A nyelv és a nyelvek [5., jav., bőv. kiad. utánny. ed.] 9789630579599, 9630579596


216 57 90MB

Hungarian Pages 281 [292] Year 2006

Report DMCA / Copyright

DOWNLOAD PDF FILE

Recommend Papers

A nyelv és a nyelvek [5., jav., bőv. kiad. utánny. ed.]
 9789630579599, 9630579596

  • 0 0 0
  • Like this paper and download? You can publish your own PDF file online for free in a few minutes! Sign Up
File loading please wait...
Citation preview

A NYELV ÉS

A NYELVEK Szerkesztette: KENESEI ISTVÁN

in (szerk:): A nyelv és a nyelvek, att, bővített kiadás iÉMIAI

KIADÓ

I

I_____________________________

A NYELV ÉS A NYELVEK

Szerzők: Bánréti Zoltán Kelemen János Kenesei István Kis Balázs Nádasdy Adám Pap Mária

Pléh Csaba Prószéky Gábor Radios Katalin Réger Zita Rohonci Katalin Szabolcsi Anna

A kötetet lektorálta: Hajdú Péter

A NYELV ÉS A NYELVEK Ötödik, javított, bővített kiadás

Szerkesztette

Kertesei István

AKADÉMIAI KIADÓ, BUDAPEST

ISBN 963 05 7959 6

Kiadja az Akadémiai Kiadó, az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja 1117 Budapest, Prielle Kornélia u. 19. www.akkrt.hu w ww. szakkony V.hu

© A szerzők és a szerkesztő, 2004

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a nyilvános előadás, a rádió- és televízióadás, valamint a fordítás jogát, az egyes fejezeteket illetően is. Printed in Hungary

Telegdi Zsigmond (1909-1994) emlékének

TARTALOM

Bevezető / 9 I.

A NYELVI JELENSÉG /

15

1. Állati kommunikáció - emberi nyelv / 17 2. A jelek / 35 3. A nyelv leírása / 50 II. A NYELV SZINTJEI /

63

4. Hangok / 65 5 .Szavak / 77 6. Mondatok / 87 7. Jelentések / 98 III. A NYELV VÁLTOZATAI /

107

8. Nyelvünk sokfélesége / 109 9. A változó nyelv / 123 10. A nyelvek sokfélesége / 138 11. A maradandó nyelv / 152 IV. A NYELV ÉS HASZNÁLÓJA /

169

12. A nyelv és a számítógép / 171 13. Az anyanyelv elsajátítása / 190 14. A nyelv és az agy / 210 15. Beszéd és gondolkodás / 231 16. Nyelv és megismerés / 247 Szerkesztői utószó / 259 Ajánlott irodalom, források / 263 Tárgymutató / 277

BEVEZETŐ

1. Ha azt mondanánk, hogy az olvasó tudja, mit tartalmaz ez a könyv anél­ kül, hogy kezébe kellene vennie, bár túloznánk, mégsem tévednénk nagyot. Valószínűtlen ugyanis, hogy az, aki el tudja olvasni a címlapot, ne beszélne valamilyen nyelvet. Márpedig, ha tud egy nyelvet, akkor pontosan az a cso­ dálatosan bonyolult, gazdag, hajlékony és kifejező rendszer van a birtoká­ ban, amelyről ez a könyv szól. Persze rossz reklámot csinálnánk nemcsak magunknak vagy munkánknak, de a nyelvtudománynak is, ha mindezt bár­ ki szigorúan szó szerint venné. Az ugyan igaz, hogy bizonyos értelemben mindegyikünknek van egy nyelvi rendszere, ez azonban korántsem olyan könnyen előhívható, mint a filmszalagról a fénykép. S az is tény, hogy a nyelv nem „egy- vagy kétdimen­ ziós" jelenség. Egyszerre társadalmi és egyéni, történetileg és időtlenül léte­ ző, változó és állandó, sokféle és mégis egységes. Mivel a nyelvnek oly sok alakja van, nem egy út vezet el hozzá. Köny­ vünkben arra törekszünk, hogy minél több utat járjunk be - remélhetőleg az olvasóval együtt. Egyetlen szempontunk az utak közötti választásban az, hogy tudományunk mai eszközeivel járhatók legyenek. E járműveket azon­ ban igyekszünk minél kényelmesebbé tenni és biztos kézzel kormányozni, bár tudjuk, azért a göröngyöket vagy a kanyarokat nem tüntethetjük el. S ha netán az olvasónak az az érzése támad, hogy az úti cél nem érte meg a fárad­ ságot, reméljük, az utazás néhány élményét megőrzi emlékezetében. Képes beszéd nélkül: a ma nyelvtudományának fogalomrendszerét, elmé­ leteit és eredményeit kívántuk köznapi nyelven, mindenki számára érthe­ tően összefoglalni. Tettük ezt abból a meggyőződésünkből kiindulva, hogy a nyelv igen fontos, egyszerűen elkerülhetetlen jelensége mindennapi életünk­ nek, hiszen az ember (és csak az ember) alapvető birtoka, tulajdonsága, jel­ lemzője. De azért is tettük, mert a jelenkori nyelvészetnek sikerült, ha felérni nem is, de valamennyire lépést tartania a természettudományok szigorúsá­ gával, pontosságával, elméletközpontúságával. Végül indított bennünket e könyv megírására az is, hogy úgy látjuk, bár a nyelv valóban része minden­ napjainknak, a róla való tudományos gondolkodás eredményei és módszerei még annyira sem részei a köznapi gondolkodásnak, mint a fizika vagy a csil­ lagászat újabb fejleményei. S hogy pontosabban megfogalmazzuk, kiknek írtuk a könyvet: természe­ tesen mindenkinek, akit érdekelnek a nyelvek, a nyelvészet vagy az, hogy 9

Bevezető

mit is tud, amikor csupán anyanyelvét ismeri. Noha nem mondhattunk le az idegen szakszók használatáról, mindegyiket törekedtünk említésükkor rész­ letesen megmagyarázni. Olvasóinktól mindössze a középiskolai nyelvtan fe­ lületes emlékeire számítunk (pl. az alany, állítmány, tárgy, főnév, melléknév fogalmainak hozzávetőleges ismeretére) - semmi többre. 2. Miről is szól ez a könyv? Természetesen elsősorban arról, mi a nyelv. Vajon azt jelenti ez, hogy eddig az olvasó nem tudta volna? Vagy téves lett volna a szokásos meghatározás: „A nyelv a kommunikáció eszköze"? Nem, nem egészen erre gondolunk. De első lépésként talán érdemes már ezt a meghatározást is egy kissé közelebbről szemügyre venni. Tegyük föl, hogy az eszköz szót köznapi értelmében használtuk, például úgy, mint ebben a mondatban: „A toll az írás eszköze." Már magával az esz­ közzel kapcsolatban is jó néhány kérdés merülhet fel: a kommunikációnak egyedüli eszköze-e a nyelv (például a toll nem az egyetlen, amivel írni lehet), s egyáltalán milyen értelemben „eszköze"? Ha nincs toliam, akkor is tudok írni; de ha egyetlen nyelvet sem ismerek, tudok-e kommunikálni? De hagyjuk az eszköz szót - végül is nagyjából értjük, mit jelent. Az idézett meghatározásban sokkal fontosabb szerepe van a kommunikáció fogalmának, s ez a szó sokkal több buktatót tartogat, mint az eszköz. Ha ugyanis a kommu­ nikációt - mint szokás - „a gondolatok, információk kicserélésének" tartjuk, mi különbözteti meg a nyelvi kommunikációt a nem nyelvitől? Azt könnyen beláthatjuk, hogy nem engedhetjük meg a kommunikáció leszűkítését csakis a nyelvi közlésekre, hiszen így az eredeti meghatározás körben forogna. S mit ér akkor egy olyan meghatározás, amely a nyelv fogalmának segítségé­ vel határozza meg magát a nyelvet? Ha viszont például érintkezésnek nevezem a kommunikációt, akkor mi mást tettem, mint megadtam egy hasonló értelmű kifejezést (feltéve, hogy nem értek rajta többet - akkor viszont még mindig nem mondtam meg, mi a kommunikáció). Voltaképpen itt is az a helyzet, hogy tisztában vagyunk ve­ le, mit értünk a kommunikáció szón, csakhogy a fogalom annyira általános ér­ telemben van használva, hogy minden további értelmes meghatározás alól „kicsúszik". Többek között ilyen nehézségek miatt mi sem kíséreljük meg a kommuni­ kációt meghatározni. Helyette három megközelítést vagy sémát mutatunk be, amelyben a kommunikáció értelmezhető. 3. A ma már hagyományosnak, klasszikusnak nevezhető elképzelés a kommunikációt mint különböző tényezők összefüggését ábrázolja:

A kommunikáció elemei (W. Weaver nyomán) 10

A telefonbeszélgetésben mint kommunikációban például az információforrás a beszélő ember; az adó a mikrofon, amely a beszéd hanghullámait elektromos jelekké kódolja, alakítja át. A csatorna, azaz a továbbító közeg a te­ lefonkábel. Zaj lehet bármi, ami a csatornára hat: zörej, távolság stb. A vett jel az, ami a kibocsátott jelből a zajjal együtt megérkezik. A vevő: a hallgató membránja visszaalakítja a jelet hanghullámmá, szöveggé (üzenet) a címzett, a másik ember számára. Kevésbé emberi vagy technikai példával élve: ha egy pinty a héja láttára vészjelzést ad le, akkor az információforrás a madár agya; az adó a hangkép­ ző szerve, amely a madár riadalmát hanggá kódolja át; a jel a hanghullám, a csatorna pedig, vagyis a közeg, amelyen át a jel továbbítódik, a levegő. Zaj le­ het akármilyen zavaró tényező ebben a csatornában (zörej, más hang stb.); a vett jel az, ami a másik madár hallószervénél megmaradt az eredeti hanghul­ lámból. A vevő pedig ingerületekké (üzenet) alakítja át a hanghullámokat a címzett, a másik madár agya számára. Természetesen mindkét esetben két­ irányú kommunikáció is létrejöhet, vagyis az információforrás és a címzett szerepet cserélhet. Egy másik nézet a kommunikációt a szállítással rokonítja, de tárgyak, áruk helyett információkat juttatnak el valahonnan valahová. Az információnak mindig van valamilyen hordozója, amely (szemben az információval) valósá­ gosan, fizikailag létezik, épp ezért lehetséges egyáltalán átvinni az informá­ ciót. Ha például egy bizonyos mennyiségű folyadékot akarunk elszállítani, eszünkbe sem jut, hogy bármiféle tartály vagy edény nélkül sikerülhetne. így tartozik hozzá az információhoz is a maga „tartálya": a gondolathoz a szó, a vészjelzéshez a füttyhang. Elképzelhető több tartály is egymásba helyezve: ha a szó, azaz a hanghullám az egyik, akkor a telefon esetében az elektromosság a következő „burok", ha pedig a telefonból közvetlenül magnetofonra vesszük föl, akkor a szalag már a harmadik tartály. Ez utóbbi egyébként az „időbeli szállítást" valósítja meg, vagyis „tartósítja" az információt. (Az írásra is ugyanúgy gondolhatunk, mint a hangot rögzítő tartályra.) A harmadik felfogás a címzett oldaláról vizsgálja, mit tekinthetünk kom­ munikációnak. Ebből a szempontból úgy tűnik, inkább közlési aktusokról, cselekedetekről lehet beszélni: valamely eseményt akkor tekintünk közlés­ nek, kommunikációnak, ha feltételezzük, hogy a tapasztalt dolog valami más helyett áll, önmagán túl másra is utal, és szándékos tevékenység eredménye. Ha például valakinek megőszül a haja, ez ugyan jelentheti azt, hogy öreg­ szik, de eszembe sem jut azt feltételezni, hogy ezt az illető hajának őszülésé­ vel közölte velem. Ha viszont valaki őszülő haját feketére színezi (szándékos tevékenység), az idős arc fölött a feketére festett haj mindnyájunk számára közléssel egyenértékű. 4. Bárhogy határozzuk is meg a kommunikációt, közléseket nemcsak az emberek között fedezhetünk fel. Épp ezért lehet könyvünkben tanulságos az általános megközelítéseket összefoglaló rész, A nyelvi jelenség első fejezete (Állati kommunikáció - emberi nyelv), amely az emberek nyelvét az állatok köz­ lési rendszereivel veti össze. Összehasonlítani persze lehet őket, de az eltéré11

Bevezető

sek sokkal szembetűnőbbek, mint az azonosságok. Van két különbség, amely más fejezetekben is többször fel fog bukkanni. Az egyik a nyelv kettős szerke­ zete. Röviden azt szoktuk ezen érteni, hogy a nyelvi közlemények, például a mondatok önálló jelentésű kisebb egységekből, szavakból szerkesztődnek egybe, míg a szavak még kisebb, de már önálló jelentés nélküli darabokból: hangokból állnak. Ezzel a kettős tagoltsággal egyetlen állati jelzésrendszer sem mérhető össze. A másik, ezzel összefüggő vonása az emberi nyelvnek a nyitottsága: az, hogy semmiféle korlátok közé nem lehet szorítani sem a le­ hetséges közlések számát, sem azt, hogy mit lehet egyáltalán közölni. Az ismertetett kommunikációfelfogások közül egyik sem tudott eltekinte­ ni a jel valamilyen fogalmától. S minthogy a nyelv egy másik, szinte közhely­ számba menő meghatározása azt mondja ki: a nyelv jelek rendszere, köny­ vünk Jelek című fejezete ezt a gondolatot igyekszik jobban megvilágítani. Az első rész zárófejezete, A nyelv leírása a nyelv tudományos megközelíté­ sének lehetőségeit mutatja be, azokat a felfogásokat járja körül, amelyek szel­ lemében a nyelvet mint elvonatkoztatást, mint elméletek, modellek tárgyát szemlélhetjük. A második nagyobb egység, A nyelv szintjei e rendszer alkotórészein veze­ ti végig az olvasót. Számos tévhittel és előítélettel találkozhatunk a köznapi gondolkodásban a nyelv alapegységeinek és azok összefüggéseinek vonat­ kozásában attól kezdve, hogy a hangokat ugyanúgy változatlannak hisszük, mint egy leírt szöveg betűit, azon keresztül, hogy a nyelv alapegységének a szót tekintjük, egészen addig, hogy a pohár szó jelentésének valamilyen ké­ pet, képzetet vagy magát a megnevezett ivóedényt gondoljuk. Egyebek kö­ zött ilyen tévedések kritikájával próbálunk itt érvényesebb megoldások mel­ letti érveket felsorakoztatni. A harmadik rész, A nyelv változatai már szándékában sem a nyelvről, ha­ nem a nyelvekről kíván szólni. Az egy nyelven belüli és a különböző nyelvek közötti változatosság szinte kimeríthetetlen. Közelebbről nézve azonban ez a sokféleség is valamilyen módon rendezett. Az egyazon nyelven belüli egyidejű rendszerek (Nyelvünk sokfélesége), a különböző történeti állomások (Változó nyelv) és a világ nyelveinek sokszínű palettája (A nyelvek sokféleségé), a megörökítésükre szolgáló írásrendszerek (A maradandó nyelv) mögött min­ dig felfedezhető a szervező elvek, a rend mintázata. Az utolsó egység A nyelv és a nyelv használója, az ember és a nyelv kapcso­ latával foglalkozik. Az egyik új fejezet, amellyel könyvünk ebben a kiadás­ ban bővült, A nyelv és a számítógép, a nyelv számítógépes kutatásáról, illetve a számítógépek nyelvészeti alkalmazásáról szól - sok esetben visszautalva az írásrendszerekről szóló előző részre, hiszen a számítógép egyik fontos hasz­ nosítása a (helyesen) írott szövegek előállítása. A nyelv kialakulásáról, vagyis a nyelv eredetéről szóló elképzeléseket már a legelső fejezetben tár­ gyaltuk. Itt Az anyanyelv elsajátítása című fejezetben a nyelv keletkezését a be­ szélő egyénben, a gyermekben követhetjük nyomon. A másik új fejezet, A nyelv és az agy, a nyelv működésének agyi, tudati, szakszóval mentális za­ varairól, a nyelvi „betegségekről" szól. A Beszéd és gondolkodás a pszichológia 12

oldaláról, a Nyelv és megismerés a filozófus nézőpontjából foglal össze tanul­ ságos kísérleteket és meggondolandó érveket a beszédünk és gondolataink közötti összefüggésekről, illetve a világról való tudásunk és a nyelv szerke­ zete, lehetőségei közti kapcsolatokról. 5. Azt mondottuk, sok út vezet a nyelvhez: a könyv nagyobb egységei ép­ pen ezeket az utakat különítik el. De ez azt is jelenti: sokszor előfordulhat, hogy később meghatározott fogalmakat, majdan szakszóként előbukkanó ki­ fejezéseket magyarázat nélkül, csupán köznapi értelmükre hagyatkozva használunk. Azért is tehettünk így, mert az adott szövegkörnyezetben nincs is semmi baj szokásos értelmezésükkel, s ilyenkor az olvasó is kételkedés nélkül támaszkodhat saját fogalmaira. A szakkifejezések közötti tájékozó­ dást a Tárgymutató is elősegíti. Ismeretterjesztő, tudománynépszerűsítő könyvet s nem szakmunkát vagy tu­ dománytörténetet írtunk. Ezért nemcsak a lábjegyzetek hiányoznak, de a név szerinti hivatkozások is. Az egyes fejezetekhez közvetlenül felhasznált forrá­ sokat azonban a könyv végén feltüntettük, és ugyanitt részletes listát adunk azokról a magyar nyelven megjelent és hozzáférhető könyvekről, amelyek­ ből az olvasó további érdeklődését kielégítheti. A nyelvtudománynak - mint sok más kutatási területnek - nincsenek vég­ leges, lezárt eredményei; ilyesmit hiábavaló is volna várni e könyvtől. Amit tenni tudunk, ha első látásra kevésnek tűnik is, az, amit végső soron minden tudomány tesz: két-három szinte gyermekien egyszerű kérdést ismételge­ tünk: „Tulajdonképpen mi ez?", „Miért van így?" és „Hogyan alakulhatott ilyenné?". Ha az olvasó e kérdéseket értelmesnek találja, bízhatunk benne, hogy nem fog csalódni.

13

I. A NYELVI JELENSÉG

1. ÁLLATI KOMMUNIKÁCIÓ - EMBERI NYELV

1. A Bevezetőben már említettük, milyen nehézségekkel kell szembenéznünk, ha szabatosan meg akarjuk határozni a kommunikációt. Mégis, ahhoz, hogy az emberi nyelv jellegéről, kialakulásáról és egyedülálló voltáról világosabb fo­ galmat alkothassunk magunknak, első lépésként érdemes összehasonlítanunk az ember közlési rendszerét a többi élőlény érintkezésével, az állatvilágban fel­ lelhető kommunikáció néhány fajtájával. Minősítsünk most kommunikáció­ nak minden olyan eseményt, amely során egy egyed (információforrás) kibo­ csát egy jelzést (üzenet), amely egy másik egyedet (címzett) válaszra késztet, így már alkalmazhatjuk e fogalmat az állatok bizonyos tevékenységfajtáinak vizsgálatában. A meghatározásnak a válaszra vonatkozó része - hozzáfűzve, hogy a válasz lehet valamilyen tevékenység vagy egy újabb jelzés - azért szük­ séges, mert az állat egy adott megnyilvánulásáról csak akkor tudjuk megálla­ pítani, hogy jelzés, azaz, hogy az állat egy kommunikációs aktus egyik résztve­ vője, ha egy vagy több másik állat válaszol rá, méghozzá nagyjából azonos körülmények között adott azonos jelzésre nagyjából azonos módon. Nézzünk néhány példát az állatok közötti érintkezésre! A kutatók megfi­ gyelték, hogy bizonyos madarak éles, átható kiáltást hallatnak, amikor ragado­ zó fenyegeti őket. Ez a vészkiáltás riadó a többi, általában azonos fajú madár számára. Kísérletképp magnetofonra vették egy seregély vészkiáltását, aztán felerősítve lejátszották egy olyan területen, ahol a seregélyek komoly károkat okoztak. Bár semmi látható veszély nem volt, a madárcsapat azonnal elröpült. A medvék rendszerint többféleképpen is megjelölik „birodalmuk" hatá­ rait. Az egyik mód erre az, hogy a területük határfáinál hátsó lábukra állva mellső lábuk karmaival, valamint fogukkal mély nyomot karcolnak a faké­ regbe, és hátukkal hozzádörgölődznek a fához. Ha egy másik medve arra jár, megszagolja a fát, megállapítja, hogy hím- vagy nősténymedve területe-e, megvizsgálja a fán ejtett nyomot, ő is két lábra áll, és megpróbál magasabban bevésni a fába, mint a „hazai" medve. Ha nem sikerül, akkor továbbáll olyan területet keresni, ahol az ő jele lehet a legmagasabb. Siker esetén ott marad. Amikor a terület eredeti gazdája legközelebb a fánál jár, látja, hogy maga­ sabbra érő, azaz erősebb medve van a területén, és ő távozik. A hangyák egyik alfaja betolakodó közeledtére jellegzetes vegyi anyagot bocsát ki. Ezzel jelöli meg az idegen lényt, amelyet ily módon a boly többi tagja azonosítani tud, majd támadásával menekülésre késztet. Ezt az anyagot sikerült a kutatóknak elkülöníteniük, majd egy keveset rácseppentettek belő17

I. A NYELVI JELENSÉG

le egy bolybeli hangyára, amelyet társai a szaga alapján sohasem támadtak meg. A jelzés olyan erős volt, hogy az „ellenség" mellett három-négy centi­ méterre vonuló hangyák is azonnal támadásba kezdtek. 2. Háromféle kommunikációs módszerre láthattunk példát: az első hallha­ tó jelzés volt, a második látható jeleken alapult, a harmadik pedig szaglással érzékelhető ingereken. Léteznek még az állatvilágban tapintáson alapuló közlések is, bár ezek általában inkább kiegészítő jellegűek az előbbi közlési módokhoz viszonyítva. Kizárólag tapintásos érzékelésen alapuló kommuni­ kációt ez idáig az állatoknak egyetlen törzsén sikerült csak kimutatni, az úgynevezett tömlősbelűeken, amelyek az állatvilág legalacsonyabb rendű tagjai közé tartoznak. Ezek az apró, vízben tenyésző lények csoportosan, ko­ lóniákban élnek, és ha a kolónia egyik tagját enyhén megérintjük, az összes többi, azonos kolóniába tartozó állatka is összehúzódik. Ha meggondoljuk, hogy a tapintáson alapuló közlés esetében a két egyednek egymás közvetlen közelében kell lennie, vagyis a közlés hatótávolsága igen csekély, nem csodálkozhatunk, hogy ez a közlési mód mint kizárólagos érintkezési forma ritka az állatvilágban. Ehhez képest a szagingeren alapuló közlés, a látható és hallható jelzéseken alapuló közlések is jóval nagyobb tá­ volságra hatnak. Az utóbbi kettő előnye a szagláson (pontosabban a szaglás­ sal és ízleléssel érzékelhető kémiai ingereken) alapuló közléssel szemben az, hogy könnyebben kombinálhatok, sokkal változatosabbak lehetnek. Végül, ha a hangos kommunikációt a látható jeleken alapulóval vetjük össze, szintén azt találjuk, hogy a hangnak vannak bizonyos előnyei a látható jelekkel szem­ ben. Először is a hangok sötétben is érzékelhetők. Másodszor, az üzenetek vé­ telekor nem szükséges a feladó felé fordulni - mégis, mivel a hangérzékelés a gerinces fajok nagy részénél sztereofonikus (azaz a hangból megállapítható a hangforrás elhelyezkedése), ha szükséges, az üzenet vevője pusztán a hang érzékelése alapján képes az adó hozzávetőleges helyét megállapítani, miköz­ ben szemével esetleg másfelé figyel. Harmadszor pedig, a hallható jelek kibo­ csátása sokkal kisebb energiát igényel, mint a látható jeleké, s lényegében mindenfajta más tevékenység közben végezhető. Az 1.1. táblázat összefogla­ lóan mutatja a különböző érzékszervek s jelzési formák felhasználását külön­ böző fajoknál. 1.1. táblázat. Jellegzetes példák a különböző érzékleti területeket használó állati közlési rendszerekre Terület szagok látás

Faj rovarok halak, madarak, emlősök

Megvalósítás mirigyek jelzések a testen, izomzat, gesztusok

Funkció páralkotás utódápolás, páralkotás, dominancia, társas kapcsolatok

hangok

rovarok, madarak, emlősök

végtagok, gégefő

páralkotás, riasztás

18

1. Állati kommunikáció - emberi nyelv

3. A kommunikációs módoknak, pontosabban azoknak a közegeknek szakszóval csatornáknak - az összehasonlítása alapján, amelyeken keresztül a kommunikáció végbemegy, azt gondolhatnánk, hogy minél fejlettebb egy faj, annál valószínűbb, hogy hangos jelek segítségével érintkezik. Ez nem így van. Az emberhez legközelebb álló főemlősök, például a csimpánzok érint­ kezésében legalább akkora, ha nem nagyobb jelentőségük van a mozdulatok­ nak, gesztusoknak, mimikának, mint a hangoknak. A törzsfejlődés másik ágát képviselő madarak sok fajának érintkezésében viszont a hangos jelek­ nek van a legnagyobb szerepük. Többnyire az a helyzet, hogy egy faj kom­ munikációja elsősorban ilyen vagy olyan csatornán alapul, de ez nem jelenti azt, hogy más csatornák nem játszanak benne szerepet. Ha például megfigyeljük két idegen kutya találkozását, észrevesszük, hogy köztük a kommunikáció nagy része ugyan látható jeleken alapul, de a hallha­ tó és szaglással érzékelhető (kémiai) jelzéseknek is lényeges hatásuk van vi­ selkedésükre. Hogy zajlik le egy ilyen találkozás? Amint a kutyák észreveszik egymást, nyakszőrzetük felborzolódik, s merev lábakkal közelednek egymás­ hoz, amíg szaglótávon belülre nem érnek. Ekkor mindkét állat lelapított fül­ lel, egyenes farokkal mély morgást hallat. Lassan elkezdenek egymás körül járni (közben alaposan megszaglásszák egymás hátsó felét), majd az egyik kutya megcsóválja a farkát a másik fölötti uralma jeléül. Ez farkcsóválással válaszol, aztán külön-külön vagy együtt eltrappolnak. Ha viszont az uralom­ ra törő kutya a harcot választja, felhúzza felső ajkát, „kimutatja a foga fehér­ jét". Erre a másik hátsó lábai közé ereszti, „behúzza" a farkát, lekushad vagy elfut. Ha nem ezt teszi, ugatással és morgással kísért harc következik. A küz­ delem akkor ér véget, ha az egyik kutya formálisan megadja magát - azaz olyan testhelyzetet vesz fel, amelyben a győztes könnyen elérheti valamelyik létfontosságú szervét, például a torkát, és ebben a helyzetben mozdulatlan marad. A győztes, megbizonyosodván arról, hogy az ellenfél nem mozdul, felkeres valamilyen közeli tárgyat és levizeli. Ezzel mintegy engedélyt ad a vesztesnek a távozásra, aki aztán gyorsan ellohol. Legközelebbi találkozásuk­ kor a vesztes farkcsóválással jelzi megadási készségét.

1.1. ábra. Az uralkodó és a behódoló póz 19

I. A NYELVI JELENSÉG

4. A különböző csatornákban továbbított üzenetek viszonylagos sokfélesé­ ge, bonyolultsága sem azzal függ össze elsősorban, hogy hol helyezkedik el egy faj a törzsfejlődésben, hanem inkább azzal, hogy többé-kevésbé magá­ nyos vagy csoportos életformát folytat-e. Ez érthető, hiszen a csoportosan élő állatok fennmaradása sokkal erősebben kötődik a kommunikációhoz, mint a

1.2. ábra. Körtánc

1.3. ábra. Riszáló tánc 20

1. Állati kommunikáció - emberi nyelv

magányosoké: védekezésük, táplálékszerzésük, utódnevelésük nagyrészt a csoporton belüli kommunikáció sikerétől függ. A kakukk például, amely arról nevezetes, hogy tojását más fajú madarak fészkébe rakja, és fiókáit se ki nem költi, se nem gondozza, mindössze egyet­ len hívójellel rendelkezik, amelyet a párzási időszakban használ. A jóval ala­ csonyabb rendű méhek kommunikációs rendszere, a „tánc" ezzel szemben szinte legendásan összetett. Röviden összefoglalva a következőket tudjuk a méhek kommunikációs rendszeréről. A táplálékszerző méhek felderítő uta­ kat tesznek. Ha az egyik táplálékot talál, a testére tapadt mintával visszatér, és a kaptáron belül jellegzetes mozgásba kezd. Amennyiben a táplálék nagy­ jából 80 méteren belül található, egyszerűen körbetáncol a függőlegesen álló lép felszínén. A táncot többször megismétli körülbelül 30 másodperc alatt, aztán a lép egy másik pontján újra kezdi. A közelben levő méhek izgalomba jönnek, csápjukkal megérintik a híradó méhet (illata alapján azonosítják a

1.4. ábra. A méhek tánca különbözik attól függően, hogy az А, В és C tápláléklelőhelyek iránya milyen szöget zár be a Nap állásával (Karl von Frisch nyomán) 21

I. A NYELVI JELENSÉG

táplálékot), majd kirepülnek. Ha rátalálnak a táplálékra, visszatérésük után ők is táncolni kezdenek. A tánc így láncreakciószerűen terjed a kaptárban. Ez a körtánc semmiféle jelzést nem tartalmaz arra nézve, hogy az élelem lelő­ helye merre, milyen távolságra található, tulajdonképpen pusztán annyit jelent, hogy „élelem a közelben". Ha viszont a felderítő méh 80 méteres körzeten túl talált eleséget, a tánc jóval bonyolultabb lesz: a felderítő a lép függőleges síkján táncol fektetett nyolcas alakban, amelynek középső szakaszán felfelé fut. Felfelé futás közben erősen mozgatja, „riszálja" potrohát. A riszálás lassúbb vagy gyorsabb üteme a lelőhely táplálékgazdag voltára utal. A tánc sebessége a lelőhely távolságát mutatja: a 15 másodperc alatt tízszer ismételt riszáló tánckör 100 méter körüli távolságot jelent, ugyanennyi idő alatt 4-5 nyolcas befutása körülbelül 1500 méter távolságot. Ily módon a méhek mintegy 11 ki­ lométeres körzeten belüli lelőhelyekről tudnak hírt adni. A táplálékforrás irá­ nyát azzal jelzik, hogy a tánc riszáló szakasza milyen szöget zár be a függőle­ gessel. A függőleges felfelé futás azt jelenti, hogy a táplálékforrás a Nappal megegyező irányban van, s amilyen szögben futja le a méh a riszáló szakaszt a függőlegeshez képest, olyan szögben tér el a lelőhely iránya a Nap állásától. Egy másik példa a differenciált információátadásra a cerkófmajmok vész­ jelzései. A legtöbb majomfajhoz hasonlóan itt is legfeljebb, ha néhány tucat el­ különíthető hangot találunk. A hagyományos felfogás szerint ezek a jelek nem szándékosak: az állat érzelmi állapotának megfelelően mindig megjelen­ nek. A leopárdot meglátó őrmajom eszerint jellegzetes riadóhangjával nem azt közli: „Itt a leopárd", hanem a leopárd láttára szörnyű izgalomba kerül, s ennek az izgalomnak egyik tünete a jellegzetes hangadás, mely a többiek szá­ mára jelként funkcionál. A majmok hívó és riasztó hangjai azonban a koráb­ ban feltételezettnél jóval hajlékonyabbak. Különböző típusú vészhelyzetekre eltérő hangmintázatot bocsátanak ki, s az állat aszerint választ a vészjelzések közül, hogy milyen ragadozót vesz észre. Ha például kígyót lát, esi-szerű hangot ad ki, amire a többi majom is odagyűlik, s a kígyót körbevéve azt távo­ zásra késztetik. „Légiveszély" esetén csicsergéssel figyelmeztetik a többieket, akik erre a fáról gyorsan az aljnövényzetbe vetik magukat, hogy elrejtőzze­ nek. Ha földön élő ragadozó közelít, az ugatás- vagy csicsergésszerű vészjel­ zésre most a fákon keresnek menedéket a cerkófok. Ráadásul mindezt befo­ lyásolják az egyéni élet során szerzett tapasztalatok: a tapasztaltabb, idősebb állatok például megtanulják vészjelzéseiket csak a valóban veszélyes sasokra korlátozni, míg a fiatal állatok ezeket ennél jóval szélesebb körben használják. 5. Nem szaporítjuk tovább a példákat, ennyiből is látható, hogy az állatok igen sok mindent képesek tudatni egymással - fajonként mást és mást, más és más módon. Bizonyos dolgokat azonban egyetlen állat sem tud közölni. Egyetlen cerkófmajom sem képes elmondani egy másiknak, hogy „tegnap jött egy sakál, és én felmásztam a fára", egyetlen kutya sem tudja közölni egy másikkal, hogy „holnap megverekszem veled", egyetlen hangya sem tudja megkérdezni, hogy „melyik bolyból jöttél?", egyetlen méh sem tudja eltán­ colni, hogy „bőséges mézlelőhely van kétszáz méterre délkeletre", ha az va­ lójában háiromszáz méterre északra található. 22

1. Állati kommunikáció - emberi nyelv

Vagyis: egyetlen állat sem tud beszámolni a múltról, nyilatkozni a jövőről, egyetlen állat sem tud hazudni, s egyetlen állat sem tud kérdezni. A vadon élő állatok egymás közötti kommunikációjában egyik felsorolt jelenséget sem sikerült eddig felfedezni. Az emberi nyelv mindezt lehetővé teszi. De hát olyan nagy különbség ez? Mérhetetlenül nagy. Az állati és az emberi viselkedés alapvető eltérése nyil­ vánul meg benne. Ha látóterében megjelenik egy sakál, egy sas vagy egy kígyó, a cerkófmajom nem tud mást tenni, mint hogy a megfelelő vészjelzést hallatja; másfelől viszont nem tud vészjelzést hallatni, ha nem látja a szóban forgó állatok vala­ melyikét. Ugyanígy egy fészekrakó madár, mondjuk a hattyú, bár kétségtele­ nül tud fészket építeni, nem tud bármikor fészket építeni, kizárólag csak a pár­ zási időszak kezdetén. Más szóval: az állat nem tudja szabadon alkalmazni azt, amit tud. Viselkedése „kiváltódik": meghatározott külső vagy belső ingerek meg­ határozott cselekvéssorokat indítanak el benne, meghatározott viselkedésre késztetik. A z ember ezzel szemben szabadon alkalmazza mindazt, amit tud. Ha va­ laki egyszer megtanul házat építeni, bármikor tud házat építeni. Ha megta­ nul szorozni és osztani, bármikor tud szorozni és osztani. Kommunikációját ugyanez a szabadság jellemzi: ha kedve és az alkalom úgy hozza, tud beszél­ ni, ám ha azt látja jónak, képes hallgatni. S ha beszél, akkor sem tudjuk meg­ mondani előre a helyzet alapján, hogy mit fog mondani. Képzeljünk el egy embert a cerkóf helyzetében. Legyen például egy olyan törzs tagja, amelyik több szomszédos törzzsel ellenséges viszonyban van. Te­ gyük föl, hogy épp a csapdába esett állatokat szedi össze az erdőben, amikor egyszer csak észreveszi, hogy az egyik ellenséges törzs harcosai közelednek. Megteheti, hogy kiáltással figyelmezteti távolabb lévő társait a veszélyre, de azt is megteheti, hogy csöndben marad, visszafut hozzájuk, s akkor mondja el, hogy mit látott, ezzel lehetőséget teremtve arra, hogy rajtaütésszerűen megtámadják a közeledő ellenséget, vagy úgy elrejtőzzenek, hogy azok ne találhassanak rájuk, s így tovább. Hogy melyik megoldást választja, elhatározásán múlik, elhatározása pe­ dig annak megfontolásán alapul, hogy az adott helyzetben mi a védekezés szempontjából a leghatékonyabb cselekvés. Az ember tehát azért teszi azt, amit tesz, mert azt tartja célszerűnek tenni: cselekvésének oka és célja van. Beszélhetünk-e célszerűségről a cerkófmajom vészjelző kiáltásával kap­ csolatban? Mondhatjuk-e, hogy a cerkóf kiáltásának az a célja, hogy figyel­ meztesse társait? Aligha. Ha így lenne, a cerkóf csak akkor hallatna vészjel­ zést az ellenség láttán, ha társai hallótávolságon belül lennének. A vészjelzés kibocsátásának azonban ez nem szükséges feltétele. Csak a ragadozó meg­ pillantása a szükséges s egyben elégséges feltétel. A cerkóf tehát nem azért kiált, hogy figyelmeztesse társait, hanem azért, mert ellenséget lát. Cselekvé­ sének, s általában az állatok cselekvésének van oka, de nincs célja. Csak az az élőlény tud valamilyen cél érdekében cselekedni, amelyik el tudja gondolni a célt. A cél pedig olyasmi, ami az adott pillanatnak nem része. A cél elgondolása tehát feltételezi az adott pillanattól való elszakadás képes23

I. A NYELVI JELENSÉG

ségét, egy jövőbeli, egy nem létező helyzet, tényállás ábrázolását. Ilyen ábrázolás­ nak az eszköze az emberi nyelv, s ez az, amire egyetlen állati kommunikációs rendszer sem alkalmas, hiszen egyetlen állati nyelven sem lehet jövőről, múlt­ ról, a valóságban nem létező helyzetekről közléseket alkotni. Az utóbbi évtizedben - a célszerűséggel kapcsolatos általános eltérések fenntartásával együtt - több megfigyelés rámutatott arra, hogy a helyzettől el­ szakadó, szándékos közlés előfokai majmoknál és főemlősöknél is megfigyel­ hetőek. Egyrészt természetes körülmények között ritkán, de megfigyelhető a kommunikációs csalás - mint a szándékosság nem túl vonzó bizonyítéka. „Ormajmok" néha akkor is adnak ki vészjelzéseket, amikor nincs is veszély. Másrészt emberi környezetben nevelt csimpánzoknál, s főleg törpecsim­ pánzoknál kimutatható, hogy használnak szándékos kommunikációt. Ha­ sonló módon, ahogyan azt a házi kutyánál is látjuk, amikor például a póráz­ nál ugrál, jelezve, hogy „sétálni akar". Ezek a megfigyelések természetesen abban az összefüggésrendszerben értelmezendőek, hogy maga az emberi környezet is döntő lehet a szándékosság előfokainak megjelenésében. 6. Az emberi nyelv tehát szerepét, funkcióját tekintve lényegesen különbö­ zik az állati „nyelvektől" (kommunikációs rendszerektől), mivel csak az em­ beri nyelv alkalmas múlt, jelen és jövő idejű, valóságos és képzelt helyzetek ábrázolására. Ezeket az eltéréseket mutatja be az 1.2. táblázat. 1.2. táblázat. Néhány jellegzetes eltérés az állati kommunikáció és az emberi nyelv között Vonás motiváltság készlet rendszer helyzetfüggés hajlékonyság ellenőrzés

Állati közlés hasonlóság korlátozott (5-50) zárt ingerfüggő merev önkéntelen

Emberi nyelv önkényes végtelen nyitott ingerfüggetlen változó szándékos

Az emberi nyelv jelei nincsenek jelölési kapcsolatban a jelölt dolgokkal és a viselkedéssel, mint például a méhek tánca vagy a kutya vicsorgása, vagyis ezek a jelek nem motiváltak, hanem tetszőlegesek, önkényesek. Végtelen szá­ mú közlést vagyunk képesek létrehozni, melyek egy sajátos módon elsajátí­ tott hajlékony rendszer részei. Ez a rendszer logikai szerveződéseket használ, kijelentésekre irányul, szemben az állati közlés „puszta" viselkedésirányító szerepével. Ez az utóbbi többlet az állati kommunikációs rendszerekhez ké­ pest mérhetetlenül nagy jelentőségű. Emberi nyelv, azaz ábrázoló funkcióval rendelkező kommunikációs eszköz nélkül ugyanis elképzelhetetlen bármiféle céltudatos, akaratlagos tevékenység, elképzelhetetlen bármiféle munka. Munka nélkül viszont elképzelhetetlen bármiféle tárgyi és szellemi kultúra lé­ tezése - a legegyszerűbb kőszerszámoké és barlangfestményeké éppúgy, mint a modern technikáé, az absztrakt festészeté vagy a matematikai logikáé. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a nyelv kialakulása megelőzte a munkavég­ zés, közelebbről a készített szerszámokkal való munkavégzés kialakulását. 24

1. Állati kommunikáció - emberi nyelv

Amennyire a ma rendelkezésünkre álló bizonyítékok alapján meg tudjuk ítél­ ni, a két folyamat a legszorosabb kölcsönhatásban, egyidejűleg, egymást tá­ mogatva zajlott le, s együttesen vezetett több százezer év alatt a mai értelem­ ben vett ember kialakulásához, kiemelkedéséhez az állatvilágból. Hogy az ember az állatvilágból származik, Charles Darwinnak, az evolú­ cióelmélet megalapozójának munkái óta nem kétséges. Hogy kiemelkedett az állatvilágból, hogy megjelenésével az élővilág történetében új szakasz kezdődött, szintén nem kétséges. Az ember megjelenéséig ezt a történelmet két dolog határozta meg: a környezet változása és az élőlényeknek a változó környezethez való alkalmazkodásán alapuló biológiai evolúció. Az ember megjelenésével a természeti környezet mellett megjelent a kulturális környe­ zet, s a biológiai evolúció folyamata kiegészült egy új evolúciós folyamattal, a kulturális evolúciónak, azaz a munkaeszközök, az emberi környezet, a mű­ vészet stb. kialakulásának és fejlődésének a folyamatával. Az ember abban különbözik tehát az állatvilágtól, hogy tárgyi és szellemi kultúrát hozott lét­ re, s hogy történelmét a természeti környezet változása és a maga teremtette kulturális környezet változása együttesen határozza meg. Munka és ábrázo­ ló funkcióval rendelkező nyelv nélkül mindez nem következhetett volna be. Afelől tehát biztosak lehetünk, hogy az állatvilágból való kiemelkedés fo­ lyamatának egyik összetevője, előmozdítója és egyben eredménye az emberi nyelv kialakulásának folyamata. Ezt a folyamatot azonban részleteiben el­ gondolni és elgondolásunkat igazolni összehasonlíthatatlanul nehezebb, mint az emberré válás során lezajlott anatómiai változásokat vagy az eszköz­ készítés fejlődésének folyamatát. Az utóbbiak egyes állomásainak feltárásá­ hoz segítséget nyújtanak az ősrégészet adatai: az anyagi kultúra emlékei és a főemlősöket az emberrel összekötő biológiai formák kövületekben ránk ma­ radt változatai. Az egyes fejlődési szakaszokhoz tartozó társadalomszerve­ zeti formákra pedig következtetni lehet az ősrégészeti leletanyag és a mai primitív kultúrák összehasonlításából. Az általánosan elfogadott darwini elveken belül ma is megosztja a kutató­ kat, hogy az emberi nyelv és az állati közlések között a hasonlóságokra vagy az eltérésekre helyezik-e a hangsúlyt. A vita három lényeges kérdés köré cso­ portosul: я) Az emberi nyelv egyedisége. Elválaszt-e az állatvilágtól a nyelv vagy éppen összeköt vele? b) Egyetlen döntő mozzanata van-e a természetes nyelvnek, vagy több kri­ tikus, de eredetileg egymástól független mozzanat kombinációjaként jött-e létre az emberi nyelv? c) Vajon a nyelv minden mozzanatára kiterjeszthető-e a darwini haszon­ elv? A mondatra vonatkozó szabályok kialakulása például nagyobb evolúciós sikert biztosított-e elődeinknek? A nyelv biológiai alapjainak előtérbe állításában döntő szerepe volt a modem nyelvészetnek. Az ötvenes évek végén megindult nyelvelméleti kutatások az el25

I. A NYELVI JELENSÉG

ső két kérdésben azt a felfogást hirdetik, hogy az emberi nyelv egyedi, előfokai sincsenek az állatvilágban; egyediségének döntő mozzanata: a kreativitás, melynek kulcsa a mondatok szerkezetében rejlik, vagyis nem a tartalomban, ha­ nem a formában. A végtelen számú mondat létrehozását lehetővé tevő szabályrendszer alapelvei az ember genetikai különlegességéből fakadnak. A nyelv mögött álló biológiai rendszer - véletlen mutációs hozomány. S ez a rendszer nem vezethető le abból, hogy mi lenne a nyelv haszna (a nyelvi funkciókból). Az ezzel szembenálló evolúciós felfogások viszont a folyamatos kialaku­ lást, az előfokokat hangsúlyozzák, s azt, hogy az emberi nyelv számos füg­ getlen evolúciós fonal szerencsés összetalálkozásaként jött létre. A nyelvelméleti irányzatok legújabb javaslata, melyet az 2.3. táblázat foglal össze, szintézist kísérel meg. A nyelv megjelenésének, a tágan vett nyelvi készségnek a kereteit - az emberi légzést, hangadást, az efölött ellenőrzést gyakorló finom mozgásszervezést, a szándék tulajdonítási és szándékértel­ mezést - a sokrétű darwini folyamatok alakították. Ez azonban nem magya­ rázza a szűkén vett nyelvi készséget, mely a mondattani szerveződést, a sza­ bad, rekurzív (azaz önmagába visszatérő) szerkesztési elveket tartalmazó jeladást eredményezte. Ez utóbbi tekintetben az ember egyedülálló lény. 1.3. táblázat. A „szűkén vett nyelvkészség" (NyKSz) és a „tágan értelmezett nyelvkészség" (NyKT) viszonya a nyelv keletkezésében A külső környezet változásai Ökológiai Fizikai Kulturális Társas

Belső változások NyKT Légzési: kilégzéskontroll Koponya: sokféle hang Szenzoros: hangészlelés Motoros: hangképzés Emlékezet: hangrögzítés Fogalmi: kategóriák Szándék: másik ember értelmezése

NyKSz Mondattani rekurzió: A

XAY

Felébredt afiú, aki ismeri a lányt, aki...

7. A nyelv esetében nincsenek ősiégészeti támpontjaink. A legrégibb írás­ ban ránk maradt óegyiptomi és sumer nyelvemlékek igen „fiatalok", mintegy hatezer évesek. De fontosabb ennél, hogy az ismert nyelvek között nem lehet rangsort felállítani: nincsenek primitívebb és fejlettebb nyelvek, egyetlen, írásban fennmaradt vagy ma beszélt nyelv nem képviseli a fejlő­ désnek egy korábbi állapotát, szerkezetének lényegét tekintve az összes is­ mert nyelv egyenrangú. Ezeknek a nyelveknek az alapján tehát nem tudunk visszafelé egy fejlődési sort felállítani. így, bár korábban épp arra mutattunk rá, hogy az állati kommunikáció és az emberi nyelv között elvi jelentőségű különbség van (az ábrázoló funkció és a nyitottság hiánya, illetve megléte), az emberi nyelv keletkezéstörténetének felvázolásakor mégsem indulhatunk ki másból, mint az emberhez legköze-

26

1. Állati kommunikáció - emberi nyelv

lebb álló állatok, az emberszabású majmok közlési rendszeréből. Csak úgy al­ kothatunk egyáltalán képet magunknak a nyelv kialakulásáról, ha megpró­ báljuk elgondolni, hogy milyen változások sorozata kapcsolhatja össze az em­ berszabású majmok közlési rendszerét az emberi nyelvvel. A spekulatív elemek kiszűrését, ma még elnagyolt, pontatlan vázlatunk finomítását és iga­ zolását számos tudományág - a nyelvészet, az agyfiziológia, az állati viselke­ déssel foglalkozó tudomány: az etológia - további fejlődésétől kell várnunk. Ezen elemzés során az emberi nyelv jellegzetességeinek az 1.4. táblázatban lát­ ható összefoglalásából indulhatunk ki. Ezek tartalmazzák mind az NyKSz, mind az NyKT tényezőket. E jegyek a kommunikáció öt különböző oldalát tükrözik: a) a csatornával (milyen közeget használunk?) b) az előzményekkel és következményekkel (mi váltja ki a jeleket, s mit váltanak ki a jelek?) c) a jelek szerveződésével (például hasonlítanak-e az általuk jelölt tárgyakra?) d) a társas keretekkel (ki kinek mikor mit közöl?) e) a rendszer változékonyságával kapcsolatos oldalát ragadják meg az em­ beri nyelvnek. 1.4. táblázat. Az emberi nyelv rendszerbeli jellemzői Jellemző

Típusa, értelmezési kerete

CSATORNA

hallás-hangadás csatorna körkörös szórás gyors halványulás

gyors átmenetek észlelése vétel minden irányból emlékezeti igények

VISELKEDÉSES KÖVETKEZMÉNYEK

specializáció (csak mint jel fontos) szemantika nyitottság

jelek önálló rendszere jel-világ kapcsolat ingerfüggetlenség

JELRENDSZER SZERVEZŐDÉSE

diszkrét (elkülönült) jelek önkényesség többszörös tagolás

a jelek szerkesztésének rendszere a jelek jelentésrendszere az alapelemeknek nincs jelentése

TÁRSAS KERETEK

adó-vevő felcserélhetőség téri-idői eltolás becsapás reflexivitás (önmagára utalás) tanulhatóság

szociális kölcsönösség társas és gondolkodásbeli hatékonyság szociális szándéktulajdonítás gondolkodásról való gondolkodás hagyomány- és változásátadás

Az e táblázat képviselte felfogás szerint ezek a döntő vonások, vagyis a nyitottság, az eltolás és a kettős tagolás tekinthetők az emberi nyelv döntő, központi jegyeinek. 27

I. A NYELVI JELENSÉG

8. Induljunk ki tehát abból, hogy őseinknek a mai emberszabású majmok kommunikációs rendszeréhez hasonló közlési rendszerük volt, ahogy testi felépítésük és életmódjuk is azokéhoz volt hasonló. Ha összehasonlítjuk a főemlősök kommunikációs rendszerét az emberi nyelvvel, szerkezeti szempontból két fontos különbséget találunk közöttük. Az egyik az, hogy az emberi nyelv kettős tagolású, az emberszabású majmok (vagy bármely más állatfaj) kommunikációs rendszere nem az. A másik ezzel összefüggő szerkezeti jegy, hogy az emberi nyelv nyitott rendszer, az emberszabású majmok kommunikációs rendszere viszont zárt. Már említettük s később még részletesebben is kifejtjük, hogy az emberi nyelv kettős tagoltsága azt jelenti: minden jelzés kisebb, önálló jelentésű egységekből, szavakból van összeállítva, de ezek az egységek maguk sem végső elemek, vagyis szintén szerkesztettek, csakhogy alkotórészeiknek, a hangoknak már nincs jelentésük, csupán arra szolgálnak, hogy segítségük­ kel meg lehessen különböztetni egymástól a szavakat. Ebből az következik, hogy egy-egy mondat hangjai, illetve szavai más mondatokban, közlések­ ben is megtalálhatók; a mondatoknak mindig vannak azonos egységei a je­ lentés nélküli elemek, a hangok szintjén, de sokszor a jelentéssel bíró szavak szintjén is. Az emberszabású majmok kommunikációs rendszerének jelzései ezzel szemben teljes egészükben különböznek egymástól, egyetlen jelzés sem bontható tovább, egyetlen jelzésnek sincsenek jelentéssel bíró részei, jelentés nélküli alapegységei még kevésbé. Ezzel függ össze, legalábbis részben, a kommunikációs rendszerek másik lényegi sajátossága, a zártság, illetve a nyitottság. Az emberszabású majmok kommunikációs rendszerét azért nevezzük zártnak, mert mindössze néhány (10-40) jelzést tartalmaz, amelyek nem kombinálhatók egymással. Minden egyes jelzés különbözik a másiktól, s mindegyik valamilyen biológiailag fon­ tos helyzethez kötődik, csak ez a helyzet váltja ki. Van egy jelzés mondjuk ar­ ra az esetre, hogy „ellenség közeledik", s egy másik annak felel meg, hogy „élelmet találtam". Ha az állat olyan helyzetbe kerül, amelyet a két tényállás együttesen jellemez - tehát élelmet talál, és egyúttal ellenség közeledik -, nem tudja egyszerre vagy egymás után használni a két jelzést, választ a kettő közül. Ösztönösen választ, megfontolás nélkül, azon az alapon, hogy melyik inger erősebb: az éhség vagy a támadó látványa. Az emberi nyelv nyitottsága azt jelenti, hogy a nyelv elemei szabadon kombinálhatók. Azaz, bár az emberi nyelv elemeinek száma is véges (a jelen­ tés nélküli elemek, a hangok száma ráadásul nagyon kicsi, a szavaké ugyan már jóval nagyobb, de még mindig véges), ezekből az elemekből gyakorlati­ lag végtelen sok jelzést lehet létrehozni. Ezek a szerkezeti sajátosságok együtt járnak az állati kommunikációs rendszerek és az emberi nyelv korábban tárgyalt funkcionális különbségé­ vel: az emberi nyelvhasználat szabad, az állati kommunikáció ingerhez kö­ tött; a jelzések kizárólagosak az állatoknál, az emberi nyelvnek ábrázoló funkciója van, és így tovább. 28

1. Állati kommunikáció - emberi nyelv

Az állati és emberi kommunikáció közötti átmenet szempontjából különle­ ges érdekességük van azoknak az utóbbi évtizedekben folytatott kísérletek­ nek, amelyek a hangadási korlátokat kikerülve próbálnak talán az emberi nyelvre hasonlító szervezettségű jelrendszereket kialakítani emberszabá­ súaknál. Süketnémák jelnyelvét, mágnestáblákat, logikai társasjátékokon alapuló rendszereket használnak. Az 1.5. táblázat összefoglalja a legfonto­ sabb eredményeket. 1.5. táblázat. Emberszabásúak nyelvtanításának fontosabb eredményei , ,,, Kutatok

Állatok faja és kora (kezdetkor)

. , Nyelvi rendszer

r , , Eredmenyesseg

B. és A. Gardner (1969-1985)

Washoe, csimpánz, 8-14 hónap Maja, Pili, Tatu, Dar csimpánz, néhány nap Sára, csimpánz, 6 éves

siketek jelei

160 jel; jelentős mondatalkotás

mágneslapocskák

jelzés megfelel hasonló korú gyermekeknek, 130 jel; nagy jelentésbeli változatosság és jelentős mondattan

Lara

számítógépes jelnyelv

100 szó; sok mondat, kérések egymástól, jelentős megnevezés

spontán nyelvtanulás

beszélt nyelv megértése

M. Temerlin (1975) H. Terrace (1978-1984) F. Patterson (1978-1981)

Kanji, otthoni törpecsimpánz, 6 hónapos Lucy, csimpánz, 1 hónapos Nim, csimpánz, 1 hónapos Коко, gorilla, 1 éves

süketnémajelek

102 jel; mondatalkotás 125 jel; kevés mondatalkotás 375 jel; mondatalkotás

H. L. Miles (1978-1983)

Chantek, orangután, 1 éves

A. és D. Premack (1970-1983)

D. és S. Savage Rumbaugh (1973-1985)

100 jel; mondatalkotás

Mindez persze az eredményeknek a kutatóktól származó optimista értel­ mezése. Mindmáig igen nagy viták zajlanak arról, mennyire mutatják ezek az eredmények, hogy az emberszabásúak képesek lennének az emberéhez hasonló bonyolultságú jelrendszerek elsajátítására. A kritikusok szerint ro­ konaink igazából nem követnek kombinációs mondattant, elsajátított rend­ szereik nem nyitottak, nem kommunikálnak spontán módon, újításaik csak látszólagosak, mindig a gondozót követik. Ennek az egyik értelmezése, hogy náluk nincsen meg az emberi nyelvhez szükséges szociális értelem, illetve a 29

I. A NYELVI JELENSÉG

másik értelmezés szerint viszont hiányzik a formális mondattant megalapo­ zó genetikai áttörés. A legfigyelemreméltóbb teljesítményt mindenesetre a házi környezetben nevelt törpecsimpánzok nyújtják. 9. Hogyan alakulhatott a zárt kommunikációs rendszer nyitott, kettős szerkezetű nyelvvé? Az emberi nyelv feltételez bizonyos adottságokat az ember testi felépítésé­ ben, s ezekről az adottságokról a kövületekben ránk maradt előemberek is­ meretében tudjuk, hogy fokozatosan alakultak ki. (Ilyen adottságok például a száj és a garat emberi hangképzésre alkalmas berendezése, a két agyfélteke aszimmetriája: funkcionális és felépítésbeli különbözősége stb.) Azt is tud­ juk, hogy ezek a testi változások hogyan függnek össze az ember környezeté­ nek, életmódjának változásával. Válaszaink azonban továbbra is csak speku­ latív jellegűek lehetnek. Mindez annak az elemzését jelenti, amit az 2.3. táblázat a külső környezet, illetve az NyKT változásaként mutat be. Nézzük meg tehát először nagy vo­ nalakban, hogyan változott az emberré válás során őseink életmódja. Az életmód megváltozásának legfontosabb mozzanata a két lábon járás kialakulása volt, aminek következtében a mellső végtagok felszabadultak, és alkalmassá váltak más feladatok végzésére. Eleinte védekező, majd táma­ dó fegyverként használt szervek voltak, és alkalmassá váltak élelemszállí­ tásra, majd később eszközök készítésére. Azzal, hogy a mellső végtagok átvették a szállítás funkcióját, a száj, amelynek eddig ez volt az egyik leg­ fontosabb feladata, szabaddá vált, s egyidejűleg az egyenes testtartással összefüggésben jelentősen átalakult: a szájpadlás és a nyelv közötti tér meg­ növekedett, ami bonyolultabb hangképzést tett lehetővé. (A száj alakválto­ zásának lassúságáról képet alkothatunk magunknak abból a tényből, hogy a kb. 40-100 ezer évvel ezelőtt élt Neander-völgyi ősember szájberendezése még nem volt alkalmas mindazoknak a hangoknak a létrehozására, amire a ma élő ember képes.) A kézben alkalmilag hurcolt kövek, botok támadó használatából fokozato­ san kialakult a vadászat. Ez több igen fontos következménnyel járt: egyrészt átalakította az étrendet, döntő jelentőségűvé vált a hús fogyasztása a növényi táplálékkal szemben; másfelől társadalomalakító hatású volt, több értelem­ ben is: elősegítette az összehangolt, közös cselekvés létrejöttét, és lehetővé tette, hogy a vadászzsákmányból a közösség olyan tagjai is részesüljenek, akik nem vadásztak. Mivel a hús nagyon kalóriadús, egy nagyobb vad elejté­ se után maradhatott felesleg, amelyet a nem vadászók ettek meg. Ennek a - nagyon nagy vonalakban ábrázolt - fejlődésnek a kezdetén őseink kommunikációs rendszere éppolyan zárt volt, mint a többi embersza­ bású majomé. A zárt rendszer nyitottá válása valószínűleg úgy ment végbe, hogy véletlenszerűen elkezdtek több jelzést vegyíteni. Tegyük fel, hogy volt egy ABCD jelzés, amely azt jelentette, hogy „táplálékot találtam", és egy e f g h jelzés, amely azt jelezte, hogy „ellenség közeledik". Képzeljük el, hogy egy előember olyan helyzetbe kerül, amelyben a két dolog egyszerre fordul elő, s ahelyett, hogy az egyik vagy a másik jelzést használná, véletlenül összekap30

1. Állati kommunikáció - emberi nyelv

csolja az egyiknek egy részét a másiknak egy részével, mondjuk ABGH jelzést ad ki. Ha az ilyen helyzetek sokszor ismétlődnek, és a horda többi tagja vélet­ lenül megérti a vegyített jelzést, akkor megteremtődik annak az alapja, hogy ezentúl ABGH jelzés azt jelentse: „ellenség és táplálék". De ha egyszer sikerült a vegyítés, akkor egyúttal sikerült az oszthatatlan, egész jelzéseket részeikre bontani, és a részeket különböző más részekkel összekapcsolva újabb jelzése­ ket lehet majd kialakítani újabb és újabb helyzetek jelölésére. Maga a több­ szörös tagolás óriási lépés vagy felfedezés. Hiszen ennek révén kiinduló készletünk néhány tucat elemet tartalmaz (hangok), melyekből ha jelentéssel rendelkező egységeket hozunk létre, akkor e szavaknak és szóelemeknek a nagyságrendje néhány ezer vagy tízezer, a közlésegységek, a mondatok készlete viszont (megszámlálható) végtelen. A rendszer szempontjából érde­ mes emlékeznünk arra, hogy maga a kis készlettel való változatosság közve­ títése nem új elem az élővilágban. A genetikai kód is négy elemből alkot bo­ nyolult közléseket, szabályozza a fehérjéket. A modern genomika éppen ennek a kódolásnak a jellegét szeretné megérteni, miközben maguk az a b c végső elemei már ismertek. Számos klasszikus elmélet fogalmazódott meg ennek az átmenetnek a ke­ zelésére. Az 1.6. táblázat mintegy az elrettentés kedvéért mutatja be őket. Ma már kellő humorral kell kezelnünk ezeket a spekulációkat. 1.6. táblázat. Hagyományos elméletek a szavak keletkezéséről Elnevezés Ding-dong Vau-vau Ajjaj Kip-kop Ba-ba

Alap a tárgyak mágikusan azonos nevet váltanak ki az emberből hangutánzás érzelemkifejező indulatszók a nyelv gesztikulációkat végez, mozgásokat utánoz gügyögés, mely szerencsésen utánoz, véletlenül konvencionalizálódik

Kezdeményező

Leibniz Noaré Paget Thorndike

10. Persze nem tudhatjuk, hogy a nyelvi jelek kettős tagolása valóban ho­ gyan alakult ki. A mai kutatásban van néhány átfogó elmélet, amely arra tö­ rekszik, hogy a konkrét elemek keletkezéséről való spekuláció helyett a ter­ mészetes nyelvet a gondolati megjelenítés lehetőségei között helyezze el. Az emberi és a csimpánzgesztusok egy része igencsak hasonlít egymásra, és ha vannak közös kommunikációs rendszereink közeli rokonainkkal, ak­ kor feltételezhető, hogy a hangzó emberi nyelvet egy gesztus-alapú nyelv előzte meg. Az egyik felfogás szerint az emberré válás tulajdonképpen há­ rom egymást követő gondolatmegjelenítési (reprezentációs) rendszer kiala­ kulásában tekintendő. A három reprezentációs rendszer lényege az elté­ rően szerveződő tudás. Ezeket mutatja összefoglaló jellemzéssel az 2.7. táblázat. 31

I. A NYELVI JELENSÉG

1.7. táblázat. A reprezentációs rendszerek és kultúrák változásáról az emberré válás során Kultúra neve Epizodikus

Faj, korszak főemlősök, 5 millió év

Emlékezeti típus epizodikus események tárolása

Átadás nincs

Mimetikus

Homo erectus, 1,5 millió év

testtel reprezentál, társas mozgás

lejátszás, utánzás

Mitikus

Homo sapiens, nyelvi: jelentéskategóriák 100-50 ezer év és elbeszélések modern ember, külső tárak, rögzített tudás 10 ezer év

Elméleti

mítoszok, elbeszélő tudás és átadás írás-olvasás, külső források, tekintélyek

Ebben a felfogásban az emberré válás három fordulatát a mimetikus kultú­ ra, a mitikus kultúra és az elméleti kultúra megnevezéssel jelölik. A főemlős tudatosság az epizodikus kultúra szintjéig jut el, mely az egyénileg átélt emlé­ keknek felel meg. Az első emberi fordulatot a társas értelemátadás, a szociális szemantika megjelenése hozza, melyben megvalósul a mások tapasztalatai­ ból történő tanulás. A mimetikus kultúra lett volna az első ilyen rendszer, melynek lényege a gesztussal történő átadás és leképezés. Mintegy másfél millió évvel ezelőtt, a mai értelemben vett természetes nyelvet jóval megelőz­ ve jött volna ez létre. A saját testtel való szándékos megjelenítés és közlés vilá­ ga intencionális, valamire vonatkozik, szemben az állati közlésekkel genera­ tív (nyitott rendszert képez), közlési szándékú, tárgyakra utal (referenciális) és belülről előhívható képzeteket használ. Vizuális és motoros rendszerek összekapcsolásának kiindulópontja a saját test pontos leképezése. A mimetikus kultúrában előtérbe kerül a szociális játékrendszer, megjelen­ nek a szervezett „oktatási formák", a közös vadászat lehetősége és az együtt­ működésben történő újítás is. A mimetikus kultúra ugyanakkor rendkívül lassan fejlődik és változik. Ennek oka, hogy a mimetikus kultúra mindig köz­ vetlenül epizodikusán lehorgonyzott, tartalmait az egyedi élmények adják meg, s ennek megfelelően helyzetfüggő. A természetes nyelvhez vezető úton e felfogás szerint nem a speciális, a hangzó nyelvre vonatkozó adaptációk a döntőek, hanem általános változások, amelyek a hangzó nyelvet a gesztus­ nyelv után lehetővé teszik. Ezeket az 1.8. táblázat foglalja össze. 1.8. táblázat. A természetes nyelv kialakulásának kognitív (gondolkodásbeli) feltételei Kognitív működés Munkamemória Többfelé figyelés Agyi plaszticitás (rugalmasság) Hosszú távú emlékezet növekedése Jelentéstároló agyi részek kibővülése

32

Szerepe a nyelvben szótanulás, mondatfeldolgozás szótanulás, összefüggések értelmezése tanulás egész élet során szavak tárolása gazdagabb, több összefüggésre vonatkozó jelentés

1. Állati kommunikáció - emberi nyelv

A hangzó nyelv megjelenése és a kettős tagolás sok megmagyarázandó ele­ met tartalmaz még. Mindenképpen olyan új kultúrát is jelentett azonban, amelyben a társadalmi változások rendkívül gyorsak. Ezt a kultúrát nevezik mitikus kultúrának. A nyelv elsődleges funkciója e felfogásban a hagyomány­ átadás lenne, személyes és csoporttörténetek (mítoszok) formájában. Ez a kul­ túra s ezzel a természetes nyelv 200 000-50 000 évvel ezelőtt jött volna létre. Ezt jóval később egészíti ki az írás megjelenésével az elméleti kultúra, melyben a gondolatok külső emlékezeti tárakban való rögzítése is megvalósul. A jelzések elemekre bontásával, kombinálásuk lehetőségének kialakulásá­ val és a jelzés, valamint a jelzett helyzet térbeli és időbeli elkülönülésével lét­ rejön az előnyelv, amely már döntően különbözik az emberszabású majmok kommunikációs rendszerétől. Az előnyelv igazi nyelvvé válásához ki kell még alakulnia a nyelv kettős szerkezetének. Ez a folyamat feltehetőleg úgy zajlott le, hogy az előnyelv jel­ zésegységeinek száma nagyon megnövekedett, és megkülönböztetésük egy­ re nehezebbé vált. Ekkor már - ha a hallgató csak a jeízésegység egészére fi­ gyelt - nagyon könnyen összekeverhetett különböző jelzésegységeket. Ezért egyre jobban meg kellett figyelnie az egyes egységek részeit, s a részek kü­ lönbsége alapján kellett megállapítania, hogy mi az, amit hall. Ezzel egyide­ jűleg a kiejtéshez is finomodott az egységek belső kidolgozása, már nem arra figyeltek elsősorban, hogy megfelelő akusztikai összhatású egységet ejtsenek ki, hanem kellő pontossággal formálják meg azokat a jellemző mozzanato­ kat, amelyek egy szót a többivel szemben egyértelműen meghatároztak. Ezzel a változással a jelzésegységekből igazi szó lett, olyan egység, ame­ lyet hangösszetevői határoznak meg, a hangösszetevők pedig önálló hangta­ ni egységgé váltak, s így az előnyelvből kialakult az igazi nyelv. Sokan felté­ telezik azt is, hogy kezdetben a nyelvtani kategóriák sokkal rögzítettebbek voltak, mint azt ma gondolnánk. Az előnyelvben például a szórendi kódolás­ nak döntő szerepe volt annak alapján, hogy ki kire vagy mire hat egy adott helyzetben. 11. Az utóbbi évtized során a nyelv keletkezésével kapcsolatos kutatások az emberi nyelvet az állati közlés felől folytonosan értelmezők számára szá­ mos új adalékot hoztak. Számos tényező egymástól mintegy független fejlő­ dése vezetne az emberi nyelv lehetőségeinek kialakulásához. A folytonossági felfogás fogódzói a következők: a) Az agyméret növekedése. Ezen belül arányeltolódások létrejötte: az ember­ ré válás során különösen megnőnek az asszociatív területek és a finom mozgásokért felelős területek. Vannak olyan értelmezések, hogy ez a nyelvhez szükséges gondolati elvonatkoztatások, a hangok, a testmoz­ gások és a látványok összekapcsolását mintegy előre létrehozza. Eszerint a gondolati leképezés - vagy például a gesztusnyelv - mintegy megelőz­ né a nyelv tulajdonképpeni kialakulását, ez pedig a maga részéről szoro­ san összefügg a két lábon járással s az első eszközhasználattal (dobálás, tördelés, célzás stb.). Vitatott, hogy vajon az agyi aszimmetriák mikor je­ lennek meg, s mekkora volt a szerepük az emberi nyelv előfokaiban. 33

I. A NYELVI JELENSÉG

b) A hangképző rendszer fejlődése mind a hangképző szervekben, mind a fi­ nom mozgások feletti akaratlagos agyi ellenőrzésben. c) Finom hangváltozások észlelése, ami a későbbi kategoriális hangészlelés alapja. Ez a vonás számos rágcsálónál, majomnál s az embercsecsemő­ nél is igen korán megvan. d) A kategorizáció (az osztályokba sorolás) fejlődése, és egyáltalán a gondolko­ dás fejlődése. e) A társas kapcsolatok többrétűvé válása. E vonatkozásnak két értelmezése van. A kezdődő társas alá-fölérendeltségek kezelése és a - például a va­ dászatban való - együttműködés kényszerei evolúciós nyomást ered­ ményezhettek, mely a jobban kommunikáló emberelődöket részesítette előnyben. Eszerint a nyelv előfokai mintegy a nyelv viselkedésirányító és szervező szerepével kapcsolatban jelentek volna meg. Ezzel az elfo­ gadott felfogással szemben áll egy triviális kép is. Eszerint az elsődleges nyelvi funkció a kapcsolatlétesítés, a nyelv a csoporton belüli ellensé­ gesség csökkenését szolgáló „csevegő" eszköz, olyan, mint a majmok kurkászása. Eredendően nem irányító vagy leíró szerepű, hanem olyan, mint ma a pletyka vagy általában a funkció nélküli beszélgetés. f) A gesztusok és a testi kommunikáció fejlődése. Mindenki elismeri ennek je­ lentőségét, de van olyan felfogás is, mely egyenesen azt feltételezi, hogy az akusztikus nyelvet megelőzően egy egész mimetikus kultúra jött lét­ re, már több mint egymillió évvel ezelőtt, melyben a testi leképezés nemcsak a közlés, hanem a gondolkodás megjelenítő eszköze is volt. Az emberi nyelv és az állati kommunikáció közötti minőségi eltérést hangsúlyozó szerzők végeredményben mindezeket a fejlődési vonásokat csak előfokoknak tartják, melyek a NyKT körébe tartoznak, de nem válaszolják meg a NyKSz kérdéseit. Azt emelik ki, hogy e tulajdonságokból még nem vezet út a legdön­ tőbbnek tartott vonatkozáshoz: a mondattani kreativitáshoz. A mondattan és általában a grammatika világa szerintük egy döntő „genetikai ugrás" követ­ kezménye lenne. Az irányzat követői úgy képzelik, hogy a mondatalkotás ké­ pessége valamilyen evolúciós melléktermékként jött létre (ezt exaptációnak nevezik), és nem irányult rá szelekciós nyomás. Mások igen határozottan kiállnak amellett, hogy adaptációs magyarázat kell még a mondatalkotási ké­ pességekre is: azok az emberelődök, akik jobban szerkesztett közlésekben be­ széltek, nagyobb sikereket értek el a szaporodásban s a vadászatban. A vita most is tart. Tulajdonképpen számos olyan probléma, amely a gyer­ meknyelv veleszületett meghatározóival s a nyelvtan kognitív alapú vagy önelvű felépítésével kapcsolatos, mind összefügg azzal a kérdéssel, vajon ho­ gyan is jött létre az emberi nyelv: a gondolat vagy a nyelv világa volt-e előbb?

34

2. A JELEK

1. Az előző fejezetben az állati és az emberi kommunikációt állítottuk szembe egymással. Azt találtuk, hogy az emberi kommunikáció eszköze, a nyelv, szerkezetileg bonyolultabb, mint az állatok jelzései (minden nyelvi jelzés ket­ tős szerkezetű, szemben az állatok többnyire tagolatlan jelzéseivel); hogy az egyes állatfajok jelzéskészlete roppant szűkös az emberi nyelven szerkeszt­ hető közlések mennyiségéhez viszonyítva; hogy az emberi nyelvnek van egy fontos többletfunkciója az állati jelzésekhez képest: az ábrázoló funkció (ezen azt értettük, hogy az emberi nyelv segítségével jellemezni lehet bármilyen valóságos vagy képzelt, a beszéd helyétől és idejétől távoli eseményt, helyze­ tet). Az ábrázoló funkció meglétével hoztuk összefüggésbe az állati és az em­ beri kommunikáció talán legfontosabbnak ítélt különbségét, azt, hogy az em­ ber szabadon használja a nyelvet, az állatok viszont nem tudják kötetlenül alkalmazni a rendelkezésükre álló jelzéseket, mert minden egyes jelzésük egy meghatározott, biológiailag fontos helyzethez kötődik, csak ez a helyzet válthatja ki, s ez másfelől mindig ki is váltja. Arra jutottunk, hogy az emberi nyelvhasználat szabadságának, vagyis a nyelv ingertől független, céltudatos alkalmazásának és az állati kommunikáció ingerhez kötöttségének az ellen­ téte nem egyéb, mint az emberi és állati viselkedés legáltalánosabb különbsé­ gének megnyilvánulása kommunikációjukban, vagyis annak a ténynek a ki­ fejeződése, hogy az ember, és csak az ember képes céltudatos viselkedésre. Ebben a fejezetben megpróbáljuk elkülöníteni a nyelvi kommunikációt az emberek közötti kommunikáció egyéb fajtáitól. 2. Korábban is szó volt róla, hogy információt csak közvetve, valamilyen érzékelhető dolog segítségével lehet átadni (kommunikáljon akár ember, akár állat). Azokat az érzékelhető dolgokat, amelyek valamilyen információ­ val összekapcsolódnak, s ezáltal annak közvetítésére alkalmassá válnak, je­ leknek nevezzük. Ezek szerint minden jel egy érzékelhető dolog és egy információ kapcsolata, egysége, vagy egy ókori szerző, Szent Ágoston szép megfogalma­ zásában: „Jel az, ami az érzékelésnek önmagát, a léleknek pedig önmagán kí­ vül valami mást tár elébe." Kiinduló kérdésünket úgy is megfogalmazhatjuk tehát, hogy milyen jele­ ket használnak az emberek a nyelvi jeleken kívül, s mi a nyelvi jelek sajátos­ sága a többi jellel szemben. Végső célunk persze a nyelvi jelek, a nyelvi kom­ munikáció vizsgálata lesz. Ahhoz azonban, hogy ide elérkezzünk, célszerű előbb más típusú jeleket sorra venni. Ez utóbbiak ismeretében ugyanis 35

I. A NYELVI JELENSÉG

könnyebben átláthatóvá válnak a mindennapjainkba oly szorosan beletarto­ zó nyelvi jelek tulajdonságai. Ha a távolban füstöt látunk felszállni, feltételezzük, hogy ott tűz van. Ha egy ember furcsa, tántorgó léptekkel halad az utcán, azt gondoljuk, részeg. Ha a villamos egy katolikus templom mellett halad el, s egy útitársunk jobb kezével megérinti a homlokát, a mellét, majd a bal és a jobb vállát, tudjuk, hogy az illető katolikus vallású. Ha egy utcasarki póznán kerek piros táblát látunk közepén fehér vízszintes csíkkal, megállapítjuk, hogy ebbe az utcába tilos behajtani. Ha egy operaházi bemutatón az ünneplőbe öltözött közönség soraiban felfedezünk egy farmernadrágos fiút vagy lányt, arra gondolunk ha jóindulatúak vagyunk -, hogy nem érdeklik a formaságok, csak a mű miatt jelent meg a bemutatón; vagy - ha kevésbé vagyunk jóindulatúak úgy véljük, hogy nem adózik kellő tisztelettel a kivételes alkalomnak. A felsorolt esetek mindegyikében jelként értelmeztünk valamit: egy termé­ szeti jelenséget, különböző mozgásokat, egy ábrát, egy öltözéket. Egyik sem pusztán az volt számunkra, ami; mindegyik többet mondott önmagánál, mindegyik valami önmagától különböző dologra utalt. (Itt egyébként érde­ mes egy rövid terminológiai kitérőt tennünk: maga a jel szó ugyanis kétféle­ képpen is használatos. A köznapi beszédben gyakran már magát az érzékel­ hető dolgot is jelnek nevezzük. Ez a beszédmód indokolt is akkor, ha a jel terminust viszonyfogalomnak tekintjük, azaz, ha mindig észben tartjuk, hogy nem lehet jel valami anélkül, hogy jele ne lenne valaminek - hasonlóan ahhoz, ahogy nem lehet testvér valaki anélkül, hogy testvére ne lenne valaki­ nek, szemben azzal, hogy orvos lehet az is, aki senkinek sem az orvosa. A másik használati mód - amelyet mi is követünk ebben a könyvben - csak az érzékelhető dolog és a hozzá kapcsolódó információ együttesét tekinti jel­ nek; magát az érzékelhető dolgot a jel testének nevezzük.) Ha megpróbálunk különbséget találni a felsorolt jelek között, kiindulha­ tunk abból, hogy meggondoljuk: milyen kapcsolat van az egyes esetekben az érzékelt dolog és az általa közvetített információ között. A füst és a tűz, vagy a tántorgó járás és bizonyos mennyiségű alkohol elfogyasztása között termé­ szetes összefüggés van. Minden esetben, amikor tüzet gyújtunk, vagy valami­ lyen okból tűz keletkezik, égéstermékek képződnek, amelyek fölfelé száll­ nak, azaz a tűz mindig füstöt okoz. A tűz és a füst közötti oksági kapcsolat ad alapot arra, hogy az okozat érzékeléséből visszakövetkeztessünk az ok fennállására, vagyis hogy az okozatot az ok jeleként fogjuk fel. Ugyanez a helyzet a tántorgó járással is. Bár az embereknek különböző mennyiségű al­ koholt kell elfogyasztaniuk ahhoz, hogy elveszítsék az uralmukat mozgásuk felett, a megfelelő mennyiség elfogyasztása mindig a mozgáskontroll meg­ gyengüléséhez vezet. Ennek az oksági összefüggésnek az ismerete az alapja annak, hogy a tántorgó járást a részegség jelének tekintjük. A szóban forgó összefüggések természeti szabályosságok, amelyek a megfelelő feltételek esetén mindig érvényesülnek. Nyilvánvalóan az állati kommunikációban is­ mertetett jelzések is a természetes jelek típusába tartoznak.

36

2. A jelek

A másik három esetben másról van szó. Mondhatjuk ugyan, hogy útitár­ sunk azért vet keresztet, mert katolikus, mégis könnyen belátható, hogy ezt a mozdulatsort a katolikusság nem abban az értelemben okozza, ahogy a ko­ rábban említett ember esetében a tántorgó járást a részegség. Míg ugyanis olyan részeg nincs, aki ne tántorogna, olyan katolikus bőven akad, aki nem vet keresztet katolikus templom előtt. Ezzel persze még nem határoztuk meg a katolikus vallás és a szóban forgó mozdulatsor kapcsolatát, pusztán kö­ rülírtuk azt a tényt, hogy ez a kapcsolat nem természetes, nem természeti szabályosságok következtében fennálló összefüggés. De hát hogyan is lehet­ ne az, mikor sem a katolikus vallás, sem a keresztvetés mozdulata nem ter­ mészeti jelenség, ugyanúgy, ahogy egy operabemutató, egy estélyi ruha, egy KRESZ-tábla vagy a „Behajtani tilos!" felszólítás sem természeti jelenségek. Ezek társadalmi produktumok, események vagy jelenségek. A köztük lévő kapcsolat nem természeti szabályosságokon, hanem valamilyen írott vagy íratlan megegyezésen, konvención alapul. Példáinkat sikerült tehát két csoportba osztani azon az alapon, hogy mi­ lyen típusú kapcsolat van a jel érzékelhető „teste" és a hozzá kapcsolódó in­ formáció között. Az esetek egy részében azt találtuk, hogy ez a kapcsolat ter­ mészetes, abban az értelemben, hogy valamilyen természeti összefüggés áll fenn a jeltest és a között, amire utal. Az esetek másik részében a kapcsolatnak nem ilyen alapja volt, a jeltest és az információ valamilyen írott vagy íratlan szabály, megegyezés révén került kapcsolatba egymással. 3. A tárgyalt jelkapcsolatokat mindeddig a jelvevő szempontjából vizsgál­ tuk, tehát annak a szempontjából, aki észleli a megfelelő információt hordo­ zó jelenséget, s nem vettük figyelembe, hogy az adott jelenséget azért hozta-e létre valaki, hogy átadja ezt az információt vagy sem. Ebből a szempontból szintén nem egyformák a vizsgált példák. A füst ese­ tében nyilvánvaló a helyzet. Nem azért száll fel, hogy mi megtudjuk: tűz van. A részeg ember sem azért tántorog, hogy tudassa velünk: részeg va­ gyok. Egyszerűen nem tud másképp menni. Ezekben az esetekben az infor­ mációt hordozó jelenségek nem jelnek vannak szánva. A KRESZ-táblát viszont kifejezetten azért állítják az utcasarokra, hogy az autósok tudomására hoz­ zák: ide tilos behajtani. És jóllehet a megegyezésen nyugvó jelek általában szándékosan jönnek létre, elhamarkodott dolog lenne arra következtetnünk, hogy a konvención alapuló jelek megjelenése mindig információközlő szán­ dékkal kapcsolódik össze. Legalábbis kétségesnek kell tartanunk, hogy a vil­ lamoson keresztet vető útitársunk azért végzi ezt a mozdulatot, hogy az uta­ sok tudtára adja: íme, egy katolikus van köztetek. О pusztán egy előírásnak engedelmeskedik, nem jelet ad. Ugyanígy az, aki egy operabemutatóra esté­ lyi ruhát ölt, egy szokásnak veti alá magát, aki viszont farmernadrágban megy oda, kivonja magát e szokás alól. Lehet, hogy egyáltalán nem törődik vele, hogy mások az öltözékét a szokással való szembeszállás jelének értel­ mezik-e vagy sem. Más szóval, az utóbbi két esetben azt a jelenséget, amelyet a szemlélő jelnek, egy információ hordozójának tekint, nem biztos, hogy jel­ ként, a megfelelő információ átadása végett hozták létre. 37

I . A NYELVI JELENSÉG

Ha tehát a jelek osztályozásakor azt is figyelembe vesszük, hogy a jel létre­ jöttének vagy megjelenésének folyamatában közreműködik-e valamilyen szándék vagy sem, az eddigi kettő helyett három csoportba kell sorolnunk példáinkat. A természetes kapcsolaton alapuló jelek esetében biztos, hogy a jel megjelenése nem valamilyen szándék következménye. (S hogy itt ne csak a tűz-füst esetre gondoljunk: az előző fejezetben láttuk, hogy az állati jelzé­ sek is éppen ilyen természetes kapcsolaton alapuló és közlési szándék nélkül megjelenő jelek.) A konvención alapuló jelek egyik csoportja esetében a jel megjelenése egyértelműen közlési szándék létezését tételezi fel. A konvencio­ nális jelek másik csoportja esetében a jel lehet közlési szándék eredménye is, de létrejöhet közlési szándék nélkül is. Miből adódik vajon az utolsó csoportba tartozó jelek bizonytalan, átmene­ ti jellege? A kérdés megválaszolásához vizsgáljunk meg közelebbről egy má­ sik ilyen esetet. Tegyük fel, hogy Budapesten, a Rákóczi úton egy szép tava­ szi napon megpillantunk egy asszonyt, aki fejkendőt, stilizált virágokkal díszített bőrrátétes báránybekecset, sok szoknyát és rámás csizmát visel. Ha mást nem, annyit biztosan megállapítunk róla, hogy vidéki. Ha véletlenül tudjuk, hogy az ilyenfajta bekecset Erdély bizonyos részein készítik, azt is re­ gisztráljuk, hogy az asszony feltehetőleg Romániából utazott Pestre. Viselete tehát valószínű lakhelyére vonatkozó információ forrása volt számunkra, azaz jel. Ez esetben azonban bizonyos, hogy ő ezt a viseletét nem jelként öl­ tötte magára, hanem ruhaként. Számára ez egyszerűen az évszaknak megfe­ lelő ruha, amelyben utcára szokás menni arrafelé, ahol ő lakik. Hogy a pes­ tiek számára ez az öltözék több, mint egyszerűen ruha, abból adódik, hogy ők nem ilyen ruhadarabokat szoktak viselni. Minden, ami eltér a megszokottól (legyen az öltözék vagy valamilyen vi­ selkedési sajátosság), jelként funkcionálhat. Világos azonban, hogy a „meg­ szokott" viszonylagos dolog. Az emberek egyik csoportja mást szokott meg, mint egy másik csoportjuk. Az egyik helyen mások az étkezési, öltözködési, lakó- és érintkezési szokások, mint ugyanott egy másik időpontban vagy mint egy másik helyen. Ami az egyik helyen egyszerű „evés" - például Kíná­ ban a rizs fogyasztása pálcikák segítségével -, az egy másik helyen - mond­ juk Európában - „furcsa evéssé" válik, s pusztán az ott szokásostól való elté­ rése révén jellé válhat, a „nem európai" információ jelévé. Az emberek valamilyen közösségbe születnek bele (meghatározott helyen és időben, meghatározott társadalmi csoport tagjaként látják meg a napvilá­ got), s mialatt felnőnek, elsajátítják az adott közösség szokásait, életmódját, a közösség tagjává válnak. Ha elszakadnak eredeti közösségüktől (földrajzi vagy társadalmi értelemben), s ugyanúgy próbálnak élni, ahogy addig tették, önkéntelenül kinyilvánítják másságukat az új közösség tagjai számára, tudtukon kívül jeleket adnak, amelyekből amazok érzékelik, hogy nem közülük valóval van dolguk. Lehet, hogy a jelként érzékelt dolgok alapján közelebb­ ről is meg tudják határozni az „idegen" földrajzi vagy társadalmi hovatarto­ zását, lehet azonban, hogy pusztán „idegenségét" érzékelik. Ez attól függ, hogy mit és mennyit tudnak a kortárs társadalmakról. 38

2. A jelek

Az ilyen típusú jelek a jelkibocsátás szándéktalansága következtében ha­ sonlítanak a természetes kapcsolaton alapuló jelekhez. A jelvevő tájékozódá­ sára szolgálhatnak a társadalmi környezetben - ahogy a természetes kapcso­ laton alapuló jelek is a jelvevő tájékozódását szolgálják a természeti környezetben - a tájékoztatás szándéka nélkül. Nevezzük az ilyen típusú jeleket ezentúl szimptómáknak. A szimptómák te­ hát alapulhatnak természetes vagy konvencionális kapcsolaton, csupán az különbözteti meg őket a többi jeltől, hogy a jel létrejöttében semmiféle tájé­ koztatási szándék nem játszik szerepet. A természetes kapcsolaton alapuló jelek tiszta és egyértelmű esetei a szimptómáknak, mivel ezeknél nyilván sohasem kell tájékoztatási szándék­ kal számolnunk. Ugyanúgy tiszta szimptómák az előző fejezetben tárgyalt állati jelzések is, mivel a szándék, a céltudatosság kizárólag az ember sajátja. Az eddig elemzettekhez hasonló, szokáson, konvención alapuló jelek eseté­ ben azonban sokszor nehéz, esetleg lehetetlen eldönteni, hogy szimptómával vagy szándékosan létrehozott jellel van-e dolgunk, azaz szükséges-e vagy szükségtelen a jeladó részéről közlési szándékot feltételeznünk. Az emberek tudniillik az olyan típusú jelenségeket, életmegnyilvánulásokat, amilyenek­ ről eddig beszéltünk (öltözködés, viselkedési jegyek), szándékosan, a kü­ lönállás, vagy ellenkezőleg, a valahova tartozás, valakivel vagy valamivel való szolidaritás jelzése végett is létrehozhatják. Gondoljunk a sans-culotteokra vagy a XIX. századi magyar reformkabátra. Az ilyesfajta jelek a feladó közlési szándékának bizonytalansága miatt szá­ mos félreértés forrásai lehetnek. A bizonytalanság abból adódik, hogy ezek a jelek mind az életvitelen, az életvitelek (öltözködés, étkezés, lakás, érintkezés) történelmi-társadalmi különbségein alapulnak. De míg egyfelől történelmi­ társadalmi termékek, másfelől mindegyiknek valamiféle természetes alapja is van (hiszen öltözködni, hajat viselni, enni, lakni és érintkezni valahogyan mindenképpen kell). Az információt hordozó jelenségek ilyen értelmű termé­ szetessége magyarázza, hogy ezeket a jelenségeket leginkább olyankor vesszük észre, olyankor értelmezzük jelként, ha elütnek a megszokottól. A megszokotthoz majdnem úgy viszonyulunk, mintha természeti adott­ ság lenne. Valószínűleg ezzel függ össze, hogy az ilyen típusú szimptómák vagy jelek igen gyakran váltanak ki erős érzelmeket. Nem ritka dolog, hogy az emberek egy hajviseletet vagy egy öltözéket úgy kezelnek, mintha viselője a természet rendje ellen vétene azzal, hogy viseli. Világosan kell azonban lát­ nunk, hogy az értelmezés helyessége ezekben az esetekben bizonytalan. Bi­ zonytalan a jelforrás szándékainak bizonytalansága miatt is, meg azért is, mert az értelmezéshez szükséges ismeretek többnyire hiányosak vagy nem elégségesek. Míg a természeti szabályosságok univerzálisak, mindenütt ér­ vényesek, az életvitel korszakonként és társadalmi csoportonként eltérő, vál­ tozékony, s ezért ingatagabb köztük való tájékozódásunk. Az i l y e n f a j t a j e l e k , i l l e t v e s z i m p t ó m á k m é r h e t e t l e n ü l n a g y s z e r e p e t j á t s z a ­ n a k a z é le tü n k b e n , ta lá n n a g y o b b a t, m in t a k ife je z e tte n k ö z lé s i s z á n d é k k a l l é t r e h o z o t t j e l e k , a m e l y e k p é l d á j a k é n t e d d i g a K R E S Z -tá b lá t e m l í t e t t ü k .

39

I. A NYELVI JELENSÉG

4. Milyen alapon tudjuk általában felismerni a KRESZ-táblaszerű jeleket? Hogyan érzékeljük a közlési szándékot, amelynek alapján olyan határozot­ tan elválasztottuk ezeket a szimptómáktól? Hisz a szándék természeténél fogva nem látható, hallható stb. A felismerés alapja valószínűleg két dolog: az egyik az, hogy tudjuk, mert megtanuljuk, hogy ilyen jelek vannak. A má­ sik pedig az, hogy az efféle jelek esetében a jeltest általában feltűnő, mert „haszontalannak" látszik. Hogyan kell ezt érteni? Ha mondjuk öt gyertyát látunk égni egy ablakban, valószínűnek tartjuk, hogy ez az elrendezés vala­ mit jelez. Hiszen a gyertya funkciója az, hogy megvilágítson egy helyiséget. Eredeti, hasznos funkcióját az adott elrendezésben nemigen lehet felismerni, s ez ad alapot arra, hogy jeltestnek tekintsük. Ám ha valóban valamilyen jel­ test is, azt, hogy milyen információt hordoz, hogy „mit jelent", lehetetlen vagy legalábbis nagyon nehéz kitalálni (s általában nem is szoktunk ezzel kí­ sérletezni, többnyire ugyanis nem kerülünk olyan helyzetbe, hogy az legyen a feladatunk: jeleket fedezzünk fel és fejtsünk meg). Mégsem érdektelen az a kérdés, hogy hogyan tudjuk meg, milyen infor­ máció kapcsolódik egy jeltesthez. Az elsajátítás folyamata ugyanis egy másik oldalról is megvilágítja a szimptómák és a szándékosan létrehozott jelek kü­ lönbségét. A szimptómákat általában nem jelkapcsolatként - azaz dolgok és informá­ ciók kapcsolataként - tanuljuk meg, hanem jelenségek közötti összefüggé­ sekként, mégpedig az emberi környezet jellegéből adódóan természeti jelen­ ségek közötti, illetve társadalmi jelenségek közötti összefüggésekként. Hogy a legegyszerűbb eseten szemléltessük a dolgot: gyermekkorunkban nem azt tanuljuk meg, hogy a füst a tűz jele, hanem azt, hogy a tűz füstöl. Vagy áttér­ ve egy bonyolultabb, mert konvención alapuló összefüggésre: a kislányokat nem arra tanítják, hogy a szoknya olyan ruhadarab, amely viselője nemét jel­ zi, hanem arra, hogy a kislányok szoknyát viselnek. A KRESZ-táblaszerű jele­ ket ezzel szemben jelkapcsolatként kell elsajátítani. Az, hogy egy ilyen jelhez milyen információ kapcsolódik, nem adódik, nem fejthető meg a természeti és a társadalmi környezetre vonatkozó ismeretekből. Ahhoz, hogy tudjuk, hogy a közepén fehér csíkos kerek, piros tábla a „Behajtani tilos!" információ jele, arra van szükség, hogy ezt valaki megmondja nekünk, abban a formá­ ban, hogy „ez és ez ezt és ezt jelenti". Gondoljuk meg, mit is jelent a KRESZ-tábla típusú jeleknek ez a sajátossága! Ha kerek, kék táblán körbefutó nyilakat látunk, megtudjuk: „körforgalom". Ha négyszögletes táblán nagy P betű tűnik fel, tudatja velünk, hogy „parkoló­ helynek jelölték ki a területet". Ugyanezeket az információkat ki is írhatták volna, ahogyan például az Egyesült Államokban teszik, ahol majdnem min­ den ilyen információt angol feliratú szövegek tudatnak a közlekedőkkel. Vagy nézzünk más, hasonló típusú jeleket. A fehér színű zászló a megadást, a vörös színű pedig a párizsi kommün óta a szocialista-kommunista proletár­ mozgalmakat jelképezi. E zászlószínek értelmének megtanulásához arra van szükség, hogy valaki megmondja nekünk: a fehér zászló azt jelenti, „meg­ adás", a vörös pedig „proletárforradalmat" jelent. Értelmüket tehát nyelvileg 40

2. A jelek

kell megszövegezni. Ennek jelentőségét még erőteljesebben mutatják a nem­ zeti zászlók, melyek az egyes államok szuverenitásának a jelképei. Értelmü­ ket, vagyis a bennük szereplő színek és esetleg címerek, jelképek értelmét tör­ vény, alkotmány, vagyis valamilyen nyelven írott szöveg rögzíti. Összefoglalva: ezek a jelek mind valamilyen nyelvileg kifejezhető tartalomnak a megtestesítői, rövidítései. Nyelv nélkül ezeket a jeleket nem tudjuk értelmez­ ni, értelmezésükhöz, megfejtésükhöz az szükséges, hogy valamilyen nyel­ ven megfogalmazzuk a jelentésüket. Elsajátításuk, megtanulásuk is egy nyel­ ven keresztül, egy nyelv segítségével történik. Más szóval tehát a KRESZ-tábla típusú jelek másodlagosak; másodlagosak értelmük nyelvi megfogalmazásá­ hoz képest, értelmük és elsajátításuk is a nyelvre épül. Sorra vettük, s több szempont alapján osztályoztuk az emberi kommuni­ kációban szerepet játszó jeleket, csak éppen a nyelvi jelek sajátosságairól nem szóltunk eddig. Nézzük meg most, hogyan alkalmazhatók eddigi szem­ pontjaink a nyelvi jelekre. 5. Első szempontunk a jelek osztályozásakor az volt, hogy milyen termé­ szetű kapcsolat van a jeltestként funkcionáló anyagi dolog és a között, amire utal - természetes vagy konvencionális (megegyezéshez kötött). Első megkö­ zelítésben egy hangsor, amelyet szónak ismerünk fel, és egy valóságos tárgy között, mondjuk az asztal szó és a megfelelő bútordarab között nincs semmi­ féle természetes összefüggés, ami azonnal belátható, ha arra gondolunk, hogy ellenkező esetben érthetetlen lenne, hogy mi módon vonatkozhat ugyanerre a bútordarabra más nyelveken a Tisch, a tahié vagy a sztol betűso­ rokkal jelölt hangsor is. Ha a hangalak és az általa jelölt valóság között ter­ mészetes összefüggés lenne, minden szónak és mondatnak azonosan kellene hangzania minden nyelven. Ez nem így van, tehát a nyelvi jel konvencionális. Ezek után azt kell eldöntenünk, hogy szimptómának, azaz közlési szándék nélkül létrejött dolognak vagy közlési szándékot feltételező jelnek tekint­ sük-e a nyelvi jeleket. A kérdés szinte abszurdnak tűnik, olyannyira nyilván­ való mindenki számára, hogy a nyelvi tevékenységben a közlési szándék megnyilvánulását kell látni. Hogy ez mennyire így van, azt mi sem mutatja jobban, mint az a helyzet, amikor külföldiek fordulnak hozzánk: meglehet, semmit sem értünk abból, amit mondanak, de hogy közölni akarnak valamit, az soha egy pillanatig sem kétséges számunkra. Végül azt a furcsa kérdést kell eldönteni, hogy maguk a nyelvi jelek má­ sodlagosak-e valamilyen nyelvhez képest, hogy ők is egy nyelvre épülnek-e. Természetesen nem, hiszen ha csak egy nyelv segítségévei lehetne a nyelvi jeleket megtanulni, akkor a kisgyermeknek már tudnia kellene egy nyelven beszélni, mielőtt megtanulja anyanyelvét. A nyelvi jelek használatának elsa­ játítása - legalábbis az első nyelv, az anyanyelv esetében - nem feltételezi egy másik nyelv előzetes ismeretét. Megvizsgált szempontjaink alapján a 2.2. táblázatban foglalhatjuk össze, amit a jelekről, illetve azok használatáról eddig mondtunk (a plusz az igenlő, a mínusz a nemleges válasz).

41

I. A NYELVI JELENSÉG

2.1. táblázat. A jelek és használatuk

szimptómák nyelvi jelek másodlagos jelek

A jeltest és a jelölt közötti kapcsolat természetes +-

A jel megjelenése közlési szándékot feltételez + +

A jel elsajátítása feltételezi egy nyelv ismeretét

+

Ezzel sikerült nagyjából elkülöníteni egymástól az emberek életében szere­ pet játszó jelek különböző fajtáit. 6. Az elmondottak ismeretében azonban röviden vissza kell térnünk egy, már korábban tárgyalt kérdésre. Amikor az állati kommunikációt szembeál­ lítottuk az emberivel, a legalapvetőbb különbségnek az emberi kommuniká­ ció szándékosságát s az állati kommunikáció szándéktalanságát találtuk. Most, a jelek alaposabb vizsgálatakor kiderült, hogy az emberek életében is igen fontos szerepet játszanak olyan jelek, amelyek létrejöttében semmiféle szándékot nem lehet észrevenni, még akkor sem, ha a jelet emberek hordoz­ zák vagy hozzák létre. Ez azonban nem jelenti azt, hogy el kell vetnünk a céltudatosságot mint megkülönböztető szempontot. Fenntarthatjuk továbbra is, mivel a speciálisan emberi, vagyis a nyelvi és a másodlagos jelekkel történő kommunikációban feltétlenül szándékosság nyilvánul meg, a sajátosan állati kommunikációban viszont kizárt a szándékos közlés. Ez a megfogalmazás nyitva hagyja azt a lehetőséget, hogy az emberek között is előforduljanak szándék nélkül létrejött, szimptóma típusú jelzések. Ha meggondoljuk, ter­ mészetesnek tarthatjuk, hogy az emberek közötti kommunikáció - az új, csak emberre jellemző érintkezési formák mellett - megőriz olyan jelzési módokat is, amelyek az alacsonyabb fejlődési fokot képviselő állatok között kizáróla­ gosak. Az emberek közötti szimptóma típusú jelek jó része azonban csak a közlési szándék hiányában hasonlít az állati kommunikáció jeleihez; anyaga, megjelenési módja (öltözködés, „kulturált" táplálkozás, lakás) emberi civili­ zációra épül, emberi társadalmat feltételez. 7. Nem szóltunk még azokról a jelekről, amelyek olyan szorosan együtt jár­ nak a nyelvi kommunikációval, hogy hajlamosak vagyunk néha a beszéd szerves tartozékaként kezelni őket. Mindennapi beszédünket mindig kíséri valamilyen gesztus vagy mimika. Legyintünk, ha valamit elhanyagolható­ nak tartunk, elhúzzuk a szájunkat, ha valami nem tetszik, tágra nyílik a sze­ münk a csodálkozástól, a kellemes élményt mosoly kíséri. A megszokott gesztus elfojtása - „szeme se rebbent", „arcizma sem rándult" - külön erőfe­ szítést igényel. Milyen fajta jeleknek tekintsük e mozdulatokat? Egy részük önkéntelen, szándéktalan velejárója egy-egy érzelmi állapotnak. A csecsemő is mosolyog, ha jól érzi magát, fintorog, ha szokatlan valami, elfordul attól, ami zavarja. A gesztusoknak és a mimikának ez a szándéktalan része szimp­ tóma; az érzelem, az érzékelés, a beszéd vagy a gondolkodás természetes vagy hagyományon, konvención alapuló, szándéktalan kísérője. Más részük 42

2. A jelek

azonban szándékosan létrehozott, s nyelvileg értelmezhető közlés, vagyis csoportjaink közül a másodlagos jelek közé tartozik. A kéz hívogató mozdu­ lata, a vállrándítás, a helyeslő bólogatás vagy a tagadó fejrázás tartozik ide. Konvencionális jellegüket mutatja, hogy különböző kultúrákhoz tartozó em­ berek különbözőképpen értelmezik őket. „Olaszul" úgy integetnek, ahogyan mi hívnánk valakit, „bolgárul" a bólogatás tagadást, a fejcsóválás pedig be­ leegyezést jelent. E mozdulatok nyelvileg értelmeződnek, egy nyelven ke­ resztül működnek, amit az is bizonyít, hogy az afáziás (beszédelvesztéses) betegségek bizonyos fajtáinál a beszédkészség elvesztésével párhuzamosan leépülnek a gesztusbeli és mimikái másodlagos jelek is. Rengeteg érdekes kérdést tartogatna még az emberi kommunikáció nem nyelvi formáinak, a szimptomatikus és a másodlagos jeleknek a vizsgálata. Könyvünk azonban a nyelvvel foglalkozik. Térjünk vissza ezért a nyelvi kom­ munikációra, amelyet most már sikerült elválasztani a jelképzés más formáitól. 8. A továbbiakban már nem azt vizsgáljuk a nyelvi közleményekkel kap­ csolatban, hogy miben különböznek más, nem nyelvi közleményektől, ha­ nem a nyelvi kommunikációt magát, annak különböző változatait kezdjük el tüzetesebben elemezni. A nyelvi kommunikáció alapformája a hangos beszéd, mégpedig abban a formában, ahogy két vagy több ember szokott kötetlenül társalogni egymás­ sal. Vannak azonban olyan helyzetek, amelyekben a hangos beszéd nem mu­ tatkozik hatékony eljárásnak, vagy olyanok, amelyekben a mindennapi tár­ salgási nyelv egyes tulajdonságai gátat szabnak a helyzethez illő közlésnek. Ilyen esetekben a nyelvi kommunikációs módok más típusaihoz fordulunk. Az egyik legelterjedtebb és legfontosabb, hangos beszédtől eltérő nyelvi kommunikációs mód az írás. A beszéd érzékelhető oldala, a hang igen sok szempontból előnyös. Van­ nak azonban hátrányai is, múlékony és kis távolságra terjed, ezen a kis távol­ ságon belül viszont nem „titkolható" senki elől. Ha tehát rögzíteni akarjuk, nagyobb távolságban levőkkel akarunk érintkezni, vagy éppen a kis távol­ ságban levők közül csak egyesekkel akarunk érintkezésbe lépni, akkor a han­ gos beszéd helyett másfajta kommunikációs módot kell keresni, más termé­ szetű jelhordozót kell alkalmazni. A társadalmak történetében ezeknek a feladatoknak az ellátására született meg az írás, mely a hangos beszéd rögzített formája, s nincs kötve a beszélők távolságához. Az írás a beszédtől alapvetően abban különbözik, hogy más­ képpen érzékelhető formában, látható módon: vizuálisan valósítja meg a kom­ munikációt. A kommunikáció írásos formája persze maga után vont kisebbnagyobb változásokat a mondanivaló megformálásának oldalán is. írásnál nem áll módunkban olyan nagy mértékben támaszkodni a beszédhelyzetre, mondanivalónkat nem kíséri gesztus és mimika. Ezért részletesebben és pon­ tosabban kell megfogalmazni mindazt, amit közölni akarunk. Az írásos köz­ lés általában sokkal kidolgozottabb, gondosabb, mint a hangos beszéd. A fejlett társadalmakban rendkívüli jelentőségre tett szert az írásos közlés. A primitív és fejlettebb civilizációk közötti különbséget ma is elsősorban az 43

I. A NYELVI JELENSÉG

írásbeliséghez kötjük. A tapasztalatok felhalmozásának és áthagyományozásának funkcióját a fejlettebb társadalmakban már elsősorban az írásos közlés tölti be. Különleges fontossága ellenére azonban - létrejöttében, működésé­ ben és funkciójában egyaránt - másodlagos a hangos beszédhez képest. 9. Az eddigiekben már elhelyeztük a nyelvi jeleket az emberek által hasz­ nált jelek skáláján, közelebbi figyelmet azonban még nem fordítottunk rájuk. Azzal ugyanis, hogy a konvencionális (megegyezéses) jelleg, a közlési szán­ dék és az elsődlegesség szempontjai alapján elkülönítettük őket a többi jeltől, még nem merítettük ki alapvető, elvi jelentőségű tulajdonságaikat. Az első kérdés, amelyet homályban hagytunk, a nyelvi jel jelentésének mi­ benléte volt. Ennek megközelítéséhez először hasonlítsuk össze a szimptómákat és a nyelvi jeleket (a másodlagos jeleket, éppen mivel az emberi nyelv­ re épülnek, kihagyhatjuk a számításból). Szimptómának és nyelvi jelnek közös jegye az, hogy a jeltest valamiféle „információval" kapcsolódik össze benne. Milyen természetű azonban ez az információ? Vegyük észre először, hogy némileg pontatlan volt azt mondani, hogy „a füst a tűz jele". Pontosabban azt kellene mondanunk, hogy „az, hogy füst száll fel, annak a jele, hogy ott tűz ég". Azaz, a szimptómák esetében va­ lójában nem a valóság tárgyai (füst és tűz) között létesül kapcsolat, hanem a valóság tényei (a füst fölszállása és a tűz égése) között. Elmondhatjuk-e ugyanezt a nyelvi jelekről is? Igen is, meg nem is. Elmondhatjuk, ha a nyelvi jel aktuális használatáról beszélünk - maga a használat ugyanis szimptomati­ kusnak tekinthető. Ha valaki azt mondja nekünk, hogy A hidrogénnek egyetlen elektronja van, akkor e mondat elhangzásának tényéből következtethetünk ar­ ra, hogy az illető tudni vél valamit a hidrogénről, hogy ezt a tudását valami­ lyen okból meg akarja osztani velünk, és még sok másra. Csakhogy ezek a következtetések - bár kétségkívül a mondat jelentésének megfejtésén alapul­ tak - nem adják meg e mondatnak mint nyelvi jelnek a jelentését! Magának a mondatnak ugyanis éppen az a jelentése, hogy a hidrogénnek egyetlen elekt­ ronja van - erre azonban mint tényre a mondat elhangzásának tényéből sem­ miképp sem következtethetünk. Mielőtt szofisztikának tűnnék e következtetés jogosultságának a megtaga­ dása, szögezzük le, hogy a mondat jelentését nem azért nem adhatjuk meg ilyen ténykövetkeztetési formában, mert az emberek hazudhatnak vagy kép­ zelődhetnek is. A helyzet ugyanis éppen fordított: a nyelvi jeleket azért hasz­ nálhatjuk hazugságok, elképzelések, feltételezések kifejezésére éppúgy, mint valós tények megállapítására, mert maga a nyelvi jel független attól a helyzet­ től, amelyben megjelenik - a nyelvi jelnek a használatától független, önálló (bár elvont) létezése van. Ez az önállóság egyrészt az emberi nyelv ábrázoló funkcióján alapul. A szimptóma jelteste (legyen az állati vészkiáltás vagy fel­ szálló füst) összefügg valami tőle különbözővel - összefügg vele, de nem ábrá­ zolja, nem írja le. A nyelvi jel azonban mindig ábrázol valamit, legyen az a va­ lami tényállás - például az, hogy hány elektronja van a hidrogénnek - vagy személy, dolog, érzelem. A nyelvi jel tehát lényegileg más viszonyban van a je­ lentésével, mint a szimptóma a maga információtartalmával. Az önállóság má44

2. A jelek

sik - az előzőből következő - eleme az, hogy a nyelvi jel ábrázolóképessége független attól, hogy az ábrázolt tényállás fennáll-e (sőt egyáltalán fennállhat-e), hogy az ábrázolt személy, dolog, érzelem létezik-e (létezhet-e). A semmi ágán ül szívem, kis teste hangtalan vacog mondat pontosan ugyanolyan tökélete­ sen és érvényesen ábrázol, mint a legbanálisabb igazságot kifejező mondat. Kanyarodjunk vissza azonban a jelentéshez, mert valójában még mindig nem tisztáztuk, hogy pontosan micsoda. A tisztázáshoz induljunk ki a mon­ datnál egyszerűbb jelből - például egy szóból, az Édesapám asztalán egy me­ netrendfekszik mondat asztal szavából. Mit jelent az asztal szó? Elsőre azt mondhatnánk, hogy azt a tárgyat jelenti, amely édesapámhoz tartozik, s amelyen menetrend fekszik. Igen ám, de megváltozik-e az asztal szó jelentése, ha az előbbi mondatot így folytatjuk: Édesanyám asztalán egy naptár áll? A szó jelentése változatlan maradt, noha az egyik esetben mást jelölt a szó, másra vonatkozott, mint a másikban. Meg kell tehát különböztetnünk ajelölt dolgot és a jelentést. De vajon mi a jelentés? Ha nem a pillanatnyilag jelölt dolog, akkor talán a szó által egyáltalán jelöl­ hető dolgok összessége - például az összes valaha volt és lehető asztalok összessége volna az asztal hangsorhoz kapcsolódó jelentés. Ez a meghatáro­ zás már jobb, hiszen tágabb, általánosabb, de még mindig nem az igazi. Va­ jon az, aki tud magyarul, s ezért tudja e szó jelentését, ismeri-e az összes asz­ talt, Julius Caesar lakomaasztalától kezdve addig, amit a következő évezredben az űrhajósok fognak használni? Megint világos, hogy nem, pe­ dig ha a jelentést a jelölt dolgok sokasága alkotná, akkor mindet ismernie kel­ lene. A szó jelentése inkább azzal lehet kapcsolatos, ami közös az összes lehet­ séges asztalban. Hogy pontosan mi a közös bennük, azt nehéz lenne megmondani, hiszen sem a lábak száma, sem a rakfelület nagysága, sem az anyaga nem határozza meg egyértelműen, hogy valami asztalnak nevezhe­ tő-e, vagy sem. Úgy véljük azonban, hogy van valami közös minden asztal­ ban, hiszen másképp nem illetnénk őket ugyanazzal a névvel, mégpedig egyes határesetektől eltekintve - meglehetősen egységesen. Hogy e közös dolog nyelvi megfelelőjét minek tartsuk, képzetnek, fogalomnak, „az elvont asztalnak", tulajdonsághalmaznak vagy másnak, azt most nem próbáljuk el­ dönteni, s ebben a pillanatban nem is szükséges. Annyit biztosan mondha­ tunk, hogy a jelentés valamilyen elvonatkoztatás, s a jel a jelentésén keresztül hozható összefüggésbe a pillanatnyilag jelölt dologgal. (S most már helyes­ bítve a korábban mondottakat, a jel konvencionális volta is a jeltest és a jelen­ tés - s nem pedig közvetlenül a jeltest és a jelölt dolog - egyezményes kap­ csolatára vonatkozik.) Ha elfogadjuk is, hogy a jelentés valami elvont dolog, az eddig mondottak fényében még mindig valami „kézenfekvőnek", a világ „milyenségéből" ön­ ként adódónak tűnhet. Hiszen az asztal - asztal: a gyakorlati józan ész sem engedné, hogy az ülőbútort is asztalnak nevezzük, viszont például a kolóniái stílusú asztalt kizárjuk az asztalok köréből! Azt gondolhatnánk, hogy a dol­ goknak a jelentésben megtestesülő osztályozása a nyelvtől független. Vi­ szonylag könnyen beláthatjuk azonban, hogy ez nem így van, még a leghét45

I. A NYELVI JELENSÉG

köznapibb esetekben sem. A magyar nyelv például ismeri az íróasztal szót, sőt a rövidebb asztal forma is utalhat íróasztalra. Az íróasztalnak azonban már az angolban külön neve van: desk - az íróasztal nem asztal, nem table. Föltehetjük, hogy a tárgyak használatának a módja a magyarok és az ango­ lok körében meglehetősen hasonló, s így, bár az íróasztal fogalmát könnye­ dén körülhatárolhatjuk mi is - azaz a megkülönböztetés nem irracionális a számunkra -, mégsem tulajdoníthatjuk valamiféle külső szükségszerűség­ nek a két nyelv kétféle asztalfogalmát. Vagy vegyünk egy másik példát: a magyarban fa nő az udvaron is, fából készül a bútor is; bőr fedi a testünket, és bőrből van a cipő is; hús tapad a csontjainkra, és hús fő a fazékban is. Más nyelvek azonban megkülönböztetik az élő és a holt anyagot, például az an­ gol a tree-1 és wood-ot, a skin-1 és a leather-t, a flesh-t és a meat-et. Megint csak ésszerűsíthető mind a két fajta osztályozás, de egyik sem adódik szükségsze­ rűen a valóság milyenségéből. Ám maradhatunk egy nyelven belül is. Vajon mi késztet minket arra, hogy különbséget tegyünk ballagás, járás, fii tás, szaladás, rohanás és száguldás között? Biztosan nem az, hogy köztük valami minő­ ségi - netán km /h-ban kifejezhető - különbség van, hiszen a haladásnak eze­ ket a fajtáit külön-külön talán el sem tudnánk pontosan magyarázni - csak úgy, ha a többihez viszonyítjuk őket. Mostani megfigyeléseinket többféleképpen is megfogalmazhatjuk. Az egyik megfogalmazásban azt mondhatjuk, hogy a nyelvi jel kettős értelem­ ben konvencionális. Konvencionális abban a már bevezetett értelemben, hogy a jeltest és a jelentés kapcsolata önkényes; és konvencionális abban az értelemben is, hogy érvényesül bizonyos nyelvi önkény az osztályozásban a jelentések határainak megvonásában is. Egy másik megfogalmazás pedig az lehet, hogy az egyes nyelvi jelek nem elszigetelt, önmagukban való dol­ gok, hanem rendszert alkotnak - olyan rendszert, amelyben minden elem csak a többihez képest az, ami. A két megfogalmazás persze ugyanannak a dolognak a két oldalát ragadja meg. A jeleknek a rendszerhez való viszony­ lagossága ugyanis éppen az önkényességük miatt lehetséges. Ha ugyanis a jelek önkényesek, ha sem a jeltest és a jelentés kapcsolata, sem az alkotóré­ szek jellege nem eleve és külsőleg adott, akkor a jelek akármilyenek lehetnek, csupán különbözniük kell egymástól - különbözniük, persze csak egy rend­ szeren belül, hiszen azt nem várhatjuk el tőluk, hogy a világ minden más dolgától különbözzenek. (Mint ahogy például a fehér szín is megfelelhet az örök fagy birodalmának a térképjelek rendszerén belül anélkül, hogy zavar­ ná a zászlók szimbolikájában a megadásnak való megfelelést.) 10. Mielőtt a rendszerszerűséget a jelentések sajátságaként könyvelnénk el, gyorsan meg kell jegyeznünk, hogy ugyanez áll a jel másik alkotórészére, a testére is, sőt ott talán még szembetűnőbb. Vegyünk csak egyetlen példát. Miért tekintjük más-más jeltestnek a ló és a ró hangsort? Persze más-más je­ lentés tartozik hozzájuk - de hiszen magához a ló-hoz is legalább kettő (állat és tornaszer) kapcsolódik. A ló-1 és ró-1 azonban mint jeltesteket is meg tud­ juk különböztetni. Ennek nem lehet csupán az az alapja, hogy objektíve kü­ lönbözőképpen hangzanak. Hiszen objektíve különbözik a rendes r hang is a 46

2. A jelek

raccsolva ejtettől, még sincs ennek a különbözőségnek olyan szerepe a ma­ gyarban, mint az l—r különbségnek. Talán azért, mert az utóbbi különbség objektíve nagy, az első objektíve kicsi? A japán nyelv nem ismeri a l-r ilyes­ fajta különbségét, a japánt beszélő így nem is „hallja" ezt. Mint ahogy a mi fülünk is „érzéketlen" a lengyel nyelv s-sz-cs-szerű hangjainak különbségé­ re, noha vannak lengyel szavak, amelyeket csak ezek különböztetnek meg egymástól. Azt kell mondanunk hát, hogy a jeltestek (hangsorok) objektív jellemzői közül csak azok vesznek igazában részt a jeltestalkotásban, amelye­ ket az adott rendszer kitüntet. Nemcsak az önkényes, hogy a ló hangsor egyáltalán jeltest a magyar nyelvben (szemben például egy dallamos fütty­ szóval), hanem az is, hogy mi által jeltest, objektív jellemzői közül mi tartozik bele a rendszerbe. A rendszert magát a hasonlóságok és különbözőségek te­ szik, s ha valamely elemét vagy megkülönböztetését „kiragadjuk", az egész rendszer átrendeződik - nemcsak egy hiány keletkezik benne, hanem min­ den mássá válik, mint ami volt. (A „kiragadás" persze így nem lehetséges, de a nyelvi változás során természetes formában valóban megtörténhet; látni fogjuk majd, hogy a változások sohasem maradnak elszigeteltek, hanem a kölcsönös függés miatt továbbgyűrűznek.) Ezzel tulajdonképpen ahhoz a felismeréshez jutottunk el, hogy egy bizo­ nyos értelemben a nyelvi jelnek magát a testét is elvont valaminek kell elkép­ zelnünk. Ez az elvontság már a legutolsó fejtegetések nélkül is gyanús lehe­ tett, hiszen ahogy az asztal szó jelentése is független attól, hogy a szót az adott pillanatban mire vonatkoztatjuk, maga a hangalak is állandó, változat­ lan annak ellenére, hogy sok millió ember különböző hangerővel, hangszín­ ben és hanglejtéssel ejtheti ki a szót; azaz mindezek a fizikai különbségek esetlegeseknek tűnnek. Mostani fejtegetéseink - akárcsak a jelentések vi­ szonylagosságáról szólóak - voltaképpen csak annyit adtak hozzá ehhez a felismeréshez, hogy a hangalak, a jeltest is kettősen konvencionális, hogy egy rendszerbe illeszkedik. Természetesen annak ellenére, hogy most már a jel­ nek mindkét alkotórészét elvontnak tudjuk, azért marad közöttük különb­ ség: nevezetesen, a jeltestek konvenciói éppen azokat a közös fizikai tulaj­ donságokat szabják meg, amelyekkel például egy-egy hang a tényleges beszédben megvalósítható, érzékelhető formába önthető. Ha logikusan adódik is a nyelvi jelnek mint teljes egészében elvont valami­ nek a fölfogása, mindaz, amit most megállapítottunk, csak egy további meg­ különböztetés fényében nyeri el teljes jogosultságát és jelentőségét - neveze­ tesen a nyelv és a beszéd megkülönböztetésével. Maga a megkülönböztetés egészen természetes: nyelvnek a konvenciók egy rendszerét nevezzük, beszédnek pedig azt a tevékenységet, amely e konvenciók alapján gyakorolható. 11. Térjünk át most a rendszert alkotó nyelvi jeleknek egy másik fontos sa­ játosságára. Ez a sajátosság a nyelvi jelek szerkesztett - méghozzá kettősen szerkesztett - volta. Amikor a jelentést kezdtük vizsgálni, a mondatról átugrottunk a szóra az egyszerűség kedvéért. A kettő között azonban egyelőre még űr tátong. Abban biztosan megegyezhetünk, hogy jel a szó is, a mondat is, hiszen mind a kettő47

I. A NYELVI JELENSÉG

nek van a nyelv által meghatározott hangalakja és jelentése. A mondat azon­ ban másként jele nyelvünknek, mint a szó. A különbség közöttük pedig kétar­ cú, kétirányú. Egyfelől: a tényleges beszédben mindig mondatokkal - vagy legalábbis mondat értékű egységekkel - találkozunk. Mondatot képvisel még a Hová készültök vasárnap? kérdésre adott Szerencsre válasz is (ti. azt, hogy Sze­ rencsre készülünk vasárnap). Ebben a tekintetben a mondat mint valóságosan előforduló nyelvi egység elsődlegesnek tűnik a szóhoz képest, amelyet benne megjelenni vélünk; a szónak a létezése, úgy látszik, csupán a mondatokból való elvonás terméke. De okoskodhattunk volna éppen ellenkezőleg is, a szót tüntetve ki elsődlegesként! Az tudniillik nyilvánvalónak látszik, hogy a ma­ gyar nyelvnek van olyan megállapodása, amely az asztal elvont hangképét a megfelelő jelentéssel kapcsolja egybe - de vajon ugyanígy mondhatjuk-e azt is, hogy van egy olyan megállapodása, miszerint az Édesapám asztalán egy me­ netrendfekszik tényállását éppen ezzel a hosszadalmas hangsorral kell kifejez­ nie? Ilyen megállapodás csak közvetve létezhet, hiszen a szavakat „kívülről" meg kell tanulni, a lehetséges magyar mondatokat azonban nem kell „bema­ golni". Ebben az irányban tehát a szó a reá vonatkozó konvenciók közvetlen­ sége miatt elsődlegesnek mutatkozik a mondattal szemben. A most vázolt dilemmára, a szó vagy a mondat elsődlegességének kérdé­ sére később még visszatérünk. Arról a kézenfekvő tényről azonban már most tudomást kell vermünk, hogy hiba lenne a nyelvi jelek rendszerét - a nyelvet - pusztán elemek gyűjteményeként fölfogni. A nyelvnek vannak elemi jelei is, szerkesztett jelei is. Szerkesztett jel nem csupán a teljes mondat, hanem annak valamely koherens darabja is (például a fenti mondatnak az édesapám asztalán részlete - szemben az asztalán egy részlettel, amely így sohasem szerkesztődhet egybe, amelyet két szerkezeti egység határáról emeltünk ki). A szerkesztett jelekre vonatkozó konvenciók azonban, mint mondtuk, köz­ vetettek. Ez úgy értendő, hogy a nyelvi rendszer az elemi jeleken kívül az ele­ mi jelek összeszerkesztésének szabályait tartalmazza. A szerkesztési szabályok létének fölismerése némileg módosítani fogja az elemek jellegéről alkotott képünket is. Vajon az asztal jelet a magyar nyelv­ ben csak a már korábban kimutatott sajátosságok (jeltestére és jelentésére vo­ natkozó konvencióink) határozzák meg? Nem valószínű, hiszen azt is tudjuk róla, hogy magyar mondat ez: Ráborítottam az asztalt - de nem magyar mon­ dat ez: Asztaltam afőnököt. A z egyes elemhez hozzátartozik tehát az is, hogy milyen szerkesztési szabályok alkalmazhatók rá, és milyenek nem. (Most szembe kellene néznünk azzal a kérdéssel, amit eddig ügyesen megkerül­ tünk, ti. hogy például jel-e az asztalt egység-t szakasza. Jel volta azon múlik, hogy tudtunk-e jelentést tulajdonítani neki. Erre a kérdésre később térünk vissza; annyit azonban megjegyezhetünk most is, hogy a -t rag jelentése nyil­ ván másfajta, mint az asztal-é - leginkább a matematikában alkalmazott mű­ veleti jelekéhez, a +, a -, a Vjeléhez hasonlítható.) 12. Mindeddig a nyelvi jelek kettős szerkesztettségének egyik szintjéről be­ széltünk csak: arról a szintről, amelyen jelek más jelekké kapcsolódnak. A nyelvi jel azonban egy másik szinten is - az elemi jeltest szintjén is - szerkesztett. 48

2. A jelek

Kiindulási példaként vegyünk két embert, aki elhatározza, hogy egy sor­ mintaszerű rejtjelezést fog használni titkos levelezésében. Három elemi jel­ ben állapodnak meg - a körben, a háromszögben és a pontban -, meghatá­ rozva ezek jelentését és a kombinációk értelmét is. Hogy mik ezek a jelentések, most ne firtassuk, hiszen levelezésük mélységesen titkos. Ez a nyelvecske az eddig mondottak szempontjából felépítésében azonos az em­ beri nyelvvel. Van azonban egy lényeges különbség is, nevezetesen az, hogy jelei csak egyszeresen szerkesztettek lehetnek. Kör, háromszög és pont ugyanis csak egészükben különböznek egymástól, nem bonthatók közös és különböző alkotórészekre, azaz összemérhetetlenek. Az emberi nyelv jelei­ nek teste azonban maga is szerkesztett. Erre utalt már a ló-ró párral kapcsola­ tos fejtegetés is, de még tovább is mehetünk. Ha azt a hangsort hallanánk egy magyar ember szájából, hogy csordong, valószínűleg azt gondolnánk, hogy olyan tájszóval van dolgunk, amelynek a jelentése számunkra ismeretlen. Ha viszont azt vélnénk hallani, hogy csordogn, akkor vagy azt gondolnánk, hogy félrehallottunk valamit, vagy azt, hogy megbotlott a beszélő nyelve, vagy azt, hogy idegen szót mond. Azaz tudjuk, hogy a csordong lehetne jeltest a magyarban, a csordogn nem. Hasonlóképpen, tudjuk, hogy (nem összetett és nem kölcsönzött) szó nem hangozhat így: csupor, mert a magyar nyelvben ún. magánhangzó-harmónia van. Tehát a hangok kapcsolódása is szabályszerűségeknek engedelmeskedik, a hangsor is szerkesztett. Miért kell hangsúlyoznunk, hogy most a szerkesztettségnek egy második szintjével van dolgunk? Azért, mert a hangok maguk nem jelek - önmaguk­ ban nincs jelentésük, csak jeltestek építésére és megkülönböztetésére szolgál­ nak. (Természetesen minőségileg más eset az egy hangból álló jel, például az ő, ó, t.) Az emberi nyelvnek mint jelrendszernek tehát nem elemei a hangok. (Az írásnak mint az emberi nyelvre épülő másodlagos jelrendszernek vi­ szont már elemei a betűk, mint például a hangoknak a jelei.) 13. A nyelvi jelek kettős szerkesztettségének jelentősége az, hogy a nyelvi rendszert nyitottá teszi. Ha minden mondatnyi jelentéshez közvetlenül ren­ delne jeltestet a megegyezés, csak viszonylag korlátozott számú ilyen jelet tudnánk fejben tartani - mondjuk annyit, ahány szót az átlagember anya­ nyelvéből ismer, márpedig mi az a néhány tíz- vagy százezer szó az általa el­ mondható és megérthető mondatok számához képest? S megvan a jelentősé­ ge a jeltestek szerkesztettségének is. Egyrészt megkönnyíti számunkra a beszédet (az értést és a mondást), hiszen már eleve „rááll a fülünk és a szánk" arra, amit hallani és mondani akarunk. Másfelől pedig a jeltestek szerkesztettsége megkönnyíti az elemi jelek készletének bővítését is azáltal, hogy egy új szó hangalakja sohasem összemérhetetlen módon különbözik a meglévőkétől.

49

3. A NYELV LEÍRÁSA

1. A nyelvnek és a beszédnek - azaz a konvenciók rendszerének és az ezen alapuló tevékenységnek - a megkülönböztetése eddigi gondolatmenetünk­ ből már ismerős. Nem vizsgáltuk meg még azonban azt, hogy pontosan mi­ lyen viszonyban vannak egymással, hogyan választhatók el egymástól. Ettől a vizsgálattól pedig nem tekinthetünk el, mert tudományunk néhány alapve­ tő módszertani kérdését veti föl. Ezek a módszertani kérdések egyébként egyáltalán nem a nyelvtudomány specialitásai, hanem fölvetődnek minden tudományban - a fizikától a közgazdaságtanig -, amely a megfigyelhető je­ lenségek mögött rejlő, ezeket magyarázó szabályszerűségeket keresi. A mi esetünkben azért „kényesebbek" ezek a kérdések, mint másutt, mert az em­ ber a nyelvvel kissé másféle viszonyban van, mint az őt körülvevő világgal a nyelv vizsgálata mindig „önvizsgálat" is. Megfigyelhető-e a beszéd a nyelv nélkül, vagy a nyelv a beszéd nélkül? Első pillantásra azt hihetnénk, hogy a beszéd önmagában való megfigyelé­ se nem okozhat gondot, hiszen fizikai természetű dolog, hanghullám kibo­ csátásával jár, amelyet fülünkkel felfoghatunk, műszereinkkel rögzíthetünk. Igaz ugyan, hogy ugyanilyen jellegűek a természeti zajok, a hangszeres és a vokális zene is, ezeket tehát el kell különítenünk a beszédtől ahhoz, hogy az utóbbi sajátosságait feltárhassuk. Ez azonban a kisebbik probléma - tételez­ zük föl, hogy a hanghullám két jellemzője, a hangszín és a hangmagasság alapján ez az elkülönítés elvégezhető, hogy ezeknek egy bizonyos tartomá­ nya egyértelműen jellemzi az emberi beszédet. Csakhogy, még ha ezt a feladatot el is végeztük, akkor sem tartunk jóformán sehol. Mert igaz ugyan, hogy a beszéd fizikai természetű dolog is, de nem csak az. Beszédről csak ott lehet szó, ahol a hang jelentést hordoz, ez utóbbi viszont nem ragadható meg fizikailag. A vázolt esetben csak annyit értünk volna el, hogy regisztrálni tudnánk: ember beszél (nem madár csicsereg, nem trombita szól, nem szél zörgeti az ablakot). Beszélni azonban nem lehet általában: beszélni csak vala­ milyen nyelven lehet. Ahhoz, hogy a beszédet mint beszédet fogjuk föl, érte­ nünk is kell azt, amit a beszélő mond, vagy legalábbis tudatára kell ébred­ nünk annak, hogy valamilyen nyelvet használ. (Ne feledjük, hogy az emberi beszéden kívül ezt észrevenni nem mindig könnyű - gondoljunk arra a prob­ lémára, hogy az űrből felénk érkező hullámok jelek-e vagy sem.) A beszéd tehát lényege szerint felfoghatatlan a nyelvtől elválasztva.

50

3. A nyelv leírása

A nyelv sem fogható fel beszéd nélkül - a beszéden kívül ugyanis soha, se­ hol nem jelenik meg. (Az írás mint „átkódolt változat" itt szintén a beszéd kategóriájába tartozik.) 2. Ezek után - joggal - felmerül az a kérdés, hogy mi a nyelv egyáltalán, milyen természetű dolog, és hol létezik. Erre a kérdésre csak részleges válasz az, hogy - mint mondtuk már - a nyelv konvenciók rendszere. Annyiban biztosan elfogadható ez az állítás, hogy az emberek nyelvi viselkedése szem­ mel láthatólag valamilyen szabályokat követ, hiszen e nélkül nem értenék meg egymást - e konvenciórendszer létezésére tehát van bizonyítékunk. Ez azonban még nem minden. Többek között azért, mert még nem magyarázza meg, hogy „hol van a nyelv", és „hol vannak a határai". Azt mondottuk tehát, hogy a nyelv konvenciók rendszere. Milyen jelle­ gűek ezek a konvenciók? Ha a konvenciókat a szabályokkal azonosítjuk, esetleg hajlamosak lehetünk ezeket a közlekedési vagy az illemszabályokkal, illetve egyes sportok játékszabályaival rokonítani, hiszen ezek is lényegében véve önkényesek, és egyfajta társadalmi megállapodás fűződik hozzájuk. Ha viszont a közlekedés vagy a jól nevelt viselkedés szabályait például a labda­ rúgás vagy a sakk szabályaival hasonlítjuk össze, érdekes különbségeket fe­ dezhetünk fel. Az előbbiek ugyanis már létező tevékenységköröket, viselke­ désformákat szabályoznak. A futball vagy a sakk esetében azonban a szabályok nélkül egyszerűen lét­ re sem jöhet maga a játék: ahhoz, hogy egy mérkőzés elkezdődjék - akár csak a játszótéren két véletlenül összeverődött társaság között is -, tisztázni kell (vagy tisztában kell lenni vele), hogy mi számít gólnak, kezezésnek, mikor lehet az ellenfélé a labda, egyáltalán, hány labdával lehet játszani, és így to­ vább. Mindezek a szabályok meghatározzák, létrehozzák magát a tevékenysé­ get, amely a szabályok előtt vagy nélkül nem létezhetett. Óriási különbség van tehát az előbbi, regulativ (szabályozó jellegű) és a sportjátékokra is jel­ lemző konstitutív (alkotó jellegű) szabályok között. A nyelv szabályai nyilvánvalóan ebbe a második csoportba tartoznak: meghatározzák például, hogy mi számít beszédhangnak (az r igen, az ajkak pergetése nem), vagy mi számít mondatnak (az A kutya bejöhet igen, a Hét ku­ tya jö a be nem) és így tovább. 3. Föl kell tennünk tehát, hogy ilyen konstitutív nyelvi szabályok egy-egy rendszere mindenkinek a birtokában van - a nyelv tehát valamilyen (egyelő­ re nem ismert) formában a beszélők fejében foglal helyet. Csakhogy, ellentét­ ben a tudás bizonyos fajtáival, a nyelvtudás sajátos jellegű tudás. Sajátossága abban áll, hogy a beszélők nem tudnak a nyelvi szabályokról számot adni. Ha például megkérünk egy, a nyelvészetet kevéssé ismerő magyar anyanyel­ vű embert arra, hogy mondja meg, milyen igék után állhat főnévi igenév, vagy milyen igékhez járulhat visszaható képző, valószínűleg zavarba jön (még akkor is, ha kevésbé tudálékos módon, a szakszókat elkerülve tesszük föl a kérdést). Ha azonban arra kérjük, hogy ítélje meg, lehet-e azt mondani, hogy elolvastam enni vagy járakodtam egyet, habozás nélkül nemmel fog vála­ szolni. Azaz tudja, hogy az olvas nem olyan ige, amely után főnévi igenév áll51

I. A NYELVI JELENSÉG

hat, s hogy a tárgyatlan igék nem kaphatnak visszaható képzőt. A helyes ma­ gyar mondatok produkálásán kívül tehát képes kritikai tevékenységre is, el tudja különíteni az elfogadható nyelvi alakulatokat az elfogadhatatlanoktól, de nincsen tudatában azoknak az általános szabályoknak, amelyek irányítják ebben a kritikai tevékenységben. A tudás más fajtái - például az összeadni vagy szorozni tudás - nem ilye­ nek. Csak akkor mondjuk valakire, hogy tud szorozni, ha azonfelül, hogy meg tudja mondani: 3x6 nem egyenlő 15-tel, azt is meg tudja mondani, hogy miért, valahogy így: „A szorzás ismételt összeadás, 6 + 6 + 6 viszont nem 15, hanem 18. Számolj utána!" Ez a különbség nem meglepő, ha arra gondolunk, hogyan tanultunk meg összeadni vagy szorozni, illetve hogyan tanuljuk a nyelvet. A kisgyerek köz­ léseket hall, s ezekből kell valamilyen módon elvonnia a nyelv szabályait anélkül, hogy mint szabályokat tanítanák meg neki őket. Az összeadás és szorzás szabályait azonban nem elvonjuk-ellessük, hanem mindjárt szabá­ lyokba foglalva tanítják meg őket nekünk. A kétféle tanulás elvi különbsége abban áll, hogy mivel szabályt expliciten (szavakban kifejtve) csak nyelvi for­ mában lehet átadni, a nyelvelsajátításkor az explicit szabálytanulás lehetősé­ ge kizárt (hiszen szegény kisgyerek éppen akkor tanulja első nyelvét). A tu­ dás más fajtáinak megszerzésekor viszont lehetőségünk van az explicit, tudatos szabálytanulásra is, meg arra is, hogy az általa irányított tevékeny­ ség megfigyeléséből vonjuk el a szabályt - bár a nyelv birtokában már nem ugyanúgy, ahogyan a kisgyerek, hanem megfigyelés és megfogalmazás összjátékával. Mindezek után még kérdés persze az, hogy ami a beszélők fejében van, az maga „a nyelv"-e. Valójában nem - a nyelv az egyes emberrel szemben ob­ jektív, tőle független realitás marad akkor is, ha „elsajátította", magáévá tette. A nyelv olyanképpen az egyes ember tulajdona, hogy minden ember egy nyelvet beszélő közösség tagja, s így a nyelvet mint a közösség tagja „birto­ kolja". A közösség elpusztulásával általában eltűnik a nyelv is, az egyes em­ ber halála azonban nem érinti a nyelv fennmaradását. О a közösségtől kapja nyelvét, és sem az elsajátítás során, sem később nem alakíthatja át tetszése szerint. Minden egyéni változtatásnak határt szab az, hogy a közösség tagjai mit fogadnak el és értenek meg - azaz, hogy minek a lehetősége van meg (esetleg még kiaknázatlanul) a közösség által birtokolt nyelvben. Azt is mondhatnánk, hogy a nyelv, ahogyan az egyén elsajátítja, másodlagos - le­ nyomata, hasonmása csupán a közösség nyelvének. 4. Most választ kaptunk tehát arra, hogy „hol van a nyelv". Arra azonban még nem, hogy hogyan férkőzhetünk közel hozzá, hogyan tanulmányozhat­ juk. Ennek a megválaszolásához két további kérdés szükséges. Az elsőt me­ taforikusán így tehetjük föl: hol vannak a nyelv „határai"? (A félreértés elke­ rülése végett: nem a korlátáira gondolunk.) Mivel a közösség nyelve mint olyan közvetlenül nem tanulmányozható, az egyes beszélők birtokában lévő nyelvből kell kiindulnunk. Ráadásul, mi­ vel sem a fejükbe nem nézhetünk, sem ők maguk nem tudnak expliciten szá52

3. A nyelv leírása

mot adni azokról a szabályokról, amelyeket elsajátítottak, az egyetlen megfigyelhetőből, a beszédtevékenységből kell kikövetkeztetnünk a háttérben álló szabályokat. Más szóval, a nyelvésznek - akár a beszédre, akár a nyelvre kíváncsi mindenképpen a beszédből kell kiindulnia. De attól függően, hogy melyiket akarja vizsgálni, különböző dolgokat kell figyelembe vennie, illetve figyel­ men kívül hagynia. Mindkét esetben szabályszerűségeket keres, de más típu­ sú szabályszerűségeket. Képzeljük el, hogy egy anya utazik a kisgyermekével a villamoson. A gyermek hirtelen odafordul az egyik utashoz, és azt kérdezi tőle: Mi van a táskádban ? Az anya valószínűleg bocsánatkérő mosolyt villant az idegen felé, és a gyerek fülébe suttogja: A bácsit nem szabad tegezni vagy: Ilyet nem illik kér­ dezni - és megpróbálja másra terelni a gyerek figyelmét. S most képzeljünk el egy másik, például magyarul tanuló külföldi gyere­ ket egy másik villamoson. A gyerek megszólít egy nőt, akinek a kosarában csöpög a tej: Kilyukasztottál a tejeszacskót! A gyermeket a vele utazó magyar anyanyelvű kísérője valószínűleg így helyesbíti: Azt úgy mondjuk, hogy kilyu­ kasztottad a tejeszacskót. Mindkét gyermek hibát követett el, megsértett valamilyen szabályt. A má­ sodik gyermek hibája egyszerű: a tárgyas ragozást rosszul alkalmazta a mon­ datában. Az általa kiejtett mondat mindenképpen javításra szorulna, akármi­ kor, akárhol hangzana is el, s akárki ejtené is ki. Az a mondat viszont, amelyet az első gyermek mondott, kifogástalan. Épp csak a társadalmi együttélés (az „illem") szabályai szerint nem helyénvaló idegentől a táskája felől érdeklődni, és nem helyénvaló, hogy egy gyermek letegezzen egy ide­ gen felnőttet. Ugyanez a kérdés tökéletesen helyénvaló lenne más körülmé­ nyek között (például ha a gyermek a hazatérő apjának tenné fel, vagy ha fele­ ség kérdezné a férjétől stb.). Azok a szabályok, amelyeket az első gyerek sértett meg, a beszélés szabá­ lyai közé tartoznak. Az, amely ellen a második vétett, nyelvi szabály. Ha azt nézzük, hogy kinek mit illik mondani, a beszélés saját külön sza­ bályszerűségeit kutatjuk. Ha viszont azt kérdezzük, hogy mit lehet egyálta­ lán mondani (például magyarul), attól függetlenül, hogy az a mondat milyen helyzetben hangozhatik el közlésként, akkor a nyelvvel foglalkozunk. Erre a különbségtételre azért kellett felhívni a figyelmet, mert a beszédtevékenysé­ get igazában nemcsak egyfajta, nemcsak a tisztán nyelvi szabályok irányít­ ják, s ez alkalmasint megnehezítheti a minket érdeklő szabályok elszigetelé­ sét. Példánk azonban még mindig egyszerűbbnek tüntette fel a helyzetet, mint amilyen. Odáig jutottunk, hogy ha a nyelvet akarjuk megismerni, akkor a helyes magyar mondatokat (mégpedig az összes helyes magyar mondatot) kell jel­ lemeznünk, s nem kell tekintettel lennünk arra, hogy ki, kinek, mikor és hol mondhatja ezeket, azaz eltekinthetünk a beszélők személyétől, a beszélgetés idejétől és helyétől, hisz ez már a beszéd jellemzéséhez tartozik.

53

I. A NYELVI JELENSÉG

Mindez azonban csak bizonyos megszorításokkal igaz. A nyelvet - mint mondtuk - csak az egyes beszélők nyelvtudásán, pontosabban ennek realizá­ lódásán, az egyes beszélők beszédmegnyilvánulásain keresztül közelíthetjük meg. A nyelvtudás azonban nemcsak beszédben valósulhat meg, hanem írásban is. Ha az írásos közléseket is a beszédtények közé soroljuk, akkor a magyar nyelv vizsgálatához például egyaránt rendelkezésünkre áll az a megnyilatkozás, hogy (1) „De maga fegyveresek sem árthatnak vala az mondott farkasnak fogai ellen: ki gonosz szerencsének miatta elől löli vala, nem menekedhetik vala fene gyülhödtségétől"; az is, hogy (2) „Csak mindenoldalú vizsgálat által lel­ hetni fel az igazságot, s ez csak a gondolatok legszabadabb közlése által valósulhats az is, hogy (3) „Elsőmoziélményem kétségtelenül nem az volt, hogy túlságosan hát­ ra vettek nekem jegyet." Ugyanakkor, ha megkérdezzük egy magyar anyanyel­ vű embertől, hogy jó mondat-e (1) és (2), azt fogja mondani, hogy nem, a ma­ gyarban nem lehet azt mondani, hogy maga fegyveresek vagy árthatnak vala vagy a gondolatok legszabadabb közlése által valósulhat, ezek helyett azt kell mondani, hogy maguk a fegyveresek, árthattak, a gondolatok legszabadabb közlése által valósulhat meg stb. Ez azt jelenti, hogy az „összes helyes magyar mondat" halmazának körül­ határolásakor más eredményt kapunk, ha az írásos közléseket is tekintetbe vesszük és megint mást, ha az írásos közléseket figyelmen kívül hagyjuk. Va­ lójában persze nem az írás okozza a problémát. Az írás csupán rögzíti azt, hogy hogyan beszélnek az emberek. Példáink arra mutatnak, hogy magyarul másképp beszéltek a tizenötödik században, mint a tizenkilencedikben, s másképp beszélnek a huszonegyedikben, mint ahogy a tizenkilencedikben beszéltek. Ebből adódik, hogy a „helyes magyar mondat" fogalma nem hatá­ rozható meg a beszélés idejétől függetlenül. Akkor is tekintettel kell lennünk tehát az időre, amikor a nyelvet vizsgáljuk, nem csak akkor, amikor a beszé­ det. Eredeti megkülönböztetésünket mégis fenntarthatjuk, mert könnyen be­ látható, hogy más idődimenziókról van szó a beszéd és a nyelv vizsgálata­ kor. Ha a helyes magyar mondatok halmazát határoljuk körül, akkor megállapításaink 20-30-40-100 éves periódusokra érvényesek. Ha a „mi­ kor?" kérdést egy helyes magyar mondat alkalmazásával kapcsolatban tesszük fel, akkor inkább olyasmire gondolunk, hogy a Jó reggelt! köszönési formát nem helyénvaló délután hat órakor alkalmazni, vagy boldog új évet nemigen kívánhatunk augusztus tizedikén. Megfigyeléseink alapján azonban mindenesetre azt kell mondanunk, hogy a nyelvet vizsgálva nem hagyhatjuk figyelmen kívül az időt. Példáinkból egyúttal az is érzékelhető talán, hogy az időt kétféleképpen vehetjük tekin­ tetbe a nyelv megismerésekor: vagy azt határozzuk el, hogy egy bizonyos időszak nyelvét, egy nyelvállapotot fogunk jellemezni, vagy hogy vizsgáló­ dásunk tárgyává épp azt tesszük, hogy hogyan változik a nyelv az idő folya­ mán. Az első fajta vizsgálat eredményeképpen kapott jellemzést leíró nyelv­ tannak, a második típusút történeti nyelvtannak nevezzük. A kérdés ezek után csak az, hogy hogyan lehet egy nyelvállapotot időben körülhatárolni. Ha mondjuk eldöntenénk, hogy a magyar nyelv mai állapo54

3. A nyelv leírása

tát akarjuk jellemezni, milyen dátummal jelölhetnénk e korszak kezdetét? Van-e arra valami alapunk, hogy kijelentsük: a szóban forgó nyelvállapot 1900-ban, 1879-ben vagy 1962-ben kezdődött? Ha nem is évre pontosan, de megközelítőleg pontosan nyilván ki lehet dol­ gozni e kérdés megoldására valamilyen módszert - gondolhatnánk. Például azt, hogy jó sok kortársunk beszédét lejegyeznénk, kikérdezés alapján eldöntenénk, hogy melyek megnyilvánulásaik között a helyes mondatok, ezek alapján összeállítanánk egy szabálysort, majd a bőségesen rendelkezésünkre álló írott forrásokból felderítenénk, hogy mikortól érvényesek ezek a szabá­ lyok, melyik az az időpont, amelyik előtt a szóban forgó szabályok által meg­ határozott nyelvi alakulatok hibásaknak számíthattak, mert sohasem írták le őket, vagy mert eltérő formákat használtak helyettük. Az eljárás tetszetős, de már a második munkafázisban leküzdhetetlen ne­ hézségekkel találnánk szembe magunkat, ti. akkor, amikor kikérdezés alap­ ján el akarnánk dönteni, hogy melyek gyűjteményünk helyes mondatai. Té­ telezzük fel, hogy az adatok között szerepel a következő mondat: Bejárónő, aki mosást is vállal, felvétetik. (Szerepelhetne, mert egy 1945-ös újság hirdetési rovatából való, tehát egyik kérdezett személyünk minden további nélkül kiejthetné, miközben arról beszél, hogy hogyan keresett háztartási alkalma­ zottat a háború után.) Nagyon valószínűnek kell tartanunk, hogy a megkér­ dezettek egy része ezt a mondatot legalábbis furcsának fogja minősíteni, s nem fogja helyesnek elfogadni. Más részük ellenben habozás nélkül a jó mondatok kategóriájába sorolja majd. Mi befolyásolhatja ítéletüket? Minde­ nekelőtt az életkoruk. A tizenévesek valószínűleg furcsállják, a 70-80 évesek elfogadják példamondatunkat. De befolyásolhatja a megítélést a szóban for­ gó beszélő műveltsége is (ami, ha nem is közvetlenül, de összefügg foglalko­ zásával): aki régi ügyiratokat olvas, találkozhat ma is ilyenfajta nyelvi alaku­ latokkal, az élőbeszédben viszont ezek nemigen fordulnak elő. Sorolhatnánk tovább a mondatok helyességének megítélését befolyásoló tényezőket, de fontosabb, hogy rámutassunk: minden időpontban és így minden időszak­ ban is többféle szabálysor van egyidejűleg érvényben. S bár a beszélők ítéle­ teit befolyásoló tényezők közül igen keveset említettünk, ebből is általánosít­ ható, hogy nyelvtudásukat erősen befolyásolják társadalmi jellemzőik. Más szóval azt kell mondanunk, hogy a nyelv leírásakor nem lehet az időtől elte­ kinteni, de a nyelvállapot (vagyis a nyelv egy korszakának) fogalmát nem le­ het egzakt módon körülhatárolni csak az időre hivatkozva. A körülhatárolás elvégezhetetlen vagy legalábbis fölöttébb pontatlan, ha nem adunk számot arról is, hogy kiknek a beszédét szabályozza egy adott időszakban egy bizo­ nyos nyelvi szabálysor. 5. Ahhoz, amit A mai magyar (angol, grúz stb.) nyelv rendszere című, illetve jellegű munkákban leírnak, úgy szoktak eljutni a nyelvészek, hogy eltekinte­ nek, elvonatkoztatnak az egyidejűleg érvényben levő szabályok egy részétől (a nyelvi szabályoknak attól a sokféleségétől, amely a nyelvet használó kö­ zösség társadalmi tagozódásával függ össze), miután már előzőleg eltekin­ tettek attól a sokféleségtől, amely a nyelvi szabályok időbeli változásából 55

I. A NYELVI JELENSÉG

adódik. S ezekhez az elvonatkoztatásokhoz járul végül az, amelynek során eltekintenek az így körülhatárolt „helyes" mondatok alkalmazásával, he­ lyénvalóságával kapcsolatban feltehető kérdésektől, azaz eltekintenek a beszélés szabályszerűségeitől. Az a bizonyos (magyar, angol, grúz stb.) „nyelv", amelyhez így eljutnak, absztrakció, elvonatkoztatások sorának az eredménye (ugyanígy absztrakció, csak másfajta tényezőktől való elvonatkoztatás eredménye a „szegedi nyelvjárás" vagy a „bajor dialektus" is). Mindebben persze nincs semmi különös - min­ den tudomány elvonatkoztatások útján jut el vizsgálata tárgyának kijelölésé­ hez. Legfeljebb az elvonatkoztatások jellege és számunkra való természetessé­ ge változhat tudományról tudományra. Például teljesen természetes számunkra, hogy a szabadesést vizsgáló fizikus eltekint attól, hogy milyen szép herendi porcelán volt az a váza, amely az általa megállapított gyorsulás­ sal a Föld középpontja felé esett. Ez - az eltekintés ésszerűségén kívül - azért is természetes számunkra, mert a szabadeséssel, bár mindig is alkalmazkod­ tunk hozzá, nem vagyunk olyan intim viszonyban, mint a nyelvvel; először a fizikaórán hallottunk róla, már a reá vonatkozó elvonatkoztatások fogalom­ körében, a nyelvek vagy a nyelvjárások különbözőségével azonban már kis­ gyermekként is tisztában lehetünk. Ezzel persze nem akarjuk azt mondani, hogy a nyelvtudomány tárgyának „határa" ugyanolyan élesen kirajzolható, mint a fizikáé, hiszen a tárgyuk természete is különböző. Nem szabad elfelejt­ keznünk végül arról sem, hogy - mint akár e könyv tartalomjegyzékéből is látható - a nyelvvel foglalkozó tudomány valójában tudományágak egész gyűjteménye, amelyeknek mind megvan a maguk szűkebb tárgya és mód­ szertana. 6. Miután fölvázoltuk, hogyan határolható el azoknak a (hangzó és írott) megnyilatkozásoknak a köre, amelyeket számításba fogunk venni a nyelv je­ lenlegi vizsgálatakor, rátérhetünk fejezetünk tulajdonképpeni feladatára, a nyelv jellemzésére. A kérdést akár így is föltehetnénk: „milyen hát akkor maga a nyelv?" Ezzel a kérdéssel azonban vigyáznunk kell. Azt, hogy a nyelvnek mint elvont reali­ tásnak léteznie kell, tudjuk. Eddigi megfontolásainkból adódtak is már kö­ vetkeztetések a közelebbi természetére nézve, például, hogy az emberi jel­ használat alapja, hogy nem merev, hanem változatai vannak, s ezzel összefüggésben változik is, és így tovább. Azt a kérdést azonban, hogy tény­ legesen milyen, nem szabad úgy föltennünk, mintha a nyelv egy távoli csillagrendszerhez lenne hasonló, amely bár számunkra közvetlenül hozzáférhetet­ len, és talán mindig az is marad, de mégis az utolsó porszemig valóságos és valamilyen, s így a nyelvről szóló állításaink elvben az utolsó betűig feketénfehéren igazolhatók vagy cáfolhatók. „A nyelv" ebben az értelemben nincs és semmilyen. Ha azt kérdezzük, milyenek is a nyelvet alkotó szabályok (konvenciók), nem várhatjuk, hogy kellő vizsgálat után valami abszolút igaz­ sághoz jutunk el, szinte tapintható tényékhez. A nyelvre vonatkozó állításaink mindig föltételezések maradnak, olyan modelleket alkotnak, amelyek megma­ gyarázhatják azt, hogy az állítólagos nyelv alapján miért képesek az emberek 56

3. A nyelv leírása

erre vagy arra. Hogy miért tartják jónak ezt a mondatot és utasítják el a mási­ kat, hogy miért abban a menetben építik föl magukban a beszélés tudomá­ nyát, ahogyan a gyermeknyelv kutatói megfigyelték, hogy miért létezhetnek egyes tipikus változási tendenciák az emberi nyelvek nagy sokaságában, és miért nem fordulnak elő mások, hogy miért könnyebb visszaemlékezni erre a szövegre, mint amarra - és még sorolhatnánk a kérdéseket. Azaz, a nyelv­ ről szóló állításaink létjogosultságát mindig azzal kell bizonyítanunk, hogy választ adnak valamilyen (méghozzá igazolhatóan idevágó) kérdésre, hogy megmagyaráznak valamit. Az, hogy ezeket az állításokat milyen formában matematikai formulákban vagy irodalmi idézetekkel megtűzdelt esszéisztikus nyelvezeten - adjuk elő, ebből a szempontból közömbös. Közömbös az is, hogy milyen segédfogalmakra támaszkodunk bennük - feltéve, ha ezek­ nek szükségességét kérdésfeltevésünk igazolni tudja, és ha nem tulajdoní­ tunk e segédfogalmaknak valami önálló létezést. Szem előtt kell tartanunk továbbá azt a tényt is, hogy nem lehet egyidejűleg választ keresni a nyelvvel kapcsolatban föltehető összes kérdésre, azaz, először mindig korlátozott ha­ tókörű modelleket kell készítenünk. Egy-egy ilyen modellt el kell fogad­ nunk, ha a saját érvényességi körében feltett kérdésekre válaszol és össz­ hangban van a nyelvről alkotott legalapvetőbb föltevéseinkkel; de éppen mivel modell, mivel elvonatkoztatások eredménye, nem vethetjük el azzal, hogy elemei vagy a benne felhasznált fogalmak nem vihetők át egy az egy­ ben más kérdéskörökre. Példának okáért, ha valaki azt a célt tűzi ki maga elé, hogy a magyar nyelv összes helyes mondatát kívánja leírni (jellemezni, meg­ határozni), s ezenközben különféle elemek és szabályok fölállításához folya­ modik, nincs jogunk automatikusan föltenni neki azt a kérdést: vajon hol he­ lyezkednek el ezek az elemek és szabályok az agyunkban, melyik félteke melyik lebenyében „lakoznak" - vagy azt, hogy miképp látja érvényesülni ezeket a szabályokat az elmúlt ötszáz év nyelvi változásaiban? Az természe­ tesen nagyon jó, ha valamely modell közvetve magyarázatot ad további kér­ désekre is, sőt előnyben részesítjük a „sokat magyarázó" modellt a „keveseb­ bet magyarázóval" szemben. Mégsem jogosulatlan a korlátozott hatókörű modellek készítése sem. Például egy nyelvtani leírás nyilván nem ad útmu­ tatást arra nézve, hogy miképp működik agyunkban a nyelv - de ahhoz, hogy mondjuk az agyban a beszédfolyamatokat kutassuk, már létfontosságú lehet pontosan látni, hogy valójában milyen dolgoknak a létrejöttét kell lehe­ tővé tenniük a vizsgált idegkapcsolatoknak. Mindezeket a hosszas fejtegetéseket azért tartottuk szükségesnek előrebo­ csátani, mert a nyelvről készíthető egyik modell éppen maga a leíró nyelvtan, a grammatika, s meg kellett indokolnunk, hogy miért vagyunk a grammatika formájával és felépítésével kapcsolatban a szokásosnál egyfelől szigorúbbak, másfelől szabadelvűbbek. Szigorúbbak vagyunk a szokásosnál annyiban, hogy csak bizonyos követelményeknek megfelelő valamit nevezünk gram­ matikának - szabadelvűbbek vagyunk viszont annyiban, hogy lényegében bármilyen modellt elfogadunk, amely ezeknek a követelményeknek eleget tesz, függetlenül attól, hogy állításainak megfogalmazása mennyiben illesz57

I. A NYELVI JELENSÉG

kedik az évezredes hagyományokhoz, azokhoz a fogalmakhoz és szabályok­ hoz, amelyek éppen hagyományos voltuk miatt sokszor a nyelvről való egyetlen lehetséges gondolkodási forma színében tűnnek fel az ember előtt. 7. Milyen minimális követelményeket támaszthatunk tehát egy grammati­ kával szemben? Elvárhatjuk tőle azt, hogy - a számítógépesek nyelvén szól­ va - „szimulálja" az anyanyelvi beszélő azon fentebb kimutatott képességét, hogy nyelvének végtelen sok mondatát tudja létrehozni és megérteni, s egy­ szersmind azt is meg tudja ítélni, hogy mely mondatok (= hangalak-jelentés egységek) nem tartoznak bele az ő nyelvébe, például azért, mert formájuk el­ fogadhatatlan. Ehhez a kijelentéshez két megjegyzést kell fűznünk. Az egyik: „szimulációról" beszélünk, mert csupán annyit várunk el, hogy a grammati­ ka, mint valami működtethető gépezet, ugyanarra legyen képes, mint a be­ szélő - de azt már nem várjuk el, hogy amit csinál, ugyanúgy is csinálja, aho­ gyan a beszélő. Azaz, a „szimuláció" azt jelenti, hogy csupán a terméket, a kimenetet kívánjuk modellálni, a belső működést nem. Igazi célunk azonban az, hogy pontosan modellálni tudjuk az ember nyelvi képességét, nyelvtudá­ sát. A másik megjegyzés: a beszélő kritikai képességének modellálása első pillanatban fölöslegesnek tűnhet, hiszen ezt a képességét a beszélő látszólag csak kivételes és mesterséges helyzetekben gyakorolja. Ez a látszat azonban megtévesztő - ez a képesség valójában csak a vizsgálati helyzetben válik kü­ lön attól a képességtől, amelynek alapján a mindennapi beszéd történik, hi­ szen a kétféle képesség valójában egy és ugyanaz. Egy igen egyszerű példá­ val: ha a beszélő a tárgyragot következetesen a főnévhez, s nem annak névelőjéhez illeszti (azaz, mindig azt mondja: a könyvet, és sohasem azt: at könyv), az egyszersmind azt is jelenti, hogy a hibás alakot bármikor képes lenne fölismerni. A kritikai képesség modellálásának hangsúlyozása pusztán azért fontos, mert a nyelvi szabályok többsége a most felhozott példánál összehasonlíthatatlanul bonyolultabb, s a szabály felállításakor nemcsak arra kell tekintettel lennünk, hogy milyen „kívánatos" (azaz helyes) mondatokat hoz létre, hanem arra is, hogy esetleg milyen helytelen mondatokat eredmé­ nyezhet. A szabály, illetve a szabályok összessége ugyanis azt is egyértel­ műen meg kell, hogy határozza, mely mondatok rosszak. És mivel azokat a mondatokat, amelyeket a szabályokból nem tudunk levezetni, a szabályok létre sem hozzák, e mondatok helytelennek minősülnek. így képzelhetjük el a szabályrendszert mint a kritikai képesség modelljét. Milyen további előfeltevéseket kell számba vennünk még a grammatika elkészítéséhez? A legfontosabb - és az előző bekezdésben valójában már érintett - előfeltevés az, hogy a mondatok jelek, tehát nem elégedhetünk meg azzal, ha formájukat jellemezzük - a jelentésük nélkül. Mit nem tekinthetünk eleve adottnak a modellálás kezdetén? Itt visszatér­ hetünk a szó, avagy a mondat elsődlegességének ahhoz a módszertani dilemmájához, amellyel az előző fejezetben szembekerültünk. Ott azt mond­ tuk, hogy a beszédben természetesen a mondat adott (illetve esetleg a mon­ datnál nagyobb szöveg - ettől most tekintsünk el); a szó vagy akár annak ki­ sebb alkotórészei, a tő és a toldalék, bár többé-kevésbé valósak lehetnek a 58

3. A nyelv leírása

mindennapi ember számára is, voltaképpen csak nyelvtudatos helyzetekben (a kisgyermek nyelvelsajátítási folyamatának megfigyelésekor, idegen nyelvvel való ismerkedéskor, költemények poétikus eszközeinek ízlelgetése­ kor stb.) jelennek meg külön, azaz, tudatos elvonás eredményének tekinthe­ tők. Még inkább igaz ez az állítólagos szerkesztési szabályokra, amelyekről, mint láttuk, az ember nem tud automatikusan számot adni, sőt míg az egé­ szen iskolázatlan embernek is lehet valamilyen alapegység-fogalma, sza­ bályfogalma valószínűleg egyáltalán nincs is. A szó (tő, toldalék stb.) és az ilyen vagy olyan szerkesztési szabály létezése tehát nem eleve adott. Mégis, már abban a fejezetben is voltaképpen állást kellett foglalnunk egységek és szabályok létezése mellett, mert beláttuk, hogy nem gondolható el az ember mondathasználó tevékenysége úgy, hogy feltételezzük: a mondatok hang­ alakját és jelentését tagolatlan egészként közvetlenül felelteti meg egymás­ nak valamilyen konvenció. Azt a feltételezésünket tehát, hogy alapegységek­ nek és rájuk vonatkozó szabályoknak lenniük kell (akár valamilyen „összeszerkesztéses" formában, akár valamilyen más formában), tulajdon­ képpen nem tényleges tapasztalatainkra alapítottuk, hanem már egy lépést tettünk a nyelv modellálása felé. Az egységek és szabályok tehát valóban elvoná­ sok, amelyek ahhoz szükségesek, hogy a vizsgált tárgyat gyakorlatilag újraalkossuk. Ebben a gondolatmenetben érthetővé válik a korábban említett „szabadel­ vűség" is. Mivel a grammatikai leírásban felhasznált elemek és szabályok (valamint a megfogalmazásuk során fölhasznált egyéb segédfogalmak, mint például szófaj) elvonások, megismerő tevékenységünk gondolati termékei, nincsenek és nem is lehetnek olyan előzetes kritériumaink, amelyek alapján kimondhatnánk, hogy mit kell elemnek tekinteni, milyen jellegűnek kell len­ nie a szabálynak stb. Mindezek az általunk választott modellálási eljárásból adódnak, és kölcsönös függésben vannak egymással: azaz, azt érdemes elemnek tekinteni, amire a szabályok gazdaságosan és következetesen meg­ fogalmazhatók, és megfordítva. Erre a kölcsönös függésre egyébként számos és tüzetesen kifejtett példát láthatunk majd a következő fejezetekben, ame­ lyek az emberi nyelvek sokaságának vizsgálatára alkalmas fogalomkészlet kialakításának kérdéseivel is foglalkoznak. 8. Összefoglalva az eddig mondottakat: a nyelvet olyan konvenciók rend­ szerének tekintettük, amely megszabja, hogy milyen (elvont) hangalakok mi­ lyen (elvont) jelentésekkel kapcsolódnak össze az adott közösségben érvé­ nyes módon. A grammatikai modell ezeknek a hangalak-jelentés pároknak a körét szigorúan meghatározza: definiálja. A definíció megadja, hogy ezek a párok milyen elemekből, milyen szabályokat követve szerkeszthetők meg. A modell tulajdonságaihoz szükséges lehet néhány megjegyzést fűzni, hi­ szen a közhasználatú grammatikák általában nem ilyen formájúak, legyenek akár tudományos célú leíró nyelvtanok, akár nyelvkönyvek. Ezeket a szó szi­ gorú értelmében nem tekinthetjük a nyelv modelljeinek. A leíró nyelvtanok többsége - nálunk is, más nyelvek esetében is - inkább bemutató, mint defi­ niáló jellegű. Ezt a különbséget egy hasonlattal szemléltethetjük: definiáló, azaz grammatikaszerű egy olyan szakácskönyv, amely megmondja, hogyan 59

I. A NYELVI JELENSÉG

kell elkészíteni a száraztészta-féleségeket. Bemutató jellegű, mondjuk, egy olyan útikönyv, amely tudatja, hogy Magyarországon „a kifőtt tésztát készí­ tik édesen is (például mákkal, dióval), sósán is (például tojással, tejföllel-túróval), fogyasztják magában is, körítésként is". Ebből a bemutatásból csak a jó érzékű és konyhaművészetben járatos olvasó találhatja ki, hogy miképp kell elkészíteni a mákos tésztát, és hogy körítésként nemcsak az édes tésztát nem esszük, hanem még a túrós metéltet sem. Az ilyen bemutató leírás tehát előtanulmány magához a grammatikához. A nyelvkönyvek esetében más a helyzet. Azok valóban az idegen nyelv „szakácskönyvei" kívánnak lenni, de formájukat pedagógiai megfontolások befolyásolják - például az, hogy haté­ konyabb lehet, ha a tanuló, némi segítséggel, maga vonja el a gondosan kivá­ logatott mondatsémák mögött rejlő szabályszerűségeket. 9. Térjünk vissza befejezésül egy, a nyelvi rendszer nyitottságával kapcso­ latos kérdésre. Azt állítottuk, hogy az anyanyelvűnknek végtelen sok külön­ böző mondatát vagyunk képesek produkálni és megérteni. Hogyan értendő ez a végtelenség, és hogyan fejeződik ki a grammatikában? Ha vesszük például egy tízszavas, tehát viszonylag rövid mondat „sémá­ ját", és minden szó helyére öt különböző szót illesztünk egymás után, akkor 510 azaz 9 765 625 mondatot kapunk! Márpedig ehhez a hatalmas gazdagság­ hoz csak egyetlen mondatszerkezetet és ötven alkalmas szót kellett ismer­ nünk - nevetséges számok valóságos ismereteinkhez képest. Ez azonban még nem azonos a matematikai végtelennel, hiszen több „séma" és több szó segítségével mindig csak hatalmas, de konkrét számú mondathoz juthat­ nánk, azaz matematikailag véges mennyiséghez. Lehetséges mondat azon­ ban végtelen sok van. Ez ugyanúgy bizonyítható be, mint az, hogy a termé­ szetes számokból (azaz a nem negatív egész számokból) végtelen sok van. Ha egy természetes számhoz 1-et adunk, ismét természetes számot kapunk azaz nem lehet legnagyobb természetes számot mondani, a sor a végtelensé­ gig folytatható. A „hozzáadást" a mondatok esetében a bővítéssel helyette­ síthetjük. Például úgy, hogy egy mondatba újabbat ágyazunk bele (Péter elfu­ tott —►Péter, aki félős, elfutott), vagy úgy, hogy másikat kapcsolunk mellé (Péter elfutott -* Péter elfutott, de Mária a helyén maradt). Igaz, hogy a hangzó beszédben az ilyen bővítéseknek határt szab a memóriánk, de írásban, ahol ez a tényező kiküszöbölődik, valóban hihetetlen hosszúságú mondatok jö­ hetnek létre - például szépirodalmi művekben, mint Juhász Ferenc, Bohumil Hrabal vagy G. García Márquez műveiben. Sőt, bár az ő óriáskígyó-monda­ taik is véget érnek egyszer, világos, hogy ha még egy további bővítést végez­ nénk rajtuk, nem szűnnének meg az adott nyelv érvényes mondatainak len­ ni, azaz nem a nyelv korlátái miatt állt meg az alkotó ott, ahol megállt. (Hangsúlyoznunk kell, hogy a bővítgetés nem azt jelenti, hogy bármelyik tényleges mondat végtelen hosszú lehetne - mint ahogy egyik természetes szám sem végtelen nagy -, hanem azt, hogy bármelyik mondatból egy még újabbat lehet csinálni ilyen módszerrel.) Hogyan képes a nyelvtudó e végtelen sok mondat bármelyikének produk­ ciójára és megértésére - véges vagy végtelen maga a nyelv? Első pillantásra 60

3. A nyelv leírása

azt gondolhatnánk, hogy a végtelen sok mondat megalkotásához vagy végte­ len sok elem, vagy végtelen sok szabály szükséges. Ha azonban ez így lenne, akkor senki sem lehetne anyanyelvének „szakértő" birtokosa, hiszen agyunk teljesítőképessége véges. Végesnek kell tehát lennie mind az elemkészletnek, mind a szabálykészletnek. Egy ilyen rendszer pedig csak akkor lehet alapja végtelen sok különböző mondat megalkotásának, ha legalább egy szabálya rekurzív, azaz újból és újból alkalmazható. Fenti példánk már mutatta is, hogy ez mit tesz: például a mondatépítés szabálya ilyen rekurzív szabály. Ez a matematikai végtelenségfogalom talán meglehetősen erőszakoltnak tűnhet az emberi nyelvre vonatkoztatva. Vegyük észre azonban, hogy csak a szabályrendszer rekurzív jellege teszi az emberi nyelvet valóban nyílt rend­ szerré, azaz elvileg különbözővé az állatok jelkészleteitől. Másfelől pedig a rendszer nyitottsága teszi lehetővé, hogy a valóság tetszőleges új helyzeteit le tudjuk írni emberi nyelven - tehát azt, hogy a nyelv egyetlen szempontból sem lehet korlátja a megismerő tevékenységnek. A grammatika rekurzív jel­ lege tehát nem lebecsülendő jelentőségű. 10. Teljes nyelvi rendszerre modellt természetesen senki sem készített. Még ha sikerülne is, annyira bonyolult volna, hogy csupán hosszas előtanul­ mányokkal válnék akár a szakemberek számára is érthetővé. S jóllehet, mint a világ számos nyelvére, a magyar nyelv egyes részrendszereinek leírására is előterjesztettek több javaslatot, a következő fejezetekben mégsem ismertet­ jük őket a maguk részletességében, csupán azt mutatjuk be, hogy milyen mó­ don, miféle érvelésekkel juthatunk el a nyelv különböző szintjein az alapele­ mekhez, kategóriákhoz és az ezeket összekapcsoló szabályokhoz.

61

II. A NYELV SZINTJEI

4. HANGOK

. Ha a beszélő ember a földi élet egyik legnagyobb csodája, akkor a beszéd­ hangok képzése és felfogása ennek a csodának egyik varázslatos bonyolultsá­ gú és kifinomultságú, s talán a legrészletesebben ismert része. Mint láttuk, bár minden bizonnyal a körülmények kényszere s nem a céltudatos fejlesztés ala­ kította ki elődeink hangos közlési rendszerét, ez a kényszer szülte választás rendkívül szerencsésnek bizonyult. Ha például a siketen születetteknek lé­ nyegében ugyanazon az általános emberi nyelvi képességen alapuló, gesztu­ sokból közléseket formáló vizuális kommunikációs rendszerével vetjük össze a hangos beszédet, ez utóbbi számos, a fajfennmaradást szolgáló előnnyel, mondhatnánk óriási „túlélési értékkel" rendelkezik. A siketek csak világos­ ban és mindkét kezük egyidejű mozgatásával, gyakorlatilag egész felsőtestük igénybevételével alakítják közléseiket. Ha valaki nem figyel eleve a partneré­ re, külön, más módon kell a figyelmét felhívni, hogy közlés következik. Ezzel szemben a hangos beszéd orientáló, irányjelző jellegű, sötétben és világosban egyaránt működik, nagy távolságokat is át lehet hidalni vele, s ami a legfonto­ sabb: csupán az egyébként mindössze táplálkozásra használt szájat veszi igénybe. Persze nehogy azt higgyük, hogy az összehasonlítás a vizuális köz­ lés számára minden tekintetben hátrányosan üt ki. A gesztusjelzéseket is le­ het éppen úgy finomítani és kombinálni, mint a beszélt nyelvieket, sőt a siket gyerekek előbb tanulnak meg jelezni, mint az egészségesek beszélni. Jó néhányszor próbáltak már emberszabású majmokat emberi beszédre megtanítani. A legnagyobb sikert egy Viki nevű csimpánzzal érték el: miután a kutató házaspár évekig otthonában nevelte, Viki három (!) szót tudott kisebb-nagyobb nehézséggel kimondani. Tudjuk persze, hogy az ember hang­ képző szervei rendkívül hosszú, évszázezredekben mérhető idő alatt fejlőd­ tek ki - a csimpánznak, bármilyen intelligens legyen is, egyszerűen nincsenek az emberéhez mérhető hangképző szervei. De nemcsak erről van szó. 2. Még azok a szerveink is, amelyek szerkezetükben nem alakultak át a hangképzés céljait szolgálandó, működésükben annyira módosultak, adap­ tálódtak a beszédhez, hogy bármilyen hosszú tanulás is kevés volna ahhoz, hogy a csimpánz ezeket a funkciókat elsajátítsa. Normális körülmények között például légzésünk egyenletes: a ki- és a belégzés időtartama alig különbözik egymástól. Beszéd közben azonban belégzésünk felgyorsul, kilégzésünk pedig lelassul, méghozzá jelentős eltéréssel, s ez semmiféle életfunkciós zavart nem okoz. Próbáljuk meg kísérletképpen for1

65

II. A NYELV SZINTJEI

4.1. ábra. A hangképző szervekhez vezető idegek különböző hosszúságúak. A b ideg vezet az alsó ajakhoz, a c ideg a hangszalagokhoz (E. Lenneberg nyomán)

dítva: igyekezzünk gyorsan kilélegezni a levegőt, majd hosszan tartó belégzés közben (suttogva) beszélni. Két-három perc alatt kimerülünk; erre egyszerűen nem vagyunk alkalmasak, pontosabban fiziológiai módosulásaink ezt nem en­ gedik meg. De nemcsak a ki- és belégzés egymáshoz viszonyított időtartama, hanem a légzés egész ritmusa is megváltozik beszéd közben: ritkábban ve­ szünk levegőt. Beszéd nélkül ezt a ritka lélegzést már hosszabban tudjuk fenn­ tartani, mint a belégzéses beszédet; de nem is az az érdekes, hogy egy idő után ez is egyre kényelmetlenebbé válik, hanem hogy erősen oda kell figyelnünk, ha nem akarunk kiesni e természetellenes ritmusból, míg normális beszéd köz­ ben észre sem vesszük, hogy légzésütemünk mennyire megváltozott. Hangképző szerveink - de most használjuk a szakszót: a hangcsatorna - a légzést és a táplálkozást szolgáló élettani struktúrák adaptálódásából és/vagy specializálódásából alakultak ki. S ez nemcsak azt jelenti, hogy a nyelvet a szánkban ma már nemcsak az élelem megforgatására használjuk, de ide vagy oda helyezve a szájüregben ennek vagy annak a hangnak a kimondására is, hanem elsősorban azt, hogy kb. száz izom a korábbiaknál sokkal finomabb mozgásokra képes, s ezzel párhuzamosan ezeknek az izmoknak a beidegző­ dései, azaz az idegnyúlványok, amelyek hozzájuk vezetnek, igen sűrűn há­ lózzák be az egész hangcsatornát (különösen a szájüreg környékét), és az azo­ kon küldött utasítások hihetetlenül kifinomult mozgásokra késztethetik az egyes izmokat. S ez még nem minden. 66

4. Hangok

Ezek a mozgások ugyanis rendkívül gyorsan kell, hogy kövessék egymást, mivel az átlagos emberi beszédben percenként 2 0 0 - 2 1 0 szótagot mondunk ki (a felső határ kb. 500-nál van), ez pedig nagyjából azt jelenti, hogy másodper­ cenként nyolc hangot képzünk. Mármost minden egyes hang kiejtésekor minden egyes izom utasításokat kap: ez másodpercenként 800 olyan pa­ rancs, amelyre oda sem figyelünk. És ha úgy vélnénk, hogy legalább ezek az utasítások szépen egymás után következnek (minden egyes hangra egy kü­ lön utasításadag), bizony nagyot tévednénk. A hangok képzésében részt ve­ vő izmok ugyanis nincsenek egyenlő távolságra a beszéd idegi központjától, így például ha kimondjuk a pá szót, az á képzésében közrejátszó egyik inge­ rület előbb hagyja el a beszédközpontot, mint a p képzésére vonatkozó utasí­ tások egy része. Ennek az az oka, hogy a p-1 az ajakkal képezzük, s ez lénye­ gesen rövidebb idegnyúlványon érhető el, mint az á zöngéjét a gégefőben létrehozó hangszalagok, amint az a 4.1. ábrán látható. Amiről idáig szó volt, csupán a beszéd fiziológiai, élettani vonatkozásait érintette. De bizonyára ennyi is elég, hogy belássuk, miért eleve képtelen a csimpánz vagy bármely más állat emberi nyelven megszólalni. Ha viszont a nyelvi képesség egészét tekintjük, nyilvánvalóan nemcsak egyes izommoz­ gások és beidegződések ember és állat közti különbségét kell tételeznünk, hanem a - legalábbis számunkra - sokkal fontosabb tudati struktúrák közöt­ ti eltéréseket is. 67

II. A NYELV SZINTJEI

3. Térjünk azonban vissza kiindulópontunkhoz, a hangok képzéséhez, és vessünk egy pillantást a hangcsatornára, lásd 4.2. ábra. A levegő a tüdőből a gégében lévő hangszalagokon keresztül jut a garatba. A hangszalagok több különböző fokozatban zárulhatnak, illetve nyithatnak; számunkra ebből most kettő fontos: nyitott állásban nem rezegnek, zárt ál­ lásban igen. Az előbbi a zöngétlen (pl. p, sz, cs), az utóbbi a zöngés hangok (pl. b, z, dzs) képzési helyzete. A levegőt a garat az ínycsappal két irányba terel­ heti: ha az orrüreget lezárja, a levegő a szájüregen át távozik, ha kinyitja, a le­ vegő mindkét üregbe beáramlik, s egyiken vagy mindkettőn keresztül távo­ zik. Az ínycsap (uvula) és a körülötte lévő terület nyitásával képezzük az orrhangzós mássalhangzókat (in, n, ny) és magánhangzókat (a francia mon, un szavakban, valamint például a magyar szombat szó о hangja is). Emelkedését és süllyedését tükörben bármikor ellenőrizhetjük. Maga az ínycsap is képes hangadásra: a francia és német irodalmi nyelv r hangját ennek a rezegtetése adja. Továbbhaladva a szájüregben az ínycsap után a hátsó vagy lágy száj­ padlás (velum) a következő terület, majd ez előtt az elülső vagy kemény száj­ padlás (palatum), a fogmeder (alveolus) s a fogak. Ujjunkkal végigtapogatva könnyen megállapíthatjuk a lágy és a kemény szájpadlás határát. A nyelv teste vagy hegye ezekkel a területekkel, az ajkak pedig egymással vagy a fog­ sorral érintkezve alkothatnak különféle hangokat. Amikor a hangcsatorna bármely részén a kiáramló levegő akadályba ütközik, mássalhangzó keletke­ zik, ha pedig akadálytalanul elhagyhatja a szájüreget, magánhangzókat ejtünk. A magánhangzók közötti különbségeket a nyelvnek a szájüregben való mozgatásával hozzuk létre. Ha a nyelv elülső része magasabban van a hátulsónál, elöl képzett vagy elülső hangok keletkeznek (i, ü, e, ö); ha viszont a nyelv hátulsó része emelkedik magasabbra, hátul képzett hangokról beszé­ lünk (и, о, a, á). Két további dimenzióban kell még - legalábbis a magyar magánhangzókat megkülönböztetnünk. A nyelvnek a szájüregben való füg­ gőleges mozgatásával három szint helyezkedik el egymás alatt: a felsó' (i, ü, u), a középsó' (ö, o, é és zárt e) és az alsó (a, á és nyílt e) nyelvállású hangok. Az i-ü, e-ö, á-a párokat egymás között az ajkak közömbös helyzete, illetve kere­ kítése választja szét. Ha a szájüregben mozgó nyelvnek mindig a legmaga­ sabb pontját tekintjük, s az ajkakat balra, a torkot jobbra képzeljük el, a ma­ gyar magánhangzók alaprendszerét az alábbi sémában vázolhatjuk fel: 4.1. táblázat. A magyar magánhangzók képzésük szerint NYELV-

HANGSZlNOSZTÁLYOK e lü ls ő '

álláso k

fe ls ő k özép ső a ls ó

68

h á tsó

a ja k -

,

k e r e k íté s

k e r e k íté s

k e r e k íté s e s

\

n é lk ü li

n é lk ü li

ü \ i ö \ é (ё ) \ e

, j

/ u / о á / a

a ja k k e r e k íté s e s

4. Hangok

Ugyanezt a rendszert megadhatjuk úgy is, hogy az egyes hangzókat asze­ rint jellemezzük, hogy milyen tulajdonságokkal rendelkeznek, illetve milyen tulajdonságok játszanak vagy nem játszanak szerepet képzésükben. A 4.2. táblázat tehát csak az egyes dimenziókat tünteti fel, s ezért elegendő például azt nézni, hogy egy magánhangzó hátsó-e vagy sem, hiszen ha nem az, ak­ kor csak elülső lehet. 4.2. táblázat. A m a g y a r m a g á n h a n g z ó k m e g k ü lö n b ö z te tő je g y e k sz e rin t i

hátsó felsó' alsó kerekített

_ +

ü

_

é

_

ö

e

u

o

á

a

_

_

+

+

+

+

-

+

+

-

+ +

+ + +

Talán a f e l s ó /a l s ó megkülönböztető jegyekhez kell némi magyarázatot fűz­ nünk: ha egy hang sem nem felső, sem nem alsó, akkor középső nyelvállású. Egyszerre felső és alsó nyelvállású egyetlen hang sem lehet. Rátérve most a m á s s a lh a n g z ó k r a , háromféle akadály képzését szoktuk el­ különíteni. Amikor az akadály teljesen elzárja a levegő útját, zárhangokról beszélünk (p , b, t, d , t y , g y , k , g , m , n , n y ) , amikor részleges, és a levegő erős súrlódás árán, de távozhat, r é s h a n g o k r ó l if, v , s z , z , s, z s , j , h ) , amikor pedig a teljes zárat réssé alakítjuk át, vagyis a zár felpattanását késleltetjük, z á r r é s h a n g o k r ó l, affrikátákról (c, d z , c s, d z s ) . Két további mássalhangzót képzésük sajátos módja miatt külön csoportba helyezünk: az l esetében a levegő a nyelv két oldalán távozik, az r-t pedig a nyelv hegyének pergetésével ejtjük. E két hangot f o l y é k o n y a k n a k nevezzük. Az ajkaktól a gége felé tartva az egyes mássalhangzókat a következő pontokon és módokon képezzük (a párokban a második zöngés): . az ajkak zárt alkotnak: p, b; orrhangzós: m; . a felső fogsor az alsó ajakkal rést alkot: f v ; 3. a nyelv hegye vagy elülső része a fogak mögötti ínyrészen zárt alkot: orrhangzós: n; 4. ugyanott rés: s z , z; 5. ugyanott késleltetve felpattantott zár: c, d z ; 6 . ugyanott pergetett nyelvhegy: r; 7. ugyanott oldalsó rés: l; 8 . a nyelv hegye a fogmedernél vagy a mögött rést alkot: s , z s ; 9. ugyanott késleltetett felpattanású zár: c s, d z s ; 1 0 . a nyelv háta a kemény szájpadlással zárt alkot: t y , g y ; orrhangzós: n y ; 1 1 . ugyanott rés: j (zöngés); 12. a nyelv háta a lágy szájpadlással zárt alkot: k, g ; 13. gégeréshang: h. 1 2

t, d;

69

II. A NYELV SZINTJEI

Ha most a rendszerezés kedvéért egy egyszerűsített táblázatot állítunk fel a magyar mássalhangzókra (melyből éppen ezért kihagyjuk az r, l és h han­ gokat), az előző táblázathoz hasonló sémát kapunk, lásd a 4.3. táblázatot. 4.3. táblázat. A magyar mássalhangzók egy része megkülönböztető jegyek szerint zár rés ajak fog fogmeder kemény szájpadlás lágy szájpadlás orrhangzós zöngés csoportok

pbm fv td n + ++ -+++ ---++ --+ + + ++ --------— +++ ------- ---------------



--

-----— --— + — — + _++ - + _++ 1 2 3

szz edz szs __ ++ — ++ ++ ++ — — __ ++ ++ — -----------++

csdzs tygyny j k g ++ +++ _ + + ++ -+ — ------- — — -_ — ++ ------------









+++ +

— — - -f 4

— — - + 5

— — - 4-

— — - + 9

-— + - ++ 10

8



- ++ - — + - + 11 12

4. Most már tehát látjuk, hogyan képezzük a hangokat. De vajon valóban ennyi hang és ezek a hangok vannak-e minden magyarul beszélő birtoká­ ban? Azt nyilván könnyen beláthatjuk, hogy más nyelveknek más a hangál­ lományuk, és bárhol születik is, a gyermek „ugyanazzal a szájjal" tanulja meg környezete nyelvének a hangjait. Nemcsak elvben, gyakorlatilag is ké­ pesek vagyunk tehát arra, hogy bármely nyelv bármely hangját megformál­ juk - persze elég korán kell kezdeni. Sőt felnőtt fejjel is tudunk az előbb leír­ taktól eltérő hangokat képezni. Próbáljuk például felső fogsorunkat alsó ajkunkhoz érinteni, s most mondjunk egy ш-et. Ez nem a „szabályszerű" m hang, ilyenről nem beszéltünk - mégsem mondhatjuk, hogy nincs a magyar­ ban: figyeljük meg az m ejtését, amikor a sámfa vagy a támfal szót mondjuk ki. Végezzünk el még egy ilyen „orrhangzós" kísérletet! Mondjuk ki a harang vagy lankad szót, s figyeljük meg, hogy az n kimondásakor a szájpadlás mely részével érintkezik a nyelvünk: valahol hátul, a lágy szájpadlásnál. Ez a hátul képzett n egészen más hang, mint amit az előbb leírtunk. Vagy mondjuk ki a rakj, kapj szavakat: a j betű helyén egy furcsa h-szerű hangot hallunk, neveze­ tesen a ;-nek a táblázatból „hiányzó" zöngétlen változatát. Akkor végül is hány hang van beszédünkben? Ha ezzel azt kérdezzük, hányféle különböző hangot képzünk, miközben beszélünk, a kérdésre nem tudunk válaszolni: szinte ahány ember, annyiféle hang. Van, aki olyan sz-eket mond, hogy fáj belé a fülünk, van, aki a nyelv hegyét visszahúzva ke­ mény, pattogó d-ket mond, van, aki olyan pösze, hogy tökéletes angol th-t ejt az sz helyén, s akkor még nem is említettük a raccsolás különböző eseteit. Mégis, mondhatnánk, azért mindig tudjuk, mikor milyen hangot hallunk 70

4. Hangok

vagy akarunk mondani. De ha szájunkban oly sok, egymástól alig eltérő helyre tudjuk helyezni nyelvünket, akkor mi szabdalja széjjel a hangképzés kontinuumát, azaz többé-kevésbé folyamatos tartományát, számtalan, egy­ mástól alig eltérő termékét különálló elemekre? Ezt végső soron az szabja meg, hogy a nyelv milyen különbségeket jelöl meg lényeges, releváns eltérésekként. Sokféleképpen ejthetjük az sz-t, de a s z á l szót nem ejthetjük úgy, mint a sa7-t; a f á j - t , mint a s z á j - 1, s a d é r - 1 sem úgy, mint a g y é r - 1; vagy - hogy magánhangzókra térjünk át - a v i s z - t ú g y , mint a v e s z - 1, az ü f-öt úgy, mint az ö t - ö t . Ha egy nyelv két különböző szava csupán annyiban tér el egymástól, hogy ugyanazon a helyen ezek az elemek más hangot tartalmaznak, a két hangot különböző absztrakt nyelvi egységek, f o n é m á k megvalósulásának tekintjük. 5. Önmagukban a hangok tehát még nem a nyelv elemei, csak akkor lesz­ nek azzá, ha valamely fonéma alá tartoznak. A csettintés vagy a didergést „kifejező" b r r r , amit a két ajak pergetésével képzünk, elvben éppúgy lehetné­ nek a magyar nyelv hangjai, mint a b vagy az r (s vannak nyelvek, melyekben valóban előfordulnak). De nem azok, mert egyetlen fonéma alá sem tartoz­ nak. A „normális" és a hátul képzett n viszont nem két különböző fonémát képvisel, mivel nincs olyan szópár a magyarban, amelynek tagjai ebben kü­ lönböznek egymástól: a k o n g és a k o r ig (ahol az n az elöl, az rj pedig a hátul képzett n jele) nem két külön szó. Ezzel szemben a burmai nyelvben nemcsak e két n-nek van jelentésmegkülönböztető funkciója, hanem annak is, hogy ezek az n-ek zöngések avagy zöngétlenek-e, például (a karika jelöli a zöngétlenséget): na na О

'fájdalom' 'orr'

rja t]a

'hal' 'bér'

О

A magyarban a lá z és a r á z két külön elem, a japánban viszont a p a p u r ik a ugyanaz, mint a p a p u lik a , egyaránt paprikát jelent. Most már leránthatjuk a leplet egy korábbi egyszerűsítésünkről: amikor a magyar magán- és mássalhangzók (rész)rendszerét írtuk le, nem a hangokat jellemeztük, hanem a fonémákat; a fonémákat azonban nem „mondjuk ki", ezek nem a konkrétan, fizikailag észlelhető, mérhető beszéd egységei, nem annak fiziológiailag (képzésük szerint) vagy akusztikailag (hangzásuk sze­ rint) ábrázolható, megközelíthető konkrét hangjai, hanem ezek funkcionális osztályai, amelyek másképp léteznek, mint az egyes hang. Felületes hason­ lattal élve valahogy úgy viszonyulnak egymáshoz, mint az alma, a körte, a banán a gyümölcshöz; vagy a kerékpár, a vonat, az autó a járműhöz; vagy a szék, az ágy a bútorhoz, és így tovább. Szigorúan véve egy adott helyzetben nem gyümölcsöt ettem, hanem almát; nem járművön utaztam haza, hanem autón; s nem bútoron aludtam az éjjel, hanem egy ágyon, noha az igaz, hogy az alma gyümölcs, az autó jármű és az ágy bútor. Ugyanígy a fonémát sem ejtjük ki, csupán egyik konkrét megvalósulását, a körülményektől függően 71

II. A NYELV SZINTJEI

ezt vagy azt a változatát. Tehát a kong szóban az n fonéma hátul képzett vál­ tozatát, míg a ront szóban az elöl képzettet. A hangpár tagjai (7]-n) tehát környezettől függő változatai (szakszóval: allofónjai) a fonémának: 77 hangot csakis к vagy g előtt ejtünk a magyarban. Idéz­ zük vissza a rakj, kapj szavakat; bennük a j fonéma zöngétlen allofónját ejtjük, méghozzá szigorúan meghatározott feltételek között: ha a szóvégi j előtt zöngétlen mássalhangzó van. Más fonémakörnyezetben a j egy másik válto­ zatát, a zöngését ejtjük. A két változatot pedig sohasem cseréljük fel egymás­ sal: az egyik környezetben mindig a zöngés és csak az, a másikban mindig a zöngétlen és csak az fordulhat elő. A fonéma előfordulási körét tehát az allofónok mintegy felosztják egymás között. 6. Mi tartja „egybe" az egyes fonémákat, s mi szabályozza változataikat, allofónjaikat? Az olyan tulajdonságok, szakszóval megkülönböztetőjegyek, ame­ lyeket a magyar fonémarendszer sematikus táblázataiban illusztráltunk. A magyar nyelv kb. 40-50 fonémáját mindössze 13 jeggyel kimerítően jelle­ mezni lehet. (A fonémák számának pontatlansága nem elvi bizonytalanságot takar: a nyelvjárások közti különbségek miatt szükségszerű. Van, ahol j és ly, nyílt e és zárt é, hosszú és rövid ü stb. között különbséget tesznek, s van, ahol nem. Mellékesen azt is meg kell jegyeznünk, hogy a részletesen kidolgozott jellemzésben nemcsak az itt bemutatott képzés szerinti - artikulációs - je­ gyek szerepelnek, hanem akusztikus tulajdonságok is, vagyis a hangokra jel­ lemző hanghullámok fizikailag mérhető vonatkozásai.) S bármilyen nagy mértékben különbözzék is az egyes nyelvek hangrendszere, kb. 30 megkü­ lönböztető jeggyel bármelyiket és az összesét le lehet írni. Ezt a kb. 30 jegyet ugyanis az egyes nyelvek különféle változatokban aknázzák ki, hiszen lát­ hattuk, hogy a négy burmai orrhangú fonémához a magyar rendszer jegyei is elégségesek, a különbség csupán annyi, hogy a burmaiban az azonos je­ gyeket más lehetőségek szerint használják ki. Egyetlen létező nyelv sem kombinálja az általa alkalmazott megkülönböz­ tető jegyeket a lehetőségeinek határáig, de még mindig „takarékosabb" eljá­ rás 13 jegyet ismerni, mint 50 fonémát. Tulajdonképpen mik ezek a jegyek? Nos, ha a fonémák egy-egy nyelv absztrakt funkcionális egységei, akkor a megkülönböztetőjegyek a nyelv, az em­ beri nyelv általános, egyetemes tulajdonságai, univerzáléi. Minden egyes nyelv a megkülönböztető jegyek adott halmazából „választja ki" a rá jellemzőeket, s minden gyermek az összes megkülönböztető jegy összes lehetőségét korlá­ tozza a környezete nyelvében meglévő jegyek alapján. Az egyes jegyek meghatározott sorrendben, hierarchiában épülnek be a gyermek nyelvtudásába: először az elöl képzett zárhangokat (b, p, m, n, t, d) és az alsó nyelvállású magánhangzókat (például á) képesek kiejteni - ezért, hogy szinte minden nyelvben a szülők a maguk megnevezésére az ilyen, tör­ vényszerűen először felbukkanó mama, nana, papa, dada, baba stb. „szavak­ ból" válogatnak. Nincs nyelv, ahol a szülőt gaga vagy haha jelölné. A magán­ hangzókat a legnagyobb különbségek mentén sajátítja el a gyermek: az elülső/hátsó választás az i és и között áll fönn; a felső/alsó nyelvállás kü72

4. Hangok

lönbsége az előbbiek és az á között valósul meg. A viszonylag legkésőbb beépülő jegyek között van például az ajakkerekítés: az ü és az ö mindenhol elég későn különül el a többi hangtól, és a magyar gyerekek is viszonylag so­ kára „teszik rá" az ajakkerekítést az a hangra; addig rövid á - t mondanak he­ lyette. Ez fordított sorrendben is bizonyítva van: az afáziában, beszédleépü­ lésben (az agy betegségeinek egyik válfajában) szenvedő pácienseknél megfigyelték, hogy először éppen az ajakkerekítés dimenziója tűnik el beszé­ dükből, s legtovább a felsorolt zárhangok és a legnagyobb magánhangzó-kü­ lönbségek maradnak fönn. Mindez statisztikailag is rávetíthető a világ nyel­ veire: a nyelvek a hierarchiában magasan álló megkülönböztető jegyek által meghatározott hangokat nagymértékben alkalmazzák, míg a sorrendben há­ tul álló jegyek megszabta különbségeket sokkal kisebb gyakorisággal hasz­ nálják ki. A rendkívül sok összefüggésből, aminek az alapján a jegyeket hie­ rarchikusan rendezni tudjuk, csupán még egyet említünk meg. Legalább egy orrhangzó minden nyelvben van. De semmi sem indokolja önmagában, hogy a három orrhangzós fonéma: az tn , az и és az 77 között milyen előfordu­ lási rendnek kell lennie a világ nyelveiben. Mégis, azt figyelték meg, hogy az r) csak olyan nyelvben van meg, ahol van m és n . Ez utóbbiak előfordulása persze nem függ az rj-étől. 7. A megkülönböztető jegyek segítségével könnyűszerrel megállapíthatjuk az egyes fonémaosztályokat, továbbá világos és egyértelmű megfogalmazá­ sokat tudunk adni például a magyar illeszkedés (h Á z - h o z , ív -liE z , ö v - h ö z ) és hasonulás (a D -ja —> aGGYa; b a r á r - s á g —►b a r á c c s á g stb.) eseteire. Ezekre, csak­ úgy, mint az allofónok változataira, a fonológiai s z a b á ly o k vonatkoznak. Sőt van még valami, ami a nyelvekben többé-kevésbé szigorúan szabályozott: az, hogy az egyes fonémák milyen sorrendben követhetik egymást egy adott nyelvben. A 4.4. tá b lá z a tb a n azt mutatjuk be, hogy e kitalált hangsorok a japán, a magyar és a grúz közül melyik nyelvben lehetségesek mint szavak (maguk a hangok mind előfordulnak mind a három nyelvben). 4.4. táblázat. Lehetséges hangsorok nyelvek szerint

kanbara matta varszkvlavi kjógen tkoma ktoma vgrdznob aoi rokkaszen

japán

magyar

grúz

+ +

+ +

+ +

+ + + + +

+

A magyar nyelvnek régebben rendkívül szigorú f o n é m a s o r r e n d i s z a b á ly a i voltak: M o sZ K V a helyett m u s z m - t , B R ek in ya helyett B E R ken yé- 1 mondtak, ugyanis az efféle mássalhangzó-torlódások nem voltak megengedve. De 73

II. A NYELV SZINTJEI

nyelvelsajátításunk idején magunk is „megtanuljuk" ezeket a szabályokat: ezért mond a kisgyerek moszkát Moszkva helyett, és tombitá-t trombita helyett. Később persze „el kell felejtenünk" őket, különben az utóbbi néhány évszá­ zadban változatlanul átvett szavakat nem tudnánk kimondani; de ez is bizo­ nyítja, hogy egyfajta alaprétegként e szabályok is részei nyelvtudásunknak. 8 . A nyelv hangzásának szintjéhez azonban nemcsak maguk a hangok tar­ toznak. A hangsorokra általában még két további réteg „épül rá": a hangsúly és a hanglejtés. A magyarban a h a n g s ú l ly a l , ami lényegében a hangerősség növelése, rend­ szerint nem sokat törődünk, hiszen minden szó az első szótagján hangsúlyos (a hangsúlyos szótagot nagybetűkkel jelöljük) R E T te n th e te tle n , E rő s z a k o s , T E hets é g e s stb. Vannak nyelvek, amelyet hasonló törvényszerűséggel, de más szó­ tagot „tüntetnek ki"; a franciában például az utolsó szótagot: m a i s o N 'ház', d i s t i n c t i o n 'megkülönböztetés', p sy c h o lo G iE 'pszichológia' stb. A lengyelben a hangsúly mindig az utolsó előtti szótagra esik. Az ilyen nyelvekben a hang­ súly kötött. A szabad hangsúlyú nyelvekben a szavakon belül nincs állandó helye a hangsúlynak, s ezekben jelentésmegkülönböztető szerepe is lehet, például orosz MUka 'kín' és muKA 'liszt'; angol sUBject 'alattvaló' subjECT 'alávet' vagy IMp o r t 'behozatal', impoRT 'importál'. Ezekben a nyelvekben további nehézséget okoz, hogy a hangsúly a szavak ragozásakor vagy képzésekor elkezd „vándo­ rolni", például orosz k u k a , 'kéz' R u k i 'kezek', de r u ta 'kéznek a'. Vagy angol D e ­ m o c r a t 'demokrata' deM O C racy 'demokrácia', d e m o c R A tic 'demokratikus'. Talán nem lenne semmi baj a hangsúly elvétésekor e nyelvekben, ha a hangsúlyos/hangsúlytalan szótagok különbsége nem járna együtt a hangok s különösen a magánhangzók különböző tisztaságú kiejtésével. Ez megint olyasmi, amit a magyarban nem tapasztalunk: mi minden szótagot alapjában véve egyforma artikulációval ejtünk. Az angolban és az oroszban viszont a hangsúlytalan szótagok több magánhangzóját néhány középső nyelvállású és hangszínű hangba vonják össze. Ezért a szó hangzó „gerince" mindig a tisztán ejtett hangsúlyos szótag. Ha nem is gyakran, de a magyarban is megtalálhatjuk a hangsúly értelem­ megkülönböztető használatát. A következő mondat például kétértelmű attól függően, hogy a szerencsés görögök kifejezés mindkét tagját hangsúlyozzuk vagy csak az elsőt: A szerencsés görögök Krétán üdülhetnek. Ha a szerencsés-re nagyobb hangsúly esik, mint a görögök-re, akkor a mondatot úgy értjük, hogy 'a görögök közül a szerencsések üdülhetnek Krétán'. Ha viszont egyforma hangsúly esik mindkettőre, akkor körülbelül így: 'a görögök szerencsések, hogy ők Krétán üdülhetnek'. Ez azonban már nem a szóhangsúly, hanem a mondat- vagy szerkezeti hangsúly kérdéskörébe tartozik. 9. A közléseken, mondatokon belüli hangmagasság-változást hanglejtésnek hívjuk. Ez már jobban szembeötlik a magyarban is, mint a hangsúly. (A baj vele csupán az, hogy írásban szinte lehetetlen ábrázolni.) Figyeljük meg a következő mondatok különbségeit: Megérkezett. Megérkezett? Megérkezett! A szegényes írásjelek hanglejtésbeli eltéréseket jelölnek. Még nagyon sokfé74

4. Hangok

leképpen lehetne ezt az egyetlen mondatot „elénekelni", de ehhez már való­ ban kottázni kellene. Ki lehet fejezni meglepődést, tanácstalanságot, hitetlen­ séget, iróniát ('még hogy megérkezett...'), utasítást ('ha egyszer azt mondom, hogy megérkezett, akkor megérkezett') és még több minden mást is pusztán a hanglejtés változtatásával. Vannak nyelvek, amelyek a hangmagasság dimenzióját jobban kihasznál­ ják, mint az európaiak (noha itt is vannak változatok: a svéd vagy az angol hanglejtés jelentősen eltér a magyartól, de egymástól is). Sok kelet- és délke­ let-ázsiai, valamint afrikai nyelv a hanglejtést egyfajta „pluszfonémaként" használja: minden egyéb vonásában azonos hangsorokat, szavakat különíte­ nek el egymástól az illető hangsorokhoz tartozó állandó hanglejtéssel. E nyelvekben minden szónak van saját hanglejtése - e nélkül a szó nem mondható ki. A kínaiban (pontosabban a pekingi mandarin kínaiban) a ma vagy ba hangsornak négy különböző hanglejtése és (legalább) négy jelentése lehet: . mä . má 3. ma 4. ma 1 2

. bä bá 3. bä 4. bä

'anya' 'kender' 'ló' 'szid'

1

2.

'nyolc' 'kiszakít' 'tart' 'gereblye'

A mellékjelek persze nem pontosan tükrözik a hangmagasság-változást. A 4.3. ábra ötfokú skálán ábrázolja a kínai „hanglejtés-fonémákat".

„magas"

„magasemelkedő"

„esőemelkedő"

„magasról eső"

4.3. ábra. A kínai „hanglejtés-fonémák"

A nigériai igbo nyelv két „hanglejtés-fonémával" négyféleképpen tudja megjelölni ugyanazt a hangsort (az á magasabb, mint az a): . ákwá . ákwá 3. ákwá 4. ákwá 1

2

'sírás' 'szövet' 'tojás' 'ágy' 75

II. A NYELV SZINTIÉI

Az egyes fonémasorok állandó hanglejtéssel rendelkeznek ugyan, de ha egymás mellé kerülnek, a különböző hanglejtések bizonyos, helyenként bo­ nyolult szabályok szerint átrendeződhetnek. 10. Két nagy területről igyekeztünk rövid áttekintést adni. A hangokat, melyekkel a fonetika foglalkozik, képzésükön keresztül mutattuk be. A foné­ mákról, a fonológia tárgyáról pedig mint jelentés- (pontosabban: jel-) megkü­ lönböztető szerepű, funkcionális nyelvi egységekről beszéltünk. Sok mindenről persze nem eshetett szó, közte például az emberi agy hangelemző tevékenységéről. Egyebek mellett azért sem, mert erről még ma sincsenek megbízható ismereteink, jóllehet az emberi beszédet felismerő számítógépes programok terén az utóbbi évtizedekben rohamos fejlődést láthattunk. A hangok ugyanis az élőbeszédben nem úgy követik egymást, mint a betűk a papiroson: nincsenek közöttük éles határok, szinte mind­ egyik hang átfolyik a másikba. Tudatunk mégis tévedhetetlen biztonsággal azonosítja őket, amiben nyilván fontos szerepet játszanak a hangrendszert meghatározó megkülönböztető jegyek - ezt onnan is tudjuk, hogy a hang­ képzés szorosan összefügg a hangelemzéssel. A kisgyerek már rég „hallja" az r, l és j közötti különbséget, amikor az r-1 még mindig j-nek vagy 1-nek ej­ ti. És a siketen születettek beszéde is azért hat rendkívül furcsának, tagolat­ lannak, mert hiányzik a hallás ellenőrző és visszacsatoló szerepe. A magyar nyelvben kb. egymillió szó van. Ahhoz, hogy ezt az irdatlan sok különböző elemet egyáltalán ki tudjuk mondani, nem egymillió, egészében különböző dologra kell emlékeznünk, csupán kb. 40-50 fonémára, amit mindössze 13 tulajdonság határoz meg. A nyelv kettős tagolásának ez a vo­ natkozása elképesztő lehetőségeket tartalékol. Ha csak azt számoljuk össze, hány öt hangból álló magyar szó lehet, melyben 25 mássalhangzó és 15 ma­ gánhangzó váltakozik (például patak, petek, betek, botek, bodag stb.), az ered­ mény 3 515 625. És ezek csak az „ötbetűs" szavak! Persze a lehetőségeket nem érdemes azok végső határáig kiaknázni, hiszen így az egyes elemek között túlságosan kicsik lennének a különbségek, s így teljes csendben is feszülten kellene figyelnünk beszédpartnerünket. Bár rendszerként rendkívül gazdasá­ gos lenne, a nyelv emiatt sokat veszítene kommunikatív hatékonyságából.

76

5. SZAVAK

1. Egymillió szó hatalmas mennyiség: nemhogy a fejünkbe nem fér bele, de még a legnagyobb szótárakba is csak egy töredéke jut. A Magyar értelmező ké­ ziszótárban több mint 1500 lapon csupán 75 000 szó jelentését magyarázzák meg. Legnagyobb magyar-idegen nyelvű szótárainkban is kb. 120 000 szó­ cikk a felső határ. A szavak persze nem mindig teljes egészükben különböz­ nek egymástól, nem pusztán a hangok (illetve a fonémák) különféle rendben összerakott sorai, hanem nagyon sokszor a fonémáknál nagyobb, de az egész szónál kisebb részekből épülnek fel, s ezeknek a kisebb részeknek köszönhe­ tő bizonyos, egyébként eltérő szavak hasonlósága. A nevetségesség szóban például három további szó „rejtőzik": a nevet, a nevetség és a nevetséges. A szépség szónak a második fele azonos a nevetségesség megfelelő alkotórészé­ vel, első fele pedig a szépeleg első részével. Ezek az alkotóelemek azonban nem viselkednek egyformán: vannak köztük olyanok, amelyeket önálló szó­ nak tekintünk (például nevet, nevetség, nevetséges, szép, szépség, szépeleg), és vannak olyanok, amelyeket nem tartunk annak (például ség, es, séges, eleg.) 2. Meddig tagolhatjuk ilyen kisebb egységekre a szavakat? Honnan tudjuk például, hogy a szirom szó végén az от nem azonos a borom, húrom, zsákom stb. szó végén található от elemmel? Nemcsak abból, hogy tudjuk, mit jelen­ tenek, hiszen a jelentéseket többek között éppen az alkotóelemek „összege" vagy „szorzata" adja meg. Inkább onnét, hogy tisztában vagyunk vele: a ma­ gyarban van olyan szó, hogy bor, húr, zsák, de nincsen szir. Mit értünk azon, hogy ez vagy az a hangsor „nincs" a nyelvben? Azt, hogy a nyelv egyetlen mondatában, közleményében sem fordul, nem fordulhat elő; nincs jelentése. Mondhatjuk azt is, hogy Látom a szirom színét, és azt is, hogy Látom a borom színét. És bár azt lehet mondani, hogy Tartom a bort, azt már nem, hogy Tartom a szírt. Ebből viszont az is következik, hogy a szirom­ ban az от nem alkotórész; ez az от (szemben a borom és a húrom szavakban lévő от elemmel) nem eleme a nyelvnek. A bor az asztalon van mondatról meg tudjuk állapítani, hogy mást jelent, mint A borom az asztalon van mondat. A szir az asztalon van mondat azonban nem mást jelent, mint A szirom az aszta­ lon van mondat, hanem egyszerűen nem magyar mondat, nem jelent semmit, tehát a szirom szóban sem a szir-nek, sem az ош-nak nincs jelentése, viszont a borom-ban mind a bor-nak, mind az om-nak van. A nyelvnek azokat a legkisebb egységeit, amelyeknek önálló jelentésük van, morfémáknak hívjuk. A morfémának, mint láttuk, nem szükséges külön 77

II. A NYELV SZINTJEI

szóként felbukkannia, és még azt sem kell tudnunk, hogy az egyes morfémák tulajdonképpen mit jelentenek; elég annyi, hogy ha egy morfémát egy másikkal felcserélünk, valahová beteszünk, vagy valahonnan elveszünk, az adott mondat vagy közlés jelentése megváltozik, de valós, létező, értelmes mondata, közlése marad a nyelvnek. A fonémának nincs önálló jelentése, csupán jelmegkülönböztető szerepe: a kép és a lép nem azért jelent mást, mert а к és az l jelentése különbözik, hiszen a kába és a lába nem ugyanúgy különböznek egymástól jelentésükben, mint a kép és a lép. Ezzel szemben a húrom, a borom, a zsákom jelentése azonos módon különbözik a húr, bor, zsák jelentésétől vagy a húrok, borok, zsákok jelentésétől, és így tovább. 3. Van azonban egy olyan tulajdonságuk a morfémáknak, amelyben hason­ lítanak a fonémákra: emlékezzünk vissza arra, hogy a fonéma nem közvetle­ nül megfogható, fizikailag létező dolog, hanem elvonatkoztatás eredménye, hiszen a különböző hangkörnyezetekben különbözőképpen „valósítjuk meg", ejtjük ki az egyes fonémákat. Nos, a morféma is ilyesféle absztrakció: egy-egy morfémának nagyon sokszor különféle valóságos hangsorok felelnek meg. A bor például változatlan formában tűnik föl ebben a mondatban: A bort az asz­ talra tettem, a szirom viszont nem: A szirmot az asztalra tettem. A szirom morfé­ mának tehát (legalább) két, környezettől függő változata (allomorfja) van: a szi­ rom és a szirmo. Mindazokat a szövegkörnyezeteket, amelyekben a bor előfordulhat, a szirom és a szirmo allomorfok kettéosztják: az egyik környezet­ csoportban csakis a szirom, a másikban csakis a szirmo jelenhet meg. Szirommal és sziromhoz, de nem szirmoval és szirmohoz; szirmok és szirmos, de nem sziromok és sziromos; és így tovább. Vannak furcsább változatok is, például a pehely és a pelyhe, а hó és a hav, a hó'és a hév. Az igék morfémaváltozatai sokszor még en­ nél is bonyolultabbak, például szemben a DOLGOZ morféma változatlan allomorfjaival a dolgozol, dolgoztál, dolgozhat, dolgozás alakokban, az alszik vagy az iszik ige az alábbi változatokban fordul elő: alsz-om, alud-tál, al-hat, alv-ás; illet­ ve isz-ol, it-tál, i-hat, iv-ás. A melléknevek között is vannak úgynevezett rend­ hagyó esetek, például a szép-szebb. A szótövek itt bemutatott változatossága cseppet sem teszi egyszerűvé például a magyarul tanuló külföldiek feladatát. A nehézségeik pedig tovább növekednek, amikor a tövekhez csatlakozó végződések különféle formáival ismerkednek meg. Az a s z ta l- b a n és a f ü z e t - b e n végződései illeszkednek az őket felvevő szavak hangrendjéhez: a BEN morféma egyik allomorfja (a -b a n ) mély hangrendű szavakhoz, más változata (a -b e n ) a magas hangrendűekhez járul. Az illeszkedés harmadik dimenzióját a h o z végződésnél láthatjuk: a s z ta l-h o z , s z é k - h e z és k ö n y v - h ö z . Tehát a magas hangrendű környezeteket a -h e z é s a -h ö z kettéosztja ajakkerekítéses, illetve anélküli hangrendűekre. A hasonulás jelensége tovább bonyolítja a végződések rendszerét. Például a VÉL morféma - v a l é s - v e i alakban csak magánhangzóra vagy u-re végződő sza­ vakhoz köthető: k a p u -v a l, n é v - v e i. Bármely más mássalhangzóra végződő szó esetén az allomorf az illető mássalhangzóval kezdődik: g y a p o t- ta l , s z á j- ja l stb.

78

5. Szavak

Ha viszont a szó végén több mássalhangzó van, rendszerint csak az al vagy el alakot adjuk hozzá a kiejtésben (írásban nem!): bárd-al, könyv-el, ámy-al. Ebből a példából talán az is érthető, hogy sokan miért vétik el az utoljára felsorolt alakokat, s írják azokat a kiejtésük szerint: hiszen a többi VÉL raggal képzett alakot a kiejtés szerint írjuk. Van azonban egy olyan hasonulásjelen­ ség, amelyben már a beszélt forma is elárulja, hogy az illető tisztában van-e a művelt köznyelv szabályaival: természetesen az úgynevezett „suk-sükölésről" van szó. Nézzük meg ezt a részrendszert közelebbről. A magyar igéknek kétféle ragozásuk van (a világon nem sok ilyen nyelv van), alanyi és tárgyas: Vár-tok (egy embert), de Vár-já-tok az embert. A többes számban a tárgyas ragozásnak ez a / morfémája az igék egy nagy csoportjában teljesen egybeesik a felszólító mód / morfémájával, illetve annak allomorfjaival: Vár-já-tok meg az embert!, továbbá: Megvár-j-uk az embert és Vár-j-uk meg az embert!; Megvár-j-ák az embert és Vár-j-ák meg az embert! Mind a két j morfémának egyik azonos alakú változata az -s. Az olvassátok szóról nem tudjuk eldön­ teni, hogy az Elolvassátok a leckét formájú kijelentő vagy az Olvassátok el a lec­ két! felszólító mondatból vettük-e ki. Mármost a t-re végződő igéknél a két / morféma változatai eltérnek egymástól: a tárgyas ragozás /-je -j alakban jele­ nik meg: Elront-já-tok ajátékot; a felszólító módé pedig -s-ként fordul elő: Rontsá-tok el a játékot! Nyilvánvaló, hogy a többi igénél fellelhető allomorfok közti azonosság rendkívüli erővel igyekszik a t végű igéket is beilleszteni a sorba, hiszen a különbség elmosása még értelemzavarónak sem mondható (a többi igénél fel sem tűnik). Az egyszerűbb hasonulási szabály pedig nehezen tűri el a kivételt. Megemlíthetjük, hogy a magas hangrendű igéknél ez az egybeolva­ dás nem fordulhat elő ilyen gyakran, mivel a kérdéses végződések egy része nagymértékben különbözik egymástól: értsétek, de értitek. Ezért nem hallunk olyan nyelvhelyességi hibákat, mint: Értsétek a feladatot? Itt az egyetlen „ve­ szélyes" forma a többes szám első személyű értjük, vetjük, melyek az egyalakú lessük mintájára változhatnak értsük és vessük alakokra. Néhány további példa talán érthetőbbé teszi, miért olyan nehéz az idegen ajkú nyelvtanuló helyzete Magyarországon. Az még némi logikával belátha­ tó, hogy a magyar főneveknek kétféle többes számuk van, egy általános: füzet-ek és egy birtokos szerkezeten belüli: füzet-e-i-m, tehát a többes szám к morfémájának egy -k és egy -i allomorfja van. Az azonban már csak szorgos tanulással sajátítható el, hogy ha több hordóm van, azt mondom: hordó-i-m, de ha több boltom van, akkor ezt: bolt-ja-i-m, vagyis az előbbi esetben nem je­ lenik meg birtoklást kifejező -ja, csupán a több birtok -i-je és a birtokos -m-je; az utóbbi esetben mindegyik ott van. Ez még mindig egy hangtani szabály területére esik: attól függ, milyen hangra (fonémára) végződik a szó. A vajatbajt vagy a fejet-pejt párok esetében közvetlenül sem logikus gondolkodás, sem a hangalakok nem indokolják, miért kell különbözőképpen formálni a -t tárgyragos alakokat. Ne higgyük azért, hogy a magyar egyedülállóan bonyolult változatosságú a világ nyelvei között. Igaz, hogy vannak nyelvek, amelyekben a morfémáknak szinte mindig csak egyetlen formájuk van (például a kínai), de vannak olyanok 79

II. A NYELV SZINTJEI

is, ahol egy szócsoport váza lényegében mássalhangzók „lyukas" sora, mely­ ben a „lyukat" más-más magánhangzóval kitöltve különböző szavakat ka­ punk. Ezt a jelenséget az angolban és a németben egyedi eseteken szokták be­ mutatni, például sing 'énekel', sang 'énekelt', sung 'énekelve', song 'ének'. Az arabban és a vele rokon nyelvekben azonban ez az általános szabály, például az egyiptomi arabban a k-t-b morféma (ahol a kötőjel az üres helyeket jelképe­ zi) az írással kapcsolatos jelentéssel rendelkezik: katab 'ő írt', kátib 'író-(deák), jegyző', kitáb 'könyv', maktab 'iroda (= ahol írnak)', makátib 'diák', jektub 'ő ír'; vagy a g-l-sz, amely az üléssel kapcsolatos jelentéseket fejezi ki: galasz 'ő ült', gálisz 'ülő', magiasz 'tanács (= ahol ülnek)', magálisz 'tanácsok'. Azt mondtuk, amikor egy morfémához több hangsor tartozik, ezek a hangsorok környezettől függő változatok, allomorfok. A LÓ morféma vagy ló alakban (lóról), vagy lov alakban (lovak) fordulhat elő, a kettő sohasem cserél­ hető fel. Vannak azonban esetek, amikor az azonos morfémához tartozó hangsorok közül mindegy, melyiket választjuk: per vagy pör, között vagy közt, zsemle, zsemlye, zsömle (vagy zsömlye) - ezek egymás közt egyenrangú, azaz szabad változatok: használatukat általában nem korlátozza, szabályozza a szö­ vegkörnyezet. 4. Foglaljuk össze az eddigieket. A nyelv legkisebb jelentéses egységei a morfémák. A fonémákhoz hasonlóan ezek is elvonatkoztatás eredményei, egymáshoz általában környezeti változatok alakjában, allomorfokként csat­ lakoznak. Mivel a szavak egy vagy több morfémából állhatnak, belátható, hogy sokkal kevesebb morféma van, mint szó. Eszerint általában egy szó nem teljes egészében különbözik a nyelv összes többi szavától, mivel az őt al­ kotó morfémák legalább egy része más szavakban is előfordulhat. 5. A most következő részben arra fogunk kitérni, hogyan teszi lehetővé a morfémák kapcsolódási rendje, hogy lényegében véve szabadon növelhes­ sük az új szavak számát a nyelvben. Nézzük meg az alábbi két szóoszlopot: szép erős meleg bátor szomorú tiszta

szépít erősít melegít bátorít szomorít tisztít

Milyen különbségek vannak a két oszlop között? Vegyük sorra őket a nyelvi leírás szintjei szerint. A hangsorok nyilván abban térnek el, hogy a második csoportban egy -ff elemmel „több van". De mint látjuk, van egy apró változatosság: ha az alapszó magánhangzóra végződik, ez a hang kiesik, és az -ff a megelőző mássalhangzóhoz járul. Azután az első csoportban mellékneveket találunk, a másodikban igéket, méghozzá tárgyas igéket (a Márta szomorít rossz mondat, ha nem tesszük ki vagy értjük oda azt, akit vagy amit szomorít) - ez a szófajok különbsége. 80

5. Szavak

A következő összefüggés mondattani természetű. Ha valami a mellékne­ vek alanya lehet, akkor lehet az azokból képzett igéknek is tárgya (és fordít­ va is). Például: A kisfiú bátor - A kisfiút bátorítják. De: *Afal bátor - *A falat báto­ rítják (a csillag helytelen mondatot jelöl). Vagyis ha valami nem lehet a melléknév alanya, akkor az ige tárgya sem lehet. Végül tisztázhatjuk a jelentések viszonyát is. Ha a melléknév jelentése „va­ lamilyen", akkor az igéé általában „valamilyenné tesz". (Teljes elemzést, részletes feldolgozást persze nem tudunk adni. De talán az olvasónak kedve van eltöprengeni az ehhez hasonló összefüggéseken: állandó-állandósít, de nem *állandít; mondhatjuk, hogy A levél szomorú, de nem, hogy *A levelet szomorítja; a nagy-ból van nagyít és a nagyobb-ból nagyobbít, és így tovább.) Vegyünk most szemügyre egy olyan szóképzési eljárást, amely igéből hoz létre melléknevet: lát látható kormányoz kormányozható nyer nyerhető szív szívható ló' lőhető öltözik *öltözhető repül *repülhető nő *nőhető Térjünk rá mindjárt a mondattani sajátosságokra, hiszen ezek indokolják, miért nem lehetségesek a megcsillagozott formák. Ha A léghajót kormányozni lehet, akkor A léghajó kormányozható. Tehát a baloldali oszlopban lévő igék tár­ gyai a jobb oldali oszlop mellékneveinek az alanyai lesznek. Következéskép­ pen a HATÓ képzőhöz csatolható igéknek tárgyas igéknek kell lenniük. Mivel azonban az öltözik, nő stb. tárgyatlan ige (pl. *A kertész nőtte a virágot), ezt a képzőt nem lehet hozzájuk illeszteni. A képzők további „életükben" is pontosan követik az itt bemutatott tulaj­ donságokat. Ha például a magyar nyelvbe „belép" egy általunk kitalált radaroz(ik) tárgyas ige (A megfigyelő radarozza a repülőket például ilyen jelentéssel: 'a radaron észreveszi' vagy 'radarral követi'), akkor ugyanúgy felveheti a HATÓ képzőt, ugyanolyan jelentésmódosulással, mondattani viszonyokkal, mint a már „bevett" igéknél láttuk. Tehát A repülő radarozható ezt fogja jelenteni, ez a szerkezet áll vele párhuzamban: 'a repülőt radarozni lehet'. Es ha ezt halljuk: A levegő báritozható, tekintet nélkül arra, tudjuk-e, mi az a báritozás, biztosak vagyunk benne, hogy a báritoz tárgyas ige, vagyis a levegőt „báritozzák". Most már érthető, miért van olyan „kevés" szó a szótárakban: a szóalkotás ilyen eljárásai könnyűszerrel elsajátíthatók és rendkívül termékenyek is. És ez csupán az egyik módja az új szavak létrehozásának, hiszen a szóösszetéte­ lek (például zenetanár, egyetért, levélírás stb.) útján történő „szószaporítás" ugyanolyan pontosan szabályozott és mennyiségileg csaknem olyan fontos, mint a szóképzés. Vannak persze más utak is. A repülőgép részeit például orr-nak, szárny-nak, tórzs-nek nevezzük az eredetileg madárra vagy emberre 81

II. A NYELV SZINTJEI

utaló szavak jelentésének kiterjesztésével. Alkotunk szavakat kezdőbetűkből (például áfa, kresz), átveszünk idegen elemeket önálló szavakként (hipnózis, hipnotizál) vagy szóalkotó részekként (például az -ista képző: elemista, egyete­ mista, akvarista), és így tovább. 6. A szóalakok, pontosabban az őket alkotó morfémák különböző változatai, továbbá a szóképzés módjainak széles skálája nem kis nehézséget okoz az ide­ gen nyelvek tanulásakor. A német, a francia, a svéd főnevek például a nyelvta­ ni nemek szerint rendeződnek különféle csoportokba, amelyek mellett a név­ elők, a melléknevek, a végződések más és más allomorfokban, helyzeti változatokban jelennek meg: le grand arbre 'a nagy fa', la grande maison 'a nagy ház' (francia). Persze semmiféle ésszerű okunk nincs arra, hogy a fát hímne­ műnek, a házat pedig nőneműnek tekintsük. Mivel azonban a valóban hímne­ mű élőlények (emberek, állatok) az arbre szó helyén szerepelhetnek, de a mai­ son helyén nem, a valóban nőneműek pedig megfordítva, ezt a két csoportot lényegében a nyelvtani (de nem a valóságbeli) hasonlóság alapján nevezik így. Más „kétnemű" nyelvek más megkülönböztetésekkel élhetnek. Az ameri­ kai indián nyelvek egyik csoportját alkotó algonkin nyelvek az élő/élettelen választást aknázzák ki - kevés kivétellel. A skandináv nyelvekben az élőlé­ nyeket jelölő szavak az egyik nembe tartoznak (sok élettelen dolgot jelölő szóval együtt), például svéd: en ny flicka 'egy új lány', a másik nemben csak élettelen dolgokat jelölők lehetnek, például ett nytt hús 'egy új ház'. Több európai nyelvben találkozhattunk már három nemmel is, például a németben vagy az oroszban. A „semlegesneműnek" nevezett harmadik fő­ névcsoport általában az élettelen dolgok neveit tartalmazza, persze nem ki­ zárólagosan és nem kivétel nélkül: közismert eset a németben a semlegesne­ mű das Mädchen 'a kislány'. Más nyelvekben megint más „erővonalak" mentén csoportosítják a szava­ kat. A Fidzsi-szigeteken beszélt fidzsi nyelvben a mondat alanya más jelölést kap, ha tulajdonnév és mást, ha közös főnév, például na vanua levu 'nagy szi­ get', ко vanua levu 'Nagy sziget' (az egyik sziget neve). A Kelet-Afrikában használatos szuahéliben a főnevek főbb csoportjai nagyjából a következők: az élettelen dolgok, a növények, az emberek, az elvont fogalmak osztályai, de persze vannak itt is kivételek és vannak még további, ilyen precízen nem jellemezhető „nemek". A szuahéli a nemet a szó elején jelöli, és ezeknek az osztályjelölőknek a segítségével sokszor egy morfémát különböző osztályok­ ba sorolva különböző jelentésű „képzett" szavakat kapunk (vö. a korábbi arab példával): m-tu 'férfi', ki-tu 'dolog', u-tu 'férfiasság', ji-tu 'hatalmas férfi' stb. A bantu nyelvek között (ahová a szuahéli is tartozik) egyébként van olyan is, melyben húsz nemet, azaz a hozzá járuló allomorfok szerint elkülö­ níthető főnévosztályt találtak. A „nem" elnevezés tehát csak némi óvatossággal használható a nem euró­ pai nyelvek hasonló rendszereire. De mint láthattuk, sehol sem az a lénye­ ges, hogy a főnevek jelentésük szerint elkülönülnek-e világos és egységes csoportokra, hanem csupán az, hogy az esetek kisebb részében formai je­ gyek, nagyobb részében egy teljesen önkényes osztályozás alapján a névelők, 82

5. Szavak

a végződések vagy az „előzékmorfémák" melyik allomorfja(i)val együtt for­ dulhatnak elő. De talán nem kellene-e ezt a megfogalmazást megfordítani? Nem arról van-e szó, hogy például a névelő egyik allomorfja mellett mely fő­ nevek jelenhetnek meg? A válasz attól függ, mire vagyunk kíváncsiak. Ha azt akarjuk tudni, melyek a német hímnemű főnevek, akkor megnézzük, hogy a der 'a / az' névelő mögött mi fordulhat elő: a Wein 'bor' igen, a Milch 'tej' és a Wasser 'víz! nem. A die 'a / az' után a Milch igen, a másik kettő nem, és így tovább. Ha viszont így állunk, térjünk csak vissza a magyarra, és nézzük meg, va­ jon nem tudnánk-e a magyar főnevek „nemeiről" is beszélni? Ugyanis pél­ dául a -ban végződés előtt a szavaknak csak az egyik csoportja fordulhat elő: ház-ban, Miklós-ban, de nem *füzet-ban, *Péter-ban. Ugyanígy a -ben előtt csak azok, amelyek a -ban előtt nem jelenhettek meg. Akkor hát a magyarban is van nyelvtani nem? Nos, ezt már nem mondhatjuk, hiszen láttuk, hogy a BEN morféma allomorfjait lényegében véve teljesen meghatározza a hangtani környezet, a szó hangrendje: a kizárólag hangtanilag, fonológiailag szabá­ lyozott váltakozás nem minősül a nyelvtani nem esetének; ehhez a hangrendszer szempontjából „önkényes" megkülönböztetésekre van szükség, olyanokra, mint amilyenekről fentebb beszéltünk. Ezenkívül a nemek szerin­ ti megkülönböztetés „vízszintesen" több elemre is kiterjedhet: névelőre, mel­ léknévre, ragra stb. A magyarban viszont például a névelő megválasztása (a vagy az) nem a főnév hangrendjétől függ: afüzet, az ügy. 7. De ha már a magyar szavak osztályozásánál tartunk, ne álljunk meg itt: tulajdonképpen milyen szavak szerepelhetnek a BEN morféma (vagyis mind­ két változata: a -ban és a -ben) előtt? Például ezek: három, Dánia, méhecske, hiány, fehér, legértelmesebb, hihető, aki stb. És milyen szók nem jelenhetnek meg? Például ezek: futva, nagyon, meg, érik, imád, emitt, talán stb. Tehát a BEN is kijelöli a szavak egy osztályát: a névszókat. Ha a kört tovább szűkítenénk, csupán a környezetek alapján szétválogathatnánk a főneveket, a mellékneve­ ket, a számneveket és a névmásokat is. Most még csak egyetlen további osz­ tály kijelölését mutatjuk be: például az -sz/l végződés (vagyis morféma) előtt előfordulható szavak csakis igék lehetnek: szalad-sz, olvas-ol, de nem *háromsz, *Dániál stb. Nem kívánunk időt vesztegetni arra, hogy alaposabban, tágabb szövegkörnyezetben mutassuk be a szóosztályok (de nevezzük nevén: a szófajok) környezettől függő meghatározottságát. Egy bizonyos szóosztály a környe­ zetek egy bizonyos típusában, más szófajok a környezetek más típusában fordulhatnak csak elő. Ezért van az többek között, hogy ha egy ismeretlen szót hallunk, még ha a jelentését nem tudjuk is, azt biztonsággal megállapít­ hatjuk, milyen szófajú. Erre akár egy kísérletet is végezhetünk. Döntsük el, milyen szófajúak a nagybetűs szavak: Péter a legnagyobb TRO N Kban győzött. Angliában régebben többet suitak, mint manapság. A feleséged tegnap rendkívül z s á r volt hozzám. Akkor hát félre voltunk vezetve, amikor a szófajokat például így tanultuk meg: „az ige cselekvést, létezést, történést fejez ki"? Éppenséggel félrevezet­ 83

II. A

NYELV SZINTJEI

ve nem voltunk, csak nem a meghatározás alapján állapítottuk meg, mi ige és mi nem az, hanem pontosan aszerint, milyen a környezete, milyen ragokat vehet fel, és így tovább. Mert vajon mit fejez ki a tartozik, a látszik, a szomorkodik? És a futás vagy akár a harc nem „cselekvést" fejez ki? A baleset nem „tör­ ténést"? És a lét nem „létezést"? De - mondhatnánk - ezek fogalmakat jelöl­ nek, tehát főnevek. Csakhogy a cselekvés, a történés és a létezés is fogalmakat jelölnek - s itt csapdába esünk: az ige jelentése nem lehet azonos fajtájú a fő­ név jelentésével. 8. Eddig már sok mindenről beszéltünk. Elmondtuk, mi a morféma, az allomorf, hogyan szerkesztődnek ezek szavakká, hogyan keletkeznek új szavak a nyelvben, miképp juthatunk el a szavak osztályaihoz - csupán egyről nem be­ széltünk: magáról a szóról. Úgy tettünk, mintha teljesen világos lenne, mi is a szó - s az az igazság, hogy ez szándékos volt. A szó köznapi fogalmával ugyanis az égvilágon semmi baj nincs. Azzal azonban tisztában kell lennünk, hogy esetében olyasmivel állunk szemben, mint amikor a csillagász a fényről beszél. Köznapi beszédben pont ugyanúgy használja a fény szót, mint bárme­ lyikünk, sőt ha éppen nem a fény természetét érintő kutatásba fog bele, akkor is közömbös lehet számára a fogalom pontos meghatározása; erre csakis ak­ kor van szüksége, ha a fény természetébe kutatásai közben elkerülhetetlenül beleütközik: most már tisztában kell lennie vele, mit is ért rajta. így voltunk mi is idáig a szavakkal. Megnéztük, „mi van a szóban", hogyan függ össze egyik szó a másikkal, és így tovább, s végig a szó köznapi jelenté­ sére hagyatkoztunk. Most viszont itt az ideje, hogy megkérdezzük, mi a szó? A válasz megint attól függ, mire vagyunk valójában kíváncsiak. Juhász Gyula a verseiben több mint 180 000 szót írt le. A Milyen volt... első verssza­ kában például 26 szó van: Milyen volt szőkesége, nem tudom már, De azt tudom, hogy szőkék a mezők, Ha dús kalásszal jó' a sárguló nyár, S e szőkeségben újra érzem őt. A 26 szó között persze vannak azonosak is (tudom, a), de most nem ezekkel törődünk. Arra keresünk ugyanis magyarázatot, miért tartjuk a szőkék és a sző­ kesége szókat különbözőknek, s miért nem tartjuk a szőkesége és a szőkeségben szavakat annak. Ebben az esetben viszonylag egyszerűen tudunk felelni: a szőke és a szőkeség nem ugyanolyan szófajú, nem ugyanazokban a környeze­ tekben fordulnak elő: lehet szőkébb, de nem lehet *szókeségebb, lehet valaki na­ gyon szőke, de nem *nagyon szőkeség. Viszont mind a szőkeség, mind a szőkesége fölveheti például ugyanazokat a végződéseket, megjelenhet ugyanabban a szövegkörnyezetben: szőkeségre és szőkeségére, és az egyik ilyen szóalak a szőke­ ségben. Ebben az értelemben Juhász Gyula verseinek 180 000 szava mindössze 1 1 606 különböző szó alakjainak és ezek esetleges ismétléseinek összege. A szópéldányok tehát a szóalakok többszöri előfordulásai. Abban, hogy mit ne­ vezünk szóalaknak, s mit más szónak, nem nagyon támaszkodhatunk a jelen­ 84

5. Szavak

tésre, hiszen az ismerem, ismered, ismeri, ismertük stb. mind „mást" jelent, épp­ úgy, mint az ismer, ismertet, ismeret, ismeretség, ismerkedik, ismerős stb. Csakhogy az előbbiek, vagyis az ismer ige különféle alakjai azonos mondatbeli környezet­ ben fordulhatnak elő (persze a szón épp jelölt alanytól eltekintve): például a Sa­ a t szó mellett: Ismerem Sacit; Ismered Sacit stb. A második csoport tagjait viszont például így használjuk: ismerteti a könyvet, ismeretet szerez, ismeretséget köt Sacival, ismerkedik afizikával, az ismerős gyerekek stb. Egyik sem tudja akármelyik másikat felváltani. Egy-egy szó tehát a szóalakok családjának azonos része, amit lexémának is neveznek. Mondanunk sem kell, hogy a lexéma is elvont dolog, hiszen amivel a mondatokban, közlésekben vagy akár a szótárakban találkozunk, az mindig a szó egy adott alakja, ha ugyan a „legrövidebb" is. 9. Mi tartozik egybe egy szóban? Miért egy szó a jópofa, és miért két szó a jó fej? Az esetek óriási többségében a „nyelvérzék" a beszélő intuíciója jól mű­ ködik. Ha közelebbről szemügyre vesszük, hogy mit írunk egybe és mit kü­ lön, azt találjuk, hogy ha a két vagy több szóalkotó elem közé nem tudunk semmit sem „betenni", ezeket nem tudjuk elszakítani egymástól, akkor az il­ lető morfémakapcsolatot egy szónak tartjuk. Például azt nem mondhatjuk, hogy *János jobb pofa, mint Péter, de azt igen, hogy János jobb fej, mint Péter. Nem elfogadható *A könyv és afüzetben olvastam, de jó: A könyv és afüzet alatt találtam; a BEN nem szó, az ALATT igen. A magyarban a névelő külön szónak számít, hiszen az a könyv sorba beilleszthetek valamit a két elem közé: a szép könyv. Nem így azokban a nyelvekben, ahol a határozott „névelő" követi a főnevet: svéd hús 'ház', húsét 'a ház', ur húsét 'a házból' stb. Itt a főnév és a „névelő" közé semmilyen más szó sem hatolhat be, tehát a kettő kapcsolata egyetlen szót alkot. Ennek a helyzetnek a tükörképét láthatjuk a magyar ra­ gok és egyes nyelvek elöljárószói viszonyában: angol to town 'városba', to the town 'a városba'. Ami tehát elszakítható, az különírható. Ebből a szempont­ ból érdekes eset a magyar igekötőkre vonatkozó szabály. Ha az olvasót köze­ lebbről érdekli, az eddigiek alapján felfedezheti a furcsaságait. Néhány pél­ da: elmegy, nem megy el, elmenj!, el ne menj!, el akarok menni. 10. A szó tehát viszonylagos egység, nemcsak egy-egy nyelven belül - hi­ szen végső soron a szabály, hogy az ige előtti igekötőt egybeírjuk az igével, önkényes -, hanem a világ nyelvei között is. A szó ugyanis egy köztes szin­ ten helyezkedik el a morféma és a mondat abszolút szintjei között, s ez a szint nem elengedhetetlenül szükséges a nyelv működéséhez. Könnyen elképzelhetünk két szélsőséges esetet. Legyen az egyik egy olyan nyelv, ahol a morfémák egymással mindig csak ideiglenesen kapcsolódnak össze a mondatokban, és a többi morfémától függően jelentésüknek hol egyik, hol másik „lehetőségével" vesznek részt a mondat egészének jelenté­ sében. Az ilyen nyelvben a szó szintje azonos a morfémáéval. Noha a való­ ságban ez a tiszta típus nem létezik, néhány kelet-ázsiai nyelv igen közel esik hozzá. Például a kínaiban a vo ta ni szó szerint: 'én üt te' jelentése: 'ütlek', míg a ni ta vo szó szerint: 'te üt én' jelentése: 'ütsz engem'. A yuan szó a mondattól függően, amelyben használják, a következőket jelentheti: 'távoli', 'távolság', 'távol tart' stb. 85

II. A NYELV SZINTJEI

A másik végletet úgy képzelhetjük el, hogy a szó szintje azonos a mondat szintjével, tehát minden morféma környezettől kötött változatként jelenhet csak meg, mintha például mindegyik olyan volna, mint a magyar ragok. Az észak-amerikai indián nyelvek között többet találunk, amelyek e szélsőség felé hajlanak. A hajdan a Nagy-tavak környékén élő fox indiánok nyelvében például ilyen mondatok vannak: ne

-

p jé c s i

-

vápám

ide lát 'Eljöttünk meglátogatni őt/őket.'

á

-

őt/őket

én

репа többes szá m

t

Ezt a monda’ot azonban egyetlen „szónak" kell tekinteni, mivel a ne csak szó elején, а репа pedig csak szó végén szerepelhet, s a kettő összetartozik: az 'én' többes számát а репа jelzi. Ha például megmondjuk, kit látogattak meg, a kifejezést a „szó" közepére illeszthetik: ne én

-

p jé c s i id e

-

k e tá n e s z a lá n y o d

-

vápám lá t

-

á őt

репа többes szá m

'Eljöttünk meglátogatni a lányodat.' Ismételjük: tiszta típusok nincsenek, a végletek csakis az elvi megfontolá­ sokban léteznek. Mégis a nyelvek, mint láttuk, a szó szintjét a mondat és a morféma közötti „létra" különböző fokain helyezhetik el. Mivel pedig a nyel­ vészetben mindig értékesebbek az abszolút, az egyetemes, a minden nyelvre egyenlő érvénnyel alkalmazható kategóriák, fogalmak, meghatározások, ért­ hető, hogy a szó vizsgálata az utóbbi évtizedekben háttérbe szorult. 11. Sok mindenről ejtettünk szót a szavak, azok elemei és osztályai, vagyis a nyelv morfológiája kapcsán. Láttuk, mik a nyelv építőelemei, ezek hogyan kapcsolódhatnak egymáshoz állandó vagy ideiglenes jelleggel, és tudjuk már azt is, hogyan lehetséges egymillió szó (vagyis lexéma) a nyelvben, mi­ kor az egyes beszélők legfeljebb 10-20 ezret használnak. A szótár, a szavak listája, vagyis a szótudás még nem a nyelv tudása. Ha ebben a pillanatban ugyan kissé költőien hangzik is, látni fogjuk, nem túlzás azt mondani, hogy a szavak a mondatokban nyerik el jelentésüket, ott lesz igazán értelmük.

86

6. M O N D A T O K

1. Most már bizonyára egyre jobban kiviláglik, mennyire lépcsőzetes tagolódá­ sú, felépítésű is a nyelv. A hangok (vagyis azok elvonatkoztatott egységei: a fo­ némák) morfémákban kapcsolódnak össze, a morfémák pedig jelentésüket megőrizve új jelentésű nagyobb elemekké kombinálódnak: szavakká (azaz is­ mét csak elvont egységekké: lexémákká). De a szavak önmagukban „csak" szavak: bármennyi legyen is belőlük, puszta felsorolásuk, egymás után illesz­ tésük még csak nem is halandzsa, egyszerűen az, ami: szavak listája. Végezzünk egy kísérletet. Olvassunk például össze a Magyar szinonima­ szótár élőfejéről néhány címszót: hárul haszontalan hasztalan hatásos hátborzon­ gató házas házasodik hegedűs hegy helytálló hézag hiába hím... Hiába van benne ige, főnév, melléknév, ez bizony semminek sem a jele, ennek nem tudunk ér­ telmet tulajdonítani. E szósorból hiányzik a rend, amely mondattá tehetné. 2. Mi ez a rend? Talán a sorrend pontos megadása? Tegyünk megint egy próbát: a melléknév-főnév-ige sorrend például tökéletes mondatot adhat: Szóké fiúk szaladgálnak. Viszont ugyanezek a szavak más sorrendben már nem: *Fiúk szőke szaladgálnak; *Szóke szaladgálnak fiúk; *Fiúk szaladgálnak szóke stb. (A csillag helytelen szerkesztésű mondatot jelöl.) De próbáljuk csak kibő­ víteni ezt a mondatot, rögtön észrevehetjük, a sorrend nem minden: Szóke fiúk és lányok szaladgálnak. Ez is hibátlan mondat. De mit is jelent? Kik szalad­ gálnak? Nem tudjuk: olyan ez, mint a pszichológusok „ha így nézem, ilyen, ha úgy nézem, olyan" ábrája. Ez a mondat kétjelentésű: vagy lányok és szőke fiúk szaladgálnak, vagy pedig szőke fiúk és szőke lányok. Az alkotóelemek sorrendje a kétértelmű mondaton belül persze azonos, és az egyes elemek je­ lentése is az. Vagyis nem olyan többjelentésű mondattal van dolgunk, ahol az egyes szavak többjelentésűek, például Az ár magas: 'A víz magasan áll' és 'Valami sokba kerül'. Nézzünk meg még néhány hasonló jellegű kétértelmű mondatot: Az öcsém és a bátyám barátai elmentek Andráshoz. Vagyis: az öcsém barátai és a bátyám barátai, illetve a bátyám barátai és az öcsém. Fogadták a parlamentben pingpon­ gozó szakosztályunk tagjait. Azaz: pingpongozó szakosztályunk tagjait a parla­ mentben fogadták, illetve: valahol fogadták a pingpongozó szakosztályunk tagjait, akik a parlamentben játszanak. Végül: Az oroszlán simogatása veszélyes. Másképpen: vagy az veszélyes, ha az oroszlán simogat meg minket, vagy az, ha mi simogatjuk az oroszlánt.

87

II. A NYELV SZINTJEI

Az ár szóra nem mondjuk, hogy kétértelmű: esetében két különböző szó „csúszik egybe" hangalakjuk azonossága révén. Ha a szót jelnek tekintjük, két eltérő jel részleges hasonlóságáról van itt szó, nem pedig egy darab több­ jelentésű jelről. A kétértelmű mondat sem egy mondat: két különböző mon­ dat részleges azonosságát takarja a kifejezés, hiszen a mondat (éppúgy, mint a szó vagy a morféma) hangalak és jelentés egysége. Ha viszont sem az elemek sorrendje, sem azok jelentése nem játszik szerepet a mondatok többértelműségében, akkor mi okozhatja? Hogyan tudjuk megra­ gadni, ábrázolni ezt a jelenséget? Nyilván azt kell itt kimutatni, hogy mely ele­ mek tartoznak egybe és melyek nem. Ehhez most zárójeleket használunk fel: 1. a) ((Szőke fiúk) és (lányok)) szaladgálnak. b) (Szőke (fiúk és lányok)) szaladgálnak. 2. a) ((Az öcsém és a bátyám) barátai) elmentek Andráshoz. b) ((Az öcsém) és (a bátyám barátai)) elmentek Andráshoz. 3. a) Fogadták (a parlamentben) ((pingpongozó szakosztályunk) tagjait). b) Fogadták ((a parlamentben pingpongozó) szakosztályunk) tagjait. Ezek a zárójelek a mondatok (egyes részeinek) szerkezetét mutatják. Az iménti kétértelmű példák tehát azt tanúsítják, hogy a mondatok alkotóelemei nem egyszerűen sorban követik egymást, hanem szerkezettel bíró egységek­ be épülnek be. De önmagában ez a „szerkezeti sík" sem old meg minden problémát: az „oroszlános" példát hiába zárójeleznénk, nem jutnánk közelebb a kétértel­ műség felbontásához. Persze egészen tanácstalanok nem vagyunk: Az orosz­ lán simogatása veszélyes mondatban tudjuk, hogy a simogatás igéből képzett fő­ név, és az egyik esetben az oroszlán úgy viselkedik, mintha a simogatás alanya (az oroszlán simogat), a másikban úgy, mintha a simogatás tárgya volna (az oroszlánt simogatják). Ábrázoljuk ezt is: 4. a) [Az oroszlán simogatása] veszélyes. ALANY

b) [Az oroszlán simogatása) veszélyes. TÁRGY

Ezek a „címkék", melyeket az oroszlán alá írtunk, nem a szerkezetről, hanem az illető elem funkciójáról állapítottak meg valamit. De ha visszatérünk az 1-3. példákhoz, láthatjuk, hogy az ott megjelölt szerkezetek is kifejezhetők funk­ ciók szerinti megjelölésekben. Például az 1. a)-ban a szőke csak a fiúk jelzője, az 1. b)-ben viszont a fiúk és lányok mellérendeléses kifejezésé. A 3. a)-ban az a par­ lamentben az egész mondathoz tartozó helyhatározó, míg a 3. b)-ben csak a pingpongozó szakosztályunk elemhez csatlakozik, ugyancsak helyhatározóként. 3. A három szint: a sorrend, a szerkezet és a funkció közül persze az utóbbi szerepe a legszembeötlőbb, hiszen az alábbi mondatok között óriási különb­ ség van: 88

6. Mondatok

Claudius Ophéliát Hamletnek szánta. Claudiust Ophéliának Hamlet szánta. Claudiusnak Ophélia Hamletet szánta stb. Az ilyen funkcióváltogatásoknak közvetlen hatásuk van a mondat jelenté­ sére. Vannak azonban a mondat nagyobb funkcionális egységeinek fino­ mabb, kevésbé feltűnő összefüggései is. Próbáljuk például megállapítani, hogy a következő mondatokban ki nem törődött kivel: János észrevette Pétert, de 0nem törődött vele. János észrevette Pétert, de az nem törődött vele. Pétert észrevette János, de 0 nem törődött vele. Pétert észrevette János, de az nem törődött vele. Látjuk, hogy ha a második tagmondatban az alany 0 , akkor azonos az első tagmondat alanyával (János), ha viszont az, akkor az első tagmondat tárgyá­ val (Péter) azonosítjuk a második alanyát. 4. Mi töltheti be az egyes funkciókat? Vegyük például a tárgyat. Ha a kö­ vetkező „keretbe" különböző szavakat vagy szócsoportokat próbálunk beil­ leszteni, észrevesszük, hogy van, amelyik elfogadható, mások pedig nem (itt azok a szavak kaptak csillagot, amelyek használata esetén az egész mondat helytelen):

Tegnap délután a kertben

Mari egy könyv a legjobb barátom fehéren viliódzó fények fületlen afrikai elefánt szinte mozdulatlanságba dermedt csigák mi? *miért *ottan *ver *enni *rendkívül jól

-t láttam.

Megfigyelhetjük, hogy a tárgy funkcióját nem egyszerűen egy főnév tölt­ heti be, hanem bármilyen szócsoport, szószerkezet, amely egy névvel azonos „értékű", vagyis amelyet egyetlen főnévvel helyettesíteni lehet. Ez a szabályszerűség egyébként világosan mutat arra is, hogy a szóosztály, a szófaj fogal­ ma szorosan összefügg a mondatbeli funkciók kitöltésével.

89

II. A NYELV SZINTJEI

Ha most egy üres alanyi „keretet" vizsgálunk meg, azt találjuk, hogy ugyan­ azok az egységek tudják kitölteni, mint az előbb a tárgy helyét: Tegnap délután a kertben

y!élent^

me%e^ em-

Vannak tehát olyan funkciók a mondatban, amelyeket főnévi csoportok vagy szerkezetek tölthetnek ki. A fentieken kívül ilyen a részeshatározó (András­ nak vettem a könyvet), az eszközhatározó (A kenyeret a késsel vágták fel) stb. A melléknévi csoportokat nagyjából három különböző funkcióban találjuk meg. A főnévi szerkezetekben például a névelő és a főnév között:

Az

egyszerű igen barátságos az elefántoknál is okosabb elképesztőén nagyvonalú

emberekkel nem szeretek szóba állni,

Azután a volt, marad stb. igék mellett: TJanos

---------______

[volt.

\

1maradt]

Végül ugyanezek a melléknévi szerkezetek előfordulhatnak módhatáro­ zókban: Barnabás

----------------

-C Y l

______

-an

beszélt Mariannái.

4. Az igei csoportok talán még az eddigieknél is érdekesebbek. Ha a már is­ merős mondatot most keretként használjuk, azt tapasztaljuk, hogy a tárgyas igék nem önmagukban alkotnak osztályt, hanem tárgyukkal együtt, hiszen csakis így állhatnak szemben a tárgyatlan igékkel; sőt azt is észrevehetjük, hogy nemcsak a tárgyatlan igék ilyenek:

Tegnap délután a kertben

Marit lát elalud Miklóstól egy ötletet kap a pénzemet neked ad a barátommal találkoz egy lányra vár* *kap *találkoz

90

-tam.

6. Mondatok

Az tehát, hogy egy főnév mellett szerepel-e melléknév vagy nem, az nem a főnéven múlik; azt azonban, hogy egy ige közvetlen környezetében mi for­ dulhat elő, az ige határozza meg. Persze az ige nemcsak azt szabja meg, hogy tárgy, részeshatározó vagy más vonzat kell-e melléje, hanem azt is, hogy ala­ nya legyen. Sőt ezt a „vonzatkijelölő" tulajdonságukat az igék a mondaton belüli „alsóbb szintű" egységekben is megőrzik, például főnévi igenévként: Marival találkoz Elalud Miklóstól egy ötletet kap

-ni nem érdemes.

*Találkoz *Kap

Mivel az ige jelöli ki, melyek a mondat kötelező alkotórészei, vagyis mi­ lyen funkcióknak kell az adott mondatban szerepelniük, a mondat központi kategóriájának, magjának az igét kell tekintenünk. Ha pedig ezt a tételt meg­ fordítjuk, akkor azt mondhatjuk, hogy minden szerkezet, amely valamilyen formában igét tartalmaz, mondat értékű, vagyis olyan funkciókat kell talál­ nunk bennük, amelyeket az adott ige megkövetelhet. Figyeljük meg például a következő eseteket: *A könyvet adó TÁRGY

*A neked RÉSZES

*Az adó IGE

A neked RÉSZES

IGE

fiú

nem érkezett meg.

ALANY

adó IGE

fiú

nem érkezett meg.

ALANY

fiú

nem érkezett meg.

ALANY

könyvet adó TÁRGY

IGE

fiú

nem érkezett meg.

ALANY

Az ad, úgy tűnik, három funkciót jelöl ki: az alanyt, a tárgyat és a részesha­ tározót. Valójában azonban az alany nem mindig fontos, például: János listát vezet a neki RÉSZES

adott könyvek -ről. IGE

TÁRGY

A tárgyas igék nagy része így viselkedik: Az ellopott autókról a rendőrség közleményt adott ki. A megrongált padokat már kijavították. 91

II. A NYELV SZINTJEI

Vagyis az igék a vonzatok megválasztásakor azt is előírják, mely vonzatot vagy vonzatokat kell feltétlenül kitölteni. A tárgyatlan igéknél (például sétál, alszik) az alany a megnevezendő, a tárgyasoknál általában csak a tárgy. A nem kötelezően kitöltendő funkciókat viszont „rekonstruálni" tudjuk, vagyis ki tudjuk következtetni a mondat többi részéből, például: A könyvtár listát vezet a ]ánosnak adott könyvekről. Ha ezt a mondatot halljuk, minden bizonnyal arra gyanakszunk, hogy a könyveket a könyvtár adta Jánosnak. Vagy egy másik példában: A szonátát hallgatva Ernő arra gondolt, milyen rég zongorázott. TÁRGY

IGE

a hallgat ige alanyát Ernővel azonosítjuk, noha az nem része az igét magában foglaló szerkezetnek.

A tőlem ellopott könyveket neked eladni szándékozó alakok 6.1. ábra. Egy főnévi csoport szerkezete 92

6. Mondatok

5. Mindebből tehát az következik, hogy nemcsak a valódi alárendelő mon­ datokat tekintjük egy mondat tagmondatainak (például a fenti milyen rég zongorázott), hanem mindazokat a szerkezeteket is, amelyekben az ige mel­ lett mondatfunkciókat hordozó egységeket találunk. Egy bonyolult főnévi csoport ilyen „tagmondatokra" elemzését a 6.1. ábra mutatja. Arra, hogy egy igét tartalmazó szerkezetet mondatra vezetünk vissza, nemcsak az ad alapot, hogy megtaláljuk benne a jellemző mondatfunkciókat, hanem az is, hogy átalakíthatjuk szokásos alárendelő tagmondatból vagy tagmondatokból álló kifejezésre, például: Azok az alakok, akik olyan könyveket szándékoznak eladni neked, amelyeket tőlem loptak el... Mindazok az információk, amelyek ebben a kifejtett formájú szerkezetben megvannak, részei az előbbi „sűrített" formának is. Vagyis tudjuk, hogy az ellop ige tárgya (könyvek) azonos az elad ige tárgyával; a szándékozik ige alanya (alakok) azonos az elad ige alanyával, és így tovább. Más szóval, az előbbi „sű­ rített" szerkezetnek is kell, hogy legyen egy teljesebb változata, amely mintegy a közvetlenül szemünk előtt lévő mondat „alatt vagy mögött húzó­ dik meg", például a 6. 2. ábrán látható formában. FCS

6.2. ábra. Az előző főnévi csoport mögöttes szerkezete 93

II. A NYELV SZINTJEI

A mondatok e két szintje között a kapcsolat nem önkényes, tetszőleges, hi­ szen mindannyian egyformán értelmezzük az „elrejtett" szerkezeti összete­ vőket; vagyis a „kifejtett" és a „sűrített", a közvetlenül tapasztalható monda­ tok között szigorúan meghatározott szabályok teremtenek összefüggést. Elképzelhető persze az is, hogy a mögöttes szinten meglévő szerkezeti-funk­ cionális információ úgy alakul át, hogy a mondat közvetlen formája egy­ beesik egy tőle különböző eredetű mondatnak a „felszínen" mutatkozó alak­ jával: ez történt Az oroszlán simogatása veszélyes mondattal is. 6. Azt az eddigiekből már többé-kevésbé világosan láttuk, hogy mi szabja meg a mondat mögöttes szerkezeti szintjét: minden mondatban számos kü­ lönböző funkciós egység lehet, amelyek egy része általában minden tekintet­ ben tetszőleges (hely-, idő-, mód-, ok-, cél- stb. határozók), más része pedig az igétől függően kötelező vagy szabadon választható (alany, tárgy, részes­ határozó stb.). Egy lehetséges magyar mondat alapszerkezetét tehát a 6. 3. áb­ rán mutatjuk be.

Hogyan lesz ebből az alapszerkezetből felszíni mondat? Nos, mielőtt erre rátérünk, érdemes egy kitérőt tennünk a magyar szórend kérdéseire. Azt szoktuk mondani, hogy a magyarban szabad szórend van. Ha ezen azt ért­ jük, hogy sokkal több szórendi változata lehet egy mondatnak, mint az euró­ pai nyelvek nagy részében, akkor nem állítottunk valótlant. Ha azonban azt hinnénk, hogy ezek a változatok egymással egyenértékűek, nagyot téved­ nénk. Minden magyar mondatban van ugyanis egy olyan hely, amelyre bármelyik alkotórésze kerüljön is ide a mondatnak - nagyobb hangsúly esik vagy legalábbis eshet, mint a mondat többi részére. Ezt a hangsúlyos elemet az alábbi variációkban kis nagybetűkkel jelöljük: 1. Péter Jánosnak A KERTBEN adott egy könyvet tegnap. 2. Péter TEGNAP adott Jánosnak egy könyvet a kertben. 3. Jánosnak a kertben P é t e r adott egy könyvet tegnap. 4. Péter JÁNOSNAK adott egy könyvet a kertben tegnap.

94

6. Mondatok

Ezt a hangsúlyt nem rendelhetjük hozzá a mondat más helyén lévő elemei­ hez; az alább kis nagybetűkkel jelzett szavakat, ha az előbbi kiemelt hang­ súllyal mondjuk, furcsa, helytelen mondatokat kapunk: *PÉTER Jánosnak egy könyvet adott tegnap a kertben. *Tegnap egy könyvet adott Já n o s Péternek a kertben. A fentebb megadott helyes mondatoknak továbbá nem azonos a jelenté­ sük: nagyjából ugyanazt mondják, de úgy érezzük, mindegyik valahogy máshogyan. Próbáljuk pontosabban körülírni a jelentésüket: 1. Péter Jánosnak a kertben adott egy könyvet tegnap, és nem máshol: a szobában, az udvaron stb. A kertben történt, hogy Péter Jánosnak egy könyvet adott tegnap. 2. Péter tegnap adott Jánosnak egy könyvet a kertben, és nem máskor: teg­ napelőtt, múlt héten stb. Tegnap történt, hogy Péter adott Jánosnak egy könyvet a kertben. Mint láttuk, ez a központi, hangsúlyos hely mindig az ige előtt van, és álta­ lában csak egyetlen mondatrész foglalhatja el. De ez előtt a „mondatköz­ pont" előtt még lehetnek más mondatrészek is; és mivel ezek az elöl lévő mondatrészek mintegy bevezetik a mondatot, megmondják, miről lesz szó, vagyis kijelölik a mondat „érvényességi körét", ezeket témának nevezzük. A téma és a mondatközpont, valamint az ige mögött elhelyezkedő elemek hely­ zete nem hordoz további szerkezeti jelentésbeli információt. Ezek szerint te­ hát sematikusan az alábbi módon tudjuk bemutatni példamondatunk válto­ zatait: TÉMA

KÖZPONT

IGE

„M A RA D ÉK "

Péter Jánosnak Péter

A KERTBEN

adott adott

Jánosnak a kertben Péter

P éter

0

Eg y

egy könyvet tegnap. Jánosnak egy könyvet a kertben. egy könyvet tegnap. egy könyvet tegnap a kertben. Péter tegnap Jánosnak a kertben.

Tegnap Péter Jánosnak

A

tegnap

Já n o s n a k

könyvet

kertben

adott adott adott adott

egy könyvet.

7. Most már megkísérelhetünk választ adni arra a kérdésre, hogyan lesz az alapszerkezetből felszíni mondat. Feltehetjük, hogy az alapszerkezetnek ré­ sze - üresen - a Téma és a Központ. A funkciók kitöltése után a mondat szer­ kezete átalakulhat úgy, hogy egy összetevő, azaz mondatrész a Központba, nulla, egy vagy több összetevő a Témába kerülhet (6.4. ábra). 95

II. A NYELV SZINTJEI

6.4. ábra. Magyar mondatok szerkezeti levezetései

Az ilyen nagyobb átrendeződések mellett persze más műveletek is műkö­ désbe lépnek, például azok, amelyek a korábban illusztrált „kifejtett" szer­ kezeteket „összesűrítik", azután, amelyek az igét egyeztetik az alannyal, a tárggyal, és így tovább. 8. A mondat éppen olyan általános alapfogalma a nyelvészetnek és egyete­ mes kategóriája a nyelvnek, mint a fonéma vagy a morféma. Mégsem lehet ugyanolyan meghatározásokkal válaszolni arra a kérdésre: mi a mondat, mint a fonéma vagy a morféma esetében. A mondat ugyanis, mint láttuk, szerkezetek és műveletek, valamint a szerkezeteket kitöltő és a műveleteket befolyásolni képes morfémák és morfémasorok összefüggő egésze. A mon­ dat meghatározásához tehát ezeket a szerkezeteket, műveleteket és morfémákat/morfémasorokat kell meghatározni oly módon, hogy megállapítjuk, melyek a lehetséges funkcióbeli, szerkezeti vagy morfémák közötti kapcsola96

6. Mondatok

tok, és melyek nem lehetségesek. Vagyis a nyelv mondattani „fejezetében", a szintaxisban megadjuk azokat az eljárásokat, amelyek alapján az alapele­ mek listájából (funkciók, kategóriák és morfémák) összerakhatok, felépíthe­ tők a nyelv lehetséges mondatai. Erre a lépésre az is kényszerít bennünket, hogy - mint említettük - az egy nyelvbe tartozó mondatok mennyiségét semmilyen nagy számmal nem tudjuk kifejezni, azaz a szó gyakorlati értel­ mében végtelen sok mondat lehetséges. A mondat a nyelv tagolódásának legfelső szintje, legnagyobb formai összegződése - ugyanakkor a mondat a közlés legkisebb egysége is: nem hangokkal vagy különálló szavakkal, hanem mondatokkal kommunikálunk. Más szóval: a nyelv központi kategóriája a mondat.

97

7. JELENTÉSEK

1. Nem először és nem is utoljára esik szó e könyvben a jelentésről: említet­ tük már a jelek kapcsán, és fel fog bukkanni a nyelv és a megismerés viszo­ nyának tárgyalásában is. S ez nemcsak azért történik, hogy ellensúlyozzuk az előző három fejezet összpontosítását a nyelv formai oldalainak problémái­ ra, hanem azért is, mert a jelentés tanulmányozása (a szemantika) a nyelv

vizsgálatának még mindig meglehetősen homályos, helyenként éppenséggel sötét, és meglehet, épp ezért egyik legcsábítóbb területe.

Az egyik legnagyobb gondot az okozza, hogy nem tudjuk, nem hasonlí­ tunk-e a mondabeli kerekasztal lovagjaira: keressük a Szent Kelyhet, de nemcsak azt nem tudjuk, hogy milyen, hanem azt sem, hogy egyáltalán léte­ zik-e. Vagy pontosabb hasonlattal élve, kérdéses, nem olyanok vagyunk-e, mint a pszichológusok, akik bár nem tudják, vajon az intelligencia egységes része-e a személyiségnek vagy több különböző képességnek csupán össze­ foglaló neve, mégis tudják mérni vagy összehasonlítani. Jószerivel ma ott tartunk, hogy inkább azt tudjuk, mi nem a jelentés, mint­ sem azt, hogy mi a jelentés, és az idáig megtett út is hosszadalmas volt, hi­ szen rengeteg tévedésen keresztül vezetett. Az egyik első csapda, amelybe a gyanútlan kutató beleesik, magával a jelentés szóval van befedve. Ez a szó ugyanis a köznapi nyelvben felettébb ártatlannak látszik: hiszen beszélünk arról, hogy „ennek a szónak azonos a jelentése annak a szónak a jelentésével"; megállapítjuk, hogy „ennek a mondatnak a jelentése különbö­ zik annak a mondatnak a jelentésétől"; tudjuk, hogy a most szónak van jelen­ tése, és azt mondjuk, hogy a stom szónak nincs jelentése, a csiga szónak pedig több jelentése van. Mindezek rendkívül hasonlítanak az olyan kijelentésekre, hogy „Jánosnak a szomszédja azonos Péter szomszédjával", hogy „Máriának a férje különbözik Júlia férjétől", hogy „Péternek van műveltsége, de Anná­ nak nincs", és hogy „Ferinek több kabátja van". Vagyis ha valakinek vagy va­ laminek van valamije, akkor az egy tőle függetlenül létező dolog, amit önál­ lóan lehet szemlélni, meg lehet határozni, le lehet írni, részeire lehet bontani. Annak az elképzelésnek, hogy a jelentés valamilyen entitás, vagyis valamilyen önálló létezéssel bíró dolog, több egymástól eltérő ága van, mindegyik telve további buktatókkal. 2. A legnépszerűbb (és talán a legrégebbi) nézet a szó jelentését valamilyen képzettel azonosítja. Ha a kutya szót hallom, „lelki szemeim" előtt megjelenik egy kutya képe, ha az asztal szót kimondom, akkor el tudom képzelni az asz98

7. Jelentések

talt, amiről beszélek, és a háromszög szó hallatán egy ilyen ábra jelenik meg előttem:

E felfogás elháríthatatlan nehézségekkel jár együtt: hiszen például nem min­ den háromszög olyan, mint amilyet én elképzeltem. Ha valakitől azt hallom, hogy Pál 15 háromszöget vágott ki egy darab papirosból, akkor aligha hihetem, hogy mind a 15 háromszög alakja és nagysága azonos volt az ábrán látható háromszögével. Aztán hogyan lehet azt biztosítani, hogy mindenki más ugyanilyen háromszögeket, asztalokat és kutyákat képzeljen el? Ha viszont nem azonosak a képzetek, hogyan értjük meg egymást: hiszen én más kutyá­ ról beszélek, mint a barátom, amikor arról társaígunk, hogy az újság szerint egy veszett kutya kószál Zuglóban. De ha esetleg nem értjük is egymást, ez mégsem amiatt következik be, mert egyikünk tacskóra, a másikunk bernát­ hegyire gondolt. S ha csupán a konkrét, a „megfogható" jelentésű szavaknál maradunk is, hogyan tudjuk elképzelni a gyerek szó jelentését? Fiúra vagy lányra gondolunk? Mivel pedig egyszerre mindkettőre nem tudunk gondol­ ni, vajon az következik-e ebből, hogy a gyerek szó kétjelentésű? Nyilván nem: a szóval nincs semmi baj, a jelentésnek ez afelfogása a ludas. 3. Nem juthatunk sokkal előbbre a képzetben gyökerező jelentésfelfogás egy újabb hajtásával sem: azzal a nézettel, amely a jelentést a fogalomból pró­ bálja magyarázni. Ha a kutya fogalma például az a valami, ami az általam lá­ tott összes kutyában közös, akkor mi biztosítja, hogy ez a fogalom érintkezik más magyar anyanyelvűek kutya fogalmával? Ugyanis egyikünk sem láthat­ ta pontosan ugyanazokat a kutyákat - tehát csupán a képzetnek általáno­ sabb, de semmivel sem pontosabb újraélesztésével van dolgunk. Ha viszont a kutya fogalmával arra kívánunk utalni, ami mindannyiunk számára közös a kutya szóban, akkor a „fogalom" teljesen kiüresedett párja lesz a továbbra is homályos „jelentés" szónak. Azután milyen fogalmat tudunk megfeleltetni például az úszik szónak? A válasz nem egyszerű, hiszen annyi minden és annyiféleképpen úszhat: A barátom úszik. A csónak úszik a vízen. A kutya úszik. A hal úszik. A szoba úszik a víztől. És végül milyen fogalom tehető fel az ámbár, a de, a ha szavak mögött? Hiszen e szavak esetében egyáltalán nincs is értel­ me az ámbár, a de vagy a ha fogalmáról beszélni. 4. A szójelentések természetét egy harmadik elképzelés lényegében a tulaj­ donnevek alapján magyarázza. Eszerint egyértelmű megfelelés van a Citadel­ la szó és a Gellérthegy csúcsán álló erőd között: a Citadella név erre az épület99

II. A NYELV SZINTJEI

re utal. Ahogy a tulajdonneveknek egyedi tárgyak (vagy személyek) felelnek meg, a közneveknek ugyanúgy felelnek meg a dolgok osztályai, az igéknek cselekvések, a mellékneveknek tulajdonságok és így tovább. A kutyák szőrö­ sek mondat tehát azt jelenti, hogy a kutyák halmaza része a szőrös dolgok halmazának, az Egy kutya ugat mondat pedig azt, hogy a kutyák és az ugató dolgok halmazainak metszete nem üres, azaz van legalább egy olyan dolog, amely része a kutyák halmazának és az ugató dolgok halmazának is. Amellett, hogy ez a megközelítés is lényegében ugyanott mond csődöt, ahol a fogalmi jelentést pártoló nézetek (vagyis a de, ez, amely, bár stb., az ún. grammatikai szavak esetében), további nehézségekkel kell megküzdenie ak­ kor, amikor olyan szavak jelentésének a magyarázatát várjuk tőle, amelyek je­ löltje már nem létezik, vagy sohase létezett. Noha John Fitzgerald Kennedyt 1963-ban meggyilkolták, vagyis maga a személy, akire a John Fitzgerald Kenne­ dy név utal, már nem létezik, azt nem mondhatjuk, hogy ez a név nem utal semmire. Nyilvánvaló azután az is, hogy a tündérek szó által kijelölt halmaz üres, hiszen tündérek nincsenek. Mégsem akaródzik azt mondanunk, hogy a tündér szónak nincs jelentése. Sőt, mivel a sárkány szónak is üres halmaz felel meg, ebből a megoldásból az következnék, hogy A sárkányok elrabolták a tündé­ reket mondat ugyanazt jelenti, mint A tündérek elrabolták a sárkányokat mondat, hiszen mindkét halmaz üres, vagyis e két szó jelentése azonos. Nem tagadhatjuk: szavaink, kifejezéseink valóban utalnak a világban léte­ ző dolgokra: a Bonaparte Napóleon, a Waterlooi vesztes, az első francia császár, a Korzika nagy szülötte mind ugyanarra a személyre utal (vagy inkább: utalhat), de aligha kétséges, hogy ennek a négy kifejezésnek a jelentése nem azonos sem részeiben, sem egészében. Azt tehát, amire egy szó vagy kifejezés utal, meg kell különböztetnünk attól, amit jelent - ebből azonban még mindig nem tudjuk, mi a jelentés. 5. Mindenesetre annyit már látunk, hogy kérdésünket pontosabban kell megfogalmazni: még a látszatát is el kell kerülnünk annak, hogy a jelentést va­ lamilyen dologgal vagy fogalommal azonosítsuk, hiszen ezek csak első pillantásra segítik tájékozódásunkat, közelebbről nézve délibábként foszlanak széjjel. Nos, alakítsuk át a kérdést: Mit tudunk akkor, amikor ismerjük egy szó jelen­ tését? Mit tesz az, hogy egy szó jelent valamit? Az egyik lehetséges és széles körben elterjedt válasz szerint a szó jelentését ismerni annyi, mint tisztában lenni használatával a nyelvben. Nyilvánvaló, hogy a használatot pontosabban kell meghatározni, hiszen a kutya szót használha­ tom arra, hogy egy kisgyereket megtanítsak а к hang pontos ejtésére, vagy hogy egymás után számtalanszor kimondva őrületbe kergessem a családo­ mat, és így tovább. Ebből a szempontból tehát a használat túl tág a jelentés megközelítésére. Érthetjük a használatot azonban úgy is, hogy azokra a szövegkörnyezetek­ re vonatkozik, amelyekben az illető szó előfordulhat. Ebben az értelemben nemcsak sikerül a grammatikai szavakhoz (és, de, ha, ámbár stb.) jelentést ren­ delnünk, de ez a jelentés még csak nem is lesz más természetű, mint a kutya, asztal, császár stb. szóké. 100

7. Jelentések

Mint láttuk, a „mire használjuk a szót" kérdés túl terjedelmes; ez az utóbbi „hogyan használjuk a szót" kérdés viszont túl szűk ahhoz, hogy befedje mindazokat az eseteket, amikor jelentésről beszélünk. így ugyanis, ha két szó azonos környezetekben fordulhat elő, akkor azonos jelentésűnek is kell tartanunk őket. A kutya és az eb szavak nagyjából ugyanazokban a környeze­ tekben jelenhetnek meg; azt mondhatjuk, egyformán használjuk őket, s ezért jelentésük is azonosnak tartható: A szomszédban ugat egy kutya - A szomszéd­ ban ugat egy eb. Más szavakkal azonban már nem ilyen egyszerű a helyzet. Például a de nagyon sokszor megjelenhet ott, ahol az és, és viszont: Rockefeller gazdag és becsületes - Rockefeller gazdag, de becsületes; Péter szerelmes lett Máriába és elvette feleségül - Péter szerelmes lett Máriába, de elvette feleségül. Micsoda különbség! Pedig használatuk azonosnak látszik. (Persze nem telje­ sen ugyanaz, például: Péter és János megjött - *Péter de János megjött; ebből az el­ térésből azonban egyáltalán nem világlik ki, miben is különbözik a fentebbi mondatpárok jelentése.) De ugyanígy hivatkozhattunk volna az és és a vagy, sőt akár a kék és a zöld, az okos és a buta használatának azonosságára is: ha azt mondhatjuk, hogy Csilla szeme kék, a szó használatának így felfogott szabálya szerint azt is mondhatjuk, hogy Csilla szeme zöld; ha értelmes az a mondat, hogy Csilla okos, akkor az a mondat is értelmes, hogy Csilla buta, és így tovább. De, mondhatnánk, mégiscsak másra használjuk az egyik szót, mint a másikat, mégiscsak mást mondunk az egyik szóval, mint a másikkal. Valóban: a vá­ laszt ebben az irányban kell keresnünk, de előbb tegyünk egy rövid kitérőt. Mire használjuk a mobiltelefonunknak ezt vagy azt az áramkörét? És mire használjuk a kijelzőjét? És mire az akkumulátorát? És a tokját? Használjuk-e egyáltalán valamire őket? És tulajdonképpen akkor mi az, amit valóban hasz­ nálunk és mire? Természetesen a mobiltelefont használjuk; arra, hogy kapcso­ latba lépjünk egymással. A telefonkészülék részeit a szó szoros értelmében semmire sem használjuk, ezeknek annyi a feladatuk, a funkciójuk (de nem a használatuk!), hogy a készülék alkotórészeiként lehetővé tegyék a telefon mű­ ködését, vagyis azt, hogy arra használhassuk, amire készítőjük szánta. (Ami persze nem zárja ki, hogy alkalmasint ne használhassuk másra is, például le­ vélnehezékként, könyvjelzőként, arra, hogy dicsekedjünk vele stb.) 6. A nyelvben valójában nem az egyes szavakat használjuk: a szavak olyanok, mint a mikrocsipek a mobiltelefonban. Nincs a szó szoros értelmében véve használatuk; van viszont funkciójuk: az, hogy a mondat részeiként lehetővé tegyék, hogy magát a mondatot használhassuk valamire, például arra, hogy különféle állításokat tehessünk. Figyeljünk fel arra, hogy a „Mi a szó jelentése?" kérdéstől már egy egészen másik kérdéshez jutottunk el. Először annak az értelmetlenségét mutattuk ki, hogy a szó jelentését valami megfogható dologgal azonosítsuk, most pedig már nem is azt kutatjuk, mit tudunk, ha ismerjük a szó jelentését, hanem azt, miben áll a mondat jelentésének ismerete. Látjuk tehát, hogy az előbb nem a kék vagy a zöld szót használtuk, hanem a Csilla szeme kék mondatot. És még ha lenne is értelme a beszélő szempontjá­ ból azt erőltetni, hogy „ezt a szót abban a mondatban használta", azt már 101

II. A NYELV SZINTJEI

semmiképpen sem tudjuk elfogadni, hogy a hallgató „ezt a szót arra (vagy úgy) használta, hogy megértse a mondatot". Más hasonlattal élve, gondoljunk például arra, hogy az autónkra veszünk egy új gumiabroncsot. Azoknak a kérdéseknek, hogy hogyan és mire haszná­ lom a gumiabroncsot, nincs értelmük, csak annak van, hogy mit csinálok ve­ le: rászerelem az autóra, illetve a keréktárcsájára. És még ha az autó minden egyes részét ismerem is és tudom, mire való, akkor sem használom ezeket valamilyen módon vagy valamilyen célra. Amit meghatározott módon és célra használok, az maga az autó. De mi történik akkor, ha kerekek helyett lánctalpakkal látom el az autó­ mat? Nyilván máshogyan és más célra fogom használni. És ezen a ponton visszatérhetünk Csilla szeméhez, valamint a szomszéd kutyájához. Amikor a kék helyett zöld-et mondok a Csilla szeme kék mondatban, akkor a kereket lánc­ talpra cseréltem, amikor viszont kutya helyett az eb szót illesztem A szomszéd­ ban ugat egy kutya mondatba, akkor csupán egy más színű vagy mintájú, de egyébként ugyanolyan méretű gumiabroncsot szereltem fel az autóra: az au­ tóm most - szemben az előbbi esettel - használatának minden lényeges vo­ natkozásában ugyanolyan marad. 7. Igen ám, könnyű dolgunk van az autóval, hiszen ránézünk, és látjuk, lánctalpa vagy kereke van-e. Honnan tudjuk viszont, hogy egyik monda­ tunknak ugyanaz vagy más-e a jelentése, mint a másiknak, ha a szó jelentésé­ re nem hivatkozhatunk? Amikor azt a mondatot hallom, hogy A szomszédban ugat egy kutya, tekintet nélkül arra, hogy tudom-e, hogy valóban így van-e vagy sem, abban biztos lehetek, hogy ha ez a mondat igaz, akkor az a mondat is igaz, hogy A szom­ szédban ugat egy eb. Azok a körülmények, amelyek között e két mondat bár­ melyike igaz (vagy hamis) lehet, vagyis a két mondat igazságfeltételei azono­ sak. A Csilla szeme kék nyilvánvalóan nem ugyanolyan körülmények között igaz, mint a Csilla szeme zöld: a két mondat igazságfeltételei különböznek, te­ hát a bennük található egyetlen eltérés folytán a két szó, a kék és a zöld jelenté­ se is különbözik. S bár igaz, hogy a kék, zöld, kutya vagy eb szó jelentéséről még egy jottányival sem tudtunk meg többet, a mondat jelentéséhez már kö­ zelebb kerültünk. Ezt annak köszönhetjük, hogy a mondat jelentése gyökere­ sen eltér attól, ahogy a szó jelentését fel lehetett fogni: nem kell elképzelnünk kutyákat vagy háromszögeket, vagy azok „fogalmát", a mondatoknak van ugyanis egy saját, nyelven kívüli jellemző tulajdonságuk: az, hogy igazak vagy hamisak. Persze ahhoz, hogy egy mondat értelmes legyen, nem kell igaznak is lennie, de így az értelmetlenségnek is több esetét lehet elkülöníteni attól függően, hogy a mondat milyen igazságfeltételekkel rendelkezik. A Hogy hegy hagy „mondat" esetében nem tudjuk megmondani, milyen kö­ rülmények között lehet igaz, ezért lesz értelmetlen, Az agglegény barátom sze­ reti afeleségét az igazságfeltételek ellentmondása miatt (valaki nem lehet egy­ szerre nős és nőtlen), és így tovább. Most már azt is látjuk, mivel indokoltuk az előző fejezetben Az oroszlán simogatása veszélyes mondat kétértelműségét: két különböző igazságfeltétel102

7. Jelentések

csoport tartozik egyetlen szólánchoz (1. ha valaki az oroszlánt simogatja, az veszélyes; 2. ha az oroszlán simogat valakit, az veszélyes), csakúgy, mint A csiga elakadt mondat esetében (igaz lehet akkor, ha 1. az emelőszerkezet leállt, illetve 2. ha a puhatestű állat nem tud továbbmenni). 8. A mondatok jelentése tehát elsődleges a szavak jelentésével szemben. Amikor a nyelvet használjuk, mondatokban beszélünk (vagy legalábbis mondatokra lehet kiegészíteni, kikerekíteni az elhangzottakat, például kér­ dés-válasz esetén). Ezzel persze azt is kijelentettük, hogy a szavaknak is van je­ lentésük: pontosan az, amivel a mondat jelentéséhez hozzájárulnak, amivel kiegé­ szítik vagy megváltoztatják a mondat igazságfeltételeit. A Rockefeller gazdag, de becsületes mondat például ugyanazt jelenti, mint a Rockefeller gazdag és be­ csületes (vagyis ahhoz, hogy a mondat igaz lehessen, Rockefellernek gazdag­ nak és becsületesnek is kell lennie), de annyival mond többet, hogy például a mondatot kimondó személy eleve nem hiszi, hogy aki gazdag, az általában becsületes is. Ebből azután arra is fény derül, miért gondoljuk, hogy egyes szavaknak „megfoghatóbb" a jelentésük, mint másoknak: egyszerűen azért, mert azok­ ban a mondatokban, amelyekben például a kutya szó előfordul, sokszor való­ ban szemmel látható és „kézzelfogható" kutyákról történik említés. Amire ezekben a mondatokban a kutya szóval utalunk, a világban valóban létező valami. Vagyis ahhoz, hogy ezek a mondatok igazak lehessenek, például ar­ ra lehet szükség, hogy a látókörünkben legyen egy kutya. Ez azonban, mint kifejtettük, az egész mondatból következik, amelynek része a kutya szó - sok minden egyéb mellett. A szavak jelentése önálló egész: ez teszi lehetővé, hogy a „régi" szavakból új mondatokat mondhassunk, új állításokat tehessünk (a nyelvben, tudjuk, ez mindennapos jelenség), és hogy ezeket meg is érthessük. De ahogy a hangsorként felfogott szó (vagy morféma) is valójában csak mondatokban lé­ tezhet, ugyanúgy a szójelentés is csupán a mondat jelentésében „kel életre". 9. Az igaz-hamis dimenziójában azonban nem minden mondat helyezhető el: jó néhány olyan mondatfajta van, amelyet egyáltalán nem lehet az „igaz" vagy „hamis" minősítéssel ellátni. Lássunk pár példát: Megígérem, hogy eljövök az ünnepségre. Fogadjunk, hogy János nem nyeri meg a versenyt. Felteszem a kérdést: ki afelelős? Az ülést ezennel megnyitom. Ezekben az esetekben ugyanis nemcsak mondtam, hanem egyúttal tettem is valamit: ígértem, fogadtam, kérdeztem, illetve megnyitottam az ülést. Ezeket a mondatokat valamire használtam: a fent nevezett cselekedetek elvégzésére. Cselekedetekről pedig nem kérdezhetjük meg, hogy igazak-e vagy hamisak, csupán azt, hogy sikerült-e megtennem őket vagy sem. Pontosan ez a helyzet az ilyen mondatokkal is: nem az a kérdés, hogy igaz-e, hogy az ülést ezennel megnyitom, hanem hogy sikerült-e Az ülést ezennel megnyitom mondat ki103

II. A NYELV SZINTJEI

mondásával megnyitnom az ülést. Persze a cselekedetek elvégzésének is megvannak a maguk feltételei. Ha például be akarok menni a lakásomba, ak­ kor ehhez az szükséges, hogy járni tudjak, azután hogy felismerjem a laká­ som ajtaját, hogy megtaláljam a kulcslyukat, hogy meglegyen a beleülő kulcsom és így tovább. Ahhoz, hogy az illető ülést megnyithassam, szüksé­ ges, hogy például a résztvevők jelen legyenek, hogy én legyek az elnök, hogy az ülés még ne legyen megkezdve stb. Ahhoz, hogy valamit sikeresen megígérhessek valakinek, az szükséges, hogy például amit ígérek, az számára kívánatos, kedvező dolog legyen (kü­ lönben nem ígérek, hanem fenyegetek), hogy a megígért dolog ne következhessék be akaratomon kívül (hiszen nem ígérhetjük meg, hogy a nap holnap is felkel), és így tovább. Minden ilyenfajta beszédbeli cselekvéshez tehát meg lehet adni azokat a feltételeket, amelyek fennállása esetén a megnevezett cselekvés valóban lét­ rejön: ezeket a beszédcselekvések sikerességi feltételeinek nevezzük. És amikor az ilyen cselekvéseket végrehajtjuk vagy ezeknek tanúi vagyunk, pontosan eme feltételeknek megfelelően értelmezzük azokat. Mindez azonban nem mond ellent annak, hogy a jelentéseket az igazság­ feltételekre vezetjük vissza. Hiszen amikor az előbb mondatokról beszél­ tünk, akkor már hivatkoztunk rá, hogy állítások megtételére használjuk őket. És magának az állításnak is megvannak a maga sikerességi feltételei: ha azt állítom, hogy Csilla okos, kell, hogy legyen valamilyen bizonyítékom arra, hogy a dolog valóban úgy van, ahogy mondtam; azután hinnem kell abban, hogy amit mondok, igaz; továbbá nem lehet nyilvánvaló számomra, hogy az, akihez beszélek, tudja azt, amit mondok stb. Ha az eddigiekben (ugyan igen lazán) megfogalmazott feltételeket „fel­ boncoljuk", láthatjuk, hogy ezek jó része már értelmezhető az igazságfeltéte­ lek szerint. Az például, hogy ha eljövök az ünnepségre, kedvező-e számodra, vagy igaz vagy nem; annak az igazsága, hogy hiszem-e, hogy Csilla okos, szintén eldönthető és így tovább. Az igazságfeltételek tehát részei a sikeres­ ségi feltételeknek, bár összességükben nem merítik ki őket. 10. Mire használjuk hát a mondatokat? Mielőtt erre a kérdésre válaszolnánk, próbáljunk arra a látszólag egyszerű kérdésre választ adni, hogy mire hasz­ náljuk az autókat. Van, aki arra, hogy a gyerekeit bölcsődébe, óvodába vigye. Van, aki a zöldséget viszi a piacra, van, aki taxizik, és van, aki versenyez ve­ le. De olyan is van, aki csupán a szomszéd irigységét kívánja fölkelteni vele, meg olyan is, aki az idegeit úgy nyugtatja meg, hogy a csúcsforgalomban körbejárja a várost, vagy akár olyan, aki a barátnőinek akar imponálni. Pedig az autókat nagyjából egységes célra, azonos használatra gyártják: arra, hogy közlekedjünk, szállítsunk velük. A mondatok azonban nem egységes célra „készülnek". És amikor azt mondjuk, hogy a mondatokat kommunikációra használjuk, hajlamosak va­ gyunk elfeledkezni arról a százféle célról, használatról és alkalmazásról, ami­ re mondatainkat szánhatjuk: ígérünk, kérdezünk, bíróként ítéletet hozunk, parancsolunk, állítunk, kérünk stb. 104

7. Jelentések

Ráadásul még ezeket a nyelvhez kötött cselekedeteket is rendkívül sokszí­ nűén tudjuk megvalósítani. Ha például el akarjuk érni, hogy valaki kinyissa az ablakot, a következők között választhatunk: Megkérlek, hogy nyisd ki az ablakot. Nyisd ki, kérlek, az ablakot. Légy szíves, nyisd ki az ablakot. Lennél olyan kedves kinyitni az ablakot? Nem lennél olyan kedves kinyitni az ablakot? De jó lenne, ha valaki kinyitná az ablakot! Lehet, hogy csukva van az ablak? Hű, de meleg van itt! stb. A szó szoros értelmében persze ezek közül egyik sem jelenti ugyanazt, mint az első mondat; itt csak arra kívántuk felhívni a figyelmet, hogy mindegyiket lehet ugyanúgy érteni és ugyanazzal a céllal mondani. Ezek a meggondolások azonban már nem tartoznak a nyelvi jelentés szigorúan vett tárgykörébe.

105

III. A NYELV VÁLTOZATAI

8. NYELVÜNK SOKFÉLESÉGE

1. Nézzük meg képzeletben egy átlagos ember ruhatárát, s gondoljuk végig, mikor mit szokott felvenni. Otthon esetleg papucsban, házikabátban vagy egy viseltes nadrágban járkál. Ha dolgozni megy, egyszerű öltönyt vesz föl, kalapot vagy sapkát tesz a fejére, táskát hord a kezében. Színházban sötét ruhában jelenik meg, nyakkendőt köt. Ha pedig leugrik focizni a ház mellet­ ti játszótérre, akkor rövidnadrág, trikó és tornacipő a megfelelő szerelés. Té­ len kesztyűt húz, sálat köt a nyakába, meleg kabátot ölt, nyáron rövid ujjú ing van rajta, a strandon pedig az úszónadrágon kívül mindent levet. Noha a példabeli átlagember ruhatára egy szekrényt is alig tölt meg, elég változa­ tosan tud öltözködni. Ezt a változatosságot azonban sok körülmény korlá­ tozza. Vajon melyikünknek jutna eszébe nyáron kucsmában vagy télen egy szál trikóban útra kelni? Megjelennénk-e pulóverben, amikor ünnepélyes kitüntetésünkre vagyunk hivatalosak? És sötét öltönyben a kiránduláson? Általában nem, hiszen öltözködésünket meggondoltan változtatjuk az idő­ járástól függően és az alkalomhoz illően. Ha nagyon kíváncsiak vagyunk, hogy mikor mit vegyünk föl, még a pontos szabályokat is megtudhatjuk a divatszakértőktől. Az a nyelvtudás, amely kinek-kinek a birtokában van, és ennek a nyelvtu­ dásnak az alkalmazása sok tekintetben az átlagember ruhatárához és öltöz­ ködéséhez hasonlítható. Először is például abban, hogy egyikünknek sincs „teljes ruhatára": a magyar nyelv teljes egészét senki sem mondhatja magáé­ nak. Azután például nincs két ember (talán néhány ikerpáron kívül), akinek egyforma ruhatára volna - mégis nagyon sok emberrel tudunk együtt megje­ lenni nagyon sok különféle alkalommal anélkül, hogy egy is akadna közöt­ tünk, aki öltözetében elüt a többitől. Az egyedi nyelvtudások, nyelvi készle­ tek óriási eltérései ellenére sincsenek általában kommunikációs zavaraink: ritkán szúr szemet valakinek a szokásostól eltérő nyelvhasználata, hiszen mindannyian igyekszünk az alkalomhoz illő nyelvi kifejezéseket megtalálni. Ha mégsem sikerül, ez legalább annyira feltűnő és kényelmetlen, mintha egy farmernadrágos házibulira szmokingban érkezünk, vagy egy nagykövet fo­ gadására rövidnadrágban. (Itt persze eltekintünk a „szabályt erősítő" ama kivételtől, amikor szándékosan sértjük meg az öltözködési vagy nyelvhasz­ nálati szokásokat, hiszen ezzel éppen a szabály vagy szokás létét ismerjük el, még ha kétségbe kívánjuk is vonni az érvényességét.)

109

III. A NYELV VÁLTOZATAI

Vegyünk szemügyre most egy-két ilyen feltűnő nyelvi „illemszabálysértést". Ha mondjuk egy összejövetel magas rangú szónoka előadását lapozgatva han­ gosan így fakadna ki: „A szentségit, hova afenébe tettem azt a nyavalyás papírt!" nagy megütközést keltene. Ugyanezt otthon családtagjai előtt nyugodtan mondhatná, sőt esetleg a titkárnőjének vagy a sofőrjének is. Nem valószínű vi­ szont, hogy a hónap elején családi körben üldögélve, miután mindenki az asz­ talra tette a fizetését, ezzel fordulna a feleségéhez: „Első napirendi pontként felké­ rem Kovácsné asszonyt, terjessze be lakóegységünk következő havi költségvetését." 2. Az emberek kisebb-nagyobb közösségekben élnek. A közösségek jelle­ güknek és funkcióiknak megfelelően társadalmilag differenciáltak - minden­ kinek világosan meghatározható helyzete van a többiekhez képest. A közös­ ség tagjai valamilyen közös értékrendszert fogadnak el, ez tükröződik a viselkedést szabályozó társadalmi normákban. Nyelvközösségen olyan közös­ séget értünk, amelynek tagjai legalább egy közös nyelvet beszélnek, és sok­ kal gyakrabban érintkeznek a közösség többi tagjával, mint más közösségek tagjaival. Ismerik azt a közös értékrendszert, amely a közösségben a viselke­ dés társadalmi alapját jelenti. A normák természetesen a nyelvi viselkedést is szabályozzák. így tehát csak az kommunikálhat a nyelvközösség egyenérté­ kű tagjaként, aki ismeri ezeket a normákat, a közösségben szokásos kommu­ nikációs mintákat, és mindig ezeknek megfelelően tudja kifejezni gondola­ tait, befolyásolni mások viselkedését. Tekintve, hogy célunk a nyelvvel nem az, hogy szavakat mondatokká rakjunk össze, hanem hogy segítségével ha­ tékonyan kommunikáljunk, a tulajdonképpeni nyelvtudás nemcsak azt je­ lenti, hogy valaki olyan szósorokat tud létrehozni, amelyeket a nyelvközös­ ség tagjai nyelvük mondataiként ismernek el, hanem azt is, hogy ezeket a mondatokat a közösségben szokásos módon tudja alkalmazni. A nyelvtudásnak persze eléggé természetellenes esete az, amikor valaki már megtanult egy nyelvet, de még nem került sor rá, hogy a közösségben használja is. A természetes eset az, hogy valaki anyanyelve alapján tartozik egy nyelvközösségbe. A kisgyerek a nyelv elsajátításával párhuzamosan „sa­ játítja el" a körülötte lévő világot, ezzel együtt közösségének szokásait is. En­ nek a folyamatnak egyes állomásait éppúgy megfigyelhetjük, mint a „tiszta" nyelvelsajátítás egyes fokozatait. A kisgyerek még akkor szólal meg, amikor kedve támad, tegez mindenkit, szemtől szembe csúnyának nevezi az idege­ neket - csupa olyan dolog, amit a közösség felnőttebb tagjai nem engedhet­ nek meg maguknak. Vagy ami talán a felnőtteket a legjobban zavarja: nem köszön. (Próbáljuk ki: hihetetlenül nehéz nem visszaköszönni.) Néhány év alatt azonban - mire valóban a közösség tagjává válik - nemcsak az egyes elemek valóságra utaló jelentését sajátítja el (például azt, hogy nem minden szőrös dolog kutyus), hanem az elemekhez fűződő társadalmi jelentést is (pél­ dául azt, hogy a tegezés nem csupán azt jelenti, hogy mondanivalónkat egy jelen lévő személynek címezzük). Éppolyan biztonsággal és éppolyan auto­ matikusan választja majd ki a helyzetnek megfelelő kifejezési formát, mint ahogy a nyelvtanilag helyes mondatokat megalkotja. Ez a képesség tényle­ ges része nyelvtudásának, hiszen az ember mindig bizonyos körülmények 110

8. Nyelvünk sokfélesége

között használja a nyelvet: nem mondhatjuk, hogy időnként csak úgy „nyel­ ven" beszélünk, máskor viszont a nyelvhasználat, a nyelvi viselkedés szabá­ lyaihoz is alkalmazkodunk. 3. Amikor az ember megszólal, először is a helyzetnek megfelelő beszéd­ módot - kódot - kell megválasztania. Ezt a választást minősítik például az olyan általános megállapítások, hogy valaki partnerével tisztelettel vagy le­ kezelően beszél. Ez a választás azután meghatározza, hogy mondanivalóját hogyan valósítja meg. A nyelvhasználat szabályai közül a horizontális egyezte­ tés szabályai megszabják, hogy beszédében milyen elemek követhetik egy­ mást. A vertikális egyeztetés szabályai meghatározzák, hogy ezeknek az ele­ meknek a nyelv különböző szintjein - jelentéstan, alaktan, hangtan stb. hogyan kell megvalósulniuk. Például elképzelhető olyan helyzet, amikor a közbepofázni kifejezés haszná­ lata megfelelő; ha viszont valaki így szól: Senki se pofázzék közbe!, az már fur­ csa, hiszen a szókincsbeli választásnak nem felel meg az alaktani választás a durva szó választékos ragozása -, az megsérti a vertikális egyeztetés szabá­ lyait. Nézzük meg, hogyan sértené meg a nyelvhasználat egész csomó szabá­ lyát az a képviselő, aki parlamentben így szólalna föl: A kiskésit, Tisztelt Ház, aszondom, megnézhetnék, mér áll ilyen csehül az államháztartás! Először is megsérti a kódválasztás szabályait, hiszen egy igen formális helyzetben nagyon is családias hangot üt meg. De ezen belül sem következe­ tes. Az a kiskésit és a csehül áll kifejezések ütik a Tisztelt Ház és az államháztar­ tás stílusát. A többi szó önmagában még semleges lehetne - azaz szókincs te­ kintetében a konfliktusban lévő stílusok bármelyikébe tartozhatna -, de az aszondom és a mér pongyolasága egy másik szinten már nem egyeztethető össze a megnézhetnók választékosságával. így tehát a horizontális és vertikális egyeztetéssel is bajban vagyunk. Mindenesetre a felszólaló javára írhatjuk, hogy a kiskésit-ben az irodalmi nyelv é-je helyett i-1 használt: ebben az eset­ ben betartotta a vertikális egyeztetés szabályait. Ebből a példából világos, hogy a nyelvhasználat társadalmi szabályainak megsértése nemcsak azt eredményezheti, hogy egy tökéletes mondatot nem a megfelelő körülmények között használunk, hanem azt is, hogy olyan mon­ datok jönnek létre, amelyek semmiféle helyzetnek nem felelhetnek meg, so­ hasem lehet velük érvényesen kommunikálni. Éppúgy, ahogy a szmoking­ hoz felvett lakkcipőt hirtelen nem cseréljük fel tornacipőre, egy-egy közleményen belül sem válthatunk kódot. Ha nincs más cipőnk, nem me­ gyünk el a bálba, s ha nem találjuk a megfelelő szavakat, nem is szólalunk meg. Az ilyen zavarok gyakran előfordulnak, amikor például tisztában va­ gyunk vele, hogy kérvényt vagy felszólalást máshogy, más kódban kell meg­ fogalmazni, csak éppen azt nem tudjuk, mi van abban a kódban. 4. A nyelvhasználat itt bemutatott „illemszabályai" a kommunikációs helyzetekhez kötődnek. Vegyük tehát sorra, hogy e helyzetek mely elemei, 111

III. A NYELV VÁLTOZATAI

tényezői lehetnek hatással a kódoknak és a közlemény más vonatkozásainak változtatásában, módosításában. A beszélő és hallgató személye nem abszolút értelemben, hanem egymáshoz vi­ szonyított helyzetük alapján határozzák meg a kódválasztást. A döntő tényező ilyenkor a partnerek kora, neme, foglalkozása, rokonsága stb., azaz: ki az idő­ sebb, azonos neműek-e, ki a magasabb társadalmi állású, rokonok-e, ha igen, milyen a rokonság foka. Ezekhez a viszonylagos helyzetekhez a különböző társadalmak különböző értékeket kapcsolnak. Nálunk a férfiak előre köszön­ nek a nőknek, az ajtóban előreengedik, fizikai erőfeszítést kívánó munkától elvben kímélik őket. Japánban természetes, hogy az utcán a feleség egy lépés­ sel férje mögött menjen, és ő cipelje a csomagokat. Az öregeket egyik helyen a legfőbb hatalommal ruházza föl a család, másutt a munkaképtelenné válás után már csak kenyérpusztítónak tartja. Egyes társadalmakban a beosztott vagy alárendelt személyében is alá van vetve a magasabb állásúaknak - meg­ fenyíthetik, magánéletébe beleszólhatnak, emberi méltóságát nem tartják tisz­ teletben. Tehát egyik társadalomban a női nemhez tartozás és a magas kor ér­ tékként jelenik meg, másutt alacsonyabbrendűséget jelent; vagy az alárendeltség a személyiség minden oldalát érintheti, míg másutt csak abban a viszonyban jelenik meg, amelyben ezt például a munka irányítása megkí­ vánja. Mindezek a tényezők a nyelvi viselkedésben is közrejátszanak. A beszélő és hallgató viszonylagos társadalmi helyzete legtisztábban a megszólításokban tükröződik. A magyar nyelvben is számos különböző megszólítási módot ismerünk: például a tegezés, a magázás, az önözés, a „tetszikezés". Érdemes fölfigyelni arra, hogy a tegezésen kívül ezekben a for­ mákban magyarul mint egy harmadik személyhez beszélünk partnerünk­ höz: Ha a néninek el tetszik olvasni a verset..., Ha Ön is úgy gondolja..., Maga min­ dig bajt csinál stb. Más nyelvekben a tisztelet jele az, hogy mint több személyhez beszélünk partnerünkhöz: Ja prosu vasz... 'én kérem Önt, tkp. ti­ teket', Avez-vous fait un bon voyage, Madame? 'Jól utazott-e Ön (tkp. ti) asszo­ nyom?' stb. Egyes ázsiai nyelvekben pedig a tiszteletet nemcsak az igerago­ zással fejezik ki, hanem a különböző toldalékok közötti választással, sőt eltérő, de azonos alapjelentésű szavak használatával. A megszólítás névmá­ sain kívül ide tartozik a különböző címek használata is: nálunk a körzeti or­ vost doktor úrnak szólítják, a tanárt tanár úrnak, az újságírót szerkesztő úr­ nak, azaz foglalkozása szerint (sőt ezekre hivatkozni is lehet, például A doktor úr azt szokta mondani...)-, az angolszász országokban ez nem szokás, ott mindenkit a nevén szólítanak. Még a bankban is kitesznek egy táblácskát minden tisztviselő elé, hogy az életében egyszer betévedő ügyfél is megfele­ lően Mr. Jones-nak vagy Miss Smith-пек szólíthassa őket. Nincs is az angol­ ban olyan 'úr' jelentésű szó, amelyet foglalkozásnévhez lehetne hozzákap­ csolni (bár egyes tisztségnevekhez, például Mr/Madame Chairman 'elnök úr/asszony' kivételesen és csakis megszólításképpen lehet). A megszólítás megválasztásában két döntő tényező játszik közre: az aláfölérendeltség (azaz, a hatalmi viszony) és a szolidaritás (az, hogy a partne­ rek valamilyen szempontból közösséget vállalnak-e egymással, együvé tar112

8. Nyelvünk sokfélesége

tozónak érzik-e magukat). Ha az egyik beszélő hatalmi helyzetben van, ak­ kor a megszólítási forma nem kölcsönös: őt tiszteletibb módon, mondjuk tetszikezve szólítják meg, míg ő a partnerét letegezheti. Az egyenrangú hely­ zetben a megszólítás egyforma: mindketten ugyanazt a megszólítási formát alkalmazzák. Ha ez az egyenrangú helyzet szolidáris, akkor a felek például tegeződhetnek; ha nem szolidáris, akkor magázódáshoz folyamodnak. Ez a séma konfliktusoktól mentes mindaddig, amíg csak egyenrangú felek lehet­ nek szolidáris viszonyban. A viszonyok átalakulásával azonban gyakorta előállnak olyan helyzetek, amelyekben az egyik partner hatalmi helyzetben van ugyan, de viszonyuk szolidáris: például mai munkahelyeken a vezető és beosztott viszonya, vagy a modern családban a gyerekek és felnőttek viszo­ nya lehet ilyen. Ilyenkor a szolidaritás válik meghatározó tényezó'vé: a veze­ tő már nem tegezi le a beosztottját (mint ahogy például a nagysága letegez­ hette a cselédjét), hanem vagy kölcsönösen magázódnak, vagy éppenséggel tegeződnek. Hasonlóképp a családban: ha a gyerekek a nagymamát tegezik, az nem tiszteletlenség (nem letegezés), hanem az összetartozás jele. Persze a tegezés-magázás az alá-fölérendeltség vagy tisztelet kifejezésének csak az egyik dimenziója. Ha a főnök tegeződik is a beosztottal és a keresztne­ vén szólíthatja, a beosztott mégsem használhatja a főnök keresztnevét. A fő­ nök tehát mondhatja, hogy „Ferikém, légy szíves, hozd be az X ügy dossziéját", Fe­ rikém viszont csak úgy válaszolhat általában, hogy „Kérlek szépeit igazgató úr (vagy legfeljebb: „János bátyám"), már láttad a múlt héten". A megszólítás zava­ rait, a hatalom-szolidaritás viszonyok tisztázatlanságát szembetűnően mutat­ ják az olyan (elég gyakori) esetek, amikor - jóllehet a tegezési viszony már kialakult - a hierarchiában alul lévő egyszerűen „nem szólítja nevén" a felül lévő beszédpartnert, hanem körmönfont eszközökkel elkerül minden erre kényszerítő alkalmat. És bár a mai családokban általánossá vált a tegeződés, a gyerekek (az alul lévők) ritkán szólítják, szólíthatják szüleiket keresztnevü­ kön, nagyszüleiket pedig szinte soha. A gyerekeket viszont szinte mindig ke­ resztnevükön szólítjuk, és elég ritkán fiam-nak vagy lányom-пак. Persze ne fe­ lejtsük el, hogy ha a nyelvi kifejezésekben szolidaritást mutattunk is, a hatalmi hierarchiát még nem változtatjuk meg, bár az igaz, hogy a szolidari­ tás látszatának felkeltésével elviselhetőbbé tettük - s általában, ha az ilyen döntéseinket tudatosan megfontoltuk, akkor ez is volt a célunk. 5. A kódválasztásban a partnerek személyén kívül a helyzetnek is nagy je­ lentősége van, mi több, azt is mondhatjuk, hogy a helyzet „átértelmezheti" a beszélő felek szerepét. A kommunikációs helyzet és viszony alapvetően kétfé­ le lehet: személyre irányuló (perszonális) vagy szerepre irányuló (tranzakciós). A szerepre irányuló helyzetben a partnerek nem saját magukat, hanem egy-egy társadalmi szerepet testesítenek meg: egy bizonyos meghatározott cél érdeké­ ben érintkeznek egymással, valamilyen „ügyet" akarnak lebonyolítani. Az ember nagyon gyakran részese ilyen helyzeteknek: a boltban nem Nagy Jánosné és Kovács Éva, hanem az eladó és a vevő kommunikál egymással, a vo­ naton az utas és a kalauz, az iskolában a tanár és a diák, a hivatalban a tisztvi­ selő és az ügyfél. Ezekben a helyzetekben gyakran a partnerek nem is ismerik 113

III. A NYELV VÁLTOZATAI

egymást „személyesen", csak mint bizonyos szerepek megtestesítőit. A nagy­ városban ez az „ismeretlenségi tényező" is fontos szerepet játszik, de nem ez a legfontosabb, hiszen például egy kisvárosban, ahol mindenki ismeri egy­ mást, a bírósági tárgyaláson a bíró, az ügyész, az ügyvéd, a fel- és alperes, a tanúk mégis mind csak ebben a szerepben érintkeznek. Sok országban, me­ lyekhez nemrég Magyarország is csatlakozott, ezeknek a szerepeknek a min­ dennapi élettől való különbözőségét jellegzetes öltözködéssel (bírói, ügyvédi, ügyészi talárral, alkalmasint parókával) is hangsúlyozzák - ismét rámutatva az öltözködés, a nyelvhasználat és a társadalmi szerepek összefüggésére. A személyes és tranzakciós helyzetekben más és más dolgok szerepelhet­ nek üzenetként. Föntebb említettünk néhány példát arra, hogy bizonyos hely­ zetekben mit nem lehet mondani. A felhozott példákban tranzakciós helyze­ tek szerepeltek, ilyenkor oda nem tartozó, személyes dolgokról beszélni nem lehet. Képzeljük el, milyen hatást váltana ki, ha valaki odamenne a postán az egyik ablakhoz, és így szólna: Kisasszony, én olyan boldogtalan vagyok! A tranzakciós és személyes helyzeteknek megfelelően a kódokat két nagy osztályba sorolhatjuk: a formális és nem-formális kódok osztályaiba. Ter­ mészetesen ezen belül is sok aleset van. A nyelvközösség tagja egyidejűleg sok különböző kódnak van a birtokában, nyelvét ezeknek a kódoknak az együttese alkotja; csak így tud minden helyzetben a normáknak megfele­ lően viselkedni. Előfordul, hogy egy adott helyzetben a partnerek már elkezdtek egy bizo­ nyos kódot használni, de a helyzet valamilyen szempontból megváltozik. Ilyen változás lehet például az, amikor valamilyen tranzakció lebonyolítása után a felek magánügyeikről kezdenek beszélni: például a napi munka meg­ beszélése után a munkatársak a jövő heti összejövetellel kapcsolatos kérdése­ ket beszélik meg; vagy egy újabb személy jelenik meg, akinek az addigi part­ nerek mindketten fölérendeltjei - ekkor már a maguk ügyeiről sem fognak úgy beszélni, ahogy addig; esetleg az új szereplő csak egyiküknek ismerőse; ilyenkor a partnerek kódot váltanak, másként kezdenek el beszélni az új témá­ nak, új szereplőknek megfelelően. Maradva előző hasonlatunknál olyan ez, mint amikor a bírósági tárgyalás után a jogászok leveszik a talárokat, és lát­ hatóvá válik „civil" ruházatuk. 6. Az ember mindennap sokféle helyzetben vesz részt, gyakran kell kódot váltania. Azt mondtuk, hogy a nyelvközösség tagja sokféle kódnak van egy­ szerre a birtokában. Nem igaz azonban az, hogy mindenki tökéletesen egy­ formán birtokában lenne az összes kódnak, amit csak a közösségben hasz­ nálnak, hiszen az ember bizonyos típusú helyzetekben ritkábban vagy szinte sohasem vesz részt. Az egyik szembetűnő példája ennek az, amikor a serdü­ lők a társadalom szemében gyerekből felnőtté válnak. Noha egy serdülő jól meg tudja ítélni, hogy édesanyjával tisztelettel beszélt-e valaki vagy sem azaz a megfelelő kódot használta-e -, az még nem tisztázódott számára, hogy ő maga milyen helyet foglal el a hierarchiában a külső szemlélő számá­ ra. A család nőismerőseit például nap nap után zavarba hozza azzal, hogy még mindig nénizi, tetszikezi őket: számukra ez már azt jelentheti, hogy 114

8. Nyelvünk sokfélesége

öregasszonynak tekinti őket. Hasonlóképp zavarba kerül az az ember, aki­ nek életében először akad dolga egy hivatalban. Ismét zavar forrása lehet az, ha valakinek nyilvánosan föl kell szólalnia (vagy rádióban, televízióban be­ szélnie). Ilyenkor az emberek messze eltúlozzák a kód megkívánt formálisságát: azt hiszik, „televízióul" az elvégeztük így szól: elvégzésre került - a formálisságot a körülményességgel azonosítják, hiszen már sokszor hallottak a televízióban olyan dolgokról beszélni, amelyekről ők maguk nem szoktak nyilatkozni, vagy legalábbis nagyobb nyilvánosság előtt nem. Ebben a hely­ zetben egyszerűen nincsen gyakorlatuk. Az ilyen túlzások nem csak a szókincsben jelennek meg, mint például az említetthez hasonló kifejezések használatában. A szókincsbeli választásnak van az ember még leginkább tudatában. Sokkal alattomosabbak azonban a nyelv alsóbb szintjein meglévő különbségek, amelyeknek szabálysértő használatát csak akkor vesszük észre, ha mások mondják úgy. A közbeszéd­ ben például gyakran mondjuk azt, hogy a gyárba dolgozok, a gyárban dolgozom helyett; elhalasszuk a dolgot elhalasztjuk helyett; bót-ot bolt helyett. A művelt köznyelv normájához képest ezek az alakok helytelenek; tény és való azon­ ban, hogy a beszélők jelentős részének ezek egy kód megfelelő elemei. Ugyanakkor ezeknek a beszélőknek jó része tudja, hogy helyesen nem így kell beszélni. „Helyesen" az ember a formális kódban beszél. Ha viszont a formális kódot viszonylag ritkán kell használnia, akkor annak saját szabá­ lyait nem ismeri eléggé, ezért óvatosságból túlzásba viszi őket: így jönnek létre az életben léptet, a könyörgöm, a szolda (= szóda) típusú „túlhelyes" (hiperkorrekt) alakok; ezek mindig a beszélőnek az adott kódban való bizony­ talanságát jelzik. 7. Nyelvtudásunk nemcsak segíteni tud, hogy a kódok változtatásával a különböző helyzetekben mindig megfelelően fejezhessük ki mondandónkat - akaratlan árulónk is lehet, amikor megmutatja, melyik társadalmi rétegbe tarto­ zunk. Nyelvtudásunknak az az összetevője, amely fölött a legkevesebb tuda­ tos ellenőrzésünk van, a hangrendszer. Idézzünk először más országbeli pél­ dákat. A mai New York-i előkelőbb rétegek nyelvében a szóvégi r hangot általában kiejtik, például a bar szót kb. bár-nak mondják. A New York-i köz­ nyelv azonban ezt a szóvégi r-t nem ejti, tehát a szó kb. így hangzik: bá. A fel­ sőbb rétegek az r-es ejtést természetesen „hazulról" hozzák, azok pedig, akik ezekkel a körökkel érintkezésben állnak, de otthon r nélküli ejtést tanultak, őket követik, utánozzák. Ez a kiejtésbeli változatosság egy felfelé mutató görbén ábrázolható, amelynek vízszintes tengelyén a társadalmi rétegek emelkedő rendben követik egymást, a függőleges tengelyen pedig a kiejtett r-ek százalékaránya a 0-tól a 100 felé tart. Az oroszban a borscs, scsi stb. szavakban a scs ejtés helyett terjed a hosszú lágy s. A fiatalabb beszélők például jóval nagyobb számban használják, mint az idősebbek. A budapesti köznyelvben a magasabb iskolázottságúak és a fiatalabbak a hosszú í, ú, ű helyett gyakrabban mondanak rövid i, u, ü hangokat, mint az alacsonyabb iskolai végzettségűek és az idősebbek. 115

III. A NYELV VÁLTOZATAI

Ezeket a jelenségeket folyamatukban kell látnunk: bizonyos, a társadalmi hierarchiában nagyobb tekintélynek örvendő, magasabban álló rétegek nyel­ ve követendő minta a hierarchiában lejjebb állók számára, akik - jórészt nem is tudatosan - követik a nagyobb presztízzsel rendelkezők példáját, így pró­ bálván maguk is nagyobb tekintélyre szert tenni. Egy-egy ilyen változás a nyelv valamely részrendszerét teljes egészében átalakíthatja, mint arra majd látunk példát. 8. Amikor megemlítettük, hogy beszédünk elárulhatja hovatartozásunkat, szándékosan tekintettünk el a beszélő szülő- vagy lakóhelyére történő utalás­ tól. A nyelvek azonban, mint tudjuk, nemcsak „függőlegesen" - társadalmi rétegek vagy kódok szerint - tartalmaznak résznyelveket, hanem „vízszinte­ sen" is - az azonos nyelvet beszélő egyes közösségek területi elhelyezkedése szerint is. Ilyenkor nyelvjárásokról, dialektusokról beszélünk. Némi túlzással azt mondhatjuk, hogy csaknem minden mai nyelv valamikor egy-egy nyelv­ járás volt, s csupán az azt beszélő közösségnek a többitől való elkülönülése, elszakadása volt az oka, hogy az illető nyelvjárás azóta önállóan fejlődvén ma önálló nyelvként létezik. A nyelvjárások kialakulásának folyamata azonban állandóan újratermelődött, s így ma alig van nyelv, amelynek ne volnának nyelvjárásai. Nyelvészeti szempontból a magyar irodalmi köznyelv (például a közszolgálati rádió, az országos vagy megyei politikai napilapok stb. nyelvhasználata) csak egy a magyar nyelv nyelvjárásai közül: kitüntetett szerepét tudatos kijelölés, kialakítás és szabályozás (mai szakszóval: standardizálás) eredményeképpen kapta a felvilágosodás és a reformkor idején. Magát a nyelvjárás fogalmát nem könnyű meghatározni: sokszor alig lehet eldönteni, vajon önálló nyelvről vagy valamely nyelv egyik nyelvjárásáról van-e szó - különösen, ha politikai érdekek vagy nemzeti érzések forognak kockán. Ha csupán azt tekintjük lényegesnek (ami mind a nyelvész, mind az elfogulatlan gondolkodás számára ésszerű), hogy az egyes nyelvközösségek beszéde kölcsönösen érthető legyen, akkor bizonyos észak-német tájszólásokat könnyűszerrel nevezhetnénk hollandnak vagy akár a hollandot a német egyik nyelvjárásának. A Szicíliában beszélt olaszt viszont Firenzében egyál­ talában nem értik meg. A dél-olasz újoncok kiképzése az olasz katonaságnál azzal kezdődik, hogy megtanítják nekik a köznyelvi olasz vezényszavakat szinte úgy, ahogy a hajdani osztrák-magyar közös hadseregben a magyar regruta a németül elkiáltott vezényszavakat magolta be (és így lett hapták a Habt acht! 'Vigyázz!'-ból). Szigorúan véve kínai nyelvről sem lehet beszélni: Kínában hat olyan, egymás számára érthetetlen „nyelvjárás" van, amelyet legalább 15 milliónyian beszélnek. Ha az arab nyelvet egy olyan láncként képzeljük el, amelynek egymás melletti szemei kölcsönösen érthető nyelvjá­ rásokat jelképeznek, a lánc távolabbi szemei között egyre csökken a kapcso­ lat, az érthetőség foka. Két arab „nyelvjárás" között nagyobb lehet a különb­ ség, mint mondjuk két olyan, önállónak tekintett nyelv között, mint a norvég és a svéd, ugyanis mindkét skandináv nyelv a másik országban is jól érthető. Ha mondjuk a skandináv országok egyesülnének, s népeik úgy tekintenék magukat, mint akik a közös skandináv nyelv svéd, dán, norvég stb. nyelvjá116

8. Nyelvünk sokfélesége

rását beszélik, akkor ezentúl mindannyian skandináv nyelvet emlegetnénk. Ha a kantoni terület elszakadna a kínai központi kormánytól, és az ott lakók kijelentenék, hogy ők nem kínaiul, hanem kantomul beszélnek, akkor a kantonit önálló nyelvnek tartanánk. Az iszlám hódítás és térítés során áttért in­ diaiak, azaz Pakisztán és Banglades lakossága az arab írással lejegyzett urdu nyelvet beszéli, amely teljesen és kölcsönösen érthető az India egyik legna­ gyobb nyelvét, az ún. dévanagári írással rendelkező hindit beszélők számá­ ra. A szemünk előtt zajlott-zajlik le egy nyelv kettéválása a felbomlott Jugo­ szláviában: a korábban egységesnek tekintett és szigorúan nyelvészeti értelemben azonosnak is tartható „szerbhorvát" nyelv mára hivatalosan két önálló, az ortodox vallású délszlávok által beszélt szerb és a katolikus vallású délszlávok használta horvát nyelvként él tovább, sőt már a muzulmán dél­ szlávok bosnyák nyelve is felbukkant, noha aligha képzelhető el, hogy né­ hány év alatt jelentős változások következtek volna be szerkezetükben, szó­ kincsükben vagy hangalakjukban. Mindez arra mutat, hogy nem lényegtelen a nyelvek és a nyelvjárások vi­ szonyának megítélésében, hogy a nyelv használói maguk hogyan véleked­ nek arról, milyen nyelvet is beszélnek. A nyelvész regisztrálja a különbsége­ ket és azonosságokat, óvatos ítéleteket kockáztat meg, időnként ellentmond az államilag támogatott hivatalos mítoszoknak, valamint a köznapi gondol­ kodás tévhiteinek, de jórészt ő is tiszteletben tartja a nyelv beszélőinek hit­ vallását. Mivel pedig mind a pekingiek, mind a kantornak úgy tartják, hogy kínaiul beszélnek, a nyelvész is a „kínai nyelv" címszó alatt tárgyalja nyelvü­ ket, legfeljebb hozzáteszi, hogy pekingi (mandarin) vagy kantoni kínairól van szó. Ha pedig cinikusan szemléli a politika nyelvi fejleményeit, akkor az ismert mondást követve azt vallja: „Nyelvnek azokat a nyelvjárásokat nevez­ zük, amelyek mögött egy-egy hadsereg áll." 9. Ilyen gondokkal a magyar nyelvjárások esetében persze nem kell szembe­ néznünk. A XX. század egységesítő, a köznyelvet erősítő irányzatának hatá­ sára, a nyelvközösségen belüli sokirányú érintkezés és keveredés, majd kü­ lönösen a sajtó, a rádió és a televízió révén nemcsak hogy visszaszorult a nyelvjárások kialakulásának folyamata, de több kisebb nyelvjárás már rész­ ben vagy egészben bele is olvadt a nagyobb tájegység egyre jobban unifor­ mizálódó ún. regionális köznyelvébe. A magyar nyelv nagyobb dialektusait a 8. 1. ábrán mutatjuk be. A magyar nyelvjárások beszélői minden nehézség nélkül megértik egy­ mást. A legszembetűnőbb különbség közöttük hangtani - mindenki könnyen fölismeri például az ó'-ző, í-ző, e-ző nyelvjárást. A másik szembeötlő különbség a szókincsben van: ugyanazt a növényt az egyik vidéken tengeri­ nek, másutt kukoricá-nak, málé-пак, törökbúzá-пак nevezik. De vannak kü­ lönbségek az alak- és mondattanban is: a köznyelvi ökreitek az egyik nyelvjá­ rásban ökrötökek-nek hangzik (figyeljük meg, hogy itt azt a többesszámjelet illesztik a birtokos személyjellel ellátott egyes szám végére, amelyet a köz­ nyelv csak nem-birtokos szerkezetben használ: könyv-ek); a megy megyen-nek, a bíróhoz így: bírónyi, a Pistáikhoz így: Pistáik. A göcseji nyelvjárásban nincs 117

III. A NYELV VÁLTOZATAI

hangrendi illeszkedés a toldalékokban: kapável; a suk-sükölés pedig szintén lehet nyelvjárási sajátosság. Előfordul az el kell mennem helyett keleten az el kellek menni, az el kell majd mennem helyett el kell lesz menjek is. A magyar irodalmi nyelv alapja főként az északi és keleti nyelvjárás volt (például a dunántúliak ellenében), de őriz a köznyelv elemeket más nyelvjárá­ sokból is. A tanít í-ző, a rég é-ző nyelvjárásból származik. Az alakváltozatok (icsuda-csoda, szeg-szög, zsemlye-zsemle-zsömle-zsömlye stb.) szintén különböző nyelvjárásokból valók - a szókincset pedig valamennyi nyelvjárás gazdagította. 10. A nyelvjárások, illetve azok kisebb egységei - éppen mivel hosszú ideig valamivel zártabb közösséget alkottak beszélőik - kisebb nyelvközös­ ségeknek felelnek meg, amelyeknek társadalmi normái, nyelvhasználati sza­ bályai is a föntebb leírtakhoz hasonlóan különböznek egymáséitól. A nyelv­ járásokon belül tehát sokszor éppúgy találunk különböző kódokat, mint a köznyelven belül. A nyelvjárások beszélői azonban már nagyon régóta nem­ csak egymással, hanem más nyelvjárások vagy a köznyelv beszélőivel is érintkeznek - így a nyelvükön belül külön kódként szerepel a köznyelv is (vagy esetleg regionális köznyelv). A köznyelv nem csupán közvetítő nyelv szerepét játssza a különböző nyelvjárások beszélői között. Ha egy jellegzetes nyelvjárást beszélő közös­ ségben nőttünk fel, s azóta máshová költöztünk, magunk is tapasztalhatjuk, hogy amikor a nagyvárosban egy „földinkkel" találkozunk, s az otthoni dol­ gokról esik szó, öntudatlanul is átcsapunk a nyelvjárásba. Ha viszont politi­ káról, munkáról beszélünk vele, általában a köznyelvnél maradunk. A nyelvjárás és a köznyelv tehát különböző kódokként működik: témától és partnertől függően váltjuk őket. Másfelől a nyelvjárás használata szolidari­ tást fejez ki, a kapcsolat változatlanságát hangsúlyozzuk vele. Ha az iskolá­ zott ember otthon nem a megszokott tájszólásban beszél, családja és ismerő­ sei ezt úgy értelmezik, hogy különállását, elszakadását érezteti velük. 118

8. Nyelvünk sokfélesége

A nyelvjárási közösségekben a köznyelv általában mint az egyik formális kód szerepel; inkább a szerepre irányuló (tranzakciós) helyzetekben használ­ ják. A nyelvjárás fönnmaradása a közösség zártságától függ: ha túlnyomó többségben egymást jól ismeró' emberek érintkeznek (a helyzetek személye­ sek), a nyelvjárás valószínűleg sokáig megmarad; ha gyakoriakká válnak az is­ meretlenek közt zajló tranzakciós események, a nyelvjárás hamarabb tűnik el. Egy-egy nyelvközösség nyelvjárásrendszerét egy gúlához lehet hasonlíta­ ni, amelynek alján a legkisebb iskolázottságú és kis településeken élő beszé­ lők nyelvét találjuk: itt a legnagyobb a változatosság. Amint feljebb haladunk a gúla csúcsa felé, egyre iskolázottabb, magasabb társadalmi presztízsű és nagyobb helységekben élő emberek nyelvjárásaival van dolgunk, s egyre csökken a változatok száma. Általában mennél szélesebb a gúla talpa, annál hegyesebb a csúcsa. A sok nyelvjárású Angliában például, ahol az egyes táj­ nyelvek sokszor alig érthetőek egymás beszélői számára, legalábbis a közel­ múltig egy olyan nyelvjárás örvendett a legnagyobb tekintélynek, amelyet anyanyelvként mind a mai napig rendkívül kevesen beszélnek. 11. Ä nyelvközösség meghatározásakor nem csupán a kommunikációs ese­ mények gyakoriságát használtuk föl, hanem azt is, hogy a közösség tagjai legalább egy közös nyelvet beszélnek. Ez nem jelenti azonban azt, hogy csak egynyelvű közösségek léteznének. Kétnyelvűség (bilingvizmus) alakulhat ki például a határvidékeken; kétnyelvűek a soknemzetiségű országok olyan la­ kói, akiknek anyanyelve nem azonos az államnyelvvel (például Indiában, az egykori Szovjetunióban); vagy olyan népcsoportok, amelyek más nyelvű or­ szágba települtek át, mint például az Egyesült Államokban élő, spanyol anya­ nyelvű Puerto Ricó-iak. Áz esetek legnagyobb részében a közösség tagjai ilyenkor mindkét nyelvet anyanyelvi szinten ismerik, és a különböző nyelvek a nyelvhasználatban mint különböző helyzetekhez kötött kódok működnek. Megfigyelték például egy, az Egyesült Államokban élő Puerto Ricó-i főnök és titkárnője beszélgetését. A főnök angolul adott a hivatali munkával kapcsola­ tos utasításokat a titkárnőnek, majd szóba került a közeli karnevál, és erről spanyolul társalogtak. A spanyol azonban nemcsak elvben, de a gyakorlatban is teljesen alkalmas arra, hogy azon főnök és titkárnő olyan témákról beszél­ jen egymással, melyekről fenti példában angolul társalogtak. Létezik olyan kétnyelvűség is, melyben az egyik nyelv csak elvben képes a tudomány, a politika, a kultúra dolgainak kifejezésére, a mindennapi gya­ korlatban már nem. Az egyik legjobban feldolgozott eset a paraguayi spanyol-guaraní kétnyelvűség. A guarani az őslakos indiánok nyelve volt, és azok leszármazottai a spanyol hódítókkal, bevándorlókkal való nagyarányú keveredésük ellenére máig is többnyire ezt a nyelvet beszélik. Az ország hi­ vatalos nyelve azonban mindig a spanyol volt, s az oktatás nyelve ma is az. Nyilvánvaló, hogy ebben a helyzetben nem termelődhetett ki a guarani „nyelvújításának" szükségessége, hiszen azokat a funkciókat, melyeket a gua­ rani nem tud ellátni, a spanyol tölti be. Guaraníul nem írnak regényt, nem mondanak beszédet, nem készítenek riportot a rádióban, nem lehet történel­ met és matematikát tanulni, és így tovább. De a guarani az otthon, a barátok, 119

III. A NYELV VÁLTOZATAI

az udvarlás, a fecsegés nyelve. S noha az utóbbi években lépéseket tettek an­ nak érdekében, hogy a guaranít alkalmassá tegyék emelkedettebb nyelvhasználat céljára, nyilván hosszú és rögös út áll a reformerek eló'tt. E példákban a két nyelv kódként működött: az egyik, a formális beszéd a tranzakciós szerephez kötődött, a másik a bizalmas, intim szférához tartozott. Végül egy olyan kétnyelvű helyzetet említünk meg, amely átmenet a bilingvizmus és a nyelvjárások kódváltási rendszerei között. Néhány nyelvkö­ zösségben (például az arabban, a görögben, a svájci németben és a haiti kreolban) ugyanannak a nyelvnek két változata él egymás mellett: az egyik­ nek óriási tekintélye, értéke van a közösség tagjai előtt - a másiknak sokszor még a létezését is tagadják, de „mindennapi célokra" ezt használják. Szent­ beszédet, vezércikket, verset csakis az emelkedettebb változaton lehet meg­ fogalmazni; a karikatúrák képaláírásai, a Szabó-családszerű folytatásos rá­ diójátékok viszont mindig a közönséges változaton szólnak. A helyzet annyiban ugyan hasonlít a nyelvjárásokra, hogy történetileg a két változat közös ősből származik (sokszor épp az emelkedettebb változat volt a közös­ ség korábbi nyelve), annyiban viszont a kétnyelvűséget idézi, hogy az emel­ kedett változatot kemény munkával kell megtanulni, anélkül sokszor nem is tudják megérteni. Az arabban például az emelkedettebb, a klasszikus arab nyelv az egész arab világban a mecsetek, az iskolák, az irodalom közege. De a tanár ideje jó részét arra fordítja az iskolában, hogy a közönséges változa­ ton elmagyarázza a nebulóknak a tankönyv klasszikus arab nyelven írott szövegét. A klasszikus arabnak igazi „rangja" van: arabok között azt monda­ ni, hogy valaki „nem tud arabul", nem azt jelenti, hogy valóban nem tud ara­ bul beszélni, hanem azt, hogy nem ismeri a klasszikus nyelvet. Az ilyen típusú kétnyelvűségben (amit diglossziának neveznek) az a furcsa helyzet szokott előállni, hogy az emberek szívesebben hallgatnak verset, szó­ noklatot az emelkedettebb változaton, még akkor is, ha nem értik. Sőt, ha olyan ritka, régies szerkezettel találkoznak, amit még a művelt olvasók sem értenek meg némi utánajárás nélkül, akkor még meg is dicsérik a szerzőt, mondván: „milyen jó arabsággal (vagy görögséggel) íródott ez a cikk". Az emelkedettebb változatok rangja írásban van rögzítve - a szó szoros értelmé­ ben: írni ugyanis csak ezeken lehet. Tekintélyüket pedig részben máshol megszerzett törvényesítésüknek (haiti kreol - francia; svájci német - irodal­ mi német), részben történeti hagyománynak vagy vallási örökségnek kö­ szönhetik (a görögben az Újszövetség, az arabban a Korán nyelve). 12. Jóllehet Magyarország tízmillió lakosának túlnyomó többsége (sajnos) egyetlen nyelvet beszél, a kétnyelvűségnek itt bemutatott fajtái ugyanúgy megvannak, mint a világ számos más országában - hiszen, ha meggondol­ juk, hogy a 3-4 ezer nyelvet kétszáznál kevesebb országban beszélik és ezek­ ben az országokban az állampolgárokkal szót kell tudni érteni, a többnyelvű­ ség inkább a szabály, mint a kivétel rovata alá tartozik. De ha csak a környező országokban élő magyar nemzetiségű (és általában ezzel összefüg­ gésben: magyar anyanyelvű) csoportokat tekintjük, akkor is világossá válik, hogy a kétnyelvűség nagyszámú magyar beszélő mindennapi életének a ré120

8. Nyelvünk sokfélesége

sze. Mind a hazai nem magyar anyanyelvű kétnyelvű nemzetiségek, mind pedig a határokon túl élő magyar kisebbségek által beszélt nyelvek státusza azonos: mindegyik érintett nyelv alkalmas és használatos is mindazon feladatokra, amelyet bármelyik másik nyelv ellát, még ha adott esetben vagy egyes korokban egyik vagy másik a történelem fordulatai következtében vissza is szorult a család keretei közé. Van azonban néhány szerte Európában beszélt kisebbségi nyelv, amelyek a mai napig nem rendelkeznek az elismertség olyan fokával, mint máshol ál­ lamnyelvként törvényesített társaik. Az eredetileg Indiából elvándorló és többségében az indoeurópai nyelvcsalád indiai ágának egyik nyelvét beszélő cigányság (lásd A nyelvek sokfélesége című fejezetet) a X. évszázad során a Bi­ zánci Birodalmon, majd a Balkánon keresztül a XIV. századra Közép- és Délnyugat-Európáig jutott el. Vándorlásukról tanúskodik például a jelentős óiráni és a görög réteg szókincsükben. A „cigány" népnevet másoktól kapták; ők saját magukat többféleképpen nevezik, részben attól függően, hogy Euró­ pa melyik részén élnek, de a hazánkban élők többségénél a rom 'ember' jelen­ tésű szó többes számából képzett roma név terjedt el. Nyelvük nemzetközi megnevezése is e szóból származik: romani, mely ezek szerint csupán véletle­ nül hasonlít a 'római' jelentésű román népnévhez - amely egyébként szintén tudatos váltás volt az eredeti népnév vlah szóról (vö. korábbi magyar: oláh, to­ vábbá olasz), amely a szlávoknál a latin nyelvet beszélő népeket jelölte. Egyes becslések ma 12 milliónyira teszik a romani beszélők számát a vilá­ gon, és a körülbelül 500 ezerre tehető magyarországi roma népességnek nagy­ jából a fele beszéli valamelyiket az itt legjobban elterjedt két nyelv közül. E ko­ rábban és egyes országokban a mai napig vándorló életet folytató nép ugyanis sokszor átvette a helyi lakosság által beszélt nyelvet, amint az a történelmi Ma­ gyarország különböző területein is megtörtént. Az itt élő romák legnagyobb csoportja (akik többnyire romungróknak nevezik magukat) tehát magyarul be­ szél. Egy másik nagyobb csoport nyelve a lován, amely az indiai eredetű roma­ ni egyik változata. Az előző kettőnél kisebb harmadik csoport pedig a beás nyelvet beszéli. A beás nyelv nem más, mint az újlatin, tehát a francia, olasz, spanyol stb. nyelvek családjába tartozó román nyelv egyik területi változata, ugyanis - a legvalószínűbb magyarázat szerint - a vándorlása közben egy ideig román nyelvi környezetben megtelepedett eredetileg romani nyelvű népcsoport átvette a környezete nyelvét - ugyanúgy, ahogy a romungrók át­ vették a magyart, vagy ahogy ez oly sok más nyelvvel megesett a történelem folyamán (lásd ismét A nyelvek sokfélesége című fejezetet). A beások éppen ezért nem is tartják magukat „romáknak", hanem inkább a „cigány" népnevet része­ sítik előnyben. A romárának vannak még Magyarországon, illetve a magyar nyelvterületen további változatai is, mint például a kelderás és a kárpáti ci­ gány. A beszélők pontos számát a statisztikai felmérések megbízhatatlansága, a cigányság körében gyakorlatilag teljes kétnyelvűség, valamint a hovatarto­ zás kérdésének társadalmi érzékenysége miatt szinte lehetetlen megállapítani. A romani szerte Európában, valamint a lovári, a romani további területi nyelvjárásai és a beás hazánkban a cigány közösségekben egészen a közel121

III. A NYELV VÁLTOZATAI

múltig nagyjából azzal a státusszal rendelkezett, amellyel a guarani Para­ guayban. Egy alapvetően szóbeli kultúra hordozójaként a család, az egymás közötti érintkezés egyébként rendkívül kifinomult és hajlékony hordozója volt csupán. Csak a közelmúltban kezdődtek meg azok a változások, ame­ lyek eredményeképpen ma Magyarországon közép- és felsőfokú oktatás is létezik, rádió- és tévéműsorok szólalnak meg, és nyelvvizsga is letehető e nyelveken. Egy tudatos nyelvtervezési folyamat indul el a szemünk előtt, és mindannyian kíváncsian várhatjuk, maguk a beszélők és a tágabb közösség elfogadja-e e nyelvek státuszváltását, vagy pedig a guarani esetéhez hason­ lóan ragaszkodnak-e az eddigi magasabb státuszú nyelv, a magyar rangjá­ nak a fenntartásához e közösségekben. 13. Az egyén saját nyelvétől, az idiolektustól sok út, szinte egész labirintus vezet „a" nyelvig, a teljes, minden változatot magában foglaló rendszerig vagy inkább rendszeregyüttesig. A részrendszerek szinte percről percre vál­ toznak: készlettárunkból hol az egyik helyi közösség dialektusát, hol az egyik társadalmi szerepünk kódját, hol pedig a másikat, a köznyelvit, az emelkedettebbet vagy éppen a bizalmasabbat alkalmazzuk. Magunk is állan­ dóan változtatjuk e részrendszereket, hiszen új környezetekben más nyelvi mintákat követünk; vagy - épp azért, mert bennünket már túl sokan követ­ nek - különállásunkat hangsúlyozva újra meg újra elszakadunk tőlük.

122

9. A VÁLTOZÓ NYELV

1. Viszonylag sok olyan nyelv van ma a világon, amelyekről biztosan tudjuk, hogy valamikor ugyanannak az egy nyelvnek voltak a nyelvjárásai. Ismerjük a külső, történelmi okokat is, melyek az ezeken a nyelveken beszélő népeket elszakították egymástól, és így lehetővé tették, hogy nyelvük is önálló életet éljen. A mai újlatinnak nevezett nyelvek (francia, olasz, portugál, román, spanyol stb.) például mind a hajdani Római Birodalom területén élő népek használta köznyelv, az i. sz. Ill— IV. századi vulgáris (közönséges, népi) latin helyi nyelvjárásaiból származnak, eltérő irányokba tartó nagyobb méretű változásuk a birodalom felbomlásakor kezdődött meg. S az eltelt alig másfél ezer év után egymás beszédét jóformán egyáltalán nem értik meg. Persze az, hogy ismerjük ezeket a történelmi tényeket, csak az igazság egyik - és sajnos kisebb - fele: arra a kérdésre már sokkal nehezebb választ adni, hogy tulajdonképpen miért következtek be maguk a nyelvi változások a vulgáris latin egyes nyelvjárásaiban, az ezekből kialakult nyelvekben, és ál­ talában miért változik a nyelv. Mielőtt ezt a kemény diót próbáljuk feltörni, könnyebb kérdéseket kell feltennünk: például azt, hogy mi lehet a nyelvi vál­ tozások lezajlásának folyamata, mi és hogyan változik a nyelvben? 2. A holt nyelvek nem változnak: a latin és a görög, amit az iskolában, az egyetemen tanítanak (talán a kiejtést nem számítva) épp olyan, mint klasszi­ kus, ókori nyelv korában volt, hiszen ezeket a nyelveket e formában nem be­ szélik, nem tartoznak nyelvközösségekhez, nincsenek klasszikus latin vagy görög anyanyelvű emberek. A nyelv tehát az emberek beszédében változik - ál­ landóan, bár nem olyan gyorsan, hogy zavarná alapvető kommunikációs funkcióját. A változás egyik oka pedig - visszautalva az előző fejezetre - ép­ pen az, hogy az egyén nyelvtudása egymás mellett párhuzamos változatokat tartalmaz, amelyek a különböző kódokhoz kapcsolódnak. Ezek nem külön rendszereket alkotnak, hanem egyetlen rendszernek a belső változatai. Az, aki egy nyelvet egy nyelvközösség teljes értékű tagjaként beszél, automati­ kusan választja ki az adott helyzetnek megfelelő változatot, automatikusan alkalmazza a kódválasztás, a horizontális és vertikális egyeztetés szabályait. Tehát mindenki sokféleképpen tud beszélni. Köznapi beszédben gyakran mondjuk azt: eszek. Ugyanakkor az orvosnál, ahol mindenki igyekszik a lehető legválasztékosabban beszélni, gyakran el­ hangzik: Doktornő, köhögöm. Az irodalmi nyelv normájához képest mindkettő

123

III. A NYELV VÁLTOZATAI

hibásnak számít: az enni ige ikes, a köhögni viszont iktelen. Vajon miből szár­ maznak ezek a normától való eltérések? Az ikes ragozás eredetileg csak szenvedő és visszaható (s ebből követke­ zően szükségképpen tárgyatlan) igéken volt meg (például tör, de törik). Ez a szabályszerűség azonban már a XV. század óta változóban van, azáltal, hogy már tárgyas igéket is ragoztak ikesen, például: Kenyeret eszik. Ezzel tehát az ikes igék köre bővült. Míg korábban az ikes ragozás az igék két osztályát - a szenvedő-visszaható és a nem szenvedő vagy visszaható igéket - különböz­ tette meg, ettől fogva ilyen különbség már nem létezett, az ikes igéket ezt az egy alaktani sajátosságot kivéve semmi sem különböztette meg az iktelenektől. Az ikes ragozás eredeti formájában jórészt el is tűnt, a nyelvújítók nyelv­ alakító tevékenysége élesztette föl újra. A megújított, tudatosan csiszolt „új" nemzeti nyelv azonban presztízs változat volt, egy formális kód. Az ikes igék „szabályos" ragozása társadalmilag fémjelzetté vált. A helyzet igen egyszerű volna, ha az ikes igéket formális kódban ikesen, nem-formális kódban iktelenül ragoznánk. A nyelvi norma azonban a nyelv­ újítók óta sok engedményt tett a köznapi használatnak. Először is, felszólító és feltételes módban a kevésbé választékos, de még mindig irodalmi nyelv­ ben az ikes igéket is iktelenül ragozzuk. Nem követ el vétséget az, aki így be­ szél: Mindenki egyen, amennyi jólesik, vagy Ha Erzsi kevesebb édességet enne... Egészen választékosán ezek így hangzanak: egyék, ennék. Hasonlóképpen a kijelentő mód egyes szám második személyében az ikes igék szabályosan l ragot kapnak: (te) lakói, de teljesen megfelel a normának a laksz alak is, amely iktelen. Harmadszor, számos képzett ikes igét a norma szerint is szabad ikte­ lenül ragozni, így: harmonikázik, de harmonikázok, basáskodik, de basáskodok, és vannak igéink (például a hull), amelyek utólag ikesedtek (hullik), de megtar­ tották iktelen ragozásukat a többi személyben. Foglaljuk össze a normának ezt a három jellemzőjét. Nemcsak hogy nincs már funkcionális különbség az ikes és iktelen igék között, de két igemódban az irodalmi nyelven belül is csupán stíluskülönbséget hordoz az ikes igék „szabályos" vagy „szabálytalan" ragozása. A harmadik igemódban is az egyik (a második) személyben választhatóvá lett az ikes ragozás (többes számban nem is volt soha különbség). Végül pedig egyes ikes igéket minden módban és személyben szabad iktelenül ragozni. Ezenközben a pongyola köznyelvben az ikes igéket kijelentő mód egyes szám első személyben is iktelenül ragozzák: vérzek, ugrok. Az, aki ezt a válto­ zatot használja mindennapi beszédében, már nem tudja biztosan megállapí­ tani, hogy melyik igét hogy kell helyesen ragozni, csak azt tudja, hogy a presztízsváltozat ikesen ragoz, a megbélyegzett változat - amelyet ő beszél viszont nem használja ezt a megkülönböztetést. Az ő számára az ikes rago­ zás már nem egyes igék, hanem egy bizonyos kód jellemző sajátossága. Te­ hát az ikes ragozás már nem csupán társadalmilag fémjelzetté, de kizárólag társadalmi jelentést hordozóvá vált számára. Amikor tehát választékosán akar beszélni, biztonság kedvéért minél több igét ragoz ikesen, így állnak elő a „túlhelyes" köhögöm, edzem, csökkenjék alakok. 124

9. A változó nyelv

Mint láttuk az előző fejezetben is, az ikes ragozáshoz hasonlítható bizony­ talanság tapasztalható például a - b a n /-b e n és a - b a /-b e ragok megkülönbözte­ tése körül. A szóvégi n hang erősen hajlamos eltűnni, lekopni. így gyakran mondjuk, hogy s z ín h á z b a v o lt a m ahelyett, hogy s z ín h á z b a n , és így tovább. Mi­ vel azonban a művelt köznyelv (és az írás) különbséget tesz e ragok között, az eltérő alakokat kevésbé biztosan alkalmazók sokszor mondanak ilyen „túlhelyes" szerkezeteket: „Ez a f i ú a cso p o rtB A N ta r to z ik ." A nyelvi változásnak tehát előfeltétele az, hogy egyazon nyelvi rendszeren belül több változat éljen egymás mellett. 3. És most nézzük, mi változhat a nyelvben. Vegyük szemügyre az 1200 körül keletkezett Halotti Beszéd jól ismert kez­ dősorait. Az egykorú ejtést feltüntető átírás alatt soronként adjuk meg a szö­ veg jelentését. (Abban, hogy valójában hogyan ejtették e szöveget, megoszla­ nak a vélemények. Mi az egyik lehetséges változatot közöljük. Az a kerekítés nélküli rövid я-t, az c zárt e-t jelöl.) Láttyátukfeleim szümtükhel mik vogymuk. Látjátok feleim szemetekkel, mik vagyunk. Isá pur es hornuu Bizony, por és hamu vogymuk. Menyi milosztben vagyunk. Mennyi malaszttal (= mily nagy isteni kegyelemben) terümtevé élévé teremtette kezdetben [Isten] miü isémüküt ádámut és oduttá volá a mi ősünket, Ádámot és adta neki paradicsumut hazoá. neki a Paradicsomot lakóhelyül. Es mend paradicsumben volou És minden a Paradicsomban létező gyimilcsiktul mundá neki élnie. gyümölcsből mondta neki, hogy éljen [= egyen], Héon tilutoá ut igy fa gyimilcsé túl, Csak tiltotta őt egy fa gyümölcsétől, g ye m undoá neki m éret nüm énéjk. de megmondta neki, miért ne egyék [belőle]. Isá ki nopun émdül oz gyimilcs túl hálálnék halálául Bizony, amely napon eszel abból a gyümölcsből, halálnak halálával holsz. Hadlavá holtát halsz. Hallotta holtát [= hogy meg fog halni] terümtevé istentől, gye feledévé. a teremtő Istentől, de elfeledkezett [róla]. Hasonlítsuk most össze a régi és a mai kiejtést és lássuk, milyen különbsé­ geket találunk. Például: 125

III. A NYELV VÁLTOZATAI

Eredeti: 1. a) láttyátuk b)

Mai: látjátok

pU r

por

Ádám ut

Ádám ot

vogym uk

V A gyunk

h o tn u u

hAm u

o d u ttá

A d ta

v o lo u

v a Ió

Tehát az eredeti szöveg tanúsága szerint akkor u - 1 ejtettek ott, ahol ma o-t ejtünk, és о-t, ahol ma я-t. Azaz a szavak hangalakja megváltozott. De talá­ lunk más példákat is, ahol a szó másképp hangzott: s z ü m tü k h e l , m i lo s z tb e n , is e m ü k ü t , p a r a d i c s u m u t , g y e , g y i m i l c s . Van azonban, ahol nem csak az egyes hangok különböznek: Eredeti: 2. a)

Mai:

te r ü m ttv é

terem tE T T E (v ő . r é g ie s : te r e m tÉ )

odu T T Á

adT A (v ő .: adTA

volá

vala)

m undÁ

m o n d T A (v ő .: rn o n d Á )

tilu to Á

tiltO T T A (v ö .: tiltÁ )

b ) étnD Ü L c) e m d ü l o z g y i m i l c s TÚL g y im ilc s ik T U L m u n d á n e k i é ln ié d) m iü is é m ü k ü t

enN I FOGSZ e n n i f o g s z a b b ó l a g y ü m ö lc sB Ő L m o n d t a n e k i, h o g y é lje n a g y ü m ö lc sö k B Ő L A m i ő sü n k et

p a r a d ic s u m u t

A P a r a d ic s o m o t

OZ g y i m i l c s tú l

abból

e)

m

£ n d ... g y i m i l c s i k t u l

fi

g y im ilc s ik tu l m u n d á

neki é l n ié g) Héon tilutoá ut igy fá g y i m i l c s é tú l

A g y ü m ö lc s b ő l

M IN D E N ... g y ü m ö l c s b ő l m o n d t a n e k i,

hogy

ÉLJEN

a gyümölcsökből Csak egy fa g y ü m ö lc sé tő l tilto tta ő t

a) Régebben tehát többféle múlt idő (tilutoá, oduttá volá) volt a magyarban, ma csak egy van (tiltotta, adta). b) Volt egyszerű, nem két szó összetételéből álló jövő idő (emdül), ma ilyen nincs (enni fogsz). Más szóval: másképpen alkotott és többféle igeidő volt. c) A Halotti Beszéd korában a gyümölcstől ettek, nem a gyümölcsből, azaz bizonyos igék más főnévi esetragot vonzottak, mint ma. d) Nem volt még névelő a magyarban. e) A mind szó után akkor többes szám állt, ma egyes. fi Volt olyan mondatrövidítő kifejezésmód, amilyen ma nem áll rendelke­ zésünkre, azaz volt, amit egyszerű mondatban mondtak a régi magya­ rok, mi pedig két tagmondattal mondjuk. g) Helyenként a szórend is megváltozott. 126

9. A változó nyelv

M íg te h á t az (1) p o n tb a n felsorolt v álto záso k csak a h a n g a la k o t érin tették , a (2) p o n tb a n felso ro ltak a n y e lv ta n i szerkezetet. T alálu n k k é t o ly an sz ó t is eb b en a részb en , am elyek m á r kiv esztek n yelv ü n k b ő l:

Eredeti:

Mai:

is á

b iz o n y

héon

c sa k

Továbbá a szövegbeli ház szó jelentését a mainál tágabbnak kell tekinte­ nünk, hiszen mi aligha hívnánk a Paradicsomot háznak; a 'lakóhely, otthon' jelentés azóta levált a ház szóról. Az eleve szó is megvan nyelvünkben, de je­ lentése 'már előre, eleinte' és nem 'kezdetben'. A Halotti Beszédben nem il­ lusztrált jelentésváltozások között említhetjük például az irániból átvett asszony szó történetét is: eredetileg a királyné címe volt (vö.: Miasszonyunk), s onnan egyre „lejjebb" került. A fal 'vesszőfonadék' jelentéséből terjedt ki a funkcióazonosság révén az épületek bármely anyagból készült oldalainak je­ lölésére. Egyes hangalakok tehát átadják a helyüket újaknak, más hangala­ kok pedig új jelentéseket vesznek föl. Megállapíthatjuk tehát, hogy a változás egyaránt érintette a jelentéseket, a szókészletet, a nyelvtani szerkezeteket és a hangokat. 4. Vizsgáljuk meg először a hangtani változásokat! Az (1) pont példáiból megállapíthatjuk, hogy azokban a szavakban, ahol a Halotti Beszéd korában u-1 ejtettek, ma о-t, ahol pedig eredetileg о-t, ott most я-t ejtünk. A legfontosabb, amit észre kell vennünk e példákkal kapcsolat­ ban, hogy ezek a változások nem összevissza, hanem szabályosan mentek végbe. Sőt még a két különböző változás között is van kapcsolat: mindkettő a nyíltabbá válás esete, azaz: ma alacsonyabb nyelvállású magánhangzókat képezünk, mint annak idején. Ahhoz, hogy a változás szabályos, rendszerszerű (azaz nem esetleges) jel­ lege világossá váljék, felvázoljuk a késő ősmagyar (népvándorlás-honfogla­ lás kori) és a mai magyar rövid magánhangzók rendszerét (9.1. és 9.2. táblá­ zat). A feltüntetett tulajdonságok azonosak a Hangok című fejezetben tárgyaltakkal. Tehát függőleges irányban a nyelv magasabb vagy alacso­ nyabb állása, vízszintes irányban az elöl vagy hátul emelkedő nyelvtest sze­ rint osztódnak szét a hangok. Ezt az ajakkerekítés dimenziója egészíti ki. A két hangrendszer közötti különbség azonban nem egyszerűen kivonás és összeadás eredménye: mínusz 2 hang, plusz 2 hang. Hosszú és bonyolult folyamat játszódott le nagyjából a honfoglalás előtti időktől a XIV-XV. száza­ dig, amíg a változás végleg lezajlott. Az egész rendszer átalakulását feltehe­ tőleg a hátul képzett i nagyobbrészt z-vé, kisebbrészt м-vá változása indította el. Ennek köszönhetjük az г-t tartalmazó mély hangrendű szavakat, például szid, pir(os), sim(a), simul stb. Példák az u-ra változásra: ómagyar gyulkus (= gyilkos), továbbá tik ~ tyúk, lik ~ luk nyelvjárási változatok. Ezáltal az egyik ol­ dalon eltűnt a különbség az eredetileg is z-vel ejtett, és a csak újabban, az i he­ lyett z-vel mondott szavak között (például az eredeti ing 'inog, mozog' igét 127

III. A NYELV VÁLTOZATAI

ugyanúgy mondták, mint az eredetileg is ing-nek hangzó 'ruhadarab' jelen­ tésű főnevet). Az i-k ejtése elbizonytalanodott, s mivel a különbséget meg kellett őrizni, ezek kiejtése elmozdult az ü vagy az é irányában. így jött létre az eredeti szim-bó\ a Halotti Beszéd nyelvjárásában a szüm, máshol pedig a szem, vagy a 'szent' jelentésű igy-bői az üd (például üdv, üdvözül, valamint az üdnap-bó\ lett ünnep), illetve az egy (például egyház 'templom'); a nim-bol a Halotti Beszédben a nüm, máshol a nem, és így tovább. Igen ám, de a most már eredetileg ü-t tartalmazó szavak ejtése bizonytalanodott el, tehát ezek esetében is igyekeztek fenntartani a különbséget: így keletkezett az ü-nél egy fokkal nyitottabb ö, s lett az ükür-bol ökör, a tülgy-ből tölgy, a küz-bői köz. 9.1. táblázat. Az ősmagyar rövid magánhangzók rendszere NYELVÁLLÁSOK

fe ls ő középső

HANGSZÍNOSZTÁLYOK e lü ls ő a ja k , k e re k íté s e s \

k e re k íté s n é lk ü li

h á ts ó ,

k e re k íté s n é lk ü li

i

ü \ i

i / u

\ ё

alsó

a ja k k e re k íté s e s

/ о

\e

á/

Magyarázat: i: az orosz ы (jeri)-hez hasonló hang, a mai maradványa pl. a nyíl, híd szavakban (vö.: nyílra, de vízre) ё : zárt e á: rö v id , ajak k e rek ítés n é lk ü li я

9.2. táblázat. A m a i rö v id m a g á n h a n g z ó k re n d s z e re NYELVállások

felső k ö z é p ső alsó

HANGSZÍNOSZTÁLYOK

e lü lső ajak, k e rek ítéses \

k e re k íté s n é lk ü li

ü \ i

k e re k íté s n é lk ü li

h átsó , ajaki k ere k íté se s /u

ö \(ё )



\ e

/ a

Az ё sem maradhatott érintetlen; egyrészt nyíltabbá vált (nyílt e lett belőle), másrészt - különösen az ö-ző nyelvjárásokban - az ö felé mozdult el, például keze —>keze, rend —►rönd. A mély magánhangzók között is hasonló folyamat játszódott le, előbb az u-k váltak o-vá, majd az o-k a-vá. A kerekítés néküli rövid á eltűnése valószí­ nűleg ettől független folyamat volt. Tulajdonképpen maga a hang nem tűnt el, hiszen hosszú magánhangzóként ma is része a hangrendszernek, még­ hozzá sokszor épp a rövid a változataként, például fa-fát. A változás egészét sematikusan a 9.1. ábrán mutathatjuk be. 128

9. A változó nyelv

/ 9.1. ábra. Az ó m a g y a r h a n g v á lto z á s

A nyilak melletti számok a hangváltozások egymáshoz viszonyított időbe­ li sorrendjét jelzik. Nem minden egyes szó vett részt az átrendeződésben, de az ómagyar korra tett rendszerváltozás egésze minden valószínűség szerint így folyhatott le. Bár például ma is ing-et mondunk a ruhadarabra, épp az említett kor idején gyakran előfordul eng-ként és üng-ként is (vö. nyelvjárási ümög stb.). Tehát csakugyan „ki akart törni" a hangazonosság béklyójából. Figyeljük meg, hogy nem az egyes hangok, még kevésbé az egyes szavak független átváltozásáról van szó. A magyar fonémák egy részrendszerének (a rövid magánhangzókénak) egésze módosul, de rendszerjellegét végig megőrizve. A kiinduló változás felborítja a fonémakülönbségek egyensúlyát, s ezentúl minden változás az egyensúly helyreállítását célozza, megőrzendő az eddigi különbségeket, de már más formában. Az egyensúly végleges hely­ reállításával a változás hajtóereje kimerül, s a rendszer újra megállapodik. Végül érdemes megjegyezni, hogy az átalakulás változatlanul hagyta a ma­ gánhangzók fonológiai megkülönböztető jegyeit (lásd a Hangok című fejeze­ tet), csupán e jegyrendszer keretein belül másként kombinálta az egyes je­ gyeket, más lehetőségeket valósított meg. A változás imént vázolt módja a nyelvjárások kialakulására is némi ma­ gyarázatot ad. Amikor az i hangot egyre inkább i-ként ejtették, egyes nyelvközösségek a korábbi i-től az ü felé, mások az ё felé „húzódtak". Más példákat is találhatunk a hangváltozás fokozatainak vagy akár eltérő irányainak megőrzésére, elsősorban a különböző nyelvjárások összehasonlí­ tásakor. Még a honfoglalás előtt működött nyelvünkben az a szabályos hang­ változás, amely során a szó elején az eredeti к hangból mély magánhangzó előtt h lett (például ház, had szavainkban), magas magánhangzó előtt viszont a к megmaradt (például kéz). A változás azonban nem volt kivétel nélküli - ezt 129

III. A NYELV VÁLTOZATAI

bizonyítja a hajlik szó kajla változata, ahol is a fc-ból nem lett h, vagy hasonlóan, a huny ige nyelvjárási változata, a kum. Hasonlóan, egy régi nycsj-szerű hang­ kapcsolatból fejlődött sok szavunkban a magánhangzók közötti gy. A válto­ zás két fokozatban ment végbe: először az nycsj zöngésült nydzsj-vé, aztán el­ tűnt az orrhang, majd a dzsj átalakult gy-vé. Ez történt például agyar és magyar szavainkban. Van azonban olyan szó is, amelynek két változata is kialakult, a változás fokozatait követve: a lágy szóban teljesen végbement a változás, az ugyanazon szóból származó langyos viszont őrzi az orrhangot. Most már választ tudunk adni a nyelvjárási különbségek kialakulására is. A változás egy gócból indul ki, s azáltal terjed el, hogy az emberek érintkez­ nek egymással. Az embercsoportok azonban (különösen régebben) egymás­ tól elkülönülten, bizonyos fokig elszigetelten élnek, így az egymással ritkáb­ ban vagy egyáltalán nem érintkező csoportokban a változás különböző mértékben, esetleg egyáltalán nem megy végbe. A nyelvjárások kialakulása tehát a nyelv változásával magyarázható. Hasonlóan a nyelvi változásban kell keresnünk a különböző rokon nyelvek eltéréseinek okait, mint majd a következő fejezetben látni fogjuk. 5. Hogyan állapíthatjuk meg, hogy egy-egy szabályos hangváltozás mikor működött? írásos emlékeinkből ezt nem mindig tudhatjuk meg pontosan, mi­ vel a helyesírás nem volt mindig egységesített: szinte minden másoló másként jelölte ugyanazt a hangot, sőt egyetlen kéziraton belül is következetlen a jelölés (például a Halotti Beszédben, ahol ugyanazt a hangot hol y-nal, hol i betűvel je­ lölték). Az egyik bizonyíték lehet maga a következetlenség is: a kétféle lejegyzés mutathatja a kézirat készítőjének bizonytalanságát, amit éppen az ejtés ingado­ zása okoz. A helyesírás azonban annyira egységesítetlen volt, hogy nem írha­ tunk minden következetlenséget a kiejtés ingadozásának a számlájára. Érdekes bizonyítékot szolgáltatnak jövevényszavaink. Ezeket a környező népek nyelvéből vettük át, s az ő nyelvük természetszerűleg más hangokat is tartalmazott, mint a magyar. Ilyenkor a nyelv hanghelyettesítéssel él, az ide­ genhez legközelebb álló meglévő hanggal veszi át a szót. A zs hang például eredetileg nem volt meg nyelvünkben. Kialakulásának ideje abból állapítha­ tó meg, hogy a szláv kneza 'a fejedelemé' jelentésű helynevet kétszer is „köl­ csönvettük": a X. század előtti kölcsönzés eredménye a mai Kenese helyne­ vünk, ahol az eredeti zs hangot még s-sel helyettesítettük. A XI. században viszont már kellett lennie zs-nek a magyarban - ennek bizonyítéka az akkori kölcsönzésből származó Kanizsa szó. Nézzük meg, hogyan hat egymásra a rendszer és az egyes hangváltozás. Régen szó, tó, hó, ló szavaink kb. így hangzottak: szav, táv, hav, lov. így ragoz­ ták őket: szav szava szavat szavak 130

táv tava tavat tavak

hav hava havat havak

lov lova lovat lovak

9. A változó nyelv

Később a következő szabályos hangváltozás ment végbe: szó végén az avból és ou-ból ó lett. Eszerint így alakult a ragozásuk: szó szavat

tó tavat

hó havat

ló lovat stb.

Tehát egy régi szabályos ragozás egy szabályos hangváltozás miatt rend­ hagyóvá vált, hiszen tudjuk, hogy rendesen a magyar ragozás az alanyesetű alakokhoz illeszti hozzá a toldalékokat. Kétféle ragozásunk alakult ki: SZABÁLYOS

RENDHAGYÓ

rigó rigója rigót rigók

ló lova lovat lovak

Egyre terjedőben van viszont, hogy a szabályos rigó ragozásához hason­ lóan, vele analóg módon ragozzuk ezeket a főneveket, például: szó, szót, szók stb. Ha ezek az alakok egyeduralkodóvá lesznek, akkor szó, tó, ló újra szabá­ lyos ragozásúvá válnak. A bemutatott változást analógiás újításnak nevezzük: a szó, szavat, a rigó, ri­ gót mintájára, analógiájára szó, szót lesz. A régi rendet tehát fölborította egy szabályos változás, utána pedig az új rendszert terjeszti ki az analógiás újítás. Mint minden változás, az ilyen is ingadozásokon keresztül valósul meg. (Például a szó esetében a kötőszavak ~ kötó'szók változatok.) Az ilyen változást régebben „hamis analógiának" nevezték. Valójában nincs ebben az analógiá­ ban semmi téves vagy hamis; ez a jelző inkább arra utal, hogy egy változást a norma még nem szentesített, hogy még változásban van a jelenség, nem vált kizárólagossá. 6. A Halotti Beszéd példáiból láttuk, hogy nemcsak a szavak hangalakja változik meg, hanem a nyelvtani szerkezet is. A két jelenség között - mivel ugyanannak a rendszernek különböző oldalai - összefüggést is találunk. Egy ilyen példát mutatunk be röviden az angol nyelvben. A mai angolban a főnévnek ejtés szerint mindössze a következő két alakja létezik: például a boy 'fiú' szónak boj-bojz. Az eseteket az angol elöljárókkal fejezi ki: afiúnak - to the boy stb. Az igékhez is rendkívül kevés toldalék csat­ lakozik. A szórend viszont kötött - például az ige előtt álló főnévről tudjuk, hogy az az alany, az igét követőről, hogy az a tárgy. Az angol nyelv ősében, az indoeurópai alapnyelvben, sőt még az óangolban is, az igének, főnévnek sokféle végződése volt, az esetrendszer bonyolult, a szórend viszont szaba­ dabb volt: a magyarhoz hasonlóan a szórendet nagyrészt a fontosság szerinti kiemelés határozta meg. Három nagy átalakulás ment végbe tehát: a végződések eltűntek, az elöljáró­ szók funkciója megnövekedett, s kötötté vált a szórend. Úgy tűnik, három füg­ getlen változás játszódott le. Ha jobban megvizsgáljuk a helyzetet, kiderül, 131

III. A NYELV VÁLTOZATAI

hogy nem erről van szó. Különböző hangtani okok miatt (a szóhangsúlynak a szó elejére kerülése még időszámításunk előtt stb.) az angol végződések egyfe­ lől lekoptak, másfelől gyakran egybeestek, azonos hangalakúvá váltak. Ez ed­ dig pusztán hangtani változás lenne. Ezek a végződésmaradványok azonban önmagukban már nem voltak képesek a bonyolult esetek és igemódok megkü­ lönböztetésére, ezért szükség volt más eszközökre: az elöljárószókra, a segéd­ igékre. Ugyanakkor viszont amíg a szó „önmagán hordott" minden informá­ ciót mondattani szerepét illetően, a szórend lehetett szabad, most már magának a sorrendnek is információt kellett hordoznia ahhoz, hogy a szó mondattani szerepét meghatározhassuk. így vált kötötté a szórend. Láthatjuk tehát, hogy egy eredetileg tisztán hangtani változás (a szóhangsúly helyének megváltozá­ sa) kihatásai folytán, végső soron átalakíthat egy egész nyelvtani rendszert. 7. Nem térünk ki részletesen a különféle szóalakok képzésének, valamint a ragok változására; ezekre láttunk példát az -ik igeképző és a Halotti Beszéd­ ben előforduló néhány rag említésekor. Érdemes azonban a szókincs történe­ tét kissé részletesebben tárgyalni, mivel a jelentések változását itt tudjuk a legplasztikusabban bemutatni. Ahogyan megváltozhat a szavak hangalakja, megváltozhat a jelentésük is. Mai bolt szavunk például olasz vagy francia eredetű, s eredetileg íves szerke­ zetű mennyezetet (boltozat, bolthajtás) jelentett. Később a szó jelentése átvivő­ dött az ilyen mennyezetű helyiségek megnevezésére (sírbolt). Aztán már csak a helyiséget jelentette (a XVII. században a búzásbolt még magtárat jelent). Mivel azonban a középkorban az árusítóhelyek általában ilyen boltozatos kis helyiségekben voltak, jelentéséhez hozzájárult még az 'árusítóhely' mozza­ nat is. így alakult ki a mai könyvesbolt, tejbolt stb. jelentése. Remek szavunk eredeti jelentése: 'darab'. A mesterremek az a munkadarab volt, amelyet a céhek korában kellett elkészíteni az inasnak a mestervizsgára. Később jelentése áttevődött azokra az iparcikkekre is, amelyek nem a vizsgá­ ra készültek, de hasonlóan kitűnőek voltak. 'Darab' jelentése megszűnt, a céhszervezet eltűnésével pedig eredeti jelentése is kiveszett, ma már főleg melléknévként, 'kitűnő' jelentésben használjuk. Higgad szavunk a híg melléknév származéka; a XVIII. században még dol­ gok meglágyulására, folyadékok tisztulására használták: Mikor higgad a dinnye haja. Eredeti konkrét jelentését elvesztette, ma már csak átvitt értelem­ ben, emberre alkalmazzuk. A regösénekek közismert refrénje ma több változatban is megvan: hej, regö rejtem, vagy regül ejtem. Eredetileg így hangzott: regül rejtem-, a reg éneket, a rejt ige varázslást jelentett, tehát: hej, énekbe varázslóm. A szavak jelentése azonban megváltozott, s így a sor elhomályosult, pusztán állandó refrénné vált: ez az oka annak, hogy többféle, nem értelmezhető torzításban is fennmaradt. Említhetünk idegen nyelvi példákat is a szójelentés megváltozására. Az ürügyet jelentő latin praetextum eredetileg olyan szövetdarabot jelölt, ame­ lyet egy másik anyag elfödésére használtak. Az angol lady szó összetétel volt (hláf-díge), és kenyérdagasztót jelentett, az ugyancsak összetételből származó lord (hláf-weard) pedig a kenyér őrzőjét. Mai jelentésük 'hölgy' és 'úr'. 132

9. A változó nyelv

8. Példáink közül a bolt és a remek azt mutatják, hogy a szó jelentésének megváltozása szoros összefüggésben lehet a külső, gazdasági-társadalmi kö­ rülményekkel (az árusítóhelyek gyakorivá válása, céhrendszer kialakulása és eltűnése). Többi példánk nem mutat ilyen közvetlen összefüggést. Ha azonban a szójelentés változását összehasonlítjuk a hangalak és a nyelvtan változásával, fel kell figyelnünk arra, hogy ez utóbbiaknál ilyen jellegű külső okok nem merülhetnek fel: nem mondhatjuk, hogy például a hangok nyíl­ tabbá válása összefügg a kereszténység felvételével. A szókincs változásánál azonban nemcsak a jelentések megváltozásának egy részét vezethetjük vissza társadalmi-gazdasági okokra, hanem egyes szavak kiveszését és új szavaknak a nyelvbe való bekerülését is. A gazdasági élet megváltozása hozta magával például sok régi mesterség (gyógykovács, gölöncsér, kolompár) kiveszését is. Velük együtt tűntek el szerszámaik, módszereik és azok elnevezései is. Ha két nép hosszabb ideig érintkezik egymással, tapasztalataikat is átadják egymásnak, s ezzel jár, hogy olyan dolgok és fogalmak megnevezésére, ame­ lyeket az átvevő nép addig nem ismert, átveszi azoknak idegen nyelvi meg­ nevezését is - ezek a jövevényszavak. Ezekből fontos következtetéseket von­ hatunk le arra nézve, hogy egy nép kultúrájában mikor milyen változások mentek végbe. Ez történt természetesen a magyar nép életében is. Az alábbi listából sok, igazán „magyarnak" tartott szavunk eredete lesz világossá. A honfoglalás előtti török-magyar kapcsolatok emlékét őrzik a földműve­ lés és az állattenyésztés egyes szavai: bika, ökör, borjú, kecske, disznó, tyúk, gyapjú, sajt, túró, búza, árpa, eke, sarló, tarló, boglya, gyümölcs, alma, körte, dió, szóló', bor, kender. Szállásra, lakásra vonatkozó török eredetű szavak: sátor, kút, kapu, szék, bölcsó'. Az igényesebb öltözködéssel kapcsolatos szavak: saru, csat, bársony, gyöngy, gyűrű, tükör. A társadalom és a kultúra fejlődéséről tanús­ kodnak: sereg, törvény, tanú, tolmács, bér, kölcsön, bátor, gyáva, bölcs, boszorkány, bűvöl, bájol, igáz, sárkány, ír, betű, szám, ok, idő', kor stb. A honfoglalás utáni három-négy évszázadban igen sok szó került át a ma­ gyarba a környező és a honfoglalás idején a Kárpát-medencében élő szláv né­ pek nyelvéből, valamint a németből és a latinból. Szláv jövevényszavaink főként az állami élettel, kereszténységgel, gazdál­ kodással, iparral, lakással, táplálkozással, ruházkodással és a családi élettel kapcsolatosak: király, ispán, tiszt, paraszt, megye, pénz, kereszt, keresztény, szent, malaszt, pap, barát (= 'szerzetes'), érsek, apáca, apát, zarándok, karácsony, pün­ kösd, szerda, csütörtök, péntek, szombat, rozs, gabona, zab, kalász, barázda, mezsgye, parlag, ugar, kasza, gereblye, asztag, szalma, bab, lencse, uborka, cékla, répa, retek, kapor, széna, abrak, pásztor, patkó, bárány, birka, kakas, jérce, kacsa, macska, bodnár, kádár, takács, esztergályos, mészáros, kovács, kalapács, ablak, szoba, pince, pad, udvar, asztal, párna, vánkos, dunyha, konyha, kályha, medence, kemence, kémény, ebéd, uzsonna, vacsora, szalonna, kolbász, ruha, gatya, nadrág, harisnya, szoknya, család, cseléd, déd, unoka, mostoha, dajka, koma stb. Német jövevényszavaink jobbára az ipari, kereskedelmi, az udvari és hadi életből valóak: polgár, céh, kalmár, bognár, csapiár, font, erszény, borbély, garas, 133

III. A NYELV VÁLTOZATAI

kastély, torony, erkély, herceg, hopmester, tánc, hóhér, ostrom, zsákmány, cél, pán­ cél stb. A latin szavak főként az egyházi élettel kapcsolatosak, de vannak közöttük a hajózásra, állat- és növénynevekre vonatkozóak is: angyal, kántor, kápolna, mise, orgona, ostya, paradicsom, pásztor (= 'lelkipásztor'), plébánia, prédikátor, prépost, sátán, bárka, gálya, cédrus, liliom, jácint, rózsa, viola, párduc, sors, forma, figura stb. 9. Az idegen eszközöket, fogalmakat jelölő idegen szavak átvétele, különö­ sen ha ezek használatát, tartalmát a közösségek együttélése során sajátítja el a szavakat befogadó nyelvi közösség, a legegyszerűbb, legkényelmesebb, legkevesebb törést okozó megoldás. Ritkábban fordul elő, hogy az új dologra az eredeti szókincsből alkalmazzanak szavakat. Az például, hogy a keresz­ ténység felvételekor az új vallás vadonatúj fogalomkörére nem csupán latin vagy szláv szavakat vettek át, hanem bőségesen tovább vitték a pogány hit­ világra utaló szavak jó részét, kétségtelenül segített abban, hogy a magyar­ ság a kereszténységet könnyebben fogadta be. E finnugor származtatású vagy legalábbis a kereszténység felvétele előtt meglévő elemek között talál­ juk az isten, ördög, lélek, imád, gyón 'vall', búcsú 'fölmentés', harang 'üst', böjt, bűn, bocsánat, ige, kegyelem stb. szókat. A jövevényszók átvétele azonban nem mindig működik úgy, hogy egy új szó egy új jelentéssel gazdagítja a nyelvet. Az asszony szó megjelenése pél­ dául azzal az eredménnyel járt, hogy az eredeti nő jelentése szűkebbé vált, annak a jelentéstartományából csípett le először egy keveset, azután egyre nagyobb darabot, egészen addig, amíg minden férjezett nőre alkalmazható­ vá lett. Az ősi finnugor eredetű ház 'sátor, földkunyhó' jelentése az idők so­ rán átvivődött a fa- és kőépületekre, és a sátor (ótörök), palota, kunyhó (szláv), épület (ómagyar kori képzés), kastély (német per, jagnyéd —>jegenye, vö. kecske-kecskéd). A több­ féle múlt idő végképp kiveszett a magyarból, és az ikes ragozás is visszaszo­ rult; ezekben a jelenségekben is az analógiás, az egyszerűsödés felé mutató változásokat érdemes látni. Az egyszerűsödés azonban sok esetben csak látszólagos, máshol „meg kell fizetnünk" érte. Elképzelhető például, hogy a rendkívül bonyolult magyar igekötőrendszer (például számol, megszámol, leszámol, felszámol stb.) részben az igeidők leépülésének köszönheti kialakulását. Biztos, hogy az angol végződé­ sek eltűnésének kell végső soron felrónunk, hogy a mai angolban kötött a szó­ rend - máskülönben az alanyt, a tárgyat és a részeshatározót nem tudnánk megkülönböztetni (például John gave Paul the book, szó szerint: 'János adta Pál a könyv', azaz: 'János adta Pálnak a könyvet'). Az egyszerűsödés ellen „dol­ gozik" a nyelvi norma, a nyelvhelyesség védelme is. A régies nyelvi változa­ toknak ma is nagy a tekintélyük - nem utolsósorban azért is, mert magának a műveltségnek, illetve az ezt hordozó rétegnek viszonylag nagy társadalmi presztízse van. Konzerváló hatásának köszönhető például, hogy a már régóta kihalófélben lévő ő aludnék vagy azt vámók alakok még mindig léteznek. A legerősebb konzervatív hatása mégsem a nyelvhelyességi mozgalmaknak, hanem az írásnak, pontosabban az írástudás elterjedésének és a helyesírás szabályozásának van. Ma Magyarországon nyilvánosan írni csak egyfélekép­ pen lehet: az ún. akadémiai helyesírás szerint. Ez az, amit - ha több-kevesebb sikerrel is - mindenkinek tanítanak az iskolában. Az írás maga is jóval kon­ zervatívabb a beszédnél: vannak nyelvek, melyekben több évszázaddal ezelőtti kiejtést őriztek meg (angol, francia). A magyarban például kétségkí­ vül az írásnak köszönhető, hogy az egyébként rövid szókezdő o-val ejtett óvo­ da, óvónő stb. szókat sokan hosszú ó-val ejtik (de vö.: ír - iroda és írógép). 12. Végül van még egy kérdés, amire választ tudunk adni. Pontosabban szólva, még nem feleltünk annak a kérdésnek a másik felére, hogy miért le­ hetséges egyáltalán a nyelvi változás. Azaz, mi biztosítja, hogy a beszélők megértik egymást, miközben nyelvük változik? Ha kimondva nem is, a vá­ lasz lényegében benne van az eddigi fejtegetésekben. Egyrészt sem a nyelvi 136

9. A változó nyelv

rendszer egésze, sem egyes részrendszerei soha nem borulnak fel, csupán rendszer voltukat megőrizve átrendeződnek. Gondoljunk csak arra, hogy nem nehéz megértenünk sem a dunántúli, sem a szegedi embert, bár nyelvjá­ rásuk hang- és nyelvtani rendszere, szókincse különbözhetik a miénkétől. Az egy időben, egy nyelvközösségben folyamatosan együtt élő változatok min­ dig is kölcsönösen érthetőek voltak. Másrészt maguk a változások az egyes emberek élettartamához képest rendkívül lassan mennek végbe. A korábban felvázolt ómagyar hangváltozás 500-700 évig tartott, és mindig csak a rend­ szer egy kicsiny része vett részt benne: a két különböző teljes rendszer soha­ sem szembesült egymással. És ha a Halotti Beszéd megértésével előtanulmá­ nyok nélkül gondjaink vannak is, a négyszáz évvel ezelőtti Balassi-verseket (talán egy-két szó kivételével) tökéletesen megértjük. A nyelvek története a XIX. században önállósult nyelvtudománynak első és ma is egyik igen érdekes területe. Népek múltjába világít be, s mai nyelvhasz­ nálatunk sok furcsaságára ad nemcsak kielégítő, de érdekfeszítő magyaráza­ tot. Ne felejtsük el azonban, hogy csak azoknak a nyelveknek tudjuk teljes biztonsággal kutatni a történetét, amelyeknek viszonylag régi írásbeliségük és/vagy pontosan azonosítható „rokonságuk" van. Éz pedig a nyelveknek elenyészően kicsiny hányada; számtalan afrikai, indián vagy polinéz nyelv történetéről csupán sejtéseink lehetnek, s találgatásainkhoz is bonyolult és hosszadalmas munkára van szükség.

137

10. A NYELVEK SOKFÉLESÉGE

1. Szinte amióta felfedezték az emberek, hogy a magukén kívül más nyelvek is vannak a világon, azóta próbálnak rájönni, miért is van ez így, és hogyan keletkezhettek a különböző nyelvek. Igaz, a magyarázatok indítóokai régeb­ ben egészen mások voltak. A monda szerint i. e. 650 körül egy egyiptomi fá­ raó két csecsemőt neveltetett föl egy pásztorral, szigorúan meghagyva neki, hogy ne beszéljen a gyerekek előtt. így kívánta kideríteni, milyen nyelven szólalnak meg először - a fáraó szerint ez a nyelv lehetett ugyanis a legősibb. A bibliai Bábel torony közmondásos története a nyelvek különbözőségét igyekezett megokolni. A magyar nyelv múltbeli héber és mai sumer rokonitói nyelvünk „ősi" voltát törekedtek bizonygatni. Körülbelül 3-4 ezer nyelvről tudunk, amit most is használnak vagy valami­ kor beszéltek a világon. S tekintet nélkül arra, hogy egymilliárdnyian beszé­ lik-e, mint a kínait, vagy pedig csak egyetlen ember, mint a 70-es években a szi­ bériai kamassz nyelvet, minden nyelv teljes, egyenrangú és önálló egész, amely első látásra minden vonásában különbözik a többi nyelv túlnyomó többségétől. Hogyan lehet „rendet vágni" az eltéréseknek ebben a rengetegében? Mi­ lyen alapon lehet a nyelveket egymással összehasonlítani? Az egyik válasz a nyelvek történetének kutatásából következik: ha két nyelvről kimutatható, hogy valaha egy nyelv különböző változataiként léteztek, vissza kell menni a közös ősig, és fel kell tárni a történetileg magyarázható szabályos változáso­ kat. Ezek a változások azután megmutatják a hasonlóságok és eltérések mér­ tékét és természetét is. 2. Amint a nyelvi változásban, a nyelvhasonlításban is a hangmegfelelések ötlenek leginkább szembe. Az újlatin nyelvek esetében, mivel még „elődjü­ ket", a klasszikus latint is ismerjük, viszonylag könnyű dolgunk van. A fran­ cia és az olasz nyelv megfelelő szavaiban például a népi latin szókezdő к hangja a 10.1. táblázatban bemutatott változásokon ment át. (A középső példá­ kat a klasszikus latinból adtuk meg, a kiejtést hozzávetőlegesen tüntetjük fel az írott formák alatt: az an orrhangzós a-1 jelöl, az ua „félig" ejtett и utáni a-t.)

138

10. A nyelvek sokfélesége 10.1.

táblázat. P é ld á k az ú jla tin n y e lv e k ro k o n sá g á ra

Olasz

Latin

Francia

costa koszté

costa koszté

cőte kot

'oldal'

corpo

corpus

corps

korpo

korpusz 'test'

kor

chiave kiévé

clavis klávisz 'kulcs'

clef kié

croce

crux

croix

krócse

kruksz 'kereszt'

kruá

cantare

cantare

chanter

kántáre

kántáre 'énekelni'

santé

caro

carus

eher

kérő

kárusz 'kedves'

ser

cera

cera

cire

cséré

kérá 'viasz'

szír

cento

centum

cent

csento

kentum 'száz'

szan

citta

civitas

cité

csitté

kívitász 'község'

szité

Az olasz és francia példákban a szókezdő hangok nem közvetlenül felel­ tethetek meg egymásnak, hanem azokon az eltérő hangváltozási szabályo­ kon át, amelyek a mindkettő közvetlen előzményét jelentő népi latinból elté­ rő irányokba vitték az eredeti szókezdő k-1. A franciában az elülső nyelvállású magánhangzók (i, e) előtt а к végül is sz-re módosult, az olaszban viszont cs-re. Továbbá a franciában rövid vagy hosszú á előtt a Zc-ból s lett. Az olasz viszont az összes mássalhangzó és hátul képzett magánhangzó előtt megőrizte а к hangot.

139

III. A NYELV VÁLTOZATAI

Az újlatin nyelvek rokonsága a napnál is világosabb, hiszen fejlődésük szin­ te a szemünk előtt zajlott le: történeti dokumentumok, a fennmaradt előz­ mény, a latin és a szabályosan eltérő ugyanolyan vagy hasonló jelentésű sza­ vak mind egyszerre bizonyítják e tényt. 3. Amikor nincs írásos emlékünk a közös ősről - és mondanunk sem kell, hogy ez az általános eset -, de a hasonló jelentésű szavak hangalakja ugyanilyen módon mutat szabályos eltéréseket, szintén biztonsággal feltételez­ hetjük, hogy létezhetett egy olyan alapnyelv, amelyre az e szavakat tartalma­ zó nyelveket visszavezethetjük. Hasonlítsuk össze a 10.2. táblázat adatait (csak a mai kiejtést jelöljük - ismét hozzávetőlegesen). 10.2. táblázat. Példák a germán nyelvek hasonlóságára Jelentés

Angol

Holland

Német

Dán

Svéd

'h á z ' 'e g é r' 'k in t'

h a usz m a usz a ut

h ö usz m ö üsz ö usz

h a usz m a usz a usz

h ú ss z m ú ssz ú sd z

h ú sz m úsz út

Ennél persze sokkal több akár az efféle, akár a más típusú megfelelés, amely egy nyelven belül azonos, a nyelvek között szabályszerű sémába ren­ deződik. Ésszerű tehát feltenni, hogy a mai angol, holland, német, dán és svéd (és még jó néhány) nyelv egy közös ősgermán nyelv nyelvjárásaiként kezdte önálló életét, e nyelvek mai hangrendszerének egymástól való eltéré­ seit a közös ősgermán hangrendszer szabályszerű történeti változásai ma­ gyarázzák. De milyen lehetett a szavak ősgermán nyelvi formája? Amikor ezeket a szóalakokat a kutatók „visszaállítják", rekonstruálják, akkor az egyes nyelvek történetének adataiból és a hangváltozások általános törvényszerű­ ségeiből kiindulva feltevéseket fogalmaznak meg, amelyekre közvetlen bi­ zonyítékokat valószínűleg sohasem lehet majd találni, hiszen például ősger­ mán nyelvi emlék szinte kizárt, hogy létezzék. A 10.2. táblázat szavainak esetében valószínűnek tartják, hogy az ősgermán formák *húsz, *músz és *út voltak (a csillag itt nem helytelen, hanem feltett, azaz nem adatolt szót jelöl). Az újlatin és a germán (valamint a szláv) nyelvek rokonságát valójában so­ ha nem is volt szükséges nagy tudományos apparátussal bizonygatni, olyannyira hasonlítanak egymásra. A nyelvek történeti összehasonlításának tana, amely az önálló nyelvtudomány megjelenését is jelentette, az óind iro­ dalmi nyelv, a szanszkrit felfedezésével kezdődött. A XIX. század elejétől fogva egyre világosabbá vált, hogy sok európai és néhány, Indiában és kör­ nyékén beszélt nyelv mai és korábbról adatolható hasonlóságai nem lehet­ nek véletlenek. Lássunk három példát (10.3. táblázat).

140

10. A nyelvek sokfélesége 10.3. táblázat. Példák az indoeurópai nyelvek rokonságára

Nyelv óangol latin óind tokhár örmény ógörög óír ófelnémet lett ószláv litván albán walesi

'anya' modor mater mátár mácar mair mater máthir mouter máte mati moten motre

'halál', 'meghal' mordkor morti mr, mard

'hét' szeofon szeptem szaptá

mortósz írmarth mord

heptá szecht szíbun

mireti

szedmi

manó

Ha az eltérések nagyobbak is, továbbra is rendszeresek. Ez késztette a XIX. századi nyelvészeket arra, hogy egy közös indoeurópai alapnyelvre vezessék vissza a felsorolt nyelveket. Eszerint az alapnyelv az egyes népcsoportok el­ vándorlása, elszigetelődése következtében tagolódott szét különálló nyelv­ családokra, majd a népek további története során önálló nyelvekre. Néhány nyelvcsaládot, illetve nyelvet kiemelve a nyelveknek ezt a „származástörténetét" a 10.4. táblázatban mutatjuk be. 4. Az indoeurópai nyelvek összehasonlítása nagy lendületet adott a több ezer éves írott emlékekkel nem rendelkező nyelvek és nyelvcsaládok össze­ függésének kutatásaihoz. így találtak egyre több bizonyítékot a magyar nyelv finnugor, illetve tágabb körben uráli rokonságára. A 10.5. táblázatban foglaljuk össze a megfeleléseket (kiejtés szerinti alakokban). Természetesen a nyelvhasonlítás az uráli nyelvek esetében is a szabályos hangmegfeleléseket keresi, s ennek nyomán állítja fel hipotéziseit az alap­ nyelvi hangrendszerről. Hadd adjunk erre is egyetlen példát, melyben két ugor nyelvet vetünk össze (10.1. ábra). Még ebből az igencsak vázlatos nyelvhasonlításból is kiderül: voltak hang­ változási szabályok, melyekben a vogul és a magyar egyenlően vett részt (a rövidülés), és voltak olyanok is, amelyeket már csak a magyar önálló történe­ tére tehetünk fel (zárhangból réshanggá változás). Ilyen jellegű meggondolá­ sok alapján az uráli nyelvek története és rokonsága is ábrázolható a már is­ mert sémában (10.6. táblázat).

141

III. A NYELV VÁLTOZATAI

10.4. táblázat. Az indoeurópai nyelvek rokonsága Nyelv­ család

i. e. 2000

ind indoiráni iráni

i. e. 1000

i. e./i. u.

i. u. 1000

védikus szanszkrit

klasszikus szanszkrit

hindi, urdu bengáli

az Aveszta nyelve

pehlevi

afgán, perzsa, kurd

északi

lengyel, cseh

k eleti

o ro sz u k rá n ,

szláv

„ oS g

Ma

déli

óegyházi szláv

belorusz bolgár, szerb. horvat

и

О ____________________________________________________ UL______ 2

keleti északi germán

gót óészaki óangol ófelnémet

nyugati klasszikus latin itáliai

vulgáris latin

norvég izlandi angol, német portugál spanyol francia olasz román

mükénéi homéroszi koiné újgörög görög görög klasszikus _____________________________ görög____________________________________

142

10. A nyelvek sokfélesége

10.5. táblázat. Példák az uráli nyelvek hasonlóságára Nyelv­ család Nyelv magyar

te

két

szem

fa



megy/ men-

tél

menmenmunminmij-

tel tál tíl tol tel telje talvi taleve

kő/köv

O___________________________________________________________ vogul osztják . zűrjén § Perml votják g cseremisz Z finnmordvin E volgai finn lapp •8 , 7 Яi I r.1 nganaszan ír» ^ J nyenyec Sí déli szelkup as Ц Z

В obiugor

te ton fen; ton sziná ton tona tan

kit kát kik kik kot kafta kakszi kikt sziti szigye szitte

sem szem szin szin szinze szeljme szilmá csalbme szew szew szei

-pa pu pu pu pú fá ^ pó

menemanna menminjmin-

kő kev ki kő kü kev kivi

10.1. ábra. Szabályos hangmegfelelések ugor nyelvek között 143

III. A NYELV VÁLTOZATAI 10.6. táblázat. Az uráli nyelvek rokonsága i. e. 3000

i. e. 2000

i. e.1000

i. e./i.u.

1000

közfinn alapnyelv finnvolSai alapnyelv finnpermi alapnyelv finn-

ugor alap nyelv uráli alap­ nyelv

ugor alap­ nyelv

finn észt

----------------------------------------------volgai mordvin nyelvek cseremisz

P,ermi alaP-

votják

пУе1у

zűrjén ősmagyar

ómagyar

magyar

ősobi-ugor

vogul osztják

északi szamojéd

nyenyec

szamojéd alapnyelv

nganaszan déli szamojéd

szelkup

Természetesen nemcsak a nyelvek hangrendszere változott. Már az előző fejezetben is bemutattuk, hogy a módosulások a nyelv minden szintjét érin­ tik - éppen ezért ütközik néha oly nagy nehézségbe a szabályszerűségek fel­ tárása. A birtokos jelölése például jelentős mértékben különbözik az egyes uráli nyelvekben; mégis az egyező vonások sokkal fontosabbak: minden nyelv végső soron személyes névmásra visszavezethető elemmel jelöli a bir­ tokost a birtokon a magyar példáknak megfelelő rendben: kez-em, kez-ed, kez-e, kez-ürtk, keze-tek, kez-ük. Azonos vonása e nyelveknek az is, hogy a pá­ ros testrészekre (szem, fül, láb stb.) egyes számmal utalnak (például Fáj a fii­ lem, de nem: *Fájnak afüleim), és a számnevek után is egyes számú főneveket használnak (például három kép, és nem: *három képek) - szemben például az indoeurópai nyelvekkel. 5. A nyelvhasonlításnak e módszereit nem csak az írásos történettel ren­ delkező nyelvekre lehet alkalmazni. Az eddig idézettekhez hasonló össze­ függéseket a világ számos nyelvében felismertek. Az érdekesség kedvéért most két, a fentiektől és egymástól is távol eső nyelvcsoportok közti megfele­ léssort mutatunk be (10.7. és 10.8. táblázat).

144

10. A nyelvek sokfélesége

10.7. táblázat. Nyugati ausztronéz nyelvek Nyelv jelentés 'választ' 'hiány' 'orr'

tagalog (Fülöp-szk.) pilis kúlar) ilut)

jávai pilik kuraT) iruT)

Feltételezett ausztronéz alap­ batak__________ nyelvi forma (Szumátra) pili pilik huraT| kuLaT| iguT) iguT)

10.8. táblázat. Algonkin nyelvek Nyelv Jelentés 'boldog vagyok' 'ő boldog' 'borz' 'nő"

fox nekesateszi kesatesziva sekakva ihkveva

potavatomi nkösatösz ksatszö skak kve

A fox és a potavatomi az amerikai indián nyelvek algonkin csoportjába tar­ tozik, melyeket eredetileg az Észak-Amerika keleti felében élő őslakók beszél­ tek. A kérdés már most az, hogy e kettő közül melyik tükrözi jobban a feltehe­ tő eredeti állapotot. Mivel írásos adataink nincsenek, elvben egyaránt szóba jöhet bármelyik, hiszen mind a hangbetoldás (skak -* sekakva), mind a hang­ kiesés (sekakva -* skak) érvényes és valószínű lehetőség a nyelvek történeté­ ben. Hogy mégis a fox nyelvű szavakról gondolhatjuk, hogy közelebb állnak az eredeti állapothoz, az onnan következik, hogy a potavatomiból nem tu­ dunk egy olyan szabályt megadni, amely a különböző betoldandó magán­ hangzókat egyöntetűen megnevezné. Fordítva viszont egyszerűbb dolgunk van: a hangok kiejtését egyetlen szabály magyarázhatja. Ez persze így csupán feltevés. De annyi közvetett bizonyítékunk mindenesetre van, hogy az algon­ kin nyelvek e csoportja mind a fox nyelvre hasonlít e tekintetben. Ilyen módon tehát a legtöbb nyelv „rokonsági viszonyait" is meg lehet ál­ lapítani: ezt mutatjuk be a 10.2. ábrán, amely a nagyobb nyelvcsaládokat he­ lyezi el a világtérképen. 6. A nyelvek azonban legtöbbször egyáltalán nem úgy változnak mint a fa­ jok: legfeljebb tovább „osztódnak" új fajokra - más fajokkal sohasem keve­ redhetnek. A nyelveket beszélő népek viszont történetük során gyakran ke­ veredtek más népekkel, beleolvadtak azokba, átvették nyelvüket, vagy csak nyelvi rétegeket vettek át tőlük - mindez sokkal bonyolultabbá teszi a nyel­ vek közötti összefüggések kutatását.

145

III. A NYELV VÁLTOZATAI

EZ3 E 23 IM I Hű EH ÜÜ □ ШЛО

afroázsiai algonkin altaji andok-egyenlítői ausztrál bennszülött ausztroázsiai ausztronéz azték-tano

Ш dravida E D koreai Е Щ eszkimó-aleut H i makro-csibcs EDD ge-pano-karib ( § 3 makro-sziu Щ hokan Е Е ] na-dene EZ3 indoeurópai E H niger-kongó И japán nílus-szaharai ü l kaukázusi E S ! oto-mangue E H koiszan E H paleoszibériai

ED ED3 Щ L '.J

pápua E? penuti sino-tibeti thai ШШ uráli_ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ □ egyéb (izolált, nem osztályozott vagy ismeretlen) nyelvek, illetve olyan területek, aholnincsenek beszélők

10.2. ábra. A nagyobb nyelvcsaládok 146

10. A nyelvek sokfélesége

147

III. A NYELV VÁLTOZATAI

A délkelet-ázsiai nyelveknek (thai, kínai, vietnami stb.) azt a vonását pél­ dául, hogy a hanglejtés „fonémáját" (lásd a Hangok című fejezetet) egyaránt használják, noha eltérő nyelvcsaládokba tartoznak, azzal magyarázzák, hogy egymással tartósan érintkeztek. Érdekes hasonlóságokat találtak a Balkán környékén beszélt különféle nyelvcsaládokba tartozó nyelvek között is. A szláv nyelvek közé sorolt bolgárban, az újlatin románban és az önálló cso­ portot alkotó albánban például egyformán a főnév mögött van a határozott „névelő": bolgár: trup-at 'test a', konj-at 'ló a'; román: от-ul 'férfi a', munte-le 'hegy a'; albán: mik-а 'barát a', djal-i 'fiú a'. Újabb genetikai kutatások, amelyek során az adott nyelveket beszélő kö­ zösségekből válogatott személyek génállományát hasonlítják össze, nagyobb vonalaiban alátámasztják a nyelvészeknek az egyes nyelvcsaládokról szóló feltevéseit. A gének közös eredetét és az idő síkjára vetített eltéréseit megál­ lapító tudósok azon a nézeten vannak, hogy a mai ember kb. 100-70 ezer év­ vel ezelőtt alakult ki Közép-Afrikában és onnan három nagyobb kiáramlás­ sal „hozta létre" a ma jórészt a kontinens déli és nyugati részében beszélt afrikai nyelvcsoportot, illetve az ázsiai irány kettéválásával kb. 60-40 ezer év­ vel ezelőtt a ma az egyenlítő körül és attól délre Óceániától Madagaszkárig tartó övezetben beszélt nyelvcsoportokat (mint például az ausztronéz nyel­ veket), illetve az „eurázsiainak" nevezhető összes többit, beleértve az indo­ európait, az urálit, az akkor még szárazföldi hidat képező Bering-szoroson Amerikába átvándorolt később „indiánoknak" nevezett őslakosok nyelveit (mint az algonkin nyelveket), és így tovább. Ez a genetikai kutatás azt is jól ki tudja mutatni, hogy a nyelvészek által rokontalannak tartott nyelveknek, mint például a Spanyolország északkeleti „sarkában" és Franciaország ezzel szomszédos területén honos baszknak a beszélői genetikailag is „szigetet" al­ kotnak, és valószínűleg az indoeurópai nyelveket beszélő „hódítók" betele­ pedése előtti európai őslakók leszármazottai. Jóllehet a nyelvészek többnyire gyanakodva szemlélik a több tízezer évre vonatkozó feltevéseket és nem szí­ vesen állnak a különféle nyelvcsaládok rokonításai mellé, amennyiben a módszer a már bizonyítottnak tekinthető nyelvrokonságok esetében ezekkel azonos eredményre jut, akkor érdemes próbálkozni a pusztán nyelvészeti eszközökkel a nagy időbeli távolság és a nyelveknek a génekhez képest roha­ mos változása miatt a „múlt ködébe vesző" kapcsolódásokkal is. 7. Mindeddig olyan hasonlóságokat vizsgáltunk a nyelvek között, amelyek ésszerűen belátható, szinte kézenfekvő okokkal voltak magyarázhatók. Ter­ mészetes ugyanis a hasonlóság, ha egyazon tőről származó, egymással rokon nyelvek között mutatkozik, s az is természetes, ha a huzamosabb ideig tartó egymás mellett élés, a nyelvi érintkezés következtében jönnek létre hasonló­ ságok a nyelvek között. Mutatnak-e azonban egyezéseket, hasonlóságokat olyan nyelvek, melyek közt rokoni kapcsolat nem föltételezhető, s földrajzilag is igen távol élnek beszélői egymástól, s így egymásra sem hathattak? Igen, léteznek ilyen hasonlóságok. Már a XIX. században, amikor megfelelő mennyiségű ismeret gyűlt össze a távoli földrészeken beszélt nyelvekről is, kimutattak ilyen hasonlóságokat. Mivel akkoriban a szót tekintették a nyelv 148

10. A nyelvek sokfélesége

alapegységének, a szavak alkatában, felépítésük természetében fedeztek fel szabályosságokat, nyelvek csoportjaira jellemző tulajdonságokat (ezek közül néhányat - más szempontból - már a Szavak című fejezetben is érintettünk). Aszerint, hogy a nyelvek milyen eszközökkel fejezik ki a nyelvtani viszonyí­ tást, megkülönböztettek elszigetelő (izoláló), ragozó (agglutináló) és hajlító (flektáló) nyelveket. Az elszigetelő nyelvek - mint például a kínai vagy olyan kelet-ázsiai nyelvek, mint a thai, a burmai vagy a khmer - szavai többnyire egyszótagú tövek, amelyekben a nyelvtani viszonyok kifejezésekor, a monda­ tokban semmiféle változás nem történik. Az ilyen nyelvek a nyelvtani viszo­ nyokat a szavak sorrendjével fejezik ki. A kínaiban például a tövek következő sorrendje: zvo 'én' kaoszu 'mondani' ni 'te' azt jelenti: 'én mondom neked'; a ni kaoszu wo sorrend viszont ezt: 'te mondod nekem'. A ragozó nyelvek szavaiban a tő elé vagy mögé „ragadnak" különféle szóelemek (morfémák), melyek a nyelvtani viszonyokat jelölik. A török nyelvekben vagy jó néhány amerikai indián nyelvben, de a mi nyelvünkben is ez a grammatikai viszonyok kifeje­ zésének egyik legfőbb módja. A magyarban csak kivételesen halmozható annyi szóelem egyetlen szó keretei közé, mint a megszentségteleníthetetlenségeskedéseiteket szószörnyetegbe, de van néhány olyan nyelv (ezeket a ragozó nyelvek szélsőséges típusaként „bekebelező" nyelveknek is nevezik), ahol ti­ pikusan a mondat összes nyelvtani viszonyát egyetlen szó közegében jelölik. A Nem érti, amit mondok összetett mondat például a takelma indián nyelvben így alakul: Anijokkoinehdek. (Szóelemenkénti fordításban: ani- 'nem'; -jokkoi'tud'; -ne- mond'; -h- '-ás'; -dek 'enyém'.) A nyelvek harmadik típusában, a haj­ lító vagy idegen szóval flektáló típusban a mondatbeli viszonyokat és a sza­ vak jelentésváltozatait a szótövek hangjainak megváltozása jelöli. Tekintsük példaként az alábbi német szóalakváltozatokat jelentéseikkel együtt (további példákat a Szavak című fejezetben adtunk): sprechen spricht sprach gesprochen Spruch Sprüche

'beszélni' 'beszél' 'beszélt' 'beszélve' 'mondás' 'mondások'

Egy-egy nyelv többféle típus jegyeit is viselheti kisebb-nagyobb mértékben, s története során fokozatosan átalakulhat egyik típusból a másik típusba. 8. Nemcsak a szó, hanem a mondat alkata is mutat szabályosságokat, ha­ sonlóságokat a különböző - rokonságilag és területileg egymástól távol álló nyelvekben. Az esetjelölések (alany-, tárgy- stb.) azonosítása vagy a szórend rögzített volta alapján, másrészt az alany nyelvtani kategóriájának a „cselekvő" fogalmá­ val való rendszeres (bár nem kizárólagos) azonosíthatósága folytán minden nyelvben meg lehet állapítani az alapvető mondatrészeket: az alanyt, az állít­ mány igéjét, a tárgyat stb. Hasonlóképpen meg lehet mondani, milyen típusú 149

III. A NYELV VÁLTOZATAI

jelzős szerkezetet, mellékmondatokat stb. használ az illető nyelv. Amikor pedig már eddig eljutunk, megint csak meglepő következtetésekhez érkezhetünk el. A főbb mondatrészek (alany, ige, tárgy) elvben hatféleképpen helyezked­ hetnének el, a világ nyelvei alapszórendjükben mégis csak négy változatot használnak ki (kezdőbetűkkel rövidítve): A-l-T, A-T-l, i-T-A, I-A-T. Úgy látszik továbbá, hogy ezeken belül is két jellegzetes típus van: az ige- tárgy, illetve a tárgy- ige sorrendet következetesen használó nyelvek. A típusok felállítása nem üres játék: a mondatrészek rendje ugyanis szoros kapcsolatban látszik lenni egy csomó további sorrendi sajátossággal. Lássunk erre is példát: egyik forrásunk a szingaléz, amelyet Sri Lankában (Ceylonban) beszélnek és A-T-I sorrendű nyelv; a másik az ír nyelv, amely I-A-T rendű. (Egyébként mindket­ tő az indoeurópai nyelvcsaládhoz tartozik.) 10.9. táblázat. Szórendi típusok SZINGALÉZ

1. Alapszórend

Chonaic Seán an madadh.

'János (a) kutyát látta.'

'Látta János a kutyát.'

A 2. Jelzős szerkezet

T

Chonaic Seán an madadh mór.

FŐNÉV

Mas kapu ballave Jón

FŐNÉV

MELLÉKNÉV

dükka.

Chonaic Seán an madadh a d' ith an fheoil.

'Húst evett kutyát János látta.'

'Látta János a kutyát, amely evett húst.'

FŐNÉV

Jón ballave dükka de? MONDAT

6. Névutó vagy elöljáró

T

'Látta János a kutyát nagy.'

'János kutyát látta vajon? 5. Összetett számnevek

I Á

Jón tadi ballave dükka.

MONDAT

4. Kérdőszó

I

'János (a) nagy kutyát látta.' MELLÉKNÉV

3. Vonatkozó mellékmondat

ÍR

Jón ballave dükka.

KÉRDÖSZÓ

FŐNÉV

M ONDAT

An bhfаса Seán an madadh? 'Vajon látta János a kutyát?' KÉRDŐSZÓ

MONDAT

daha-tune, daha-hate

trí déag, seacht déag

'tíz-három, tíz-hét'

'három tíz, hét tíz'

janéle indela

ón fliuinneog

'ablak -ból'

'-ból ablak'

Nem folytatjuk, ebből is látszik: minden fordítva van az egyikben a másik­ hoz képest. De hiszen nem is ez az igazán érdekes az illető nyelvtípusok szá­ mára, hanem inkább az, hogy egyformán fordítva legyen: a szingalézben minden módosító értelmű kifejezés megelőzi a módosítottat, az írben min-

150

10. A nyelvek sokfélesége

den módosító értelmű kifejezés követi a módosítottat. Ha pedig a mondat központi eleme az ige, akkor a mondatrészek az ige szempontjából módosító értelműek, s így válik igazán érthetővé e két ellentétes rend. 9. Az eddig elmondottakból úgy tűnhetik, hogy anyanyelvűnket, a magyart (de még az általunk jobban ismert idegen nyelveket, az oroszt, a németet, az angolt és a többit is) nehéz a fönt felsorolt szóalak szerinti vagy mondatrend szerinti típus valamelyikébe egyértelműen belesorolni. Hiszen kivételszerűen emlegettük a mintegy 15 szóelemet tartalmazó szószörnyeteget, s bár mon­ datbeli szavaink tipikusan több, egymáshoz ragasztott morfémát tartalmaz­ nak, nyelvünk esetenként hajlító eszközzel is él (például szép, szebb; hó, havat stb.), s tudunk oly mondatot is alkotni, amely tövek egymásutánjából áll, s ha ugyanezeket a töveket más sorrendbe állítjuk, más jelentésű szószerkezetet kapunk - vagyis föllelhetjük az izoláló típus jegyeit is nyelvünkben sok lány szép, ill. sok szép lány). Mondatrend tekintetében pedig az eló'zőekben felsorolt hat mutató közül a magyar a 2., az 5. és a 6. tulajdonság tekintetében egyértel­ műen a szingalézhez hasonlítható, viszont ha alapvető mondatrészeinek sor­ rendjét tekintjük, a közlés igényeitől függően, különböző hangsúlyozással szinte bármely sorrend előfordulhat benne. Vonatkozó mellékmondatait megalkothatjuk a szingalézhez és az írhez is hasonló módon; ami pedig a kér­ dőszó helyét illeti, az -e kérdőszócska a szingalézhez hasonló helyet foglal el a kérdő mondatokban, a vajon viszont az ír rendet követi, vagyis tipikusan a mondat élén áll. Azt jelenti-e mindez, hogy a típussajátosságok csak egyes nyelvekre érvényesek, mások nem követik őket? Nem, másképp áll a helyzet. A nyelvek összehasonlítása révén fölfedezett nyelvi típusok az összefüggé­ seknek, szerkezeti sajátosságoknak olyan nyalábjai, amelyek révén az egyes nyelveket tanulmányozó ember szabályszerűségeket tud megállapítani a nyelvek közt. Ritka az a nyelv, amely szélsőségesen „tiszta" típust valósít meg (mint például a bekebelező nyelvek, avagy a mondatrészek sorrendje te­ kintetében a szingaléz, illetve az ír nyelv), s ez érthető is, hiszen minden nyelv minden időben változik azoknak a tulajdonságoknak a tekintetében is, amelyeket egy-egy nyelvi típus jellegzetes jegyeként emelünk ki. Hogy végül is jogosak-e azok a nyelvi típusok, amelyeket ily módon a nyelvész a nyelvek összehasonlítása révén elvon, absztrahál, azt onnan tudhatjuk meg, hogy si­ kerül-e segítségükkel a nyelvek állapotát és változását kielégítően, szabá­ lyokba foglalva megmagyarázni. A magyar nyelv látszólagos „összevissza­ sága" rögtön logikussá, érthetővé válik, ha történetileg tekintjük. A finnugor, illetve uráli nyelvcsaládhoz tartozó nyelvek mai állapotának összehasonlítá­ sából, valamint más módszerekkel feltárt történeti előzményeiből kiderül, hogy ősibbek, régibb állapotot őriznek azok a típussajátosságok, amelyek a szingaléz mondatrész-sorrendi jegyeket követik, s új fejlemények azok, ame­ lyek ettől eltérnek. A típussajátosságok segítségével így azután meghatároz­ hatjuk, „hol tart" nyelvünk a típusok közötti változás folyamatában.

151

11. A MARADANDÓ NYELV

1. A civilizált, írni-olvasni tudó ember szemében a nyelvvel eltéphetetlenül összekapcsolódik annak írása. A laikus úgy véli, hogy valamely nyelvet alap­ vetően jellemez az, milyen írásmóddal szokták lejegyezni: balról vagy jobbról kezdik-e a sort, vagy éppen függőlegesen haladnak lefelé; az írásjelek hango­ kat képviselnek-e vagy fogalmakat jelölnek; zsinórszerűen egybekötik-e a je­ leket vagy külön-külön írják; és így tovább. Például úgy tűnhet, hogy a kínai nyelv fő jellemzője a jobboldalt fönt kezdődő, függőleges oszlopokban lefutó írás, mely sok ecsetvonásból összetett, négyzetességre törekvő jelekből áll:

Kínai (pekingi) nyelvű szöveg; kínai írás

Valójában mindez csak a kínai írást jellemzi, de nem magát a nyelvet. A fenti szöveget így is le lehet írni - s ettől még kínai marad: Shang-ti lien-ai shi ren, shen chi tsiang tuh-seng Tsi ts'i-kih t'a-men, kiao fan sin T'a tih puh chi mieh-uang, pih teh iong-seng. Ugyanaz a szöveg, egyfajta latin betűs átírással 152

11. A maradandó nyelv

Igaz, egy-egy n y elv n ek és b eszélőinek so rsáv al re n d sz e rin t összefügg, h o g y m ily en írással jegyzik le n y elvüket. V essük ö ssze az alábbi szerb és h o rv á t p é ld á t (szövegeink tö b b n y ire bib liafo rd ításo k b ó l v e tt részletek):

Jep Богу тако омилье CBitjeT да je и сина CBojera )единороднога дао, да ни ]еда HKojH га ßjepyje не погине, него да има живот BjeHHm Szerb nyelvű szöveg; cirill írás

Jer Bogu tako omilje svijet da je i sina svojega jedinorodnoga dao, da ni jedan koji ga vjeruje ne pogine, nego da ima Zivot vjecni. Horvát nyelvű szöveg: latin betűs írás

Aki ismeri a cirill betűket, meg tudja állapítani, hogy a két szöveg hangról hangra megegyezik! Akkor hát egy szöveg ez vagy kettő? Nyelvészeti szem­ pontból egyetlen (szerbhorvát) szöveggel állunk szemben, melyből később két kultúrközösség, két nemzet fejlesztette ki (még ma is nagyrészt egybevágó) nyelveit: a szerbet és a horvátot. A keletebbre élő szerbek pravoszláv vallásúak, a nyugatabbra élő horvátok hagyományosan katolikusok. Kétféle írásuk a két­ féle vallást tükrözi; a múltban a betűvetés a papok dolga volt, s ők egyházuk hi­ vatalos írását használták - a pravoszlávok a cirill betűt, a katolikusok a latin be­ tűt. Ugyanígy különült el Indiában a hindi nyelv mohamedánok által használt változata „urdu" néven, arab betűkkel írva (lásd alább a szemelvények között). Mindez - bármilyen fontos is - nem központi nyelvészeti kérdés. A nyel­ vész azt vizsgálja: milyen hangok léteznek valamely nyelvben, ragozzák-e a szavakat, van-e névelő stb. A nyelveket e nyelvi jegyek alapján osztályoz­ za, s nem az írásuk alapján. Példa erre a héber és a jiddis (azaz „zsidóné­ met"), melyek a felületes szemlélő számára igen hasonló nyelvek, hiszen mindkettő a héber ábécé betűivel van lejegyezve, és jobbról balra olvasandó:

:пкп лм I

V |T T

r

*V “

T

л пы -

A*

ьпап'Шi*í _JT

T

V

*‘ j B r

Héber nyelvű szöveg; héber írás •7J-1N Ь г р ’Л K H

Ю НП J J N p p N D N

: r r i £ ЫП Jiddis nyelvű szöveg; héber írás

A két szöveg jelentése is azonos: 'Kezdetben teremtette Isten az eget és a föl­ det.' Ám ha fölolvassuk az elsőt, az valahogy így hangzik: börésít bárá elóhím ét hassámajim vöét háárec; a második pedig így: am anfang hat gott gesafen di himel 153

III. A NYELV VÁLTOZATAI

und di erde. A hasonló írás ellenére nyelvileg az égvilágon semmi közük egy­ máshoz. A héber, a zsidók ősi nyelve, a sémi nyelvcsaládba tartozó, az arabbal rokon nyelv; a jiddis viszont nem más, mint a német nyelv egy - zsidók által beszélt - változata. E két példa egy XIX. század eleji német zsidó kiadványból származik: a szent szöveg mellett szerepel annak jiddis fordítása, hiszen az ol­ vasók anyanyelve ez utóbbi volt; ám nem illett volna zsidó vallásos kiadvány­ ban „rendes" (latin betűs) német szöveget szerepeltetni, minthogy a latin betűs írást a kereszténység kulturális hagyományával azonosították. De nemcsak ezért kell a nyelvésznek az írást másodlagosnak, járulékosnak tekintenie. Számtalan nyelv van a világon - Európán kívül minden földrészen -, melynek sosem volt és ma sincs írásbelisége. Ezeket szokás volt „primitív" nyelveknek nevezni, pedig csak az őket beszélő nép vagy törzs életkörülmé­ nyei primitívek; maguk a nyelvek - mint azt a róluk készült tudományos leírások bizonyítják - semmivel sem egyszerűbbek vagy szegényesebbek az írással rendelkező ún. „kultúrnyelveknél" (vö. az Állati kommunikáció emberi nyelv című fejezet 7. pont). Igaz, szókincsük nem tud különbséget ten­ ni 'orvos' és 'kuruzsló', vagy 'táncdal' és 'sanzon' között - de hát az ő vilá­ gukban erre nincs is szükség. Gyakori viszont, hogy a saját - szóbeli - irodal­ muk műfaji kategóriáira sok elnevezésük van, amiképpen a különböző „gyógyító emberek" (kuruzslók, füvesek, vajákosok, csontkovácsok stb.) megnevezésére is finom megkülönböztetéseik vannak. Ne feledjük: a ma írásbeliséggel rendelkező nyelvek is „primitív" nyelvként kezdték, és az írás megjelenése mindenütt későbbi a civilizáció megjelenésénél. Minden nyelv már első leírásának pillanatában (így a magyar is a XI. században) kiforrott, összetett, teljes értékű rendszer, s ezen az írásba foglalás vajmi keveset vál­ toztat. Az egyén életében is előbb jelenik meg a beszéd, s jóval később (vagy sohasem) az írás. A hatéves magyar gyermek, amikor iskolába kerül, s meg­ tanul írni-olvasni, már tud magyarul. Szókincse persze szegényesebb a fel­ nőttekénél, de ez mennyiségi kérdés: ha nyelvtudása gyarapodik is, nagyobb minőségi változáson már nem megy át. 2. írás körülbelül hatezer éve létezik. Legrégibb formája a piktogram, vagyis a kép; a kacsa szót egy kacsa rajzával „írjuk le". Ehhez még valójában nem kell tudni olvasni, hiszen aki ránéz, rögtön látja, mi van odaírva: kacsa. A piktogramok aztán a használat során annyira leegyszerűsödhetnek, vázlatsze­ rűvé válhatnak, hogy az avatatlan szemnek már semmit sem mondanak, ol­ vasásukat külön meg kell tanulni. Ilyen a mai kínai írás, de ilyen fejlődés eredménye volt az ékírás is, mely az i. e. Ill— I. évezredben a Közel-Keleten a legfontosabb írásrendszer volt. Hamarosan megjelenik ezek mellett az ideogram, vagyis az elvontabb fo­ galmak képi ábrázolása: például a szél szót egy hajladozó fa képével „írjuk le". Ezek elolvasásához már mindenképp tudni kell a kódot, a konvenciót, vagyis hogy a jel nem hajladozás-пак vagy/á-nak, hanem széknek olvasandó. A képi alapú írások súlyos gyengéje, hogy a többféle olvasat lehetőségét igen nehéz kiküszöbölni, különösen elvontabb közlendők esetén. Azt még elég egyszerűen leírhatjuk némi konvenció alkalmazásával, hogy 'Három bárka 154

11. A maradandó nyelv

Óegyiptomi nyelvű szöveg; hieroglif írás 155

III. A NYELV VÁLTOZATAI

Óperzsa nyelvű szöveg; ékírás (a 3-4 ékből álló írásjelek itt már szótagokat jelölnek)

gabonát elindítottunk a folyón lefelé', de már a 'Hiába vártuk a fáraót teg­ nap' mondatot nagyon nehéz ábrázolni. Bevezethetünk ugyan egy hiába je­ lentésű ideogramot (például összetört köcsög?, nyíl elől félreugró vad?), de végül nyilvánvalóvá válik; a legjobb és leggazdaságosabb, ha nem a szavak értelmét, hanem a hangalakját próbáljuk meg írásban rögzíteni. Efelé már a régi egyiptomiak is tettek lépéseket, s elkezdték például a kacsa jelét minden olyan szójel elé odaírni, mely (képzeletbeli magyar példánkat továbbvive) a kiejtésben k-val kezdődött. Például ha kész fogalmára egy befe­ dett ház jele szolgált, az eléje írott kacsa jel emlékeztette az olvasót, hogy itt nem befedett és nem ház olvasandó, hanem valami к hanggal kezdődő szó, azaz kész. Ez az úgynevezett akrosztikus elv, amikor egyes piktogramok az ál­ taluk jelölt dolog kezdőhangját, nem pedig fogalmi értelmét jelölik. Innen csak egy lépés a betű, vagyis az olyan - gyakran piktogramból származó jel, melynek már semmiféle fogalmi értelme nincs, s csakis valamely hangot (esetleg hangcsoportot, szótagot) jelöl. A betűírás azon a felismerésen alap­ szik, hogy míg a világban sok-sok ezer fogalom létezik, s mindőjük ábrázolá­ sa lehetetlen (illetve az ehhez szükséges konvenciók özönét képtelenség fej­ ben tartani), addig a nyelvekben a fonémák száma igencsak korlátozott, nagyjából harminc és ötven között ingadozó: következésképpen az írásnak nem a világ dolgait kell jelölnie, hanem azokat a hangsorokat, melyekkel a nyelv ezekre utal. így pár tucat írásjellel - azaz betűvel - minden olyasmit le tudunk írni, amit szóban el tudunk mondani. E találmányt, tehát az ábécét a föníciaiaknak tulajdonítja a hagyomány, s tőlük terjedt el nyugatra és keletre. (Valószínűleg egy másik sémi nép, az arameusok vagy arámiak az igazi szerzők.) Egyszerűsége mellett egy súlyos hátránya is van: a jeleknek nincs többé közük ahhoz, amit ábrázolnak. A mai magyarban például a szél három írásjele (grafémája) sz-é-l, de ugyanezek ta­ lálhatók az élsz szóban is, melynek jelentése pedig egészen más. Vagyis a be156

11. A maradandó nyelv

tűírást csak az érti meg, aki tud az illető nyelven. Ezért jön zavarba a turista, ha idegen országban az illemhelyeket nem piktogramok (például férfi-, illetve női portré) különböztetik meg, hanem - mondjuk Lengyelországban a dia mqzczyzn és dia kobiat feliratok... 3. Kissé túloztunk, amikor azt állítottuk, hogy az írásrendszer és a nyelv kö­ zött sosincs szerves, jellemző kapcsolat. Ha ugyanis valamely nép maga teremt a maga számára írást, akkor az ilyen saját (autochton) írásrendszer általában az ottani nyelv jellemzőihez igazodik. A kínai nyelv szavai - lévén a kínai izoláló nyelv - mind egytagúak vagy ilyenekből vannak összetéve (olyasféleképp, mint a magyar vasút), azaz minden morféma egy szótag, és minden szótag egy morféma. A kínai írás a morfémák hangalakját nem mutatja (ennyiben piktografikus-ideografikus), de azt igen, hogy a mondatok egytagú morfémák sorá­ ból állnak. Egy jel = egy szótag = egy morféma, s ezek pontos sorrendjét (szin­ taxisát) az írás hűen követi. Minthogy a kínaiban az egyszótagúság és a sorrend a nyelvtan fő szervező elve (lásd A nyelvek sokfélesége című fejezet 7. pontjának példáját), a kínai írás tükrözi a nyelv e fontos vonásait. A sémi népek által kifejlesztett betűírás (a föníciai-arámi ábécé) csak más­ salhangzókból áll. Kiválóan alkalmas a sémi nyelvek - például héber, arab, arámi - leírására; nem mintha ezekben nem volnának magánhangzók, hanem mert a tőmorfémák jelentését kizárólag a mássalhangzók hordozzák. Ha például egy arab szóban a k-t-b mássalhangzók szerepelnek (ebben a sorrend­ ben!), akkor a szó jelentése biztosan 'írás'-sal kapcsolatos: katab 'ő írt', kátib ' jegyző', maktab 'iroda', kitáb 'könyv' stb. Itt tehát nem fordul elő az, ami az in­ doeurópai vagy a finnugor nyelvekben normális, hogy egy mássalhangzó­ együttes olyan szavakban bukkan föl, melyeknek semmi közük egymáshoz, például a magyar k-sz-r a koszorú és köszörű szavakban. A sémi mássalhangzó­ írás ennyiben tehát tükrözi a sémi nyelvek egy jellemző tulajdonságát. A sikeres írásrendszereket azonban előbb-utóbb olyan nyelvek lejegyzésé­ re is alkalmazzák, melyek más szerkezetűek, s ilyenkor szakadék tátonghat írásrendszer és nyelvi rendszer között. Ilyen a kínai írás alkalmazása a japán nyelvre. Nem elég, hogy a japán szavak több szótagúak - például az 'ember' jel olvasata (fejezetünk első példájában, jobb oszlop, 6. jel) kínaiul ren, japá­ nul hi to; a japánban még ragozni is kell a szavakat, s a mondatszerkesztésben sorrendjük is más, mint a kínaiban. (Épp ezért a kínai írás helyett gyakran használják Japánban a szótagokat fonetikusan jelölő ún. katakana írást, lásd alább.) Az arab írást az iszlám hódítás után a perzsa és az urdu nyelvre is al­ kalmazták, ám ezekben - mivel indoeurópai és nem sémi nyelvek - a magán­ hangzók éppoly szerves részei a tőnek, mint a mássalhangzók; írásuk így ma is csak megközelítőleg jelöli a tőmorfémákat. Az elmondottak fényében kell értékelnünk a görögök nagy horderejű újítását: a föníciai-sémi írás átvétele­ kor bizonyos - a görögben nem szükséges - mássalhangzót jelölő betűket ön­ kényesen magánhangzóvá minősítettek, s így született meg az A, E, о és a többi magánhangzót jelölő betű. 4. Az írás kultúrtörténeti produktum, emberi alkotás, melynek megtartása vagy megváltoztatása a mi belátásunkra van bízva - ezt magáról a nyelvről 157

III. A NYELV VÁLTOZATAI

nem mondhatjuk el. Az írást tudatosan arra a célra hozták létre bizonyos kul­ túrák, hogy nyelvüket maradandóvá tehessék, látható jelekké alakíthassák. Az írás ezek szerint kétszeresen önkényes jelrendszer: a magyar sz-é-l betű­ sor önkényesen jelöli a szél hangsort, mely önkényesen jelöli a mozgó, áram­ ló levegő jelenségét. A hangsor önkényes, mert a szelet a wind vagy a ventus (vagy akár a plüplii) hangsor is jelölhetné; de önkényes a betűsor is, mert a szél hangsort a seel, sale, / * £ £ № 4 . : Р Н Л Л 9 ° : :: Amhara nyelvű szöveg (Etiópia); etióp írás 1160 АП

11. A maradandó nyelv

t Иу

r P Ъ b-

¥

V

X

Я

A

ij

)U

^

7

^

í

{

t

^

*.

* ' ( “. ^ О

э Д y x y Э Э

£

^

7

t

?

у У

X у

h

Я У

^ T

X

Vs

#

T

^

T i у

t

г X

Japán nyelvű szöveg; katakana írás

31 Ц

ür

I

oJ

Ч-

°i §

^

*1

ol

S

^

All

Я

m

Л