Schiller: Ode an die Freude

Citation preview

FRIEDRICH VON SCHILLER An die Freude

MÁMORDAL Magyarul és németül

Mezei Balázs fordításában, jegyzeteivel és utószavával Budapest, 2006

2

Friedrich von Schiller: An die Freude Mámordal Népszerű rövid változat Beethoven átdolgozásának felhasználásával Mámor, édes ég leánya, benned istenszikra gyúl! Lépve lényed templomába lelkünk lánggal ittasul. Üdvöd összeforrni rendel, mit megoszt merész idő: társa már embernek ember, merre röptöd ívelő. Kinek teljesült a próba s hű barát barátja lett, zengje, hölgye hódolója, örömittas éneked! S mind, ki vallhat önmagának egy, csak egyetlen személyt! Szívét annak marja bánat, szenvtelen ki mit sem ért. Mámort kortyol minden élő a természet keblein, jóval, rosszal egyetértő jár, ahol viránya int. Csókokat, szőlőgerezdet, Holtig hű barátot ád, férget kéjben úszni enged; a kerúb Istent imád.

3

Megjegyzés a népszerű változathoz Mivel a Mámordal alkalmi énekkari előadásokon is felhangozhat magyar nyelven, szükségesnek látom egy olyan, háromstrófás változat külön közreadását, amelynek elemei ugyan megegyeznek az alábbi két változattal, mégis mint rövid változat eltekint a beethoveni kompozíció (eredetileg mintegy 17 perc terjedelmű) egészétől, ám túllép az első schilleri versszakon. Ha külön alkalommal, magyarul énekeljük a Mámordalt, e három versszak eléneklésével kellően elmélyülhetünk az európai vers- és zeneköltészet e csúcsteljesítményének szépségében.

4 Friedrich von Schiller A Mámorhoz Ludwig van Beethoven átdolgozásában Ó társak, másféle hangot! Szóljon inkább kellemmel telibb zenével mámoros énekünk! Mámor! Édes Mámor! Mámor, édes ég leánya, benned istenszikra gyúl! Lépve lényed templomába lelkünk lánggal ittasul. Üdvöd összeforrni rendel, mit megoszt merész idő: társa már embernek ember, merre röptöd ívelő. Kinek teljesült a próba s hű barát barátja lett, zengje hölgye hódolója örömittas éneked! S mind, ki vallhat önmagának egy, csak egyetlen személyt! Szívét annak sújtsa bánat, szenvtelen ki mit sem ért. Mámort kortyol minden élő a természet keblein, jóval, rosszal egyetértő jár, ahol viránya int. Csókokat, szőlőgerezdet, Társat, Holtig Hívet ád, férget kéjben úszni enged; a kerúb Istent imád. Szent iramban lankadatlan, mint a bolygók röpte fenn, fussatok győzelmesen társak, mint a hős a harcban! Mámor, édes ég leánya,

5 benned istenszikra gyúl! Lépve lényed templomába lelkünk lánggal ittasul. Üdvöd összeforrni rendel, mit megoszt merész idő: társa már embernek ember, merre röptöd ívelő. Kart a karba, nemzedékek! Csókba forrjon a világ! Túl, a csillagsátron át jó atyánk alakja éled! Térdre hulltok, nemzedékek? Istent sejted tán, világ? Nézz a csillagsátron át! Csillagon túl istenélet. Mámor, boldog ég leánya, benned istenszikra gyúl! Lépve lényed templomába, lelkünk lánggal ittasul. Üdvöd összeforrni rendel, mit megoszt merész idő: társa már embernek ember, merre röptöd ívelő.

6

Megjegyzés a Beethoven-féle átdolgozás fordításához Beethovent az első strófa második felében az énekelt dal érthetősége érdekelhette, de változtatásával a schilleri tartalmat még tisztábban kiemelte. A magyar fordítás szavainak kiválasztását ugyancsak az énekelhetőség szempontja vezette. Más változás is az éneklés szempontját veszi alapul. Külön nehézséget jelent, hogy Beethoven a schilleri költemény eredeti szövegére írta énekkarának teljes zenéjét. Ez a zeneköltemény a schilleri óda elemeit tisztán kiemeli, muzikálisan, énekben és zenében gyönyörűen továbbkölti. Nem létezik olyan fordítás, amely tökéletesen együtt mozoghatna ezzel a zenei csodával. A magam részéről mégis megkíséreltem a magyar szöveget úgy megalkotni, hogy az adott esetben a beethoveni zenében is jól kiénekelhető legyen.

7

Friedrich von Schiller A Mámorhoz Az eredeti költemény teljes fordítása

1 2 3 4 5 6 7 8

9 10 11 12

13 14 15 16 17 18 19 20

21 22 23 24

25 26 27 28 29 30 31 32

33

Mámor, édes ég leánya, benned istenszikra gyúl! Lépve lényed templomába lelkünk lánggal ittasul. Üdvöd újra összefűzi, mit megoszt acélidő: testvér koldus és királyfi, merre röptöd ívelő. Kart a karba, nemzedékek! Csókba forrjon a világ! Túl, a csillagsátron át jó Atyánk alakja éled! Kinek teljesült a próba s jó barát barátja lett, zengje hölgye hódolója örömittas éneked! S mind, ki vallhat önmagának egy, csak egyetlen személyt! Szívét annak marja bánat, szenvtelen ki mit sem ért. Ünnepelje fönn a Minden az örök szimpátiát! Csillagokra nyit határt titkos trónusán az Isten. Mámort kortyol minden élő a természet csecsein, jóval, rosszal egyetértő jár, ahol viránya int. Csókokat, szőlőgerezdet, Társat, Holtig Hívet ád, férget kéjben úszni enged; a kerúb Istent imád. Térdre hulltok, nemzedékek?

8 34 35 36

37 38 39 40 41 42 43 44

45 46 47 48

49 50 51 52 53 54 55 56

57 58 59 60

61 62 63 64 65 66 67 68

69 70 71 72

Istent sejted tán, világ? Nézz a csillagsátron át! Csillagon túl istenélet. Mámor: erre jár rugója mindennek, mi eleven. Tőle fordul, csillagóra, mind a világegyetem. Szirmot old ki bimbajából, mennyből a nap sugarát, szférákat görgetve távol, hol teleszkóp mit se lát. Szent iramban lankadatlan, mint a bolygók röpte fenn, fussatok győzelmesen társak, mint a hős a harcban! Száz igazság fény-sötétjén a tudósra ránevet. Az erények meredélyén küszködőt továbbvezet. Hol hitünknek fénybe nőnek zászlai, már látni őt, nyíló résén át a rögnek zengő angyalok között. Tűrjetek csak, nemzedékek! Jő, már jő egy jobb világ! Túl, a csillagsátron át szép jutalma vár az égnek! Ember istennek nem adhat, szép, ha tán megistenül. Gyász, nyomor siráma lankad, boldog dalban elvegyül. Bosszú és harag feledve, jó a rossznak megbocsát: zokogás már meg ne esse, tőr szívét ne döfje át. Nincs adós, egy sincs közöttünk, béküljön meg a világ! Túl, a csillagsátron át dönt az Úr, miként mi döntünk.

9 73 74 75 76 77 78 79 80

81 82 83 84

85 86 87 88 89 90 91 92

93 94 95 96

97 98 99 100 101 102 103 104

105 106 107 108

Mámor poharunk befutja, szőlő szóló nedve hív; mosolyog a hottentotta, bátorul a gyáva szív. Talpra társak egytől-egyig! Jár a korsó kört megint, habja csapjon föl a mennyig örömünk hullámain! Kit csillagködök dicsérnek s csendülő szeráf-korál, őt köszöntse e pohár: Örömét a csillagégnek! Helytállás a gyötrelemben; kar, mely ártatlant megó. Eskü mindig törhetetlen, szókimondva száll a szó. Trón előtt is öntudattal, legyen ára vér s vagyon; koszorú erényt magasztal, vár hazugra fényiszony. Szent körünk szorosra zárva bor gyöngyére esküszünk: hűtlenek már nem leszünk! Esküszünk az Ég Urára! Törve zsarnokok bilincse, gazt fölold nagylelkűség. Holtat jó reménye intse: irgalommal dönt az ég. Még halottaink is élnek! Társak, folyjék dalra bor! Jut bocsánat vétkeinknek, s elenyészik a pokol. Búcsúszó derűbe ringat: Álmot rejt a szemfedél. Társak, szelíden ítél Jó Bírája holtjainknak.

10 Megjegyzések a teljes fordításhoz

1-2. sor A „Freude” jelentését „mámornak” értem, mivel Schiller költeménye egyetemes dionüszoszi bordal. Mutatja ezt különösen a bornak a vers végén kibontakozó motívuma. Véleményem szerint sem a magyar „öröm”, sem a „derű” nem meríti ki az itt kibontakozó egyetemes-dionüszoszi jelentést, amely a himnusz egészére nézve meghatározó. A „mámor” köznyelvünkben erőteljesebb jelentésű, és felfogásom szerint jobban illeszthető a „Freude” versben kibontakozó gazdagságához. Más európai nyelvekben a „Freude” megfelelője könnyen illeszthető a versbe: „Joie! Joie! Fille de l'Élysée, Flamme prise au front des dieux…”; „Joy, beautiful spark of Gods, Daughter of Elysium…”; „Gioia, bella scintilla divina, figlia degli Elisei…” stb. A fordítások egy része azzal a ritmikai nehézséggel is bajlódott, hogy az „öröm” picije (pyrrichius) ritmikai szempontból nem helyezhető el a vers elején, ezért jelzővel kell ellátni („szent öröm” stb.). Ekkor azonban elvész a kifejezés hangsúlyos helyzete. Megemlítem továbbá, hogy fordításom első strófájának domináns hangzói összhangban állnak azzal az érzéki-szellemi lobogással, amelyet a himnusz kifejezni kíván. – Kétségtelen, hogy némi nehézségbe ütközhet a bevett beethoveni „Örömóda” esetleges átalakítása a köztudatban „Mámordallá”, de talán a pontosabb, költőileg erőteljesebb szöveg népszerűsítése megérné a szükséges fáradozást. A metszet kérdéséhez: Mivel maga Schiller is hol szigorúbban, hol engedékenyebben kezeli ezt a szabályt (a legkirívóbb példa: „In der ewi-gen Natur”), én sem törekedtem arra, hogy mindenütt pontosan megtartsam. Ezzel együtt a fordítása sorainak kb. 70 %-ában pontos a metszet. 1. sor. „Édes ég” – ez az Elysium megfelelője. Az elíziumi mezők az örök elragadtatás hona, a tejjel-mézzel folyó, valódi Kánaán – az emberiség forrása és beteljesülése – nem egyszerűen „ég”, hanem „édes ég”, ha már az Elysium ritmikailag nehezen alkalmazható és mára idegenné vált kifejezés. 3. sor. A beethoveni szöveg Jankovich Ferenc-féle fordítása közismerten megfordítja a német eredetit. Valójában nem „Freude” a vendég, hanem mi lépünk be hozzá. S nem „bűvkörébe” lépünk, hanem „Heiligtum”-ába, vagyis szent helyére, templomába. A „feuertrunken”, „lánggal ittas” elővételezi a bor egyetemes szerepét. 4-8. sor. Schiller szövegének további változata : Üdvöd összeforrni rendel, mit szilánkra tört idő, pór karöltve jár nemessel, merre röptöd ívelő.

11 6. sor. Az „acélidő” kifejezés a „der Mode Schwert” (a. m. „a kor, a divat kardja”) átültetése. „Was der Mode Schwert geteilt” protestáns-pietista ihletésű, amely szerint az idő haladtával a szent dolgok megmerevednek, szétaprózódnak. Szükséges tehát a Szentlélek eleven ihletése, mely itt dionüszoszi-schilleri változatban jelentkezik. 7. sor. „Bettler werden Fürstenbrüder” – Beethoven egyetemesített változatának magyar fordítását – „Alle menschen werden Brüder” – külön közlöm. 9. sor. A „Millionen”-t az ugyancsak egyetemes jelentésű „nemzedékek”-kel fordítom. Ez ugyan az absztrakt sokaságot generatív sokasággá alakítja, ám ez véleményem szerint összhangban áll a vers idői alapjellegével (előretekintés a beteljesülésre, visszatekintés a rabság korszakára). 22. sor. Egy kéziratváltozat szerint, tartalmilag elhanyagolható különbséggel, a „Huldige der Sympathie!” akár „Huldige der Symphonie!” is lehetne, magyarul: „az örök szimfóniát!”. 23-24. sor. A németben az egyetemes szümpatheia (az együttérzés, rokonszenv, szeretet sztoikus fogalma) vezet a csillagokig, az ismeretlen Istenig. Itt megengedem magamnak azt a változtatást, mely szerint maga a titkos istenség nyitja meg – az örök szimpátiával valamiképpen összefüggésben – az utat a csillagokhoz, önmagához. 31-32. sor. Schiller itt egy mély értelmű szembeállítással él a féreg és a kerúb között (a kerúb írásmódja szándékos). A mámor oly mértékben transzcendentális, hogy még a féregnek is jut belőle (Wollust), ám az, aki ennél magasabbra emelkedik, a mámor más minőségében részesül. Az ellentétet egyes fordítók nem észlelik. 36. sor. Schiller nem tudja eldönteni, hogy az istenség a csillagok között, vagy a csillagokon túl lakik. Ám az is lehet, hogy e kétértelműség szándékos: az, aki a csillagokon túl lakik, szükségképpen a csillagok között is jelen van (23. sor). 37-40. sor. A deizmusból ismert órahasonlat belefűzése a Mámordalba különös, mivel az óramechanizmus és a mámor élesen eltérő képzettel járó fogalmak. Ezen igyekszem enyhíteni a „csillagóra” kifejezéssel, noha világos, hogy a schilleri romantikában az érzéki és a szellemi, a dionüszoszi és az apollói, a mechanikus és a szerves egységben jelennek meg. 73-79. sor. Nemcsak a dionüszoszi és az apollói egyesül itt, hanem a sör, amelynek habja van, és a bor, amely csupán pezseg. Felállva, közösen inkább sört szoktak inni. A „korsó” kifejezést ez az egybecsúszás teszi lehetővé. 80-84. sor. A „Dieses Glas dem guten Geist” kétszer szerepel, ezt nem könnyű a fordításban megoldani. Különös nehézséget a „jó szellem” jó kedv, jó kedély jelentése teremt, amely a himnusz tartalmi kulcsa: a szubjektív és az objektív, az érzéki öröm és a szellemi elragadtatás, isteni aktualitás összecsendülése. Erre a helyre tartogattam az öröm szót, mivel a csillagég „Öröme” elég világosan utal az öröm magasrendű kiteljesedésére a Jó Szellemben, Istenben. 85-92. sor. Ez a strófa talán a legtömörebb a németben, minden fordító küzdött vele. Különösen nehéz egy sorban visszaadni a 88. sort („Wahrheit gegen Freund und Feind”), mivel a „Freund

12 und Feind” a németben konszonál, a magyarban ilyen lehetőség, főképpen egyszótagos kifejezésekkel, nincs. 94-95. sor. Petőfis reminiszcenciák a fordításban; s talán schilleri reminiszcenciák Petőfinél. 102. sor. A németben először iszunk, aztán éneklünk; a magyarban talán megengedett először énekelni, s csak azután inni. 104. sor. Az „apokatasztaszisz tón pantón” elgondolása régről ismert. Schiller e ponton fölé emelkedik a hagyományos keresztény dogmatikának, mely felszabadító motívum a gyönyörű záróstrófában is folytatódik. Néhány további megjegyzés Jankovich Ferenc népszerű fordítása szépen énekelhető, de véleményem szerint több ponton annyira szabad a fordítás, ami már a minőség rovására megy. 1. E fordításban az öröm „szent”, de ez v. sz. szembemegy Schiller dionüszoszi felfogásával (a himnusz: bordal). A magyar fordításnak a „szent öröm” kifejezés merev, formális pátoszt kölcsönöz, amely élesen eltér az eredeti elevenségétől. 2. Jankovichnál kimarad a „lány”. Ez nagy baj. 3. A lány helyett jön egy „vendég” – ezzel az a baj, hogy Schillernél mi térünk be a mennyei szentélybe, s nem a vendég hozzánk. Van „szent öröm”, de nincs szentély, templom, ahová menyei mámorban mi megyünk be – bemegyünk „az Atya örömébe”. Igaz, hogy Jankovich-nál elönt bennünket a tündöklő fényözön, ami nagyszerű kép (s magam is híve vagyok. V. ö. Vallásbölcselet c. munkám II. kötetét, 51. §, 82. old s kk.). Ám mégsem helyettesíti a Mámor Szentélyébe való belépést, ami az Emberiség új korszakát hozza Schiller szerint. 4. A „zord erkölcs” nem Schiller eredeti szándéka. A „Mode” eredete a latin modus, ennek jelentése az időfolyam által bekövetkező elkorcsosulás, v. ö. Horatius: Minden felőröl, lám, a falánk idő! Már őseinknél lagymatagabb szülők Dajkálta romlott faj vagyunk, még Nemtelenebb unokák szülői! (Ódák, Európa 1984, 125. old. Ford. Mezei B.) A Mode tehát az elkorcsosuló idő, amely háborúkkal, szörnyűségekkel jön és mindent szétvág, megsemmisít. Mondhatjuk szerintem, hogy a Mode „kardja” és a Freude mámora szembenállásában a nietzschei apollóni-dionüszoszi ellentétének előképét látjuk. Mindez Schillernél pietista színezetű: az idő megront, vissza kell térni a (romantikusan újraértett) Szentlélek egységébe. Tehát: a Mode több, mint zord erkölcs, maga a pusztító idő. 5. „Egyesíted szellemeddel”: A „Deine Zauber”-re nem rossz a „szellemed”, de megint elvész valami, a Zauber eredetei ereje, hatása, „üdve”.

13 Végül még egy szó a bordalról. A schilleri himnusz nagyszerűsége abban áll, hogy az ősi dionüszoszinak új formát ad. Vessük össze: Horatius: Bort, bort igyunk most, döngjön a föld a vad Ritmust dübörgő lábak alatt, hamar Készítsetek, jó társak, illő Nagy lakomákat az isteneknek! (i. m. 65. oldal, saját fordításom). Megint Horatius: Őt, őt, az istent láttam a bérceken, Bacchust, bizonyság rá lobogó szavam, Láttam, dalát harsogta csapzott Nimfasereg, rohanó szatírhad. (i. m. 101. oldal, saját fordításom). Ez tehát a latin dinonüszoszi. S a német? Ez: (61-68 sorok) Göttern kann man nicht vergelten, Schön ist's, ihnen gleich zu sein. Gram und Armut soll sich melden, Mit den Frohen sich erfreun. Groll und Rache sei vergessen, Unserm Todfeind sei verziehn, Keine Träne soll ihn pressen, Keine Reue nage ihn. A kiemelés tőlem van -- Íme, a hálagondolat, vagyis az eucharisztikusan átlényegített bordal (minden felekezeti különbség fölött)! Mily éles ellentét a mai uralkodó világszellem s e között a Zauber között! Noha nem látszik manapság, ez valóban az emberiség új kibontakozásának jele – himnusza. De: Ez is bordal!

14 An die Freude Schiller költeményének teljes német szövege 1 Freude, schöner Götterfunken, 2 Tochter aus Elysium, 3 Wir betreten feuertrunken, 4 Himmlische, dein Heiligtum. 5 Deine Zauber binden wieder 6 Was der Mode Schwert geteilt 7 Bettler werden Fürstenbrüder 8 Wo dein sanfter Flügel weilt. 9 Seid umschlungen, Millionen! 10 Diesen Kuss der ganzen Welt! 11 Brüder - über'm Sternenzelt 12 Muss ein lieber Vater wohnen. 13 Wem der grosse Wurf gelungen, 14 Eines Freundes Freund zu sein, 15 Wer ein holdes Weib errungen, 16 Mische seinen Jubel ein! 17 Ja - wer auch nur eine Seele 18 Sein nennt auf dem Erdenrund! 19 Und wer's nie gekonnt, der stehle 20 Weinend sich aus diesem Bund 21 Was den grossen Ring bewohnet, 22 Huldige der Sympathie! 23 Zu den Sternen leitet sie, 24 Wo der Unbekannte thronet 25 Freude trinken alle Wesen 26 An den Brüsten der Natur, 27 Alle Guten, alle Bösen, 28 Folgen ihrer Rosenspur. 29 Küsse gab sie uns, und Reben, 30 Einen Freund, geprüft im Tod, 31 Wollust ward dem Wurm gegeben, 32 Und der Cherub steht vor Gott. 33 Ihr stürzt nieder, Millionen? 34 Ahndest du den Schöpfer, Welt? 35 Such ihn überm Sternenzelt. 36 Über Sternen muss er wohnen.

15 37 Freude heisst die starke Feder 38 In der ewigen Natur. 39 Freude, Freude, treibt die Räder 40 In der grossen Weltenuhr. 41 Blumen lockt sie aus den Keimen, 42 Sonnen aus dem Firmament, 43 Sphären rollt sie in den Räumen, 44 Die des Sehers Rohr nicht kennt. 45 Froh, wie seine Sonnen fliegen 46 Durch des Himmels prächt'gen Plan 47 Laufet, Brüder, eure Bahn, 48 Freudig wie ein Held zum Siegen. 49 Aus der Wahrheit Feürspiegel 50 Lächelt sie den Forscher an. 51 Zu der Tugend steilem Hügel 52 Leitet sie des Dulders Bahn. 53 Auf des Glaubens Sonnenberge 54 Sieht man ihre Fahnen wehn, 55 Durch den Riss gesprengter Särge 56 Sie im Chor der Engel stehn. 57 Duldet mutig, Millionen! 58 Duldet für die bess're Welt! 59 Droben über'm Sternenzelt 60 Wird ein grosser Gott belohnen. 61 Göttern kann man nicht vergelten, 62 Schön ist's, ihnen gleich zu sein. 63 Gram und Armut soll sich melden, 64 Mit den Frohen sich erfreun. 65 Groll und Rache sei vergessen, 66 Unserm Todfeind sei verziehn, 67 Keine Träne soll ihn pressen, 68 Keine Reue nage ihn. 69 Unser Schuldbuch sei vernichtet! 70 Ausgesöhnt die ganze Welt! 71 Brüder, über'm Sternenzelt 72 Richtet Gott, wie wir gerichtet. 73 Freude sprudelt in Pokalen, 74 In der Traube goldnem Blut 75 Trinken Sanftmut Kannibalen, 76 Die Verzweiflung Heldenmut--

16 77 Brüder, fliegt von euren Sitzen, 78 Wenn der volle Römer kreist, 79 Lasst den Schaum zum Himmel spritzen: 80 Dieses Glas dem guten Geist. 81 Den der Sterne Wirbel loben 82 Den des Seraphs Hymne preist, 83 Dieses Glas dem guten Geist 84 Über'm Sternenzelt dort oben! 85 Festen Mut in schwerem Leiden, 86 Hülfe, wo die Unschuld weint, 87 Ewigkeit geschwornen Eiden, 88 Wahrheit gegen Freund und Feind, 89 Männerstolz vor Königsthronen-90 Brüder, gält es Gut und Blut.-91 Dem Verdienste seine Kronen, 92 Untergang der Lügenbrut! 93 Schliesst den heilgen Zirkel dichter 94 Schwört bei diesem goldnen Wein: 95 Dem Geluebde treu zu sein, 96 Schwört es bei dem Sternenrichter! 97 Rettung von Tyrannenketten, 98 Grossmut auch dem Bösewicht, 99 Hoffnung auf den Sterbebetten, 100 Gnade auf dem Hochgericht! 101 Auch die Toten sollen leben! 102 Brüder, trinkt und stimmet ein, 103 Allen Sündern soll vergeben, 104 Und die Hölle nicht mehr sein. 105 Eine heitre Abschiedsstunde! 106 Süssen Schlaf im Leichentuch! 107 Brüder – einen sanften Spruch 108 Aus des Totenrichters Mund.

17 Schiller Mámordala ma Már nem ő kiált az igazságért, magát az igazságot beszélteti. Rónay György FRIEDRICH VON SCHILLER Mámordala, amelynek új magyar fordítását a jelen kiadványban olvashatjuk, önmagáért szól. Mégsem felesleges, ha a fordító, akinek a magyar változat munkája annyi örömöt szerzett, néhány bekezdésben elgondolkodik azon, kicsoda Schiller, mit jelent számunkra egyetemesen és jelen kultúránkban; mily fontossággal bírhat a Mámordal e korban, amelynek józanságát, minden mámortól való távolságát kevesen vonhatnák kétségbe.1 Az olvasó jól láthatja, hogy az itt közreadott három fordítás – egy népszerű rövid szöveg, egy, amely Beethoven IX. szimfóniája utolsó tételének szövegválogatását követi, és végül az eredeti, teljes schilleri költemény tolmácsolása – azzal az igényel lép fel, hogy Schiller e himnuszát visszaadja a mai magyar világnak. A fordításokhoz fűzött jegyzetanyag az olvasó bővebb tájékozódását szolgálja, ez az utóhang pedig – anélkül, hogy irodalom- vagy eszmetörténeti teljesség igényével lépne fel – csupán arra szorítkozik, hogy Schiller e költeményét nagy vonalakban elhelyezze az életműben, megvilágítsa néhány további összefüggését, és utalásokat tegyen arra a kivételes fontosságra, amelyet a himnusz napjainkban is megjelenít. Schiller nevét és munkáját a német olvasóközönség szinte az anyatejjel szívta magába a halála óta eltelt két évszázad túlnyomó részében. A költő majd’ minden német otthon legismertebb kultúralakja volt és – a messzemenő művelődési változások ellenére, amelyek a német társadalomban 1945, és 1970 környékén bekövetkeztek – többé-kevésbé az is maradt mind a mai napig.2 A magyar olvasók Schillerben láthatták a német romantika és klasszicizmus vezérlő képviselőjét, nem utolsósorban azt a személyt, aki nem egy ponton mutat szoros rokonságot a későn érkező, korán távozó Petőfivel. De amiképpen Petőfit ma már csak kevesen veszik elő és Schiller költeményének újrafordítására 2005 tavaszán országos pályázatot írt ki a Magyar Írók Egyesülete. Fordításaim e felhívás nyomán készültek el, és a 2005. december 12-én kelt hivatalos eredményhirdetés szerint a beérkezett pályaművek között első helyezést nyertek. 2 A 2. világháború érthetően a német történelem legélesebb cezúrája, nemcsak a még száz esztendőt sem megért nemzeti egység széthullása, hanem sokkal inkább a német világ pusztító és önpusztító összeomlása miatt. A szovjet megszállási zónában mindez azonnal kihatott a művelődésre, az oktatásra, az egész kultúrára, e területeken a féligazságok ideológiájának totalitárius vaskorszakát hozta. A nyugati területeken a hagyományos művelődéspolitika alapját, az oktatási rendszert az 1970-es évek nagy reformjaival bontották meg és alakították át a kortárs világ átalakult szükségleteinek megfelelően. Ennek következtében Schiller eltűnt a középiskolák kötelező olvasmánylistájáról. 1

18 még kevesebben ismerik fel benne a párját ritkító költői géniuszt, úgy Schiller is újra meg újra rászorul arra, hogy költeményei, drámái, gondolatai új fényben tűnjenek fel. Halálának 200. évfordulója kapcsán Németországban számos megemlékezés elevenítette fel emlékét, de csak kevés jutott el arra a pontra, ahonnan belátható mai fontossága. Idehaza szélesebb körű megemlékezés nem történt, noha Schiller válogatott írásainak kiadása méltóképpen emlékezett meg az esztéta gondolkodóról.3

* Életének 45 évével Schiller nem tartozik a rövid életű alkotók közé, de messze elmarad jelentős kortársainak életkorától: Goethe 83, Kant kereken 80 évet élt; Fichte 52, Hegel 60, Schelling 79, Hölderlin, a patronált ifjabb költőtárs – noha évtizedek óta tehetetlen állapotban – ,73 évesen halt meg. Míg Goethe megérte Napóleon bukását és a Szent Szövetség uralmának megszilárdulását, addig Kant, amiképpen Schiller is, még a virtuálisan létező „Német Nemzet Szent Római Birodalmának” alattvalójaként fejezte be életét – mely, mint a klasszikus világ politikai szerkezetének örököse, a felvilágosodás évtizedeire a béke és a jólét korábban ismeretlen szintjét érhette el. Ezt a világot robbantotta szét a francia forradalom, amelynek eszményeit a kortársak közül nem kevesen támogatták, ám gyakorlatától nemcsak elborzadtak, hanem hatására az eszmélődés új útjait kezdték keresni. Fichte még látta a francia uralom megrendülését, amikor betegápolás során szerzett fertőző betegségébe Berlinben belehalt. Schiller azonban a „három császár csatáját” sem élte meg (1806), amely Napóleon európai uralmának teljes kibontakozását hozta. Az alemann költő – kortársai legkiválóbbjaival egyetemben – halála előtt úgy gondolhatta, „két hatalmas nemzet vív a földnek birtokáért hadra kelve bajt”4 – az angol és a francia, amelyek világméretű összecsapásában a szent világszabadság ügye megint egyszer elveszett. Ám az elveszett realitás helyett egyben megnyílt az új út, amelyet térképen hiába keresnénk, az emberiség ifjúságának világa; a szellem szabadságáé, amelyet a németség legjobbjai nyitottak meg az emberiség előtt.5

Az Atlantisz Kiadó gondozásában, Papp Zoltán rövid utószavával 2005-ben ismét kiadták Schiller magyar nyelven korábban megjelent művészet- és történetfilozófiai írásait. 4 Rónay György fordítása (Az új évszázad küszöbén), in: Schiller válogatott versei. Fordította és az előszót írta Rónay György, Budapest: Móra Ferenc Könyvkiadó, 1960 5 Ugyanazon vers gondolati folytatása. 3

19 Schiller nem csak a miénk; magáénak tudta Goethe híres emlékkölteményében (Denn er war unser…, „Mert ő miénk volt!”), a németség a 19. és a 20. század nagy részében; nem kevésbé a Német Demokratikus Köztársaság kultúrpolitikája, amely Goethe emlékversének felütését átalakítva állította: Denn er ist unser – Ő a miénk. Kié tehát Schiller? Nem hagyható ki az amerikai szabadságeszmény történetéből; a magyar reformkor lírai törekvései mögött az egyetlen, legnagyobb alak Schilleré, akinek hatása végighúzódik a 19-20. század magyar költészetén. Beethoven IX. szimfóniájának zárótétele a költő amúgy is mitikus alakját szinte isteni magasságba emelte – Wagner Richárd nem múló érdemének köszönhetően, aki a szimfóniát megmentette a feledéstől az 1847-es drezdai előadással. Szót emeltek érte munkásmozgalmak vezetői, protestáns művelődéspolitikusok, az olimpiai mozgalom szervezői, kommunista mozgalmárok és nemzetiszocialista népvezérek. Schiller nem maradt ki a közelmúlt politikai eseményeiből sem, hiszen 1990 októberében az ő Mámordalát énekelték a leomló berlini fal két oldalán Leonard Bernstein vezényletével. Ő volt a „nagy német”, eredetileg „Le sieur Gille, Publiciste alemand”, a franciák számára legalább 1914-ig;6 s kötetei százezer számra fogytak az egykori NDK-ban, amikor Adorno a Mámordal híres refrénjének első sora mellé – Seid umschlungen, Millionen!, „Kart a karba, nemzedékek!” – egyetlen szót biggyesztett: „Hitler”. Ennél a megjegyzésnél talán fontosabb Tarkovszkij Andrej Rubljov című filmalkotása, amelyben a harangöntés híres jelenete tiszta visszhangzása, még inkább: újszerű felcsendülése annak a hangnak, amely Schiller Ének a harangról című költeményében szólalt meg első ízben. Schiller érzelmeiben, felfogásában egyszerre volt német és francia; sváb és nemzetközi; haladó és konzervatív; jobb- és baloldali; polgár és arisztokrata; naiv és szentimentális. Élet- és világlátása élete során fokozatos változást mutatott; az éles arisztokrácia-ellenesség, a Haramiák szellemisége, amely élesztője volt a francia forradalmi eseményeknek, a szabadság lángoló szeretete, amely nem feledhető ki az amerikai republikánus utópia kialakulásában, fokozatosan átalakult; a Sturm und Drang költője egyre közelebb került a klasszicizmushoz, nem utolsósorban Goethe hatására. A belső fejlődés nyilvánvaló; a külső események morális reflexiója ugyancsak. A párizsi Nemzetgyűlés 1792-ben tiszteletbeli állampolgársággal tüntette ki a felvilágosodás német vezéralakjait, köztük Goethét és Schillert. A diplomát, Danton és mások aláírásával azonban Schiller nevének franciás kiejtése szerinti átiratára címezték („Le sieur Gille”), ezért a küldemény öt éves késéssel jutott el Schillerhez, amikor Dantont és az aláírókat már régen kivégezték. Goethe a diploma kézhez vételének hírére – amelyről Schiller így tudósított: „Levelet kaptam a holtak birodalmából” – e szavakkal válaszolt: „A polgári dekrétumhoz, amelyet Ön a holtak birodalmából kapott, csak annyiban kívánhatok sok szerencsét, amennyiben a levél Önt még az élők között találta.” Idézi Safranski, Rüdiger, Friedrich Schiller oder die Erfindung des deutschen Idealismus, München-Wien: Carl Hanser Verlag, 2005, 361. old. 6

20 A forradalom átalakul a terror vérfürdőjébe, az eszmény a rágalomba, az igazság a csalásba és az árulásba; ezt Schiller, egy jelenkori műértő fogalmazásában, „sok kortársával együtt nem volt képes megérteni”.7 Olyannyira nem, hogy 1793 után írt költeményeiben, feljegyzéseiben újra meg újra visszaköszön a francia rémuralom elítélése. A politikától mind jobban tartózkodó Schiller látása elmélyül, eszményei határozottabbá válnak, a naiv és a szentimentális egyre közelebb kerül ahhoz, hogy műveiben egységbe forrjon össze. Ám soha nem adta fel, sőt, mind mélyebben átélte világpolgárságának jelentőségét, amelyet egyre szorosabban hozzákötött a német eszmélődéshez. S ha élete végén, jellemzően és találóan töredékben maradt költeményvázlatában a „német nagyságról” szól, pontosan tudta, hogy e nagyság nem a nacionalizmusé, amivé később korok erőszakosan leszűkíteni kívánták; nem is a mérhetetlen pusztításé, amelyet a világháborúk okoztak a 20. század során; s a legkevésbé a népirtás bűntettéé, amellyel az európai szellemiség erejét akarták később megtörni a szabadság ellenségei. A fennmaradt néhány sor egy olyan valóság felvillanása, amely az eljövendő emberiség közös öröksége, bár jelenleg nem több, mint töredék; „Mert mindennél nagyobb győzelmet arat, aki az igazság villámát egy pillanatra felragyogtatva felszabadítja a szellemet”.8

* A Mámordal 1785 koraőszén keletkezett, amikor az immár egész Németországban ismert, Petőfi-korú költő Huber Körnernél vendégeskedett Drezdában. A loschwitzi szőlők között, a kerti ház teraszán borozgató jóbarátok gyűrűjében Schiller ismét átélte a rá jellemző enthusziaszmoszt, a rajongás sajátos élményét, amely a Mámordal soraiban kifejeződik. A vers voltaképpen dionüszoszi bordal, amely – eltávolodva a régi minták fékezhetetlen, barbár erejétől – az egyre magasabbra hatoló szellem egységesülésének színtiszta éneke. A kedély, a jókedv emelkedő szárnyalásával kitágul a költemény horizontja, s ami eredetileg csupán az öröm istennőjének dicséretét szolgálta volna, végül a mikro- és makrokozmikus egység páratlan, talán megismételhetetlen, mámoros és mámorító himnuszává lényegül át. Ebben az egységben összeforr egyén és társaság, közösség és társadalom, népek és nemzetek, országok és államok, maga az emberiség minden ragjában és rendjében – azzal, aki a mámor végső forrása, a George Steiner szavai, lásd http://www.signandsight.com/features/152.html Höhern Sieg hat der errungen, Der der Wahrheit Blitz geschwungen, Der die Geister selbst befreit. Freiheit der Vernunft erfechten Heißt für alle Völker rechten, Gilt für alle ewge Zeit. (Deutsche Grösse). 7 8

21 kikutathatatlan, felfoghatatlan, végtelenül jóságos isteni Atya. Egyebek mellett az isteni jóság, atyaság visszatérő említése mutatja Schiller kifinomult vallásosságát, amely talán nem volt mindenoldalúan tételes, ám nagyon messze állt attól, hogy az ateizmus vádját – amelyet korában és későbben is felvetettek vele szemben – megalapozottnak lehetne tartani. A költemény refrénjei, amelyek soha nem ismétlődnek pontosan ugyanazon formában, a végtelenbe való lelki és szellemi fölemelkedés spirálját futtatják tovább, mindegyik a maga módján. Míg a főversszakok a refréntől nyert újabb és újabb lendületet a maguk összetettebb strófaszerkezetével megszilárdítják, elmélyítik, kidolgozzák. Ebben is érvényesül valamiképpen a naiv és a szentimentális kettőssége, amelyből Schiller ugyan csak a második tagot tulajdonította volna magának, ám valójában mindkét felfogás- és kifejezésmód megjelenik saját verseiben. A Mámordalban akként, hogy a refrén naivitását, közvetlen természetességét a főstrófák empatikus kidolgozása stabilizálja. Mindebben a mámor a végtelen emelkedés neve, egy oly mozgásé, amelyet különféle formában ebben az időszakban kezd felfedezni a nyugati emberiség. A zenei, a logikai, a matematikai végtelenfogalmak ebben a korban bukkannak fel és válnak fokozatosan közismertté, olyannyira, hogy a végtelenségproblematika fokozatosan áthatja a művészi, a filozófiai, majd a logikai és a matematikai gondolkodást – Bachtól Bolzanóig, Hegeltől Georg Cantoron át a 20. század teoretikusaiig. A mámor azonban nem egy szaktudományosan leszűkített végtelenség megfelelője, hanem az élményszerű, konkrét végtelen, az elragadtatás végtelene, amelyben megjelenik a konkrétum: a lány, a nő, az örök női vagy asszonyi alakjában, aki fokozatosan magához vonja ezt a szellemiséget. Nietzsche pontosan fogalmazott: „A germán adottság, amely először Luther személyében, majd a német zenében látott napvilágot, ismét közel hozta hozzánk a dionüszoszit: ez összevethetetlenül hatalmasabb mindennél, s a dionüszoszi bölcsesség nem más, mint ez a számunkra ismerős forma.”9 Beethoven évtizedekkel Nietzsche előtt fölismerte ezt, ezért kívánta IX. szimfóniáját eredetileg Bacchus nevére keresztelni és ebben „az antik és modern világ kibékítését megvalósítani”.10 A felfedezés végeredményben nem az elvont végtelenspirálra, nem a reflexivitásra, hanem a konkrét, személyes, bacchusi végtelenre vonatkozik, amelyet Nietzsche a dionüszoszi elvvel tartott azonosnak, de amit Goethe a maga módján a das ewig Weiblichének, az örök asszonyinak, nőinek nevezett. Strindberg egy Nietzschének írt francia 9

Nietzsche, Friedrich, Sämtliche Werke 1-15. Kritische Studienausgabe. Herausgegeben von Giorgio Colli und Mazzino Montinari, Berlin-New York: de Gruyter; München: DTV, 7. kötet, 275. old. 10 Vö. Szabolcsi Bence, Beethoven, Budapest: Gondolat, 1960, 344. old.

22 nyelvű levelében a német gondolkodónak tulajdonítja az örök női elvének újbóli felfedezését; ám Nietzsche mélyebben látott: fölismerte a pusztító-fölemelő elv korai kibontakozását a reformációban, a német zenében, majd a 19. század egész német kultúrájában. Fölismerte a konkrét végtelen kettős spirálmozgásának erejét és – jelenvalóságát.

* Mi e felfedezés tartalma? Mi ez a mámor? Mi fejeződik ki ebben a dionüszosziban? Mi az, ami összeköti egymással Schillert, Goethét, Hölderlint, Hegelt, Cantort, Nietzschét, Husserlt, Heideggert – és mindazokat, akik e körben helyezkednek el? Mi ez a mozgás, amely végighullámzik a 19. századon, az európai szellemiséget mintegy végpontjához juttatja és egyben tovább is lendíti egy beláthatatlan, szédületes mélységbe vagy magasságba, amelyben a zuhanás és az emelkedés elválaszthatatlanul egyé válnak s már nem tudni, az összeomlás tragikuma vagy az apoteózis sugárzása adja ennek az egyszerre részecske- és hullámtermészetű kibontakozásnak az egységét? A voltaképpeni feladat nem az egység inkonzisztens faktorainak elkülönítése, hanem felfogása, megértése, továbbvitele annak, ami e különbségben, a különbségek e soha nem látott szintetikusságban létrejött és létrejön. A transzcendentális szintézise ez, amely Leibniznél még naiv harmonia praestabilita, előre elrendezett harmónia a világban; Kantnál az elme működésének voltaképpeni alaptevékenysége, amely nélkül nem léteznek tudományok és nem létezik filozófia; ez Fichte Énje, Hegel Szelleme, Schelling elgondolhatatlan léte… és mindazon gondolkodók és művészek valóságfelfogása, akik e vonalat a maguk módján követték, elmélyítették, kitágították és eljuttatták a jelenvalólét, a Dasein konkrét teljességébe. Schiller nem egyszerűen lírikus volt; korának első német történésze, az esztétikai gondolkodás hatalmas alakja is egyben, aki Kantot álláspontja megváltoztatására késztette morálfilozófiája kulcsjelentőségű pontjain. Schönheit ist Freiheit in der Erscheinung, „A szépség a megnyilvánuló szabadság, szabadság a megjelenésben” – a német gondolkodás legnagyobbjai voltak képesek csak arra, hogy ilyen tömör világossággal fogalmazzanak a leglényegesebb pontokon. Schiller volt az első, aki élesen felismerte a kanti rendszer lényegi meghaladásának szükségét, és Fichte – aki csak három évvel fiatalabb Schillernél – a maga módján végre is hajtotta e meghaladást. Hegel és Schelling Schilleretől tanulnak, Schillert idézik, Schillert magasztalják; nem csoda hát, hogy Schiller a német idealizmus megszületésének,

23 kibontakozásának kulcsfigurája.11 Nemcsak mint a német művelődés köztiszteletben álló alakja tartható kulcsjelentőségűnek, hanem sokkal inkább annak az egységművészetnek köszönhetően, amely költeményeit filozófiai darabokká, történeti elemzéseit mélyreható gondolkodássá, esztétikai fejtegetéseit egy letisztult gondolkodás költeményeivé változtatja – életművét tehát olyan egységben valósítja meg, amely önmagában zene, költészet, szaktudomány, és filozófia, s mindezen területeket képes is meghatározóan befolyásolni. Schiller egységművészete annak a mámornak a kifejeződése, amely a német szellemiséget a maga korában a szabadságszeretet szárnyain röptette a szabadba, ins Freie. A szabadságmotívum Schiller egységművészetének kulcsa, mert ez az a fogalom, amely egyaránt kifejezést keres a mámor végtelenében, a korai drámák viharosságában, az érett drámaíró letisztult mérlegelésében, az esztéta nagyszerű intuícióiban, és nem utolsósorban a Goethével folytatott levelezésében – tehát mindenütt, ahol Schiller alkotóereje csak értékelhető nyomott hagyott. A szabadság motívuma soha ebben az élességben, fennköltségben és gazdagságban nem jelentkezett korábbi korok gondolkodásában és művészetében; soha nem vált egyetlen szerző számára ily mértékben központivá és ily szerteágazóan kidolgozottá, és soha előtte nem mutatkozott ily széles körben hatékonynak. Nem csodálkozhatunk azon, hogy Beethovent már fiatalkorában megragadja a Mámordal és addig nem nyugszik, amíg nem vegyíti bele az eddigi zenetörténet talán legnagyobb hatású szerzeményébe. Miként a dal és a benne kifejeződő mámor, úgy a szimfónia is történelmet teremt – s a kettő összeforrva fejezi ki azt az egységet, amelyet Szabolcsi Bence találóan nevez „michelangelói tettnek”: „Itt magábanálló, michelangelói tettről van szó, egy nyelv, egy művészi hagyomány, egy teljes kultúra kritikus magaslatáról, történelmi fordulópontról. Arról, amit Beethoven műve a maga egészében jelentett: a zene végső lehetőségeiről, katasztrófájáról és felemelkedéséről azon a ponton, ahol minden nyelv és minden forma átlendül az irrealitásba és elvész a határtalanban.”12 Nietzsche a fenti gondolatokkal egybehangzóan megjegyzi: „Schiller Mámordala Beethoven művében nyeri el a maga mély és valóban művészi hátterét. Látjuk, amint a költő a maga mély, germán, dionüszoszi ihletét képekben igyekszik megjeleníteni. Ám modern emberként ezt csak nehezen tudja megvalósítani.

Lásd Safranski idézett munkáját, illetve uő, Schiller als Philosoph. Eine Anthologie ausgewählt und einem Essay versehen von Rüdiger Safranski, Berlin: Wolf Jobst Siedler jr., 2005. 12 Szabolcsi, i. m. 346. old. 11

24 Amikor azonban Beethoven Schiller valódi alapjait feltárja, felismerjük benne a végtelenül magasabbat és tökéletesebbet.”13 Mindebben mintha elhalványulna, hogy a felszabadítás valódi érdeme Schilleré; mert feltehető ugyan, hogy az új szintézis a reformáció impulzusára vezethető vissza – s ekkor Szent Ágostonra és az evangéliumi üzenet eredeti valóságára is egyben –, ám Schiller az, aki a Mámordal páratlan lírai tettében szabad folyást enged ennek az elvnek. A mámor a konkrét végtelen kifejeződése; egy hatalmas lendület, amely az emberiséget korábban ismeretlen magasságba röpítette – legalábbis a schilleri „álmok birodalmában”, vagyis semmi esetre sem a reálpolitikában. Mégis ez az álom, a benne kibontakozó szabadság köti össze Fichtét, Hegelt, Schellinget, Nietzschét, Heideggert és másokat – mindazon alkotókat, akik a maguk módján megértették a mámor e jelentőségét.14 A mámor ugyan eredeti magvában határozott realitással bír, ám lényege, hogy túllép ezen, fülébe emelkedik, meghaladja, mi több, végtelenül felülmúlja ezt a realitást – ahogyan a végtelen a maga különféle módjain túllép, meghalad, felülmúl, végtelenül más – és végtelenül azonos. Schiller Spaziergangja (A séta) egy hegyi kirándulás elégikus leírása, amelynek során a költő, akit a természet naiv szépsége megragad, egyre magasabbra hág és fokozatosan mintegy belátja a kortárs emberi világ megannyi vonulatát. Emelkedése közben számot vet az új történeti korszakkal, a felvilágosodással, amelynek fényét mindenütt ébredezni látja; ám rögvest felfedezi e fény messzire vetett árnyékát is – a forradalmi terror iszonyatának képeit –, amely a fény valós kibontakozását megakasztja. Belátja, hogy a felvilágosodás ellenhatása – az istenhit megingása, a természetes és kimunkált erkölcs széthullása, démonikus erők elszabadulása – olyan folyamatokat indít el, amelyek következményei beláthatatlanok. Felismeri, hogy a szabadság hatalmas kibontakozása maga után vonja az ellenhatás nem kisebb erejét, amely immár a szabadság örve alatt kívánja elérni éppen a szabadság megszüntetését. E gigantikus küzdelem mégsem az ellenhatás győzelmével ér véget, mivel az „örök törvénynek” a költeményben felbukkanó motívuma – az általa kifejezett valóság – képes arra, hogy úrrá legyen a romboláson, megfordítsa a pusztító folyamatokat és új szintézist érjen el. A megingó, már-már kétségbeesett 13

Nietzsche, i. m. uo. Rónay György fordítása a „lélek szent köréről” szól, arról, hogy „álmainkban él csak a szabadság”, amivel mintha azt a benyomást keltené, hogy a szabadság Schiller számára nem valóság. Ám Schiller Der Antritt des neuen Jahrhunderts, Az új évszázad küszöbén című versében éppen arról a valóságról szól, amelyet egy sajátos, az álomhoz hasonlítható módon foghatunk fel és élhetünk meg – ám nem arról van szó, hogy a szabadság csupáncsak álom lenne a számára: „In des Herzens heilig stille Räume, Mußt du fliehen aus des Lebens Drang, Freiheit ist nur in dem Reich der Träume, Und das Schöne blüht nur im Gesang.” 14

25 vándor megnyugvást talán az ellentéteket elsimító, örök törvény fényében, amely szelíden, gyógyítóan, megbékéltetően világít, mint a „homéroszi nap”. E sétához hasonlót, amelyben az út kanyargása egy hatalmas gondolat kibomlásának a folyamata is egyben, talán csak Heidegger alkotott Schiller után jó másfél évszázaddal Der Feldweg (A földút) című textusában. Ez az út is a közvetlenül ismerőssel veszi kezdetét, emlékképekkel a gyerekkorból, fakéregből faragott hajócskával az út menti ér vizén, tölgyfával az út kanyarulatában, és az Alpok bérceivel a háttérben. Az út itt is, mint Schillernél, az elmélkedés folyamatának kifejezése, szimbóluma – avagy valósága –, amelynek végigkövetése a kezdetitől eljuttat a végsőbe, miközben alkalmat ad az ellentétek felbukkanására és leküzdésére. Az út követése itt is, mint Schillernél, metafizikai-történeti elmélkedés a korról, amelyben a szerző él; és miként Schillernél, az áttekintés meghittségét itt is áttöri a pusztítás fenyegető jelenléte. Az út során, miként Schillernél is, egy váratlanul hatalmasabb bukkan fel, amely végül is az út kanyargásában adódik: az Egyszerű, amely az út során egyre egyszerűbbé válik. Míg Schillernél az örök törvény, a természet kegyessége emelkedik ki azon a ponton, ahol „elrejtőzik az ösvény”, addig Heideggernél az út mintegy megjeleníti, feltünteti az Egyszerűt, az Ugyanazt. Míg Schillernél Homers Sonne, a homéroszi nap tündököl mindörökké – megbékéltetően, vigasztalóan –, Heideggernél az út értelme a Kuinzige, a derűs, kedélyes tudás egységében fejeződik ki, amely fölébe emelkedik a jelenlevő fájdalomnak, mert egy még el nem gondolt beteljesülésre utal. Schillernél a mámor a végtelenbe való beleemelkedés; Heideggernél a kedélyesség konkrét, dinamikus nyugalma. A két elgondolás egyetlen történeti ív két pontja, amelynek vonulatán összefüggő fejlődés bontakozik ki. A fejlődés lényege a korábbiak teljes megújítása; Schillernél a szabadsággondolaté az egységművészet valamennyi formájában, Heideggernél a gondolkodás egészéé, mélyebbről elindulva, mint a nyugati történet kezdetei, és magasabb egységet elérve, mint „az antik és modern világ kibékülésének a megvalósítása”, ami Beethoven IX. szimfóniájának kimondott célja volt.15 Mégsem mondható, hogy Beethoven vagy Heidegger megelőzhetné Schillert; mert a szabadságmotívum Schillere teszi történetileg és gondolatilag lehetővé azt az átfogó újragondolást, amely Heidegger munkájában megjelenik. Noha Leibniz és Kant áll az újkori német gondolkodás történetének kezdetén, Schiller az, aki nélkül ez a történet mint sajátos történet nem indult volna meg, nem bontakozott volna ki, nem tört volna át; s ez nem a költő 15

Szabolcsi, i. m. 344. old.

26 vagy a drámaíró Schiller érdeme, hanem az egységművészet következménye, amelynek csíraformájában megjelenik a későbbi fejlődés dinamikája. Heidegger Feldwege ennek a dinamikának egyik utolsó megjelenülése; s noha aligha volt tudatában ennek, követi a schilleri Spaziergang gondolati szerkezetét.

* A mámor nem marad mindenkor a magasban. Amiképpen felemelkedik, akként alá is hullik, mintha egy istenség labdázna vele, fölhajítva, elkapva, majd ismét fölhajítva. A labdázás e játszadozó mozdulatát Schiller gyakorta említi – például Huber Körnerhez vagy Goethéhez írt leveleiben.16 Talán sejtelme sem volt róla, hogy a motívum, mint az univerzum mozgásösszefüggésének kifejezése egészen Platónig nyomozható vissza. Az államférfi kozmológiai mítoszában olyan mozgásról olvashatunk, amelynek ábraszerű felfejtése nagy valószínűséggel a feldobott és aláhulló labda vagy gömb mozgásához hasonlítható. Eszerint a mindenség mozgása két ciklusból áll. Az elsőt az istenség mozgató hatása kíséri, a másodikat az univerzum enélkül teszi meg, vagyis „visszafelé forog az ellenkező irányban”. Mielőtt azonban teljesen aláhullana, az istenség mintegy ismét elkapja és mozgásba hozza. Mindez Platón szerint egyetlen mozgásegység két ciklusaként fogható fel; az univerzum mozgásegységeként, amelynek két, felváltva ható ereje a szeretet és a gyűlölet. A szeretet egységet és összhangot teremt, a gyűlölet ennek ellenkezőjét; a szeretet megvalósít, a gyűlölet lerombol; a szeretet teremt, a gyűlölet pusztít; a szeretet szabadságot ad, a gyűlölet szolgaságba dönt. A szeretet mozgása egy bizonyos fordulatban áthajlik át a gyűlöletébe, amely hatalmas rombolást okoz a létezőkben. A világmindenség „megfordul és összeütközik önmagával”. A szeretet a fordulat előtt soha nem látott csúcsot ér el, az összhang teljességét, amelyre mintegy szükségképpeni ellenhatásként bontakozik ki a gyűlölet eluralkodása, a fokozatos széthullás, összeomlás.17 A két ciklus helyreállított egységében – mint a szöveg egy ponton világosan megfogalmazza – új világ jön létre, amelyben halhatatlanság és örök megújulás uralkodik.18

16

Safranski, Schiller und die Erfindung des deutschen Idealismus, 228. old. Az Államférfi, 269 c s kk. 18 Uo., 273 e: „Ezért ekkor az isten, akinek [a világ] a rendjét köszönhette, látva tanácstalan helyzetét, és aggódva, hogy a zűrzavartól hányatva felbomlik és az elkülönülés határtalan szakadékába zuhan, ismét elfoglalja helyét a kormányrúd mellett, ellenkező irányba fordít mindent, ami a magára utaltság előző korszakában megbetegedett és 17

27 Minderről mutatis mutandis némiképp Schiller is hasonlóan gondolkodhatott, hiszen jól látta a felvilágosodás eszményeinek kibontakozását, majd átfordulását a rémuralom véres gyakorlatába – s jól látta, hogy ez az átfordulás abban, aki felfogja fontosságát, meghozza a maga gyümölcsét. A séta nem kis része pontosan erről az átfordulásról szól, ahogyan a félelemmel együtt az ember a szemérmet is elveti, majd átadja magát a pusztítás nyers ösztönének. Freiheit ruft die Vernunft, Freiheit die wilde Begierde, „Értelem is, nyers ösztön is azt harsogja: Szabadság!”19 – s az utóbbi mintegy a másik visszahatása, reakciója, amely önmagát tünteti fel a forradalom jog szerinti örökösének. Vagy amiképpen Schiller Az ének a harangról soraiban fogalmaz: Doch furchtbar wird die Himmelskraft, Wenn sie der Fessel sich entrafft, Einhertritt auf der eignen Spur Die freie Tochter der Natur. – „De szörnyű lesz e szent erő, ha bilincs nélkül tör elő, és ha a természet szabad lánya kénye szerint halad…”20 Schiller nemcsak a két ellentétes mozgást ismerte fel, hanem azt a szintézist is, amely általuk áll elő abban a meglátásban, amely a mámor valós természetére vonatkozik. A mámor nem merőben az eszmei rajongás, nem is csak annak brutális ellenhatása; nem csak az átlényegítő eszmei hatalom, amelynek templomába lépve „lelkünk lánggal ittasul”, és nem is csupán az ittasultság reakciója, amely a mámort pusztításra, terror és rémuralom gyakorlására használja fel. E kettőn túllépve bontakozik ki a szabadság szintézise, a mámor végső és első ereje, amely egy adott szempontból merőben álomnak tűnik, de átfogóan nézve maga a valóság. A modern ember hatalmas ajándéka a szabadság, amelynek senki nem volt oly fennkölt szószólója, mint Schiller; ám ez az ajándék átokká válik, ha elszakad valós forrásától, ha az autonómia az önkény fedőneve csupán, ha mindaz, amit a szabadság nevében létrehoztak – demokrácia, nyilvánosság, jólét és világkereskedelem – ürügyévé lesz egy korábban nem ismert, rafináltabban szerveződő, mélyebben ember- és szabadságellenes, végeredményben minden korábbinál pusztítóbb önkényuralomnak. Ám ismét áldássá válik, ha a szabadság képes túllépni a reakción és létrehozni eredendő egységét.

*

felbomlott, így rendbe hozva és helyreállítva a világot, halhatatlanná és örökké ifjúvá teszi. Ezzel teljesen beszámoltunk mindenről.” 19 Rónay György ford., i. m. 20 Rónay György ford., uo.

28 Mit üzen nekünk a Mámordal ma? Nem csak a mámor fellendítő, áttüzesítő erejét, az öröm lelkesültségét közvetíti, amely a modern és a kortárs emberiséget fokozatosan valódi közösségé formálja; nem csupán a kulturális egységesülés ígéretes távlatát a nyugati és a nemnyugati világ számára; és nem is csak a visszaélés megannyi új lehetőségét, amelyet Schiller, mint a fentiek mutatják, páratlan világossággal felismert. Miképpen A séta és számos más írása is megmutatja, a Mámordal azt a távlatot is feltárja, amelyre tekintettel mégis érdemes magunkat maradéktalanul rábízni a szabadság valós szellemiségére – a veszély, a visszaélés, a reakció ellenére. Mert noha a szabadság visszahatásaképpen mindenütt megjelenik a „szabadság” jelszavát hangoztató önkényuralom politikai, gazdasági és kulturális formáinak megannyi alakja – ahogyan erről mindenkinek tudomása lehet, aki a 20 század történetét átélte vagy gondosan tanulmányozta –, mindezen keresztül a szabadság valamiképpen mégis kibontakozik, feltartóztathatatlanul, biztosan. Az Ének a harangról utolsó, nagyszerű sorai, amelyek a megkonduló harang szavát fejezik ki, a béke, a kibékülés üzenetét hirdetik, amely az ellentétek irdatlan feszültségein keresztül valósul meg jóval azelőtt, hogy Hegel megírhatta volna a Szellem fenomenológiáját. S A séta befejezésében felbukkan a homéroszi nap gyönyörű képe, egy új aranykor ígérete, amelyet nem volt képes elnyomni a szabadság jelszavát zászlóira tűző gyilkos reakció akár a terreur, akár más, hasonló történeti fejlemények formájában. S alappal, mi több, meggyőződéssel remélhetjük, hogy mai valóságunk megannyi visszássága is csupán előjátéka annak a teljesebb és valóságosabb utópiának, amelyre a béke, a homéroszi nap motívumai utalnak. Ehhez azonban mélyebben meg kell értenünk Schillert és a szabadsággondolatot. A szabadsággal való kortárs visszaélés megannyi formája – kezdve a technológiai kényszerektől egészen az elfajult nyilvánosság terrorjáig – abból fakad, hogy nem értettük meg elég mélyen a szabadságunkat, amelyet a zsidóság és a kereszténység történeti közvetítésével nyertünk el egy olyan korban, amely a tradícióba bezárkózva el akarta feledni e kérügma valóságát. A felületes megértés vezetett a tévelyhez, amelyben hamarosan – egy bálvánnyá emelt eszme állítólagos nevében – minden igazolhatónak látszott, amit csak a „szabadságra” hivatkozva követtek el, lett légyen szó népirtási kísérletekről vagy a tömegelnyomás soha korábban nem tapasztalat démonikusságáról. E felületes megértés, pontosabban a szabadság valóságának meg nem értése tette lehetővé a pusztító háborúkat, amelyek Európa klasszikus korszakát lezárták, és teszi lehetővé a mai tömegtársadalmakban megnyíló visszaélések megannyi formáját. A felületesség

29 mindenkor elfogultsággal jár, az elfogultság bezárkózást, vagyis a szeretet ellentétét hozza magával, azaz a gyűlöletet, amely nem képes arra, hogy történeti és gondolati pozitívumot hozzon létre akár itt és most, akár történetileg távlatosan. Nem képes a szabadság pozitívumának voltaképpeni felfogására és gyakorlására. A szabadság helyett rabságot hoz, a vallás helyett álvallást, gondolkodás helyett szofisztikus rabulisztikát, művészet helyett provokációt, tudomány helyett technológiát – ige helyett maszlagot. A legfőbb feladat tehát, amelyet Schiller mainapság elénk állít, a szabadság valóságának kellő felfogása és gyakorlása életünk egész körében. A rabságból való szabadulás, a voltaképpeni felszabadulás egyetlen útja ez, vagyis az egységesítő szereteté. Schiller tanít erre ma is; az enthusziaszmosz, amelyben a Mámordal fogant, nem más, mint a szeretet elragadtatása, az együttlété, az egységesülésé. A szabadság ebben valósul meg, de csak akkor, ha mindenekelőtt képesek vagyunk a gondolkodás forradalmára, vagyis gyökeres átalakítására, valamint a szív fokozatos megváltoztatására, vagyis a szeretet megtanulására. Mindez feltételezi az elfogultságnak való ellentmondást, vagyis a rágalom és az árulás elvetését és a tisztán őszinte jóindulat – vagy, miképpen másutt fogalmaztam – a „vallás” felfedezését. S noha itt feltételezzük az elérendő szabadságot – hiszen enélkül lehetetlen fordulatot végrehajtanunk –, nem is tehetünk másképpen: csak a szabadság alapján, szabadon adhatjuk át magunkat a szabadság valóságának. Ez korunk voltaképpeni feladata, amelynek teljesítésével elérhető a vigasz, a kibékülés, s nem utolsósorban a jóvátétel. S vajon nem ugyanerről szól a Der Feldweg befejező szakasza is? „Minden arról szól, ami az ugyanazért való lemondás. A lemondás nem vesz el. A lemondás ad. Az egyszerű kimeríthetetlen erejét adja. A vigasz meghitté válik, miközben lassan létrejön.” Nem a vigasztalásé itt is az utolsó szó, amely lassan érleli gyümölcsét, mint a homéroszi nap ragyogása a loschwitzi szőlők fölött? Nem a béke üzenetét hozza ez a vigasztaló szózat, amely a mámor történetének végső, tragikus pontján hangzik fel? Nem arról szól-e, hogy a Freiheit, a szabadság ügye nem veszhet el akkor sem, ha a gyilkos ösztönök uralma, a csalás és árulás akarata nyomán minden szétzuhanni látszik? Nem arról üzen-e Schiller Mámordalának lenyűgöző szépségű zárórefrénje, hogy mindaz, ami most mintha végleg elveszne, valójában egy teljesebb megvalósulás bevezetése csupán? – Nemcsak arról van szó, hogy a régi teológiát felülvizsgálva Schiller üdvösséget ígér mindeneknek, hanem sokkal inkább arról, hogy a végső ítélet úgy fordul

30 szembe az indulatok, az elnyomás, az önkény rabságával, hogy közben érvényre juttatja a legvégső, tápláló, megmentő szelídséget. Ezért, e gondolatért, amelyet újra és újra meg kell értenünk nemcsak maiaknak, hanem holnapiaknak és holnaputániaknak is, mondhatjuk mindannyian: Denn er wird unser! Mert Schiller – a miénk lesz. Mezei Balázs

31

Schiller képei

32 Schiller-kéziratok

33 Schiller életének fontosabb évszámai

34

Tartalomjegyzék Mámordal. Népszerű rövid változat, Beethoven átdolgozásának felhasználásával Megjegyzés a népszerű változathoz A Mámorhoz. Ludwig van Beethoven átdolgozásában Megjegyzés a Beethoven-féle átdolgozás fordításához A Mámorhoz. Az eredeti költemény teljes fordítása Megjegyzések a teljes fordításhoz An die Freude. Schiller költeményének teljes német szövege Schiller Mámordala ma – Mezei Balázs utószava Schiller képei Schiller-kéziratok Schiller életének fontosabb évszámai

35

Mezei Balázs fontosabb művei

36

(Hátlap)