ ja körül matató Deb Marth ujjait sem érzi. De mit tegyek, ha ilyesmik járnak az eszemben. Már kilenc múlt. UM 006 alig érezhetően rothadó húsra em­ lékeztető szagot kezd árasztani, a meleg nyári napokon a hentes­ boltokból kiszökő összetéveszthetetlen bűz szelídebb változatát. „Mennyi ideig maradhat szobahőmérsékleten, mielőtt elkezde­ ne...” - Deb Marth megvárja, hogy én fejezzem be - „...megvál­ tozni?” „Nagyjából fél napot” - mondja. Csalódottnak látszik. A kötések nem elég erősek és a „Szupererős” ragasztóról is kiderül, hogy már sem elég szuper, sem elég erős. Hosszú éjszakának né­ zünk elébe. John Cavanaugh leszól, hogy hármunkat - Debet, Matt Masont és engem - vár odafenn a vacsorára rendelt pizza. Kissé ud­ variatlanul magára hagyjuk a halottat. Fölfelé menet megkérdezem Debet, hogyan került a halottak közelébe. „O, én mindig is tetemkísérletekkel akartam foglalkoz­ ni” - válaszolja ugyanazzal a lelkesedéssel és őszinteséggel, mint ahogy egy átlagember kijelenti, hogy „mindig is régész akartam lenni” vagy „mindig is a tengerparton akartam élni”. „John ezen eléggé kibukott. Azt hitte gúnyt űzök belőle”. Az irodájában előhúz a fiókjából egy parfümös fiolát: „Happy”-t használ. „így azért kicsit más szagom lesz” - magyarázza. ígért ne­ kem néhány papírt, és amíg kutat utánuk, lapozgatom az asztalon heverő fényképkupacot. De hamar meggondolom magam. Közel­ képek az előző tetem vállának boncolásáról, hússzínű, szétnyílt bőrt mutatnak. Matt lenéz a kupacra. „Ezeket se a legutóbbi nya­ ralásodon csináltad, ugye, Deb?”

Éjfél előtt fél órával már csak az van hátra, hogy UM 006-ot ve­ zető pozitúrába ültessék. Besüpped a székbe, és kissé oldalra dől. Olyan, mint az alvó pasas a repülőgépen a melletted lévő ülés­ ben, aki lassan rádől a válladra. John Cavanaugh a bokáinál fogva hátrataszítja a hullát, hogy felültesse az ülésben. Majd hátralép. A tetem visszacsuklik. Újra lök rajta egyet. Ez alkalommal Matt mind UM 006 térdét, mind az autóülést körbetekeri szigetelőszalaggal. „Hát ez valószínűleg nem a szigetelőszalag rendeltetésszerű használata!" - mondja Matt. „A fejével van a gond.” - jelenti ki John - „Egyenesen előre kell néznie.” Még több ragasztószalag. A rádió a Romantics Ezt szeretem benned című számát játssza. „Már megint dől.” „Megpróbáljuk a csörlőt?” Deb vászonövet rögzít a test karjai alá, majd megnyom egy gombot, mely elindítja a tetőre rögzített motoros csörlőt. A tetem megrázkódik, és úgy marad, akár egy Borscht Belt komikus. Aztán kicsit még felemelkedik az üléséről, s újra visszaengedik, most végre egyenesen ül. „Most jó, tökéle­ tes” - konstatálja John. Mindenki hátrébb lép. UM 006 rendelkezik a tréfamesterek időzítési képességével. Kis szünet, még egy kis szünet - aztán új­ ra előrehanyatlik. Kitör belőlünk a nevetés. A jelenet abszurdi­ tása és a fáradtság lehetetlenné teszik, hogy visszafojtsuk. Aztán Deb némi habgumival kitámasztja a hátát, s ez végül stabilizálja a helyzetet. Matt még egyszer ellenőrzi a csatlakozásokat. A rádióban — és ez nem vicc! - az szól, hogy Üss meg ahogy csak bírsz! Eltelik még öt perc. Matt elsüti a pisztolyt. A lövés hangosat dördül, de ma­ ga az ütközés csendes. UM 006 lehanyatlik, de nem úgy, mint egy hollywoodi filmben lelőtt gonosztevő, hanem lassan, akár egy egyensúlya vesztett szennyeszsák. Az előre neki odakészített hab­ gumiasztalra zuhan. John és Deb odalépnek hozzá, és megállítják 95

a tetem lendület adta rezgését. Ennyi. Az ütközés így, fékcsikor­ gás és a fémek csattanása, felgyűrődése nélkül nem is erőszakos, nem is zavaró. Lényegében nem több, mint egy jól megtervezett és ellenőrzött tudományos kísérlet. Nem tragédia. UM 006 családja nem tudja, mi történt ma este. Csak annyit tudnak, hogy a testet orvosi oktatás vagy kutatás céljára ajánlot­ ták fel. Több oka is van ennek. Amikor egy ember vagy a hozzá­ tartozói úgy döntenek, hogy maradványait a tudománynak ado­ mányozzák, senki nem tudhatja, hogy melyik egyetemen és mire fogják használni. A test annak az egyetemnek a hullaházába ér­ kezik be, amelynek felajánlották, de később másikba is szállíthat­ ják onnan, mint ahogy azt UM 006-tal is tették. A család csak maguktól a kutatóktól a kísérlet megkezdése előtt értesülhet arról, mi fog történni a testtel (vagy részeivel). Bizottsá­ gi meghallgatásoknak köszönhetően ez néhányszor előfordult. A Nemzeti Közúti Forgalombiztonsági Bizottság autókutatási programjának kutatóit kötelezték, hogy felkeressék a családot, ha az adományozási nyomtatványokból nem derült ki egyértelműen, hogy a testet kutatási célokra kívánják felhasználni. A Nemzeti Közúti Forgalombiztonsági Bizottság Biomechanikai Kutatóköz­ pontjának vezetője, Rolf Eppinger szerint ritkán fordult elő, hogy a családtagok utóbb semmissé tették volna az elhunyt felajánlását. Beszélgettem Mike Walsh-sal, aki a Forgalombiztonsági Bi­ zottság egyik partnerénél, a Calspannál dolgozik. Walsh találko­ zót egyeztetett a családokkal, amint a test megérkezett - minél előbb, annál jobb, tekintettel arra, hogy az egy-két napos bebalzsamozatlan tetemek fokozottan hajlamosak a rothadásra. Ezen a tudományterületen kutakodva az ember úgy vélné, hogy Walsh pozíciójában természetes lenne a szerfölött kellemetlen feladatot másra bízni. Ám Walsh vállalta ezt a feladatot. Részletesen elma­ gyarázta a családoknak, hogy a szeretett személy testét hogyan és miért fogják felhasználni. „Az egész programot elmondtam nekik. Néhány imitált ütközés szánnal ment végbe, mások gyalogost 96

érintő ütközések voltak*, megint mások élethű járműütköztetések voltak.” Walsh nyilvánvalóan istenáldotta tehetség a meggyőzésben. Negyvenkét családból mindössze kettő vonta vissza a hozzájáru­ lást, ők sem a kísérletek jellege és részletei miatt, hanem mert eredetileg szervadományozásra szánták a testet. Megkérdezem őt, akadt-e olyan hozzátartozó, aki szerette vol­ na elolvasni a publikált tanulmányt. Eddig nem. „Ószintén? Az a benyomásunk, hogy többet mondunk el az embereknek, mint amennyit hallani akarnak.” A kutatók és anatómiaoktatók Angliában és a Brit Nemzet­ közösség más országaiban azzal igyekeznek megelőzni a családta­ gok és a közvélemény rosszallását, hogy egész testek helyett in­ kább testrészeket és szelvényeket - bebalzsamozott tetemdarabo­ kat - használnak. Az angol állatvédők, és az ún. „élveboncolást ellenzők” legalább olyan szókimondóak, mint amerikai kollégá­ ik, felháborodásuk okai pedig még szűkebb látókörre vallanak, és, mondhatom, értelmetlenebbnek is tűnnek. Álljon itt egy iga­ zán különleges ízelítő: 1916-ban egy csoport állatvédő aktivista sikeresen perelte a Brit Temetkezési Vállalkozók Szövetségét a halottaskocsikat húzó lovak védelmében. Azt követelték a Szö­ vetség tagjaitól, hogy szedjék le lovaik fejéről a tollbokrétát.

* Az egyik Stapp konferencia tanulmányát idézve: „A gyalogosokat nem ’elütik’ az autók, hanem ’felütik’.” A következő szokott történni: az ütköző eltalálja a vádlit, a motorháztető eltalálja a csípőt, felüti a lábat, az ember feje fölé lendíti. A cigánykereket vető gyalogos így a fején vagy a mellkasán landol a motorház­ tetőn vagy a szélvédőn. Az ütközés sebességétől függően még további cigányke­ rekeket is vethet, s ilyenkor a kocsi tetején landol, majd oldalt lecsúszik a járdá­ ra. De maradhat a motorháztetőn is, csakhogy ez általában azt jelenti, hogy a fe­ je betörte a szélvédőt. A sofőr ilyenkor mentőt hív, hacsak az illető nem Chante Mallard kisegítő ápolónő a Fort Worth-ből, mert akkor tovább vezet, egészen hazáig, és — ahogy az eset leírása mondja — a garázsban hagyja az autót, amelynek szélvédőjéből még mindig kiáll az áldozat, aki lassacskán elvérzik. Az eset 2001 ben történt. Mallardot gyilkosság vádjával letartóztatták.

97

A brit kutatók tisztában vannak azzal, amit a hentesek ősidők óta tudnak, ha nem akarod, hogy az emberek kényelmetlenül érez­ zék magukat egy holttest társaságában, akkor darabold fel. Az el­ hullott tehén zavarba ejtő; a marhahús vacsorának számít. Az em­ beri lábnak nincs se arca, se szeme, se karja amellyel valaha csecse­ mőt ölelt, vagy keze amellyel egykor a szerelme arcát simogatta. Nehéz összekapcsolni az élő emberrel, akinek valaha része volt. A testrészek anatómiája lehetővé teszi a tetemkutatáshoz szükséges elvonatkoztatásokat: ez nem személy, ez csupán szövet. Nincsenek érzései, és mások sem éreznek semmit iránta. Szabad olyasmiket művelni vele, ami az élő ember esetében kínzással érne fel. De gondolkozzunk ésszerűen! Miért van az, hogy nagypapa lá­ bát szabad lefűrészelni, becsomagolni, laborba küldeni, ott kampó­ ról lógatni, majd egy ütközésszimulátorral nekimenni, míg az egész halott nagypapával ilyesmit tenni egyáltalán nem szabad? Mitől válik kevésbé ízléstelenné és tiszteletlenné ez az eljárás, ha az ele­ jén levágják a halott lábát? René Le Fort francia sebész 1901-ben sok időt szentelt az arccsontokat érő tompa ütések hatásainak ta­ nulmányozására. Néha levágta a fejet: „A lefejezés után a fejet nagy erővel nekilendítettük egy lekerekített sarkú márványasztal­ nak...” — olvashatjuk a René Le Fort Felső állkapocscsont tájéki mun­ kái című könyv egyik kísérletleírásában. Máskor meghagyta a feje­ ket a helyükön: „Az egészben lévő tetem hanyatt feküdt, a fej le­ lógott az asztalról. Fából készült ütővel erős ütést mértünk a felső állkapocscsont jobb oldalára...” Ha valakit már az utóbbi is felhá­ borítja, hogy is lenne lehetséges, hogy az előbbit elfogadja? Mi az etikai vagy esztétikai különbség? A biomechaníka követelményeinek egyébként sokszor csak úgy lehet megfelelni, ha az egész kócerájt felhasználjuk. Egy állvá­ nyon fekvő válldarab, ha megütik, nem ugyanúgy viselkedik, mint a test részeként megütött váll. Majd akkor lesz értelme tanulmá­ nyozni őket, ha az állványokra helyezett vállak jogosítványt kap­ hatnak. Néha még az olyan lényegretörőnek látszó kutatások, mint 98

a Mennyit bír az emberi has, mielőtt kipukkad? is átestek a ló túlsó oldalára. Key-Aberg német kutatóorvos 1891'ben megismételte a bar évvel korábbi francia kísérletet, amelynek az volt a lényege, hogy különálló gyomrokat pukkadásig tömtek. Key-Aberg kísérle­ te annyiban különbözött a franciákétól, hogy ő benne hagyta a gyomrot a tulajdonosában. Feltételezhetően úgy vélte, hogy a ki­ adós vacsorát ezen a módon csak jobban lehet modellezni, hiszen, valljuk be, igen ritka hogy az ilyen összejöveteleken csupán gyom­ rok jelenjenek meg. A valószerűség kedvéért állítólag kiemelt fi­ gyelmet fordított a testek ülő pozícióba való beállítására. Ebben az esetben emberünk biomechanikai korrektsége nem sokat számí­ tott. Az Amerikai Sebészeti Folyóirat egy 1979-es cikke szerint a gyomrok mindkét esetben 4000 köbcentinél, illetve kb. 1 liternél adták be a kulcsot.* Sok esetben persze a kutatóknak tényleg nincs szükségük a tel-

* A Guinness rekordok könyvének evésről szóló fejezeteit tanulmányozók biztos megjegyeznék, hogy ezt a küszöböt már számosán túllépték. Néhány gyomor az öröklött tulajdonságoknak, illetve a mindennapos gourmand-tréningnek köszön­ hetően tágasabbak az átlagnál. Orson Welles ilyen gyomor tulajdonosa volt. A Los Angeles-i Pink’s hot dog-stand tulajdonosai szerint a terjedelmes méretű rendező egy alkalommal egy ültő helyében tizennyolc hot dogot gyűrt le. A világrekordét valószínűleg az a huszonhárom éves londoni modell, akinek az esetét a Lancet hozta le 1985 áprilisában. A fiatal hölgy azon a vacsorán, amely ké­ sőbb utolsó vacsorájának bizonyult, mintegy 9 kg élelmet tüntetett el: 3/4 kg má­ jat, másfél kg vesét, 20 dkg steaket, 3/4 kg sajtot, két tojást, két vastag szelet ke­ nyeret, egy karfiolt, tíz barackot, négy körtét, két almát, négy banánt, másfél kilónyi szilvát, répát és szőlőt, valamint két pohár tejet. Erre a hasa szétpukkadt, és meghalt. (Az emberi bélvezeték trilliónyi baktériumnak ad otthont, amelyek, ha elszöknek ragacsos labirintus-otthonuk menedékéből, masszív és gyakran halálos fertőzést okoznak.) A második helyen egy harmincegy éves floridai pszichológus áll, akire konyhá­ jában leltek rá. A Dade megyei halottkém feljegyezte a halálos étkezéskor elfo­ gyasztott dolgok listáját: „8700 köbcenti félig emésztett hot dog, valamint zöld, bu­ borékos lében úszó gabonapehely és brokkoli." A zöld lé máig rejtély, csakúgy, mint az, hogy a modern társadalom mohóinak körében miért élvez akkora népszerűséget a hot dog. (Forrás: Salon.com).

99

jes testre, csak egy darabjára. Az ortopédsebészek az új technikák és műízületek fejlesztésekor egész tetemek helyett csupán végtago­ kat használnak. A termékbiztonsági kutatókkal ugyanez a helyzet. Nincs szükség a teljes halottra ahhoz, hogy, mondjuk, kipróbálja az ember, mi történik egy ujjal, ha egy bizonyos típusú elektromos ab­ lakot rácsuknak. Ehhez tényleg mindössze egy ujjra van szükség. Nincs szükség a teljes testre ahhoz, hogy rájöjjön valaki, kevesebb kárt okoz-e az Ifi ligában játszók szemében a puhább baseball-labda. Mindössze átlátszó műanyagból lévő szemgödörutánzatokba helyezett szemgolyókra van szükség, hogy a nagysebességű video­ kamera rögzíteni tudja, pontosan mi is történik, ha a baseball-labda eltalálja őket.* Igazából senkinek nincs szándékában egész tetemekkel dolgoz­ ni. Hacsak nem muszáj, a kutatók ezt elkerülik. Tyler Kress, a Tennessee Egyetem Trauma- és Sérülésmegelőző Sportbiomechanikai Laborjának vezetője sem használt egész tetemeket a beépí­ tetlen propelleres motorcsónakok biztonsági vizsgálatakor. Vette a fáradságot és mű csípőízületeket keresett, s ezeket erősítette a tetemek levágott lábaihoz a sebészetben használt ragasztóanyag­ gal, majd az így létrejött hibrideket próbababatorzókhoz ragasz­ totta, így szimulálta az úszókat a kísérlet során. Kresst ehhez a megoldáshoz nem a közvéleménytől való féle­ lem vezette, hanem a praktikum. „A különálló lábat sokkal köny-

* A kísérlet heves vitákat váltott ki a szemészek körében. Néhányuk úgy véleke­ dett, hogy a puha baseball-labdák több kárt okoznak, mivel ütközéskor deformá­ lódnak, és jobban behatolnak a szemgödörbe. A Tufts Egyetem orvosi karán a Vi­ zuális Érzékelésteljesítményi Intézet kutatói által végzett kísérlet azt mutatta, hogy a puha labdák valóban jobban behatolnak a szemgödörbe, ezzel szemben kevesebb kárt okoznak. Nehéz is lett volna nekik a kemény labdáknál több kárt okozni: a ke­ mény labdák felszakították a szemet „a limbustól az optikai idegig, a szemgödöri tar­ talom teljes kipréselésével.” Reménykedjünk, hogy az amatőr sportfelszerelés-gyár­ tók olvasták az Ophthalmológiai Akták 1999. márciusi számát, és az ott leírtaknak megfelelő keménységű - azaz puhaságéi - baseball-labdákat készítenek. Az Ifi ligá­ sok szemeinek védelme mindenesetre nagyon kedves gondolat.

100

nyebb kezelni, könnyebb dolgozni vele.” Könnyebb felemelni és mozgatni a részeit. Kevesebb helyet foglal a hűtőkamrában. Kress az emberi testnek már minden darabjával dolgozott: fejekkel, ge­ rincekkel, lábszárcsontokkal, kezekkel, ujjakkal. „De elsősorban lábakkal” - teszi hozzá. Tavaly nyáron a kibicsaklott és eltört bo­ kák biomechanikáját vizsgálta. Idén nyáron kollégáival lábra érke­ ző zuhanásos teszteket végeznek: megvizsgálják a függőleges irányú eséseket kísérő sérüléseket, amelyek elsősorban a mountainbikeosoknál és a snowboardosoknál fordulnak elő. „Fogadok, hogy sen­ kit nem találna, aki nálunk többször tört lábat.” Egy e-mailben tettem fel Kressnek a kérdést, hogy volt-e már alkalma egy tetem nemesebb részeinek vizsgálata érdekében a férfitest hajdan legérzékenyebb pontját is benevezni valamely sportversenybe, és baseball-labdákkal, hokikoronggal vagy a jóisten-tudja-mivel megcélozni. De ezt sem ő, és tudomása szerint más sportsérülés-kutatók sem próbálták még ki. „Azt hinné az ember, hogy az ilyesfajta - lásd, a herék megsértése — fontos helyen áll a kutatásban.” - írta válaszában. „De azt hiszem, a laborban senki nem is akar erre a területre tévedni.” Ez persze nem jelenti azt, hogy a tudomány nem tesz néha ki­ térőt. A helyi orvosi egyetem könyvtárában keresést folytattam: végigböngésztem a „tetem” és „pénisz” szavakat tartalmazó cikke­ ket. Huszonöt találatot dobott ki a gép - többnyire anatómiai vizsgálatokat —, miközben azon igyekeztem, hogy a monitort mi­ nél beljebb toljam a fülkében, hogy egyik szomszédom se láthas­ sa a képernyőt, és nehogy a könyvtárosokat megriasszam. Seattle-i urológusok a hátulsó idegek eloszlását vizsgálták a hímvessző­ ben (huszonnyolc tetem péniszén).* Francia anatómusok piros

* Ez a kísérlet mind az élőkre, mind a holtakra kiterjedt, de a holtak jártak rosszab­ bul. Míg a halottak péniszét eltávolították, az élőkét csak izgatták: a tetemkísérle­ tek után „tíz egészséges élő férfi” adta hozzájárulását - csöppet sem meglepő módon — ahhoz, hogy az eredményeket dorzális idegeik elektromos izgatásával igazolják.

101

kontrasztanyagot fecskendeztek a pénisz artériáiba, hogy a vér­ áramlás útját vizsgálják (húsz tetem pénisze). A belgák a mereve­ dést elősegítő izmoknál fellépő összehúzódását mérték (harminc tetem pénisze). Az elmúlt húsz évben a kopogó klumpás fehérkö­ penyesek a világ minden táján hidegvérrel és módszeresen haj­ tották végre azt a bizonyos tabu vágást. Tyler Kress az ő töröttlábrekordjával ehhez képest egyszerűen piskóta. A nemi szakadék túlsó oldalán a „csikló” és „tetem” keresősza­ vakra csak egyetlen találat volt. Az ausztrál urológust, Helen O’Connellt, A csikló és a húgycső közötti anatómiai kapcsolat című cikk szerzőjét (tíz női kismedence), felháborítja az egyenlőtlen­ ség. „A modem anatómiai szövegek a férfi anatómia lábjegyze­ tévé silányították a női nemi szervek vizsgálatát” - írja. Magam elé képzelem O’Connellt: ő a kutatóeszközök Gloria Steinemje, fehér köpenybe bújt, ellentmondást és lehetetlent nem ismerő feminista. Egyben a véletlenszerű kutakodásaim során felbukka­ nó első olyan kutató, aki csecsemőtetemekkel is dolgozott. (A férfiak kiválasztó szöveteinek vizsgálatát ismeretlen okokból cse­ csemőkön végezték.) A tanulmányában jelzi, hogy elnyerte a Viktóriái Törvényszéki Patológiai Intézet és a Royal Melbourne Kórház orvosi kutatóbizottságának hozzájárulását, amely intéz­ mények a jelek szerint nem tartják elsőrendű fontosságúnak a mindent kizsigerelő média jelenlétét.

102

5. A FEKETE DOBOZON TÚL Amikor már csak az utasok teste mondhatja el, mi történt

Dennis Shanahan tágas helyiségben dolgozik egy ház felső szint­ jén, amelyben feleségével, Maurennel él, a belvárostól 10 percnyi­ re keletre, a kaliforniai Carlsbadban. Az iroda csendes és napos, semmit nem árul el a benne végzett rémisztő munkáról. Shanahan sérülésvizsgáló. Ideje legnagyobb részében az élők sérüléseit és tö­ réseit vizsgálja. Olyan autós cégeknek végez szakértő munkát, amelyeket kétes, a sérülés vizsgálatával könnyen felderíthető pa­ naszokkal perelnek be az emberek („eltörött a biztonsági öv”, „nem én vezettem" stb.). Néha-néha tanulmányozta már halottak testét is. Például a TWA 800-as járatának esete után. 1996. július 17-én a JFK nemzetközi repülőtérről Párizsba tartó 800-as járat felrobbant az Atlanti-óceán felett, a New York állam­ beli Morichestől keletre. A szemtanúk állításai ellentmondásosak voltak. Néhányat! rakéta becsapódását vélték látni. A roncsok kö­ zött találtak ugyan robbanószert, de semmilyen robbanóalkatrészt nem leltek. (Később kiderült, hogy az élesítetlen robbanószert jó­ val a gép felrobbanása előtt, egy rendőrkutyaképző-program kere­ tében helyezték el a gépen.) Összeesküvés-elméletek szövődtek és terjedtek el. Az elhúzódó nyomozás képtelen volt határozott vá­ laszt adni a mindenkiben ott motoszkáló kérdésre: Vajon mi — vagy ki — szedte le idő előtt a 800-as járatot az égből? Néhány nappal a tragédia után Shanahan New Yorkba repült, hogy szóra bírja a holttesteket. Tavaly tavasszal Carlsbadban lá103

Lógattam meg őt. Tudni akartam, vajon hogy áll valaki az ilyen feladathoz, tudományos és érzelmi szempontból. További kérdéseim is voltak. Shanahan ismeri a rémálmok mögött lappangó valóságot. Kíméletlenségig menő részleteiben tudja, hogy adott típusú ütközések esetén pontosan mi történik az utasokkal. Tudja, hogy általában hogyan halnak meg, hogy öntudatuknál vannak-e közben és - legalábbis az alacsonyan tör­ ténő ütközések esetében - azt is, hogyan növelhették volna túl­ élési esélyeiket. Úgy készültem, hogy csak egy órát fogok rabolni az idejéből, de végül öt óra lett belőle. A lezuhant repülő általában képes elmondani saját történetét. Né­ ha szó szerint értve, a pilótafülkében rögzített beszélgetéseken ke­ resztül; néha csak átvitt értelemben, a szerencsétlenül járt gépen látható szakadások és roncsolódások révén. Ám ha a repülő az óce­ ánba zuhan, a mese töredékes és összefüggéstelen lesz. Ha a víz túl­ ságosan mély, ha nagyon gyors és követhetetlen az áramlása, el­ veszhet a fekete doboz, és az utolsó pillanatok eseményeinek felde­ rítéséhez szükséges mennyiségű roncs sem mindig kerül elő. Ez esetben a nyomozók, a repülés-kórbonctani tankönyvek szófordu­ latával élve, „az emberi roncsokhoz”, az utasok testéhez fordulnak további információkért. Ez azért is praktikus, mert egy szárnnyal vagy vezetékköteggel ellentétben az emberek teteme fennmarad a víz felszínén. Az áldozatok sérüléseit — típusukat, súlyosságukat, el­ helyezkedésüket - tanulmányozva a sérülésvizsgáló a részletekből elkezdheti összerakosgatni az események szörnyűséges menetét. Shanahan - keki színű nadrágban, rövid ujjú ingben és piló­ taszemüvegben - a reptéren vár rám. Haja a nyílegyenes válasz­ ték mindkét oldalán szépen le van simítva. Lehetne akár paróka is, de nem az. Udvarias, nyugodt, megnyerő. Mike-ra emlékeztet, a patikusra a gyógyszertárból, ahová járok. Egyáltalán nem olyan, mint amilyennek képzeltem. Mogorva, káromkodásra hajlamos, hullaházban edződött alakot vártam. A 104

katasztrófa utóhatásait meglovagolva a helyszínen terveztem in­ terjút készíteni vele. Magam eló'tt láttam, ahogy állunk a kisvá­ rosi diszkóban vagy a középiskolai tornateremben kialakított ide­ iglenes hullaházban, ő a foltos köpenyében, én meg a jegyzetfü­ zetemmel. Ez még az előtt volt, hogy megtudtam, Shanahan nem végez boncolásokat a katasztrófák vizsgálata során. Ezt többnyire a becsapódás helyszínéhez közeli halottasházakból delegált orvo­ sok végzik. Bár maga is megjelenik a helyszínen, és gyakran ilyen-olyan okokból testeket is vizsgál, Shanahan többnyire a boncolási jegyzőkönyvekből dolgozik, összeegyezteti Őket a repü­ lő ültetési listájával, hogy a sokatmondó sérülésfajtákat beazono­ síthassa. Akár éveket is várhatnék, ha egy baleset helyszínén akarnék találkozni vele, hiszen a legtöbb légi szerencsétlenség oka egyáltalán nem rejtélyes, és ezért nincs túl gyakran szükség a testekről megtudható adatokra. Mikor felfedtem csalódottságomat amiatt, hogy nem egy bal­ eseti helyszínen találkoztunk, Shanahan a kezembe nyomta a Lé­ gi patológia című könyvet, és biztosított róla, hogy abban aztán mindenről találok fényképet, amit ilyen esetben láthatnék. A „testfeltérképezésről” szóló résznél ütöm fel a kötetet. A földet ért repülőgépdarabok körvonalai között elszórva kicsiny fekete pöttyöket látok. A pöttyöket vonalak kötik össze a magyarázó feliratokkal: „barna bőrcipők’’, „másodpilóta”, „gerinctöredék”, „légikísérő”. A Shanahan munkáját leíró rész A halálos repülőgép-balesetek sérüléstípusai címet viseli, és a képaláírások felhívják benne a vizsgálódó figyelmét: ne feledkezzen meg róla, hogy „az erőteljes hőhatás a koponyában gőzt idézhet elő, amely az ütések által okozott sérüléshez nagyon hasonló koponyatörést eredmé­ nyez.” Mire idáig jutottam, világossá vált számomra, hogy a repü­ lőbalesetek emberi maradványaival a feliratozott fekete pöttyök­ nél közelebbi kapcsolatba nem is szeretnék kerülni. A TWA 800-as járat esetében Shanahan bombára utaló nyo­ mokat keresett. Az áldozatok sérüléseiből azt próbálta kiolvasni, 105

történt-e az utastérben robbanás. Ha bizonyítékot találna erre, akkor megpróbálná kimutatni, hol helyezkedett el a gépen a bomba. Az iratszekrényből vastag dossziét vesz elő, s megkeresi csapatának jelentését. Itt fekszik előttem számokkal, táblázatok­ kal és grafikonokkal vázolva, kivonatolva egy nagyszabású légi katasztrófa egész zűrzavara és minden vérfoltja. Az iszony a Nem­ zeti Közlekedésbiztonsági Bizottság reggeli értekezletén kávé mellett megtárgyalandó témává alakult át. „4.19: A vízen lebegő áldozatok esetében jobboldali sérülések dominálnak.” „4-28: Kö­ zéptáji combcsonttörések és elülső, vízszintes, üléskeret által okozott károk.” Megkérdezem Shanahant, hogy a statisztikák és az érzelemmentes próza mennyire segítették abban, hogy - amit én szükségesnek gondolnék - érzelmi távolságot tartson a számok mögött rejtőző emberi tragédiáktól? Lepillant a 800-as járat ak­ táján pihenő összekulcsolt kezeire. „Maureen a megmondhatója, hogy igen vegyes érzelmekkel viseltettem a 800-as járat iránt. Érzelmileg nagyon megviselt; fő­ leg az a tény, hogy nagyon sok tizenéves tartózkodott a fedélze­ ten. Egy középiskolai franciás csoport tartott Párizsba. Főleg fia­ tal párok, amitől mindannyian meglehetősen gyászos hangulat­ ban voltunk.” Shanahan elismeri, hogy általában nem ez jellem­ zi a baleset helyszínén zajló vizsgálatok színfalak mögötti hangu­ latát. „Az ember amennyire lehet, csak felszínesen akar részese lenni a dolognak, ezért általában megpróbálja könnyedén venni. Ez esetben nem sikerült.” Shanahan számára a 800-as járat tragédiájában az volt a leg­ szörnyűbb, hogy a testek nagyjából egészben maradtak. „Az egészben maradt holttestek sokkal jobban zavartak, mint a test­ részek.” A levágott kezek, lábak, húsdarabkák, amelyeknek lát­ ványa, illetve a látottak feldolgozása legtöbbünknek nehezére es­ ne, Shanahannak nem jelentenek problémát. „Olyankor mind­ össze szövetekről van szó. Rá tudom venni magam, hogy így gon­ doljak rájuk, és végzem a munkám.” Véres, de nem szomorú. A 106

vérhez hozzá lehet szokni. A tragédia elorozta életekhez nem. Shanahan épp úgy tesz, mint a patológusok, akik „a részekre kon­ centrálnak, nem a személyre. A boncolás során leírják a szeme­ ket, majd a szájat. Nem lépnek hátra, hogy azon tűnődjenek, . „Ez az egyetlen mód arra, hogy érzelmileg túléljük.” A sors fintora, hogy éppen az egészben maradt testek szolgál­ tatják a leghasznosabb információkat, amelyek révén el lehet dönteni, hogy bomba robbant-e. A jelentés 16. oldalánál járunk, a 4-7-es résznél: A testek széttagozódása. „A robbanás közelében lévő emberek részekre esnek” - mondja Shanahan halkan. Den­ nis képes atyáskodó eufémizmus vagy sértő naturalizmus nélkül beszélni erről a témáról. Ha a 800-as járaton valóban bomba lett volna, Shanahan a robbanáshoz legközelebb eső ülésekhez tarto­ zó „magasfokú széttagozódást mutató testek” csoportját találta volna. A testek széttagozódási mutatóit böngészve hamar kide­ rül, hogy valójában a testek többsége egyben volt. A Shanahanhoz hasonlóan hosszú jelentéseket vizsgálók kedvéért az orvosok gyakran színkódokat használnak. A 800-as járat utasai például vagy zöldek (egyben van a testük) vagy sárgák (roncsolt fej vagy egy végtag hiánya) vagy kékek (két végtag hiánya roncsolt fejjel vagy anélkül) esetleg vörösek (három vagy több végtag hiánya vagy a test teljes feldarabolódása). A halottak azzal is segíthetnek eldönteni, robbant-e bomba, hogy mutatják a beléjük ágyazódott „idegen testek” számát és irá­ nyát. Ezeket röntgenfelvétel fedi fel, ami rutinfeladat: minden ütközést vizsgáló boncolás esetén készítenek röntgenképeket. A bombák saját apró szilánkokra tört darabjaikat és a körülöttük lé­ vő tárgyak szilánkjait lövellik a közelben ülőkbe, tehát az adott testen, illetve az egymás mellett ülők testén együttesen kibonta­ kozó minták fényt vethetnek rá, hogy robbant-e bomba, és ha igen, akkor hol. Ha például a menetirány szerinti jobb oldalon lévő mellékhelyiségben robbant a bomba, akkor az arra néző ülé­ 107

sek utasainak testében szemből befúródott szilánkokat lehetne találni, míg a mosdó túloldalán lévő sorok utasainak jobb olda­ lán lehetne hasonló sérüléseket fellelni. Shanahan sejtése beiga­ zolódott: semmiféle leleplező minta nem rajzolódott ki Shanahan a kémiai égésekhez lapoz, amelyeket néhány testen találtak. Ezek az égések a rakétabecsapódásról szóló feltételezé­ seknek szolgáltak táptalajul. Igaz, hogy a repülőgép-baleseteknél előforduló kémiai égéseket általában a fokozottan égető hatású üzemanyag okozza, ám Shanahan úgy vélte, hogy az égések csak a gép vízbe csapódása után keletkeztek. A vízfelszínre kiszivár­ gott üzemanyag a vízen lebegő testeknek csak a víz felőli részét égeti meg. Shanahan ellenőrizte, hogy minden „lebegő” — a víz felszínén talált ember - szenvedett-e kémiai égést, és ha igen, a hátukat érte-e. így volt. Abban az esetben, ha rakéta süvített volna keresztül az utastéren, a kémiai égések az ülés helyétől füg­ gően a testek elülső részét vagy oldalát érték volna, és semmikép­ pen nem a hátulsó részüket, hiszen azt megvédték volna az ülé­ sek. Vagyis nincs bizonyíték a rakétára. Shanahan megvizsgálta a termikus égési sérüléseket is, ame­ lyeket tűz okozhat. Itt szabályszerűségre bukkant. Az égési terüle­ tek — többnyire a testek elülső oldaláról — vagyis az utastéren vé­ gigsöprő lángoszlopról árulkodtak. Ezután végignézte az érintet­ tek üléseiről szóló égési adatokat. Mivel a székek sokkal komoly­ abban megégtek, mint az emberek, arra a következtetésre jutott, hogy az utasok, alig néhány pillanattal a tűz kitörése után kies­ tek az üléseikből és magából a repülőből is. A szakértők gyana­ kodni kezdtek, hogy esetleg az egyik szárnyban elhelyezkedő üzemanyagtartály robbant fel. A robbanás akkor elég távol lett volna az utasoktól, hogy ne szakítsa őket darabokra, de elég sú­ lyos lett volna ahhoz, hogy kettétörje a gép testét, amelyből így kieshettek az utasok. Hogyan lehetséges, hogy a testek kiesnek a repülőből, amikor biztonsági övét viselnek? - kérdeztem ShanahantóL Amint egy 108

repülő elkezd kettétörni - hangzott a válasz —, félelmetes erők lépnek működésbe. A bomba töredékmásodpercig tartó erőkifej­ tésével ellentétben ezek az erők általában nem tépnek szét egy testet, de elég nagyok ahhoz, hogy kiragadják az utasokat az ülé­ sükből. „Egy 480 km/órás sebességgel száguldó gépről van szó” hívja fel a figyelmemet Shanahan. „Amikor széttörik, elveszti ae­ rodinamikai képességeit. A motorok továbbra is előrehajtják, ám a gép nem stabil többé. Szörnyű pörgésbe kezd. A törések tovább szakadnak, és öt-hat másodpercen belül a gép darabokra hullik. Elképzeléseim szerint a repülő nagyon hamar felaprózódott, az ülések háta hamar lehanyatlott, és az emberek kicsúsztak a biz­ tonsági öv szorításából.” A 800-as járaton talált sérülések megfelelnek Dennis teóriá­ jának. Az embereknek sok esetben olyan súlyos belső sérüléseik voltak, amelyek Shanahan szakmájában „szélsőséges körülmé­ nyek között végbement vízbecsapódásnak" nevezett esetben for­ dulnak csak elő. Az ember testének zuhanását megállítja ugyan a vízfelszín, de belső szervei a másodperc törtrészével tovább zu­ hannak, amíg neki nem ütköznek a testüreg addigra már vissza­ pattanó falának. Az aorta egy része a testüreg falához rögzül, a másik, vagyis a szívhez közelebb eső része szabadon lóg. A két el­ lenkező irányba mozgó rész összecsavarodik, és az ebből származó iszonyatos erők szétszaggatják az eret. A 800-as járat utasainak 73%-a szenvedett súlyos aortaszakadásokat. A bordatörés is olyan sérülés, ami biztosan bekövetkezik, ha a test hosszú zuhanás után a vízbe csapódik. Ezt a tényt a Polgári Légiorvosi Intézet kutatói, Richard Snyder és Clyde Snow doku­ mentálták. Snyder 1968-ban 169 olyan ember boncolási jegyző­ könyvét nézte át, akik a Golden Gate Bridge-ről ugrottak le. 85%-uknak volt törött bordája, míg mindössze 15%-nyi csigolya­ törésest talált, és csupán egyharmaduknak volt törött karja vagy lába. A törött bordák önmagukban nem életveszélyesek, ám nagysebességű ütések esetén éles, recés fegyverekké válnak, ame­ 109

lyek átszúrnak és felvágnak mindent, ami mögöttük van: szívet, tüdőt, aortát. A Snyder és Snow által elemzett esetek 76%-ában a bordák átszúrták a tüdőt. A 800-as járatról készített statisztikák hasonló jelenetet vázoltak fel. A legtöbb test szélsőséges körül­ mények között végbemenő vízbecsapódásról árulkodó belső sérü­ léseket szenvedett. Mindegyiküknek tompa mellkasi sérülései voltak, 99%-uknak voltak törött bordái, 88%-uknak átszakadt a tüdeje, és 73 %-uknak sérült az aortája. Ha valóban a vízfelszínnel való heves ütközés végzett a legtöbb utassal, ez azt jelentené, hogy életben voltak, és érzékelték a körül­ ményeket a háromperces zuhanás alatt? Talán igen. „Ha úgy defi­ niáljuk az életet, hogy ver a szívük és lélegeznek, akkor sokan élet­ ben lehettek” — mondja Shanahan. Hogy érzékeltek-e? Dennis nem tartja valószínűnek. „Szerintem nagyon kicsi az esélye. Az ülések és az utasok össze-vissza hánykolódnak, ami gyakran eszmé­ letvesztéshez vezet.” Shanahan nagy hangsúlyt helyez arra, hogy az általa kikérdezett repülő- vagy autóbaleset-túlélők százaitól azt is megkérdezze, mit éreztek és mit figyeltek meg a baleset során. „Ar­ ra az általános következtetésre jutottam, hogy a sokk következté­ ben nem igazán vannak maguknál. Úgy látom, nagyon is kívül maradnak azon, ami történik velük. Sok mindent érzékelnek a kö­ rülöttük történő dolgokból, de olyasfajta zavaros válaszokat adnak, mint: ” Mivel a 800-as járat utasai közül a legtöbben rögtön kiestek a darabokra töredező gépből, azon tűnődtem, hogy volt-e bár­ mennyi esélyük - akármilyen csekély is - a túlélésre. Ha egy olimpiai műugróhoz hasonlóan csapódsz be a vízbe, vajon lehet­ séges-e, hogy túlélsz egy magasan repülő gépből való zuhanást? Egyszer már ez is megesett. Hosszútávzuhanást vizsgáló embe­ rünk, Richard Snyder 1963-ban olyan emberek iránt kezdett ér­ deklődni, akik a végzetes zuhanás normáját bőven megütő ma­ 110

gasságból estek le, és túlélték. A szabadesést követő nagy erejű üt­ közés emberi túlélhetősége című tanulmányában beszámol egy férfi esetéről, aki egy repülőgépből 1500 métert zuhant, és túlélte, még ha csak fél nappal is. És ez a szerencsétlen ember még csak nem is részesült a vízbe való érkezés viszonylagos luxusában. A földre esett. (Valójában persze ilyen magasságból ne higgyük, hogy nagy a különbség.) Snyder arra jött rá, hogy az ember ütkö­ zéskor mért sebességéből nem lehet a sérüléseinek komolyságát biztosan megjósolni. Beszélt szökés közben lezuhant vőlegények­ kel, akik a létrájukról leesve sokkal súlyosabb sérüléseket szen­ vedtek, mint az a harminchat éves öngyilkosjelölt, aki 212 mé­ ter magasságból zuhant a betonra. Az utóbbi úgy sétált el a hely­ színről, hogy csupán néhány ragtapaszra volt szüksége - és talán egy terapeutára. Nagy általánosságban sajnos mégis elmondható, hogy a gé­ pekből kieső emberek az utolsó repülésükre foglaltak jegyet. Snyder tanulmánya szerint emberi lénynek a vízbezuhanás túl­ élésére akkor van esélye, ha a legbiztonságosabb pozícióban, talppal érkezik, és a sebessége nem több mint 100 km/óra. Az vi­ szont adott, hogy a zuhanó test végsebessége 190 km/óra, és en­ nek eléréséhez nem kell nagyobb magasságból esni, mint mind­ össze 150 m. Valószínűleg semmi esélyünk arra, hogy a robbanó­ félben lévő repülőből kiesve, 8 km zuhanás után odalenn a meg­ lepett Dennis Shanahannal beszélgethessünk. Hogy igaza volt-e Shanahannak a 800-as járattal kapcsolat­ ban? Igen. Idővel a gép legfontosabb részeit is megtalálták, és a roncs alátámasztotta a megállapításait. A végső meghatározás a következőképp alakult: elkopott vezetékekből származó szikrák lobbantották lángra a kerozin-párát, amely az egyik üzemanyag­ tank felrobbanásához vezetett. A sérüléselemzés mosolytalan tudománya 1954-ben született, ami­ kor két angol Comet gép rejtélyes körülmények között zuhant a 111

tengerbe. Az első gép januárban tűnt el az Elba fölött, a második három hónappal később Nápoly közelében. A hatóságok mindkét szerencsétlenség után tehetetlenek voltak, ugyanis a víz mélysége miatt egyik esetben sem tudtak túl sokat felszínre hozni a roncsok­ ból, így kényszerültek rá, hogy „orvosi bizonyítékokhoz” fordulja­ nak: a tenger felszínén talált huszonegy utas sérüléseihez. A vizsgálatot a Brit Királyi Légierő Repülés-orvostani Intéze­ tében, az angliai Farnboroughban végezte a szervezet és csapatka­ pitánya, W. K. Stewart, bizonyos Sir Harold E. Whíttinghammal együttműködve, aki a Brit Tengerentúli Légitársaság orvosi szol­ gáltató részlegének igazgatója volt. Mivel Sir Hatóidnak volt a legtöbb címe - a lovagi cím kivételével ötöt soroltak fel a publi­ kált tanulmányban —, tiszteletem jeléül azt feltételezem, hogy ő volt a csapat vezetője. Sir Harcidnak és csapatának azonnal feltűnt a tetemek sérü­ léseinek hasonlósága. A huszonegy áldozat egyaránt viszonylag kevés külső sérülést, ám annál súlyosabb belső sérüléseket szen­ vedett, elsősorban tüdősérüléseket. Három dolog okozhat a „Comet-testeken” talált tüdősérülésekhez hasonló sérülést: bomba­ robbanás, hirtelen légnyomáscsökkenés - ami akkor fordulhat elő, amikor a repülő utasterében a légnyomásvezérlő elromlik —, illetve a nagy magasságból történő zuhanás. A Cometek eseté­ ben mindhárom lehetőség fennállt. A rejtély megoldásához a holtak ezzel tehát még nem túl sokkal vittek közelebb. A bomba lehetőségét vetették el elsőként. Egyik test sem égett meg, egyikbe se hatoltak be repeszdarabok, és - ahogy Den­ nis Shanahan fogalmazna - egyik sem leiedzett a „magas fokú széttagozódás” állapotában. Tehát hamar kiderült az „elbocsáj fá­ sát követően bekattant piromániás Comet-alkalmazott bosszúja” jellegű teóriákról, hogy csak légből kapott elméletek voltak. A csapat ezek után az utastérben bekövetkezett hirtelen lég­ nyomáscsökkenés esélyeit vette fontolóra. Okozhatott volna az egyáltalán ilyen komoly tüdősérüléseket? Hogy ezt megállapít112

sák, a farnborough-i csapat toborzott egy tengerimalac-kondát, s az állatkákat hirtelen nyomáscsökkenésnek vetettek alá, ezzel szimulálva a tengerszint és a 15 000 méternyi magasság nyomáskülönbségét. Sir Haroldot idézve: „A tengerimalacok az élmény­ től kissé ijedtnek tűntek, de légzési problémákkal nem küszköd­ tek.” Más intézmények állatkísérletein és emberi tapasztalatokon alapuló adatai hasonlóan kevés ártalmas hatást mutattak ki, az biztos, hogy nem olyan károsodásokat, mint amilyeneket a Co­ met utasainak tüdején lehetett látni. Mindez a már jól ismert esetre: a „szélsőséges körülmények között végbemenő vízbecsapódás”-ra terelte a gyanút. A jelek szerint ez volt az utasok halálának legvalószínűbb oka, míg a sze­ rencsétlenség mögött valószínűleg a nagy magasságban, feltéte­ lezhetően szerkezethibából adódó törzstörés állt. Mivel Richard Snyder majd csak tizennégy év múlva fogja megírni a Szélsőséges körülmények között végbemenő vízbecsapódás által okozott halálos kimenetein sérülések című esszéjét, a farnborough-i csapat újra a tengerimalacokhoz fordult. Sir Harold meg akarta tudni, hogy pontosan mi történik akkor, amikor a tüdők végsebességüket el­ érve találkoznak a vízfelszínnel. Amikor az állatokat először em­ lítették, elképzeltem, amint Sir Harold felmászik Dover fehér szikláira a rágcsálók ketreceivel, s leveti a tengerbe a mit sem sej­ tő lényeket, ahol a Sir társai már várakoznak hálókkal felszerel­ kezve, evezős csónakokban. De Sir Hatóidnak sokkal több érzé­ ke volt ehhez, mint nekem: ő és emberei „függőleges katapultot” szerkesztettek, hogy sokkal kisebb távon érjék el a szükséges se­ bességet. „A tengerimalacokat ragasztós papírcsíkokkal lazán a hordozó aljára rögzítettük, aztán a hordozó, elhajlásának alsó ha­ táráig feszítve és elengedve kilőtte az előrefelé néző tengerimala­ cot, majd az állat 80 cm-t repült a levegőben, mígnem becsapó­ dott a vízbe.” Sir Harold elég rossz kisfiú lehetett. Hogy rövidre fogjam, a katapulttal kilőtt tengerimalacok tü­ deje a kísérlet végeztével nagyon hasonlított a Comet utasainak --------------------------------------- 113 ------------------------------------------

tüdejére. A kutatók azt a következtetést vonták le, hogy a gép nagy magasságban tört szét, emberi tartalmát a tengerbe öntve. Ahhoz, hogy ki tudják deríteni, pontosan hol tört szét a gép tör­ zse, megvizsgálták, hogy az utasokat ruhástul vagy meztelenül ha­ lászták ki a tengerből. Sir Harold elmélete szerint, ha valaki sokmérföldes magasságból belecsapódik a tengerbe, akkor a ruhái leszakadnak róla, de ha a gép nagyjából egyben lévő hátulsó ré­ szében teszi ugyanezt, akkor rajta marad a ruha. Így a törés pont­ ját a felöltözött és meztelen tetemek közötti választóvonalnak feltételezhették. Merthogy mindkét járat esetén (az ültetési rend ellenőrzése során) a gép hátuljában helyet foglaltak jutottak arra a sorsra, hogy ruhástul lebegtek a vízfelszínen, míg azok, akiket egy bizonyos pont előtt ültek, meztelenül, illetve gyakorlatilag majdnem meztelenül találták meg a vízen lebegve. Már csak egyetlen döntő adat hiányzott Sir Hatóidnak elmé­ lete bizonyításához: valóban igaz volna, hogy ha az ember kiesik egy repülőből és a tengerbe csapódik, hulláját meztelenül fogjuk megtalálni? Örök pionírunk, Sir Harold vállalta hogy véghezviszi ezt a kísérletet is. Bár minden vágyam, hogy beszámolhassak Önöknek egy újabb famborough-i tengerimalac-kísérlet részlete­ iről, amelyben a kis rágcsálók most kamgarn szövetből készült öl­ tönyökben és az 1950-es évek divatját követő ruhákban szerepel­ nének, a valóságban ezúttal nem használtak tengerimalacokat. A Királyi Légierő segítségével egy csoport felöltöztetett próbababát cirkálómagasságba repítettek, majd bedobták őket a tengerbe.* Sir Harold várakozásai beigazolódtak, a bábuk ruhái az ütközés-

Hozzám hasonlóan talán Önökben is felmerül: e téren tán nem használtak tete­ meket? Vajon nem találták alkalmasnak őket arra, hogy a véletlen szabadesés em­ beri testre gyakorolt hatásait dokumentálják? A témához legközelebb álló tanulmá­ nyok, amiket találtam: J. C. Earley: A testek végsebessége (1964) és J. S. Cotner: A légellenállás hatása a zuhanó emberi testek sebességére (1962). Sajnos mindkét t mány kiadatlan. Tudom, hogy amikor kísérletében Earley próbababákar használt, akkor „prőbababák” voltak a címben is, ezért e fenti cím miatt gyanítom, hogy volt néhány tetem is, akik fejest ugrottak a tudomány kedvéért.

114

kor valóban leszakadtak. Ezt a jelenséget Marin megye halott­ kémje, Gary Erickson jelentései is visszaigazolják. Erickson bon­ colta fel a Golden Gate hídról leugrott öngyilkosok testét, mely szerint a mindössze 75 méternyi zuhanás után „a cipők általában lerepülnek, a nadrágok középső varrása felszakad, és vagy csak az egyik, vagy mindkét hátsó zseb eltűnik”. Végül is a Comet-roncsokból éppen elég került elő ahhoz, hogy Sir Harold elméleteit igazolják. Mindkét esetben szerkezeti hiba volt a felelős azért, hogy a gépek emelkedés közben kettétörtek. Le a kalappal Sir Harold és a farnborough-i tengerimalacok előtt! Dennissel egy olasz étteremben ebédelünk a tengerpart közelé­ ben. Mi vagyunk az egyedüli vendégek, és túl nagy a csönd az asz­ talunknál folyó beszélgetéshez. Ha a pincér jön, hogy újratöltse poharainkat, mindig szünetet tartok, mintha valami szupertitkos vagy valami borzalmasan személyes dolgot beszélnénk meg. Sha­ nahan nem zavartatja magát. A pincér már mintha órák óta da­ rálná a borsot a salátámra, és Dennis csak mondja, csak mondja: „... a kisebb maradványok kihalászására fenékhálós kagylóhalászhajót használtam...” Megkérdem Dennist, mindezek tudatában hogy képes még egyáltalán repülőre ülni. Mire ő azt hangsúlyozza, hogy a legtöbb lezuhanó gép nem 9000 méter magasságból csapódik a földbe. A legtöbbjük felszálláskor vagy leszálláskor, még a földön vagy a föld közelében jár szerencsétlenül. Shanahan szerint a repülő­ gép-katasztrófák 80-85%-a potenciálisan túlélhető. Itt persze a „potenciálisan” a kulcsszó. Ez azt jelenti, hogy ha minden úgy megy, mint az FAA által előírt utastér-kiürítési szi­ muláció során, akkor talán életben maradunk. A központi szabá­ lyozás előírja a repülőgépgyártóknak, hogy a gép vészkijáratainak csupán felét használva is képesnek kell lenniük 90 másodperc alatt evakuálni az utasokat. Sajna a valóságban az evakuációk a legritkább esetben zajlanak le úgy, mint a szimulációkon. „Ha 115

már a túlélhető szerencsétlenségekről beszélünk, még az is ritka, hogy a vészkijáratok fele kinyílik” - mondja Shanahan. „Ráadá­ sul nagy a pánik és a zavarodottság.” Shanahan a dallasi Delta­ katasztrófát hozza fel példának. „Nagy esélyük lett volna a túl­ élésre. Nagyon kevés súlyos sérülés volt. De rengeteg ember me­ gégett a tűzben. A vészkijáratokhoz zsúfolódva találták meg őket. Nem tudták kinyitni az ajtókat.” A tűz a legveszélyesebb gyilkos a repülőgép-szerencsétlenségekben. Nem kell sok ahhoz, hogy felrobbanjon egy üzemanyagtartály és meggyulladjon a gép. Az utasok meghalnak, mert belélegzik a kiszárító forró levegőt, vagy a kárpit és szigetelés égésében felszabaduló mérges gázokat. Meg­ halnak, mert a lábuk az előttük lévő üléshez csapódván eltörik, és nem tudnak elmászni a kijáratig. Meghalnak, mert nem ren­ dezett sorokban hagyják el a lángoló gép fedélzetét, fejvesztetten rohannak, mindenkibe belekönyökölnek, és mindenkit letapos­ nak.* Tudnának a gépeik tűzbiztonságán javítani a légitársaságok? Minden bizonnyal. Több vészkijáratot lehetne beépíteni, de nem fognak, hiszen ehhez üléseket kellene kivenniük, ami veszteség­ gel jár. Beépíthetnének tűzoltó rendszereket vagy építhetnének a katonai helikoptereken használt katasztrófabiztos üzemanyag-el­ látó rendszereket. De nem fognak, hiszen mindkét megoldás túl nagy többletsúlyt jelentene. A nagyobb súly pedig magasabb üzemanyagköltséget. Vajon ki dönti el, hogy mikor elfogadható az emberi életek feláldozása pénzspórolás céljából? Látszólag a Szövetségi Légi Kormányzat. A gond az, hogy a legtöbb biztonsági fejlesztést a költség-haszon arányának szempontjából írják elő. Az egyenlet

A Polgári Légiorvosi Intézet 1970-ben három szerencsétlenséget vizsgált meg, amely evakuációt is felvonultatott. A túlélést befolyásoló legfó'bb faktor az utas neme volt (amelyet közvetlenül a vészkijárathoz való közelség követett). A felnó'tt férfiaknak volt a legnagyobb esélyük arra, hogy élve kijussanak.

116

„haszon” oldalának mérhetősége érdekében minden megmentett emberi élethez egy adott összeget rendelnek hozzá. Az Urban In­ tézet 1991-es kalkulációi szerint Önök egyenként 2,7 millió dol­ lárt érnek! „Ez a gazdasági értéke egy ember halála által okozott költségeknek és a társadalmi hatásainak” - mondta Van Goudy, a FAA képviselője. Míg ez jelentősen magasabb az alapanyagok piaci értékénél, a haszon oszlopában szereplő adatok ritkán elég nagyok ahhoz, hogy meghaladják a repülőjárat tervezett árát. Goudy érdeklődésemre a hárompontos biztonsági övék példáját hozta fel. „A hivatal azt mondja: